#ez hiányzott még

[speedybananashepherdpasta]

Mondjuk nagy szőröm nekem is van, de pl. antibiotikumot, ha könyörgök se nagyon akar felírni az orvos.

“I try not to think about it too much, but I have guns, gold, potassium iodide, antibiotics, batteries, water, gas masks from the Israeli Defense Force and a big patch of land in Big Sur I can fly to.”

[sztupy]

Noname

Jó régen házasodtunk, külföldön, úgyhogy csak külföldi házassági kivonatunk volt nagyon sokáig. Nem is nagyon kellett semmire, nevet sem akartunk váltani, mert hát nem birtokoljuk egymást, aztán idővel el is felejtődött az egész, amíg ugye nem jött a baba, igazából még itt se volt szükség rá amíg nem akartuk, hogy a babának legyen magyar útlevele.

No de ne haladjunk ennyire előre, szóval megjött a trónörökös, és hát ilyenkor ugye neki is kell valami vezetéknevet adni, de úgy voltunk vele, hogy adunk neki egy harmadikat (ami amúgy szépen harmonizál keresztnevével), ha valamelyikünk vezetékneve később esetleg megtetszik neki, akkor majd később felveszi, az már az ő döntése lesz.

Tekintve addigra már volt skót állampolgárságunk, plusz ő is kint született, ezzel nem volt semmi gond, szépen bementünk a hivatalba születése után két héttel, mondtuk hogy én vagyok X, feleségem Y, a gyerekem viszont Z lesz, mondták teljesen oké, nincs ezzel semmi gond, megkaptuk szépen a papírokat, pár hét múlva meg már jött az útlevele is, benne a nevével.

Aztán mentünk csináltatni magyar útlevelet neki.

HátHogyAztÚgyNemLehetKéremSzépen!!! HátMilyenHülyékMárASkótokHogyEztHagyják!!! IlyenIttNemLesz!!! AMagyarNeveSemmiképpsemLehetMásMintValamelyikSzülőé!!! AmúgyisHogyKépzeljükHogyMégMindigNemRegisztráltukBeAKülföldiHázasságunk!!! MertAkkorKellettVolnaMegmondanunkHogyAGyereknekMiLeszAVezetekéneve!!! StbStbStb...

Erre mondtuk, hogy itt a skót útlevele, benne ez a név szerepel, itt az anyakönyvi kivonat, minden már le van papírozva, innen vissza már nem lépünk.

HátDeAztAkkorSeLehet! Menjünk szépen vissza a skótokhoz és mondjuk nekik, hogy változtassák meg a gyerek nevét!

Erre mondtuk, hogy nem, úgyhogy más módszer lesz itten. Kicsit ekkor már örlődtek, de aztán jött a nagykövet maga (vagy ő csak kiskövet volt nem tudom), és kiötöltük a Megoldást™:

Anya felveszi a gyerek nevét, mondjuk művésznévként úgyis a médiában dolgozik (ezt amúgy tervbe volt már véve, pár brit iraton már így szerepelt a neve, ezeket csatoltuk is a kérvényhez)

Küldünk egy névváltoztatási kérvényt, a kisnagykövet majd ír hozzá egy ajánlást is vagymi

Anya ezután kap új anyakönyvi kivonatot a magyaroktól

Az alapján kapunk új házassági kivonatot amiben már rendesen szerepelhet az, hogy a gyerek neve Z lesz

A gyereket ezután be lehet már rendesen anyakönyveztetni

És kap útlevelet is az igazi™ nevével

Ezután elmondták vagy 3x hogy nagy szerencsénk, hogy Edinboróban csináltattuk ezt a kisnagykövettel, mert Londonban a nagynagykövet ilyet nem csinálna meg, legyünk hálásak, stbstb., kifizettünk vagy £100-ot, egy hónap múlva jöttek az új papírok, hogy a névváltoztatás engedélyezve, a gyerek most már legálisan létezhet, jött az útlevele is meg miegymás.

Már csak az hiányzott hogy az új házassági kivonattal felvegyem feleségem új nevét, de aztán jött a Covid úgyhogy ezt nem sikerült. Mondjuk a skót papirokon már persze ott is ott az új nevem, mert azt egyszerű elintézni, de majd egyszer rászánom magam hogy a magyarokkal is elintézzem ezt valamikor.

[angelofghetto]

Dolgoztam ilyen helyen. A kollégák többségét az tartja meg, hogy a védenceik meggyötört, önmagát feladó tekintetét bizakodóvá tudja változtatni, és néha még mosolyt is varázsol az arcukra, vagy örömkönnyeket a szemükbe. Ez addiktív. Önmagukon segíteni képtelen embereket sínre tenni, jövőt adni nekik olyan érzés, ami messze túlmutat a profiton, nincsenek is egy dimenzióban. Az ilyen helyen dolgozó emberek "munkahelyi ártalma" a sugárzóan kedves személyiség. Egy problémahalmokkal küzdő, hivatalok packázásai között elveszett család befelé fordul, és próbál páncélt növeszteni önvédelemből. Csak akkor nyílik ez a páncél, ha hiteles, kedves, önzetlen emberek nyitogatják. A bizalom felépítése az első és legnehezebb feladat, és ha az megvan, onnantól jön a felelőssége annak, hogy ez a bizalom ne törjön meg, hogy az ígéret ne üres kecsegtetés legyen, hogy történjen valami igazi, hogy a védencek elkezdjenek hinni bennünk, aztán önmagukban.

