#jobb lesz az életem?

[banatostenger]

Menni fog… menni fog.

Sikerülnie kell! Muszáj!

[csacskamacskamocska]

Szerelem és arcmaszk

Feltettem egy arcpakolást amiből végül ilyen lehúzható maszk lesz és szerintem az a része tesz legjobbat a bőrnek amikor lehúzom, és csípi -húzza a bőrömet. Nade amíg ez van, addig nincs szemüveg, addig meg nem látok. Viszont ráérek. Vakon. Már reggel fogmosás közben is foglalkoztatott ez a dolog, hogy SÉMAKÉMIA Nagyon röviden, ragaszkodunk ahhoz, hogy azzal legyünk, akivel megvan a kölcsönös vonzódás, a „kémia”, szokták mondani, ami alatt azt a megmagyarázhatatlan csodálatos dolgot értjük, hogy.... én nem tudom, hogy KELL? Hogy akarom őt? Megbasznám? Sőt életem végéig vinném neki ágyba a kávét (és megbasznám) vagy akarom nézni, baszki csak legyen itt velem és bámulhassam, néha beszéljen hozzám, legyünk együtt, egymásban, testileg lelkileg. De lehet, csak egy könnyed dolog, egy „hoppá, ő az!” gondolat. Nade a lényeg, hogy tudod, tudom milyen amikor megvan a kölcsönös vonzás. Imádjuk ezt az érzést, akarjuk, nem adjuk alább, szerelem nélkül nem érdemes csinálni az egészet! Erre most azt mondják nekem, hogy e mögött nem a hormonok állnak, hanem a hormonomat befolyásoló gyerekkori vágyképek és traumák, azok a beidegződések, sablonok amiket egymásnak tudattalanul mutatunk és amire minden észérv ellenére cuppanunk rá mint csecsemő a csecsre? Komolyan? Lehangoló :( Azt hisszük, hogy valami szépet meg különlegeset keresünk, de kiderül, hogy tényleg fuss, ha szerelmes leszel, mert a szart habosítod magad körül? Azért volt megrázó ez a sémakémia téma, mert amíg Popper és Müller és Csernus, Orvos, Pál Feri és és a többiek arról beszélnek, hogy hogyan enyhítsd a problémákat a kapcsolaton belül, hogyan legyél jobb partner, kommunikálj asszertíven, ismerd meg a kapcsolat dinamikáját, a változásokat, addig a sémakémia azt mondja: ami szar az azért az, mert volt valami szar a gyerekkorodban. A választásod, a szerelmeid abban gyökereznek. Kész, nincs itt semmi látnivaló, lehet hazamenni! nem a faszod áll fel, hanem az agyadban a kis hóbort, hogy jujj, ez pont olyan geci, mint anyám amikor dolgozott és le se szart, amikor kihasznált, ugráltatott, és már be is indulnak a hormonok, áááááá, anyaaaaaaaaaa!!!! szerelem. Nem kell az odaadás, az elérhetetlen elfogadás indítja be a kémiát. Passzol ez persze a freudi elgondolásokhoz mg sok minden máshoz is, de látom magam előtt, ahogy a pszichológus hallgatja a nyűglődéseinket, magában meg azt mondja, na, ez is a sémakémia áldozata, kurva unalmas az egész, de úgy se értené, valahogy rá kéne vezetni. Mennyi idő az? 6 hónap, 6 év? Egy jó kapcsolatban talán el lehet mondani, hogy nézd, látom ahogy változol, ahogy változtál az évek során. Nem gondolod, hogy ez ezért meg azért van? A társunk nem a pszichológusunk. De a társunk szeret, jószándékkal van, pozitív előítéletekkel irántunk és végtelen sok ideig ingyen hajlandó a beszélgetésre, így sokkal értékesebb, mint egy pszichológus. És naiv vagyok, persze. Alig-alig látok ilyen kapcsolatot. Vagyis... amikor látok két embert, aki harmóniában vannak még akkor is, amikor bevásárolni mennek az autóval, nem a feszkót öntik egymásra, az feltételezi, hogy ilyesféle beszélgetések vannak az életükben. Mert ezek a szigetek biztosítják, hogy még egy lélekvesztővel is elevickél a kapcsolat szigetről szigetre. Fasz se akar egy állandó terápiában élni! De olyanban sem, ahol sosem hallgatják meg az érzéseit vagy a gondolatait magáról meg a másikról.

Szóval simán lehet, hogy a szerelemnek rozsdás szar meg veszélyes, időzített bombákkal teli rakott mozgatórugói vannak amikről fogalmunk nincs, csak vonzódunk az ilyenhez olyanhoz, ezt már tudjuk, aztán rábaszunk. Ezen sokkal kevésbé tudunk változtatni, mint azon ahogy A MÁSIK EMBERT kezeljük. Mégcsak nem is magunkat. Szeretlek. Lehet, hogy nem jól, nem tökéletesen, de szeretlek téged és azt akarom, hogy jól érezd magad az életedben. DE szeretném magam jól érezni a saját életemben és a tiédben is.

Na, leszedem ezt a maszkot, mert már kényelmetlen. Szebb nem leszek tőle, de megvan az érzés, hogy tettem valamit értem.

[nyeznajka]

Ma van pontosan 6 éve, hogy felsősvábföldre költöztem.

Az eredeti terv az volt, hogy a fiam közelében lehessek, ez teljesült is, a kapcsolatunk kiváló.

Ezen kívül csak a lakhatással nem volt baj, minden mással voltak kalandok, leginkább a munkahelyekkel és az autókkal. Aztán 3 éve vettem egy remek motort, azzal még nem volt komolyabb baj, az sokszor lendített az amúgy nem mindig fényes hangulatomon. Egész őszintén szólva jobb életem volt Pesten, főleg a költözés előtti pár évben. De hát das Leben ist kein Ponyhof, az enyém például biztosan nem. Elkaristolok persze, de néha jól esik panaszkodni. A fiam két év múlva végez várhatóan a gimnáziumban, egyre önállóbb lesz, én beadom két év múlva a német állampolgárságra a kérvényt, talán több pénzem lesz, talán elköltözöm frankföldre.

