#felszabadultság

[diogenesz2020portugal]

Ez most biztosan Coelho-szerű bölcselkedésnek fog tűnni, de betegnek lenni jó. Minél többet veszítesz, annál könnyebb leszel. Nem, nem csak a súlyra gondolok (eszembe jut a most 87 éves apám, aki annyira vékony és madárszerű lett, hogy magam sem lepődnék meg, ha azt látnám, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felemelkedne, és repülne pár kört a város fölött), hanem arra, hogy minden veszteség egyben áldás is. Amikor otthagytuk Magyarországot, sokmindenről lemomondtunk. Szétosztottuk vagy ötezer könyvünket a barátok, kollégák között, és ugyanezt tettem a vagy harminc éven át gyűjtött csetreszeimmel (kerámiák, régi lámpák, másnak talán teljesen értéktelennek tűnő tárgyak garmadája). Meglepően könnyű volt lemondani azokról a dolgokról, amiket olyan nagy szenvedéllyel és szeretettel gyűjtöttem annyi évtizeden át. Úgy is el lehet veszíteni (elengedni) dolgokat, hogy nem a keserűség növekszik benned, hanem a felszabadultság érzése. Két bőrönddel költöztünk ki Portugáliába (no meg két macskával és egy kutyával). A legszükségesebb ruhákon kívül csak pár verseskötetet hoztunk ki. "Meghalni – elszunnyadni – semmi több" - írja Shakespeare tanár úr. Igaza van. Mindent el kell engedni. Legfőképp a büszkeséget. Mégis: mire lennél büszke? Arra, hogy szerinted jó tanár voltál? Ki emlékszik már arra? Tedd a szívedre a kezed, és vallj színt! Hát nem a rák a legjobb tanár? Ha nem lenne, szart se tudnál az életről. Eddig csak a ködben hajóztál, most majd végre láthatod a túlsó partot, ha van. "Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbbent." Hagyd hát ezt az egész szarságot, és figyeld a macskákat. Nem csak az eleganciájuk elképesztő, de az is, hogy állítólag 9 életük van. Jó, te soha nem leszel olyan szerethető, mint egy macska, de legalább van esélyed. Higgy a lét elviselhető könnyűségében.

"Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd: a fájdalom.  

Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi.  

Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló.  

Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata.

/.../

Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek, mert - isten engem - én is, én is csak addig élek.  

Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi szinben, légy mint a semmi, te minden."

[kedvesmajam]

pokoli nap volt a mai, de békére találtam a végén

délelőtt terápián voltam. kérdezte a pszichológus, milyen volt a múltkori alkalom után. elmondtam, hogy nehéz, de jó volt, hogy utána a teamen fel tudtam hívni a többiek figyelmét arra, hogy bántalmazza az egyik kollégát egy lakó

utána a ...-tal dolgoztunk a pszichológus javaslatára. brainspotting volt, az egyik szememet le kellett takarni. azt éreztem, elfojtom az élményeket, de így is dolgozott rendesen az agyam. megint azt mondta a pszichológus, hogy ügyes voltam. rákérdeztem, ez mit jelent. azt mondta, tudja, milyen nehéz traumát megélni és azzal dolgozni. hát nem tudom, nem tudok ezzel mit kezdeni. az megint nagyon jó volt, hogy a végét légzőgyakorlattal zártuk és többször is megkérdezte, rendben vagyok-e

a melóban elvoltam, csináltam, amit kellett

fél órával a munkaidőm vége előtt a két vezetőm behívott magához. a fejemre olvastak mindenfélét. elhatároztam, hogy nem mondok semmit, nem szállok szembe. egyszerűen nincs értelme, mert mindent nagyon máshogy látnak. az egyik vezető határozottan felhúzta magát azon, hogy két dolgot megcáfoltam, a többit szó nélkül hagytam. újra nekemtámadt. a másik vezető arról beszélt, hogy elismeri a kutatói tevékenységemet meg mindenféle dolgokról, amit nem értettem, miért mond. olyan volt, mint aki kihátrál, megijed attól, hogy beszélnie kell. mint ahogy a döntéseknél, pont olyan inkompetens volt. megígértem, hogy figyelni fogok a viselkedésemre. hogy mondjak valamit, elmondtam, hogy jó lett volna, ha tegnap az egyik kolléga kirohanását megállítják. a kihátráló arról beszélt, hogy szabad véleménynyilvánítás van, majd arról elmélkedett, hogy eztán előre bekéri a teamhozzászólásokat. elmondtam, hogy nem ezt akartam mondani és felesleges terhet vesz magára. a másik amellett, hogy támadó volt, többször elmondta, mit köszönhetek neki. már ott nem bírtam, elsírtam magam. semmi konkrétum, csak vádaskodás és bűnbakkreálás. nagyon rossz volt