Találkoztam állami gondozott párocskával, akik egymásba kapaszkodtak az intézményen kívüli életben, és szinte azonnal lebabáztak. Szépecskén éltek, de nem tudták, hogyan kell kenyeret szeletelni, mert az intézetben mindig szeletelve állt az asztal közepén a kosárban a kenyér. Vagy nem tudták, hogyan kell csekket befizetni, hivatalos ügyeket intézni, álláshirdetésre jelentkezni, nem tudták, milyen alapvető felszerelés kell egy háztartásba, mert senki nem tanította meg nekik, senkitől nem tudták ellesni.

Találkoztam családdal, ahol a gyerek csak tanítási napokon evett "rendesen", mert a szülőknek nem volt annyi pénze, hogy hétvégére bevásároljanak. Találkoztam olyan családdal, ahol a gyerekeknek összesen egy pár cipőjük volt, ezért télen felváltva jártak iskolába. Ezek a dolgok egy átlag magyar számára elképzelhetetlenek.

És voltam a másik oldalon is. Volt egy nagyon érdekes beszélgetésem a nagyobbik gyerekem osztályfőnökével, akivel általában csak az üzenőfüzeten keresztül tartottuk a kapcsolatot, mígnem megfenyegetett, ha nem megyek be hozzá, kénytelen a gyerekemet eltanácsolni a hiányzásai miatt. Aztán elmeséltem neki, hogy az utazásom 4 db BKV jegybe került, amit egyébként egy egész hétig tudnánk enni a gyerekeimmel, és a nagy azért hiányzott már többször is, mert a lázas beteg kishúgával kellett otthon maradnia, ugyanis ha én nem megyek be dolgozni, kirúgnak a munkahelyemről. Az osztályfőnök elképedt, és azt hebegte, fogalma sem volt, hogy nálunk ilyen jellegű problémák vannak, mert a gyerekem mindig olyan rendezetten és ápoltan ment suliba. Akkor elmondtam neki, hogy azért mert valaki csóró, még nem kell koszosnak is lennie, elvégre hideg vízben is lehet mosakodni. Akkor, és csak akkor kérdezte meg, hogy esetleg szükségünk lenne-e valamilyen segítségre.

És megint csak voltam a másik oldalon is, mert volt olyan tanulóm, akinek sikerült felépítenem a lerombolt önbizalmát, akivel sikerült megértetnem, hogy utolsóból is lehet elsőnek lenni, ha hisz magában, és ne másokhoz mérje magát, hogy állítson fel apró kis célokat, koncentráljon arra, és ha már megtapasztalta, milyen megvalósítani azokat, akkor a céljai is lehetnek egyre merészebbek. Mindketten sírtunk, mikor a nyakamba csimpaszkodva elbúcsúztunk egymástól az évzárón. Egy ilyen eredményt vajon miféle teljesítmény-grafikonon lehetne ábrázolni?

[havaria]

A két xanaxos sugarkezelés már egész elviselhető volt. Persze emlékeztek rám, a hisztis csávóra, és extra kedvesek voltak, plusz most sem tekerték be a két alsó csavart. A bugyuta popzenere és légzésre figyeltem, az azért segít, de az áhított szemlélődő lelkiállapot még elérhetetlennek tűnik. Na, de ez még csak kettő volt a harmincötből.

Anyám a xanaxtól félt a legjobban. Imádom. Dórival beszélgettünk, hogy xanaxszal lehet-e vezetni, és szerinte ha mindenki kiszállna a kocsiból, aki nyugtatóval vezet, akkor a hétfő reggeli dugó bágyadt vasárnap délutáni forgalommá szelidülne.

Mai jó hír, hogy kedden vár a pszihológus.

Viszont mára beütött a kemó. Rendesen rosszul vagyok. Székrekedésem van, émelygek, hisztis vagyok. A hányinger csökkentő tabletta kicsit segít.

Kaptam egy öblögető szert, ami állítólag megelőzi a torok tályogosodását, amit a sugár okoz. Napi nyolcszor kell használni. Nyolcszor!!!

Tegnap hazafelé a Szentendrein belém csattant valaki hátulról. Nem figyelt. Van ilyen. Rommá tört a kis autója. Annyira kész volt az élménytől, hogy önkéntelenül megöleltem, hogy egy kicsit megnyugodhasson. Mondjuk ez nem hiányzott Dóri listájáról, mert az ő céges kocsijaval voltam, neki lesz dolga vele. :(

[kishudee]

Feleségnek lenni egy kiváltságos dolog a mai világban. Van ebben a szóban egy kis erő, mert mikor valaki megkérdi, hogy ki ez a nő az oldalán, és nem azt mondja, hogy a "csajom", "nőm", vagy "barátnőm", hanem a feleségem, akkor érezni lehet benne egy csipetnyi csodálatot és egy életen át tartó szövetséget.