Vagy ki tudja, meglátjuk majd.

[paflany]

Girlbossed too hard

Mára egy olyan melókában ülök több pénzért mint amennyiért valaha dolgoztam, ahol igazából nagyon keveset értek abból amit csinálni kéne, de tőlem várják a megváltást, mert majd én hozom az új szemléletet meg a data alapú működést a csapatba, ki is küldenek rögtön hozzájuk UK-be trainingezni (gec céges kártya meg üzleti út, ilyen se volt még)

Meg van egy olyan párkapcsolatom ahol mindketten annyira tiszteljük és szeretjük egymást, semmiféle kétség vagy bántódás vagy bizalmatlanság nem fér kettőnk közé, nagyon szerencsésnek érzem magam hogy így megtaláltuk egymást, ilyen feltétel nélküli szeretetet még soha nem éltem meg, nem is engedem ezt már el soha, hirtelen értelmet nyert egy csomó minden amit eddig csak így oldalról, kívülről szemléltem. Projektben van, hogy jövőre saját lakást vagy házat veszünk, elköteleződünk, jó lesz, csak mi meg a kisállatok.

Aztán persze van az is, hogy a pmdd-től kéthetente vannak olyan depressziós epizódjaim, hogy meg akarok halni, meg összeveszek mindenkivel a közelemben, meg úgy általában nem lehet mellettem meglenni. De szuper, hogy valójában nem major depressziós meg mittudomén bipoláris vagyok, hanem csak a méhem és a hormonaim irányítják az életem, makes sense, mindig kell valami, amin bosszankodni lehet. Erre majd valami ssri-t felírhatnak, és talán jobb lesz, talán nem, igazából csak kibírni kell, egy hónapban 2 hétig nagyon lent vagyok, 1 hétig menstruálok, és akkor 1 hétig funkcionálok normális emberként, az is valami!!

Na a legutóbbi ilyen epizód kezdetén sikeresen összevesztem az utolsó barátaimmal is, vagyishát nem is vesztem össze, csak megmondtam nekik, hogy meg vagyok bántódva, mert úgy érzem nem kezeljük jól egymást barátként, és azóta nem beszélek velük. Ami szomorú, hogy ezt kb mindenki csak így nyugtázta, és azóta ők se beszélnének velem :D I guess akkor ez éppen idejében történt, nem volt mar szükségünk egymásra ilyen formában. Csak hát azóta rohadt egyedül vagyok, hiányzik a group chat a hülye memekkel, szerettem olvasni hogy kivel mi történik… és akkor most nagyon éles a csend a lakásban, home officeban tökegyedül otthon 10 órán át, az értesítéseim még soha nem voltak ennyire szárazak, most mit kell csinálni? 32 évesen hogyan szerez új barátokat az ember?

[mindigvankiut]

Kezd szét omlani az életem ..

Jobb lesz ha mindenki most hagy egy kicsit …

@mindigvankiut

[kognitivdisszonancia]

Közeledik a 30+1. szülinapom, és a barátaim már kérdezték, hogy hogyan akarom ünnepelni. Erre általában az a válaszom, hogy mindegy, bármi jobb, mint ami tavaly történt.

Van egy barátnőm, akivel egy napon születtünk, csak pár év különbséggel, és mióta felfedeztük ezt a tényt, azóta közösen tartottuk minden évben a Sweet16 koccintást.

Mivel a tavalyi kerek volt, úgy voltam vele, hogy nagyon szeretnék egy külön ünneplést magamnak, amit elmondtam az akkori pasimnak is. Mondtam, hogy nekem nem kell 200ezer ft-os ajándék, mint amilyet én dobtam össze a barátaival (Lego Millenium Falcon), csak legyenek ott azok akik szeretnek, és imádnám, ha a fiúkákkal táncolnának nekem, mint ahogy a cuki vőlegény és bestmen csapat csinálja azon a számtalan youtube videón.

Nos, ezt meg is kaptam, és még egyszarvú tortám is volt, meg 30-as héliumos lufim. Aztán a pasim, akivel akkor már több, mint 4 éve voltam együtt, közös lakásunk (hitelünk) volt, és együtt terveztük az életet, a buli után egy órával atomrészegen közölte, hogy el fog hagyni, mert beleszeretett valaki másba. Hogy a lány hű, meg ha, és élete szerelme, őt feleségül is venné, és bár ő maga nem akar gyereket, ha a csajnak ez fontos, akkor simán bevállalja.

Azt gondoltam, hogy ennél azért többet várhatok tőle, hiszen szerettük egymást, közös terveink voltak és egy abszolút meghitt kapcsolatunk. Amúgy ő az a klasszik “rendes srác”, aki nem rengeti meg ugyan a világodat, de számíthatsz rá, stabilnak tűnik (nem az), megbízhatónak (nagyjából), és akiről azt gondolja az ember lánya, hogy akár hozzá is menne feleségül (de jó, hogy nemet mondtam a részeg lánykérésre).

És mint olyan, klasszik rendes srác, aki aztán szépen pofára ejt, mindegy milyen okból, képes volt fogni az életem egyik olyan pillanatát, amit kivételesen csak magamnak akartam, és tönkretette.

Tudom, hogy nem szándékosan csinálta, de hát most komolyan… akkor mondta volna le az egész bulit.

A legjobb, hogy amikor még egy héttel az események előtt tudomást szereztem a lányról, meg is kérdeztem, hogy szakítani akar-e, tehát abszolút megvolt ott minden esélye, de akkor épp nem volt hozzá kedve, vagy nem tudom mi okozta, de a válasz az volt, hogy ő velem akar lenni.

Szóval ennél még az is jobb lesz, ha idén csak a plafont nézem.

[habkeinb0ck]

„Nem kell a virág, és nem kellenek a szép szavak. Nem vagyok álmodozó szűz, sem elsőbálozó, nincs felesleges időm se több. Minden esélyt megkaptatok. Ne akarjatok ti már semmit se tőlem. Nem kell a kábítás. Politikust választok, nem szeretőt."

