#gazanfer agha

[redxluna]

"According to the same sources, Gazanfer became first kapı ağası and, after his brother’s death, also has odabaşı. In this way he became one of the most powerful persons in the Ottoman Empire; he held his office for more than thirty years, under the eign of Selim II, Murad III and Mehmed III. He was also a patron of artists and writers such as the historian Mustafa Ali."— Maria Pia Pedani, Safiye’s Household and Venetian Diplomacy

[reallifesultanas]

Non real life sultanas

A little Christmas surprise post comes. One of my most popular videos on Youtube was the one, where I gathered non-historical characters, explaining how fictional or how historical they were, and if there was a real historical person behind them as an inspirer. Now, for Christmas, I would like to summarize for you the main fictional characters of the Muhteşem Yüzyil series.

Several fictional characters were present in the Muhteşem Yüzyil series, many from the very first minutes. The presence of some fictional characters was forgivable, as we were left with very little detailed information about the harem of Sultan Suleiman I. Thus, for example, the characters of Sümbül Agha, Gül Agha, Mercan Agha, and other eunuchs, although not portraying historical characters, were necessary for the dramaturgy of the series. Sümbül's character was the most important among the eunuchs and perhaps this is why many of us may think that Hürrem actually had such a close friend in the person of the chief eunuch. However, this is not true. During Suleiman's reign, many chief eunuchs took turns, and none of them were known to be particularly close to Hürrem. Of Hürrem's close servants, only one is known by name, a woman named Nevbahar. The characters of Nigar Kalfa, Gülsah Hatun, Fidan Hatun, Daye Hatun, Fahriye Kalfa were similar to Sümbül. None of them were historical, but surely every sultana had their own trusted servants, as they showed in the series. Like the eunuchs and kalfas, the concubines of Prince Mustafa and Prince Bayezid, Ayşe, Rana, Defne or Rumeysa Hatun, can also be considered forgivable fictional characters. We do not know anything about the harem of the two princes as neither of them had a major consort and as their children were born from different women.

However, there were also characters who were written into the story just for the sake of the drama. Which of these characters was acceptable is up to everyone and feel free to write your opinion about them in a comment here or on another platform! So here's the long-awaited list:

Sadika Hatun

Sadika was a Hungarian woman in the series whose husband was killed by Sultan Suleiman on the day of their wedding. Sadika then became the spy of the Hungarian king, Lajos II and she traveled to Istanbul to personally avenge her husband’s death. Matrakci Nasuh Efendi then, by chance, meets the girl and helps her get into the harem, where she immediately joins Ayşe Hafsa Valide Sultan's service and then becomes Hatice Sultan’s chief servant. During her job, of course, she gets close to Suleiman's bed several times, and then she had the opportunity to attack the sultan. However, she does not succeed, Suleiman survives, and Sadika is thrown in the Bosphorus.

In reality, this story would not be possible at all. Even if we assumed that Sadika really existed and Suleiman actually killed her husband, she would not have been able to get into the Sultan's harem and take revenge. On the one hand, Sadika was already a married woman, an adult woman. Such women could not enter the harem, only virgin, child girls could become the sultan's later concubines. However, even if Sadika had somehow been able to get in the harem, a long education would have awaited her before she could join the Valide Sultan's service. While there may have been some exceptional cases where older or non-virgin women wanted to be gifted to the Sultan, these are special cases. Such was the case, for example, when Hayreddin Barbarossa wanted to kidnap the beautiful Giulia Gonzaga, a widowed Italian noblewoman known far and wide, to send her to the Sultan's harem as a gift. In the end, he didn’t succeed, but even if he did, we don’t know if the sultan would had ever taken the woman to his bed.

Leo

In the series, he was the love of Hürrem from their youth. Leo came to Istanbul with the goal of finding her former sweetheart. Leo is a talented artist who, with the help of Nasuh Efendi (ahh Nasuh brought all the good people near to the Sultan…) will become the painter of Sultan Suleiman and Pargali Ibrahim. His former relationship with Hürrem will soon be revealed to Pargali Ibrahim, who is thus trying to blackmail Hürrem. Hürrem repeatedly begs Leo to leave the capital, but the man remains, which eventually leads to his death.

In reality, Hürrem - and all the other concubines - were taken into Ottoman captivity as little girls, so it is out of the question that they would have had a love or a fiance. And even if they had, they could never have found them. Nasuh Efendi, though one of the greatest suckers in the series - yet the dearest character - was not like that in reality at all, but he was a wonderful scholar who, by the way, was not so closely friends with either Sultan Suleiman or Pargali Ibrahim.

Princess Isabella

Princess Isabella Fortuna was a Spanish noble lady in the series who was on a ship to her future husband, the Austrian prince, when she was captured by Ottoman pirates and was taken to Istanbul to Sultan Suleiman. At first, Suleiman was only interested in the princess for political reasons, but later he fell in love. Princess Isabella initially resisted Suleiman's approach with all her cartilage, but over time she fell in love with the sultan and became his lover. This, of course, Hürrem could not stand and did everything she could to get rid of the princess who was eventually sent home by Suleiman himself.

In reality, of course, such a situation would have been unthinkable. Even assuming that Isabella existed and was captured by pirates, no princess raised in the Catholic faith would have voluntarily become the concubine of a Muslim sultan, she would have committed suicide instead. Let us not forget that Suleiman was loyal to Hürrem from the 1520s onwards, so in reality there was not a single woman who could make hard time for Hürrem during her decades-long relationship with Suleiman. Isabella Fortuna, on the other hand, never existed. Surprisingly, however, they could have patterned her from a real character. There was an Isabella of Castile in this period who was born in 1518 as the child of the widowed Queen of Aragon, Germaine of Foix and Charles V, but she was never captured by Ottoman pirates and was never the bride of the Austrian prince. Isabella's existence was kept secret by her parents all her life, only her mother's testament revealed that she ever existed. It is also known from there that Isabella died young in 1537.

Aybige Hatun

In the series, Aybige was the niece of Ayşe Hafsa, and so the daughter of the Crimean Sahib Giray khan. Aybige originally only came to visit her aunt in Istanbul, but later Hafsa Sultan wanted to see her as the wife of her favorite grandson, Prince Mustafa. However, Aybige was in love with Bali Bey and Mustafa longed for someone else aksi. Bali Bey was eventually almost executed for their love, and Aybige returned to Crimea with her father in the end.

Aybige’s storyline makes mistakes at almost every point. First, Ayşe Hafsa was never the sister of the Crimean khan, so the daughter of the Crimean khan could not have been her niece either. In addition, although Sahib Giray Khan had several daughters, none were called Aybige and none of his daughters ever traveled to Istanbul. The only true point in the whole storyline is that Sahib Giray Khan really collaborated with Sultan Suleiman in his Moldovan war. It is also important to mention Bali Bey at this point. Although Bali Bey was a real historical figure, there is not the slightest match between historical Bali Bey and the series Bali Bey. The real Bali Bey was not a romantic guy who fell in love with every second woman. Bali Bey was a cruel warlord. And if it comes to Bali Bey, let’s say a few words about Prince Mustafa as well. The idea of ​​wanting to marry Mustafa to a khan’s daughter is completely absurd! Since the reign of Sultan Mehmed II, princes have been forbidden to marry anyone, so Prince Mustafa has not been allowed to marry anyone either. And the fact that Suleiman would have supported the idea - even if such a marriage had been able to occurre at all - is an even greater absurdity. Suleiman did not want Mustafa as his heir, so he would never have given him as much power as the support of the Crimean khan.

Firuze Hatun

In the series, Firuze was a Persian spy who, with her amazing abilities, was able to heal the pains of the sick Prince Cihangir, earning the love of Hürrem Sultan. Firuze, however, thanked Hürrem  kindness in a disgusting way, and became Suleiman's secret lover, whom the sultan fell in love with. In the end, Hürrem was only able to overcome Firuzen with a little, Firuze was eventually exiled from the palace so she could return to Persia.

In reality, Suleiman was loyal to Hürrem, living in a monogamous relationship with her. Even if there was an occasional one-night-stands, Suleiman never fell in love with another woman, only Hürrem. Thus, the Firuze storyline has already failed here. The fact that there was a Persian spy in the harem would have been an interesting suggestion though. There were certainly spies in the royal court of every empire, but they were probably not hiding among the concubines. Eunuchs, for example, moved with much greater freedom, were much better candidates for being a spy…

Huricihan Sultan

In the series, Huricihan was the daughter of Ibrahim Pasha and Hatice Sultan, who grew up in the palace of Beyhan Sultan after the death of her parents. From there she returned to Istanbul, where she fell in love with her first cousin, Prince Bayezid. Their love became a relationship and then marriage without the Sultan’s permission. Huricihan became the head of Bayezid's harem and soon her relationship with Hürrem and Suleiman slowly became better. Huricihan's end eventually was brought by Prince Selim's concubine, Nurbanu, who knocked her out in the heat of a dispute, killing her.

In reality, Hatice and Ibrahim Pasha were never married, so they didn't have children either together, so Huricihan never existed. If she had existed, for the reasons already mentioned, it would have been utterly inconceivable for Bayezid to marry her, either secretly or openly. Especially knowing that Bayezid had never had a favourite singled out concubine, as all of his children were born to different women. With a background like this, it’s unlikely he’d ever wanted to marry anyone. Although Hatice Sultan did indeed have a daughter, she was born between 1510 and 1515, so she was well ahead of Bayezid in age, and of course she had nothing to do with the prince and was not even called Huricihan.

Mihrünissa Hatun

In the series, Mihrünissa was the daughter of Hayreddin Barbarossa the Head of the Fleet, whom her father sent to Prince Mustafa as a consultant. Later, the two young person fell in love with each other and married without the Sultan's knowledge. In time, Mihrünissa also gave birth to Mustafa's son Mehmed. After Prince Mustafa and his son Mehmed were executed, Mihrünissa went to the capital and cut her own throat before Hürrem's eyes.

In reality, for the reasons already detailed several times above, no prince could marry anyone, so Mustafa also never married. In addition, Barbarossa never had a daughter named Mihrünissa and Hayreddin Pasha was never a supporter of Prince Mustafa. However, even assuming that Mihrünissa existed, there is no chance that she could have committed suicide before Hürrem's eyes. Prince Mustafa's harem retired to Bursa, so that no member of the harem could travel to the capital, especially not to the palace and kill herself in front of Hürrem. So, in fact, the Mihrünissa storyline was just 100% fiction.

Nazenin Hatun

In the series, Nazenin arrived in Istanbul with Nurbanu, where Hürrem, who was struggling with menopause, sent her to the sultan herself. Nazenin thus became the sultan's concubine and soon gave birth to a daughter, Raziye Sultan. Eventually, on Hürrem's instructions, she was killed by Nurbanu.

In reality, as I have said many times, Suleiman was loyal to Hürrem. In addition, after the birth of Prince Cihangir in 1531/2, Suleiman had no more children, neither to Hürrem nor to anyone else. It is true that he had a daughter named Raziye, however, the child died in 1520 at the age of a few years as a result of an epidemic.

Surprising realities

After many fictional characters, one would think that all eunuchs and kalfas were fictional characters, as we know quite a bit about the harem. However, this is not true! There were some historically inspired characters, such as Gazanfer Agha, who, although existed and was one of the most influential eunuchs ever, was not a loyal man of Nurbanu, but Sultan Selim II. Gazanfer reached the peak of his career, by the way, during the reign of Safiye Sultan.

Similarly historical was Canfeda Hatun, who was Nurbanu’s most loyal servant and one of the most influential kalfas of her era. True, Canfeda’s character in the series was a fusion of two loyal servants of historic Nurbanu. In her young age, in the princely harem of Selim, Nurbanu became acquainted not with Canfeda but with another kalfa, who remained her faithful servant for the rest of her life. Canfeda only became Nurbanu’s main supporter during Selim’s reign.

Like them, Afife Hatun’s character was partly real also. Sultan Suleiman's wetnurse was really called Afife and the sultan always kept in touch with the woman. However, Afife Hatun never moved to Istanbul to rule the Sultan’s harem, but lived a simple life.

Gracia Mendes Nasi was introduced last season as a wealthy Portuguese Jewish woman who helped Portuguese refugees get to Istanbul. Later, Gracia became the lover of Grand Vizier Rüstem Pasha, which made her an enemy of Mihrimah Sultan. In reality, Gracia Mendes was a very benevolent soul who was committed to Jewish traditions and her Jewish brothers. She was never a lover of Rustem and an enemy of Mihrimah. However, like the series, Gracia actually enjoyed the Sultan’s support and, with his help, she made great improvements in Istanbul’s Jewish Quarter and helped many refugees start a new life in the Ottoman Empire.

One of the most interesting guest actors of the last season of the series was Anna Jagello, the daughter of the former King of Poland, the sister of the new King of Poland. Although the woman was a real historical figure, the historical Anna never traveled to Istanbul and never corresponded with Hürrem Sultan. However, Hürrem exchanged letters several times with Anna's mother Bona Sforza, Anna's father, King Sigismund I of Poland, and Anna's brother, the later Zsigmond Ágost II king of Poland, and even Anna's sisterm Isabella, the Hungarian queen. Thanks to the intercession of Hürrem, the relationship between the Kingdom of Poland and the Ottoman Empire was quite good and almost friendly during Suleiman's reign.

*    *    *

Egy kis karácsonyi meglepetés poszt következik. Youtube-on az egyik legnépszerűbb videóm az volt, amelyben a nem történelmi karaktereket gyűjtöttem össze, elmagyarázva, mennyire voltak kitaláltak, mennyire volt mögöttük egy-egy valós történelmi személy, mint ihlető. Most karácsony alkalmából szeretném nektek összefoglalni a Muhteşem Yüzyil sorozat főbb kitalált karaktereit és történetüket. 

A Muhteşem Yüzyil sorozatban több kitalált karakter is jelen volt, sokan már az első percektől kezdve. Egyes kitalált karakterek jelenléte megbocsátható volt, hiszen nagyon kevés részlet maradt ránk a Szulejmán háremében jelenlévő személyekről. Így például Sümbül Aga, Gül Aga, Mercan Aga és más eunuchok karakterei bár nem valódi személyeket keltenek életre, szükségesek voltak a sorozat dramaturgiája szempontjából. Sümbül karaktere volt a legfontosabb az eunuchok között és talán emiatt sokan gondolhatjuk úgy, hogy Hürremnek a valóságban is volt egy ilyen közeli barátja a fő eunuch személyében. Azonban ez nem igaz. Szulejmán uralkodása alatt rengeteg főeunuch váltotta egymást és egyikről sem ismert, hogy különösebben közel álltak volna Hürremhez. Hürrem közeli szolgálói közül csupán egy ismert név szerint, egy Nevbahar nevű nő. Sümbülhöz hasonló volt Nigar Kalfa, Gülsah Hatun, Fidan Hatun, Daye Hatun, Fahriye Kalfa karaktere is. Egyikük sem valós személy volt, ám bizonyosan minden szultánának megvoltak a saját megbízható szolgálói, ahogy ezt a sorozatban is mutatták. Hasonlóan az eunuchokhoz és kalfákhoz megbocsátható füllentésnek tekinthetőek Musztafa herceg és Bayezid herceg ágyasai is, Ayşe, Rana, Defne vagy Rumeysa Hatun. A két herceg asszonyairól ugyanis semmit sem tudunk, egyiküknek sem volt kiemelt jelentőségű főágyasa, gyermekeik más-más nőktől születtek. 

Voltak azonban olyan karakterek is, akiket csupán a dráma kedvéért írtak bele a történetbe. Az, hogy ezek közül melyik karakter mennyire volt elfogadható, azt mindenki maga döntse el és nyugodtan írja meg kommentben itt vagy más platformon, hogy mit gondol róluk! Következzék hát a várva várt lista:

Sadika Hatun

Sadika a sorozatban egy magyar nő volt, akinek férjét az esküvőjük napján megölte Szulejmán szultán. Sadika ezek után a magyar király, II. Lajos parancsára Isztambulba utazott, hogy ott személyesen bosszulja meg férje halálát. Matrakci Nasuh Efendi aztán egy véletlen folytán megismerkedik a lánnyal és segít neki bekerülni a hárembe, ahol azonnal Ayşe Hafsa Valide Sultan szolgálatába áll, majd Hatice Sultan főszolgálója lesz. Menetközben természetesen többször is Szulejmán ágyának közelébe kerül, majd lehetősége nyílik a szultánra támadni. Azonban nem jár sikerrel, Szulejmán életben marad, Sadikát pedig a Boszporuszba fojtják. 

A valóságban ez a történetszál egyáltalán nem lenne lehetséges. Ha feltételeznénk is azt, hogy Sadika valóban létezett és Szulejmán valóban megölte a férjét, akkor sem állt volna módjába bejutni a szultáni hárembe és bosszút állni. Egyrészt Sadika férjezett asszony volt már, felnőtt nő. A hárembe nem kerülhettek be ilyen nők, csupán szűz, gyermeklányokból válhattak a szultán ágyasai. Mindazonáltal ha Sadika valahogy mégis bekerült volna a hárembe hosszadalmas oktatás várt volna rá, mielőtt a Valide Sultan szolgálatába állhatott volna. Előfordulhatott ugyan néhány kivételes eset, amikor idősebb vagy nem szűz nőket akartak volna a szultánnak ajándékozni, azonban ezek különleges esetek. Ilyen volt például, amikor Hayreddin Barbarossa el akarta rabolni a messze földön ismert, gyönyörű Giulia Gonzagát, megözvegyült itáliai nemesasszonyt, hogy a szultán háremébe küldje ajándéknak. Végül nem járt sikerrel, ám ha sikerrel járt volna is, nem tudni, hogy a szultán valaha is ágyba vitte volna-e a nőt. 

Leo

A sorozatban Leo Hürrem fiatalkori szerelme volt, aki azzal a céllal érkezett Isztambulba, hogy megtalálja egykori kedvesét. Leo tehetséges művész, aki Nasuh Efendi segítségével (ahh Nasuh csupa jó embert juttatott a szultán közelébe…) Szulejmán szultán és Pargali Ibrahim festője lesz. Egykori viszonya Hürremmel hamarosan kiderül Pargali Ibrahim számára, aki ezzel próbálja zsarolni Hürremet. Hürrem többször könyörög Leonak, hogy hagyja el a fővárost, de a szerelmes férfi marad, ami végül halálához vezet. 

A valóságban Hürrem – és minden más ágyas – még kislányként került oszmán fogságba, tehát kizárt, hogy szerelmük vagy vőlegényük lett volna, ha pedig mégis, az sosem tudott volna rájuk találni. Nasuh Efendi, pedig aki a sorozat egyik legnagyobb baleke – ugyanakkor legkedvesebb karaktere – a valóságban egyáltalán nem ilyen volt, hanem egy csodálatos tudós, aki egyébként nem állt ilyen közeli barátságban sem Szulejmán szultánnal, sem Pargali Ibrahimmal. 

Izabella Hercegnő

Izabella Fortuna hercegnő a sorozatban egy spanyol nemes hölgy volt, aki éppen jövendőbeli férjéhez, az osztrák herceghez tartott hajón, mikor az oszmán kalózok elragadták és Isztambulba vitték Szulejmán szultán elé. Először Szulejmán politikai okokból érdeklődött csupán a hercegnő iránt, később azonban beleszeretett. Izabella hercegnő eleinte minden porcikájával ellenállt Szulejmán közeledésének, idővel azonban beleszeretett a szultánba és a szeretője lett. Ezt természetesen Hürrem szultána nem állhatta és mindent megtett, hogy megszabaduljon a hercegnőtől, akit végül Szulejmán küldött el. 

A valóságban természetesen elképzelhetetlen lett volna egy ilyen szituáció. Ha feltételezzük is, hogy Izabella létezett és a kalózok fogságába esett, egyetlen katolikus hitben nevelt hercegnő sem vált volna szabad akaratából a szultán ágyasává, előbb lett volna öngyilkos. Azt se felejtsük el, hogy Szulejmán az 1520-as évektől kezdve hűséges volt Hürremhez, a valóságban nem volt egyetlen nő sem, aki éket verhetett volna közéjük több évtizedes kapcsolatuk alatt. Másrészről pedig Izabella Fortuna sosem létezett. Meglepő azonban, hogy valós karakterről mintázhatták.  Létezett egy Kasztíliai Izabella ebben a korban, aki 1518-ban született az özvegy aragóniai királyné Germaine Foix és V. Károly gyermekeként, azonban sosem esett oszmán kalózok csapdájába és sosem volt az osztrák herceg menyasszonya. Izabella létezését egész életében titokban tartották szülei, csupán édesanyja végrendeletéből derült fény arra, hogy valaha is létezett. Innen tudni azt is, hogy Izabella fiatalon elhunyt 1537-ben. 

Aybige Hatun

A sorozatban Aybige Ayşe Hafsa Sultan unokahúga volt, a krími Sahib Giray kán lánya. Aybige eredetileg csak látogatóba érkezett Isztambulba, később azonban nagynénje szerette volna őt kedvenc unokája, Musztafa herceg feleségeként látni. Aybige azonban Bali Bégbe volt szerelmes és Musztafa is más után vágyakozott. Bali Béget végül majdnem kivégezték a szerelmük miatt, Aybige pedig apjával visszatért a Krímre. 

Aybige történetszála szinte minden létező ponton hibádzik. Először is, Ayşe Hafsa sosem volt a Krími kán testvére, tehát a krími kán lánya sem lehetett az unokahúga. Emellett Sahib Giray kánnak bár több lánya volt, egyiket sem hívták Aybigének és egyik lánya sem utazott sosem Isztambulba. Az egész történetszál egyetlen igaz pontja, hogy Sahib Giray kán tényleg együttműködött Szulejmán szultánnal annak moldáv háborújában. Fontos megemlíteni ezen a ponton Bali Béget is. Bali Bég bár valós történelmi személy volt, de a legkisebb egyezés sincs a történelmi Bali Bég és a sorozat Bali Bége között. A valódi Bali Bég nem egy romantikus fickó volt, aki minden második nőbe beleszeretett, és akiért bolondultak a nők. Bali Bég egy kegyetlen hadvezér volt. És ha már Bali Bég szóba jött, ejtsünk néhány szót Musztafa hercegről is. Az ötlet, hogy Musztafát egy kán lányához akarják adni teljesen abszurd! II. Mehmed szultán uralkodása óta tilos volt a hercegeknek házasságot kötni, így Musztafa herceg sem köthetett senkivel házasságot. Az pedig, hogy Szulejmán támogatta volna az ötletet, már ha egyáltalán felmerült volna egy ilyen házasság, még nagyobb abszurdum. Szulejmán nem Musztafát akarta örökösének, így sosem adott volna a kezébe akkora hatalmat, mint a krími kán támogatása. 

Firuze Hatun

A sorozatban Firuze egy perzsa kém volt, aki csodálatos képességeivel gyógyítani tudta a beteges Cihangir herceg fájdalmait, amivel kiérdemelte Hürrem szeretetét. Firuze azonban rút módon hálálta meg Hürrem kedvességét, ugyanis Szulejmán titkos szeretője lett, akibe a szultán halálosan beleszeretett. Végül Hürrem csak egy hajszállal volt képes felülkerekedni Firuzén, akit végül száműztek a palotából, így visszatérhetett Perzsiába.

A valóságban Szulejmán hűséges volt Hürremhez, monogám kapcsolatban éltek. Ha előfordult is alkalomadtán egy-egy egyéjszakás kaland, Szulejmán soha nem szeretett bele más nőbe, csak Hürremet szerette. Így a Firuze történetszál már itt el is bukott. A tény, hogy Firuze perzsa kém lett volna érdekes felvetés, bizonyára akadtak kémek minden birodalom királyi udvarába, azonban ők valószínűleg nem az ágyasok között rejtőztek. Az eunuchok például, sokkal nagyobb szabadsággal mozogtak, sokkal könnyebben lefizethetők voltak…

Huricihan Sultan

A sorozatban Huricihan Ibrahim Pasa és Hatice Sultan lánya volt, aki szülei halála után Beyhan Sultan palotájában nevelkedett. Onnan tért vissza Isztambulba, ahol beleszeretett elsőunokatestvérébe, Bayezid hercegbe. Szerelmükből kapcsolat, majd házasság lett a szultán engedélye nélkül. Huricihan Bayezid háremének feje lett és kapcsolata lassanként rendbejött Hürremmel és a szultánnal is. Huricihan végzete végül Szelim herceg ágyasa, Nurbanu lett, aki egy vita hevében leütötte őt, ezzel megölve. 

A valóságban Hatice és Ibrahim Pasa sosem voltak házasok, így gyermekük sem született, tehát Huricihan sosem létezett. Ha létezett volna is, a már korábban említett okokból teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy Bayezid feleségül vegye őt akár titokban, akár nyíltan. Különösen tudva, hogy Bayezidnek nem volt sosem kiemelt ágyasa, minden gyermeke más nőtől született. Ilyen háttérrel nem valószínű, hogy valaha is feleségül akart volna venni bárkit. Hatice Sultannak bár valóban volt egy lánya, az 1510-1515 között született, így korban jóval megelőzte Bayezidet, és természetesen sosem volt semmi köze a herceghez és nem is Huricihannak hívták. 

Mihrünissa Hatun

A sorozatban Mihrünissa Hayreddin Barbarossa flotta parancsnok lánya volt, akit édesapja küldött Musztafa herceg mellé tanácsadónak. Később a két fiatal egymásba szeretett és a szultán tudta nélkül egybe keltek. Idővel Mihrünissa életet adott Musztafa fiának, Mehmednek is. Miután Musztafa herceget és vele együtt fiát, Mehmedet is kivégezték, Mihrünissa a fővárosba ment és Hürrem szeme láttára elvágta a saját torkát. 

A valóságban a már fent többszörösen részletezett okok miatt egy herceg sem köthetett házasságot, így Musztafa sem nősült meg soha. Emellett Barbarossának sosem volt Mihrünissa nevű lánya és Hayreddin Pasa sohasem volt Musztafa herceg támogatója. Ha azonban feltételeznénk is, hogy Mihrünissa létezett, nincs arra esély, hogy Hürrem szeme láttára lehetett volna öngyilkos. Musztafa herceg háreme Bursába vonult vissza, így a hárem egyik tagja sem utazhatott egyetlen percre sem a fővárosba, nemhogy a palotába, Hürrem elé. Így tulajdonképpen a Mihrünissa történet-szál 100%-ban kitaláció volt. 

Nazenin Hatun

A sorozatban Nazenin Nurbanuval együtt érkezett Isztambulba, ahol aztán a menopauzával küszködő Hürrem maga küldte őt a szultán elé. Nazenin így a szultán ágyasa lett és hamarosan egy lánygyermeknek, Raziye Sultannak adott életet. Végül Hürrem utasítására Nurbanu ölte meg. 

A valóságban, mint már sokszor mondtam, Szulejmán hűséges volt Hürremhez. Emellett Cihangir herceg 1531/2-es születése után Szulejmán nem nemzett több gyermeket, sem Hürremnek sem másnak. Az igaz, hogy volt egy Raziye nevű kislánya, azonban a gyermek 1520-ban néhány éves korában elhunyt egy járvány következtében. 

Meglepő valóságok

A sok kitalált karakter után azt gondolhatnánk, hogy az összes eunuch és kalfa kitalált karakter volt, hiszen meglehetősen keveset tudunk a háremről. Azonban ez nem igaz! Volt néhány történelmi ihletésű karakter, mint például Gazanfer Aga, aki bár létezett, és a valaha volt egyik legbefolyásosabb eunuch volt, nem Nurbanu hű embere volt, hanem II. Szelim szultáné. Gazanfer pályája csúcsát egyébként Safiye Sultan uralkodása alatt érte el.

Hasonlóan valós volt Canfeda Hatun is, aki Nurbanu leghűségesebb szolgálója volt és az egyik legbefolyásosabb kalfája korának. Igaz, Canfeda sorozatbeli karaktere, a történelmi Nurbanu két hűséges szolgálójának ötvözéseként született meg. Nurbanu fiatal korában, Szelim hercegi háremében nem Canfedával, hanem egy másik kalfával ismerkedett meg, aki élete végéig hűséges szolgálója maradt. Canfeda csak Szelim uralkodása alatt került képbe és vált Nurbanu fő segítőjévé.

Hozzájuk hasonlóan Afife Hatun karaktere is részben valós volt. Szulejmán szultán szoptatósdajkáját tényleg Afifének hívták és a szultán mindig tartotta a kapcsolatot az asszonnyal. Azonban Afife Hatun sosem költözött Isztambulba, hogy irányítsa a szultáni háremet, hanem egyszerű életet élt. 

Gracia Mendes Nasi az utolsó évadban került bemutatásra, mint gazdag portugál zsidóasszony, aki portugál menekülteknek segített Isztambulba jutni. Később Gracia a nagyvezír Rüsztem Pasa szeretője lett, aminek köszönhetően szembe került Mihrimah szultánával. A valóságban Gracia Mendes igen jótét lélek volt, aki elkötelezett volt a zsidó hagyományok és zsidó testvérei iránt. Sosem volt Rüsztem szeretője és Mihrimah ellensége. Azonban a sorozathoz hasonlóan, Gracia a valóságban is élvezte a szultán támogatását és segítségével nagy fejlesztéseket vitt véghez Isztambul zsidó negyedében és nagyon sok menekültnek segített új életet kezdeni az Oszmán Birodalomban. 

A sorozat utolsó évadának egyik legérdekesebb vendégszereplője Jagelló Anna volt, az egykori lengyel király lánya, az új lengyel király testvére. Bár az asszony valós történelmi személy volt, a történelmi Anna sosem utazott Isztambulba és sosem levelezett Hürrem szultánával. Azonban Hürrem többször is váltott levelet Anna édesanyjával Bona Sforzával, Anna édesapjával, I. Zsigmond lengyel királlyal, valamint Anna testvérével, a későbbi II. Zsigmond Ágost lengyel királlyal, sőt Anna másik testvérével Izabella, magyar királynővel is. Hürrem közbenjárásának köszönhetően Szulejmán uralkodása alatt meglehetősen jó, szinte baráti volt a viszony a Lengyel Királyság és az Oszmán Birodalom között. 

[ottomanladies]

Hey I hope you are well, could you tell me eunuchs, kalfas or influential servants, is that I look everywhere and I can't find anything! but since your blog always solve my doubts, I always ask! Thank you!!!

I have made a gifset about notable kalfas in Ottoman history.

As for influential eunuchs:

Gazanfer Ağa: Chief White Eunuch (Kapı Ağası) during the reigns of Selim II, Murad III and Mehmed III, while he was alive he was able to keep the "rivalry" between Safiye and Halime under control.

Habeshi Mehmed Ağa: according to Jane Hathaway, he was the first truly influential Chief Black Eunuch. Indeed, the title was created by Murad III in 1588.

If you're interested in how the chief black eunuchs became influential and powerful, I recommend you read Jane Hathaway's works, especially her book The Chief Eunuch of the Ottoman Harem: from African Slave to Power-Broker. But she also wrote essays, if you fancy shorter reads: Habeshi Mehmed Agha: The First Chief Harem Eunuch of the Ottoman Empire or The Ottoman Chief Eunuch in Ceremonies and Festivals. Here is her academia edu profile.

el-Hajj Mustafa Ağa: Chief Harem Eunuch during the reign of Ahmed I, he was the real powerbroker after Handan's death. He engineered Mustafa I's ascension and then his deposition when his mental instability became too much. Exiled to Egypt by Osman II (probably because of his hand in Mustafa I's enthronement), he returned as Chief Harem Eunuch when Murad IV ascended the throne and stayed as such until his death in 1624.

Lala Uzun Süleyman Ağa: Chief Harem Eunuch for eleven months after Mehmed IV's enthronement, he was instrumental in defeating Kösem's faction and her assassination. Turhan Hatice deposed him in 1652 out of fear that she couldn't control him.

Yusuf Ağa: Chief Harem Eunuch from 1671 to Mehmed IV's deposition in 1687, he was close to Turhan Hatice and later to Emetullah Rabia Gülnuş. He was sent to Egypt on Süleyman II's enthronement, obviously because of his ties to both Turhan Hatice (the old regime) and Gülnuş (rival to his own regime, as she was mother to two healthy princes).