De mit is jelent, hogy valakinek a felesége vagy? Talán a magyar nyelv az, amelyik a legszebben ki tudja fejezni ennek a szónak az értelmét : FELE-ség, a szeretett férfi másik fele. Az a fél, aki kézen fog és ott lesz akkor is, amikor egyedül lennél.

Sokan azt hiszik, hogy a feleség dolga a háztartás és gyereknevelés. De régen rossz, ha ez egy elvárt dolog..

Viszont a királynő az életedben, akit feleségül veszel, az azért lesz ott, mert ott akar lenni veled. Akkor és ott, minden helyzetben. Aki, látni fogja a leggyengébb oldalad, és akkor is téged tart majd a világ legerősebb emberének. Aki, látni fogja minden egyes hibádat, és még akkor is tökéletesnek fog tartani. Aki, ott lesz, hogy a belőled széteső darabokat összegyűjtse és a saját szívével foltozza vissza.

A szövetségesed, társad és az a hiányzó részed, aki mindig is hiányzott a Te egészedből.✨

~ László Orsii

[zeroz2ro]

Mint egy falat kenyér, úgy hiányzott ez a magyar családoknak!

[csacskamacskamocska]

Egy nap megáll a szíved

nagy valószínűséggel nem fogod látni leperegni az életedet, de még ha látnád is, nem lesz időd megbánni semmit. De még ha lenne időd megbánni, akkor is csak jelentősebb sorsfordító dolgokat. Jelentéktelen dolgok, vagy akiket már régen elfelejtettél, nem lesznek akkor a gondolataidban. Bár, ki tudja mit művel az agyuk, hiszen az álmaink is milyen kuszák, lehet a boltos lesz az utolsó gondolatod, hogy morgás nélkül kellett volna elvenned a 10 deka párizsit és ezen múlt az életed. Ha lesz, aki fogja a kezed, akkor csak a levegővételre figyelsz majd és a kapaszkodó érzésre, ahogy beszíváskor a kezed megszorítja az övét. És amikor már nem, ő tudni fogja, hogy már nem vagy. Nade nem is ez a fontos, hiszen valójába én sem tudom mi lesz, már eljutottam oda, hogy tök mindegy hogyan hal meg az ember, csak ki kell bírni azt is, mint bármi mást. Nincs jelentősége, nem szebb vagy könnyebb annak, aki nem önszántából megy. Hanem a megbánáson gondolkodtam. Olvastam egy posztot, amiben valaki abban reménykedett, hogy hiányzik a másiknak, hogy nem felejtették el. Többnyire egy kapcsolat azért szűnik meg, mert már akkor sem hiányzott és már akkor sem törődtek vele. Én nem is értem, hogy szakítás után az emberek miért gondolkodnak ilyesmin és miért nem válaszolnak maguknak: Nem, nem hiányzom, nem, nem jön vissza, nem volt velem boldog, nem akart boldoggá tenni, és nem változott semmi.

Nem tudod megváltoztatni valaki gondolatait magadról, aki nem akarja, hogy megváltozzanak a gondolatai rólad.

Tényleg irtó nehéz elfogadni, hogy az emberek totál önzőn élik az életüket, ez az alapbeállítás, és túllépnek azon ami nem szolgálja az érdekeiket vagy az igényüket. Én vagy te, tökmindegy mit szeretnél, vagy szerettél volna, ha nem szolgálod valaki igényeit és érdekeit, akkor nem számítasz ahogy nem számít neked se más valaki. Minél előbb elfogadja ezt az ember, annál hamarabb teszi le a fájdalmat. Ahol megbánás van, ott kommunikáció van, ott kapcsolat van, igény a kapcsolódásra, annak jele van, annak ki kell törnie a bármiből is, bármilyen gátlásból, bármilyen keretből. Ami VAN, az megmutatja magát. A többi dolog nincs.

Egy nap mindenki élete egyenesbe jön.

[markoferko]

2022

Mozgalmas és stresszes, de összeségében nagyon fasza év volt, a helyenként elviselhetetlen mértékű aggódást leszámítva életem legjobbja, bocs mindenkitől, akinek nem adta ennyire ki. Hosszú, személyes szöveg utána

Januárban megjelent egy fasza írásom, az eddigi talán legjobb, a folytatásból könyv lesz, ha el nem basszuk Joshua haverommal (inverz fogpiszkáló). Utána elmentem Grúziába síelni és sítúrázni Andris barátommal, tökéletes volt.

Februárban Mauritiuson (50 celsius fok különbség a téli Grúziával, pár nap alatt!) voltunk a terhes csajommal (Island Babe 0. útja), volt ciklon, gyümölcsök, delfinek és a legszebb tenger, amit valaha láttam.

Márciusban Marseille, régóta szemeztünk a Le Corbusier tervezte, hotelként is üzemelő Unité d'Habitation-nal, meg is szálltunk ott. Kiderült, hogy tök fasza város, és remélem, hogy a csajom is elkezdte kicsit elengedni a franciafóbiáját, szeretnék újra vidéki Franciaországban utazni, meg Párizsban lenni megint. Nairobiba és Londonba is eljutottam pár napra (munka és esküvő).