Ezt a szöveget 29-én adtam le a patinás nyomtatott hetilapnak, amelynek felkérésére időről időre írok a közélet dolgairól. Tegnap gondoltam, kifotózok egy részletet, de a cikkem nem volt a helyén. Elfelejtettek bármikor is jelezni erről, így nem tudtam más lapnak odaadni. Aztán abban maradtunk, kiteszik online. Eleve azt kértem, hogy ne kerüljön fizetőfal mögé, a történtek után pedig már el is vártam. Úgy tűnt, átment a kérés. De nem. Őszinte leszek: nagyon dühös vagyok, nemcsak a maszatoló magyarázkodás miatt, hanem azért is, mert az elmúlt években általam írt szövegek egyik legfontosabbikának érzem. Ezért kiteszem itt, kimentem a fizetőfal rabságából a szöveget. A cikkért járó tiszteletdíjról természetesen lemondok. Szélesebb közönségnek szántam, úgyhogy most tényleg minden megosztást köszönök.

Politikust választok, nem szeretőt

Értem én, hogy fáj. Nem feltétlenül így képzeltem én sem. Álmomban magasabb volt, vállasabb, és hullámos hajú. Jobb volt a humora, higgadt, szarkasztikus. És pont azt gondolta a világról, amit én. Kézenfogva szaladtunk a virágos réten.

Csak hát ez nem egy (leány)álom, én pedig nem a szerelmet keresem. Mégcsak szeretőt sem.

Hetek óta kapom jobbról és balról, hogy szerelmes vagyok. Hogy neki bármit elnézek, hogy odavagyok érte. Pedig nem is tetszik. Látom az erényeit - a hibáit még inkább -, elismerem az eredményeit, a rátermettségét, és hogy olyasmit ajánl, amit régóta senki sem. Hogy megváltoztathatja az életem folyását, legalábbis kivezethet az alagútból, amelynek nem látszik fény a végén. Mégsem tetszik. Sajnálom. Nincs meg a kémia. Na de micsoda szerencse, hogy nem szeretőt keresek.

Mindenhol az ő arcát látom, mindenki róla beszél, akkor is, ha egészen más volt a téma. Ha akarnám sem tudnám elkerülni. Alanyi jogon is folyton szem előtt lenne, így viszont tényleg szinte csak ő van mindenütt, de nála jobbat nem mond senki. Ezért aztán akkor is ő lesz az egyetlen választásom, ha álmaimban magasabb volt, vállasabb, hullámos hajú, és a humora is jobb.

Kvintesszenciája lett a letűnt szerelmek keserű összegzéseinek. Benne, rajta keresztül mutatkozik meg mindaz, amiért régóta úgy éreztem, nincs kit választanom, az egyik ugat, a másik vakkant, de egyik se csinál semmit. Csak ígér. Most őrá ugatnak, vakkantanak, aludni sem lehet, úgy visszhangzik minden udvar a csaholástól. Tudjuk, közhely, a jeges rémülettől, félelmükben zajonganak így. Rettegnek, hogy beleszerettem. Pedig nem is.

Én csak azt vártam, hogy jöjjön valaki, aki véget vet a csaholásnak, de legalább tud vele mit kezdeni. Akinek ha mást nem, azt elhiszem, hogy legalább annyira elege van a felesleges zajongásból, mint nekem. Aki legalább úgy tesz, mintha meg akarná oldani ezt az elhúzódó migrént. Nem érdekel, hogy ajurvéda, homeopata vagy a nyugati medicinában hisz, amíg működik a gyógyítása, és én jobban lehetek. Nem akarom, hogy meggyőzzön, nem akarom, hogy elcsábítson, nem akarok vakon hinni benne. Azt akarom, hogy tegye a dolgát. És ne kelljen szeretnem, ne is akarja a szerelmemet, ne várja a rajongásomat, a kritikátlan odaadást.

Hetek óta hallgatom jobbról és balról, hogy csak szerelmes ne legyek, ő a sátán vagy annak a fattya. Nem értik, hogy nem nyílik az én szívem a szerelemre, a csábítók csukott kapukon döngetnek. Nem értik, hogy azzal nálam nem mennek semmire, ha szidják, hiszen nyitott szemmel megyek bele bármibe, már ha belemegyek. Nem értik, hogy elegem van a kérőkből, akiknek a legjobb ajánlatuk, hogy a másik még rosszabb. Nem ígérnek semmit, csak pusztulással riogatnak, ha őt - nem őket - választom.

Azt is unom, hogy hazudjanak róla. Mintha a befeketítésétől ők maguk szebbnek látszanának. Ráadásul hülyének néznek, azt pedig nagyon nem szeretem. Mindegy, ki csinálja. Nézd, a horogkeresztet véste az ajtófélfába! Én meg nézek értetlenül, hogy de hiszen az a küszöb, és nem horogkereszt, hanem hindu swastika. Hiszen még a pöttyök is ott vannak. Nincsenek, rosszul látod! Most nekünk hiszel vagy a szemednek?

Nektek higgyek? Mondanám, hogy hittem nektek eleget, de ez sosem volt igaz. Én csupán megadtam az esélyt, hogy tegyétek a dolgotokat, hogy kéretlen kérőből partnerré váljatok. De ti ezt sosem akartátok igazán. Mert az melós, ahhoz fel kell nőni, felelősséget vállalni, következményekkel szembenézni, kiállni arra a kurva szégyen(szín)padra, amikor nem teljesítettetek lófaszt sem abból, amit ígértetek vagy elhúzni a balfenéken, miután kiderült, hogy üres a közös kassza.

Azt mondtátok, együtt könnyebb, jobb lesz az élet, aztán tudjátok, mi lett? Lószar se. És akkor én adjak nektek újabb esélyt, mert a másik, akivel még nem próbáltam, biztosan rosszabb lenne? Mert ha majd most, uti-utoljára rátok bízom magam, megváltoztok? Én vagyok szerelmes, ezzel csúfoltok? Belőletek van elegem! Hiszen tönkretettétek a lányságomat, elraboltátok a legszebb éveimet. Pedig nem is tetszettetek soha. Ti sem.