[fymagnificentwomcn]

Hello, we all liked Handan here. I suppose Halime turned out to be simply the more interesting character for more people & it’s not surprising because she seems more to be the type to gather bigger fanbases, while I suppose in real life most people would prefer to be friends with Handan. I have to say I actually liked how they bounced each off, and how Handan was the sinnammon roll to Halime’s cinnamon roll as our dearly missed Ksenia showed in gifset here.

Handan truly just wanted her son to be safe and sound first and foremost. Of course, she enjoyed being Valide and wanted to enjoy privileges connected with her new station, but you could see Ahmed was most important for her, she truly just wanted to be loved and have her family safe and sound.

However, you could also see that she pretty much had anxiety problems & was usually reacting to stuff very emotionally, more so than even other ��emotional” women on show.

I think her gentler constitution made living in this system a constant stress and frustration for her, she couldn’t adapt.

And it’s actually interesting to see this sort of woman on show – I cannot believe each and everyone of these women functioned pretty normally… like Mahidevran could be emotional for example but she still managed pretty well.

Handan didn’t get much in life – she wasn’t important to Mehmed, she was sidelined by both Safiye and Halime, and while she was lucky to have a son, it was clearly also very stressful for her as she stated multiple times how hard it was to be a mother in that palace; the whole situation truly gave her more anxiety than thinking about any ambitions. Her son wasn’t the eldest and Mahmud was very popular, and after Mahmud’s death she was scared Mehmed III might kill Ahmed.

Dervis’ love was truly the only thing she had left after Ahmed distanced himself from her.

And she was not only grieving Derviş, but scared that Ahmed might reject her even more when he learns about their forbidden love.

Even look at Ahmed’s reaction to what Dilruba told him – he immediately went “so my mum had to help me with killing my father!!!!!” and we know she didn’t & didn’t even know Derviş’ secret until after Ahmed’s accession to throne.

Ahmed was truly the only thing that kept Handan standing in that palace for all these years.

Kösem, who was back then a raising star with padisah’s love and high position for favourite/gözde, just completely didn’t understand her mother-in-law (I mentioned it a bit in post here).

It was only later that she understood Handan, even despite the fact that she was stronger person and far more powerful. It’s that while they were different people in various aspects, Kösem and Handan also had some similarities, which shows how multi-faceted Nurgül!Kösem was.

I’m actually happy they kinda subverted our expectations in MYK S2 & didn’t pull standard MY/K melodrama with Kösem&Kemankeş despite all the stressing about how Haci was worried she might end up like Handan & Kösem going on how she wouldn’t survivie Kemankeş’ death multiple times & being all stressed out and worried when something could be happening to him (they couldn’t have her commit suicide of course, but they could go with some spiritual death or final breaking point, for which nota bene Ibrahim’s death served better, it would have been even too early) & instead she saved her man from her sons’ wrath two times because yes she’s more powerful than Handan & is lucky to have more options than to watch and cry, feeling powerless ☹ It was truly something fresh and while it was totally historically false because truly Kemankeş got executed then and it’s hard to imagine any other scenario, especially since in the show he later walked everywhere with Kösem and lived in palace (so let’s be real it wasn’t a secret he survived later on show-wise) but I don’t mind it here. Much better than another teary melodrama with woman being powerless and just having to watch her loved one die.

Putting history aside, it was also meaningful ending for them from narrative perspective – they used the trope of forbidden lovers dying together and thus being finally able to be together in death – making Kösem lose will to live after seeing dead Kemankes & stop fighting for her life even once they stopped holding her thinking she was dead was a new twist on the formula (and to answer one of my recent asks - I love K&K, they are my OTP for MYK and IMO the most epic and well-written love story of the show 😊, but I will elaborate later, since you all know I usually try to wrtie exhaustive answers and as such can be slow in replying, as the asker of this question on Handan may surely ascertain lmao)

And maybe some bit of trivia about historical Handan, who actually wasn’t such an innocent angel (and frankly, she wasn’t one in the show as well, even though she wasn’t as cruel as some people around her, like Safiye or Halime, and it was mentioned she and Safiye had some understanding when the Mahmud matter was happening). There are some indications that Handan helped Safiye against Halime to remove Prince Mahmud. Quotes under the cut are taken from Günhan Borekçi’s Factions and Favourites at the Court of Sultan Ahmed I and his Immediate Predecessors.

Against this backdrop, Halime Sultan tried to persuade her husband to single out their eldest son Mahmud as his heir and send him to a province, just as Mahmud himself had wished. Clearly, the favorite concubine and her son had their supporters among the viziers and soldiers. Meanwhile, Handan Sultan, as the mother of the only other viable candidate for the throne, must have been alarmed by Halime’s actions and would have sided with Queen Mother Safiye Sultan in order to protect her own son, Prince Ahmed, if not to promote him for the throne instead of his elder brother. Handan may well have been the source of the rumor about Prince Mahmud’s infertility, since she had every reason to undermine him before the sultan decided on a successor. Mehmed III’s response to these machinations remains unclear.

And:

It was indeed a clash between Safiye Sultan and Halime Sultan that led to execution of Prince Mahmud, but this conflict also drew in Halime’s rival Handan Sultan, the mother of Prince Ahmed. Furthermore, it occurred in the absence of Gazanfer Agha, the powerful chief eunuch of the palace. The conflict among the three royal women was not unrelated to the soldiery revolts described earlier.

And:

Indeed, the English ambassador Lello and the Venetian bailo Contarini both indicate that Safiye Sultan was the mastermind behind the execution of Prince Mahmud, a solution which she apparently put forward in order not only to relieve the sultan of deposition anxiety but also to eliminate Halime Sultan, ofwhom she was reportedly “very jealous” (read threatened). According to Contarini, the queen mother had the open support of Handan Sultan in this scheme.

Gazanfer Agha’s execution not only altered the balance of power at the rebellion-weary imperial center but also changed the factional equation within the royal family. In the absence of Gazanfer Agha’s balancing authority, the rivalry between the party of Safiye Sultan and Handan Sultan, and that of Halime Sultan, spun out of control, resulting in the execution of the eldest prince of the dynastic family in mid-June 1603.

- Joanna

[reallifesultanas]

Portrait of Safiye Sultan / Safiye szultána portréja

Origin and upbringing

Safiye was most probably born in the late 1540s or in 1550 in the area of nowadays Albania in the mountainous region. Most of Albania by then lived in peace with the Ottomans and embraced Islam, but the mountains did not, so atrocities continued to occur here. Perhaps during such an incident, they took the child Safiye away. Many sources mention that she was Venetian, but it has now proved that these sources confused her with her mother-in-law, Nurbanu.

When Safiye arrived to Istanbul, she soon moved into the household of Sultan Suleiman’s granddaughter, Hümaşah Sultan. Hümaşah was slightly older (born in 1543) than Safiye, but there was a relatively small age difference. Exactly how Safiye got into Hümaşah’s household is unclear, as is her exact role. She may have been a mate, a companion, or a simple servant. In any case, Hümaşah quickly recognized the girl's talent because she began to deal with her proper education, and so around 1560 Safiye could already be considered a real grand prize among the concubines. The concubines raised by the sultanas were particularly well-mannered, intelligent, and beautiful, so a very bright future awaited them in general. It was no different for Safiye. She also probably got her name from Hümaşah, Safiye meaning "pure."

The young consort

Hümaşah carefully chose who to gift Safiye to. Eventually, her cousin Murad was chosen. The exact time of the gift is not known, but it can probably happened after the battle between Prince Bayezid and Prince Selim. For as long as the question of inheritance was not certain, it would have been a mistake to give such a great gift to someone who might face an execution squad soon. Thus, presumably in 1562, Safiye was gifted to the future Sultan Selim II's son, Murad.

Murad certainly immediately fell for her, as by a rapid succession, by 1566, they had two children. Their first child, a little girl, was named Hümaşah, after Murad's cousin and was probably born in 1564. She was followed by Safiye's first son, Mehmed in 1566. Sultan Suleiman died that year and it brought many changes in Safiye’s life. On the one hand, she got rid of her mother-in-law, as Nurbanu immediately traveled to Istanbul as Sultan Selim’s Haseki, and Safiye became the highest-ranking woman in Murad’s harem. The relationship between Nurbanu and Safiye is still known today as one of the worst mother-in-law and daughter-in-law relationships. However, the first few years they spent living together were probably not as brutal as their later relationship.

Although Murad payed special attention to Safiye, their relationship was not entirely monogamous, for another concubine — a girl raised by a very influential kalfa — also gave birth to a son for Murad, Selim in 1567. He was followed by Safiye's second son, Mahmud in 1568, and was followed by two more daughters, Ayse (around 1570) and Fatma (mid / late 1570s). With the exception of the birth of Prince Selim, Murad seems to have tried to devote all his attention to Safiye, since no other child was born from different women. Their almost monogamous relationship also suggests that Murad and Safiye have become very close during their years in Manisa, and Safiye has certainly taken the place of Nurbanu in supporting Murad as well. It was for this reason that Murad’s accession to the throne seriously affected their lives.

Haseki Safiye Sultan

Selim II died in 1574 and Murad became the new sultan. Safiye and her children immediately traveled to the capital to settle next to Murad. Almost as she arrived in Istanbul, Safiye immediately received the Haseki rank and a salary of 800 asperes per day. However, her new life in Istanbul also meant that Nurbanu, deeply loved and revered by Murad, would be part of their lives again. For the first few years, even if there were tensions in the harem, there was no open fight between the two women. However, Safiye sought to gain political power, which was a completely logical move as the mother of princes. However, Nurbanu did not appreciate her daughter-in-law's aspirations in political life, nor her attempt to influence Sultan Murad.

The relationship between the two women then became worse with the death of Safiye's younger son, Mahmud around 1580. Murad's other son, Prince Selim was probably in poor health, perhaps with some long-term illness. Thus the empire actually had a single heir, Safiye's eldest son, Mehmed. However, Mehmed had not yet been circumcised, it was not sure he would be able to have children, so it became more and more urgent for Murad to produce new heirs. However, Safiye had been struggling with infertility problems for years. She had a hard time getting pregnant, and if she did, she had miscarriages soon or the children were born prematurely. Taking advantage of this, Nurbanu tried to send new concubines to her son, who, however, rejected everyone because he was in love with Safiye. This situation certainly increased the tension between the two women, but that was by no means the peak.

In 1582, Nurbanu was confronted with the Grand Vizier, Sinan Pasha. For Sinan Pasha dared to say publicly that it was not Nurbanu who ruled the empire, but the sultan's concubine, Safiye. Sinan Pasha and Nurbanu never liked each other, which is why Sinan became a supporter of Safiye. However, Sinan not only insulted Nurbanu with this statement, but also the sultan himself, and even degraded the role of mothers, for which he received a rather negative reception, and even losing his position. Nurbanu (and Murad) may have seen Safiye behind Sinan Pasha's actions (which was either true or not), and this made Safiye's situation worse.

Maybe Murad lost some faith in Safiye after the events, but stayed loyal to her. The reason Murad rejected all other women may have been partial impotence. He was not able to have sex with any other concubine except Safiye. Because of this, the rumor that Safiye would make the Sultan impotent with witch-craft took off. Nurbanu, taking advantage of the rumors (or spreading them herself), tried to persuade Murad to exile Safiye. Eventually, Nurbanu successfully received a letter that was a reply letter from a healer woman to Safiye writing about aphrodisiacs. Based on the letter, it seemed that Safiye could have complained about Murad's problem to the woman, hoping for help. Nurbanu immediately showed Murad the letter. Offended by his masculinity, Murad - who tended to believe in witchcraft, astrology, so presumably seriously believed the rumor - finally, in early 1583 (or even in 1582), actually banished Safiye to the Old Palace. The exile was preceded by the torture and exile of Safiye's close friends and servants. Safiye was thus eventually left completely alone without her children and moved to the Old Palace. Although her children — especially her son Mehmed — fought hard for her return, they did not reach their goal. Moreover, the relationship between Mehmed and Murad has become life-threatening. In Safiye's absence, Murad, recovered from his impotence, received more and more concubines and gave produced an astonishing number of children. However, his mother died at the end of 1583 and the sultan was left alone.

The big comeback

Murad recalled Safiye to Topkapi Palace in 1584 and from then on, although he was not loyal to her, he treated her and became her companion. By then, Safiye had maybe been disillusioned with Murad and was only interested in gaining power. Maybe that’s why she didn’t show any jealousy towards Murad’s other concubines and pretended not to be disturbed by Murad’s playground in the harem. The act (if it was an act and not a sincere adherence to the sultan) eventually proved successful, as Murad discussed all matters with Safiye and let her gain power. It was during this period that Safiye also built her own all-intertwined relationship system and began to immerse herself in every corner of politics.

Murad, to compensate for the previous exile, planned to marry Safiye, however, it is questionable whether the marriage ever happened or not. In June 1585, the marriage had certainly not yet taken place, for the ambassador, Morosini, clearly writes in his account that the sultan had not paid the usual dowry. However, historian Mustafa Ali notes that at the end of 1585 the sultan did pay the dowry and married Safiye. The Sultan's personal physician had a similar view. Moreover, in October 1585, the Venetian bailo received news through Safiye's kira, Esther Handali, that the sultan's daughter, Ayşe will be married off, and that the sultan himself would marry Ayşe's mother. The Venetian bailo sent chairs as gifts to the sultan and sultana. Safiye responded to the letter on December 24, thanking him for the gifts. The marriage could not be concluded until the spring of 1586 when the Venetian Senate also congratulated the Sultan and Safiye. Safiye herself thanked them in another letter in April of that year.

So Safiye spent the second half of the 1580s, returning from exile, resurrected from her ashes, successfully and happily. Although many did not like her for doing little charity, the information left to us still gives us the image of a caring woman. Although she really spent little on charity (at least based on the information left over), she was very generous and kind to her friends. Her close friend, her kira, Esther Handali, for example, became ill in 1588 and the sultana had sent her letters, food, and doctors on a daily basis. It is clear from the letters that Safiye felt sincere concern for Esther, who passed away in December 1588, regardless of thorough treatment.

As much as Safiye could hate her mother-in-law, she continued her pro-Venice policy. She also stood openly in front of Murad for the sake of Venice as Haseki. And although she was able to influence the sultan in many ways, she did not always manage to shape the events according to her own taste. Thus, for example, in 1593 she tried to convince Murad, in favor of the English ambassador she had favored. However, Murad hardly listened, already rejecting Safiye's offer. Thus, although her power and influence grew during Murad's reign, the Sultan set serious boundaries for her.

Valide Safiye Sultan

Murad III died in 1595, so Safiye's son Mehmed took power. Under Mehmed's reign, Safiye herself reached the pinnacle of her influence and power. Committed to his mother to the extreme, the new sultan essentially allowed his mother to rule and gain influence. From then on, no one and nothing could set a limit to Safiye’s will. With the support of the chief eunuch, Gazanfer Agha, Safiye ruled the empire essentially through her son. This was greatly shown in 1596, when the Sultan himself, traveling on a campaign, made his mother the head of the treasury. So no one could do anything in the capital, or even in the whole empire, without Safiye's permission. In the absence of her son, Safiye also raised her own salary to 3,000 aspers per day. It was also at this time that he openly humiliated the Grand-Vezir after he began to pester prostitutes in the absence of the sultan. Safiye immediately sent a message to the Vizier to stop working with prostitute matters, as his son had not left him Istanbul to deal with whores.

Safiye learned not only from her mother-in-law's successes but also from her mistakes. Thus, in addition to pursuing a policy similar to that of her mother-in-law, Safiye, unlike her mother-in-law in the harem, ordered every woman who wanted to gain power to stop at the first moment. During Mehmed's reign, none of his concubines could rise to the rank of Haseki, and none of his concubines could gain political influence. Mehmed had two main concubines, Handan, who was raised by the sister of the late Sultan Murad; and Halime, a simple concubine. The former also won Safiye's sympathy, but the latter, given that Mehmed was very fond of her, won Safiye's hatred. In the harem, however, Gazanfer Agha maintained order and did not allow either Safiye or the concubines to act at the expense of each other.

Unlike the harem, no one in political life set a barrier for Safiye. Following the paths of his predecessors, Hürrem and Nurbanu, Safiye also wanted to correspond with a European ruler. In her case, luck and diplomatic sense made it possible to her to exchange letters with Queen Elizabeth I of England. Correspondence was certainly political at first, but over time it became much friendlier. They also sent each other gifts on a regular basis. Safiye’s adoration for England was so deepened that she wanted to meet one of the influential English ambassadors in a private audience. The meeting was almost established, but in the end, Mehmed made it impossible and forbade his mother, as such a meeting would have been immoral. From this event, then, rumors arose that Safiye and the English ambassador were lovers. But not only was the ambassador who was said to be Safiye's lover some also said he had an affair with her kiras Esther Handali, and Esperanza Malchi. The rumors circulating around her make it clear that she was not the most popular sultana.

The failed construction project

Her predecessors all carried out huge construction projects and extraordinary charities. Safiye also wanted to create something lasting, which is why she wanted to build a huge mosque complex with a mosque, soup kitchen, and hostel in the Eminönü district. This quarter was inhabited mainly by Jews at that time, so a mosque would have been of special importance here. She began the construction in 1598, but soon the capital had to face uprisings, so construction came to a halt when it was only held at the level of the first windows. Later, Turhan Hatice Sultan completed the building.

Although her biggest construction project, which with his soup kitchen might have won people’s love, failed, she also had other, more successful projects. In Karamanli, which is located in today's Üsküdar, she successfully made a fountain and masjid. She also successfully continued to build a mosque in Cairo that was begun by the black eunuch, Osman Agha, who passed away in 1603. This mosque is still known today as the Melike Safiye Mosque.

The hated woman

Safiye was never popular and it didn't seem to really bother her. Maybe she was angry at the people because of the rumors of the early 1580s? Maybe she didn’t want to care about people who turned against her for no reason before? Maybe she just wasn’t interested in charity? Either way, her unpopularity grew steadily, then culminated in 1600 with a sipahi rebellion. In March, after the Sultan distributed the soldiers' fee among the statesmen, the sipahis demanded the heads of all the rich, corrupt statesmen (and women) from the sultan and wished the death of Safiye Sultan also. Eventually, the sultan managed to reassure the soldiers, though several of his supporters had already fallen victim to them by that time, such as Esperanza Malchi, Safiye’s close friend and kira. Either way, Mehmed was finally able to save the lives of his mother and Gazanfer Agha. Safiye was inconsolable with Esperanza's death and demanded that the murder of the woman be avenged. However, Mehmed was so afraid - rightly - of the soldiers that he confronted his mother in an unusual way and exiled her to the Old Palace for some time. However, the exile only served to reassure the soldiers and Safiye soon returned.

Not learning from the threat from the soldiers, Safiye and her men continued to live on a large scale and did corruption, so perhaps unsurprisingly, another revolt in 1601 shook the capital. Then on March 21, the sipahis again demanded the death of Gazanfer Agha, for he was hated even more than Safiye. The soldiers sent a delegation to the sultan, demanding that he oust Gazanfer, as his excessive influence and corruption are dangerous and if the sultan does not act the way they want, he could easily fall victim to dethronement. Mehmed frightenedly agreed to extradite Gazanfer, but then Safiye Sultan, Grand Vizier Damad Ibrahim Pasa, and Yemişci Hasan Pasa convinced the Sultan not to betray his faithful friend, who was otherwise indispensable to the empire. The chief mufti, Sunullah Efendi - who, by the way, secretly supported the uprising - eventually persuaded the soldiers to leave Gazanfer Agha because the agha promised that he would no longer behave in a corrupt manner.

Safiye and her men continued to annoy the soldiers, which in 1603 brought fatal consequences for the life of the dynasty. In January, another revolt took place against Mehmed. At this time, however, in addition to the sipahis and the ulema, the janissaries joined the rebellion also and on January 6 they captured Gazanfer agha along with the chief black eunuch, Osman, and dragged them out of the palace all the way to Topkapi's third gate, where they were beheaded in front of both the crowd and the sultan. Although Safiye escaped the events, she lost one of her most important supporters, Gazanfer.

The wicked grandmother

Gazanfer was the only person who could keep order in the harem. However, with his death, hell broke loose in the harem, the Safiye - Handan duo openly confronted Halime, the mother of the eldest prince. Prince Mahmud, the son of Halime, enjoyed the support of the soldiers, which did not help him develop a good relationship with his father. In addition, due to the reckless nature of the prince, he performed several acts that provoked the anger of his father. In addition, it is not a negligible fact that Mahmud spoke openly against Safiye several times. He claimed that his grandmother’s activities were very detrimental to the empire and that his father was essentially a puppet in the hands of the valide. That is why Mahmud was so popular among soldiers and commoners and was so feared and hated by his grandmother.

Legend has it that Mahmud’s mother, Halime, sent a letter to a seer in 1603 to ask if her son would ever rule the empire. However, Safiye grabbed the reply letter and suspected Halime and Mahmud that they had conspired against the sultan. The letter is either real or just a legend, it is certain that Halime and Mahmud were accused of treason, their servants were tortured until they testified against them. And knowing these confessions, the sultan sentenced his own son, Mahmud, to death. All the ambassadors present during the events in the capital believed that Safiye was behind Mahmud's execution. As this was also reported by the pro-Safiye Venetian and English ambassadors, she certainly was behind the execution. Safiye, however, cannot clearly become an evil grandmother in our eyes. We must see that the Valide Sultan had only one role in life to protect her son, and Mahmud posed a serious threat to Mehmed, so his execution was inevitable in Safiye's eyes. At the same time, we cannot rule out that Safiye executed Mahmud only in her own interests, since Mahmud's accession to the throne would have ended her own rule. She could have hoped that if she supported Ahmed, the shy prince, she might be able to retain her power and influence.

Following the execution of Mahmud, Safiye took Prince Ahmed with her to the Golden Horn Bay to watch a state ceremony together. In doing so, in fact, Safiye publicly introduced Ahmed as heir to the throne and as her own chosen one. In addition, Sultan Mehmed also made several provisions that allowed Ahmed, as his heir, to go with him everywhere, including to the mosque, divan, and wherever the sultan went. Safiye might have thought Ahmed would be forever grateful to her for making him heir to the throne, but life didn’t quite bring it that way.

Farewell to Topkapi Palace

Safiye's son Mehmed died in December 1603 and Prince Ahmed ascended the throne at the age of just 13, still uncircumcised. As an accession gift, Ahmed gave a luxurious gift to three women close to him: of course, his mother, Handan, his grandmother, Safiye, and Gevherhan Sultan, who raised his mother. All three women received rare fur-trimmed dresses. Safiye might have thought this gift would seal her future and, like her son, her grandson would hold her in great love and respect and allow her to rule. However, Ahmed and Handan did not think so.

Although the legend holds that Ahmed and Handan betrayed Safiye when she was exiled to the Old Palace on January 9, 1604, they were certainly not driven by personal emotions. The political situation was very fragile, the soldiers had not yet decided whether to like the new sultan or not. Ahmed, to win the love of the soldiers, sent Safiye, who the soldiers hated so much, to the Old Palace. This was part of a natural process anyway, as with the death of the Sultan, his entire harem (mother, concubines, daughters, wives) moved to the Old Palace according to tradition. And Safiye, like the mother of the late Mehmed, belonged to the Old Palace.

So Safiye returned to the Old Palace for the third time on January 9, 1604, this time permanently. However, she left Topkapi in a rather extreme and peculiar way. Most of the Topkapi harem were loyal to her and those who did not, were bought to be loyal. Thus, on her departure, almost the entire harem (including servants) followed her in voluntary exile. But that was not enough for Safiye, as she ordered her servants to destroy the harem. All the windows were broken and other damages were done before they left Topkapi Palace forever. And on the way to the Old Palace, Safiye sobbed so theatrically loudly in her carriage that even the people who otherwise hated her felt sorry for her. So the Valide Sultan left the Topkapi in a really stylish way, losing her influence for a lifetime.

The damage to the harem was, by the way, so great that the Grand Vezir did not believe the estimated repairing cost the chief eunuch said to him, so he asked to be able to enter and see the damages by himself. Thus, for the first time in the history of the empire, the Grand Vezir received permission to enter the harem (which was almost completely empty and uninhabitable anyway). In the end, at the cost of lengthy work and huge costs, they managed to restore the valide's apartment and the rest of the harem.

Last years

With Safiye's "exile," Ahmed became very popular among the people and although he no longer sent expensive gifts to his grandmother, they probably kept in touch. This is also indicated by the fact that Sultan Ahmed’s favorite concubine, Kösem, often visited Safiye with her children. So Safiye certainly spent her last years in peace and comfort, but without any political influence within the walls of the Old Palace.

The exact time of her death is unknown, but it is certain that she was still alive during Osman II's rule, but when Murad IV ascended the throne, she presumably was dead. This suggests that she died around 1620, beyond her seventies.

Safiye was one of the most divisive personalities of all sultans, a truly special, unique woman who was perhaps not an example of charity and kindness, yet she was one of the most colorful figures in the history of the empire with her theatrical and indifferent nature. She saw seven sultans on the throne, as much as another sultan besides her, Kösem. Safiye came to the empire, became the concubine of Prince Murad, and became a mother during Suleiman I's reign; then, under the reign of Selim II, she became the head of the Manisa harem of Murad; during her sweetheart, Murad's reign, she was a Haseki Sultan, she traveled to heaven and hell; beside her son, Mehmed III, she surpassed all her predecessors and became the most influential woman in the empire; during the reign of her grandson, Ahmed I, she was forced to break with his previous life forever; during her other grandson, Mustafa I's reign she may have been worried, as Mustafa was the full-brother of Mahmud and was ruled by his mother, Halime; then, with the dethronement of Mustafa I, during her great-grandson, Osman II's reign, she was able to live in relative peace. The accession of Osman II perhaps brought a little light into the last months of the old sultana, since he regularly visited Old Palace.

Used sources: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

*    *    *

Származása és neveltetése

Safiye minden bizonnyal a kései 1540-es években születhetett a mai Albánia területén a hegyvidéki területeken. Albánia nagyrésze addigra már békében élt az oszmánokkal és felvette az iszlám vallást, a hegyvidékek azonban nem, így itt továbbra is előfordultak atrocitások. Talán egy ilyen során ejtették fogjuk a gyermek Safiyét. Sok forrás emlegeti velenceinek, azonban mára kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy ezen források csupán anyósával, Nurbanuval keverték össze.

Safiye Isztambulba kerülve hamarosan Szulejmán szultán unokájának, Hümaşah szultánának a háztartásába került. Hümaşah szultána valamivel idősebb volt (1543-ban született) Safiyénél, ám viszonylag kis korkülönbség volt. Az, hogy pontosan hogyan került Safiye Hümaşah háztartásába nem tisztázott, mint ahogy pontos szerepe sem. Elképzelhető, hogy játszótárs, társalkodó vagy egyszerű szolgáló volt. Mindenesetre Hümaşah gyorsan felismerte a lány tehetségét, mert foglalkozni kezdett a megfelelő oktatásával és így Safiye 1560 körül már igazi főnyereménynek számíthatott az ágyasok között. A szultánák által kinevelt ágyasok különösen jól neveltek, intelligensek és szépek voltak, így általában igen fényes jövő várt rájuk. Safiye esetében sem volt ez másképp. Nevét is valószínűleg Hümaşahtól kapta, a Safiye jelentése "tiszta".

Az ifjú ágyas

Hümaşah alaposan és körültekintően választotta ki, hogy kinek ajándékozza Safiyét. Végül unokatestvérére, Muradra esett a választása. Az ajándékozás pontos ideje nem ismert, ám valószínűleg akkorra tehető, amikor már Bayezid herceg és Szelim herceg harca egyértelműen eldőlt. Amíg ugyanis nem volt biztos a trónöröklés kérdése hiba lett volna egy ilyen nagyszerű ágyast odaajándékozni valakinek, aki talán hamarosab kivégzőosztaggal néz szembe. Így tehát feltehetőleg 1562-ben került Safiye a leendő szultán II. Szelim fiának, Muradnak háremébe.

Murad minden bizonnyal azonnal a szívébe zárta a lányt, hiszen gyors egymásutánisággal 1566-ig két gyermekük is született. Első gyermekük, egy kislány, Murad unokatestvére utána a Hümaşah nevet kapta és valószínűleg 1564-ben született. Őt követte első fiuk, Mehmed 1566-ban. Ebben az évben hunyt el Szulejmán szultán és ez sok változást hozott Safiye életében. Egyrészt megszabadult anyósától, hiszen Nurbanu Szelim szultán kedveseként azonnal Isztambulba utazott, Safiye pedig Murad háremének legmagasabb rangú asszonya lett. Nurbanu és Safiye viszonya a mai napig az egyik legrosszabb anyós-meny viszonyként ismert. Azonban az első néhány év, melyet együtt élve töltöttek valószínűleg még nem volt annyira brutális, mint későbbi viszonyuk.

Murad bár kiemelt figyelmet szentel Safiyének nem volt teljesen monogám a kapcsolatuk, ugyanis egy másik ágyas - egy igen befolyásos kalfa által kinevelt lány - szintén fiút szült Muradnak, Szelimet 1567-ben. Őt követte Safiye második fia, Mahmud 1568-ban, őt pedig két további lány Ayse (1570 körül) és Fatma (az 1570-es évek közepén/végén). Leszámítva Szelim herceg születését, úgy tűnik Murad igyekezett minden figyelmét Safiyének szentelni, hiszen nem született mástól gyermeke. Szinte monogám kapcsolatuk is arra utal, hogy Murad és Safiye igen összeszoktak a Manisában töltött évek során és minden bizonnyal Safiye átvette Nurbanu helyét Murad támogatásában is. Épp emiatt Murad trónralépése komolyan befolyásolta életüket.

Haszeki Safiye Szultána

II. Szelim 1574-ben elhunyt és Murad lett az új szultán. Safiye gyermekeivel együtt azonnal a fővárosba utazott, hogy Murad mellett telepedjen le. Safiye szinte ahogy Isztambulba ért, azonnal megkapta a Haseki rangot és hozzá kimagasló napi 800 asperes fizetést. Azonban új isztambuli élete azt is jelentette, hogy a Murad által mélységesen szeretett és tisztelt Nurbanu szultána is újra életük része lesz. Az első néhány évben ha voltak is feszültségek a háremben, nyílt harc nem volt a két nő között. Safiye azonban igyekezett politikai hatalmat szerezni, ami hercegek édesanyjaként teljesen logikus lépés volt. Azonban Nurbanu nem értékelte menye törekvéseit a politikai életben, sem azt, hogy Murad szultánt próbálja befolyásolni.

A két nő viszonya aztán Safiye kisebbik fiának, Mahmudnak halálával mérgesedett el igazán 1580 körül. Murad másik fia, Szelim herceg valószínűleg gyenge egészségi állapotban volt, talán valamilyen tartós betegsége lehetett. Így a birodalomnak tulajdonképpen egyetlen örököse volt, Safiye idősebb fia, Mehmed. Mehmed azonban még nem volt körülmetélve, nem volt biztos, hogy képes lesz gyermekeket nemzeni, így egyre sürgetőbb lett, hogy Murad új örökösöket nemzzen. Safiye azonban ekkor már évek óta meddőségi problémákkal küzdött. Nehezen esett teherbe, ha pedig mégis sikerült, hamar elvetélt vagy a gyermekek koraszületten jöttek a világra. Nurbanu ezt kihasználva igyekezett új ágyasokat küldeni fiának, aki azonban mindenkit elutasított, hiszen szerelmes volt Safiyébe. Ez a helyzet minden bizonnyal tovább növelte a két nő közötti feszültséget, ám korántsem ez volt a csúcs.

1582-ben Nurbanu szembe került a nagyvezírrel, Sinan Pasával. Sinan Pasa ugyanis nyilvánosan azt merte mondani, hogy nem Nurbanu az, aki irányítja a birodalmat, hanem a szultán ágyasa, Safiye. Sinan Pasa és Nurbanu sosem kedvelte egymást, épp emiatt vált Sinan Safiye támogatójává. Sinan azonban nem csak Nurbanut sértette meg ezzel a kijelentéssel, de a szultánt is, sőt ledegradálta az anyák szerepét, amiért meglehetősen negatív fogadtatában részesült, posztját is elvesztette. Nurbanu (és Murad) talán Sinan Pasa cselekedete mögött Safiyét látta (ami vagy igaz volt, vagy sem), ettől pedig Safiye helyzete tovább romlott.