Áprilisban és májusban semmi! Csak Balaton. Meg be kellett rendezni egy gyerekszobát. Meg befejezni munkákat a gyerek születése előtt. De semmi kaland és utazás. 

Június. Erről sokat nem fogok írni, gyerekemnek négy újraélesztés után ötödszörre sikerült, utána hetekig kórházban volt, az egész egy lidérces, egybefüggő, szürke massza az agyamban, menni kellett előre, és nem szétesni. Az eleje keményen indult, de a gyerekem a legjobb dolog a világon, egész nap lényegében mindketten itthon vagyunk vele, és kurva szórakoztató.

Júliusra és augusztusra annyira megörültünk a szabadulásnak és a jó híreknek (semmi maradandó sérülés), hogy végig Balaton meg a világ legkedvesebb esküvője, ahol én adtam össze a párt. Az összes barátaim ott voltak. Kővágóörs és Balatonszőlős a két bázis, baráti és családi indokok miatt. Remélem, idén is így lesz. Ez talán a kedvenc helyem a földön:

Szeptemberben elhúztam dolgozni Dél-Szudánba, új helyeken is jártam, régi haverokkal is találkoztam, végképp meguntam a riportírást, de a kutatást mindennél jobban imádom még mindig. A gyerekem hiányzott, a csajomat sajnáltam, amiért egyedül hagyom, át kell gondolni, hányszor és hogyan tudok lelépni, de ott lenni nagyon jó volt. Sok mindent megértettem újra dolgokból, amik csak engem érdekelnek.

Októberben elkészült a kunyhóm a Dunakanyarban, kívülről úgy néz ki végre, mint a cabinporn valami, amit elképzeltem, amikor belefogtam (bár a csajom szerint sárga). Jelenleg semmi energiám befejezni belül, de majd egyszer. Ja, meg voltunk Korfun majd két hetet, Island Babe 1.0 (felkészül 2.0 januárra).

Novemberben belekezdtünk a lakásfelújításba (egyáltalán nem tudok a pénzzel bánni, de valahogy életünk döntése volt, hogy 3% alatti kamaton felvettünk jó nagy hitelt, és nem adtunk el semmit, azóta esett a forint, és viszi az infláció a tartozásunk, kilenc év múlva szépen kifizetem az egészet egyben fillérpontosan. A trendek alapján egy Wartburg árát). Ja, meg lett egy gugum. Még haza kell hozni (februárban megyek arra legközelebb). Jelenleg így áll a lakás: xDDDDD

Decemberben leadtam egy rég cipelt szöveget, az első leírása egy fontos lázadó szervezetnek, a National Salvation Front-nak. Soroshajót váltottam, mostantól a Crisis Groupnak dolgozom főleg, de majd kialakul. Ez az első nem egyetemi munkaadóm, ellenben állásinterjúm még mindig nem volt életemben. Twitter-thread (micsoda ökör egy műfaj).  Messi világbajnok lett, annak örültem. Családi karácsony túl sok, el kell húzni jövőre a trópusokra már novemberben, és akkor megússza az ember. Év utolsó napjait Kőszegen töltöttük barátokkal.

[inzertbackups]

Még nem tudom

jó ötlet volt-e ez a visszatérés ide. Furcsa ez az új tumbli. Tele olyan fícsörrel ami rohadtul nem hiányzott innen. De közben meg vannak emberek akiknek hiányzott a hülyesége...

Az előző blog 10 éves volt mikor elkaszálta a tumblipolisz. Majd még meglátom meddig tart ez...

[pszeudoertelmisegi]

Na már csak pont ez a genny hiányzott még a napomból.

[angelofghetto]

halottak játszanak

Amikor nagyon régi filmeket nézek, azt szoktam mondani, "halottak játszanak nekünk". Lányom ezt nem szereti, mert szerinte ez így túl morbid, rossz hangulatot kelt. Én ezt másképp látom. Hálás vagyok a mozgókép műfajnak, hogy megőrzi őket nekünk, és akár évtizedekkel eltávoztuk után is élvezhetj��k a játékukat.

A tizedes meg a többiek 1965-ben készült, fele annyi idővel a háború után, mint amennyi a mi csodás rendszerváltásunk óta eltelt. Az oroszok minden spájzban ott voltak, az 56-os politikaiakkal tele voltak a börtönök (már akit életben hagytak), mégis volt a levegőben valamiféle túlélő életöröm, és egy kis cinkos összekacsintás a diktatúra háta mögött. A nyolcvanas évek végén volt egy felbuzdulás, hogy legyen egy második rész, amiben arról lenne szó, kivel mi lett, a Tizedes hogyan boldogul a gmk-k, fusi és ügyeskedés világában. Aztán ez elült, mert rendszert váltottunk, mással voltunk elfoglalva. Aztán megint feltámadt az ötlet, de inkább csak beszélgetés vagy vágy szinten, mert mi magyarok mindig is szerettük a betyár virtust, legyen az Rózsa Sándor, a Tizedes, vagy a Viszkis. Ők helyettünk is borsot törnek a hatalom orra alá, és van bennük némi huncut, egészséges pofátlanság. Nem tudni, hogy írói tehetség, pénz, vagy központi akarat hiányzott az új folytatáshoz. Végül Sinkovits átigazolt az égi társulathoz, és nélküle ugye...