Nem hiszek a nagy szerelemben, a tökéletesben még kevésbé. De bárki jobb, mint ti. Ha csak annyit megtesz értem, hogy nem néz hülyének, nekem már elég jó. Ha legalább úgy csinál, mintha érdekelnék a gondjaim, és mintha komolyan gondolná a - jónak tűnő - megoldásokat rájuk. Mintha egyáltalán érdekelné, miből van elegem. Mintha meghallana. Tudjátok, milyen szexi, ha valaki figyel rám? Még akkor is, ha csak úgy tesz.

Nem kell a virág, és nem kellenek a szép szavak. Nem vagyok álmodozó szűz, sem elsőbálozó, nincs felesleges időm se több. Minden esélyt megkaptatok. Ne akarjatok ti már semmit se tőlem. Nem kell a kábítás. Politikust választok, nem szeretőt.

Mérő Vera, Facebook

[dajkag]

"A japán szamurájok rituális öngyilkosságát, a szeppukut nyugaton sem kell bemutatni senkinek. A hasfalon ejtett vágás a szégyentől való megtisztulást szolgálja. A szeppuku elkövetője dicsőséges halált hal, családjának nem kell többé cselekedetei miatt szégyenkeznie. Talán kevésbé közismert tény azonban, hogy a hason ejtett seb eredete abban a hitben gyökerezik, hogy a szellem a gyomorban lakik, a szeppuku aktusa pedig a halál pillanatában lehetővé teszi annak felszabadulását."

Az elmúlt egy évben, ha nem is teljesen tudatosan, de sok energiát fektettem abba, hogy megerősítsem az emberi kapcsolataimat vagy épp egy huszárvágással metsszem el azokat, amelyek semmilyen szempontból nem tekinthetők építő jellegűnek. Ennek a folyamatnak a legfőbb részeként nagyon nyíltan és nagyon őszintén beszéltem bizonyos emberekkel az érzéseimről és arról, hogy hogyan is gondolkodom úgy összességében a világról. Ez vezetett el odáig, hogy sikerüljön magam előtt is beismernem bizonyos dolgokat és elfogadni azokat.

"A helyesen kivitelezett szeppuku 2 vágásból áll. A szamuráj az ágyékába döfi a pengét, és felrántva ejt egy vágást hasfalán. Ezt követően hasfalának bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel. A második vágás az első fájdalmaiból adódóan jelentős koncentrációt kíván. Emiatt különös tisztelet övezi a sikeres, pontos és a minél hosszabb második vágást, melynek kivitelezésére nem minden szamuráj bizonyult képesnek."

Az egyik fontos lépcsőfok egyértelműen az volt, amikor sikerült elfogadnom, hogy szerelmes vagyok V-be. Ez több dolog miatt is küzdelem volt , de leginkább azért, mert tudtam, hogy egy teljesen lehetetlen helyzetbe kerültem, és talán életemben először nem a kölcsönös vonzalom vagy az összhang hiánya miatt van ez így.

Mindenesetre a következő lépés az volt, amikor egy kora májusi hajnalon, egy hosszú beszélgetés közepén elmondtam Andornak azt, hogy “hát bazmeg, az van, hogy kurvára szerelmes vagyok a V-be”, ami elég nehezen jött ki, ő pedig nehezen értette meg, hogy miért van ez, miért pont a V, hogy hogy jött ez az egész, de úgy éreztem, hogy hatalmas lépés volt, és a teher egy része leesett a vállamról. Könnyebb lettem, ráadásul a kettőnk egyébként furcsa baráti kapcsolatát is megerősítette ez, és hogy a maga különös módján próbált (és próbál) megérteni engem, hogy miért pont a V, aki amúgy tudom, hogy az ő szemében sosem volt például egy tipikus jónő, és ez neki meg általában fontos.

"Ha az elkövető megejtette mindkét vágást, a segédje levágja a fejét a hosszúkard segítségével úgy, hogy nyakának elülső felét ne vágja át, így a fej nem esik le. (…) A lefejezés lényege, hogy elkerüljék, hogy a szeppukut elkövető a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljön."

Az utolsó lépcsőfok egyértelműen az volt, amikor három hete V-vel beszéltem erről. Talán soha annyira jó estém és annyira őszinte beszélgetésem nem volt még senkivel az életem során -36 vagyok- és nemcsak éreztem, de tudtam is aznap, hogy ő is komolyan vesz és fontos számára az, hogy őszinte vagyok vele. Nem fagyott meg a levegő és nem tört el látványosan semmi, utána még órákat beszélgettünk erről - és minden más dologról - és úgy váltunk el egymástól hajnal kettő előtt, hogy mindketten elmondtuk a másiknak, hogy igen, jól éreztük magunkat. De azért egy kicsit ezután minden más lesz, legalább egy ideig. Nekem meg valahogy sosem volt még ennyire fontos az, hogy valaki megfogta a kezemet és megölelt, még akkor sem, ha tudtam, hogy épp más mellé megy haza aludni, én meg másnap reggeltől megsemmisülök.

Korábban, ha őszintén beszéltem az érzelmeimről, mindig azt éreztem, hogy csak támadási felületet biztosítok másoknak és nagyon kellemetlenül éreztem magam emiatt, mármint hatalmas szégyenérzet kerített ilyenkor a hatalmába napokig, szóval próbáltam mindent elnyomni, mert ezek úgyis bagatell dolgok, amik idővel majd elmúlnak, ugye? És egy ideig most is az járt a fejemben, hogy hát csendben kellett volna maradni, tűrni, akkor talán minden jobb lenne, talán nem omlik rám az egész életem kibaszott kártyavárként. Vagy legalább nem ilyen formában. Vagy mit tudom én.

Most azonban úgy gondolom, hogy sikerült végleg áttörni egy láthatatlan falat. Hogy ha csak egy nagyon erős költői túlzásként is, de itt vagyok, felvágott gyomorral, beleim a padlóra omolva, és szeretném, ha látnák és ha senki nem szörnyülködne ezen, mert nincs benne semmi szégyenteljes. Sajnos ember vagyok. Elbuktam és összeomlottam. Minden téren. De legalább nem hunyászkodtam meg és a leggyengébb, legsebezhetőbb pillanatokban is kiálltam, és mindezt úgy érzem, értékes dolgokért tettem. Így azt gondolom, hogy már semmi olyan nincs az életben, amiben ezután ne lehetnék véresen őszinte. Mert megmutattam mindent. És bármennyire is elviselhetetlenül fáj, talán van ebben az egészben valami jó is.

