#babaillat

[manzeraniki]

Most arról mesélnék nektek, hogy hogy jött nekem a segítői szakma, meg úgy általában az egészségügy. Nagyon mély emlékeim vannak ezzel kapcsolatban és mindig volt bennem egy intuíció efelé, de valahogy mindig eltérítettek erről az útról. Viszont ez annyira erősen motoszkált mindig bennem, hogy minden alkalommal visszakúszott valamilyen formában. Az első ilyen mély emlékem, az, amikor megkérdezték a szüleim, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Egyből rávágtam, hogy: Ápolónő! Kapásból jól le is lettem fújjolva, mert “az egész nap pisis lepedőket cserélget”. Oké, akkor ez az ötlet kuka. Hozzáteszem, akkor még nem sok fogalmam volt róla h mit is csinál pontosan egy ápolónő, de valahogy ezt mindig olyan nemesnek éreztem, tetszett, közel állt hozzám az a jó érzés, amiben akkor részesülsz, ha valakinek segítesz és csak jön a semmiből ez a hála jellegű érzés. Meg mindig “menőnek” gondoltam kórházban dolgozni. A következő nagyon mély emlékem, amikor már ovis vagy kisiskolás lehettem és fonni tanultunk. Extra puha fonalból, mindenféle fonást. Egész nap egy ilyen fonott kis izével rohangáltam a lakásban, apukám pont TV-zett és mondta h milyen érdekes dolgot mondtak a TV-ben. (Valami ismeretterjesztő műsor volt). Azt mondták, hogy minden létező tárgyon, élőlényen, stb. apró, pici, szemmel nem látható baktériumok vannak. Mondom miiii?! Ezen a fonott alkotásomon is? Azon is! Mondom fúj! És azzal odahajítottam a földre és ott hevert órákig mert nem mertem hozzányúlni😂 Akkor még valahogy a baktériumokat szemmel nem látható kukacoknak képzeltem el és undi volt. Na ez nagyon mély nyomot hagyott bennem, hogy mi a fenék ezek és miért vannak ott mindenhol, akkor is, ha lemosom?!😀 Folytatás a kövi posztban lesz (mert nem fér ki😅). #comingsoon #babamamajóga #babaillat #jóga #jógamindenkinek #jógamindennap #jógamindenhol #jógaszerelem #postpartumyoga (helyszín: Szentendre) https://www.instagram.com/p/CY_VLiDosiu/?utm_medium=tumblr

[bonesteve]

Unokatestvérem átküldött nekem egy fiókban talált videófelvételt a családunkról, 1998-ból.

Egy történelmi pillanatkép.

A családunk sátoros ünnepekkor, névnapkor, házassági évfordulókor összejött, mindenki elhozta az apraja-nagyját.

Ültünk mikor melyikünknél, beszélgettünk, néztük egymást, figyeltünk előbb gyerekként, később fiatal felnőttként, utána családos emberként.

Havi-kéthavi rendszerességűek voltak ezek a családi összejövetelek azután, hogy apai nagyszüleim meghaltak.

Addig minden vasárnap náluk gyűlt össze a család. Minden vasárnap.

Nekünk gyerekeknek néha teher volt ez. De gyerekként a nagypapáék házának toldaléképületében lakó nagybátyám gyereke, aki most mittudomén negyvenhárom éves, az én életembe kisbabaként lépett be.

Én voltam megbízva azzal, hogy vigyázzak a babára hátul, a todaléképületben, ahol nagyon meleg votl mindig és átható csodálatos babaillat, amit tízévesen is finomnak érzékeltem.

A kiscsóka a járókában feküdt, én pedig egy szexuális tárgyú lexikon fölé görnyedve olvastam mellette, rettenetes nemibajos torzult nemiszerveket nézegetve a félhomályban, elborzadva és egyben megrészegülve a finom babaillattól óvtam a családi összejövetel alkalmával az álmát.

Élveztem ezeket a vigyázásokat, ha nem a babánál voltam, akkor bent kukultam és hallgattam nagybátyáim beszélgetését, Nagypapa pátriárchaként hörgött fel rettentő göbös tüdőgombócokat, amit még a frontról hozott haza kényszerűen magával, sose gyógyult ki belőle.

Ő nem volt a babák közelébe engedve, Nagymama mindig odébb tolta, ha közelített hozzájuk, gödhös vagy, ne menj a közelébe!