eljöttem tőlük és a recepción zokogtam. felhívtam egy kollégát, mert ő az, aki teljes kontextusában ismeri a helyzetet, de nem tudtam elmondani, mi történt meg nem is akartam. bízom benne, de a saját megélésem nyilván más, mint amit a vezetők mondanának

melóból eltekerve még mindig zaklatott voltam. nem akarok felmondani, de erősen gondolkodtam azon, akarok-e én itt és ilyen környezetben dolgozni

elmentem edzésre. nem gondoltam, hogy jól megy majd, de azt tudtam, hogy mennem kell. már a lógást végig tudtam csinálni. a három törökből kettőt 16os bellel csináltam. a gyakorlatokat is igyekeztem pörgetni. akkor már úgy voltam, hogy szeretnék ráülni arra az érzésre, hogy megy ki a feszkó és a testem dolgozik. a bemelegítéskor még nagyon kavarogtam, koncentrálnom kellett, hogy ne gondolkodjak, ne a terápián vagy a beszélgetésen kattogjak. a vége megint egykezes swing volt, hét-hét, öt körben. megkérdeztem, rápróbálhatok-e a 20as bellre. csak a negyedik körben váltottam le 16osra. a swingnél jött a béke, a teljes belesimulás, hogy minden lendítéssel távolodik a munkahelyi leülés. hazafelé már ha nem is öröm, de felszabadultság volt bennem. büszke vagyok magamra, hogy ennyire tudatosan jelen tudtam lenni az edzésen és jól használtam az alkalmat

reggel még emlékeztem az álmomra, de törlődött mostanra. azt tudom, hogy mozgalmas volt

tegnap este ettem csokis kekszet, mert megkívántam és jól esett. reggel 106,8 kilót mértem, aminek nagggyon örültem. ma abonettet ettem egy kaukázusi kefírrel és egy banánt. nem voltam éhes ma sem, az edzésen sem éreztem, hogy eléhezek

[stawberrycloudlet-blog]

Imádok este fülessel a fülemben, tangába táncolni. Olyankor érzem igazán, hogy élek.

#magyar tumblr #öröm # felszabadultság

[gyulaszabo]

Felvilágosúltság.

A teljes felvilágosúltság felé vezető út állomásai a: tudatosság, öntudatosság, bűn és felelösségtudat alól való felszabadultság állapota, a lelkiismeret furdalás mellőzése, végül az istentudatosság felfedezése./2039/

[csacskamacskamocska]

Dehát ez a nő gyűlöl engem!

Sikeresen megtapasztaltam, hogy milyen csudaság is az ember működése. Mindenről van előítéletünk, van egy bekészített panel arról, hogy milyen a másik ember vagy egy többszereplős esetben a többiek. Apró jelekből levesszük (feltételezzük) a viszonyulásokat és már kész is van. Ha sokat élt valaki és eléggé figye a körülöttelévőkre, akkor többnyire jól ítéli meg a dolgokat. A szűrő, amin keresztül nézzük a világot a saját tapasztalataink, a tapasztalatok szűrte érzéseink, ránk jellemző ez a rendszer, akkor is, ha amúgy sok-sok sablonunk nagyobbrészt másokkal is megegyezik. Ha a barátom valakit kedvel, akkor kell, hogy az a másik ember valamiben nagyon szuper legyen mert különben semmi értelme. Biztos nagyon szuperkedves akit kedvel vagy szuperokos, szuperérdekes, szupervicces, szuperkellemes, szuperintelligens, szuperfaszom. Gondoljuk, mert teljesen kifelejtjük azt, hogy az emberek sokszor fordítva működnek. Hoznak egy döntést amihez utólag keresnek indokot. Mert a valóság nem annyira vállalható vagy nem érzik annak. Sőt, muszáj feltornázni a pozitív véleményt a saját döntésükről mert különben úgy néz ki a dolog, hogy nem ők csinálták, hanem velünk csinálták a történéseket. Ez az egyik fele. A másik az, hogy én mindig abból indulok ki, hogy én vagyok a zűrös érzelmileg. Tele ellentmondásokkal, labirintusokkal, hullám meg szellemvasúttal. Azt gondolom, hogy okés, hogy másoknak is van problémájuk, de őbennük nincs ennyi elfogadhatatlan érzés. Ha a barátom exe azt mondja, hogy ő nagyon örülne, ha a barátomnak lenne végre normális kapcsolata, akkor elandalodom, hogy de cuki... hát tényleg milyen jó barát már. És magamban szégyenkezek a saját rossz érzéseim miatt, és csak nagy ritkán engedem szabadon, amire persze jön a válasz, hogy nade ellentétben velem, az a másik ember milyen rendes, elfogadó, jóindulatú, támogató, értékes, stb. És akkor én mégjobban teperek mert szégyenkezek miatta, hogy bennem ott motoszkál a „valami”. Az értetlenkedés, a rossz érzés, valamiféle féltékenység, de legfőképpen a jelek, amik nem értelmezhetőek abban a rendszerben amibe bele akarom gyömöszölni. Nekem szerencsém van, mert eljött a nap, amikor röhögve felvisíthattam, hogy baszki, ez a nő gyűlöl engem! És minden helyrebillent. Nincs itt semmi látnivaló, ő is csak olyan, mint bárki más. A tudatalatti mindenkit folyamatosan elárul és egyszer kikerülhetetlenül kidobja a taccsot. És azóta is csak nevetek magamon. Mindenki hazudik. Miért is gondoltam mást?