Mégpedig az, hogy nem szégyellek semmit. Egyáltalán. Kizárólag büszkeséget érzek. Mérhetetlen büszkeséget*. És azt, hogy történjen ezután bármi, úgy gondolom, a szeretteimnek sem kell szégyenkezniük miattam. Remélem, hogy neki sem.

"A szeppuku hagyományát -véleményem szerint- európai ember sosem fogja megérteni, sosem lesz képes mélyen átérezni fontosságát."

[starmythelonesurvivor]

Holnap hajnalban 23 leszek, tavaly úgy mentem át a 22-be, hogy csak délelőtt realizáltam, pedig fenn voltam. Az elhanyagolt vizsga munkáimat csináltam lóhalálában. Sok tekintetben sokkal előrébb vagyok, több lett az önismeretem, viszont nem mondanám, hogy meghozom a “helyes” döntéseket. Kényelmes, önző és gyáva vagyok, mintha valami filmben lennék, ha egy szent élettörténetét élném már régen nem itt lennék. Jó életem van, utazok, világot látok, nem kell elméletben szoronganom, nagyobb “úriasszony” lettem, mint az anyám valaha is, és úgy vagyok vele, hogy az anyagi indokok nélkül is minden téren csak rosszabb lenne, ha most elfutnék. Megingott a hitem, és most morális dillemában élek Önmagammal, de majd lesz valahogy, nem most szeretném túlgondolni, mikor a legrosszabb napjaimat élem, tisztuljon ki a fejem a nyomástól. Le kell vizsgáznom, hogy tovább mehessek, már ezen kívül csak egy félév és kalap-kabát. Nehéz bármi olyat mondanom az ezen az egyetemen eltöltött 2,5 évemről, hogy pozitívan csapódjon le, elfogadtam, de nem békéltem meg, tulajdonképpen fejlődtem, viszont úgy érzem sokkal többet el is vettek Tőlem, dehát ilyen az élet nem de bár?! Felkészít. Tulajdonképpen ha bejutnék az idén mesterire Budapestre sem az oktatásban bízom, úgy vagyok vele, nem bánom, ha nem lesz “jobb”, önigazolást szeretnék, hogy érek valamit. A faszim azt mondta Nekem nem kell majd dolgozni, lesz férjem, de azért ilyen buta nem vagyok, ez az egész is olyan múlékony, mint a nyár, akár már “holnap” lehet elmegyek. Én Önmagamért szeretném ezt az egészet, bizonyítani szeretnék, nem függni senkitől, csak még egy kis időt, egy leheletnyit, ne most kelljen mindent elkezdenem…23 lettem. Nem történt semmi, nem lettem okosabb. Fel van fújva, csak egy szám, ami akkor zavaró, ha fordul egy számot, vagy ha Leonardo di Caprio barátnője az ember.

[otthonzulles]

Olvasom olvtárs beszámolóját hogy a kemoterápiás kezelés után milyen egy kedvező leletet kapni. Ez átértékeli az ember saját szenvedéseit - jobb esetben

személyes vernyogás a hajtás után

Nekem ma egy rettenetesen szar napom volt, lejárt egy okmányom a Lehető Legszarabb időpontban és egy bürokratikus fekete lyukba kell alámerülnöm hogy megújíthassam (fun fact: nem is dolgozhatok addig amíg nincs meg, ~1 hónapig kb.) és már megint elég sötét gondolataim voltak (vannak), pedig a faszomat nem hogy örülhetnék hogy élek vagy egészséges vagyok (testileg?), miafasz :(((((

megint ott vagyunk hogy utálom ezt az egész kibaszott életet

felvetette ma itteni cimbora, hogy egyáltalán felnőttnek érzem-e én magamat merthogy ő kurvára nem. ember, én sem. 39 leszek idén de eddig csak sodródtam az árral. bejött a taktika nagyon sokáig, hogy a víz felszínén lebegek háborítatlanul mint egy szardarab a szolnoki dami strand nagy medencéjében; de 2020 óta, 2022 óta bekerültem valami örvénybe és kezd gecire kényelmetlen meg fárasztó lenni ez az egész. egy éve lesz - az ukrajnai háború kitörésének reggelén - hogy eldöntöttem, lépek a munkában egy nagyobbat (=a rohadék* osztrákoknál próbálok boldogulni) na és azóta egy nyugodt pillanatom nem volt bazdmeg. lesz még olyan, hogy élvezem az életet valaha is?????**

*előre elnézést az itt olvasó osztrákoktól, csak a faszom televan most a nyelvvel, az osztrákkal, nem a némettel, de a némettel is. pár hete egy hochdeutsch kolléganővel összefutottam és sziporkáztam az örömtől, hogy jé én ezt ÉRTEM?!?! minden szavát? nem vagyok retardált csak ezt a kibaszott boarischt kell megszokni? ne szóljatok hozzám németül pls

**igen tudom bazdmeg, terápia, terápia, terápia; sajnos ebben a gecis légüres térben ahol munkaügyileg éppen állok NINCS IDŐM erre, egész egyszerűen annyi tenni- és tanulnivalóm van hogy nincs rá most idő. nem volt rá idő már vagy 9 éve (munka, beosztás, 7/24 készenlét). vagy 4-5 amikor már kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a szar NAGY.

***na mindegy bazdmeg nyilván ezeket nem kellene megírnom sehova meg nem is vezet sehova ez az egész de sajnos az a helyzet hogy sikerült szociálisan igen ügyesen izolálnom magam; jó én ezen kamaszkorom óta erősen dolgoztam (ld. előző pont) és mostanra beérett a munka. nincs kivel beszéljek erről, vagy ha beszélek, lófaszt sem segít. csak az van hogy itt kiírom aztán reblogolok még pár kamasz-testű japán fürdőruhás csajt és le van tudva. merthogy szociális életem, az nem nagyon van. mondjuk úgy, most éppen nincs. intimitás, szeretet meg... mik azok, te jó ég

[onmarcangolo]

Szaturnusz gyűrűi , avagy gömbök és repedések..