Ezek az események bizonyára hatottak Muradra, ám ő továbbra is hűséges maradt Safiyéhez. Annak oka, hogy Murad minden más nőt elutasított, valószínűleg részleges impotenciája lehetett. Safiyén kívül ugyanis nem volt képes egyik más ágyassal sem szexuális aktusra. Emiatt szárnyra kapott az a pletyka, hogy Safiye boszorkányságokkal teszi a szultánt impotenssé. Nurbanu kihasználva a pletykát (vagy saját maga terjesztve őket), igyekezett meggyőzni Muradot, hogy száműzze Safiyét. Végül Nurbanu sikerrel kapott el egy levelet, mely egy vajákos asszony válaszlevele volt Safiyének, melyben afrodiziákumokról ír. A levél alapján úgy tűnt, Safiye elpanaszolhatta Murad problémáját a nőnek, segítséget remélve. Nurbanu a levelet azonnal megmutatta Muradnak. A férfiasságában sértett Murad - aki hajlamos volt hinni a boszorkányságban, asztrológiában, tehát feltehetőleg komolyan elhitte a pletykát - végül 1583 elején (vagy még 1582-ben) valóban száműzte Safiyét a Régi Palotába. A száműzetést megelőzte Safiye közeli barátainak és szolgálóinak kínvallatása, száműzetése. Safiye így végül teljesen egyedül maradt és gyermekeitől elszakítva költözött a Régi Palotába. Bár gyermekei - különösen fia, Mehmed - erősen küzdöttek visszatéréséért, nem értek célt. Sőt, Mehmed és Murad viszonya életveszélyessé vált. Safiye távollétében, az impotenciájából kigyógyult Murad újabb és újabb ágyasokat fogadott és elképesztő mennyiségű gyermeket nemzett. Édesanyja azonban 1583 végén elhunyt, a szultán pedig magára maradt.

A nagy visszatérés

Murad 1584-ben visszahívta Safiyét a Topkapi Palotába és onnantól kezdve bár hűséges nem volt hozzá, tisztelettel bánt vele és társa lett. Safiye eddigre minden bizonnyal kiábrándult Muradból és egyedül a hatalomszerzés érdekelte. Talán éppen ezért nem mutatott semmiféle féltékenységet Murad többi ágyasa irányába és tett úgy, mintha nem zavarná Murad játszótere a háremben. A színjáték (már ha az volt és nem továbbra is őszinte ragaszkodás a szultánhoz) végül sikeresnek bizonyult, ugyanis Murad minden ügyet Safiyével vitatott meg. Safiye ebben az időszakban építette ki mindent átszövő kapcsolatrendszerét is és kezdte a poltika minden egyes szegletébe bevenni magát.

Murad, hogy kompenzálja a korábbi száműzetést tervezgette, hogy feleségül veszi Safiyét, azonban kérdéses, hogy a frigy valaha is létrejött e. 1585 júniusában még egészen biztosan nem történt meg a frigy, mert a követ, Morosini egyértelműen megírja beszámolójában, hogy a szultán nem fizette meg a szokásos hozományt. Mustafa Ali, történész azonban úgy jegyzi, hogy 1585 végén a szultán igenis megfizette a hozományt és nőül vette Safiyét. Hasonló véleményen volt a szultán személyes orvosa is. Sőt a velencei bailo 1585 októberében kapott híreket Safiye kiráján, Esther Handalin keresztül arról, hogy a szultán lányát, Ayşét ki fogja házasítani és ő maga is el fogja venni Ayşe anyját. A velencei bailo székeket küldött ajándékba a szultán és szultána számára. Safiye szultána december 24-én válaszolt a levélre megköszönve az ajándékokat. A házasság megköttetése csak 1586 tavaszán történhetett, ugyanis a szenátus ekkor gratulált levélben a szultánának, Safiye pedig az év áprilisában újabb levélben köszönte meg a gratulációkat.

Safiye tehát az 1580-as évek második felét a száműzetésből visszatérve, hamvaiból feltámadva, sikeresen és boldogságban töltötte. Bár sokan nem kedvelték a szultánát, amiért az keveset jótékonykodott, a ránk maradt információkból mégis egy törődő nő képe alakul ki előttünk. Bár jótékonyságra valóban keveset fordított (legalábbis a fennmaradt információk alapján), barátaival szemben igen nagylelkű és kedves volt. Közeli barátja, kirája, Ester Handali 1588-ban például beteg lett, mire a szultána napi szinten küldött neki levelet, ételt és orvosokat. A levelekből egyértelműen látszódik, hogy Safiye őszinte aggodalmat érzett Esther irányába, aki az alapos kezeléstől függetlenül 1588 decemberében elhunyt.

Safiye bármennyire is gyűlölhette anyósát, mégis annak Velence-párti politikáját folytatta. Haszekiként is nyíltan kiállt Murad előtt Velence érdekében. És bár sok szempontból tudott hatni a szultánra, nem minden esetben sikerült saját szájíze szerint alakítani az eseményeket. Így például 1593-ban igyekezett meggyőzni Muradot, az általa igen favorizált angol követ érdekében egy ügyletben. Azonban Murad szinte meg sem hallgatta, máris elutasította Safiye ajánlatát. Így tehát bár hatalma és befolyása egyre nőtt Murad uralkodása alatt, a szultán komoly határokat szabott neki.

Valide Safiye Szultána

III. Murad 1595-ben elhunyt, így Safiye fia, Mehmed vette át a hatalmat. Mehmed uralkodásával Safiye maga is elérte befolyásának és hatalmának csúcsát. Az anyjáért végletekig elkötelezett új szultán lényegében engedte anyját uralkodni. Innentől kezdve senki és semmi nem szabhatott határt Safiye akaratának. Safiye a fő eunuch, Gazanfer Aga támogatásával lényegében fián keresztül irányította a birodalmat. Ez 1596-ban remekül megnyilvánult, amikor a szultán maga hadjáratra utazván anyját tette meg a kincstár fejévé. Így tehát senki nem tehetett semmit a fővárosban, sőt az egész birodalomban anélkül, hogy arra Safiye engedélyt adott volna. Fia távollétében Safiye saját fizetését is felemelte napi 3000 asperre. Ekkoriban történt az is, hogy nyíltan megalázta a fővezírt, miután az elkezdte a prostituáltakat vegzálni a szultán hiányában. Safiye azonnal üzenetet küldött a vezírnek, hogy hagyja abba a prostituáltakkal való foglalkozást, hiszen a fia nem azért hagyta Isztambulba, hogy nőkkel foglalkozzon.

Safiye nem csak anyósa sikereiből tanult, hanem hibáiból is. Így amellett, hogy anyósához hasonló politikát folytatott és anyósához hasonlóan hatalmas szeretet és tisztelet övezte a követi körökben, Safiye a háremben anyósával ellentétben már az első pillanatban megálljt parancsolt minden nőnek, aki hatalmat akart szerezni. Mehmed uralkodása alatt egyik ágyasa sem emelkedhetett Haszeki rangra és egyik ágyas sem szerezhetett politikai befolyást. Mehmednek két főágyasa volt, Handan, akit a néhai Murad szultán nővére nevelt ki; és Halime, egyszerű ágyas. Előbbi Safiye szimpátiáját is kivívta, utóbbi azonban - tekintettel arra, hogy Mehmed nagyon kedvelte - Safiye gyűlöletét nyerte el. A háremben azonban Gazanfer Aga rendet tartott és nem engedte, hogy akár Safiye, akár az ágyasok egymás rovására cselekedjenek.

A háremmel szemben a politikai életben senki sem szabott gátat Safiyének. Elődei, Hürrem és Nurbanu útját követve Safiye is levelezni kívánt valamely európai uralkodóval. Esetében a szerencse és a diplomáciai érzék úgy hozta, hogy magával I. Erzsébet angol királynővel válthatott leveleket. A levelezés eleinte minden bizonnyal politikai volt, idővel azonban sokkal barátságosabbra váltott. Rendszeresen küldtek egymásnak ajándékokat is. Safiye angolok iránti imádata annyira elmélyült, hogy privát audiencián akart találkozni az egyik befolyásos angol követtel. A találkozó majdnem létre is jött, de végül Mehmed ellehetetlenítette és megtiltott anyjának, hiszen erkölcstelen lett volna egy ilyen találkozó. Ebből az eseményből születtek aztán azok a pletykák, miszerint Safiye és az angol követ szeretők voltak. De nem csak a követtel hozták hírbe, egyesek szerint kirájával Esther Handalival és Esperanza Malchival is viszonya volt. A sok körüötte keringő pletyka egyértelművé teszi, hogy nem ő volt a legnépszerűbb szultána.

A meghiúsult építkezési projekt

Elődei mind hatalmas építkezési projekteket és rendkívüli mértékű jótékonykodást vittek véghez. Safiye is szeretett volna valami maradandót alkotni, épp ezért az Eminönü negyedbe akart egy hatalmas mecset komplexumot létesíteni mecsettel, leveskonyhával és szállóval. Ez a negyed akkoriban főleg zsidók által volt lakva, így itt kiemelt jelentőséggel bírt volna egy mecset. 1598-ban bele is kezdett az építkezésbe, azonban hamarosan lázadásokkal kellett szembenéznie a fővárosnak, így az építkezés megakadt, mikor még csak az első ablakok szintjénél tartottak. Később Turhan Hatice szultána fejezte be az épületet.

Bár legnagyobb építkezési projektje, melynek leveskonyhájával talán az emberek szeretetét is sikerült volna kivívnia, kudarcba fulladt, voltak más, sikeresebb projektjei is. Karamanliban, mely a mai Üsküdarban fekszik, sikeresen építtetett egy kutat és masjidot. Emellett Kairóban sikeresen folytatta az időközben elhunyt fekete eunuch, Osman Aga által elkezdett mecset építését. Ez a mecset Melike Safiye Mecset néven ismert napjainkban is.

A gyűlölt asszony

Safiye sosem volt népszerű és úgy tűnt ez nem is érdekelte igazán. Talán dühös volt a népre az 1580as évek eleji pletykák miatt? Talán nem akart törődni egy olyan néppel, aki minden ok nélkül ellene fordult? Talán egyszerűen nem érdekelte a jótékonyság? Akárhogyan is népszerűtlensége folyamatosan nőtt, majd 1600-ban egy szpáhi lázadással csúcsosodott. Március, miután a szultán, a katonák jussát az államférfiak között osztotta szét a szpáhik minden gazdag, korrupt államférfi (és nő) fejét követelték a szultántól valamint Safiye szultána halálát kívánták. Végül a szultánnak sikerült megnyugtatnia a katonákat, igaz több támogatója addigra már áldozatul esett nekik, így például Esperanza Malchi, Safiye közeli barátja, kirája. Akárhogyan is, Mehmed végül képes volt megmenteni édesanyja és Gazanfer Aga életét. Safiye vigasztalhatatlan volt Esperanza halálával és követelte, hogy torolják meg a nő meggyilkolását. Mehmed azonban annyira félt - jogosan - a katonáktól, hogy magától szokatlan módon szállt szembe anyjával és száműzte őt a Régi Palotába egy időre. A száműzetés azonban csak a katonák megnyugtatását szolgálta és Safiye hamarosan visszatért.

Nem tanulva a katonák fenyegetéséből, Safiye és emberei tovább folytatták a nagylábon élést és korrupciót, így talán nem meglepő, hogy 1601-ben újabb lázadás rázta meg a fővárost. Március 21-én aztán a szpáhik ismételten Gazanfer aga halálát követelték, őt ugyanis még Safiyénél is jobban gyűlölték. A katonák delegációt küldtek a szultánhoz, követelve, hogy mondassa le Gazanfert, ugyanis túlzó befolyása és korruptsága veszélyes és ha a szultán nem cselekszik úgy, ahogy ők akarják, könnyen trónfosztás áldozata lehet. Mehmed ijedtében beleegyezett Gazanfer kiadatásába, azonban aztán Safiye szultána, a nagyvezír Damad Ibrahim Pasa és Yemişci Hasan Pasa meggyőzték a szultánt, hogy nem adhatja ki hűséges barátját, aki egyébként is nélkülözhetetlen a birodalom számára. A főmufti, Sunullah Efendi - aki egyébként titokban támogatta a felkelést - végül meggyőzte a katonákat, hogy hagyják Gazanfer agát, mert az aga megígérte, hogy többet nem fog korrupt módon viselkedni.

Safiye és emberei tovább folytatták a katonák bosszantását, ami 1603-ban végzetes követkemzényeket hozott a dinasztia életében. Januárban újabb lázadás történt Mehmed ellen. Ekkor azonban a szpáhik és az ulema mellett a janicsárok is csatlakoztak a lázadáshoz és január 6-án elkapták Gazanfer agát a fő fekete eunuchal, Osmannal együtt és kirángatták őket a palotából, egészen a Topkapi harmadik kapujáig, ahol a tömeg és a szultán szeme láttára mindkettőt lefejezték. Safiye bár megúszta az eseményeket, elvesztette legfontosabb támogatóinak egyikét, Gazanfert.

A megosztó nagymama

Gazanfer volt az egyetlen ember, aki rendet tudott tartani a háremben. Halálával azonban elszabadult a pokol a háremben, a Safiye - Handan páros nyíltan került szembe Halimével, a legidősebb herceg anyjával. Mahmud herceg, Halime fia élvezte a katonák támogatását, ami nem segítette apjával való jó viszonyának kialakulását. Emellett a herceg meggondolatlan természete miatt több olyan tettet is végrehajtott, amivel kivívta apja dühét. Emellett nem elhanyagolható tény, hogy Mahmud többször szólalt fel nyíltan Safiye ellen. Azt állította, hogy nagyanyja tevékenysége igen káros a birodalomra és, hogy apja lényegében egy báb a valide kezében. Mahmud épp emiatt volt olyan népszerű a katonák és közemberek között, és volt olyannyira félt és gyűlölt nagyanyja által.

A legendák szerint Mahmud anyja Halime, 1603-ban levelet küldött egy látnoknak, hogy megkérdezze, fia uralkodni fog e valaha a birodalomban. A válaszlevelet azonban Safiye kaparintotta meg és meggyanusította Halimét és Mahmudot, hogy azok összeesküdtek a szultán ellen. A látnok levele vagy valós vagy csak legenda, az bizonyos, hogy Halimét és Mahmudot megvádolták árulással, szolgáikat addig kínozták, míg nem vallottak ellenük. Ezen vallomások ismeretében pedig a szultán halálra ítélte saját fiát, Mahmudot. Minden követ, aki jelen volt az események során a fővárosban úgy tartotta, hogy Mahmud kivégzése mögött Safiye állt. Mivel a Safiyével szemben igen pozitív velencei és angol követek is erről számoltak be, minden bizonnyal valóban így volt. Safiye ettől azonban nem válhat egyértelműen egy gonosz nagymamává a szemünkben. Látnunk kell azt, hogy ez valide szultána egyetlen feladata, fia védelme, Mahmud pedig komoly fenyegetést jelentett Mehmedre, így kivégzése elkerülhetetlen volt Safiye szemével nézve. Ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy Safiye csak a saját érdekeit nézve végeztette ki Mahmudot, hiszen Mahmud trónralépésével vége szakadt volna saját uralmának. Azt remélhette, hogy ha Ahmedet, a mujább herceget támogatja, talán megtarthatja hatalmát és befolyását.

Mahmud kivégzését követően Safiye magával vitte Ahmed herceget az Aranyszarv-öbölbe, hogy együtt nézzenek meg egy állami ceremóniát. Ezzel tulajdonképpen Safiye nyilvánosan bemutatta Ahmedet, mint trónörököst és mint saját választottját. Emellett Mehmed szultán is több olyan rendelkezést hozott, ami lehetővé tette, hogy Ahmed, mint örököse vele elgyen mindenhol, így a mecsetben, divánban és bárhol, ahol a szultánnak meg kell jelennie. Safiye azt gondolhatta, hogy Ahmed örökre hálás lesz neki, amiért trónörököst csinált belőle, de az élet nem egészen így hozta.

Búcsú a Topkapi Palotától

Safiye fia, Mehmed 1603 decemberében meghalt és Ahmed herceg alig 13 évesen, még körülmetéletlenül elfoglalta a trónt. Trónralépési ajándékként Ahmed három hozzá közelálló nőt részesített luxus ajándékban: természetesen édesanyját, Handant, nagyanyját Safiyét és az anyját kinevelő Gevherhan szultánát. Mind a három nő ritka prémes ruhát kapott. Safiye talán azt gondolhatta, ez az ajándék megpecsételi majd jövőjét és hasonlóan fiához, unokája is hatalmas szeretetben és tiszteletben fogja őt tartani és engedi majd urakodni. Ahmed és Handan azonban nem így gondolták.

Bár tartja magát a legenda, miszerint Ahmed és Handan rútul elárulták Safiyét, mikor 1604 január 9-én száműzték a Régi Palotába, minden bizonnyal nem személyes érzelmek vezérelték őket. A politikai helyzet igen sérülékeny volt, a katonák még nem döntötték el, hogy kedveljék e az új szultánt vagy sem. Ahmed, hogy elnyerje a katonák szeretetét, az általuk olyannyira gyűlölt Safiyét a Régi Palotába küldte. Ez egyébként természetes folyamat része volt, hiszen a szultán halálával annak teljes háreme (anyja, ágyasai, lányai, feleségei) a Régi Palotába költözött a hagyományok szerint. Safiye pedig, mint a néhai Mehmed anyja, a Régi Palotába tartozott.

Safiye tehát 1604 január 9-én harmadjára tért vissza a Régi Palotába, ezúttal véglegesen. Azonban a Topkapit meglehetősen extrém és sajátos módon hagyta hátra. A Topkapi hárem nagyrésze hozzá volt hű, aki nem, azok hűségét pedig megvásárolta. Így távozásakor szinte a teljes hárem (szolgálókat is beleértve) vele tartott önkéntes száműzetésbe. Ám ez nem volt elég Safiye számára, hiszen megparancsolta szolgálóinak, hogy rombolják le a háremet. Minden ablakot betörtek és más károkat is okoztak mielőtt örökre elhagyták volna a Topkapi Palotát. A Régi Palotába vezető úton pedig Safiye olyan teátrálisan hangosan zokogott kocsijában, hogy még az őt egyébként gyűlölő nép is megsajnálta. A Valide szultána tehát igazán stílusosan távozott a Topkapiból és ezzel veszítette el befolyását egy életre.

A háremben keletkezett károk egyébként olyan mértékűek voltak, hogy a fővezír nem hitte el a fő eunuch javítási költségekre tett becslését, így kérvényezte, hogy maga mérhesse fel a kárt. Így a birodalom történetében először a fővezír engedélyt kapott, hogy belépjen a hárembe (amely egyébként is szinte teljesen üres és lakhatatlan volt). Végül hosszadalmas munka és hatalmas költségek árán sikerült csak helyreállítani a valide lakosztályát és a hárem többi részét.

Utolsó évei

Safiye "száműzésével" Ahmed igen népszerű lett a nép körében és bár többé nem küldött drága ajándékokat nagyanyjának, valószínűleg tartották a kapcsolatot. Erre utal az is, hogy Ahmed szultán kedvenc ágyasa, Kösem gyakran látogatta meg Safiyét gyermekei kíséretében. Safiye tehát utolsó éveit minden bizonnyal nyugalomban és kényelemben, ám minden politikai befolyás nélkül töltötte a Régi Palota falai között.

Halálának pontos ideje nem ismert, azonban annyi bizonyos, hogy II. Oszmán uralkodása során még életben volt, IV. Murad trónralépésekor azonban már feltehetőleg nem. Ez azt sugallja, hogy 1620 körül hunyt el, túl a hetvenen.

Safiye az összes szultána közül az egyik legmegosztóbb személyiség volt, egy igazán különleges, egyedi asszony, aki talán nem a jótékonyság és kedvesség mintapéldája volt, ám mégis ő volt az egyik legszínesebb figura a birodalom történetében teátrális és közönyös természetével. Hét szultánt látott a trónon, annyit, amennyit rajta kívül csak egy másik szultána, Köszem. Safiye I. Szulejmán uralkodása alatt került a birodalomba és vált Murad herceg ágyasává, anyává; majd II. Szelim uralkodása alatt a Manisai hárem fejévé; kedvese III. Murad uralkodása alatt pedig Haszeki szultánaként megjárta a mennyet és a poklot; fia III. Mehmed mellett pedig minden elődét túlszárnyalva vált a birodalom legbefolyásosabb asszonyává; unokája I. Ahmed uralkodása alatt örökre szakítani kényszerült addigi életével; másik unokája az őrült I. Musztafa uralma aggaszthatta talán újra, hiszen Musztafa Mahmud édestestvére volt, helyette pedig anyja, Halime uralkodott; aztán Musztafa trónfosztásával viszonylagos békében élhette meg dédunokája II. Oszmán trónralépését, aki rendszeresen látogatva a Régi Palotát talán egy kis fényt vitt az idős szultána utolsó éveibe.

Felhasznált források: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

[reallifesultanas]

Portrait of Handan Sultan / Handan szultána portréja

Origins and early years

Handan may have been born around 1570 in nowadays Bosnia. In the end, she found herself in the household of Sultan Selim's daughter, Gevherhan. Gevherhan and her husband Cerrah Mehmed Pasha noticed her beauty, so they paid special attention to her education. Their undisguised purpose may have been to give her to the heir to the throne as soon as possible. Gifts of this kind were very common among members of the political elite, for if the concubine was to the liking of the future sultan, the woman could later easily help her former protégés as soon as she came into power. This is how Handan became a member of the future Mehmed’s harem after his circumcision ceremony in 1582. The prince did not leave the capital immediately, only in December 1583. Then they made their way to the province of Manisa to begin their independent life there.

The trip to Manisa really exhausted everyone, as the extreme winter weather made their journey very long and difficult. Certainly, Handan didn’t particularly enjoy the journey, which lasted more than a month, but she certainly waited with high hopes for them to finally arrive. Handan and Mehmed's relationship was finally fulfilled in Manisa. In February 1585, Mehmed had his first child, Prince Selim. Most historians agree that the boy was born to Handan. He was followed by other children, so Handan had at least one daughter, Ayşe, and two sons. Prince Suleiman was born around 1586 and died as a child; Ahmed was born in 1590 as Handan's youngest child. Handan was certainly Mehmed's favorite at first, but over time the ruler turned to another concubine, Halime. This is indicated, at least, by the fact that Handan (probably) had no more children after Ahmed, while Halime did.

Mother of the prince

Mehmed ascended the throne in 1595 and Handan's life changed in one fell swoop. Following the new sultan, she traveled with her children to Istanbul, where she found herself in the imperial harem, which was under the control of Valide Safiye Sultan. Safiye was not present in Mehmed’s Manisa province, but there were gossips about her strong-will in the Manisa harem surely. Arriving in Istanbul, the first few years were relatively calm, as the chief eunuch, Gazanfer Agha, kept order in the harem, so Handan spent all her time with her children. She was also able to get close again to Gevherhan Sultan, who had gifted her to Mehmed previously. Gevherhan was well acquainted with the political elite, Safiye, and the sultan, so she certainly provided useful advice to her former slave. Perhaps the relationship between Safiye and Handan was relatively balanced due to Gevherhan's help.

An epidemic devastated the capital in 1597, killing Handan's eldest son, Selim, but it cannot be ruled out that Suleiman also died at that time. In addition to mourning, Handan also had to face the fact that it was no longer her son who was the eldest prince, but the son of her rival, Halime, Mahmud. Handan would have done anything to keep her only son, Ahmed alive, so she allied with Safiye. Safiye and Halime hated each other in particular, and it was no different between Mahmud and Safiye. As the soldiers and commoners were very fond of Mahmud, Handan began to spread rumors about the prince being impotent, so his reign would not bring a fruitful future for the empire. In addition, with the help of Safiye - and probably Gevherhan - they tried to bring as many statesmen as possible to the side of Prince Ahmed.

For Handan, it was ultimately Safiye who won the war. Safiye successfully obtained a letter sent to Halime by a seer. The letter revealed that Halime wanted her son to sit on this throne after the sultan's death. Of course, the letter was not the only sin of Halime and Mahmud. For months, both Halime and Mahmud tried to convince the Sultan to finally send Mahmud to a province; and Mahmud had repeatedly acted recklessly in the presence of the Sultan; and the rebellious soldiers deified the prince. Not surprisingly, there have also been rumors that Mahmud and Halime want to poison the Sultan. Finally, Mehmed, under pressure from Safiye, executed Prince Mahmud.

With Mahmud's death, Ahmed became the oldest prince, and Mehmed even specifically appointed him heir to the throne. From there, the prince accompanied the sultan or the valide sultan everywhere. At the end of 1603, Safiye also took the boy with her to a military parade, where she actually introduced him as heir. Handan could not accompany her son, but she was certainly very happy and relieved as Ahmed's future went in the right direction. At the same time, Handan was certainly worn out by the events, perhaps also remorseful for what had happened.  At least this is what indicated by later events.

The first female regent

On the night of December 20, 1603, Sultan Mehmed died suddenly, leaving his son Ahmed as his heir. Ahmed was the first sultan to ascend the throne childless, uncircumcised, without experience. The situation was very precarious, it was not known whether this young sultan would be accepted, so Mehmed's death was concealed and all officials were asked to join the divan the next morning on behalf of the sultan. When everyone was present, Ahmed entered the room and sit on the throne, becoming a sultan without anyone being able to raise a word against him. Instead of Ahmed in the first months two regents ruled the empire: his teacher, Mustafa Efendi, and his mother, Handan Sultan. With this, in essence, Handan became the first female regent of the empire, even if she was not alone in office.

When Ahmed ascended the throne, he did not execute his only living brother, the child Mustafa. There could have been several logical reasons for this: Ahmed was not circumcised, he had not yet produced a child, he was a sick young man, and with his eventual death the dynasty could have become extinct. In sparing Mustafa’s life, some said Handan was a key figure. This may also be supported by the fact that, according to reports, Handan often took the little Mustafa out of the garden of Topkapi Palace to play. Perhaps Handan had experienced enough of the struggle between the brothers and wanted it to end. Handan’s behavior towards the child Mustafa not only reveals much about the woman’s character but also suggests that she did not enjoy the fight against Mahmud previously, and acted against Halime and Mahmud only because of coercion. At the same time, we cannot be sure that Handan was behind saving Mustafa, for that was the logical step, it is possible that everyone thought the same way.

Handan knew exactly how much danger Safiye, who had protected her for years, could pose to her son. Sultan Mehmed III was hated by the soldiers for Safiye, so Handan was fearing that if Safiye remained close to power, Ahmed could fall to his father's fate as well. For this reason, on January 9, 1604, on the advice of Handan, Ahmed exiled Safiye to the Old Palace. With this move, Handan started a fight with Safiye, but the great valide could do nothing. For by then, Handan had been working for a long time, with the help of Ahmed's teacher, to find all of Safiye's men in the harem and divan. With the exile of Safiye, at the same time, these men and all the people loyal to Safiye were immediately deprived of their office. Out of revenge, Safiye eventually, in her helplessness, destroyed the harem with her servants as she left. There was such damage to the valide's apartment that it was uninhabitable for a long time. Thus, it is also not certain that Handan would ever have been able to move into the apartment. In addition, almost all the inhabitants of the harem left with Safiye, so Handan remained in Topkapi Palace with only a few faithful servants. The latter may not have been a problem for the new Valide. It is not known how Handan felt after Safiye left, she was certainly relieved, for by getting rid of Safiye's men, so she paved the way for her son's reign. In order to gain the love of the soldiers, Handan and Mustafa Efendi persuaded Ahmed to envisage wars for the sake of the soldiers. Because of this, Ahmed spoke regularly about his desire to finally lead his soldiers into war.

Valide Handan Sultan

Handan became worried again soon as Ahmed soon after his accession to the throne, along with Prince Mustafa caught smallpox. Mustafa survived the disease faster and easier, but Ahmed lay between life and death for a long time. As a mother - who had previously lost her child to this disease - this period could have been particularly difficult. Nor was his despair eased by the murmur of the people and soldiers, worried about the Sultan's health. Eventually, Ahmed and Mustafa recovered. On the advice of Mustafa Efendi, Ahmed showed himself to the people as soon as he was able to ride. Although the sultan looked relatively healthy, clear traces of smallpox were recognizable on his face.

Maybe that’s why Handan became a particularly protective mother. Ahmed wanted to spend more and more time outside the palace, hunting, walking in incognito, whatever the weather was. Handan was regularly confronted with her son because of this, as she tried to prevent Ahmed from falling ill again, so she wanted to keep him in the palace as much as possible. Ahmed's long-awaited circumcision helped Handan to keep him inside for a while though. The usual series of city ceremonies fell behind, as it would have been rather strange to celebrate a Sultan’s circumcision, so only a small ceremony was held inside the palace for the young sultan by Handan and Gevherhan. As he recovered, Ahmed began to receive concubines from his mother and aunts. The concubines were certainly also selected by Handan and Gevherhan.

Legend has it that the relationship between Handan and one of Ahmed’s concubines was particularly bad. According to legend, when Ahmed was still a prince, he began flirting with one of his mother's servants, Mahpeyker. When Handan realized this, she immediately punished the girl and exiled her to the Old Palace to save her son’s life. For if it had been revealed, Sultan Mehmed could easily have executed Ahmed because the princes were forbidden to have any relationship with the girls in the sultan's harem. However, when Ahmed ascended the throne, he recalled Mahpeyker. However, it must be borne in mind that there is no concrete evidence that Mahpeyker and Handan were in a bad relationship.

Handan was soon relieved as Ahmed's firstborn child, Osman, was born in November 1604. With this, Ahmed proved his ability to produce children. By now he had survived a fatal illness, constantly planning future wars, so he seemed a promising sultan, despite his young age. With the birth of more children in March 1605, Handan had already become a three-time grandmother and could have entered a calmer period of her life.

Politics

Handan, in the first few months of Ahmed's reign, ruled the empire with Mustafa Efendi. She was the one who decided who could talk to the young sultan, he decided who could be among the sultan's inner circles. Handan’s role was prominent in the first months of Ahmed’s reign, for usually after the ascension to the throne, a sultan always put his own trusted men into offices. However, Ahmed did not have his own people, for the princes build their own circles in their provinces, which was left out of Ahmed's life. Thus, to avoid exploiting her son, Handan built her son’s circles from people she knew and trusted herself.

In this she tried to give preference to her Bosnian compatriots. Handan also replaced Abdürrezzak Aga, the chief black eunuch, who, in addition to being Safiye's man, also played an important role in the execution of Prince Mahmud. The culmination of Handan's political influence was the appointment of the Grand Vizier. The new Grand Vizier, Yavuz Ali Pasa, was not only Bosnian but lived in the princely province of Mehmed III for a long time as the prince's sword-bearer, so Handan could already know the man from there. The appointment of the man, by the way, highlights the importance of citizenship in these times. The position of Grand Vizier at any other time was a fantastic opportunity that every pasha longed for. However, being the Grand Vizier of a 13-year-old sick sultan in an uncertain political environment was not very promising. It was for this reason that several pashas who could have been candidates refused to return to Istanbul not to be appointed. Finally, at the request of Handan, Yavuz Ali Pasha accepted the post of Grand Vizier to help his Bosnian compatriot. This patriotic support has been observed throughout the history of the Ottoman Empire and consisted essentially of two sides: Eastern pashas (Georgians, Circassians, Abkhazians, etc) and Western pashas (Albanians, Bosnians, Serbs, etc).

Yavuz Ali Pasa eventually ruled the empire as about a third regent. His relationship with Handan, Ahmed, and Mustafa Efendi was so close that, according to reports, they consulted several times on state affairs late at night or at dawn, contrary to the customs of the era. During these discussions, Handan was always present, but spoke behind a curtain, while Ali Pasa, Mustafa Efendi, and Sultan Ahmed faced face to face.

Also under the influence of Handan, Derviş Mehmed Agha entered the sultan's personal service in the summer of 1604. Handan had a deep trust in the Agha and sought to supervise her son through him. Derviş was also Bosnian and he soon won for himself the support of the young sultan and his mother. So much so that reports suggest that Handan has repeatedly made her son so swore that he will not oppose Derviş’s words and suggestions. The reason for this is to be found in Handan's endless fear for her son. Handan could not always be with Ahmed, nor could his teacher, so she needed someone who could be with the Sultan every minute of the day, accompany him everywhere, and at the same time pay attention to his safety and health. Handan essentially entrusted Derviş Agha with surrogate fatherhood.