[eltevedtlany]

Vége

Szia Drága!

Igen, egy újabb levél neked. De ne aggódj, ez az utolsó, megígérem. Szeretném lezárni azt ami közünk van. Most utoljára visszanézek rád, aztán véglegesen elválnak útjaink. Legalábbis az én részemről. Valószínű, hogy a te szemszögedből soha nem is keresztezték egymást. Mindegy, nem számít.

Az egész október végén kezdődött, akkor sodort minket össze a szél. Elkezdtünk beszélgetni. Rengeteget beszéltünk, de tényleg szinte folyamatosan. Az sem számított, ha éppen órán voltunk. Minden pillanatban ott volt nálam a telefonom és csak arra vártam, hogy visszaírj. Téged sem kellett félteni, mindig szinte azonnal visszaírtál. Bármiről tudtunk beszélgetni bármennyit. Nem tudom szavakba önteni, hogy milyen csodálatos az a világ, ami a fejedben van. Köszönöm, hogy ha csak egy kis időre is, de megmutattad nekem. 

Hihetetlenül boldog voltam, úgy éreztem, hogy most tényleg minden rendben lesz. Nagyon sok erőt és energiát adtál nekem a mindennapokhoz, szerintem nem is sejted mennyit. Lehetetlen leírni, hogy milyen érzés volt amikor 3 mondattal olyan elképesztően meg tudtál nyugtatni. Az a leghihetetlenebb, hogy elhittem neked ha azt mondtad, hogy “minden oké, nem lesz semmi baj, ne izgulj”. Elmondhatatlanul hálás vagyok neked ezért (is).

Aztán beköszöntött az új év. Kezdem úgy érezni, hogy nem érdekellek. Őszintén szólva nem tévedtem sokat, de ezt majd később. Hónap vége felé már szinte sose írtál vissza, elintézted az egészet egy “láttával”. Rossz érzés volt nagyon. De ez még meg sem közelítette azt ami ez után következett. Erőt vettem magamon és megkérdeztem, hogy mégis miért csinálod ezt. Nem arra a válaszra számítottam amit adtál. Azt írtad, hogy nincs már indokod ami miatt írhatnál és jelenleg más a fontos az életedbe. 

Ez most komoly? Egy ilyen gyenge indokkal ráztál le? Hogy tehetted ezt velem? Ennyit értem neked? Ezer és ezer hasonló kérdés kavargott bennem akkor. De nem tettem fel egyiket sem. Te már lezártnak tekintetted a beszélgetést. Ennyi volt. Legalábbis akkor, ha nem számítjuk azt a több mint 2 hónapnyi önmarcangolást amit ez után műveltem.

Tudod, van egy furcsa szokásom. Szinte sose sírok. Azon az estén sem sírtam amikor utoljára beszéltünk, pedig tudtam, hogy az az utolsó. Általában csak gyűlnek és gyűlnek bennem az elfojtott érzelmek, aztán egy óvatlan pillanatban, amikor betelik a pohár kiborul, sőt szilánkosra törik. Nem volt ez másképp akkor sem. Három nappal az utolsó beszélgetésünk után jött el az utolsó utáni csepp a pohárba éppen egy biosz óra keretei között. A tanárom annyit mondott, hogy rontottam a tantárgyából. Ezután megpróbáltam visszafogni a sírást elég kevés sikerrel. Kimentem a mosdóba és legalább 2 percen keresztül zokogtam. Akkor jött ki belőlem minden sérelem és fájdalom ami az utóbbi időben ért engem. Rég sírtam annyira mint akkor. 

Úgy érzem, hogy ezt is el kellet mesélnem neked, hogy teljes legyen a kép. De nem ez volt az utolsó alkalom, hogy miattad sírtam. Szörnyű volt az utána következő két hónap. Egyszerre kellett megbirkóznom a hiányoddal, a rengeteg stresszel ami akkor ért és azzal a ténnyel. hogy már nem vagy az életem része. Elég szar volt, sőt igazából még annál is rosszabb.