Úgy tudom, külföldön is nagyot ment a film, szerintem jól szemlélteti a magyarok túlélő képességét (és hogy miért nem fogadunk szót a nyakunkra ülő törvényhozóknak). Csilliószor láttam már de képtelen vagyok megunni :) Abban biztos vagyok, hogy a legjobb magyar filmek listáján mindig dobogó-közeli marad.

1970: Pálos György 1971: Szendrő József 1973: Keleti Márton (rendező) 1982: Ungváry László 1984: Bánhidi László 1986: Major Tamás, Márkus László 1988: Gobbi Hilda 1997: Kozák László 2001: Sinkovits Imre 2003: Horváth Tivadar 2005: Horváth Gyula 2006: Agárdy Gábor 2007: Darvas Iván 2008: Raksányi Gellért 2009: Iglódi István 2014: Szabó Gyula, Fülöp Zsigmond 2017: Gyimesi Pálma 2019: Kautzky József 2023: Cs Németh Lajos ... és még sokan mások

[ndav1d42]

van sok dolog úgy általában, amiben early adopter vagyok, de pl. tempomatot ma használtam életemben először (így közel húsz éves jogsival). nem mintha eddig vezettem volna olyan kocsit, ami tudta volna... de a mostani épp tudta és a hazafelé úton még arra is rájöttem, hogy hogyan működik, és hát ez csodálatos dolog!!! (izlandon de kurvára hiányzott a doblóból!)

a nap másik felfedezése, h valójában vezetni mégiscsak nagyon szeretek és élvezem is – én csak a többi autóst utálom... :((

[tuuszferi]

A hétvégén csapatépítő tréningen voltunk. 9 fő, csak pasik, Balcsipart, nyaraló, borkóstoló, piálás, másnap választható strand vagy horgászás.

A tavalyi program ugyanez volt, akkor sajnos elég nagy szél volt, úgyhogy a strand nem volt opció, csak a horgászás, amit idén már csak a "büntetés" szóval tudnék a legjobban jellemezni. Másnaposan, a tűző napon, egy tó mellett amibe nem lehet fürödni ülünk és nézzük a semmit, majd 10-20 perc után kihúzunk egy büdös nyálkás állatot, hát, instant hányinger...

Idén szerencsére strandidő volt, de erről majd később.

A hét második felében már elég parában voltam emiatt, a kollégám aki szervezte az eseményt nem szokott a helyzet magaslatán állni, ahogy a főnököm se (neki megvolt a héten a saját baja), úgyhogy én éreztem magamat kellően eltökéltnek hogy vigyem az extra feladatokkal járó mentális terhet (céges kocsi elkérése, időterv összerakása, kollégák beosztása kocsiba mivel mindenkinek extra igényei vannak). A főnökünk persze később érkezett, ami miatt az egész program csúszott. 6-kor kellett volna a borkóstolóra odaérni, ez csak 7re sikerült, így már a következő csapat (3 nő) is ott volt. A 9 fős fiútársaság és a 6 féle bor amit kóstoltunk természetesen megtette a hatását, feléledt a srácokban az ösztön, volt aki figyelemfelkeltő beszólogatásban, volt aki creepy félhangos mondatokban akarta felkelteni a 3 lány figyelmét. Kiderült, hogy az egyik kollégám ismer közülük 2-t, úgyhogy megvolt a közös pont, a borkóstolás utáni vacsin egy creepy és egy kultúrált kollégám átment a hölgyekhez beszélgetni, amire mindenki vérszemet kapott (beütött a FOMO), és végül csak 3-an maradtunk a mi asztalunknál, 6an pedig a 3 lányt "fűzték" (inkább magukat járatták le előttük elég komoly sikerrátával).

Hogy én miért is nem mentem oda? Jó kérdés, menet közben és utólag is megpróbáltam kielemezni. Fogalmazhatunk úgy hogy egyáltalán nem voltam a toppon, az agyam totál ki volt facsarva a hét végére, izzadt és büdös voltam, illetve van egy olyan tulajdonságom, hogy hagyom társaságban a jobb beszélőkéjű embereket kibontakozni, így jó eséllyel egy szobanövény benyomását tudtam volna kelteni, úgyhogy ez nem hiányzott. Jó kérdés, hogy ez pszichológiai értelemben elkerülés volt-e vagy sem... Odaakartam menni hozzájuk? nem... Vágytam a figyelmükre? Mondhatjuk, de ez általánosságban igaz. Próbálkozhattam volna, hogyan tudom felkelteni a figyelmüket úgy hogy önazonos maradok? Igen, bár ez elég nagy feladat, nemigazán csináltam még sosem, és nem a 8 vállalhatatlanul kanos, részeg és idióta munkatársam előtt fogom megpróbálni.