Handan was gradually pushed back from the political arena, which some explain with Amed's disrespect for his mother. And this belief is supported by the fact that Handan received only a daily salary of 1,000 aspers, compared to Safiye’s previous salary of 3,000 aspers. However, certainly, Ahmed was trying to keep his mother in the background for purely political reasons. For he tried to avoid of being likened to his father in anything. Sultan Mehmed was dominated by his mother, Safiye, which made him extremely unpopular. Because of this, Ahmed did not let his mother close to politics and also reduced her salary to show people that he was not like his father. Regardless, however, there is nothing to suggest that Ahmed did not like or respect his mother. Maybe Handan herself suggested to her son to do so?

Her death

Handan's health began to deteriorate in 1605. However, the exact disease is not known. Her condition worsened particularly much when one of her trusted men was executed on August 20, 1605, by Sultan Ahmed. Sinanpaşaoğlu Mehmed Pasha was the son-in-law of the former owner of Handan, Gevherhan Sultan, which is why Handan wanted to protect the pasha with all her might. The man's death was so shocking to the valide that her condition began to deteriorate rapidly. Finally, Handan Sultan closed her eyes forever on November 9, 1605, when she was only in her mid-thirties. She was buried in Mehmed III’s mausoleum at Aya Sofya.

During her short life, she did not have time to embark on monumental constructions and charities like his predecessors. After her death, however, plenty of food and money was distributed to those in need, for Handan’s spiritual salvation. At Handan's death, she didn't have to worry about the fate of her son. Ahmed's popularity continued to grow, he had at least three children so far, Derviş stood by him as a father figure, and Gevherhan Sultan did not leave the young sultan alone. So in short, Ahmed had a great future despite the existing problems, so perhaps Handan could leave this world relatively calmly.

Used sources: G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

*     *     *

Származása és korai évek

Handan 1570 körül születhetett a mai Bosznia területén és innen került az Oszmán Birodalomba. Nem tudni milyen állomásokkal, de végül II. Szelim szultán lányának, Gevherhan szultánának a háztartásába került. Gevherhan és férje Cerrah Mehmed Pasa felfigyelt a lány szépségére, ezért különös figyelmet fordítottak az oktatására. Nem titkolt céljuk lehetett, hogy a trónörökösnek ajándékozzák, amint eljön a nap. Az ilyesfajta ajándékok igen gyakoriak voltak a politikai elit tagjai között, hiszen ha a leendő szultán kedvére való volt az ágyas, a nő később könnyedén segíthette egykori pártfogóit, amint hatalmi pozícióba került. Így került tehát Handan, a leendő III. Mehmed háremébe 1582-es körülmetélési szertartása után sok más egyéb ajándék mellett. A herceg nem hagyta el azonnal a fővárost, csupán 1583 decemberében. Ekkor Manisza tartomány felé vették útjukat, hogy ott kezdje meg önálló életét és ott uralkodjon.

A maniszába való utazás igazán kimerített mindenkit, ugyanis az extrém, téli időjárás igen megnehezítette az útjukat. Minden bizonnyal Handan nem különösebben élvezte a több, mint egy hónapig tartó utazást, ám minden bizonnyal nagy reményekkel várta, hogy végre megérkezzenek. Handan és Mehmed kapcsolata végül beteljesedett Maniszában. 1585 februárjában Mehmednek megszületett első gyermeke, Szelim herceg. A legtöbb történész egyet ért abban, hogy a fiú Handantól született. Őt további gyermekek követték, így Handannak legalább egy lánya, Ayşe és két fia született. Szulejmán herceg 1586 körül jött világra és még gyermekként elhunyt; Ahmed pedig 1590-ben jött világra Handan legkisebb gyermekeként. Handan eleinte minden bizonnyal Mehmed kedvence volt, idővel azonban az uralkodó egy másik ágyas, Halime felé fordult. Erre utal legalábbis az a tény, hogy Handannak (valószínűleg) Ahmed után nem született több gyermeke, míg Halimének igen.

A herceg anyja

Mehmed 1595-ben trónralépett és Handan élete egy csapásra megváltozott. Az új szultánt követve gyermekeivel együtt Isztambulba utazott, ahol aztán a háremet vasszigorral uraló Valide, Safiye Szultána közelébe került. Mehmed maniszai tartományában Safiye szultána nem volt jelen, azonban minden bizonnyal a maniszai háremben is sokat hallottak már az akaratos validéről. Isztambulba érkezvén az első néhány év viszonylagos nyugalommal telt, a fő eunuch, Gazanfer Aga ugyanis rendet tartott a háremben, így Handan minden idejét gyermekeivel töltötte. Emellett újra közel tudott kerülni Gevherhan szultánához is, aki annak idején Mehmednek ajándékozta őt. Gevherhan jól ismerte a politikai elitet, Safiyét és a szultánt is, így egészen biztosan hasznos tanácsokkal látta el egykori kegyeltjét. Talán ennek köszönhető, hogy Safiye szultána és Handan kapcsolata is viszonylag kiegyensúlyozott volt.

1597-ben járvány pusztított a fővárosban, melynek áldozatául esett Handan legidősebb fia, Szelim, de nem kizárt, hogy Szulejmán is ekkor hunyt el. Handannak a gyászon túl azzal is szembe kellett néznie, hogy így már nem az ő fia volt a legidősebb herceg, hanem riválisának, Halimének a fia, Mahmud. Handan bármit megtett volna, hogy egyetlen fiát, Ahmedet életben tartsa ezért szövetkezett a Valide szultánával, Safiyével. Safiye és Halime különösen gyűlölték egymást, és nem volt ez másképp Mahmud és Safiye között sem. Mivel a katonák és közemberek nagyon kedvelték Mahmudot Handan pletykát kezdett terjeszteni a hercegről, miszerint impotens, így uralkodása nem hozna gyümölcsöző jövőt a birodalom számára. Emellett Safiye - és valószínűleg Gevherhan szultána - segítségével igyekeztek minél több államférfit Ahmed herceg oldalára állítani.

Handan számára végül Safiye volt az, aki megnyerte a háborút. Safiye sikerrel szerzett meg egy levelet, melyet egy látnok küldött Halime számára. A levél felért egy felségárulással, ugyanis ebből kiderült, hogy Halime azt akarta tudni fia fog e a trónra ülni a szultán halála után. Természetesen nem a levél volt Halime és Mahmud egyetlen bűne. Hónapok óta ostromolta mind Halime, mind Mahmud a szultánt, hogy küldjék végre Mahmudot provinciába; valamint Mahmud többször meggondolatlanul viselkedett a szultán jelenlétében; a lázadó katonák pedig istenítették a herceget. Nem meglepő, hogy olyan pletykák is szárnyra keltek, miszerint Mahmud és Halime meg akarja mérgezni a szultánt. Ezekután végül Mehmed, Safiye nyomására kivégeztette Mahmud herceget.

Mahmud halálával Ahmed lett a legidősebb herceg, sőt Mehmed konkrétan ki is nevezte őt trónörökösnek. A herceg onnantól mindenhová elkísérte a szultánt vagy a valide szultánát. Safiye 1603 végén egy katonai parádéra is magával vitte a fiút, ahol tulajdonképpen bemutatta őt, mint örököst. Handan nem kísérhette el fiát, de minden bizonnyal nagyon boldog és megkönnyebbült volt, hiszen Ahmed jövője jó irányba haladt. Ugyanakkor Handant minden bizonnyal megviselték az események, talán lelkiismeretfurdalása is volt a történtek miatt. Erre utalnak ugyanis a későbbi események.

Az első női régens

1603. december 20-án éjszaka, Mehmed szultán hirtelen elhalálozott, így fia, Ahmed lett a szultán. Ahmed volt az első szultán, aki gyermektelenül, körülmetéletlenül, tapasztalat nélkül került a trónra. A helyzet igen ingatag volt, nem lehetett tudni, hogy elfogadják e az ifjú szultánt, emiatt Mehmed halálát eltitkolták és a szultán nevében minden vezető tisztségviselőt a divánba kérettek másnap reggel. Amikor mindenki jelen volt, Ahmed lépett be a terembe és elfoglalta a trónt, ezzel pedig szultánná vált anélkül, hogy bárki felemelhete volna ellene a szavát. Ahmed helyett az első hónapokban két régens uralkodott: tanítója, Musztafa Efendi és édesanyja, Handan Szultána. Ezzel lényegében Handan lett az első női régense a birodalomnak, akkor is, ha nem egyedül töltötte be a tisztséget.

Ahmed trónralépésekor nem végeztette ki egyetlen élő testvérét, a gyermek Musztafát. Ennek több logikus oka is lehetett: Ahmed nem volt körülmetélve, nem nemzett még gyermeket, beteges ifjú volt, esetleges halálával a dinasztia is kihalhatott volna. Musztafa életének megkímélésében egyesek szerint Handan kulcsfigura volt. Ezt támaszthatja alá az is, hogy követi beszámolók alapján Handan gyakran vitte ki a Topkapi Palota kertjébe a kis Musztafát játszani. Talán Handan eleget tapasztalt a testvérek közötti küzdelemből és szerette volna, ha végeszakad a véres hagyománynak. Handan viselkedése a gyermek Musztafa irányába nem csak a nő jelleméről árul el sokat, de arra is utal, hogy a korábbi Mahmud elleni harcot sem élvezte legkevésbé sem és csak a kényszer miatt lépett fel Halime és Mahmud ellen. Ugyanakkor nem vehetjük biztosra, hogy Handan állt Musztafa megkímélése mögött, ugyanis ez volt a logikus lépés, lehetséges, hogy mindeni ugyanígy gondolta.

Handan pontosan tudta azt, hogy az őt éveken át védelmező Safiye szultána mekkora veszélyt jelenthet fiára. III. Mehmed szultánt a katonák Safiye miatt gyűlölték, félő volt, hogy ha Safiye a hatalom közelében marad, Ahmed is apja sorsára juthat. Emiatt 1604. január 9-én Handan tanácsára Ahmed száműzte Safiye Szultánát a Régi Palotába. E lépéssel Handan kivívta maga ellen Safiye haragját, ám a nagy valide nem tehetett semmit. Handan ugyanis addigra már régóta azon dolgozott, Ahmed tanítójának segítségével, hogy megtalálják Safiye összes besúgóját és emberét a háremben és divánban. A nagy valide száműzetésével egyszerre ezeket a besúgókat és minden Safiyéhez hűséges embert azonnal elbocsátottak és megfosztották tisztségüktől. Safiye bosszúból végül tehetetlenségében a háremet romboltatta le szolgálóival távozásakor. A valide lakrészén olyan károk keletkeztek, hogy hosszú ideig lakhatatlan volt. Így az sem bizonyos, hogy Handan valaha is képes lett volna beköltözni a lakrészbe. Emellett a hárem szinte minden lakója Safiyével tartott, Handan csak néhány hűséges szolgálójával maradt a Topkapi Palotába. Ezutóbbit talán nem is bánta az új Valide.Nem tudni, hogyan érezte magát Handan, Safiye távozása után. Minden bizonnyal megkönnyebbült, hiszen azzal, hogy megszabadult Safiye embereitől, megnyitotta fia uralkodása előtt az utat. A katonák szeretetének elnyerése miatt pedig Handan és Musztafa Efendi meggyőzték Ahmedet, hogy a katonák kedvéért helyezzen kilátásba háborúkat. Emiatt Ahmed rendszeresen beszélt arról, mekkora vágya, hogy végre háborúba vezethesse katonáit.

Handan Valide Szultána

Handan Ahmed trónralépése után hamarosan nehéz helyzetbe került, ugyanis mind Ahmed, mind Musztafa herceg elkapták a himlőt. Musztafa gyorsabban és könnyebben vészelte át a betegséget, Ahmed azonban hosszú időn át feküd élet-halál között. Anyaként - aki már veszítette el gyermekét korábban is ebben a betegségben - különösen nehéz lehetett ez az időszak. Kétségbeesését nem könnyítette meg az sem, hogy a nép és katonák zúgolódtak, aggódva a szultán egészsége miatt. Végül aztán Ahmed és Musztafa is felgyógyultak. Musztafa Efendi tanácsára Ahmed, amint képes volt lovagolni, megmutatta magát a népnek. Bár a szultán viszonylag egészségesnek festett, arcán felismerhetőek voltak a himlő egyértelmű nyomai.

Talán emiatt vált Handan különösen óvó anyává. Ahmed egyre több időt akart a palotán kívül tölteni, vadászattal, inkognitóban járkálással, az időjárástól függetlenül. Handan rendszeresen szembe került emiatt fiával, hiszen igyekezett megakadályozni, hogy Ahmed újra megbetegedjen, így szerette volna annyira a palotában tartani, amennyire csak lehetséges. Ebben segítségére volt Ahmed régóta várt körülmetélése. A szokásos városi ünnepségsorozatok elmaradtak, ugyanis a szultán körülmetélését ünnepelni meglehetősen furcsán hatott volna, így csak a palotán belül rendezett Handan és Gevherhan szultána ünnepséget az ifjú szultán számára. Amint felépült, Ahmed ágyasokat kezdett kapni anyjától és nénjeitől. Az ágyasokat minden bizonnyal szintén Handan és Gevherhan szultánák válogatták ki.

A legendák szerint Handan és Ahmed egyik ágyasa között különösen rossz volt a viszony. A legenda szerint, mikor Ahmed még csupán herceg volt flörtölni kezdett anyja egyik szolgálójával, Mahpeykerrel. Amikor Handan erre rájött azonnal megbüntette és a Régi Palotába száműzte a lányt, hogy fia életét mentse. Ha ugyanis kiderült volna, Mehmed szultán könnyen kivégeztethette volna Ahmedet. A hercegeknek ugyanis tilos volt a szultán háremébe tartozó lányokkal kapcsolatba kerülni. Amikor azonban Ahmed trónralépett visszahívatta Mahpeykert. Muszáj azonban észben tartani, hogy semmiféle konkrét bizonyíték nincs arra, hogy Mahpeyker és Handan rossz viszonyban lettek volna.

Handan hamarosan megkönnyebbülhetett, ugyanis 1604. novemberében megszületett Ahmed elsőszülött gyermeke, Osman. Ezzel Ahmed bizonyított, hogy képes gyermekeket nemzeni. Eddigre már túlélt egy sokak számára halálos betegséget, állandóan a jövendő háborúkat tervezte, így ígéretes szultánnak tűnt, ifjú kora ellenére is. A további gyermekek születésével 1605 márciusában, Handan már háromszoros nagymama lett és élete egy nyugodtabb szakaszában léphetett volna.

Politika

Handan, Ahmed uralkodásának első néhány hónapjában Musztafa Efendivel együtt uralta a birodalmat. Ő volt az, aki eldöntötte, hogy ki beszélhet az ifjú szultánnal, ő döntötte el, hogy kik kerülhetnek a szultán kegyeltjei közé. Handan szerepe kiemelkedő volt Ahmed uralkodásának első hónapjaiban, ugyanis általában ha egy szultán trónrakerül saját embereit nevezi magas pozíciókba trónralépése után, Ahmednek azonban nem voltak meg a saját emberei. A hercegek ugyanis tartományaikban építik ki saját köreiket, ami Ahmed életéből kimaradt. Így, hogy elkerülje fia kihasználását, Handan a sajátmaga által ismert és bízott emberekből építette ki fia köreit.

Etéren igyekezett bosnyák honfitársait preferálni. Handan emellett leváltotta Abdürrezzak Agát, a fő fekete eunuchot, aki amellett, hogy Safiye embere volt, fontos szerepet játszott Mahmud herceg kivégzésében is. Handan politikai befolyásának csúcsa a nagyvezír kinevezése volt. Az új nagyvezír, Yavuz Ali Pasa nem csak bosnyák volt, de III. Mehmed hercegi tartományában élt sokáig a herceg fegyverhordozójaként, így Handan már onnan ismerhette a férfit. A férfi kinevezése egyébként rávilágít arra, hogy milyen fontos volt a honfitársiasság ezekben az időkben. A nagyvezíri poszt bármikor máskor fantasztikus lehetőség volt, amire minden pasa áhítozott. Azonban egy 13 éves beteges szultán nagyvezírének lenni, bizonytalan politikai környezetben nem volt túl kecsegtető. Épp emiatt több pasa, aki jelölt lehetett volna nem volt hajlandó visszatérni Isztambulba, nehogy kinevezzék őket. Végül Yavuz Ali Pasa Handan kérésére elfogadta a nagyvezíri posztot, hogy segítse bosnyák honfitársát. Ez a honfitársi támogatás végig megfigyelhető volt az Oszmán Birodalom történetében és alapvetően két oldalból állt: a keleti pasákból (grúzok, cserkeszek, abkházok) és nyugati pasákból (albánok, bosnyákok, szerbek).

Yavuz Ali Pasa végül mintegy harmadik régensként uralkodott a birodalomban. Viszonya olyan közeli volt Handannal, Ahmeddel és Musztafa Efendivel, hogy követi beszámolók alapján a kor szokásaival ellenkezve többször is tanácskoztak államügyekben késő éjszaka vagy hajnalban. Ezen megbeszélések során Handan egy függöny mögött állva beszélt, míg Ali Pasa, Musztafa Efendi és Ahmed szultán szemtől-szembe.

Szintén Handan befolyásával került Ahmed személyes szolgálatába Derviş Mehmed Aga 1604 nyarán. Handan mélységesen megbízott az Agában és igyekezett általa felügyelni fiát. Derviş szintén bosnyák volt, egyesek szerint a nagyvezír Yavuz Ali Pasa, mások szerint Handan kegyeltje volt. Akárhogyan kezdte is pályafutását, hamarosan megnyerte magának az ifjú szultánt és annak anyját is. Olyannyira, hogy követi beszámolók szerint Handan többször is megeskette fiát, hogy nem fog Derviş szavai és javaslatai ellen tenni. Ennek oka, Handan végtelen fia iránti féltésében keresendő. Handan nem lehetett mindig Ahmed mellett, ahogyan tanítója sem, így szüksége volt valakire, aki a nap minden percében a szultánnal lehet, elkísérheti mindenhová és mindeközben figyelhet biztonságára és egészségére. Handan lényegében egy pót-apai feladatot ruházott ezzel Derviş Agára.

Handan fokozatosan visszaszorult a politikai színterekről, melyet néhányan Ahmed anyja iránti tiszteletlenségével magyaráznak. Ezt pedig alátámasztani vélik azzal a ténnyel, hogy Handan csupán 1000 asperes napi fizetést kapott, Safiye korábbi 3000 asperes fizetésével szemben. Azonban minden bizonnyal Ahmed csupán politikai okokból igyekezett anyját a háttérben tartani. Igyekezett ugyanis elkerülni azt a látszatot, hogy édesapjához hasonlíthassák bármiben. Mehmed szultánon édesanyja, Safiye uralkodott, ami miatt rendkívül népszerűtlen volt. Ahmed emiatt nem engedte anyját a politika közelébe és fizetését is lecsökkentette, hogy megmutassa az embereknek, hogy ő nem olyan, mint apja volt. Ettől függetlenül azonban semmi nem utal arra, hogy Ahmed ne szerette vagy ne tisztelte volna édesanyját. Talán maga Handan javasolta fiának, hogy így járjon el?

Halála

Handan egészsége 1605-ben romlásnak indult. Pontos betegsége azonban nem ismert. Állapotán különösen sokat rontott, mikor egyik kegyeltjét 1605 augusztus 20-án Ahmed szultán kivégeztette. Sinanpaşaoğlu Mehmed Pasa Handan egykori tulajdonosának, Gevherhan szultánának volt a veje, emiatt Handan minden erejével szerette volna megóvni a pasát. A férfi halála olyan sokkoló volt a valide számára, hogy állapota rohamosan romlani kezdett. Végül Handan Szultána 1605. november 9-én örökre lehunyta szemeit, mikor még csak harmincas évei közepén járt. III. Mehmed mauzóleumában temették el az Aya Sofyában.

Rövid élete során nem volt ideje elődeihez hasonló monumentális építkezésekbe és jótékonykodásokba kezdeni. Halála után azonban rengeteg ételt és pénzt osztottak szét a rászorulók között Handan lelki üdvéért. Handannak halálakor nem kellett azon aggódnia, hogy fiára milyen sors vár. Ahmed népszerűsége folyamatosan növekedett, eddigre legalább három gyermeke volt, Derviş mellette állt apa-figuraként és Gevherhan szultána sem hagyta magára az ifjú szultánt. Röviden tehát Ahmed előtt nagyszerű jövő állt a meglévé gondok ellenére is, így talán Handan relatíve nyugodtan hagyhatta itt ezt a világot.

Felhasznált források: G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

[reallifesultanas]

Portrait of Gazanfer Agha / Gazanfer Aga portréja

Origin

Gazanfer Agha may have been born into a Venetian family around 1545-50, he had two sisters and one brother. He presumably traveled with his mother and siblings to their father who settled in Albania, when they were abducted. His mother paid a ransom to save herself and her two daughters, but she did not get his sons back even for a ransom. Gazanfer and Cafer thus went to Istanbul and were educated in the Enderum. From there they then entered to the personal service of Sultan Selim II after his accession to the throne.

It was also suggested that he may was a Hungarian, but this has been refuted by several evidences. It is more likely that his nickname "The Hungarian" was given to him after accompanying Sultan Mehmed to the Hungarian campaign in 1596 and there, frightened by the war, he suggested to the sultan to hide in a carriage and flee from the battlefield. It is possible that there was also a truly Hungarian agha in the palace at this time, and since in many cases the agas were invoked only on the basis of origin, the two blurred.

Rise

Selim II liked the brothers so much that he offered them access to the highest possible positions, but for that, they had to castrate themselves. The ambitious brothers agreed to the operation. The sources do not agree as to whether Cafer also survived the castration or not. Some say he died, others say he died of natural causes in 1582, and until then he served as an influential agha. What is certain, however, is that Gazanfer recovered after the operation and was in Selim's personal service.

However, his real rise happened during the reign of Murad III, the son of Selim. He was first in charge of the turban for three years, then, replacing his brother Cafer, he became the agha in charge of the sultan's residence in 1577. Then, in 1581, Gazanfer also became the chief eunuch, with which he actually reached the highest possible position, which was roughly similar to the rank of Grand Vizier. The chief eunuch was the head of the whole palace, so the chief black eunuch who controlled the harem was under him and everyone else who was responsible for the sultan’s personal residence also. However, Murad liked Gazanfer so much that in addition to his chief eunuch position, he also left him as the eunuch responsible for his apartment(hasoda basi). Nothing like this has ever happened before.

Gazanfer slowly became the most influential person in the empire. Contrary to legends, he was never an ally of Nurbanu Sultan, since at his true ascension the Sultana was already retired and soon passed away. Gazanfer's main ally was Nurbanu's enemy, Safiye Sultan. After Murad III's death, with Safiye's support, he gained an even greater influence and was the first (outside the imperial family) to establish a religious school, madrasa, in downtown Istanbul in 1595. Although he did charity from his vast fortune, he did significantly less than other influential people.

Influential relatives

Around Nurbanu's death, some ambassadors reported an incident that also affected Gazanfer's life. At the end of 1583, an elderly Venetian woman visited Istanbul and was also able to enter to the Imperial Harem. This was possible to do so if they were a relative of an influential person living in the harem. The Venetian woman, Franceschina Zorzi Michiel, was allegedly the mother of Gazanfer. The woman did not interfere in political life, she certainly just wanted to meet her son one last time, as she did not stay in the imperial capital for long. Fate brought her to Istanbul once again in 1591, but this time she took one of Gazanfer's sisters, Beatrice, with herself Her mother, unfortunately, passed away on the day of her arrival, but Beatrice remained in Istanbul and immediately converted to Islam and adopted the name Fatma. Some say Beatrice's stay was backed by an agreement between Gazanfer and Beatrice's second husband. According to this, Gazanfer paid a huge sum of money to Beatrice's second husband to send the woman to Istanbul so she can be with him.

Gazanfer had a huge palace in the city with hundreds of male and female servants, but since he had never lived here, he offered his palace to his sister, who happily moved in. Beatrice didn't want her two sons from her first marriage to be brought to Istanbul, but Gazanfer did not think so. He brought one of Beatrice's sons, Giacomo Bianchi, to the capital in 1600, to educate him. Beatrice's other son, Baldassarre, remained in Venice and, at the request of his mother, married the daughter of an influential Venetian family. Although Beatrice converted to Islam, this was certainly only for political reasons, as she regularly sent home money and supported Christian organizations. However, her convert provided an opportunity to increase her own and Gazanfer’s political strength. As the sister of the most influential eunuch, she was a good party, because, through marriage, the lucky groom could become Gazanfer's brother-in-law, and thus gain influence. He had plenty of suitors, but in the end, Gazanfer chose a circassian sipahi, Ali agha, who, with Gazanfer's help he eventually became a janissary agha.

Beatrice not only sent money home but also a wealth of information, in fact serving as a kind of spy for the Venetian bailo. She also pursued a policy of openly supportive of Venice, in which she also enjoyed the support of the Valide Sultan, Safiye. She moved so freely in the palace and enjoyed the support of the valide so much that she once argued in front of the sultana with Esperanza Malchi, the sultana's kira, on a Venetian cause. Beatrice was able to remain in a prominent position throughout, even when her brother died. Beatrice did not move home, but with her son Giacomo, who took the name Mehmed after converting to Islam, remained in Istanbul and continued to move in the highest circles. Giacomo / Mehmed reached such heights that he finally was counted as one of the favorite companies of Sultan Murad IV.

Downhill

Gazanfer had unimaginable wealth and influence. His wealth was not comparable to that of any other eunuch or vizier, he almost rivaled the wealth of the sultan and the valide sultana. In addition, he had such an influence on political affairs that many saw him as almost superior to the Sultan himself. With this, of course, he did not win the favor of the constantly rebelling soldiers. For the first time in March 1600, there was an uprising against Sultan Mehmed after he instead of giving the fee of the soldiers to the soldiers, he distributed the fee among the statesmen. The soldiers demanded the heads of all rich, corrupt statesmen (and women) from the Sultan and wished the death of the Valide Sultan, Safiye. Eventually, the sultan managed to reassure the soldiers - though several of his supporters had already fallen victim to them by then - saving the lives of his mother and Gazanfer.

Then on March 21, 1601, the sipahs also returned to Istanbul and repeatedly demanded the death of Gazanfer agha, and in fact, he was the absolute main target of the soldiers during this uprising. The soldiers sent a delegation to the sultan, demanding that he oust Gazanfer, as his excessive influence and corruption is dangerous and if the sultan does not act as they wish, he could easily be the victim of dethronement. Mehmed frightenedly agreed to extradite Gazanfer, but then Safiye Sultan, Grand Vizier Damad Ibrahim Pasha, and Yemişci Hasan Pasa convinced the Sultan not to betray his faithful friend, who was otherwise indispensable to the empire. Interestingly, both Damad Ibrahim Pasa and Yemişci Hasan Pasa were in their place thanks to Gazanfer. The chief mufti, Sunullah Efendi - who, by the way, secretly supported the uprising - eventually persuaded the soldiers to leave Gazanfer agha because the agha promised that he would no longer behave in a corrupt manner. The fact that her sister, Beatrice's husband, Ali Aga, was the commander of the Janissaries, may have helped to save Gazanfer since most of the Janissary's corps did not take part in the revolt against Gazanfer. The fact that Sunullah Efendi, who otherwise supported the uprising, as well as Damad Ibrahim Pasa, Yemişci Hasan Pasa, Admiral Cıgalazade Sinan Pasa, all sided with Gazanfer and the Janissaries did not take part in the revolt, all are a good indication of how big influence the chief eunuch had. The fact is, however, that in the end, although Gazanfer was not extradited, Mehmed respected the other demands of the soldiers and dismissed everyone else demanded by the soldiers.

The inevitable end

In January 1603 another rebellion took place against Mehmed. At this time, however, in addition to the Sipahis and Ulema, the Janissaries also joined the rebellion. On January 6, the insurgents captured Gazanfer agha along with the chief black eunuch, Osman, and dragged them out of the palace, all the way to the third gate of Topkapi, where they were beheaded in front of the crowd and the sultan’s eyes. Mehmed did everything he could to save Gazanfer's life until the last moment, but he had no power over the rebels. After the death of the chief eunuch, the sultan began to sob. A few months later, Gazanfer's brother-in-law, the Janissary agha, Ali, was also executed for his wealth and influence.

Consequences of his death

Although Gazanfer was a supporter of Safiye, he still kept order in the harem. He never allowed Safiye to act too harsh against Mehmed's concubines. He also did not allow the concubines to try to gain power. However, with his death, hell broke loose in the harem, as his successor was unable to control the women of the harem. Halime, the mother of the eldest prince, Mahmud, was repeatedly openly confronted with the Valide Sultan, Safiye, and Handan Sultan, who Safiye supported. In fact, this eventually led to the execution of Prince Mahmud, who was otherwise supported by the Janissaries but feared by Safiye, in June 1603. Gazanfer and Mahmud were soon followed by Mehmed III, too, and the Empire entered one of the most difficult periods of its history.

Used sources: M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; L. Peirce - The imperial harem

*    *    *

Származása

Gazanfer Aga nagyjából 1545-50 között születhetett egy velencei családba, két húga és egy bátyja volt. Feltehetőleg édesanyjával és testvéreivel utazott Albániában élő apjához, amikor elrabolták őket. Édesanyja váltságdíjat fizetett, hogy magát és két lányát megmentse, azonban fiait váltságdíj ellenében sem kapta vissza. Gazanfer és Cafer tehát Isztambulba kerültek és az Enderumban kaptak oktatást. Innen kerültek aztán Szelim szultán személyes szolgálatába trónralépése után.

Származásával kapcsolatban felmerült az is, hogy magyar volt, azonban ezt több bizonyíték is cáfolja. Valószínűbb, hogy a magyar előtag nevében egy gúnynév volt, miután 1596-ban elkísérte Mehmed szultánt a magyar hadjáratra és ott megijedve a harcoktól, azt javasolta a szultánnak, hogy bújjanak kocsiba és meneküljenek el a hadszíntérről. Lehetséges, hogy volt egy valóban magyar származású aga is a palotában ebben az időben, és mivel sok esetben csak származás alapján hivatkozták az agákat, összemosódott a kettő.

Felemelkedés

II. Szelim annyira megkedvelte a testvéreket, hogy felajánlotta nekik a lehető legmagasabb pozíciókba juthassanak, ám ehhez kasztráltatniuk kellett magukat. A becsvágyó testvérek beleegyeztek a műveletbe. A források nem egyeznek annak tekintetében, hogy Cafer is túlélte a kasztálás vagy sem. Egyesek szerint belehalt, mások szerint 1582-ben hunyt el természetes okok miatt, addig pedig befolyásos államférfiként tevékenykedett. Az azonban bizonyos, hogy Gazanfer felépült az operáció után Szelim személyes szolgálatában volt.

Igazi felemelkedése azonban már III. Murad, Szelim fiának uralkodása során történt. Először Murad turbánfelelőse volt három évig, majd bátyját Cafert váltva a szultán lakrészéért felelős aga lett 1577-ben, miután bátyját a kapu aga feladatkörre osztotta Murad. 1581-ben aztán Gazanfer lett a fő eunuch is, mellyel tulajdonképpen kiérdemelte a lehető legmagsabb tisztséget, mely a nagyvezíri ranggal volt nagyjából hasonlatos. A fő eunuch alá tartozott a fő fekete eunuch, aki a háremet irányította és mindenki más, aki a szultán személyes lakrészéért volt felelős. Murad azonban annyira kedvelte Gazanfert, hogy fő eunuchi pozíciója mellett meghagyta őt a lakrészéért felelős eunuchnak is. Soha korábban nem történt hasonló.

Gazanfer szépen lassan a legbefolyásosabb személy lett a birodalom életében. A legendákkal ellentétben, sosem volt Nurbanu szultána szövetségese, hiszen igazi felemelkedésekor a szultána már visszavonultan élt, majd hamarosan elhunyt. Gazanfer fő szövetségese éppen Nurbanu ellensége, Safiye szultána volt. III. Murad halála után Safiye támogatását élevzve még nagyobb beolyásra tett szert és elsőként a birodalmi családon kívül 1595-ben egy vallási iskolát, medressét alapított Isztambul belvárosában. Hatalmas vagyonából ugyan jótékonykodott is, ám más befolyásos személyekhez viszonyítottan jelentősen kevesebbet.