Saját magam hibáztattam, azt hittem velem van a baj. Hogy én mekkorát tévedtem! Miattad volt az egész. Te hagytál el, te vetettél véget annak, ami köztünk volt. 

Két borzalmasan hosszú hónapnak kellet eltelnie, hogy erre rájöjjek és hogy el tudjalak engedni. De megérte. Most itt vagyok és erősebbnek érzem magam mint eddig bármikor. Sokat tettél hozzá ahhoz, aki most vagyok. De csak egy emlékként vagy már bennem.

Most végleg elengedlek. Remélem, hogy találsz valakit aki megfelel az elvárásaidnak és boldog leszel vele. Légy boldog, de lehetőleg nélkülem. 

Ég veled! 

[meghalnikenemar]

Ilyen boldogságot és felszabadultságot senki más mellett nem éreztem még

[a-boldogsag-osvenyen]

Elhagyott gondolatok

Csak odakint ülve azon teketóriázom, hogy mi történt velem az elmúlt időszak során. Hogy mennyit változtam, hogy milyen ember lettem, és olykor rá kell döbbennem arra, hogy változtam, de nem minden tekintetben a jó irányba, feltéve, ha a másokkal való viszonyomat vesszük alapul. Taszító, ellenséges, kínokkal teli.. Gyötrelem, fájdalom, feldolgozatlan érzelmek, amik sokszor jellemzik törékeny lelkem sötétebb bugyrait. Mégis: az elveimet még nem vesztettem el ennyi idő után sem. Még mindig van bennem jó. Még mindig ott van a vívódás szele. És tudom, hogy most jutottam el a végső tisztulásig. Én vagyok a felelős azért, hogy hagytam olyan embereket a bizalmi szférámba engedni, akik végül csalódást okoztak. Én vagyok a felelős mindenért, ezért sem okolhatok másokat. Én vagyok a felelős, Én vagyok a felelős és Én vagyok a felelős. Én vonzottam be ezeket a történéseket, és azt hiszem a miértjeire is megkaptam már a választ. Minden egyes ilyen kijelentett mondat után azt érzem, hogy egyre jobban vagyok, egyre felszabadultabb vagyok, és elmúlik az a sok lelki szemét, amit egészen ideáig felhalmoztam magamban. Itt az ideje annak, hogy megtisztítsam magam és a környezetemben élőket, Én felvállalom a hibáimat, de sosem leszek más ember. Én így vagyok tökéletes, így vagyok szerethető, így leszek szerethető, amíg élek ezen a Földön.

Végeredményül arra jutottam, hogy nem az számít, aki vagyok, hanem az, amit üzenek: Szabadság, boldogság, egyensúly, filozófia. 

[depressionisnotagame]

Xy: Miért vagdosod magad? Neked miért jó ez?

Én: Felszabadultságot okoz, kiélvezhetem, hogy magamon múlik az életem, egy rossz vágás és mindennek vége.

[velocigiraffe]

A vágyott hatás

Alkoholt általában azért fogyasztunk mert vágyunk annak kellemes hatásaira. A társas összejövetelekhez, ünnepekhez kapcsolódó szociális ivás szerepe lehet, hogy

megkönnyítse a kommunikációt

felszabadulttá, vidámmá tegyen

ellazítson

oldja a gátlásokat (jobban menjen a tánc, ismerkedés)

Az alkohol azonban sokaknál a feszültségek elöli menekülés eszköze, a fogyasztás pedig lelki krízisekkel függ össze. Ha ez így van érdemes elgondolkodni milyen más természetes módszerekkel lehet levezetni a felgyülemlett feszültséget. Amikor valaki a feszültséglevezetés céljából rendszeresen az alkoholhoz fordul, vagy épp a szórakozást nem tudja elképzelni nélküle, a fogyasztás könnyen szokássá válik, ami problémát okozhat az élet különböző területein.

[kedvesmajam]

egész békés volt a mai nap

délelőtt dolgoztam, megismerkedtem az új lakómmal, adtam neki feladatokat. alig három órát voltam bent és mentem a komplex vizsgára

az egyetemen találkoztam egy volt kollégámmal. elég durván látszik rajta az idő múlása, nyilván rajtam is. nem sokat beszélgettünk, de jó volt őszintén azt mondani, hogy most a helyemen vagyok. a vizsgán az nehéz volt nekem, hogy hiába kértem, mondják meg, mit várnak tőlem, nem tették. szerintem jól fogalmaztam meg a véleményemet, jó kérdéseket tettem fel. az fura volt, hogy nem kérdezték meg a véleményemet, hogy átmehet-e. elégedett vagyok magammal. nem csak a szakmaiságommal, hanem a szükségleteim kommunikálásával is

a vizsga után felhívtam a főnökömet, hogy ha bemennék délutánra, elszámolhatom-e júliusra. igent mondott, aminek főleg azért örültem, mert biztonságban voltam és nem végeztem 2kor a napommal