És mi lett volna ha szobanövénynek néznek? Vagy ha hülyét csinálok magamból előttük? Lett volna a kollégáimnak egy jó sztorija? 3 lány akivel soha többé nem találkozok, nem olyannak látott volna amilyen valójában vagyok? Fenyegetve éreztem volna magam közöttük? Ez szinte biztos... a nővérem és a két idősebb lányunokatesóm között felnőni, ahol folyamatos volt a zrikálás, kiközösítés, ugratások, megaláztatás, valamiért kialakulhatott egy alapvető bizalmatlanságom a nők felé. Ezzel fog kellenem foglalkozni.

[progarden]

Primitív agónia - így nevezte Donald Winnicott pszichológus azt a szenvedést, amit az ember akkor él át, amikor retteg a teljes széthullástól és a valóságérzékének megszűnésétől. Egyes emberek úgy írják le, mint soha véget nem érő zuhanást a semmibe. A mentális zavarokkal, periodikusan jelentkező pszichózissal élő emberek gyakran számolnak be erről.

Ez a kín Winnicott szerint visszavezethető életünk első éveire, amikor a csecsemőnek még nem alakult ki az autonóm énje. Totális kiszolgáltatottságban és függőségben él a gondviselőjétől. Önálló lénnyé válása - saját személyes integritásának megteremtése - egy kényes egyensúlytól függ, ami őt a szülőhöz köti. Némi primitív agónia elkerülhetetlen, része annak, hogy a önálló emberi lénnyé váljunk.

Winniccott szerint nincs szükségünk tökéletes szülőre (nincs is olyan). Csupán elég jó szülőkre. Akik eleinte szinte totálisan alkalmazkodnak a csecsemő igényeihez - majd szépen fokozatosan képesek elengedni a fejlődő gyermek kezét, hogy önállóan szembesüljön a hibázással és annak következményeivel.

Amikor kora-gyermekkori traumáról beszélünk, gyakran abba a hibába esünk, hogy azt hisszük: két autonóm lény közötti konfliktusról van szó. Ahol persze az egyik kiszolgáltatott, a másik domináns helyzetben van. De mégis: az egyik ember bántja a másikat. A valóságban azonban ezek a korai traumatikus élmények éppen azért annyira meghatározóak az egész életünkre nézve, mert amikor megtörténnek, még nem beszélhetünk önálló érzelmi életről, kiforrott énről sem.

Amikor ebben az én-előtti állapotban a külvilág reakciói nincsenek szinkronban a csecsemő szükségleteivel, azt soha nem puszta ideiglenes kényelmetlenségként éli meg - hanem egzisztenciális horrorként. Amikor kisgyermek nincs szinkronban a szülővel, ha a szülő nem érzelmileg elérhető - az a teljes megsemmisüléstől való rettegést jelenti a kisgyerek számára. Nincsen még fejlett agykérge, ami képes lenne feldolgozni, helyére tenni, értelmezni ezeket az élményeket.

A csecsemőkorunkról nincs epizodikus emlékezetünk (nem emlékszünk konkrét eseményekre). Ezért gyakran abba a hibába esünk, hogy azt gondoljuk, nem is fontos, ami akkor történt. Pedig nagyon is fontos. Amikor a korai években hiányzik a gondoskodó, stimuláló környezet, a primitív agónia, mint valamiféle zaj, beágyazódik a még az emlékezet-előtti elmébe. Nem is egyszerűen áthuzalozza az agyat, hiszen még nincs mit áthuzalozni - hanem eleve úgy huzalozza be, hogy ez a nagyon mély, zsigeri bizonytalanság az én részévé válik. Beépül a mindennapokba, és a legváratlanabb helyzetekben jön elő.

Ahogy Mark Epstein pszichiáter fogalmaz: "a hétköznapi trauma könnyen egy anyátlan gyermekké tehet bennünket" - és felnőtt emberként is újra visszazuhanunk abba az állapotba, amikor a primitív agónia teljesen megbénít és tehetetlen kisgyermekké változtat bennünket.

Amikor a Pszichedelikumok Skóciában című filmünkben Pat elmeséli az élményét, hogyan esett szét teljesen az Ayahuasca szertartás során, akkor gyakorlatilag ezt az állapotot írja le. A primitív agónia állapotát, amelyben a csillapíthatatlan zokogás valósággal letaglózta. És az élmény, ahogy a két sámán átölelte, énekelve ringatta - az én értelmezésemben ekkor élte át azt a szinkront, ami addig hiányzott az életéből. És ez az élmény, ahogy ő fogalmaz, "sejt szinten" gyógyító hatással volt rá. És nem túloz: ez valóban varázslat. De nem a hókusz-pókusz értelemben, hanem az élet mágiája.

Ha még nem láttad a filmünket, akkor itt megnézheted: https://drogriporter.444.hu/.../18/gyogyito-tudatallapotok

Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, hogy még tudjunk hasonló filmeket és írásokat nyújtani neked: https://drogriporter.hu/tamogass/

[kepeslajoska]

Rácz András (Az eddigi legjobb értékelés)

Tíz tanulság a tegnapi események kapcsán:

.1)Prigozsinnak vége. A tegnapi nap folyamán elvesztette az üzleti birodalmát, a pénzét (csak a szentpétervári központban négymilliárd rubel készpénzt (!) találtak a házkutatás során), a média-felületeit, a magánhadseregét és az önállóságát is. Az majd kiderül, hogy pontosan milyen jövő vár rá Belaruszban – vagy máshol - , de számára „a trónok harca” véget ért.