Pedig sose ártott volna, dehát ez volt mondva, így távolból szerette őket.

Egyszer, egyetlen egyszer láttam - én is gyerekként - a baba közelében.

A baba már nagyobb volt, talán másfél éves lehetett, Nagypapa ölében ült, vele szemben, Nagypapa a bajusza alatt gügyögött neki, széles csíkos hózentróger volt Nagypapán, az arcán üdvözült boldog mosoly, amikor észrevett, hogy nézem őket, eltolta magától a babát és zavartan köhögött, mintha nem is lenne ott, a baba csak valahogy odakerült volna a térdére valami koincidencia okán, aztán láttam a bizonytalanságot az arcán, én biztosan mosolyogtam mert közelebb húzta a babát és mintha lassított felvételt néznék, nagyon lassan és nagyon finoman csücsörített és megcsókolta a baba fejtetejét, ekkor bejött Nagymama és kivette a kezéből, gödhös vagy, ne csókolgasd a gyermeket és Nagypapa megalázottan de boldogan felállt, a kopott általa készített szögletes fotelből, amelynek mindig kicsit ragadt a kopott fehér festéke, kiballagott nehézkesen a konyhába, ahogyan elhaladt mellettem, cinkosan rámkacsintott és azt mondta, Na.

És ebben a Na-ban minden benne volt, az eltiltott ölelések zavart gyengédsége, a baba csodálatos illata, ami neki tiltva volt.

És én pontosan tudtam, mit érez.

Kisgyerek voltam, talán tíz, de pontosan éreztem a hiányt és a tiltott beteljesülés végtelen boldogságát és rettenetesen szántam Nagypapát, hogy lopnia kellett ezt a pillanatot a babával.

És jöttek a babák sorra, csepredtek és egyszercsak itt ez a videó 1998-ból, az én babám Asszony hasában, Asszony kendőzetlen zavarban a családi ünnepkor, csak én vagyok fogódzó neki, mégis élvezi, felszabadultan nevet, a kamara közelít, az arca kerek a babánk édes terhétől, ő is még gyerek, 20 éves épp elmúlt kicsit.

És ott vannak már elhalt nagybátyáim, egymást húzva, politizálva, gyönyörűn, egyformán, kedvesen és szépen, mindengyik felügyelet alatt, könnyen kapnak össze, a feleségek tudják kezelni őket. A család férfiai mind erős asszonyt választottak, látszólag alárendelt a szerepük, de pontosan tudják a hatalmukat gyakorolni, elég egy sziszentés, máris meghunyászkodva szűkölünk.

Mindannyian.

De édes korbács ez, mi magunk akartuk ilyenné.

Mi vagyunk a főnökök, de ők mondják meg, mikor lehetünk azok.

Gyönyörű szimbiózisban élünk velük, ezzel a titokkal.

Ahogy nézem a videót, csak számolom a halottainkat.

Alig maradtunk már.

Én magam is késő középkorúként csak bőgök a veszteségeken.

Ritkán szembesül az ember ilyen pofánverően egyenesen a hiányukkal.

Szinte fáj.

Nem, nem is szinte.

Nagyon fáj.

Egyben jó is. Jó, mert önmagam elmúlásával szembesít, a megismételhetetlen élet csodájával.

Majd az én gyerekeim is előveszik néha a családi videókat és megkönnyezik az apjukat, később az anyjukat, nagymamát, nagypapát, ebből építenek családi legendáriumot.

Ahogy az normális, egészséges és természetes.

Csak most, élőként nézni a halottakat rossz.

[poetic-smoking]

szerelem

boldogság. itt ez a kicsi gombóc, mellettem. néha még érzem a fantomrúgásokat, amiket bentről kaptam tőle. éjszaka a hasamat simogatom, és rájövök, hogy ott alszik mellettem a kiságyában. minden rendben. a sok haja, az édes kis tappancsai, a sikolyai, mert imádja a saját hangját. mi is. az ökölbe szorult ujjak az ujjam körül. a babaillat, ami az orromba ragad. a nyálbuborékok és az okos tekintet. hihetetlen. felfoghatatlan. ő az enyém. a miénk. mi meg az övé vagyunk. az elsőszülött és az ő elsői. boldogság. nem kell több. még az az eső másfél hónap is csoda, amikor nyolcszor kelt éjszaka. a pózok. az ártatlansága, a tisztasága. a bizalma. a mohósága, amikor a cumi után kap. BOLDOGSÁG.