bent ismét dolgoztam, elég hatékonyan. egy adott ponton kicsit rosszul éreztem magam. kimentem vízért és visszaérve rájöttem, hogy nincs levegő az irodámban és ezer fok van. lementem máshová dolgozni, ahol mások is voltak. tudtam ott is hatékonyan dolgozni

arra gondoltam, hogy így, hogy mások is ott vannak, nekiállok a házi feladatomnak, legalább annak, hogy a táblázat legyen meg. aztán elkezdtem feltölteni emlékekkel. nem fájt annyira, mint vártam, nem is éreztem úgy, hogy megzuhannék. sőt, mikor elindultam haza, volt bennem egy jóleső érzés és felszabadultság, amiért nekiálltam, mert annyit tologattam, hogy már démonizálódott. hazafelé tekerve még eszembe jutott pár dolog, azoknak itthon nekiálltam, de éreztem, hogy már kezd sok lenni, úgyhogy abba is hagytam

bringázás közben gondolkodtam azon, mitől könnyebb ma, mint tegnap. az biztos, hogy kezdtem túldimenzionálni a pszichológus feladatát. az is jó, hogy az idei évre három pozitív eseményt tudtam beírni, mintha visszanyertem volna az uralmat az életem felett. a tegnap olvasott könyv is nyomasztó volt. tegnap sok üzenetet váltottam egy ismerősömmel, aki nagyon nehéz élethelyzetben van és túlzottan nyomott a dolog

ami még feltűnt, hogy egyre többször látom meg az alkoholt. ma egy régi Konyhafőnök adást néztem és feltűnt a zsűri mögötti piapolc. mintha eddig annyira féltem volna az alkoholtól, hogy vakká váltam rá

tegnap nagyon nehezen aludtam el, ami rosszul érintett. próbálok ezzel kapcsolatban is türelmes lenni, mert feltételezem, hogy az alvásom rendeződéséhez is idő kell

nem is tudom. jó most ez a nyugvópont

[dendre]

Kylie

Az új Kylie-lemez 24. másodpercére ellep a minden rendben-érzése, a melengető felszabadultság, hogy kint hó van, hideg, itt bent jó idő, jó szagok, jó kinézni a hidegre. A Kylie-lemez 24 másodperc alatt karácsonyt csinál, már persze annak, aki szereti a karácsonyt. Nem tudom, mi a titka, mert leállítottam ott, hogy ezt megírjam, de az a pár megoldás addig eléggé ‘wham! last christmas’ diszkóban. Az idei év trendje: komfort-diszkólemezek nehéz időkre (Dua Lipa, Jesse Ware, Lady Gaga és a sokan mások).

[ayahuascahungary]

Az európai ember imádja a formalitásokat. Éles viták szólnak arról, hogy melyik a helyes szertartás és hogy a sámán óramutató járásával azonosan, vagy ellentétesen adja körbe a poharat, vagy a pipát. Az európai kiváló megfigyelő, és híven elsajátítja a szertartás csínját-bínját pár alkalmat követően. Díszes ruhákba öltözik, mert azok tükrözik megváltozott lelkivilágát és tökéletes böjtre törekszik, hisz annyi rettenetes dolgot lehet olvasni...