Tegnap életem első panto előadásán voltam Ian McKellennel és azt hiszem, megértettem valamit, ami talán neked is hasznos lehet.

Vannak, akik jól járnak ezzel, mert egy sikertelen életet újrakezdeni és sikeresebben folytatni nagy pozitívum. Ha nem engedték, hogy azt szeresd, akit szeretsz, ha távol kerültél az elnyomó családodtól, ha meg tudsz törni egy akár évtizedek óta lefelé húzó rossz spirált...

A baj azokkal van, akik sikeresek voltak, de legalábbis szerették a régi személyiségüket. Ők a majom csapdájába estek, aki rámarkol a sóra az üregben, de ki már nem tudja így húzni a kezét, és addig marad rab, amíg képessé nem válik az elengedésre.

Sokan élnek így külföldön, hátrafelé nézve, emlékeikben élve, a Dob utca fényeit keresve a new york-i éjszakában. Mert nem értik meg, vagy nem akarják elfogadni, hogy a folyondár menthetetlenül ott maradt.

Nekik igazából jobb lenne "otthon". Ők azok, akiknek sohasem lett volna szabad elköltöznie - egy ideális világban.

A többségük nem is akart. Nekik kellett.

Nekik nem volt választásuk, mert látták, hogy összeomlóban az évezredes kőfal a folyondár alatt. Vagy akár üldözték is őket, mint szinte minden valamire való embert a magyar történelemben...

Lehet magunkat azzal vigasztalni - és igaz is! -, hogy a gyerekeinknek jobb lesz, de az életünk nem redukálható az ő boldogságukra. Nekünk is boldognak, elégedettnek kell lennünk, különben egyoldalú szolgálattá válik az életünk.

El kell engedni a sót.

Meg kell értenünk, hogy ez teljes újrakezdés. Akinek a szakmája átmenthető, annak azért persze könnyebb, mert a szakma hozhatja az új embereket, az új helyeket, az új megbecsültséget, az új éjszakák új fényeit is.

De sokunknak kell meztelenül fejest ugrania az örvénylő sötét semmibe.

Azt hiszem, ez nem a képességekről szól. Ha más nem, Auschwitz megmutatta, milyen elkepesztően szívós, alkalmazkodóképes és ellenálló az emberi lény. A mi életünk mások megpróbáltatásainak töredékén megy át. A mi viharjaink csak nekünk nagyok.

Ez a büszkeségről szól. Arról, hogy nem vagyunk hajlandóak elölről újrakezdeni. Diákká válni a professzorból. Nyelvet tanulni, újra előről referenciákat építeni, elfogadni, hogy újra beazonosígthatalan szürke pontok, láthatatlan kis senkik legyünk, miután egyszer már vérrel és verejtékkel váltunk valahol valakivé.

Vagy legalábbis jól esett ezt mondani magunknak.

Egyszer azt írtam, a költözés az alázat magasiskolája: a szálderekú tölgyek is megtanulnak a földig hajolni.

Magam sem tudtam, hogy e sorok írásakor még messze voltam az alázattól, amire azóta is folyamatosan tanít az élet.

Az alázat az lesz majd, amikor mosolyogni tudunk az új nyelven ejtett nyelvtani hibáinkon, amikor mosolyogva tudunk elfogadni rosszabb körülményeket, hogy onnan építkezve újra magasra juthassunk bármilyen értelemben, amikor nem érzünk már "méltatlannak" semmit, mert megértjük, hogy a méltóságunk belülről, a saját magunkhoz való hozzáállásunkból, nem mások hozzánk állásából ered.

Ekkor engedtük el a sót. Ekkor válunk szabaddá a saját magunk okozta fogságból. Ebben a pillanatban kezdjük el újraépíteni az életünket a korábbi életünk lélegeztetőgépen tartása helyett.

A társulatban sok szempontból a saját, otthon hagyott társulatomat láttam. És azt, hogy hiába lett volna meg bennem az alázat, a tehetség, az odaadás, bevándorlóként lehet, sőt valószínű, hogy sohasem lesz már belőlem Ian McKellen.

Többre vihettem volna ott, ahol a sok is kevés, ahol a legmagasabb hegy is csak domb és ahol csúcsragadozó lehet a patkányból.

Ahol ma nagynak lenni semmit sem ér, mert a kisszerűek milliói lehúznak, lerángatnak maguk közé akármennyire harcolnál is ellene.

Ez az, amit soha nem fog megérteni, aki ragaszkodik a magyarországi státuszához. Ez az, amit nem lehet elmagyarázni sokaknak. És ez az, amit meg kell értenünk, amikor a hátrahagyott egykori személyiségünket dédelgetjük párás szemmel.

Hogy a sikereink valójában porból voltak, a kicseink pedig kövek. Amint megengedjük magunknak, hogy felnőhessünk, látni fogjuk, hogy olyanok, mint a kisgyerekek féltve őrzött kis ládikái, amikben rágópapírt és törött rugókat tartanak.

Ha el merjük engedni, csak akkor építhetjük újra a személyiségünket, és csak akkor láthatjuk meg, hogy valójában nem veszítettünk semmit.

Amikor az új szemünkkel nézzük majd a régi magunk.

*

(Ezt még áprilisban írtam, de valamiért akkor nem tettem közzé.

A képen Ian Mckellen a Mother Goose című panto előadás során. A panto egy speciális színházi műfaj (nem azonos a pantomimmal), leginkább talán a vásári komédiához hasonlítható.)

[csacskamacskamocska]

A gyász

Elveszíteni egy barátságot, azt mondja a pszichológia, ugyanakkora, sőt, talán jobban megterhelő, mint egy párkapcsolati szakítás. Talán azért, mert ezek a veszteségek ritkán lezártak. A barátok csak szétfejlődnek, új kapcsolatokat alakítanak ki, új hobbijuk lesz, vagy más életszakaszba kerülnek. Eltávolodnak, kimaradoznak, végül eltűnnek az életünkből. Akkor is, ha mi még ragaszkodnánk, mert bennünk semmi sem változott.