Befolyásos rokonság

A Nurbanu halála körüli időszakban néhány követ beszámol egy eseményről, mely Gazanfer életét is befolyásolta. 1583 végén egy idős velencei asszony látogatott Isztambulba és bebocsátást kapott a birodalmi hárembe is. Erre csak akkor volt lehetősége bárkinek, ha a háremben élő valamely befolyásos személy rokona volt. A velencei asszony, Franceschina Zorzi Michiel állítólag Gazanfer édesanyja volt. A nő nem avatkozott a politikai életbe, minden bizonnyal csak találkozni akart még egyszer utoljára fiával, hiszen nem maradt sokáig a birodalmi fővárosban. A sors úgy hozta, hogy édesanyja 1591-ben újra Isztambulba utazott, ezúttal magával vitte Gazanfer egyik lánytestvérét, Beatricet is. Édesanyja sajnos a megérkezésének napján elhunyt, Beatrice azonban Isztambulban maradt és azonnal áttért az iszlám hitre és felvette a Fatma nevet. Egyesek szerint Beatrice maradása mögött Gazanfer és Beatrice második férjének egyezsége állt. Eszerint Gazanfer hatalmas pénzösszeget fizetett Beatrice második férjének, hogy küldje a nőt Isztambulba, hogy mellette lehessen.

Gazanfernek hatalmas palotája volt a városban több száz férfi és női szolgálóval, ám mivel ő sosem élt itt, testvérének ajánlotta fel palotáját, aki boldogan beköltözött. Beatrice első házasságából született két fiát nem kívánta Isztambulba hozatni, ám Gazanfer nem így gondolta. Beatrice egyik fiát, Giacomo Bianchit 1600-ban a fővárosba hozatta, kitaníttatta. Beatrice másik fia, Baldassarre Velencében maradt és anyja kívánságának eleget téve egy befolyásos velencei család lányát vette el. Beatrice bár áttért az iszlámra, ez minden bizonnyal csak politikai okokból történt, hiszen rendszeresen küldött haza pénzt és támogatott keresztény szervezeteket. Azonban áttérése lehetőséget teremtett arra, hogy saját és Gazanfer politikai erejét növelhesse. Ugyanis a legbefolyásosabb eunuch testvéreként jó partinak számított, hisz egy házasság révén a szerencsés férfi Gazanfer sógorává válhatott, ezzel pedig befolyást szerezhetett. Rengeteg kérője volt, ám végül Gazanfer egy cserkes szpáhit, Ali agát választotta, aki segítségével végül janicsár aha lett.

Beatrice nem csak pénzt küldött haza, hanem rengeteg információt is, tulajdonképpene egyfajta kémként szolgált a velencei bailonak. Emellett pedig nyíltan Velencét támogató politikát folytatott, melyben a Valide szultána, Safiye támogatását is élvezte. Olyan szabadon mozgott a palotában és olyannyira élvezte a valide támogatását, hogy egyszer a szultána előtt vitatkozott össze Esperanza Malchival, a szultána kirájával, egy velencei ügyön. Beatrice végig kiemelt helyzetben maradhatott, még akkor is, mikor bátyja meghalt. Beatrice ugyanis nem költözött haza, hanem fiával Giacomoval, aki az iszlámra való áttérés után a Mehmed nevet vette fel, Isztambulban maradt és továbbra is a legfelsőbb körökben mozogtak. Giacomo/Mehmed olyan magasságokig ért, hogy végül IV. Murad szultán egyik kedvenc társaságaként volt számontartva.

Lejtmenet

Gazanfer elképzelhetetlen vagyonnal és befolyással rendelekzett. Vagyona egyik másik eunuchéval, vagy vezírével sem volt összevethető, szinte a szultán és a valide szultána vagyonával vetekedett. Emellett olyan befolyása volt politikai ügyekre, hogy sokan szinte még a szultánnál is feljebbvalónak látták őt. Ezzel természetesen nem nyerte el az állandóan lázongó janicsárok kegyét. Először 1600 márciusában volt egy felkelés Mehmed szultán ellen, miután a katonák jussát a szultán az államférfiak között osztotta szét. A katonák minden gazdag, korrupt államférfi (és nő) fejét követelték a szultántól valamint a Valide, Safiye szultána halálát kívánták. Végül a szultánnak sikerült megnyugtatnia a katonákat, igaz több támogatója addigra már áldozatul esett nekik, ezzel megmentve édesanyja és Gazanfer életét.

1601. március 21-én aztán a szpáhik is visszatértek Isztambulba és ismételten Gazanfer aga halálát követelték, sőt ezen felkelésnél ő volt az abszolút fő célpontja a katonáknak. A katonák delegációt küldtek a szultánhoz, követelve, hogy mondassa le Gazanfert, ugyanis túlzó befolyása és korruptsága veszélyes és ha a szultán nem cselekszik úgy, ahogy ők akarják, könnyen trónfosztás áldozata lehet. Mehmed ijedtében beleegyezett Gazanfer kiadatásába, azonban aztán Safiye szultána, a nagyvezír Damad Ibrahim Pasa és Yemişci Hasan Pasa meggyőzték a szultánt, hogy nem adhatja ki hűséges barátját, aki egyébként is nélkülözhetetlen a birodalom számára. Érdekesség, hogy mind Damad Ibrahim Pasa és Yemişci Hasan Pasa Gazanfer segítsége által jutottak magasra. A főmufti, Sunullah Efendi - aki egyébként titokban támogatta a felkelést - végül meggyőzte a katonákat, hogy hagyják Gazanfer agát, mert az aga megígérte, hogy többet nem fog korrupt módon viselkedni. Gazanfer megmentésében segíthetett az a tény is, hogy húgának, Beatricenak a férje Ali Aga a janicsárok parancsnoka volt, így a janicsárok legtöbb hadteste nem vett részt a Gazanfer elleni lázadásban. Az, hogy a felkelést egyébként támogató Sunullah Efendi, emellett Damad Ibrahim Pasa, Yemişci Hasan Pasa, a tengernagy Cıgalazade Sinan Pasa mind Gazanfer mellé álltak és a janicsárok sem léptek fel ellene, jól bizonyítja mennyire kiterjedt támogatókörrel rendelkezett a fő eunuch. Tény azonban, hogy végül bár Gazanfert nem adta ki, Mehmed a katonák többi követelését tiszteletben tartotta és mindenki mást lemondatott, akiket a katonák követeltek.

Az elkerülhetetlen vég

1603 januárjában újabb lázadás történt Mehmed ellen. Ekkor azonban a szpáhik és az ulema mellett a janicsárok is csatlakoztak a lázadáshoz. A felkelők január 6-án elkapták Gazanfer agát a fő fekete eunuchal, Osmannal együtt és kirángatták őket a palotából, egészen a Topkapi harmadik kapujáig, ahol a tömeg és a szultán szeme láttára mindkettőt lefejezték. Mehmed a kivégzés előtti pillanatig mindent megtett, hogy megpróbálja megmenteni Gazanfer életét, ám nem volt hatalma a lázadók felett. A fő eunuch halála után a szultán zokogni kezdett. Néhány hónappal később Gazanfer sógorát, a janicsár agát, Alit is kivégezték vagyona és befolyása miatt.

Halálának következményei

Gazanfer bár Safiye támogatója volt, a háremben mégis rendet tartott. Sosem engedte, hogy Safiye túl erősen lépjen fel Mehmed ágyasaival szemben. Emellett az ágyasokat sem engedte, hogy bármivel próbálkozzanak hatalomszerzés érdekében. Halálával azonban a háremben elszabadult a pokol, hiszen utódja képtelen volt kordában tartani a hárem asszonyait. Halime, a legidősebb herceg, Mahmud anyja egyre többször került nyíltan szembe a Valide szultánával Safiyével és az általa támogatott Handan szultánával. Tulajdonképpen ez vezetett végül odáig, hogy a janicsárok által egyébként támogatott, de Safiye által félt Mahmud herceget 1603 júniusában kivégezték. Őt pedig hamarosan követte III. Mehmed is, a birodalom pedig egyik legnehezebb időszakába került.

Felhasznált források: M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; L. Peirce - The imperial harem

[reallifesultanas]

Portrait of Halime Sultan / Halime szultána portréja

Origins and early years

We know perhaps the least of all the female characters in the Sultanate of Women about Halime. She is usually referred to as an Abkhazian woman, but some mention Circassian origin. However, it seems certain that she originated from the Caucasus. Her time of birth can be deduced from the birth-date of her children, according to which she may have been born around 1570. It is not known how, when, and by whom she entered the harem of Prince Mehmed. In the Manisa harem, Mehmed split his attention between Halime and another concubine, Handan. These years were relatively peaceful, as Mehmed's mother, Safiye, was not in Manisa.

Halime had at least four children. Her eldest son, Mahmud, was born in 1587, and his youngest son, Mustafa, long after Mehmed ascended the throne, around 1600 or 1601. Besides them there were two more daughters, Hatice and another girl whose name did not survive, perhaps her name was Şah. Both daughters were born roughly around the time as Mahmud. Beside them, perhaps Prince Cihangir was also Halime's son, who was born in the late 1590s and died in 1602. The number of Halime’s children suggests that Mehmed may have liked the woman very much, especially given that almost 15 years passed between the birth of her youngest and oldest children.

The sultan's concubine

Mehmed ascended the throne in 1595, so soon his harem followed him to Istanbul. Their peaceful years ended when they left Manisa, as the harem of Topkapi Palace was controlled with the strong hands of Mehmed's mother, Safiye. Safiye forbade her son to give any of his concubines Haseki rank in order to avoid their political influence. Regardless of rank, however, it is likely that Halime was able to influence Mehmed, as Safiye was very jealous (frightened) of the woman based on the ambassador-accounts. Their relationship gradually deteriorated over time, but as long as the chief eunuch Gazanfer Agha was alive, he was relatively able to keep order in the harem. With his death, however, hell broke loose and the harem split into two parts: the supporters of Safiye and Handan, who supported Handan's son, Ahmed; and the supporters of Halime, who supported Halime's eldest son, Mahmud. Safiye and Handan’s support within the harem was not in question, however, outside of the harem, Halime’s son was the favorite. This is why, Handan, in order to gain as many supporters as possible, began to spread rumors about Mahmud, saying he was impotent and would not be able to have a child even if he ascended the throne. The rumor eventually reached the divan, where, by the way, the support of the two princes was also a very divisive issue.

Prince Mahmud was very reckless, behaving disrespectfully with his father several times. There was an occasion when he openly demanded that his father should give him an army with which he would defeat the Celalis, who was rebelling against his father. Other times, he annoyed his father by constantly questioning him when he would finally get province. The reason for Mahmud's almost insane enthusiasm is not clear, but perhaps the fact that his mother was Sultan Mehmed's favorite kept firing on the prince, thinking he could do anything. Knowing Mahmud’s actions, it would be a mistake to think that Halime had no responsibility for this, since educating the princes was primarily the responsibility of their mother. Moreover, according to some sources, Halime herself tried to persuade Mehmed to finally send Mahmud to the province and name him as his heir.

The fatal mistake

Halime, in 1603, knowing her son's support, knowing Safiye's resentments, she sent a letter to a seer to find out if her son will be able to sit on this Ottoman throne. And the reply letter, of course, was not grabbed by Halime, but by Safiye, who immediately hurried to Mehmed. It was written in the letter that the sultan would die in six months and yes, Halime’s son would be the sultan. That alone would have been enough for a death sentence, but there was something else. There have been rumors for months that Mahmud and Halime are conspiring with the rebellious sipahis and janissaries to poison the Sultan and Safiye. The letter and the gossip together were too much. In particular, Mahmud himself had repeatedly spoken openly against his grandmother, Safiye, emphasizing that his grandmother use the sultan like a puppet and it only causes harm to the empire. So knowing Mahmud’s nature, his resentments of his grandmother, and his support among the rebels, and reading the letter, Mahmud’s fate was sealed. But was Mahmud really guilty?

There was no evidence to suggest that Mahmud and Halime really wanted to incite rebellion against the Sultan. The only evidence is the testimony of some of their servants. However, these confessions were given by the servants after several days of torture, so we may not necessarily be sure of their authenticity. And after the torture, all the servants and eunuchs who had been against Safiye and Handan were executed. Mahmoud was also tortured for days to confess his sins, but he did not confess, as he was certainly innocent in the betrayal. However, we cannot clearly condemn Safiye and Mehmed. There were three uprisings against Mehmed in three years, and his son acted and spoke very recklessly, so overall Mahmud was likely to fall victim to the circumstances and himself. Finally, on June 7, 1603, Prince Mahmud was strangled. The ambassadors said the death penalty was not so much Mehmed's decision as Safiye's.

For centuries, it was believed that along with Mahmud, his mother was also executed. However, recently some reports were found that clarify the situation. Contarini himself also first reported that the prince's mother had been executed, but then he talked with some of his trusted men from the palace and he wrote with complete confidence that the prince's mother had been pardoned for the sake of her youngest son, Mustafa, and was therefore exiled to the Old Palace. Some say Mustafa also went with her to the Old Palace because he was too small to be separated from his mother. Others say Mustafa lived with a nurse in isolation from now on.

Another frightening period

Sultan Mehmed died in a sudden heart attack within a few months and was succeeded by the son of Handan, Ahmed. Ahmed was thirteen years old, not circumcised, so the future of the dynasty was questionable. Halime may have been terribly worried for the life of her son, Mustafa, as the law was well known: the Sultan ascending the throne must execute his brothers in order to maintain order. Finally, Handan Sultan, with the support of the statesmen, suggested that the little Prince Mustafa should not be killed as all possible heirs to the throne are needed. This decision actually broke a century-old tradition of fratricide. In any case, Mustafa was separated from Halime and lived his daily life with a nurse, but Handan also regularly took care of the child.

Halime, however, could not be completely calm even after, since as soon as Ahmed had his first sons in 1604 and 1605, the execution of Mustafa was again discussed. In fact, Ahmed sent executioners three times to the residence of Prince Mustafa, but in the end, he always changed his mind and could not take his brother's life. Halime could calm down after a few years, as it seems sure that Mustafa won't be executed. Though she must have been away from her son — we don’t know if she could have met him at least occasionally — but at least he was alive. Some say his mental state also played a role in keeping Mustafa alive. Many say he was weak-minded and epileptic as a child, so he was not considered a real threat.

Calm years

Although Halime lived in exile in the Old Palace throughout Ahmed's reign, she did not have to worry about her son's life beyond one point and her daughters' lives were on track also. Ahmed married off his sisters shortly after his accession. Halime's daughter, Hatice, married Mirahor Mustafa Pasa in 1604 and then was married to Cigalazade Mahmud Pasha in 1612, but died shortly after the wedding. Another daughter, perhaps called Şah, was also married by Ahmed in 1604 or 1605 to Kara Davud Pasha. After the pasha's death in 1623, the sultana also disappeared from the records, perhaps dead, perhaps exiled from public life.

It is unlikely that Halime would have been politically or in any other way active during Ahmed's reign, for never, no one even mentioned her at all. She certainly lived in the Old Palace calmly, paying attention to her every move. Her daughters were probably able to visit her at least, as usually when a mother was exiled, her daughters followed her, as was the case with Safiye before.

The new beginning

Halime's life was turned upside down in November 1617, when Sultan Ahmed died relatively suddenly and at a young age due to an illness. Although he himself never hurt his brother, he did not provide for the inheritance to be modified. After his death, statesmen and religious leaders finally met and discussed the issue. It was decided that the time of the fratricide had expired and a new order of succession was needed. It was decided that the eldest and most suitable prince would follow the sultan, so the inheritance won't go from father to son. However, at the time of Ahmed's death, the eldest prince, Mustafa, was unfit for his mental condition, and the second oldest prince was only 13 years old, so he was unfit for his age. Eventually, under pressure from the main eunuch, Haci Mustafa Aga, and Seyhülislam Esad Efendi, it was decided to put Mustafa on the throne. They hoped his mental problems could only be attributed to confinement and as soon as he started to get in touch with people, he would get better.

Halime was thus able to return from the Old Palace fourteen years after her exile, this time as the Valide Sultan. And not only was she responsible for Valide's duties but because of Mustafa's mental condition, she also had to perform regent duties. Halime co-ruled with the Vizieres, her only debatable move was to set herself a daily salary of 3,000 aspers, well above Safiye's previous salary. Halime found a very important supporter in her son-in-law, Kara Davud Pasha, however, she did not have time to make the pasha a Grand Vizier. Mustafa's condition was quite worrisome, though he never hurt anyone and he was relatively easy to control, it became clear to everyone that the Sultan was severely disturbed mentally. Because of this, he was dethroned and locked back to the kafes in 1618, and Halime was sent back to the Old Palace, but this time giving her all the respect she deserved. Even after her retirement, she received an extremely high daily salary of 2,000 aspers.

Chaos

Mustafa I was followed on the throne by Osman II who aroused the hatred of the soldiers, so he soon had to face with a rebellion. The Janissary rebellion was said to have been fueled by Halime and Kösem. It is more likely, however, that Halime only took advantage of the anger of the Janissaries, perhaps financially supporting them, but it is almost out of the question that she or Kösem was behind the rebellion. For Osman worked hard to get the Janissaries to rise up against him. Either way, the Janissaries broke into Topkapi Palace, freed Mustafa I who was living in confinement, and then brought his mother out of the Old Palace and took them to the Janissaries Mosque. There Mustafa was again proclaimed sultan in May 1622.

On behalf of Mustafa, Halime, working with the Janissaries, chose a Grand Vizier in the person of Kara Davud Pasha. They also had to decide the fate of Osman. According to a source based on an eyewitness account, Janissary officials simply wanted to close up the sultan to the kafes, but Halime convinced them that if they did not get rid of him here and now, Osman would overtake them and execute them all. Halime probably guessed it well. Davud Pasha soon appeared with a rope, but the Janissary leaders did not allow him to execute Osman in the mosque, even as Halime had demanded. Eventually, after a long torture and humiliation, the former Sultan was taken to the Yedikule prison with Davud’s men. Halime made a huge mistake here, for Osman was extremely humiliated and then tortured before he was killed and mutilated. The evidence does not rule out the possibility that Halime gave this order. Others say Davud Pasha was behind Osman's brutal execution because of private reasons. Either way, the execution of a former sultan in this way could not go unpunished.

Davud Pasha could not enjoy the rank of Grand Vizier for long as Halime named Davud Pasha responsible for the brutal execution of Osman, to save herself and her son from the wrath of the people, pashas, ​​some military units, and Seyhülislam. Davud was soon executed for this. With his death, Halime lost her biggest supporter. Most statesmen, soldiers, and the common people were reluctant to see the mad sultan on the throne, and they did not trust Halime either, so the situation of Halime and Mustafa soon became worrying again.

Last exile

Erzurum’s beylerbey, Abaza Mehmed Pasha, marched to Istanbul to take revenge for the murder of Osman, and most of the statesmen also shared his views. It is not excluded that Kösem Sultan was already on the side of the Janissaries at that time. Eventually, Halime was offered to test the Sultan’s capability with two simple questions and if he can answer, everything could go on, but if not, their rule would end. Halime, finally knowing her son's condition, did not agree to the test, but resigned herself with the stipulation that in return Mustafa's life would be spared. Everyone agreed to this, so Mustafa was locked up again.

In September 1623, Halime left the Topkapi Palace permanently and returned to the Old Palace, this time forever. It is not known when and how she died, for she was expelled from public life for her role in the execution of Osman. She must have died in the Old Palace, alone or with her daughter along her side, forgotten. She rests next to her son in Aya Sofya. Her burial place suggests that she may survived Mustafa, so she died after 1639. Halime was the only woman in the history of the Ottoman Empire who could have been Valide Sultan twice to the same Sultan.

Used sources: C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I

*    *    *

Eredete és a korai évek

Haliméról tudjuk talán a legkevesebbet a Nők szultánátusának összes női karaktere közül. Általában abkháziai nőként hivatkoznak rá, de előfordul a cserkesz eredet is. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy a Kaukázusból származik. Születési idejére gyermekei születéséből következtethetünk, eszerint nagyjából 1570 körül születhetett. Nem tudni hogyan és ki által került Mehmed herceg háremébe. A maniszai háremben Mehmed figyelmét megosztotta Halime és egy másik ágyas, Handan között. Ezek az évek relatíve nyugalomban teltek, hiszen Mehmed édesanyja, Safiye nem tartózkodott Maniszában.

Halimének legalább négy gyermeke született. Legidősebb fia Mahmud 1587-ben jött világra, legkisebb fia, Musztafa pedig jóval Mehmed trónralépése után, 1600 vagy 1601 körül. Mellettük volt még két lánya, Hatice és egy másik lány, akinek neve nem maradt fenn, talán Şah szultánának hívták és akik nagyjából akkortájt születtek, amikor Mahmud. Mellettük talán Cihangir herceg is az ő fia volt, aki az 1590-es évek végén született és 1602-ben hunyt el. Halime gyermekeinek száma sugallja, hogy Mehmed igen kedvelhette a nőt, különös tekintettel arra, hogy legkisebb és legnagyobb gyermekeinek születése között majd 15 év telt el.

A szultán ágyasa

Mehmed 1595-ben trónra lépett, háreme pedig követte őt Isztambulba. Békés maniszai éveiknek itt vége szakadt, a Topkapi Palota háremét ugyanis erős kézzel irányította Mehmed anyja, Safiye. Safiye megtiltotta fiának, hogy bármelyik ágyasának Haszeki rangot adjon, hogy ezzel elkerülje politikai befolyásukat. Rangtól függetlenül azonban valószínű, hogy Halime befolyásolni tudta Mehmedet, ugyanis Safiye igen féltékeny volt a nőre a követi beszámolók alapján. Viszonyuk az idő előrehaladásával fokozatosan romlott, ám amíg életben volt a fő eunuch Gazanfer Aga viszonylag képes volt rendet tartani a háremben. Halálával azonban elszabadult a pokol és a hárem két részre szakadt: Safiye szultána és Handan támogatóira, akik Handan fiát, Ahmedet támogatták és Halime támogatóira, akik Halime legidősebb fiát, Mahmudot. Safiye és Handan támogatottsága a háremen belül nem volt kérdéses, azonban a háremen kívül Halime fia volt a favorit. Handan szultána, hogy minél több támogatót szerezzen azt kezdte el terjeszteni Mahmudról a háremen belül, hogy impotens és nem fog tudni gyermeket nemzeni trónralépése esetén sem. A pletyka végül a divanba is bejutott, ahol egyébként szintén igen megosztó kérdés volt a két herceg támogatottsága.

Mahmud herceg igen meggondolatlan volt, apjával többször viselkedett tiszteletlenül. Ilyen alkalom volt, mikor nyíltan követelte apjától, hogy az adjon neki hadsereget, amellyel legyőzheti az apja ellen lázadó Celalikat; máskor pedig azzal bosszantotta apját, hogy állandóan faggatta, mikor kap végre tartományt. Mahmud szinte esztelen lelkesedésének oka nem világos, de talán az a tény, hogy anyja volt Mehmed szultán kedvence tovább tüzelte a herceget, azt gondolván, hogy bármit megtehet. Ismerve Mahmud cselekedeteit hiba lenne azt gondolnunk, hogy Halimének nem volt felelőssége ebben, hiszen a hercegek nevelése elsődlegesen az anyjuk feladata volt. Sőt egyes források szerint maga Halime is igyekezett meggyőzni Mehmedet, hogy küldje végre tartományba Mahmudot és nevezze meg őt, mint örökösét.

A végzetes hiba

Halime 1603-ban, ismerve fia támogatottságát, ismerve Safiye ellenérzéseit irányukba, levelet küldött egy látnoknak, hogy megtudakolja, fia fog e az Oszmán trónra ülni. A válaszlevelet pedig természetesen nem Halime, hanem Safiye kaparintotta meg, aki azonnal Mehmedhez sietett vele. A levélben azt írták, hogy a szultán fél éven belül meg fog halni és igen, Halime fia lesz a szultán. Ez már önmagában elég lett volna a halálos ítélethez, ám volt még más is. Hónapok óta terjengtek olyan pletykák, hogy Mahmud és Halime szövetkezik a lázadó szpáhikkal és janicsárokkal, hogy megmérgezzék a szultánt és Safiyét. A levél és a pletyka együtt már túl sok volt. Különös tekintettel arra, hogy Mahmud maga többször nyíltan beszélt nagyanyja, Safiye szultána ellen, hangoztatva, hogy a nagymama bábként mozgatva a szultánt csak árt a birodalomnak. Ismerve tehát Mahmud természetét, ellenérzéseit nagyanyja iránt és támogatottságát a lázadók körében, és olvasva a levelet Mahmud sorsa megpecsételődött. Na de bűnös volt e Mahmud?

Nem maradt fenn olyan bizonyíték amely arra utalna, hogy Mahmud és Halime valóban lázadást akartak volna szítani a szultán ellen. Az egyetlen bizonyíték, néhány szolgálójuk vallomása. Ezeket a vallomásokat azonban több napi kínzás után adták a szolgálók, így talán nem feltétlenül lehetünk biztosak valódiságukban. A kínzások után pedig minden szolgálót és eunuchot, akik Safiye és Handan ellen voltak kivégeztettek. Mahmudot is napokig kínozták, hogy bevallja bűneit, ám nem vallott, hiszen minden bizonnyal ártatlan volt az árulásban. Azonban nem ítélhetjük el egyértelműen Safiyét és Mehmedet. Mehmed ellen három év alatt három felkelés zajlott, fia pedig igen meggondolatlanul cselekedett és nyilatkozott, így összességében valószínűleg a körülmények áldozata lett. Végül 1603. júnus 7-én Mahmud herceget megfojtották. A követek szerint a halálbüntetés mögött nem annyira Mehmed, mint inkább Safiye szultána álltak.

Évszázadokon keresztül úgy hitték, hogy Mahmuddal együtt édesanyját is kivégezték. Azonban nemrégiben előkerültek olyan követi beszámolók, amelyek tisztázzák a helyzetet. Contarini először maga is arról számolt be, hogy a herceg anyját kivégezték, azonban részletesen utánajárt az eseményeknek, informátorai egyenesen a palotából származtak, így teljesen magabiztosan írta azt, hogy a herceg anyjának megkegyelmeztek legkisebb fia, Musztafa kedvéért, ezért csak száműzték a Régi Palotába. Egyesek szerint Musztafa is vele tartott a Régi Palotába, mert túl kicsi volt, hogy elválasszák az anyjától. Mások szerint Musztafa innentől kezdve elzárva élt egy dajkával.

Újabb rettegés

Mehmed szultán valóban néhány hónapon belül elhunyt egy hirtelen szívrohamba és Handan fia, Ahmed követte a trónon. Ahmed tizenhárom éves volt, nem volt körülmetélve, így a dinasztia jövője kérdéses volt. Halime rettenetesen aggódhatott fia, Musztafa életéért, hiszen a törvény jól ismert volt: a trónralépő szultánnak a rend fenntartása érdekében ki kell végeztetnie öccseit. Handan szultána végül az államférfiak támogatásával azt javasolta, hogy a kis Musztafa herceget ne öljék meg Ahmed trónralépésével, hiszen szükség van minden lehetséges trónörökösre. Ezzel a döntéssel tulajdonképpen a testvérgyilkosság évszázados hagyományát szegték meg. Mindenesetre Musztafát elválasztották Halimétől, és egy dajkával élte mindennapjait, de Handan szultána is rendszeresen figyelt a gyermekre.

Halime nem lehetett azonban teljesen nyugodt Ahmed döntése után sem, hiszen amint Ahmednek megszülettek első gyermekei 1604-ben és 1605-ben újra terítékre került Musztafa kivégzése. Valójában Ahmed háromszor küldött hóhérokat Musztafa herceg lakrészébe, ám végül mindig meggondolta magát és nem tudta testvére életét elvenni. Halime így lassan fellélegezhetett, igaz távol kellett lennie fiától - nem tudjuk, hogy egyáltalán alkalmanként találkozhatott e vele - de legalább fia életben volt. Musztafa életben hagyásában egyesek szerint mentális állapota is közre játszott. Sokak szerint ugyanis már gyermekként gyengeelméjű és epilepsziás volt, így nem tartották valós fenyegetésnek.

Nyugalmas évek

Halime bár Ahmed uralkodása alatt végig a Régi Palotában élt száműzetésben, fia életéért egy ponton túl nem kellett aggódjon és lányai élete is sínen volt. Ahmed ugyanis nemsokkal trónralépése után kiházasította testvéreit. Halime lánya, Hatice 1604-ben Mirahor Mustafa Pasa felesége lett, majd 1612-ben Cigalazade Mahmud Pasához adták nőül, azonban az esküvő után nemsokkal elhunyt. Másik lánya, akit talán Şah-nak hívtak szintén Ahmed által lett kiházasítva ugyancsak 1604-ben vag 1605-ben Kara Davud Pasához. A pasa 1623-as halála után a szultána is eltűnt a feljegyzésekből, talán meghalt, talán száműzeték a közéletből.

Nem valószínű, hogy Halime politikailag vagy bármilyen más módon aktív lett volna Ahmed uralkodása alatt, ugyanis egyáltalán soha, senki még csak említést sem tett róla. Minden bizonnyal nyugalmasan, minden mozdulatára odafigyelve élt a Régi Palotába. Lányai valószínűleg látogathatták, hiszen általában az anya száműzetésekor a lányai is követték őt, mint ahogy korábban Safiye esetében is történt.

Az új kezdet

Halime élete fenekestül felfordult 1617 novemberében, mikor is Ahmed szultán egy betegség miatt viszonylag hirtelen és fiatalon elhalálozott. Bár maga sosem bántotta öccsét, nem rendelkezett arról, hogy az öröklés módosul e. Halála után végül az államférfiak és vallási vezetők összeültek és megvitatták a kérdést. Arra a döntésre jutottak, hogy a testvérgyilkosság törvényének ideje lejárt és új öröklési sorrend szükséges. Úgy határoztak, hogy a legidősebb és legalkalmasabb herceg fogja követni a szultánt, nem pedig apáról fiúra fog történni az öröklés. Azonban Ahmed halálakor a legidősebb herceg, Musztafa mentális állapota miatt volt alkalmatlan, a második legidősebb herceg pedig csak 13 éves volt, így kora miatt volt alkalmatlan. Végüls a fő eunuch, Haci Musztafa Aga és a Seyhülislam Esad Efendi nyomására úgy döntöttek, hogy Musztafát ültetik a trónra. Azt remélték, mentális problémái csak a bezártságnak tulajdoníthatók és amint elkezd emberekkel érintkezni, rendbe jön.

Halime tehát visszatérhetett a Régi Palotából, tizennégy évvel száműzetése és legidősebb fia halála után, ezúttal Valide Szultánaként. És nem csak a Valide feladataiért volt felelős, de Musztafa mentális állapota miatt régensi feladatokat is el kellett látnia. Halime a vezírekkel együttműködve uralkodott, az egyetlen vitatható lépése az volt, hogy saját maga számára 3000 asperes napi fizetést határozott meg, ami bőven meghaladta Safiye korábbi fizetését. Halime igen fontos támogatóra talált vejében, Kara Davud Pasában, azonban nem volt ideje a pasát nagyvezírré tenni. Musztafa állapota ugyanis elég aggasztó volt, bár sosem bántott senkit és viszonylag könnyen kordában tudták tartani, mindenki számára világossá vált, hogy mentálisan súlyosan zavart a szultán. Emiatt 1618-ban trónfosztották és visszazárták lakrészébe, Halimét pedig újra a Régi Palotába küldték, ám megadva neki minden validének kijáró tiszteletet. Visszavonulása után is extrém magas, 2000 asperes napi fizetést kapott.

A káosz

Musztafát II. Oszmán követte a trónon, aki kiváltotta a katonák gyűlöletét, így hamarosan lázadással kellett szembenéznie. A janicsár-lázadást egyesek szerint Halime szultána és Köszem szultána szította. Valószínűbb azonban, hogy Halime csak kihasználta a janicsárok dühét, talán anyagilag támogatta őket, de szinte kizárt, hogy ő vagy Köszem állt volna a lázadás mögött. Oszmán ugyanis bőven megdolgozott azért, hogy a janicsárok felkeljenek ellene. Akárhogyan is, a janicsárok betörtek a Topkapi Palotába, kiszabadították az elzárásban élő Musztafát, majd édesanyját is elhozták a Régi Palotából és a janicsárok mecsetjébe vitték őket. Ott Musztafát újra szultánná kiáltották ki 1622 májusában.