Átvettünk rengeteg dolgot az őslakosoktól de lehet, pont a lényeg valahogy kimaradt. Jött egy kérdés pár napja, és a hétköznapok is abba az irányba vittek, hogy leírjak pár gondolatot a révülés fontosságáról. Régen magam is csak azt vettem észre, hogy ha az átélő eljut valamiféle feladó tudatállapotba, sokkal hatékonyabban dolgozik a medicin. Ennek megértése sokkal összetettebb és fontosabb mind egyéni, mind közösségi szinten mint az ember elsőre gondolná. Ha megnézzük a világ sámán-kultúráit kiviláglik, hogy időtlen idők óta nem csak medicinekkel képesek tudóink lábukat vetni a tudás mennyei sztrádájára. Írtam egy cikket pár éve arról, hogy miért kell elrendezni a dolgokat szertartás előtt. Annak az volt az előzménye, hogy láttam élményeket, ahol a szellemvilág tárt karokkal várt és fogadott volna, ha az utazó nem épp személyes testi, kapcsolati, vagy épp egzisztenciális problémáival rakta volna előtte tele a fejét. Az Ayahuasca ilyenkor megáll az ajtóban, benéz és azt mondja visszajövök később. Az átélő ilyenkor csak azt érzi, erőnek erejével húzzák felfelé a mennyei sztrádára, de kövekkel a lábán olyan mint ázott pillangó, és nem érti. Előjönnek kérdések, hogy keveset ittam? Rossz volt a főzet? Csak nem kellett volna odakapatni... De kevesen veszik észre a probléma mögött megbúvó valós akadályt. Nézzük picit a ronda fizikát. Az agy rettentő összetett képlet, de az Ayahuasca gyógyítását annyian kutatták az elmúlt években, hogy mindenféle agytomográfos felvételnek köszönhetően annyit már tudunk, hogy az amigdala tárolja az érzelmeket és az ösztöni válaszreakciókat. A legtöbb itt található patológiás folyamat "javításának" képessége a gyermekkor lezárultával gyakorlatilag teljesen megszűnik. Irányító szervként az egész limbikus rendszer inkább kifelé ad adatokat, minthogy befelé engedné azokat. Ez valószínűleg az élettanilag nélkülözhetetlen szerv védelme miatt alakult ki így. Az alap program összerakásra kerül életünk első pár évében, és mint BIOS, teszi a dolgát, de hogy felülírjuk azt, rettentő nagy energiákat kell mozgósítani. Legyen ez évekig tartó meditáció, vagy épp az Ayahuasca adta különleges kémiai "együttállás", ami az agyban egy szertartás alatt lezajlik. Az amigdala a közhiedelemmel ellentétben nem pont középen található, hanem a temporális lebeny belső, mediális részén. A tudatos gondolkodásért, a döntések meghozataláért ugyanakkor nagyrészt a homloklebeny felelős. Ezek között nincs valódi határvonal, nevüket kizárólag az őket fedő koponyalemezekről kapták. Ugyanakkor a vizsgálatok azt mutatták, hogy elektromos áramlástani szempontból a rendszer nagyrészt "bentről kifelé" dolgozik. Ez az egyszerű fizikai folyamat az oka annak, hogy az emberek megfelelő magukon végzett munka nélkül képtelenek az érzelmeiket a kívánt mederbe terelni, és egy élet is kevésnek bizonyulhat, hogy ez a mindössze pár mikrovoltot megmozgató folyamat reflexé válhasson. Az amigdala szabad. Önmagában nem érzékeli a külvilágot, csak a homloklebeny, talamusz és egyéb szervek által közvetített információkra megtanult válaszreakciókat rántja elő -egészséges esetben- a helyzetnek megfelelően tarsolyából. Egy szertartás alatt az egész agy tüzel. Olyan összetett áramlások zajlanak benne, amik a normál esetben bentről kifelé tartó hullámokat interferenciába kényszerítik. Ez a fizikai folyamat a rendszer részleges kaotikus működése az, ami a hagyományos áramlási zónákat ideiglenesen felülírja. Ezért fordulhat elő, hogy Ayahuasca szertartás alatt a fülből, a szemből érkező elektromos jelek végül teljesen más területeken landolnak. Ezzel képeket, és akár hangokat hozva létre az átélő számára. Az élmény erősödésével ezért lehet, hogy emlékképek, látomások is megjelenhetnek. De a gyógyítás nem ezekben a képekben van valójában kódolva, hanem a homloklebeny és az amigdala ideiglenesen megváltozott kapcsolatába. Feltételezések szerint a konstruktív gondolkodásért felelős területek ekkor kerülnek fizikai kapcsolatba az érzelmeket tároló, amúgy nagyrészt zárt agyterülettel. Nem is áll olyan messze a spiritualizmus a fizikától. Lehet, egyszer összeérnek. :) De mi történik, amikor az ember szertartás alatt a mindennapi gondjaival küzd, és az óráját nézi? A kontrol az egész folyamatot részben, vagy egészében blokkolni képes. A talamusz nevű szervünk, ami dekódolja, relézi az amigdala számára a kintről érkező ingereket és mindössze 15 milliszekundum alatt tájékoztatja, hogy a "lótusz kinyílásnak" nem most van az ideje. Ha pedig a hullámfüggvény már az elején interferenciába fut, a folyamat másképp, vagy egyáltalán nem zajlik le. Akit ez a fizikai folyamat részletesebben érdekel, ajánlom Dr. Mátyás Ferenc kutatómunkáját a témában: http://www.matyaslab.com/#publications Mit tehet a tudatos működés ez ellen akkor?  És miért annyira fontos, hogy a hétköznapi problémákat a jurta ajtaján kint hagyjuk? Készülni kell minden szertartásra. Prioritásban kell kezelni az elvégzendő dolgokat, és azokat melyek félelmet generálnak bennünk. Jó rendet rakni, és felhívni azokat, akikkel elintézendő dolgunk van. Végletesen leegyszerűsítve  kell egy a sámánihoz nagyban hasonló olyan mély hit, és bizalom az esemény felé, ami képes felülírni a talamusz generálta reflexszerű védekezést. Ha ezt a nem jól megválasztott helyszín, időpont, esetleg a megfelelő sitterelés hiánya gátolja, akkor ezen változtatni kell. Valójában sosem az Ayahuasca, aki gyógyít. Hanem ő az, aki megteremti -csúnyán szólva- a megfelelő fizikai körülményeket az agy számára, hogy visszatérhessen az origóba. Az agy, s vele együtt magunk is magunkat gyógyítjuk meg ebben a tudatállapotban. Ezért volt lehetséges évezredek óta, elérve ezt a pontot egyeseknek csodás látomások, másoknak pusztán önnön, vagy csoportos problémáik más szemszögből látása. Sokan a ceremóniát követő években értik csak meg, hogy az egész nem csak arról szólt, hogy ott és akkor megtörténjen veled a teljes felszabadultság, a problémák elengedése. Hanem arról, hogy ezt a folyamatot látva, minden sejtedben megélve ott, megtanuld magadtól ezt létrehozni, alkalmazni a hétköznapjaidban. A teljes elengedést úgy hívják, révület. Ehhez ez kell. Merni kell gyerekként belerévülni hétköznapi csodákba, és nem elnyomni az amúgy sejtjeinkbe kódolt örömöt. Amikor a test ideig óráig pusztán a reflexeire támaszkodik teljesen. Átadja magát a gyógyítónak, és elengedi az orvos kezét. Az pedig csak így tud kinyitni nyikorgó poros ajtókat, hol magunk akár évek óta nem fogtunk kilincset. A képzeletbeli szobát ahová az Aya belép, és beszélget veled azon az estén, nem a berendezési tárgyaktól kell kipucolni, hanem a vendégektől. Csönd legyen belül, és a helyzethez képest határtalanság vegyen körül lélekben, ahol ha ideig óráig őrültségnek tűnő dolgokat is teszel, se legyenek ítélőid, számonkérőid és biztonságban legyél. A gyógyulásnak tér kell belül és kívül egyaránt. S ha ezt megteremted, mint csodás kaleidoszkóp nyílik ki ha a régen várt szabadságát megérzi. A jó sámán pedig együtt táncol veled... Do not go gentle into that good night Do not go gentle into that good night, Old age should burn and rave at close of day; Rage, rage against the dying of the light. Though wise men at their end know dark is right, Because their words had forked no lightning they Do not go gentle into that good night. Good men, the last wave by, crying how bright Their frail deeds might have danced in a green bay, Rage, rage against the dying of the light. Wild men who caught and sang the sun in flight, And learn, too late, they grieved it on its way, Do not go gentle into that good night. Grave men, near death, who see with blinding sight Blind eyes could blaze like meteors and be gay, Rage, rage against the dying of the light. And you, my father, there on the sad height, Curse, bless, me now with your fierce tears, I pray. Do not go gentle into that good night. Rage, rage against the dying of the light.