.2)Tegyük hozzá: a tegnapi nap lehetséges végkifejletei közül valószínűleg ez volt a legjobb. Prigozsin győzelme azt jelentette volna, hogy egy olyan ember szerez meghatározó befolyást, aki nemcsak normálisan tartotta, hogy a dezertálással próbálkozó harcosait nagykalapáccsal végzik ki, hanem ezzel még dicsekedett is. Elnök természetesen nem lehetett volna belőle (ennek van egy alkotmányos folyamata, amit teljesen nem lehet megkerülni), de ha erővel el tudta volna érni a két fő ellensége, a védelmi miniszter és a vezérkari főnök leváltását, az sem lett volna jó. Nem azért, mert akár Sojgu, akár Geraszimov különösebben kedvelhető vagy hatékony vezetők volnának, hanem azért, mert ez azt jelentette volna, hogy az orosz állam annyira meggyengül, hogy fegyveres felkelők kormányátalakítást tudnak kikényszeríteni.

.3)A történet legnagyobb vesztese ezzel együtt Vlagyimir Putyin és az a putyini elit, amely a hozzá fűződő kapcsolatra építette a hatalmát és befolyását. Az orosz állam és annak irányítása ugyanis tegnap tragikusan leszerepelt. Olyan a második világháború óta nem történt, hogy egy nem állami fegyveres erő több, mint nyolcszáz kilométert (!) masírozzon Oroszországban anélkül, hogy érdemi ellenállásba ütközött volna. Az orosz állam pedig látványosan képtelen volt bármit is tenni, azt leszámítva, hogy udvariasan félreállt az útból és a belorusz diktátort kellett megkérnie, hogy közvetítsen.

.4)Nem az erő hiányzott az ellenálláshoz elsősorban, amennyire rekonstruálni lehet, hanem a határozott döntési képesség. Technikailag megállítható lett volna a wagneres konvoj. Fel lehet ásni keresztben az autópályát (ez is csak késő délután jutott eszébe valakinek), szét lehet szedni a hidakat (ezt végül csak az Oka folyó hídjánál tették meg, nem sokkal Moszkva előtt), ki lehet szórni acéltüskéket, ami megállítja a gumikerekes járműveket, stb. És ugye ott vannak még az erőszakos lehetőségek is, a légierő harci helikoptereitől a támadó drónokon át a Roszgvargyija egységeiig és a tulai elit légidesszant-hadosztályig, akik jelentős része nincs Ukrajnában. Amennyire ismerni lehet az orosz rendszer működését, nem az esetleges polgári áldozatok volt a fő probléma: a Prigozsin-féle menet kezdetén a légierő gond nélkül lőtt szét egy emberekkel teli autóbuszt és szórványosan utána is támadta a wagneresek járműveit az autópályán. A határozott döntés hiányzott, hogy pontosan mi legyen a cselekvés iránya.

.5)Határozott döntés hiányában pedig a helyi kormányzók az egyetlen dolgot tették, amit racionálisan tehettek: kivárták, míg elvonul a vihar, igyekezve minimalizálni a területüket ért károkat és veszteségeket. Nem álltak ellen, hanem próbálták a polgári lakosságot távol tartani a wagneresek útjából, ami nagyjából sikerült is. Mind a rosztovi, mind a voronyezsi, mind a lipecki megye jól szerepelt: minimális infrastrukturális károkkal megúszták.

.6)A határozott döntés hiánya rövid távon a legnagyobb közvetlen károkat a hadseregnek okozta: Prigozsinék lelőttek legalább hat helikoptert és egy repülőgépet. Ez legalább 12-15 főnyi, jól képzett személyzetet és sokmilliárdos kárt jelent…. és ezt a tegnap esti, Lukasenko által közvetített megállapodásnak köszönhetően várhatóan teljesen büntetlenül megússzák. Ennyire az orosz haderőt nagyon régen alázta meg bárki is.

.7)Igazán azonban a Kreml a nagy vesztes. Kiderült, hogy a mindig határozottnak, higgadtnak és rettenthetetlennek beállított Putyin valójában képtelen kezelni egy hirtelen kitörő, váratlan válságot. És még csak nem is rossz döntéseket hozott, hanem vagy egyáltalán nem hozott döntést, vagy egymásnak ellentmondó döntéseket hozott – ezt ugye tényszerűen nem tudjuk, de azt igen, hogy az orosz állam megbénult az események hatására, miközben egy határozott kremli iránymutatás mellett ennek az ellenkezője kellett volna, hogy történjen. Lehetséges, hogy Prigozsinnak egy korábbi, gúnyos megjegyzése a bunkerben lapuló vénemberről (бункерний дед) nem is volt annyira téves.