Musztafa nevében Halime szultána pedig a janicsárokkal együtt működve nagyvezírt választott, Kara Davud Pasa személyében. Emellett dönteniük kellett Oszmán sorsáról is. Egy szemtanú beszámolójára alapozott forrás szerint a janicsár tisztviselők csupán elzárni akarták a szultánt, Halime azonban meggyőzte őket arról, hogy ha itt és most nem szabadulnak meg tőle, akkor Oszmán felül fog kerekedni rajtuk és mindannyiukat kivégezteti. Halime ezt alighanem jól sejtette. Davud Pasa hamarosan egy zsineggel jelent meg, ám a janicsár vezetők nem engedték meg neki, hogy a mecsetben végezzen Oszmánnal még úgy sem, hogy Halime is ezt követelte. Végül a szultánt hosszas tortúra és megalázás után a Yedikule börtönbe vitte át Davud embereivel. Halime szultána itt hatalmas hibát követett el. Oszmánt ugyanis rendkívüli módon megalázták, majd megkínozták mielőtt meggyilkolták és megcsonkították volna. A bizonyítékok alapján nem zárható ki, hogy Halime adta erre a parancsot. Mások szerint Davud Pasa állt Oszmán brutális kivégzése mögött. Akárhogy is, egy volt szultán ilyen módon történő kivégzése nem maradhatott büntetlenül.

Davud Pasa nem élvezhette sokáig a nagyvezíri rangot, Halime szultána, hogy magát és fiát mentse a nép, pasák, néhány katonai alakulat és Seyhülislam haragjától, Davud Pasát nevezte meg felelősnek Oszmán brutális kivégzéséért. Davudot emiatt hamarosan kivégezték. Halálával Halime elvesztette legnagyobb támogatóját. A legtöbb államférfi, katona és a köznép sem látta szívesen az őrült szultánt a trónon és Halimében sem bíztak, így hamarosan újra aggasztóvá vált Halime és Musztafa helyzete.

Utolsó száműzetés

Erzurum beglerbégje, Abaza Mehmed Pasa Isztambulba masírozott, hogy boszút álljon Oszmán meggyilkolásáért és az államférfiak nagyrésze is osztotta nézeteit. Nem kizárt, hogy a janicsárok oldalán ekkor már Köszem szultána is beszállt a harcokba. Végül Halimének felajánlották, hogy tesztelni fogják a szultán alkalmasságát két egyszerű kérdéssel és ha alkalmasnak találják, minden mehet tovább, de ha nem akkor vége lesz az urlakodásuknak. Halime végül ismerve fia állapotát nem egyezett bele ebbe, hanem magától lemondott azzal a kikötéssel, hogy cserébe megkímélik Musztafa életét. Ebbe mindenki beleegyezett, így Musztafát újra elzárták.

1623 szeptemberében Halime végleg elhagyta a Topkapi Palotát és újra visszatért a Régi Palotába, ezúttal véglegesen. Nem tudni, hogy mikor és hogyan halt meg, Oszmán kivégzésében játszott szerepéért ugyanis kizárták a közéletből. Minden bizonnyal a Régi Palotában halt meg, elfeledetten. Fia mellett nyugszik az Aya Sofyában. Temetésének helye arra utal, hogy talán túlélte fiát, így 1639 után hunyhatott el. Halime volt az Oszmán Birodalom történetében az egyetlen nő, aki kétszer lehetett Valide Szultána ugyanazon szultán mellett.

Felhasznált források: C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I

[reallifesultanas]

Portrait of Ahmed I / I. Ahmed portréja

Origin and early years

Ahmed was born as the son of the later Mehmed III and his first concubine, Handan. His year of birth is still surrounded by controversy, as the ambassadors gave a different order of birth and year of birth for Mehmed III's sons. It is most likely that he was born in April 1590 in Manisa, his father's princely province. By the time he was born, there were at least two or three elder brothers, so his chances for the throne were negligible. He spent his early years in Manisa in the immediate vicinity of his family, then in 1595 his life took a great turn: Sultan Murad III died, so Ahmed's father ascended the throne as Mehmed III. Upon hearing the news, Mehmed immediately rode into the capital to get the throne as soon as possible and executed his 19 living brothers, thus getting rid of the dangers lurking around him. Meanwhile, his harem was preparing to move. We do not know exactly when Mehmed’s harem reached the capital, but it is likely that by their arrival the imperial harem was already beyond the deep mourning caused by the execution of the 19 princes.

Ahmed's education as prince began essentially when he moved to Istanbul. His teacher was Mustafa Efendi, from Aydın, who was a close friend of his father’s teacher, Mekkeli Mehmed Pasha. Ahmed and Mustafa Efendi were very close. Ahmed’s education first involved writing and reading, which was later supplemented with horseback riding, fencing, history, and religion. Ahmed showed a special interest in history, being preoccupied with the time of Suleiman I's reign. Perhaps it was already then that Sultan Suleiman the Great became his role model. It is not known that he was extremely talented from any of these subjects during his education, for quite a bit of information about him has survived from these years. The accounts also commemorate Prince Ahmed in very varied ways, often confusing him with his brother Mahmud. Some accounts of him, he is already referred to as an unfit child who is ill, while others hold him in high esteem.

The crown-prince

Ahmed’s full-brother Selim (and perhaps another brother) died in 1597 as a result of an epidemic, bringing the throne within available distance for the first time in his life. However, his older half-brother, Prince Mahmud, was still there. Mahmud was about two years older than Ahmed and was a prince of a completely different temperament. Mahmud's mother was Sultan Mehmed's favorite concubine, Halime. However, the grace of the sultan did not mean much, as Mehmed was ruled essentially by his mother, Safiye Sultan, who deeply disliked Halime. Instead, she favored Ahmed's mother, Handan, and also liked Ahmed the most among her grandsons. Safiye’s sympathy also supports the view that Ahmed may have been a retreating child. Safiye had a particularly bad relationship with her other grandson, Mahmud, as the boy had a too strong a will and condemned his grandmother's political influence. Thus, for Safiye a much more sympathetic heir to the throne was the her son-like grandson, who perhaps Ahmed was.

With the death of the chief eunuch, Gazanfer Agha, hell broke loose in the harem and it openly split into two factions: Handan and Safiye, who supported Prince Ahmed, and Halime, who supported her own son Mahmud. The struggle between the two sides became more and more fierce. Halime persuaded the sultan to appoint Mahmud as a crown-prince and send him to a province at last, meanwhile, Safiye tried to dissuade his son from doing so. More and more reckless actions by Prince Mahmud and Halime eventually led to the execution of Mahmud and his mother's exile with her youngest child, Mustafa. According to later accounts of the execution of Mahmud, even if it was hard, Ahmed was not surprised at all. According to his own confession, he repeatedly warned his brother not to speak to the Sultan with as much openness and recklessness as he usually did. Ahmed’s words are also supported by the accounts of the contemporary historian Peçevi, whose informant was one of Ahmed’s personal servants. According to this, Mahmud once openly asked his father for an army to defeat the rebels against his father. The Sultan was immeasurably frustrated by this, for his son was popular among the soldiers who hated him himself. Mehmed was afraid that Mahmud wanted to get an army to rebel against him. Mahmud did not see the danger, but Ahmed did, for he reportedly tried to stop his brother, but he failed.

After Mahmud's death, Sultan Mehmed appointed Ahmed as his heir and let him to accompany him everywhere, whether he went to the mosque or had any other public appearance. In addition, Safiye also clarified her support when she took Prince Ahmed with her to a military parade to present him to the people as an heir. Ahmed and his mother were certainly very relieved, for from now on nothing could stand in Ahmed's way. His future appointment to a province came within reach, they imagined how will Ahmed gaining experience and preparing himself precisely for his later reign. However, events took a completely different turn soon.

His accession to the throne

In December 1603, Sultan Mehmed died as a result of a sudden heart attack, barely half a year after the death of Prince Mahmud. Ahmed thus stood unprepared, uncircumcised, beside his dead father. The situation was very fragile, so Mehmed's death was not made public. They feared that a child sultan would not be accepted by statesmen or soldiers, so they resorted to trickery. It is not known on whose instructions these early events took place. Handan is unlikely to be able to give orders back then, there was no Grand Vizier, so either Ahmed’s teacher Mustafa Efendi or Valide Sultan Safiye decided to do the trick. The day after Mehmed's death, all influential statesmen and military leaders were immediately convened on behalf of the sultan. When everyone was present, Ahmed marched in, wearing a purple dress with a small turban on his head. The statesmen were already beginning to suspect something by this time, but perhaps they only believed that the prince would attend the event, but then Ahmed sat on the throne, signaling that he was the new sultan. Thus the statesmen could do nothing against his accession to the throne and immediately congratulated him.

Ahmed thus, though he could ascend the throne without rebellion or opposition, he had to face plenty of difficulties. He was barely 13 years old, so it was unimaginable for him to rule on his own. Because of this, his teacher, the esteemed Mustafa Efendi, and Ahmed's mother Handan Sultan became the regents. The difficulties of the first months thus burdened them more than Prince Ahmed. The first problem was the emptiness of the post of Grand Vizier, which was vacated shortly before Mehmed's death, but the Sultan died before he could appoint a successor. The choice of the Grand Vizier was very delicate, for Ahmed was an inexperienced, uncircumcised, childless, sick young sultan who ascended the throne in times of greatest political uncertainty. None of the pashas would have been happy to accept the position of Grand Vizier, as he hid a lot of risks. It was for this reason that several pashas who could have been candidates refused to return to Istanbul not to be appointed. Finally, at the request of Handan Sultan, Yavuz Ali Pasha accepted the post of Grand Vizier to help his Bosnian compatriot. Yavuz Ali Pasha eventually ruled the empire as about a third regent. His relationship with Handan, Ahmed, and Mustafa Efendi was so close that, according to reports, they were consulted several times on state affairs late at night or at dawn, contrary to the customs of the age. During these discussions, Handan spoke behind a curtain, while Ali Pasha, Mustafa Efendi, and Sultan Ahmed faced each other.

Another very delicate point was Safiye Sultan. Safiye was deeply hated by the military and the commoners, and there had been several rebellions against her before. Because of this, Ahmed and his supporters found themselves in a difficult position. It is not known what personal relationship Ahmed had with his grandmother. However, based on the fact that Ahmed was a very spiritual person, he may have felt some sort of gratitude for Safiye, as without her support he could never have come close to the throne. This is also supported by the fact that after his accession to the throne, he presented the three most important women of his life with very valuable clothes. Of course, his mother was one of them, his great-aunt Selim II's daughter, Gevherhan Sultan was the other and Safiye was the third. At the same time, Ahmed and his supporters also knew that keeping Safiye in the palace and close to politics could do a lot of harm to themselves and another rebellion could begin soon. For this reason, in January 1604, Ahmed sent Safiye to the Old Palace, and her political and harem supporters were also all replaced after Handan and Mustafa Efendi find them after hard research. With this move, Ahmed earned the recognition of the people and the military, but he certainly deeply offended his grandmother. Safiye destroyed the harem in rage, with what she insulted Ahmed. We don’t know much about Ahmed and Safiye’s relationship anymore. But the fact that Ahmed, as soon as he took power, gave another gifts, but this time Safiye missed out. Thus, only Handan and Gevherhan received a fur-decorated silk dress from the Sultan. Incidentally, Gevherhan had a very serious influence on the young ruler throughout Ahmed's reign. Ahmed was infinitely grateful to the woman for gifting his mother Handan to Mehmed at the time, thereby contributing to his birth. Ahmed regularly piled up valuable gifts for Gevherhan, who certainly played a kind of mother-role in Ahmed’s life.

Beyond the first crisis

Shortly after Safiye’s exile, a smallpox epidemic erupted in the city and palace. Sultan Ahmed also fell ill. Beside him, his only younger brother, Prince Mustafa, also caught the epidemic. Mustafa was not executed by Ahmed after his accession to the throne, for it would have been too risky, for he did not have his own heir yet, so every possible heir was needed. In addition, the people also increasingly condemned the law of fratricide, which is why his advisers advised Ahmed to spare Mustafa's life at least for some time. But the smallpox epidemic eventually struck both heirs, and the statesmen and people were deeply concerned. Being a small child, Prince Mustafa survived the disease relatively quickly, but Ahmed lay between life and death for a long time. At one point, it terrified the people so much that it was fearful, a rebellion would break out. Eventually, however, Ahmed also overcame the disease and, at the suggestion of his teacher, as soon as he was able to ride, he rode out into the city to show himself to the people, thus reassuring them. According to reports, the sultan was a medium-tall, average-looking man who looked healthy, but there were clear signs of smallpox on his face.

Smallpox showed how important it is for the sultan to produce offspring as soon as possible. However, this required circumcision. In general, the circumcision ceremonies, which were characteristic of princes between the ages of 6 and 15, took place with great splendor and plenty of accompanying ceremonies. However, in the case of a sultan, it would have been quite ridiculous to hold a circumcision ceremony, so as soon as Ahmed recovered from smallpox without any particular announcement, the circumcision ceremony was almost secretly organized. Handan and Gevherhan held a huge ceremony within the harem though. As soon as he recovered from the operation, his mother and aunt sent beautiful concubines to the young sultan. Ahmed seems to have succeeded almost immediately, so as soon as he turned fourteen, one of his concubines was already pregnant with his first child.

In November 1604, a concubine named Mahfiruze gave birth to a son whom Ahmed named Osman. The boy’s arrival was followed by a week-long series of public ceremonies, and the day after his birth, Ahmed greeted the statesmen on the divan to kiss his hand and congratulate him on the arrival of the heir to the throne. This was not a habit anyway. The Sultan's hand could only be kissed by the Vizier during religious ceremonies, but the birth of Osman was at least as important as a religious holiday. For Ahmed thus proved that he was able to have a child, thus freeing the empire from a problem. The issue of succession to the throne no longer worried anyone. In particular, in March 1605, two more children, a little girl and son, Prince Mehmed, were born, latter from a concubine named Mahpeyker Kösem. According to legend, the concubine caught Ahmed's attention when he was still a prince. Mahpeyker was a servant of Handan and she began flirting with the prince. When Handan realized this, she immediately banished the concubine, for if Sultan Mehmed had found out, it could easily have meant Ahmed's death. When he then ascended the throne, Ahmed recalled Mahpeyker and she soon became her favorite concubine.

Desire to prove his abilities

Although the soldiers basically liked Ahmed, for years (actually decades) they longed for a sultan who would take them to war himself, who was brave, glorious, and worthy of their love. Ahmed and his advisors knew this exactly, so immediately after his accession to the throne, Ahmed began to deal with the soldiers and regularly talked about his own campaign plans and desires. However, as time went on, it would have been important for Ahmed to prove his worth. As soon as his first son was born, Ahmed immediately wanted to go on a campaign, as Lala Mehmed Pasha, a new Grand Vizier, suffered a heavy defeat at Esztergom. Ahmed decided to head the army to help the pasha, but in the run-up, he received word that Nasuh Pasha, who had been sent against the Celali uprising, had also failed. The Celalis had been making life difficult for the empire for years, so Ahmed changed his mind and targeted Celalis instead of Esztergom in the fall of 1605. Shortly before his departure, his mother, Handan, died after a long illness, on November 9th. Ahmed was in a difficult situation. Indecency, he should have stayed home during the time of mourning, however, after a brief mourning ceremony and the burial of his mother, he set off against Celalis immediately. Ahmed’s act is very divisive among historians and the public.

Some believe Ahmed’s departure from the capital is proof he was not close to his mother. Those who share this view support their claim with the fact that Ahmed gave his mother an almost ridiculous salary anyway and tried to keep her in the background, so it is clear that they were not close, perhaps he did not even love his mother. However, this is not likely. Ahmed saw his grandmother Safiye over-dominate his father's reign, causing rebellions and destroying the empire. He wanted at all costs to avoid believing he was controlled by women, which is why he seemed to keep his mother in the background. Also, keep in mind that we are talking about a child who is barely 15 years old, whether a sultan or an average child, a 15-year-old cannot cope with certain events as one would expect from an adult. Ahmed must have been deeply endorsed by the death of his beloved mother, and this is why he wanted to break away from the palace and mourning.

However, there was also a huge desire in Ahmed to prove his abilities. His role model was Suleiman I, he wanted to follow him in everything which, we admit, is no small pressure for a teenager. He knew how much the soldiers expected of him and did not want to disappoint them. It was probably not just that he knew how dangerous the soldiers were. Apparently, Ahmed really wanted to be worthy of the love of the soldiers. Because of these, he eventually embarked on the campaign after Handan's death, despite his advisory opinion.

However, the campaign did not bring the desired goals for Ahmed. He fell ill shortly after his arrival. Ahmed was a boy of poor health anyway, the cold and harsh weather that prevailed during the campaign, the death of his mother, and the desire to prove his abilities all worsened his general condition. Eventually, instead of fighting, he was forced to agree with the Celalis, so to return to the capital. According to the account of the Venetian ambassador, the sultan was seriously struck by the situation in Anatolia, where people starved because of the wars, ate dead horses and camels, and begged for alms. That's why Ahmed chose to make peace because he saw the real face of the war. Either way, Ahmed finally ended the long-running Celali revolts with a compromise, further strengthening the love of his people in his direction.

The teenage sultan

The young sultan already had a very clear idea of ​​ruling, of himself, and of what he wanted. When, for example, his pashas persuaded him to grow a beard as soon as possible, following the example of his father, Ahmed instructed the pashas in order quite wisely. He replied that growing a beard is the only thing he is willing to do similarly to his father, but he will do everything else differently. (Anyway, Ahmed had suffered from beard-growing all his life, he never really succeeded.) This is a good indication that Ahmed knew at a young age exactly how different a ruler he wanted to be from his father. Based on this and other similar stories, we may tend to forget that Sultan Ahmed was actually just a teenage boy at the time.

Although Ahmed tried to behave like an adult and his duties required him to do so, he often clashed with his real age in some of his activities. Ahmed loved to hunt and often behaved completely irresponsibly. On one occasion he disappeared from the camp without telling anyone where he was. In addition, he devoted almost all of his free time to hunting, which also caused difficulties for his close supporters. His mother put Derviş Aga to Ahmed's service, to be with the young sultan 24 hours a day and follow him wherever he went. We know from reports that Derviş sometimes had a very hard time with his job, as it was a heavy burden for an adult man to walk around the woods with a teenager all day. For Derviş, Ahmed was a kind of father figure, but knowing the evidences, his feelings may have been one-sided as Derviş only saw the opportunity of rising in the vicinity of the young sultan.

Ahmed regularly left the palace in disguise to look at the market and observe what the realm of life is like. They often went on these journeys only with Derviş alone, making his mother extremely troubled. Handan, while she was alive, tried to restrain her son, trying to protect him. Because of Ahmed's ill condition, perhaps as a rebellion, he did not even care about the weather, for example, and often left the palace in windy, cold weather, risking his own health. After Handan's death, it was feared that the young sultan would commit reckless deeds and not even pay much attention to himself. However, the loss of his mother and the experience of the first war proved to be enough to make Ahmed more serious. True, he kept his outside activities, but with much greater attention and caution.

Although he spent a lot of time with hunting, Ahmed did not neglect learning or child producing either. In the former, he was greatly assisted by his teacher and the ever-rising chief eunuch, Haci Mustafa Agha. Mustafa Agha was a very wealthy and educated man with extraordinary wisdom and intelligence, which is why, in addition to Ahmed's teacher, he also often chatted with the sultan, who was thus able to get quite close to him. Nor is it negligible that Haci Mustafa Agha was able to help the young sultan spiritually. Haci Mustafa Aga, taking advantage of his influence over the sultan, sought to help the mother of the sultan's second son, Mahpeyker Kösem, to secure her own place next to the sultan. Kösem became Ahmed's main sexual partner, having given Ahmed at least seven children in the following years: Mehmed in 1605, Ayşe, Fatma, Hanzade in 1609, then another son in 1612, Murad, Kasim in 1614, and her last son, Ibrahim in 1615. However, Ahmed's first concubine, Mahfiruze, did not lose the sultan's favor either, having at least one other child from the Sultan in 1612, Prince Bayezid, but some say she was also the mother of the Sultan's daughter named Gevherhan and a son named Süleyman. However, although Ahmed clearly favored Kösem, their relationship was never monogamous, as other children were born from several other insignificant concubines also: Selim, Hüseyin, Atike, Abide, Zahide, Esma, and Hatice.

However, the relationship between Ahmed and Köszem was exceptional, for the Sultan, after the death of his mother in late 1605 or early 1606, elevated the woman to the rank of Haseki and provided her with a high daily income of 500 aspers. Most of the ambassadors who were in Istanbul during Ahmed’s reign mentioned the prominent position of Kösem in the harem and in Ahmed’s life. Ahmed tried to avoid being overruled by women, so he didn’t let his concubine get close to political life either. However, certain topics were undoubtedly discussed with Kösem. Kösem was the first woman in the harem, everyone respected her, and Ahmed certainly loved her very much.

As his children were born in a row, Ahmed repeatedly pondered the execution of his brother, Mustafa, for the sake of his children. However, those close to him tried to convince the sultan that this would be a mistake. By 1612, Ahmed had tried to execute his brother three times, but all three times he had changed his mind at the last moment: the first time an unbearable stomach ache broke out after the order was issued, the second time a terrible storm ensued, the third time not knowing what had happened. Ahmed's favorite concubine, Kösem, also lobbied heavily for Mustafa's life. Kösem, of course, was not motivated by Mustafa's personality, but by the fact that her children were all younger than the eldest prince, Osman. And with the execution of Mustafa, the law of fratricide would have been revived, which would have meant the death of the sons of Kösem also. Kösem for trying to convince the Sultan quite cleverly, arguing that he himself did not ascend the throne as a firstborn, so he has no right to decide, as the decision can only be made by Allah. This shows well that Kösem was well acquainted with the nature of the sultan and perhaps was able to influence him in certain situations. However, knowing each other's nature was mutual. Ahmed also knew Kösem's ambitions for her own sons and tried to stop this. So it seems that Kösem and Ahmed both knew each other’s not-so-beneficial qualities, yet they were able to maintain a balanced relationship.

Renewal

Ahmed has become more and more experienced over the years, learning more and more, and wanting to keep control in his own hands. He had the opportunity to do so in 1607. Ahmed had several friends with whom he studied together or whom he met through his teacher, these men, although mostly older than the sultan, were still studying in the first years of Ahmed's reign. In 1607, however, they were able to leave the school and go to work in administrative jobs, inside or outside the palace. The renewal was further strengthened by the death of Ahmed’s teacher, in 1608, so the circles of the young sultan also changed. From this point on, Ahmed could, for the first time in his life, surround himself with people he wanted, trusted, and he chose. Ahmed also sought to distance himself from the day-to-day work that had been needed so far to build stability. He appeared less and less often on the divan and more and more often instructed the pashas not to look for him in person with their suggestions but to contact him in writing.

As his power solidified, he thought it was time for him to do a building project, as did his great predecessor, Suleiman I. He first began with minor repairs to the Aya Sofya, where some biblical mosaics remained after the conquest. The mosaics that remained there were covered by Ahmed, but he did not remove all Christian figures, leaving a representation of Mary, for example, untouched. After his smaller project ended with success and recognition, he embarked on the realization of his oeuvre. He wanted to create a mosque complex he envisioned directly next to Aya Sofya: the old and the new in one place. The construction was led by Sedefkar Mehmed, a student of the famous former imperial architect Mimar Sinan. The cost of construction, which began in 1609, was rising, so much so that at one point Ahmed had to borrow from the chief eunuch, Haci Mustafa Agha, to complete his project. The grandiose work finally came to a state in 1616 to be inaugurated, but it was not fully finished until later. The assessment of the huge project was very mixed. While his predecessors paid for the construction of mosques from the spoils of war, Ahmed I - in the absence of spoils of war - was forced to cover it from the treasury. However, this attracted the wrath of ulema and some of the people.

Ahmed was driven not only by ambition but also by his highly religious personality. Ahmed seriously believed that God had chosen him for the Ottoman throne and thought he should be grateful for this grace. He believed that there could be no other explanation for the fact that, in addition to at least three older brothers, he had eventually ascended the throne. Ahmed, therefore, considered himself the chosen-one, even though his illness regularly reminded him of his own mortality. Ahmed refused to underestimate himself, according to reports, despite his condition, he was a truly vivid person who enjoyed being able to appear in front of his people, enjoying life, but never being light-hearted or negligent. In addition to his regular hunts, horseback riding in the city, and market visiting in incognito, he also took great care of his reign. He also attempted to enforce conformance to Islamic laws and traditions, restoring the old regulations that prohibited alcohol and he attempted to enforce attendance at Friday prayers and paying alms to the poor in the proper way. Sometimes he seemed to be too strickt and naive in some topics, but despite his strictness and extreme religiosity, he is considered one of the most just sultans to this day. Perhaps because of his overwhelming personality and justice, he remained a favorite of the people even in spite of his expensive project.

His death

Ahmed was never a role model for health, he was often ill, his digestive system was particularly sensitive. In his last years, he had severe stomach problems with constant pain. The exact disease is not known, however, on November 22, 1617, Sultan Ahmed died at the age of barely twenty-seven as a result of gastrointestinal bleeding. He was buried in his own complex. With his death, a new era began. In Ahmed’s life, he never took a stand about fratricide or who he considered being his own heir. Perhaps he believed that it was indeed the right of Allah to choose the next Sultan. In any case, since Ahmed had no disposition to change the succession system, the empire faced severe chaos with the premature death of the sultan.

Used sources: G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839

*    *    *

Származása és korai évek

Ahmed, a későbbi III. Mehmed és első ágyasa, Handan gyermekeként született. Születési évét a mai napig viták övezik, ugyanis a követek más más születési sorrendet és születési évet adtak meg III. Mehmed fiainak. A legvalószínűbb, hogy 1590 áprilisában látta meg a napvilágot Maniszában, apja hercegi tartományában. Születésekor már legalább két három volt, így esélyei a trónra elenyészőek voltak. Korai éveit Maniszában töltötte családja közvetlen közelében, 1595-ben aztán élete nagy fordulatot vett: meghalt III. Murad szultán, így Ahmed apja került trónra III. Mehmed néven. A hír hallatán Mehmed azonnal a fővárosba lovagolt, hogy mielőbb elfoglalhassa a trónt és kivégeztesse 19 élő testvérét, ezáltal megszabadulva a rá leselkedő veszélyektől. Mindeközben háreme felkészült a költözésre. Nem tudjuk pontosan, hogy Mehmed háreme mikorra érte el a fővárost, ám valószínűleg érkezésükkor a birodalmi hárem már túl volt a mélységes gyászon, amelyet a 19 herceg kivégzése okozott. Ahmed kisgyermek volt, így minden bizonnyal erőteljesen óvták, tehát aligha érzékelhetett bármit ebből.

Ahmed hercegi oktatása lényegében akkor kezdődött el, mikor Isztambulba költözött. Tanítója Mustafa Efendi volt, Aydınból, aki apja tanítójának Mekkeli Mehmed Pasának volt közeli barátja, így került a hercegek mellé. Ahmed és Mustafa Efendi igen közeli kapcsolatban voltak egymással. Ahmed tanítása először írást és olvasást foglalt magába, ami később kiegészült lovaglással, vívással, történelem-, és vallástudományokkal. Ahmed különös érdeklődést mutatott a történelem iránt, kiemelten foglalkoztatta I. Szulejmán uralkodásának ideje. Talán már ekkor példaképévé vált Nagy Szulejmán szultán. Nem tudni, hogy kiemelkedett e bármiből oktatása során, ugyanis meglehetősen kevés információ maradt fenn róla ezekből az évekből. A követi beszámolók is nagyon változatosan emlékeznek meg Ahmed hercegről, gyakran összekeverve őt testvérével Mahmuddal. Egyes beszámolók muja, már már alkalmatlan gyermekként hivatkoznak rá, aki beteges, mások pedig nagy becsben tartják.

A trónörökös

Ahmed édes-bátyja, Szelim (és talán egy másik bátyja is) 1597-ben elhunyt egy járvány következtében, így életében először elérhető közelségbe került a trón. Azonban továbbra is ott volt idősebb féltestvére, Mahmud herceg. Mahmud mintegy két évvel volt idősebb Ahmednél és egészen más temperamentumú herceg volt. Mahmud édesanyja volt Mehmed szultán kedvenc ágyasa, Halime. Azonban a szultán kegye nem sokat ért, hiszen Mehmed helyett lényegében édesanyja, Safiye szultána uralkodott, aki pedig ki nem állhatta Halimét. Helyette Ahmed édesanyját, Handant favorizálta és unokái közül is Ahmedet kedvelte legjobban. Safiye szimpátiája szintén alátámasztja azt a véleményt, miszerint Ahmed gyermekként muja lehetett. Safiye ugyanis kifejezetten rossz viszonyt ápolt másik unokájával Mahmuddal, hiszen a fiú túl erős akarattal bírt és elítélte nagyanyja politikai befolyását. Safiye számára így tehát sokkal szimpatikusabb volt egy fiához hasonló, muja trónörökös, mint amilyen talán Ahmed is volt.

A fő eunuch, Gazanfer Aga halálával a háremben elszabadult a pokol és nyíltan két frakcióra szakadt: Handan és Safiye oldalára, akik Ahmed herceget támogatták és Halime oldalára, aki saját fiát Mahmudot. A harc a két oldal között egyre kiélezettebbé vált. Halime arról győzködte a szultánt, hogy nevezze ki Mahmudot trónörökösnek és küldje őt tartományba végre, Safiye pedig próbálta erről lebeszélni fiát. Mahmud herceg és Halime újabb és újabb meggondolatlan cselekedetei végül oda vezettek, hogy a szultán Safiye nyomására kivégeztette Mahmudot, Halimét pedig száműzte legkisebb gyermekével a karonülő Musztafával együtt. Mahmud kivégzése későbbi beszámolói alapján ha meg is viselték, egyáltalán nem lepték meg Ahmedet. Saját bevallása szerint többször figyelmeztette bátyját, hogy ne beszéljen a szultánnal olyan nyíltsággal és meggondolatlansággal, ahogyan általában tette. Ahmed szavait alátámasztják a korabeli történetíró, Peçevi beszámolói is, akinek Ahmed egyik személyes szolgálója volt az informátora. Eszerint Mahmud egyszer nyíltan hadsereget kért apjától, hogy legyűrhesse az apja ellen lázadókat. A szultánt mérhetetlenül frusztrálta ez, ugyanis fia népszerű volt a katonák között, akik őt magát gyűlölték. Mehmed félt, hogy Mahmud azért akar ennyire hadsereget szerezni, hogy ellene lázadhasson. Mahmud nem látta a veszélyt, Ahmed azonban igen, ugyanis a beszámolók szerint igyekezett megállítani bátyját, ám nem sikerült neki.

Mahmud halála után Mehmed szultán kinevezte Ahmedet örököséül és kiadta, hogy mindenhová kísérje őt el, akár mecsetbe megy, akár más nyilvános megjelenése van. Emellett Safiye szultána is egyértelműsítette támogatását, mikor egy katonai parédára magával vitte Ahmed herceget, hogy bemutassa a nép előtt, mint örököst. Ahmed és édesanyja minden bizonnyal nagyon megkönnyebbültek, hiszen innentől kezdve semmi nem állhatott Ahmed útjába. Elérhető közelségbe került majdani tartományba való kinevezése, tapasztalatgyűjtése és minél precízebb felkészítése az uralkodása. Az események azonban egészen más fordulatot vettek hamarosan.

Trónralépése

1603 decemberében Mehmed szultán feltehetőleg egy hirtelen szívroham következtében életét vesztette, alig fél évvel Mahmud herceg halála és Ahmed örökössé való kinevezése után. Ahmed így felkészületlenül, körülmetéletlenül állt halott apja mellett. A helyzet igen ingatag volt, emiatt Mehmed halálát nem hozták nyilvánosságra. Attól tartottak, hogy egy gyermek szultánt nem fogadnának el az államférfiak és a katonák sem, így cselhez folyamodtak. Nem tudni, hogy ezen korai események kinek az utasítására történtek. Handan nem valószínű, hogy parancsokat osztogathatott még ekkor, nagyvezír jelenleg éppen nem volt, így vagy Ahmed tanítója Mustafa Efendi vagy a Valide szultána, Safiye döntött a csel mellett. Mehmed halálának másnapján a szultán nevében azonnal a összehívattak minden befolyásos államférfit és katonai vezetőt. Amikor mindenki jelen volt, Ahmed vonult be lila ruhában, kis turbánnal a fején. Az államférfiak ekkor már kezdtek gyanakodni, de talán csak úgy hitték, hogy a herceg is részt fog venni a gyűlésen, azonban aztán Ahmed ráült a trónra, ezzel jelezvén, hogy ő az új szultán. Így az államférfiak semmit sem tehettek trónralépése ellen és azonnal gratuláltak neki.