[dnlrlnd]

“Elnézést a 35 évért”

Álltunk összeborulva az előszobában.

23-án, a születésnapján közölte anyám, hogy külön költöztek apámmal. Így nekiindulni az ünnepnek még szarabb volt, mint korábban.

Egy egyszobás panellakásban nőttem fel a szüleimmel. Mindent megadtak, amit csak tudtak, az egész életüket áldozták azért, hogy én sikeres, tanult ember lehessek. Hogy többre vigyem, mint ők.

Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam apu mindig elő fenyőt hozott, amit én feldíszítettem, míg anyu a konyhában tett-vett. Már akkor sejtettem, hogy nincs minden rendben. Voltak veszekedések, tányértörés és sírás. De melyik családban nincs ilyen? - gondoltam. Az egyszobás lakásban nem lehetett hova menekülni. Én a függöny mögé bújva vártam, hogy elmúljon a vihar.

Emlékszem, hogy olyan 6-7 éves lehettem, amikor anyu leültett maga mellé. Azt mondta: “Tudod kisfiam, hogyha egy zokni elszakad, akkor megpróbálod befoltozni. Aztán ha megint, akkor újra. De van olyan zokni, amit már nem lehet.” Anyám könnyekkel teli szemébe néztem és azt válaszoltam: “És akkor most új zoknit akarsz?”

Együtt maradtak. Miattam. Ez az, amit azt hiszem, hogy soha nem fogok tudni megbocsátani magamnak. Miattam, az én önzőségem miatt mind a ketten tropára mentek.

Próbáltuk tartani a látszatot. Én amint lehetett olyan messzire mentem egyetemre amennyire csak lehetett. Így kötöttem ki Pécsen. A távolból legalább nem kellett látnom, hogy mi történhet a háttérben.

Gyűlölöm a Karácsonyt. Mindig is utáltam és valószínűleg fogom is. Az álszentséget, a mesterkéltséget, a hazugságokat, amik ezen az ünnepen teljesedtek ki.