Hazugok vagyunk. A párkapcsolatok nem engedik meg a hazugságot, hamar lebukik az ember és a napi együttlétben hamar kiütéseket kap az irritációtól, ha már nem szereti, nem bírja a másikat, ha már az is zavarja hogy a másik levegőt vesz. Egy nap mindenki tudja, hogy vége. A barátságok nagyobb terhet bírnak nagyobb toleranciát, több ki nem mondott dolgot. Mert leválogathatjuk, hogy ezt vagy azt szeretem benned, amarról meg ne beszéljünk abban a kis időben amikor kontaktálunk. Nem akkor mondjuk el a problémákat amikor nem bírjuk tovább, hanem akkor, amikor alkalmasnak tűnik. Nagyon őszintének hisszük magunkat, de valójában picit hazugok vagyunk, hogy megőrizzük a másik barátságát. A párkapcsolatban muszáj teljesen őszintének lenni, mert egy kapcsolatnak nem lehet „köd fala, vára”. Tudod, hogy holnap is bennehagyja a vajazókést a vajban, ha nem szólsz.

Ne beszéljünk a kevert dolgokról. Mindig is igyekeztem szétválogatni, de nem mindig sikerült. Talán sosem.

Szóval a gyász fázisai, bármilyen dolog végén: Tagadás (nem, nincs még vége, majd folytatjuk valamikor, ennyi évet nem lehet a kukába dobni, annyi jó dolog volt, stb) Düh (azért de kibaszott geci, mennyi mindent tettem érte, most meg le se szar, kurva anyját, nem is érdemelte meg a figyelmemet, anyja picsáját, kinek képzeli magát, és amúgy is hogy néz már ki?) Alkudozás (nem lettem kidobva, tulajdonképpen én akartam így, ha jobban belegondolok. Nekem volt igazam. De talán, ha ezt vagy azt máshogy mondom, máshogy csinálom, akkor máshogy lett volna.) Depresszió (nem lesz ilyen többet. Tudom, hogy sokféle lehet még, de ilyen már nem lesz. Talán nem is vagyok alkalmas. Vagy nem is jár nekem. Sokat beletettem és teljesen értelmetlenül, mert ez a vége mindig. Fájdalom.) Elfogadás (az életünk tényleg megy tovább, és bár valóban nem lesz ugyanolyan, de lesz más. Más barát, más kapcsolat. Lehet, hogy még nincs, de a világ tele van barátságra és kapcsolatra vágyó emberekkel. Jó volt megtapasztalni, megtanulni azt ami volt. Már csak emlék.) Ezek nem egymás után következek, hanem folyamatosan vannak jelen, váltják egymás óráról órára, inkább csak a mennyisége, súlya lesz jelentősebb egy-egy résznek egy fázisban.

Azt mondják, annyi idő a gyász, hónapokban számolva, amennyi idő a kapcsolat volt években. Én nagyon remélem, hogy nem, mert az durva lenne. Talán a düh részbe tartozik, amikor szeretnéd, ha a veszteség a másiknak is fájna, de a lelked mélyén tudod, hogy ha fájna, nem szakítottad volna meg a kapcsolatot. Meg, dehogy akarsz olyan kicsinyes geci lenni, aki rosszat, fájdalmat kíván valakinek. Dehogy! Semmivel sem lenne jobb. De valami nyöszörög az ember lelke mélyén, hogy ne lépjenek át rajta. Hullámzik az egész, de végre lehet szelíden beszélni magamban, hozzád. Kérlek, ne beszél velem így! Kérlek, tudnál valahogy kedvesebben? Van rám időd? Van kedved? Lehetne, hogy most te...?

Na mindegy, csak egy sztori, de tényleg azt gondoltam, hogy bírni fogom életem végéig. Mindig hullámozva, mindig változva, alakulva, alakítva. Ennyi idősen már se kötni se elveszíteni nem nagyon szoktak barátságokat. Érettebbnek kéne lennünk. De nem. És az ugyanez lesz életem végéig, az végül halálra rémisztett.

[azsofiaa]

Rossz belátni, hogy soha senki nem fogja pótolni azt amit veled megéltem. Hiányzol és ez örökre így lesz, ugyanúgy fogsz 10 év múlva is mint most 4 év elteltével… Veled jobb életem lehetett volna, mégis visszamentem az élhetetlenbe:( Nem érdemeltelek volna meg, sajnálom!

[csakcsiga]

Tegnap elém dobta(mit dobta szinte bele hányta a fülembe)ezt a számot a spoti.

Egyből eszembe jutott az emlék mikor 19-20 évesen lementem Pécsre a gyermekkori barátaimhoz akik ott tanultak (bölcsészkar, zenekar, egyetemi élet... csak a szokásos). Előtte mondtam meg (rengeteg pöcsölès után)egy lánynak akit kerülgettem már egy jó ideje, hogy mi a helyzet és a vége az lett, hogy csúnyán lepattantított.

Ha jól emlékszem a Szenesbe(ebbe nem vagyok biztos mert rohadtul sok ilyen alter hely volt Pécsett)léptek fel a srácok a 30y előtt. Ott forgolódtam meg segítettem pakolni a srácoknak és a Papa megkérdezte miért van ilyen búval baszott fejem, Ati barátom egyből rávágta hogy csaj probléma csak még fiatal vagyok. Erre hátulról megszólalt a Zoli, hogy ááá az ilyen öregen se lesz jobb, csak tanulj meg magadon röhögni.

Szóval kint álltam a színpad mellet hallgattam ezt a számot és csak az járt a fejembe, hogy nekem milyen szar engem senki se szeret. És üres vagyok ...stb

Most meg már fogom a fejem, hogy ott voltam alig 20 évesen se, saját önálló kis életem kezdetén (én meló mellet csináltam az egyetemet) bejárással egy akkor már menőnek számító zenekar backstage-èbe és mi a faszèrt nem szórakoztam!