A nap végére ugyanis eljutottunk a reggeli dühös és kemény Putyin-beszédtől (amely hátba szúrást emlegetett és szigorú felelősségre vonást követelt) oda, hogy a lázadók szabadon távozhatnak, sőt, egy részük még az orosz védelmi minisztériummal is szerződést köthet. A Prigozsin-féle bejelentések arról, hogy „a polgárháború megkezdődött” és „estére új elnökünk lesz”, mintha meg sem történtek volna. A reggel elindított, évtizedes börtönbüntetéssel fenyegető eljárás fegyveres felkelés szervezése miatt estére be is fejeződött, Prigozsint felmentették. Sokatmondó, hogy Putyin este meg sem szólalt, helyette a szóvivő, Dmitrij Peszkov közölte a deal hírét a nyilvánossággal. (Az pedig csak hab a tortán, hogy külön TASSZ közleményben kellett bizonygatni, hogy az elnök természetesen nem hagyta el Moszkvát – annak ellenére sem, hogy az általa használt különleges repülőgépek bizony távoztak a fővárosból.)

.8 ) A tegnapi események megmutatták a putyini elitek lojalitásának határait is. Egyik oldalról igaz ugyan, hogy egyetlen érdemi szereplő sem állt a lázadók mellé – de az elit tagjai közül nagyon sokan nagyon gyorsan elmenekültek Moszkvából (sokan az országból is), ami azt mutatja, hogy szembefordulni ugyan nem mertek Putyinnal, de kockáztatni sem akartak érte semmit. És láthatóan reálisnak tartották azt a veszélyt, hogy az orosz állam TÉNYLEG nem tudja megállítani a lázadókat. Márpedig a legfelsőbb elit tagjai azok, akik mindenkinél jobban ismerik Putyint és az ő valós erejét – vagy annak hiányát.

.9) Bár a hosszú távú következtetésekkel óvatosnak kell lenni, de azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy a történtek újra nyílttá tették a 2024 tavaszi elnökválasztás esélyeit. Három nappal ezelőttig az volt a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy Putyin újra elindul és nyilván újra elnök is lesz, tehát még legalább további hat évnyi Putyin-korszakra kell készülni (nyilván akkor, ha a biológia közbe nem szól). A tegnapi nap után viszont egyáltalán nem biztos, hogy ez a verseny tényleg olyan lefutott lesz, mint amilyennek korábban gondoltuk. Amitől persze még simán nyerhet újra Putyin – de ez most jóval kevésbé tűnik biztosnak, mint egy héttel ezelőtt.

Összességében a helyzetet most úgy látom, hogy míg „a trónok harca” Prigozsin számára véget ért, Putyin és a putyini elitek számára most kezdődik csak igazán.

.10) Mindebből az is következik, hogy mindazoknak, akik akár Oroszországban, akár külföldön a Putyinnal való kapcsolatra alapozták a politikai-üzleti stratégiájukat, célszerű ezt átértékelniük, vagy legalább felkészülniük alternatív forgatókönyvekre is.

Kiderült az is, hogy az orosz jogrendszerben bármi és annak az ellenkezője is meg tud történni akár egyetlen napon belül, még olyan súlyú ügyekben is, mint a fegyveres felkelés. Ez szintén az oroszországi elköteleződés újraértékelésére kellene, hogy sarkalljon bizonyos szereplőket, adott esetben akár anyagi veszteségek felvállalása árán is.

Végezetül, mivel valószínűleg újra nyílttá válik a 2024-es elnökválasztás kimenetele, célszerű volna a hazai szereplőknek végre érdemi erőforrásokat fordítani az orosz belpolitika értelmezésére és elemzésére, rendesen feltérképezve a meghatározó szereplőket és köreiket, stb. Erős ugyanis a gyanúm, hogy hamarosan szükség lesz erre a tudásra.

[thismadeitshit]

Hiányzol, hiányzott a búcsúzás is. Megannyi ember hiányzik akitől nem búcsúzhattam el. Emlékszem rád is, pár évvel az után…. Újra találkoztunk, rád néztem, te pedig rám. Csak arra emlékszem hogy nem látok semmit a könnyeimtől, s nem hallok semmi mást csak hogy kapkodva a levegőt esdeklem a bocsánatodért.

Nézel rám, majd mondod hogy semmiről sem tehetek. Te voltál az első személy az életemben aki ezt mondta nekem. A te szavaid voltak akkor és örökke a legigazabbak.

Eltelt pár év de még mindig nem a jelen. Elmentünk egy étterembe. Oda értünk beszélgettünk, majd megszólalt hogy te is ott lehetsz. Meglepődve néztem rá majd megszólaltál a hátam mögül. Amint megpillantottalak, már nem éreztem semmit. Maximum haragot. Rádnéztem és tudtam hogy egy hazug ember van előttem, és csak hazugságok dőlnek még most is a szádon. Cserben hagytál, és soha sem kerestél. Érdekből voltam én is, rájöttem.

Még pár év… Derült égből úgy jött ez is, mint a többi. Meséli nekem egyik nap, hogy mi a helyzet. Mutatja, elköltöztél külföldre, a nagynénémhez. Hogy fodrász lehess. Még egy néma cselekedet de hozzászoktam. Megsem fogtam és elengedtem. Nem érdekelt már többé…

A jelen. Annyi ideig volt a fejemben most is, ameddig megírtam ezt. Mert emlékeznünk kell….