Apu eljött 24-én, hogy együtt töltsük ezt a pár napot. A korábbiakkal ellentétben nem látogattunk meg senkit. A családi házba önként vállaltunk a 3 napos bezártságot. Ettünk, társasoztunk, kártyáztunk és filmeztünk, mintha mi sem történt volna. Kerültünk a nehéz témát. Azt, hogy most hogyan tovább. Ebben nagyon jók vagyunk, 35 évig gyakorotuk.

Aztán eljött 26-a. Összepakoltam, apu is, míg anyu mind a kettőnknek csomagot készített a napok alatt megmaradt kajákból és süteményekből. Majd kikísért minket az előszobába. Ott mindannyian egymás nyakába borultunk és elkezdtünk sírni.

Nem tudom, hogy a szomorúság miatt, hogy a családunk már valószínűleg soha nem lesz olyan, mint amilyennek szerettük volna. Vagy a felszabadultság miatt, hogy már nem kell többet megjátszani magunk. Lehet, hogy a jövőtől való félelem miatt. Valószínű, hogy mindhárom miatt egyszerre.

Apám megpuszilta anyám, és azt mondta: “Elnézést a 35 évért” majd kiment az ajtón. Beültünk a kocsinkba, ő jobbra, én balra indultam el. A visszapillantó tükörben láttam anyám távolodó alakját, és az elmúlt 35 évet.

[littlegirlsblogsblog]

Merengés...

Párszor már összetörték a szivem...sokat csalódtam... és egy párszor már feladtam, hogy nekem ez a szerelem dolog nem megy... de hát ki nem volt még ilyen helyzetben?  Jelenleg egy olyan időszakon megyek keresztül amit a legrosszabb ellenségemnek sem szeretnék... teljes összezavarodás, megfelelési kényszer, bizonytalanság és még sorolhatnám..  Másfél héttel ezelőtt éltem át az X.-dik megcsalásomat, padlóra küldött...úgy éreztem ennél már nem lesz semmi rosszabb, innen nics tovább, vége az életemnek... és amikor már kezdtem feladni... senki és semmi nem érdekelt, senki nem tudott kizökkenteni a szarból de tényleg, szinte csak léteztem... nem igazán értettem és tudtam mi van most velem...hiszen én nem ilyen vagyok, hogy egy ilyen “aprócska” dolog padlóra küldhet.. hát tévedtem..aki sokáig erős az is megtörik egyszer... előbb vagy utóbb de biztosan...  Egyszerűen nem érdekelt mi történik innentől de úgy tényleg, hanyagoltam a kapcsolattartást  mindenkivel és csak vártam ás vártam a végét ennek a szar állapotnak...  Mikor úgy döntöttem, hogy teljesen vége az életemnek... jött egy valaki, egy kedves idegen, akit azt hittem, hogy nem ismerek és félnem kell tőle... aztán eljött hozzám és azt a 3 órát amit vele töltöttem semmi más nem töltötte ki csak a felszabadultság, a boldogság, az önfeledtség.. egyszerűén olyan volt mintha már vagy 10 éve ismerném, pedig akkor találkoztunk először, mikor haza értem csak mosolyogtam és nem tudtam megszólalni ez tartott egészen másnapig... nem sokat beszéltünk (még most sem) neten, de ha itt van akkor nagyon jó vele lenni. “ naponta jön hozzám és nagyon örülök neki, hogy van nekem.  Soha nem akarom, hogy vége legyen ennek az állapotnak, és ne értsd félre ez nem szerelem vagy egy ujabb kapcsolat.. ez egy olyasmi dolog amit én sem nagyon ismerek még, egy olyan barát, akiben gátlások nélkül megbizhatok.. sokan azt hiszik együtt vagyunk de közel sem.. hiszen ő is kiábrándult a lányokból én pedig most léptem ki egy kapcsolatból...  Remélem nem fogom őt elvesziteni, mert csak köszönhetek neki... és a kapcsolatunk elég közeli ahhoz, hogy csak úgy nem dobjuk el... legalábbis részemről. Minden egyes nap reménykedek egy bizonyos mondatában, üzenetében, vagy épp egy beszélgetés alkalmával feljött témában és kérdést kaphatok tőle arra a válaszra amelyet nem teszek fel neki, mert félek a választól... de várom minden egyes nap...mit hozhat nekem a sors, vagy egyáltalán mi célja van avval, hogy őt küldte nekem... 

[spindelkanin]

9. nap itthon

Délelőtt dupla jóga, rengeteg nevetés arcfájásig, felszabadultság, karantén danszparti Lizzóval. Délután kétségbeesés, pánikoló gyomorgörcs, két tűz köré kerülés, keserű szájíz. Este videóchat-borozás K-val, sok nevetés, sok élménymegosztás. És mindezeken felül egy csomó gyönyörű nyári bortúra ígérete. Bárcsak már ott tartanánk.