Ahmed így bár lázadás és ellenkezés nélkül elfoglalhatta a trónt, de rengeteg nehézséggel kellett szembenézzen. Alig múlt 13 éves, így elképzelhetetlen volt, hogy saját maga uralkodhasson. Emiatt tanítója a megbecsült Mustafa Efendi és édesanyja Handan szultána lettek a régensei. Az első hónapok nehézségei így inkább terhelték őket, mint Ahmed herceget. Az első probléma a nagyvezíri poszt üressége volt, mely nemsokkal Mehmed halála előtt üresedett meg, ám a szultán meghalt mielőtt kijelölhette volna utódját. A nagyvezír kiválasztása igen kényes volt, ugyanis Ahmed egy tapasztalatlan, körülmetéletlen, gyermektelen, beteges ifjú szultán volt, aki a legnagyobb politikai bizonytalanságok idején került trónra. Egyik pasa sem szívesen fogadta volna el a nagyvezíri pozíciót, hiszen rengeteg kockázatot rejtett magában. Épp emiatt több pasa, aki jelölt lehetett volna nem volt hajlandó visszatérni Isztambulba, nehogy kinevezzék őket. Végül Yavuz Ali Pasa, Handan kérésére elfogadta a nagyvezíri posztot, hogy segítse bosnyák honfitársát. Yavuz Ali Pasa végül mintegy harmadik régensként uralkodott a birodalomban. Viszonya olyan közeli volt Handannal, Ahmeddel és Musztafa Efendivel, hogy követi beszámolók alapján a kor szokásaival ellenkezve többször is tanácskoztak államügyekben késő éjszaka vagy hajnalban. Ezen megbeszélések során Handan egy függöny mögött állva beszélt, míg Ali Pasa, Musztafa Efendi és Ahmed szultán szemtől-szembe.

Másik igen kényes pont Safiye szultána volt. Safiyét ugyanis a katonaság és a közemberek mélységesen gyűlölték, több lázadás is történt ellene korábban. Emiatt Ahmed és támogatói nehéz helyzetbe kerültek. Nem tudni, hogy Ahmed milyen személyes viszonyban volt nagyanyjával. Azonban arra a tényre alapozva, hogy Ahmed igen spirituális személy volt, talán valamiféle hálát érzett Safiye iránt, hiszen támogatása nélkül sosem kerülhetett volna a trón közelébe. Ezt alátámasztja az is, hogy trónralépése után a három, számára legfontosabb nőt ajéndékozta meg igen értékes ruhával. Természetesen édesanyja volt az egyik, nagy-nagynénje II. Szelim lánya, Gevherhan szultána a másik és Safiye a harmadik. Ugyanakkor Ahmed és támogatói azt is tudták, hogy ha Safiyét a palotában és a politika közelében tartják, azzal sokat árthatnak önmaguknak és egy újabb lázadás veheti hamarosan kezdetét. Emiatt 1604 januárjában Ahmed elküldte Safiye szultánát a Régi Palotába, politikai és hárembeli támogatóit pedig Handan és Mustafa Efendi alapos kutatása után szintén mind leváltották. Ezzel a lépéssel Ahmed kiérdemelte a nép és katonaság elismerését, ám minden bizonnyal mélységesen megbántotta nagyanyját. Safiye dühében leromboltatta a háremet, amivel pedig Ahmedet sértette meg. Ahmed és Safiye viszonyáról a továbbiakban nem tudunk sokat. Ám az beszédes, hogy Ahmed, amint hamarosan átvette a hatalmat, újabb ajándékozást tartott, Safiye azonban ezúttal kimaradt. Így csak Handan és Gevherhan szultánák kaptak prémmel díszített selyem ruhát a szultántól. Gevherhan szultána egyébként Ahmed egész uralkodása alatt nagyon komoly befolyással bírt az ifjú urolakodóra. Ahmed végtelenül hálás volt a nőnek, amiért édesanyját Handant annak idején Mehmednek ajándékozta, ezzel pedig hozzájárult az ő létrejöttéhez. Ahmed rendszeresen halmozta el értékes ajándékokkal Gevherhant, aki minden bizonnyal egyfajta anyaszerepet is betöltött Ahmed életében.

Túl az első mélyponton

Nemsokkal Safiye száműzetése után himlőjárvány dúlt a városban és a palotában, mely Ahmed szultánt is ágyba kényszerítette. Mellette egyetlen öccse, Musztafa herceg is elkapta a járványt. Musztafát Ahmed nem végeztette ki trónralépése után, ugyanis az túl kockázatos lett volna, hisz nem volt saját örököse, így szükség volt minden lehetséges örökösre. Emellett a nép is egyre inkább elítélte a testvérgyilkosság törvényét, ami miatt tanácsadói azt javasolták Ahmednek, egyelőre kímélje meg Musztafa életét. Ám a himlőjárvány végül mind a két örökösre lesújtott, az államférfiak és a nép pedig mélységesen aggódtak. Musztafa herceg kisgyermek lévén viszonylag gyorsan átvészelte a betegséget, Ahmed azonban hosszú időn át feküdt élet és halál között. Ez egy ponton annyira megrémítette a népet, hogy félő volt, lázadás tör ki. Végül azonban Ahmed is legyűrte a betegséget és tanítója javaslatára, amint képes volt lovagolni, kilovagolt a városba, hogy megmutassa magát a népnek, ezzel nyugtatva őket.  A beszámolók szerint a szultán középmagas, átlagos külsejű férfi volt, aki egészségesnek tűnt, azonban arcán egyértelműen kivehetőek voltak a himlő nyomai.

A himlő megmutatta, milyen fontos, hogy mielőbb utódokat nemzzen a szultán. Ehhez azonban körül kellett metélni. Általában a körülmetélési ünnepségek, melyek a hercegek 6-15 éves kora között voltak jellemzőek, hatalmas pompával és rengeteg kísérő ünnepséggel zajlottak. Azonban egy szultán esetében meglehetősen nevetségesen hatott volna körülmetélési ünnepséget rendezni, így amint Ahmed felépült a himlőből minden különösebb bejelentés nélkül, szinte titokban szervezték meg a körülmetélési szertartást. Handan és Gevherhan szultánák azért a háremen belül hatalmas ünnepséget rendeztek, hogy Ahmednek is kijárjon az, ami a többi hercegnek. Amint felépült az operációból édesanyja és nagy-nagynénje szebbnél szebb ágyasokat küldött az ifjú szultán számára. Úgy tűnik, Ahmed szinte azonnal sikerrel járt és amint betöltötte a tizennégyet, már első gyermekével volt várandós az egyik ágyasa.

1604 novemberében egy Mahfiruze nevű ágyas fiú gyermeknek adott életet, akit Ahmed Oszmánnak nevezett el. A fiú érkezését egy hetes nyilvános ünnepségsorozat követte, valamint a születésének másnapján Ahmed a divanban fogadta az államférfiakat, hogy megcsókolják kezét és gratuláljanak neki a trónörökös érkezéséhez. Ez egyébként nem volt szokás. A szultán kezét csak vallási ünnepségek során csókolhatták a vezírek, ám Oszmán születése legalább akkora jelentőséggel bírt, mint egy vallási ünnep. Ahmed ugyanis ezzel bizonyította, hogy képes gyermeket nemzeni, ezzel megszabadítva egy problémától a birodalmat. A trónöröklés kérdése nem aggasztott tovább senkit. Különösen, hogy 1605 márciusában két újabb gyermek, egy kislány és egy trónörökös, Mehmed herceg született egy Mahpeyker Köszem nevű ágyastól. A legenda szerint az ágyas már akkor felkeltette Ahmed figyelmét, amikor még csak herceg volt. Mahpeyker ugyanis Handan szultána szolgálója volt és flörtölni kezdett a herceggel. Amikor Handan erre rájött azonnal száműzte az ágyast, ugyanis ha Mehmed szultán rájött volna, könnyedén Ahmed halálát jelenthette volna a flört. Mikor aztán elfoglalta a trónt, Ahmed visszahívta Mahpeykert és hamarosan kedvenc ágyasává vált a lány.

Bizonyítani akarás

A katonák bár alapvetően kedvelték Ahmedet, évek óta (tulajdonképpen évtizedek óta) vágytak egy olyan szultánra, aki maga viszi őket háborúba, aki bátor, dicső és méltó a szeretetükre. Ahmed és tanácsadói ezt pontosan tudták, emiatt trónralépése után azonnal elkezdett Ahmed a katonákkal foglalkozni és rendszeresen beszélt saját hadjárati terveiről és vágyairól. Azonban ahogy telt az idő, fontos lett volna, hogy Ahmed bizonyítsa is rátermettségét. Amint első fia megszületett Ahmed azonnal hadjáratra akart indulni, ugyanis Lala Mehmed Pasa, új nagyvezír súlyos vereséget szenvedett Esztergomnál. Ahmed eldöntötte, hogy serege élén a pasa megsegítésére indul, azonban a készülődés közben kapott hírt arról, hogy a keleti Celali felkelés ellen küldött Nasuh Pasa is elbukott. A Celalik ekkor már évek óta nehezítették a birodalom életét, így Ahmed meggondolta magát és Esztergom helyett a Celalikat vette célba 1605 őszén. Nemsokkal az indulás előtt édesanyja, Handan szultána hosszú betegség után elhunyt, november 9-én. Ahmed nehéz helyzetbe került. Az illem szerint a gyász idején otthon kellett volna maradnia, azonban egy rövid gyászceremónia és édesanyja temetése után azonnal a Celalik ellen indult. Ahmed ezen cselekedete nagyon megosztja a történészeket és a közvéleményt.

Egyesek úgy vélik, Ahmed távozása a fővárosból annak bizonyítéka, hogy nem állt közel édesanyjához. Akik ezen a véleményen vannak azzal támasztják alá állításukat, hogy Ahmed egyébként is szinte nevetséges fizetést adott anyjának és igyekezett őt a háttérben tartani, tehát egyértelmű, hogy nem álltak közel, talán nem is szerette anyját. Azonban nem ez a valószínű. Ahmed látta, ahogy nagyanyja Safiye túldominálja apja uralkodását és ezzel lázadásokat okoz és romba dönti a birodalmat. Ő minden áron el akarta kerülni, hogy azt higgyék róla, nők irányítják, emiatt tartotta látszólag háttérben édesanyját. Emellett ne feledjük el, hogy egy alig 15 éves gyermekről beszélünk, akár szultán, akár átlagos gyermek, egy 15 éves ember nem képes úgy megbírkózni bizonyos eseményekkel, ahogy az egy felnőttől elvárható lenne. Ahmedet minden bizonnyal - több beszámoló is alátámasztja - mélységesen megviselte szeretett anyja halála és épp emiatt akart elszakadni a palotától és a gyásztól.

Mindemellett Ahmedben hatalmas bizonyítási vágy is volt. Példaképe I. Szulejmán volt, mindenben őt szerette volna követni, ami valljuk be, nem kis nyomás egy kamasz számára. Tudta, hogy a katonák mennyit várnak tőle és nem akart nekik csalódást okozni. Emögött valószínűleg nem csak az állt, hogy tudta milyen veszélyesek a katonák. Úgy tűnik, Ahmed tényleg szeretett volna méltó lenni a katonák szeretetére. Ezek miatt végül tehát a tanácsadói véleménye ellenére is elindult a hadjáratra Handan halála után.

A hadjárat azonban nem hozta meg a vágyott célokat Ahmed számára. Nemsokkal érkezése után megbetegedett. Ahmed egyébként is gyenge egészségű fiú volt, a hadjárat során uralkodó hideg és zord időjárás, édesanyja halála, a bizonyítási vágy pedig mind tovább rontották általános állapotát. Végül a harc helyett kénytelen volt megegyezni a Celalikkal, hogy visszatérhessen a fővárosba. A velencei követ beszámolója szerint a szultánt komolyan szívenütötte az anatóliai helyzet, ahol a háborúk miatt az emberek éheztek, elhullott lovakat és tevéket ettek és alamizsnáért könyörögtek. Szerintük Ahmed emiatt is döntött a békekötés mellett, meglátta ugyanis a háború valódi arcát. Akárhogyan is, Ahmed végül lezárta a hosszú évek óta zajló Celali lázadásokat a megegyezéssel, ezzel pedig népe szeretete tovább erősödött irányába.

A kamasz szultán

Az ifjú szultánnak már igen ifjan is erős elképzelése volt a uralkodásról, önmagáról és arról, hogy mit is akar. Mikor például pasái győzködték, hogy mielőbb növesszen szakállat édesapja példáján, hogy komolyabbnak tűnjön, Ahmed meglehetősen bölcsen utasította rendre a pasákat. Azt felelte, hogy a szakál növesztés az egyetlen dolog melyben hajlandó apja nyomdokaiba lépni, minden mást azonban máshogyan fog csinálni. (Egyébként Ahmed egész életében csak szenvedett a szakál növesztéssel, sosem sikerült neki igazán.) Ez jól mutatja, hogy Ahmed már fiatalon is pontosan tudta, hogy mennyire más uralkodó akar lenni, mint apja volt. Ez és más hasonló történetek alapján hajlamosak lehetünk elfelejteni, hogy Ahmed szultán tulajdonképpen ekkoriban még csak egy kamasz fiú volt.

Ahmed bár igyekezett felnőttként viselkedni és feladatkörei is elvárták ezt tőle, sokszor kiütközött valódi kora egy egy tevékenysége során. Ahmed imádott vadászni, és sokszor teljességgel felelőtlenül viselkedett. Egy alkalommal anélkül tűnt el a táborból, hogy bárkivel közölte volna hollétét. Emellett pedig szinte teljes szabadidejét a vadászatra szánta, amivel közeli támogatóiank is nehézséget okozott. Édesanyja állította Ahmed szolgálatába Derviş Agát, hogy a nap 24 órájában legyen az ifjú szultán mellett akárhová megy. Beszámolókból tudjuk, hogy Derviş néha nagyon nehezen viselte a feladatát, ugyanis terhes volt egy felnőtt férfi számára, hogy egész nap az erdőben mászkáljon egy kamasszal. Derviş, Ahmed számára egyfajta apafigura volt, utólag visszatekintve, a bizonyítékok ismeretében azonban érzései egyoldalúak lehettek és Derviş inkább a lehetőséget látta meg az ifjú szultán közelségében.

Ahmed rendszeresen hagyta el a palotát álruhában, hogy a piacon nézelődjön és megfigyelje, hogy milyen a valódi élet birodalmába. Ezekre az utakra gyakran csak Dervişsel kettesben mentek, amivel édesanyját rendkívüli módon aggasztotta az ifjú szultán. Handan amíg élt, igyekezett visszafogni fiát, próbálta őt óvni. Ahmed ugyanis beteges állapota miatt, talán mintegy lázadásként, már csak azért sem foglalkozott például az időjárással, és gyakran szeles, hideg időben is elhagyta a palotát, kockáztatva saját egészségét. Handan halála után félő volt, hogy az ifjú szultán meggondolatlan tetteket fog elkövetni és még annyira sem fog figyelni önmagára. Azonban édesanyja elvesztése és az első háborús tapasztalat elégnek bizonyult, hogy Ahmed megkomolyodjon. Igaz, palotán kívüli tevékenységeit emgtartotta, de jóval nagyobb figyelemmel és óvatossággal.

Bár a vadászat sok idejét elvette, Ahmed a tanulást és gyermeknemzést sem hanyagolta el. Előbbiben nagy segítségére volt tanítója és az egyre magasabbra jutó fő eunuch, Haci Mustafa Aga. Musztafa Aga nagyon vagyonos és tanult ember volt, rendkívüli bölcsességgel és intelligenciával, emiatt Ahmed tanítója mellett gyakran társalgott az eunuchhal is, aki így meglehetősen közel tudott kerülni hozzá. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy Haci Mustafa Aga, spirituálisan is tudta segíteni az ifjú szultánt. Haci Musztafa Aga kihasználva befolyását a szultánra, igyekezett a szultán második fiának anyját, Mahpeyker Köszemet segíteni, hogy a nő bebiztosítsa saját helyét a szultán mellett. Köszem vált Ahmed fő szexuális partnerévé, ugyanis a következő években legalább hét gyermeket szült Ahmednek: Mehmedet 1605-ben, Ayşét, Fatmát, Hanzadét 1609-ben, majd 1612-ben újabb fiút, Muradot, 1614-ben Kasimot, 1615-ben pedig utolsó gyermekét Ibrahimot. Ahmed első ágyasa Mahfiruze sem vált azonban kegyvesztetté, legalább egy gyermeke született még a szultántól 1612-ben, Bayezid herceg, de egyesek szerint a szultán Gevherhan nevű lányának is ő volt az anyja. Ahmed azonban bár egyértelműen Köszemet favorizálta, sosem volt monogám a kapcsolatuk, ugyanis több más, jelentéktlen ágyastól is születtek gyermekei Szulejmán, Szelim, Hüseyin, Atike, Abide, Zahide, Esma és Hatice.

Ahmed és Köszem kapcsolata azonban kivételes volt, a szultán ugyanis anyja halála után 1605 végén vagy 1606 elején Haszeki rangra emelte a nőt és magas, 500 asperes napi jövedelmet biztosított számára. A legtöbb követ, aki Ahmed uralkodása alatt Isztambulban tartózkodott megemlítette, hogy Köszem milyen kiemelt pozíciót tölt be a háremben és Ahmed életében. Ahmed igyekezett elkerülni, hogy úgy tűnjön, a nők irányítják, így ágyasát sem engedte a politikai élet közelébe. Azonban bizonyos témákat kétség kívül megvitatott Köszemmel. Köszem volt a háremben az első asszony, mindenki tisztelte, Ahmed pedig minden bizonnyal nagyon szerette.

Ahogy gyermekei sorra születtek, Ahmed többször is elgondolkozott azon, hogy öccsét, Musztafát kivégeztesse gyermekei érdekében. Azonban a hozzá közel állók igyekeztek meggyőzni a szultánt arról, hogy ez hiba lenne. 1612-re Ahmed háromszor próbálta meg öccsét kivégeztetni, ám mind háromszor az utolsó pillanatban meggondolta magát: első alkalommal elviselhetetlen hasfájás tört rá a parancs kiadása után, második alkalommal szörnyűséges vihar kerekedett, harmadik alkalommal nem tudni mi történt. Musztafa életéért Ahmed kedvenc ágyasa, Köszem is erősen lobbizott. Köszemnek természetesen nem Musztafa személye adta a motivációt, hanem az a tény, hogy gyermekei mind fiatalabbak voltak a legidősebb hercegnél, Oszmánnál. Musztafa kivégzésével pedig a testvérgyilkosság törvénye újra életre kelt volna, ami Köszem fiainak halálát jelentette volna. Köszem meglehetősen okosan próbálta a szultánt meggyőzni, azzal érvelve, hogy ő maga sem elsőszülöttként került trónra, így nincs joga dönteni, a döntést csak is Allah hozhatja meg. Ez jól mutatja, hogy Köszem jól ismerte a szultán természetét és talán befolyásolni is tudta őt bizonyos helyzetekben. Azonban a jó emberismeret kölcsönös volt. Ahmed is ismerte Köszem ambícióit saját fiai iránt és igyekezett ennek gátat szabni. Úgy tűnik tehát, hogy Köszem és Ahmed mindketten ismerték egymás nem túl előnyös tulajdonságait is, mégis kiegyensúlyozott kapcsolatot tudtak fenntartani.

A megújulás

Ahmed az évek során egyre tapasztaltabbá vált, egyre többet tanult és egyre inkább szerette volna a saját kezébe venni az irányítást. Erre 1607-ben nyílt alkalma. Ahmednek több barátja volt, akikkel együtt tanult vagy akiket tanítóján keresztül megismert, ezen férfiak bár többnyire idősebbek voltak a szultánnál de Ahmed uralkodásának első éveiben még mindig tanultak. 1607-ben azonban elhagyhatták az iskolát és munkába álhattak az adminisztratív munkakörökben, a palotán belül vagy azon kívül. A megújulást tovább erősítette, hogy Ahmed tanítója, 1608-ban elhunyt, így az ifjú szultán körei is megváltoztak. Ahmed innentől kezdve, életében először olyan emberekkel vehette magát körül, akiket ő akart, akikben ő bízott és akiket ő választott. Ahmed emellett igyekezett eltávolítani magát a napi szintű munkától, amelyre a stabilitás kiépítése miatt eddig szükség volt. Mind ritkábban jelent meg a divanban és egyre többször utasította a pasákat, hogy ne személyesen zaklassák javaslataikkal, hanem írásban keressék meg.

Ahogy hatalma megszilárdult, úgy gondolta ideje neki is építkeznie, ahogy nagynevű elődje, I. Szulejmán tette. Először kisebb javításokkal kezdte az Aya Sofya imahelyén, ahol néhány bibliai mozaik maradt még a hódítás után. Az ott maradt mozaikokat Ahmed lefedette, azonban nem tüntetett el minden keresztényi figurát, Mária egy ábrázolását például érintetlenül hagyta. Miután a kisebb projektje sikerrel és elismeréssel zárult, belefogott életművének megvalósításába. Egy mecset komplexumot akart létrehozni, melyet egyenesen az Aya Sofyával szemben képzelt el: a régi és az új egy helyen. Az építkezést az egykori nagynevű birodalmi építész, Mimar Sinan egyik tanítványa, Sedefkar Mehmed vezette. Az 1609-ben megkezdett építkezés költségei egyre magasabbra kúsztak, olyannyira, hogy egy ponton Ahmednek kölcsön kellett kérnie a fő eunuch, Haci Musztafa Agától, hogy projektjét befejezhesse. A grandiózus alkotás végül 1616-ban került olyan állapotba, hogy fel lehessen avatni, teljesen kész azonban csak később lett. A hatalmas projekt megítélése igen vegyes volt. Míg elődei a háborús zsákmányból fizették a mecsetek építését, I. Ahmed - háborús zsákmányok híján - kénytelen volt a kincstárból fedezni azt. Ezzel azonban magára vonta az ulema, és a nép egy részének haragját is.

Ahmedet az építkezésre nem csak a becsvágy hajtotta, hanem rendkívül vallásos személyisége is. Ahmed komolyan hitte, hogy Isten őt választotta az Oszmán trónra és úgy gondolta, hogy valamivel meg kell hálálnia ezt a kegyet. Úgy hitte ugyanis, nem lehet más magyarázat arra, hogy legalább három bátyj mellett mégis ő került a trónra végül. Ahmed önmagát emiatt mintegy kiválasztottnak tartotta, szinte emberfelettinek, még akkor is, ha betegessége rendszeresen emlékeztette saját halandóságára. Ahmed elutasította, hogy kevesebbre becsülje magát, a beszámolók alapján, állapota ellenére is igazán élettelteli, pezsgő személyiség volt, aki élvezte ha megjelenhet népe előtt, élvezte az életet, de sosem volt könnyelmű vagy szabados. Rendszeres vadászatai, városban lovaglásai, inkognitóban piacolásai mellett, nagy gondot fordított az uralkodásra is. Megpróbálta újra érvényesíteni az iszlám törvényeket és hagyományokat, melyek az utóbbi években kissé háttérbe szorultak, emellett visszaállította az alkoholt tiltó régi szabályozásokat, és megpróbálta érvényesíteni a pénteki imákon való részvételt. Továbbá rendszeresen osztott pénzt a szegényeknek. Szigorúsága, extrém vallásossága ellenére is az egyik legigazságosabb szultánnak tartják, mind a mai napig. Talán lehengerlő személyisége és igazságossága miatt maradt a nép kedvence még a drága projektje ellenére is.

Halála

Ahmed sosem volt az egészség mintaképe, gyakran volt beteg, különösen érzékeny volt az emésztőrendszere. Utolsó éveiben komoly gyomor problémái voltak, állandó fájdalmakkal. A pontos betegség nem ismert, azonban végül 1617. november 22-én emésztőrendszeri vérzés következtében Ahmed szultán elhunyt, alig huszonhét évesen. Saját komplexumában helyezték örök nyugalomra. Halálával új korszak kezdődött. Ahmed életében sosem foglalt állást a testvérgyilkossággal vagy azzal kapcsolatban, hogy kit tart saját örökösének. Talán úgy hitte, valóban Allah joga kiválasztani a következő szultánt. Mindenesetre, mivel Ahmed nem rendelkezett, a birodalomra komoly káosz várt a szultán idő előtti halálával.

Felhasznált források:  G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839

[reallifesultanas]

Portrait of Mehmed III / III. Mehmed portréja

Origin and childhood

Mehmed was born in May 1566 as the great-grandson of Sultan Suleiman I, and as the first-born son of later Mehmed III and his favorite concubine, Safiye. At his birth, the statesmen were quite worried about the future of the dynasty, for in the autumn of 1566 Sultan Suleiman died and was followed by his son Selim, whose only one heir was Murad and infant Mehmed. Because of this, the sultan himself was eventually forced to produce sons. However, Mehmed was not left without brothers for long either. His half-brother Selim followed him in 1567 and then his full-brother Mahmud in 1569.

Mehmed's childhood was fairly calm, his father being the only true heir to the empire, so they did not have to worry about strife. Mehmed and his siblings lived in peace with their parents in Manisa until 1574. Then in 1574 Sultan Selim passed away and Mehmed's father ascended the throne. With this, the life of the family turned upside down as they soon moved to Istanbul. There Mehmed's life was complicated by the power struggle between his mother, Safiye, and his grandmother, Nurbanu Sultan. This struggle may have only subsided for a few months when they mourned Prince Mahmud, who died in 1580.

In 1582, at the age of 16, a huge circumcision ceremony was held for the prince, organized by his aunt, Esmehan Sultan. The circumcision was performed by Cerrah Mehmed Pasha, who was the husband of Mehmed’s other aunt, Gevherhan. Maybe just after the circumcision, maybe even earlier, Mehmed got very close to Gevherhan and her husband. Perhaps the balanced couple brought some consolation to Mehmed’s life, who, being a sensitive soul, was certainly worn out by the political struggle in the harem.

Deterioration of his relationship with his father

Mehmed was extremely committed to his mother, so he defended Safiye with his full heart in her fight with Nurbanu. However, Sultan Murad was at least as committed to his own mother as Mehmed, so it was only a matter of time before the battle between the two women would destroy the relationship between the sultan and Mehmed also. Soon Safiye Sultan was exiled to the Old Palace in late 1582, or early 1583, along with her daughters. Mehmed begged his father not to humiliate Safiye for false accusations, but Murad was dismissive.

It is not known whether Mehmed was as angry with his grandmother as he was with his father, but it is certain that his grandmother tried to protect Mehmed. Nurbanu was already very ill by 1583, but she spent her last months trying to reconcile father and son. To this, she also managed to cover up a huge sin of Mehmed, which would easily cause a death penalty. Mehmed - perhaps to anger his father - had sex with one of his father's concubines, who got pregnant. The princes were forbidden to have sex and procreation until they were given their own province, and sexual intercourse with a member of the sultan’s harem was essentially a betrayal that the prince could have easily lost his life if Murad would found out. However, as soon as Nurbanu learned of the incident, she killed the concubine so that no trace of Mehmed's actions remained.

Mehmed left Istanbul in December 1583 to get his own province. This event usually involves a huge ceremony, with the Sultan personally giving his blessing to his son, escorting him out of the city. Before he left, Mehmed went to his father's usual audience where he asked him to go to the Old Palace together to ask for his mother's blessing before he leaves. And he also said Murad that he should forgive Safiye and marry her to restore her ruined honor. Murad immediately distracted his son and refused to show up for his farewell either. With this, Murad was the first sultan ever, who did not appear when his son left the capital. Mehmed was still stationed in the suburbs for days, waiting for his father, but Murad did not attend. In the end, on her death-bed, Nurbanu could convince her son to have better insights. The dying valide asked her son to swore that he would not hurt Mehmed and that he would settle his relationship with him.

The young prince

Mehmed certainly left the capital depressed, which was not helped by the fact that extremely cold winter weather was there so that they reached Manisa only by January 1584 with great difficulty. Then finally the prince could start his own life, start building his own circles. When he was circumcised, Mehmed had received plenty of presents, all of which he had taken with him to Manisa. These included several concubines, the most valuable of which he received from Gevherhan Sultan, who gave Mehmed a young Bosnian concubine of her own upbringing. The concubine was named Handan and soon she gave birth to children for Mehmed. Most historians see her as the mother of Mehmed's firstborn child, Prince Selim, who was born in February 1585.

Unfortunately, the princely harem of Mehmed is very poorly documented, so it is not known exactly which children were born from which concubines. Mehmed had two main concubines in Manisa, Handan, and Halime, but it is not certain that all the children came from these two women. Shortly after Prince Selim, a boy named Suleiman was born, but not much is known about him. In 1587/88 another son, Mahmud was born, who was undoubtedly the son of Halime; then he was followed in 1590 by Ahmed, the son of Handan. Most likely, more children were born during the princelyhood of Mehmed, but less is known about them. In addition to his sons, he also had at least three daughters, Hatice certainly from Halime; Ayşe probably from Handan; and his daughter, Şah, maybe from Halime.

But not only the Manisa harem was vivid with the ever-swelling family, great changes took place in Istanbul's harem as well. In 1585 (or sooner) Sultan Murad forgave Mehmed's mother and even married her. Thanks to this, Safiye was always there next to the sultan, so she again had the power to protect her son. Safiye eventually successfully balanced between Sultan Murad and his son, Mehmed, because it seems that the relationship between Murad and Mehmed has stabilized somewhat. However, Murad was afraid of his son for the rest of his life, for Mehmed began to become very popular in the eyes of the soldiers.

His accession to the throne

Murad died in 1595, and Safiye Sultan immediately sent a message to her son to come to Istanbul. An attempt was made to keep the sultan’s death as a secret, as Murad had produced plenty of boys over the past 15 years. True, they were all children, and their mothers did not have any power that could have endangered Mehmed's accession to the throne. Nonetheless, Safiye warned those around her to be careful and instead of sending a vizier to Mehmed with the news, he sent the chief gardener without any particular escorts. However, the news of Murad's death somehow leaked, according to several ambassadors, the situation became very dangerous in the capital, as they feared a rebellion. Dozens of people from the harem were thrown into the sea every night. Safiye and her supporters tried to maintain order and get rid of anyone who could have acted against them until Mehmed arrived.

Finally, Mehmed arrived eleven days later and ascended the throne. His accession to the throne can be considered historic in several ways. For he was the last sultan to ascend the throne, after ruling in a province and gain experience. In addition, the law of fratricide at the time of his accession started to be a dramatic, unnecessary event for the people of Istanbul and the statesmen. This is why the practice happened the last time in an official form at his accession. Upon Mehmed's arrival, he immediately ordered the execution of his younger brothers, during which nineteen princes were torn from their mother's arms and strangled. The next day at the funeral, nineteen small coffins followed the sultan's coffin. The people of Istanbul were shocked, and public opinion - although not condemning Mehmed for his deed (since he only followed the laws) - was changing clearly against the law of fratricide.

Like Mehmed's father, he ascended the throne at a relatively young age, being only 29 years old, about as many as Murad III or Suleiman I were when they ascended the throne. Mehmed was a promising candidate and tried to prove his abilities. Under pressure from his Veziers, he went on a campaign in person in 1596, which was quite unusual, since neither Murad III, nor Selim II lead a campaign. The purpose of the Viziers was to win the love of the soldiers and the recognition of the people.

His reign

So Mehmed himself led the campaign against the Kingdom of Hungary in 1596 and successfully occupied the castle of Eger. However, the occupation of the castle alone did not make the campaign successful, as they failed to win on several fronts and the war was not over. Although Mehmed earned the Gazi (conquerer) prefix for his name, he failed to win the love of the soldiers. The sultan behaved rather cowardly during the campaign, at one point, at the field of Mezőeresztes, on the advice of the chief eunuch Gazanfer Agha, he almost fled the battlefield.

Returning to Istanbul, although the glorious sultan was received with a huge ceremony and his popularity began to rise, his joy did not last long. In 1597, his eldest son Selim and a younger son, Suleiman, also died as a result of an epidemic so do one of his consorts and others from the palace. With this, the issue of inheritance has also become uncertain. Unlike her father, however, he did not start foolishly the reproduction. The fact is, however, that at least two sons were born during this period, probably both from Halime. Prince Cihangir was born in the late 1590s and died in 1602; Prince Mustafa was born in 1600 or 1601, as the last child of Mehmed.

It is clear that Mehmed tried to be different from his father in every way possible, so in addition to the campaign, he also tried to rid the palace of his father's people, his dwarves, his mutes, and other things which he considered unnecessary, but which his father found amusing. Mehmed forcibly wanted to win the love of the people and the soldiers by being different from his father, but it was his loving and beloved mother, Safiye, who hindered him the most in this. Mehmed gave his mother enough power to go beyond even his own father. Safiye's dominance is well exacerbated by the fact that returning home after the Eger campaign, Mehmed could not appoint the one he wanted to be Grand Vizier, but made his brother-in-law, former Grand Vizier Ibrahim Pasha as the new Grand-vizier, under pressure from his mother.

Mehmed was thought to be his mother’s puppet, which, objectively examined, also seems a legitimate accusation. It is not known for sure whether Mehmed was unfit to rule and his mother, therefore, tried to forcibly dominate Mehmed or Safiye was led by a simple hunger for power. Unfortunately, little is known about Mehmed, so his private life and personality are less known, which makes his judgment difficult. The sultan loved to spend most of his time in the harem, he loved to play chess with the daughter of one of the leading harem servants, he never argued with his mother or viziers, never executed anyone for fun. Mehmed seems more like a retreating, slightly ninny man, mom’s little boy who did anything for his mother, than a real strong man. True that as a prince, he opposed the sultan which would suggest he was maybe brave, but he did it for the sake of his mother, and as a sultan, he also gave her everything she wanted, so it seems there was only one thing that made Mehmed brave, and that was the doing something for his mother, Safiye. For her, even the ninny boy confronted anyone.

Conflicts

Mehmed's brief reign was accompanied by many rebellions. The reason for this was not primarily Mehmed’s person, but his mother Safiye, who put her own men in every possible position with which they build a corruption network that spanned the entire empire. And as a faithful child, Mehmed complied with all of his mother's requests. The resentment of the people finally culminated in 1600 during a Sipahi rebellion. In March, after Mehmed distributed the soldiers' fee among the statesmen, the Sipahis demanded the heads of every rich, corrupt statesman (and woman) from the sultan. It was the first really serious rebellion against Mehmed, but after a long rampage, he finally managed to convince the soldiers that he would change and will remove his mother from the vicinity of state affairs. So Mehmed’s fear eventually led him to repeat his own father’s deed: he exiled Safiye to the Old Palace. However, the exile was certainly only to reassure the soldiers as Safiye returned soon. In addition, after this uprising, for the first time in his life, he rejected a wish from his mother. During the rebellion, his mother's close friend, Esperanza Malchi, was murdered, and Safiye demanded revenge for the woman and demanded that his son replace two of his viziers, who she said did not protect Esperanza enough. However, Mehmed was so afraid of the rebellion that he rejected his mother harshly and briefly.

Not learning from the threat from the soldiers, Safiye and her men continued the corruption, and Mehmed could not (or did not want to) do anything about it. Thus, it is perhaps not surprising that in 1601 another revolt shook the capital. Then, on March 21, the Sipahis revolted again and sent a delegation to the sultan, demanding that he surrender several of his statesmen, if he did not give in to their demands, he could easily be the victim of dethronement. In fright, Mehmed agreed to extradite everyone on the list, but eventually, Safiye, Grand Vizier Damad Ibrahim Pasa, and Yemişci Hasan Pasa convinced the sultan that he could not betray his loyal men. The head mufti, Sunullah Efendi - who, by the way, secretly supported the uprising - eventually convinced the soldiers to calm down, changes would come.

Of course, no change took place, so in January 1603 there was another revolt against Mehmed, in which not only the Sipahis and the Ulema, but the Janissaries were included as well. On January 6, they captured Gazanfer Agha along with the chief black eunuch, Osman, and dragged them out of the palace, all the way to Topkapi’s third gate, where both were beheaded in front of the crowd and the sultan. According to eyewitnesses, the sultan began to sob as Gazanfer Agha was very close to him. The insurgents eventually were fine with the execution of Gazanfer, Osman Agha, and other less significant individuals and the uprising ended.

Another significant uprising associated with Mehmed’s reign was the Celali uprising, which spread throughout Anatolia and kept the empire on fire for decades to come. There have also been wars on several fronts between the Ottoman Empire and its neighbors. This much strife, of course, did not start only because of the person of Mehmed and Safiye but as the geopolitical situation also changed a lot, facilitating the development of rebellions and wars. However, the fact is that the Sultan’s person did not help the situation also.

Last drop

By 1603, Mehmed had only three living children left, Mahmud, Ahmed, and Mustafa. Since Mehmed did not have Haseki, he did not have a favorite concubine, the people did not know which son Mehmed himself favored. That is why everyone could hardly wait to send his sons to the province. After all, one could have guessed from the provincial classification to which son was the closest to Mehmed. However, events slowly showed the Sultan’s feelings on their own.

While Mehmed’s popularity was in ruins, his eldest living son, Mahmud, was popular very much. The Janissaries and Sipahis all supported the young prince, which caused strife between father and son. Mahmud repeatedly acted very recklessly in the presence of his father, for example, asking his father to give him an army to defeat Celalis; at other times he urged his father to give him province at last. For a sultan who experienced 3 rebellions in 3 years, these words could have been extremely frightening. Especially considering that Mahmud was very popular among the rebel soldiers, thanks to the fact that he spoke openly against Safiye several times. He claimed that his grandmother’s activities were very detrimental to the empire and that his father was essentially a puppet in the hands of the valide.

However, Mehmed even overlooked Mahmud's recklessness and support, as he never appointed Ahmed, perhaps the one he liked more, as heir to the throne against Mahmud. However, according to legend, Mahmud's mother Halime, in 1603 sent a letter to a seer to ask if her son would ever rule this empire. However, Safiye grabbed the reply letter and suspected Halime and Mahmud that they had conspired against the sultan. In addition, there were rumors circulating in the capital that Mahmud and his mother wanted to poison the sultan so that Mahmud could occupy the throne. This was already too much for Mehmed, so Halime and Mahmud were accused of treason, and their servants were tortured until they testified against them. And in the knowledge of these confessions, Mehmed sentenced his own son, Mahmud, to death, the sentence was carried out on June 7, 1603. All the ambassadors present during the events in the capital believed that Safiye was behind Mahmud's execution.

His death

The execution of Mahmud certainly had a negative effect on Mehmed's health, especially if he made the decision only under pressure from his mother, as the ambassadors suggested. Mehmed had been obese for years at the time, which was so heavy that he could not ride a horse, but he had no known illnesses or malaise. He was also relatively young, so the issue of inheritance was not so important in the eyes of the commoners. Shortly after Mahmud's death, however, Mehmed appointed Ahmed as heir. He wanted to refer to this by appearing at a state ceremony, where Safiye took Prince Ahmed to watch the state ceremony together. In addition, Mehmed arranged for Ahmed to accompany him wherever he went. Thus, from the summer of 1603, there was the new heir apparent to the throne, the sick, quiet Prince Ahmed.

Then, on the night of December 20, 1603, Mehmed died suddenly, certainly due to a heart attack, at the age of thirty-seven. His overweight and the much stress he suffered during his brief reign certainly contributed to the fatal heart attack. And the next morning he was succeeded on the throne by his thirteen-year-old son, the first sultan who never ruled in the province but ascended the throne without any experience. Mehmed was buried at Aya Sofia.

Used sources: C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; Kayaalp-Aktan - The Atik Valide Mosque Complex: A testament of Nurbanu’s prestige, power and piety; P. Kayaalp - The Empress Nurbanu and Ottoman Politics in the Sixteenth Century Building the Atik Valide; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World around it; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; D.A. Howard - A History of the Ottoman Empire

*    *    *

Származása és gyermekkora

Mehmed, 1566 májusában született Szulejmán szultán dédunokájaként, a leendő III. Mehmed és kedvenc ágyasa, Safiye elsőszülött fiaként. Születésekor az államférfiak meglehetősen aggódtak a dinasztia jövője miatt, ugyanis 1566 őszén Szulejmán szultán elhunyt, helyét fia, Szelim vette át, akinek egyetlen egy örököse volt, Murad. Muradnak pedig egyetlen fia, Mehmed. Emiatt végül a szultán maga rá lett kényszerítve, hogy fiakat nemzzen. Azonban Mehmed sem maradt sokáig testvérek nélkül. Féltestvére Szelim 1567-ben követte őt, majd 1569-ben édesöccse, Mahmud.

Mehmed gyermekkora meglehetősen felhőtlenül telt, apja volt a birodalom egyetlen igazi örököse, így nem kellett aggódniuk a trónviszályok miatt. Mehmed és testvérei egészen 1574-ig békében éltek Maniszában szüleikkel. 1574-ben aztán Szelim szultán elhunyt és Mehmed apja lépett a trónra. Ezzel a család élete alaposan felfordult és hamarosan Maniszát hátrahgyva Isztambulba költöztek. Itt Mehmed életét megnehezítette édesanyja, Safiye és nagyanyja, Nurbanu szultánák hatalmi harca. Ez a harc talán csak néhány hónapig enyhült, amíg az 1580-ban elhunyt Mahmud herceget gyászolták.

1582-ben, 16 éves korában hatalmas körülmetélési szertartást rendeztek a herceg számára, melyet nagynénje, Esmehan szultána rendezett. A körülmetélést Cerrah Mehmed Pasa végezte, aki Mehmed másik nagynénjének, Gevherhannak volt a férje. Talán épp a körülmetélés után, talán már előbb is, Mehmed nagyon közel került Gevherhanhoz és férjéhez. Talán a kiegyensúlyozott házaspár hozott némi vigaszt Mehmed életébe, akit érzékeny lélek lévén minden bizonnyal megviselt a háremben zajló politikai harc.

Apjával való viszonyának megromlása

Mehmed, az anyja iránt végletekig elkötelezett volt, így teljes mellszélességgel védte Safiyét a Nurbanuval vívott harcában. Murad szultán azonban legalább annyira elkötelezett volt saját anyja iránt, mint Mehmed, így csak idő kérdése volt, hogy a két nő csatározása a szultán és Mehmed viszonyát is megkeseríti majd. Safiye szultánát 1582 végén, vagy 1583 elején száműzte a szultán lányaival együtt a Régi Palotába. Mehmed kérlelte apját, hogy ne alázza meg hamis vádak miatt Safiyét, Murad azonban elutasító volt.

Nem tudni, hogy Mehmed nagyanyjára is hasonlóan dühös volt e, mint apjára, az azonban bizonyos, hogy nagyanyja igyekezett óvni Mehmedet. Nurbanu 1583-ban már nagyon beteg volt, azonban utolsó hónapjait azzal töltötte, hogy igyekezett kibékíteni apát és fiút. Ennek érdekében egy halált érő bűntettet is sikerült eltussolnia. Mehmed ugyanis - talán, hogy bosszút álljon apján - szexuális kapcsolatot létesített apja egyik ágyasával, aki teherbe is esett tőle. A hercegek számára tiltott volt a szex és gyermeknemzés, amíg nem kapnak saját provinciát, emellett a szultán háremének tagjával való szexuális együttlét lényegében felségárulás volt, amiért akár halállal is lakolhatott volna a herceg, ha Murad rájön. Nurbanu azonban amint tudomást szerzett az esetről megölette az ágyast, hogy ne maradjon nyoma Mehmed tettének.

Mehmed 1583 decemberében hagyta el Isztambult, hogy saját provinciát kapjon. Ez az esemény általában hatalmas ünnepséggel jár, a szultán személyesen adja áldását fiára, kíséri ki őt a városból. Távozása előtt Mehmed a szokásos audienciára ment apjához, amikor újra megkérte őt, hogy menjenek el együtt a Régi Palotába, hogy anyja áldását kérhesse távozása előtt, valamint apja egyébként is bocsásson meg Safiyének és vegye őt feleségül, hogy helyreállítsa lerombolt becsületét. Murad azonnal elzavarta fiát, és nem volt hajlandó megjelenni a búcsúztatásán sem. Ezzel Murad volt a valaha élt első szultán, aki nem jelent meg fia távozásakor, hogy áldását adja rá. Mehmed napokig állomásozott még a külvárosban, várta apját, Murad azonban nem ment. Jobb belátásra végül csak Nurbanu szultána tudta bírni a szultánt, halálos ágyán. A haldokló valide megeskette fiát, hogy nem fogja bántani Mehmedet, és hogy rendezi vele kapcsolatát.

Az ifjú herceg

Mehmed minden bizonnyal lehangoltan hagyta el a fővárost, melyen nem segített az a tény sem, hogy extrém hideg tél dúlt éppen, így csak nagy nehézségek árán érték el Maniszát 1584 januárjára. Ekkor végre a herceg fellélegezhetett, elkezdhette saját életét, elkezdhette kiépíteni saját köreit. Mehmed körülmetélésekor már rengeteg ajándékot kapott, melyeket mind magával vitt Maniszába. Ezek közé több ágyas is tartozott, melyek közül a legértékesebbet Gevherhan szultánától kapta, aki egy saját maga által nevelt fiatal bosnyák származású ágyast adott Mehmednek. Az ágyas a Handan nevet kapta és hamarosan gyermekeket szült Mehmednek. Legtöbb történész neki tulajdonítja Mehmed elsőszülött gyermekét, Szelim herceget, aki 1585 februárjában született.

Sajnos Mehmed hercegi háreme igen rosszul dokumentált, így nem tudni pontosan, mely gyermekek mely ágyasoktól születtek. Mehmednek két fő ágyasa volt Maniszában Handan és Halime, azonban nem bizonyos, hogy minden gyermek ettől a két nőtől származott volna. Szelim herceg után nemsokkal egy Szulejmán nevű fiú is született, akiről azonban nem sokat tudni. 1587/88-ban újabb fiú, Mahmud jött világra, aki kétség kívül Halime fia volt; majd őt követte 1590-ben Ahmed, Handan fia. Nagy valószínűséggel további gyermekek is születtek Mehmed hercegsége során, ám róluk kevesebbet tudni. Fiai mellett legalább három lánya is volt, Hatice bizonyosan Halimétől; Ayşe pedig valószínűleg Handantól; Şah nevű lánya pedig talán Halimétől.

Ám nem csak Maniszában zajlott az élet az egyre duzzadó háremmel, Isztambulban is nagy változások következtek be. 1585-ben (vagy már hamarabb) Mehmed fellélegezhetett, ugyanis édesapja megbocsájtott édesanyjának, sőt feleségül is vette. Ennek köszönhetően Safiye ott volt mindig a szultán mellett, így újra volt hatalma megóvni fiát. Safiye végül sikeresen egyensúlyozott Murad szultán és fiuk, Mehmed között, mert olyabá tűnik, hogy Murad és Mehmed kapcsolata valamelyest stabilizálódott. Murad azonban élete végéig tartott fiától, amiért Mehmed igen népszerűvé kezdett válni a katonák szemében.

Trónralépése

Murad 1595-ben elhunyt, Safiye szultána pedig azonnal üzent fiának, hogy jöjjön Isztambulba. A szultán halálhírét igyekeztek titokban tartani, hiszen Murad rengeteg fiút nemzett az elmúlt 15 évben. Igaz mind gyermek volt még csupán, anyjaik pedig nem rendelkeztek semmiféle hatalommal, ami veszélyeztethette volna Mehmed trónralépését. Ettől függetlenül Safiye óvatosságra intette a körülötte lévőket és ahelyett, hogy egy vezírt küldött volna Mehmedhez a hírrel, a főkertészt küldte különösebb kíséret nélkül. Azonban Murad halálhíre valahogyan mégis kiszivárgott, több követ beszámolója szerint a helyzet igen veszélyessé vált a fővárosban, lázadástól tartottak ugyanis. A háremből pedig minden éjszaka több tucat embert vetettek a tengerbe. Safiye és támogatói igyekeztek fenntartani a rendet és megszabadulni mindenkitől, aki ellenük tehetett volna, amíg Mehmed megérkezett.

Végül Mehmed tizenegy nap múlva megérkezett és elfoglalta a trónt. Trónralépése történelminek tekinthető több szempontból is. Ő volt ugyanis az utolsó szultán, aki úgy került trónra, hogy előtte saját tartományt igazgatott, melyben felkészülhetett az uralkodásra. Emellett a testvérgyilkosság törvénye az ő trónralépésekor verte ki a biztosítékot Isztambul népe és államférfijai között, így ő gyakorolta utoljára hivatalos formában. Mehmed megérkezésekor azonnal elrendelte öccsei kivégzését, melynek során tizenkilenc herceget téptek ki anyjuk karjából és fojtották meg őket. Másnap a temetésen tizenkilenc kicsi koporsó követte a szultán koporsóját. Isztambul népe pedig sokkot kapott, a közvélemény - bár nem ítélte el Mehmedet a tettéért (hiszen csak a törvényeket követte) - egyértelműen a testvérgyilkosság törvénye ellen kezdett formálódni.

Mehmed apjához hasonlóan viszonylag fiatalon lépett trónra, hiszen csak 29 éves volt, körülbelül annyi, mint III. Murad vagy I. Szulejmán voltak, mikor elfoglalták a trónt. Mehmed ígéretes jelölt volt, és igyekezett is bizonyítani rátermettségét. Vezírei nyomására 1596-ban személyesen indult hadjáratra, ami meglehetősen szokatlan volt, hiszen sem III. Murad, sem II. Szelim nem vezettek szultánként hadjáratot. A vezírek célja az volt, hogy elnyerjék a katonák szeretetét és a nép elismerését.

Uralkodása

Mehmed tehát maga vezette az 1596-os Magyar Királyság elleni hadjáratot és sikerrel foglalta el Eger várát. Azonban a vár elfoglalása önmagában nem tette a hadjáratot sikeressé, hiszen több fronton nem sikerült győzedelmeskedniük és a háború nem ért véget. Mehmed bár kiérdemelte a Gazi (hódító) előtagot nevéhez, nem sikerült kivívnia a katonák szeretetét. A szultán ugyanis meglehetősen gyáván viselkedett a hadjárat során, egy ponton, Mezőkeresztesnél a főeunuch Gazanfer Aga tanácsára majdnem kocsin menekült el a csatatérről.

Isztambulba visszatérve bár hatalmas ünnepséggel fogadták a dicső szultánt és népszerűsége emelkedni kezdett, öröme nem tartott sokáig. 1597-ben legidősebb fia Szelim és egy kisebb fia, Szulejmán is elhunytak egy járvány következtében, akárcsak egyik ágyasa és sokan mások is a palotából. Ezzel az öröklés kérdése is bizonytalanná vált. Apjától eltérően azonban nem kezdett esztelen gyermeknemzésbe. Tény azonban, hogy legalább két fia született ebben az időszakban, valószínűleg mindketten Halimétől. Cihangir herceg az 1590-es évek végén született és 1602-ben el is hunyt; Musztafa herceg pedig 1600-ban vagy 1601-ben jött világra, Mehmed utolsó gyermekeként.

Jól látható, hogy Mehmed igyekezett minden létező módon különbözni apjától, így a hadjárat mellett a palotát is próbálta megszabadítani apja kegyeltjeitől, törpéitől, némáitól és más általa feleslegesnek megítélt dolgoktól, melyeket az apja szórakoztatónak talált. Mehmed kényszeresen szerette volna elnyerni népe és katonái szeretetét, azzal, hogy más lesz, mint apja volt, azonban ebben épp szerető és szeretett édesanyja, Safiye gátolta a legjobban. Mehmed akkora hatalmat adott anyja kezébe, mellyel még saját apján is túl tett. Jól pédázza Safiye dominanciáját az a tény, hogy az egri hadjárat után hazatérve Mehmed nem nevezhette ki azt akit akart nagyvezírré, hanem anyja nyomására kényszerből nevezte ki sógorát, a korábbi nagyvezír Ibrahim Pasát.

Mehmedről úgy tartották, hogy édesanyja bábja, ami objektíven vizsgálva az eseményeket is jogos vádnak tűnik. Nem tudni biztosan, hogy Mehmed alkalmatlan volt e az uralkodásra és anyja ezért igyekezett erőszakosan dominálni Mehmedet vagy egyszerű hatalom-éhség vezette Safiyét. Mehmedről sajnos keveset tudunk, így magánélete, személyisége is kevéssé ismert, mely megnehezíti megítélését. A szultán szerette ideje nagyrészét a háremben tölteni, szeretett sakkozni az egyik vezető háremszolga lányával, sosem került szembe anyjával és olyan esemény sem maradt ránk, amik alapján vérengző szultán képe rajzolódhatna ki előttünk. Mehmed inkább tűnik egy visszahúzódó, kissé mulya férfinak, anyu kicsi fiának, aki az anyjáért bármit megtett, mintsem valódi erős férfinak. Igaz, még hercegként szembeszállt a szultánnal, ami azt sugallhatná, hogy bátor volt, ám ezt is édesanyja érdekében tette, majd szultánként mindent megadott neki, amit csak akart, így úgy tűnik, egy dolog volt csak, ami mátorrá tette Mehmedet, mégpedig, ha az anyja kedvére kellett tennie. Érte ugyanis még a mulya fiú is szembe szállt bárkivel.

Viszályok

Mehmed igen rövid uralkodását sok sok lázadás és viszály kísérte. Ennek oka elsődlegesen nem Mehmed személye volt, hanem édesanyja Safiye, aki saját embereit ültette minden pozícióba, mellyel az egész birodalmat átívelő korrupciós hálózatot építettek ki. Mehmed pedig hűséges gyermekként anyja minden kérését teljesítette. A nép ellenérzései végül 1600-ban csúcsosodtak ki egy szpáhi lázadás során. Márciusban, miután Mehmed, a katonák jussát az államférfiak között osztotta szét, a szpáhik minden gazdag, korrupt államférfi (és nő) fejét követelték a szultántól. Ez volt az első igazán komoly lázadás Mehmed ellen, ám hosszas tombolás után végül sikerült meggyőznie a katonákat arról, hogy változtatni fog, anyját pedig eltávolítja az államügyek közeléből. Mehmed félelme tehát végül odajuttatta őt, hogy saját apja tettét ismételte meg: száműzte Safiyét a Régi Palotába. A száműzetés azonban minden bizonnyal csak a katonák megnyugtatását szolgálta hiszen Safiye hamarosan visszatért. Emellett ezen felkelés után utasította el nagyjából életében először anyja egy kívánságát. A lázadás során ugyanis anyja közeli barátját, Esperanza Malchit meggyilkolták, Safiye pedig bosszút követelt a nőért és követelte fiától, hogy váltsa le két vezírét, akik szerinte nem óvták eléggé Esperanzát. Mehmed azonban annyira félt a lázadástól, hogy anyját ridegen és röviden elutasította.

Nem tanulva a katonák fenyegetéséből, Safiye és emberei tovább folytatták a nagylábon élést és korrupciót, Mehmed pedig nem tudott (vagy nem is akart) tenni ellene. Így talán nem meglepő, hogy 1601-ben újabb lázadás rázta meg a fővárost. Március 21-én aztán a szpáhik ismételten fellázadtak és delegációt küldtek a szultánhoz, követelve, hogy mondassa le több államférfiját is, ha ugyanis nem enged követeléseiknek, könnyen trónfosztás áldozata lehet. Mehmed ijedtében beleegyezett, hogy kiadat mindenkit aki a listán szerepelt, de végül Safiye szultána, a nagyvezír Damad Ibrahim Pasa és Yemişci Hasan Pasa meggyőzték a szultánt, hogy nem adhatja ki hűséges embereit. A főmufti, Sunullah Efendi - aki egyébként titokban támogatta a felkelést - végül meggyőzte a katonákat, hogy nyugodjanak meg, változások fognak következni.

Természetesen nem történt semmiféle változás, így 1603 januárjában újabb lázadás történt Mehmed ellen, melyhez a szpáhik és az ulema mellett a janicsárok is csatlakoztak. Január 6-án elkapták Gazanfer agát a fő fekete eunuchal, Osmannal együtt és kirángatták őket a palotából, egészen a Topkapi harmadik kapujáig, ahol a tömeg és a szultán szeme láttára mindkettőt lefejezték. Szemtanúk szerint a szultán zokogni kezdett, hiszen Gazanfer Aga igen közel állt hozzá. A felkelők végül megelégedtek Gazanfer, Osman Aga és más kevésbé jelentős személyek kivégzésével és a felkelés véget ért.

Másik jelentős felkelés, ami Mehmed uralkodásához kötődik, a Celali felkelés volt, ami Anatólia szerte terjedt és még hosszú évtizedekig tartotta lángokban a birodalmat. Emellett több fronton zajlott háború is az Oszmán Birodalom és szomszédai között. Ez a sok viszály természetesen nem csak Mehmed és Safiye személye miatt indult el, hiszen a geopolitikai helyzet is sokat változott elősegítve a lázadások és háborúk kialakulását. Azonban tény, hogy a szultán személye nem segített a helyzeten.

Utolsó csepp

1603-ra Mehmednek csupán három élő gyermeke maradt, Mahmud, Ahmed és Mustafa. Mivel Mehmednek nem volt Haszekije, nem volt kiemelt kedvenc ágyasa, nem tudta a nép, hogy Mehmed maga mely fiát favorizálja. Épp emiatt alig várta mindenki, hogy fiait tartományba küldje. Hiszen a tartomány-beosztás alapján lehetett volna sejteni, hogy melyik fia iránt hogyan érez a szultán. Azonban az események lassacskán maguktól is megmutatták a szultán érzéseit.

Míg Mehmed népszerűsége romokban volt, legidősebb élő fia, Mahmud népszerűsége az egekben. A janicsárok és a szpáhik mind támogatták az ifjú herceget, ami viszályt okozott apa és fia között. Mahmud többször is igen meggondolatlanul viselkedett apja jelenlétében, így például kérte apját, hogy adjon neki sereget, hogy legyőzhesse a szultán ellen lázadó Celalikat Anatóliában; máskor sürgette apját, hogy adjon neki tartományt végre. Egy szultánnak, aki 3 év alatt 3 lázadást tapasztalt meg, ezek a szavak rendívül ijesztőek lehettek. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy Mahmud a lázadó katonák között igen népszerű volt, hála annak, hogy többször szólalt fel nyíltan Safiye ellen. Azt állította, hogy nagyanyja tevékenysége igen káros a birodalomra és, hogy apja lényegében egy báb a valide kezében.

Mehmed azonban még elnézte Mahmud meggondolatlanságát és támogatottságát is, hiszen sosem jelölte ki Mahmud ellenében az általa talán jobban kedvelt Ahmedet trónörökösnek. Azoban a legendák szerint Mahmud anyja Halime, 1603-ban levelet küldött egy látnoknak, hogy megkérdezze, fia uralkodni fog e valaha a birodalomban. A válaszlevelet azonban Safiye kaparintotta meg és meggyanusította Halimét és Mahmudot, hogy azok összeesküdtek a szultán ellen. Emellett pedig a fővárosban olyan pletykák keringtek, hogy Mahmud és anyja meg akarja mérgezni a szultánt, hogy Mahmud elfoglalhassa a trónt. Ez már Mehmednek is sok volt, így Halimét és Mahmudot megvádolták árulással, szolgáikat addig kínozták, míg nem vallottak ellenük. Ezen vallomások ismeretében pedig Mehmed halálra ítélte saját fiát, Mahmudot és az ítéletet 1603. június 7-én végre is hajtották. Minden követ, aki jelen volt az események során a fővárosban úgy tartotta, hogy Mahmud kivégzése mögött Safiye állt.

Halála

Mahmud kivégzése minden bizonnyal negatívan hatott Mehmed egészségére, különösen ha csak anyja nyomására hozta meg a döntést, ahogy a követek sugallták. Mehmed ekkor már évek óta el volt hízva, mely olyansúlyos kereteket öltött, hogy lóra sem tudott ülni, emellett azonban nem volt ismert betegsége, nem voltak rosszullétei. Fiatal is volt, így a trónöröklés kérdése nem volt olyan fontos a köznép szemében. Nemsokkal Mahmud halála után azonban Mehmed kijelölte Ahmed fiát örököséül. Erre egy állami ceremónián való megjelenéssel akart utalni, ahová Safiye vitte el Ahmed herceget az Aranyszarv-öbölbe, hogy együtt nézzék meg az állami ceremóniát. Emellett Mehmed elrendezte, hogy akárhová megy, Ahmed elkísérje. Így tehát 1603 nyarától meg volt az új trónörökös, a beteges, csendes Ahmed herceg.

1603. december 20-án éjjel aztán Mehmed hirtelen elhunyt, minden bizonnyal szívrohamban, harminchét évesen. Túlsúlya és a sok stressz, ami rövid uralkodása alatt érte minden bizonnyal elősegítette a végzetes szívrohamot. Másnap reggel pedig tizenhárom éves fia követte a trónon, az első szultán aki sosem uralkodott tartományban, hanem minden tapasztalat nélkül lépett trónra. Mehmedet az Aya Sofyiában helyezték végső nyugalomra.

Felhasznált források: C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; Kayaalp-Aktan - The Atik Valide Mosque Complex: A testament of Nurbanu’s prestige, power and piety; P. Kayaalp - The Empress Nurbanu and Ottoman Politics in the Sixteenth Century Building the Atik Valide; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World around it; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; D.A. Howard - A History of the Ottoman Empire

[ottomanladies]

How do you believe were Halime and Handan speaking of their personality? I think we know so little about them compared to other valide from sow that more is for personal interpretation. Also, do you think they got along?

Halime and Handan did not get along because they were part of different factions: Halime was the mother of Mehmed III’s eldest son alive, Handan was Mehmed III’s first consort.

“Halime Sultan tried to persuade her husband to single out their eldest son Mahmud as his heir and send him to a province, just as Mahmud himself had wished. Clearly, the favorite concubine and her son had their supporters among the viziers and soldiers. Meanwhile, Handan Sultan, as the mother of the only other viable candidate for the throne, must have been alarmed by Halime’s actions and would have sided with Queen Mother Safiye Sultan in order to protect her own son, Prince Ahmed, if not to promote him for the throne instead of his elder brother. Handan may well have been the source of the rumor about Prince Mahmud’s infertility, since she had every reason to undermine him before the sultan decided on a successor. [...] In the absence of Gazanfer Agha’s balancing authority, the rivalry between the party of Safiye Sultan and Handan Sultan, and that of Halime Sultan, spun out of control, resulting in the execution of the eldest prince of the dynastic family in mid-June 1603.” -- Günhan Börekçi, Factions and Favorites at the Courts of Sultan Ahmed I and His Immediate Predecessors

As for their personalities... they clearly both had strong personalities: Handan assumed the role of co-regent to the point that she controlled who could talk to Ahmed I and who could not. Halime managed to put one of her sons on the throne (though Piterberg gives all the credit to Kösem), and govern the empire through him (thanks also to her son-in-law, Grand Vizier Kara Davud Paşa). She may have had a hand in Osman II’s regicide too, as Peçevi says that she basically sanctioned it: 

“However, the queen mother whispered to us surreptitiously: ‘Oh officers, you don’t know what a spiteful person he [Sultan Osman] is. If he comes out safe and sound from this, he will not leave a living soul from among [both] us and you.’” -- Gabriel Piterberg, An Ottoman Tragedy: History and Historiography at Play

Peçevi was clearly not present, he relies on the account of a friend of his, who was present at the time inside Orta Camii, where Mustafa I and Halime had been moved to assure their safety.

[ottomanladies]

I know Kosem was so powerful as a Haseki because Handan had died. But did she become ruler of the Harem? Or is it unknown?

Hi! No, the manager of the harem became Haci Mustafa Ağa, who was appointed Chief Black Eunuch on 6 November 1605, just a couple of days before Handan’s death.

According to Börekçi, “not only was Mustafa Agha now the sole authority over the inner sanctum of Topkapı Palace, where the royal family resided; he could also easily form his own court faction in the absence of the late queen mother. As we shall see later, Mustafa Agha would do exactly this and use his unequalled position to gradually become one of the prime movers of court politics, just as Gazanfer Agha had done under Mehmed III”