Ugyan a gátlásaimat azóta se tudtam teljesen levetkőzni, de sokkal többet mulatok magamon.

[a-banat-istene]

Hetek teltek el, mióta újra szétváltak útjaink…

Már nem fáj a hiányod, nem szeretnék minden áron melletted lenni.

Végre észhez kaptam, tudom, hogy nem Rád van szükségem.

Köszönöm, hogy másodjára már őszintébb voltál velem, s megmutattad igazi énedet.

Egyre kevésbé hiányzol, s már nem érint meg annyira ha közelemben vagy..

Elindultam a gyógyulás felé.

Köszönöm Neked az elmúlt hónapokat.

Megtanultam, hogy nem az az ember fogja összeforrasztani a szívedet, aki azelőtt összetörte.

Fáj, hogy nem az az ember vagy, akinek hittelek, vagy szerettem volna hogy olyan legyél.

Még így is szerettelek minden egyes hibáddal együtt..

Örülök, hogy másodjára nem úgy váltunk el, mint először.

Boldog vagyok, hogy továbbra is jóban vagyunk, de már ennél többet nem szeretnék!

Egy hónappal ezelőtt még veled terveztem az életemet.

Már csak ezeket kérem tőled: Ne szeress, ne akarj vissza jönni, ne akarj többet mint barátság!

Tényleg te voltál az eddigi legnagyobb lecke az életemben.

Ráeszméltem végre, hogy melletted elvesztetted önmagam, s hosszú hónapok kellettek, hogy kezdjek újra visszatálalni magamhoz.

Már nem sírok érted, nem vagyok fent egész éjszaka, mert fáj hogy nem vagy!

Jól vagyok! Végre boldog vagyok, NÉLKÜLED!

Sosem foglak elfejteni, ha egyszer a gyerekeim megkérdezik ki volt életem első szerelme, a Te nevedet fogják hallani!

Még ennyi idő után sem jöttem rá, miért szerettem beléd, de már nem is keresem a válaszokat.

Boldog vagyok hogy megtörtént, viszont az jobb, hogy màr nincs többé olyan hogy MI.

Végre külön utakon járunk.

Remélem egyszer te is megleled a boldogságodat, nyitsz majd a másik felé.

Még egyszer nagyon szépen köszönöm Neked az elmúlt hónapokat.

Az életem egy fejezete befejeződött, bízom benne a következő sokkal jobb lesz.

[szentimentaliskozhely]

Nem gondolom hogy nekem valaha is szerencsém lesz a szerelemben. Mindig rossz emberbe szeretek bele. Én eddig hittem a szerelemben, hogy az felülír mindent, es azt szeretjük, akit szeretnünk kell. Ez miért nem ilyen egyszerű? Miért nem működik ez úgy hogy abba szeretünk bele, aki a tökéletes társunk, aki ugyanazzal az értékrenddel rendelkezik, mint mi, aki ugyanúgy szeret, akinek ugyanazok a céljai, vágyai álmai, aki ismeri mindegyes rezdülésünket, mert maga is úgy rezdül, aki mindig érti az érzéseinket mert ő is úgy érez. Miért lehet olyat szeretni akit csak szeretsz, de többet várnál, mást várnál, egyszerűen olyanná akarod formálni akire szükséged lenne. De nem lehet, mert ő úgy maga ahogy van, és ő dönt saját maga változásáról, vagy stagnálásáról. Szóval tehetetlen vagy, egy olyan embert szeretsz, akit nem is érted miért szeretsz. Viszont szereted, mert ha belegondolsz hogy elveszítheted, megszakadsz belülről, és képtelen vagy elengedni. De ha meg vele vagy megszakadsz attól a kíntól hogy nem ugyanazok vagytok, és nem tud megérteni, és te sem tudod őt megérteni. És létezel a nagy meg nem értésben. A nagy szorongásban. A nagy fájdalomban.

Ami nem létezne, ha nem éreznél.

Már 17 évesen is én voltam a szerelem vádlója egy iskolai bíróságon, kemény büntetés kértem, életfogytiglanit, kivégzést, pusztulást rá. Hogy lehet ennyire gyűlölni és szeretni ennyire a szerelmet egyszerre? Azt érzem hogy annyira kevés időre és annyira sok jót adott, és annyira sok időn keresztül nagyon sok rosszat okozott, hogy nem tudom ezt a kettősséget úgy istenigazából feloldani magamban.

Az is lehet hogy én magam vagyok pusztulásra ítélve és a szerelem meg amúgy jó dolog, csak isten az asztalánál azt mondta hogy tessék neked csak ennyi jár, erősnek tűnsz cipeld el a hátadon mások életének fájdalmát.

És élek így aztán, mert mást nem tehetek, arányosan sajnos sokkal többen szeretnek mint utálnak, így sajnos nincs lehetőségem feladni, na de hát az majdnem egyenesen következik ebből, hogyha nem adom fel akkor már meg is akarja az ember nyerni nem?

Vagyis lehet nem az ember, hanem én.

Nem tudom mi az élet értelme, nem tudom bennem van e értelem. Nem tudom mit akarok az élettől, meg közben azt sem hogy az élet mit akar tőlem.

Boldog lennék ha önmagában csak boldogan szerelmes lehetnék? Vagy boldog lennék ha önmagam lennék a szerelem nélkül? Vagy ennél többre vágyok? Mindkettőre egyszerre talán.

De úgy a helyes emberbe. Vagy jelenleg a helyes emberbe vagyok szerelmes csak nem jókor és csak ki kell várnom? De mi van ha addig a sok fájdalom felemészt belülről? Nem mondhatom azt a szerelemnek hogy baszódj meg jobb nekem egyedül? Miért nem tudom irányítani? Felőröl, hogy csak ki bejár az életemben és felkavar mindent mint egy hurrikán, én meg szedhetem össze a romokat.

Gyűlölöm az életem. Nem látok el holnapig. Fogalmam sincs mi a következő csapás. Igen arra már csak nem is gondolok hogy jó is jöhetne, mert esélytelen. Ha jön is már meg se élem mert készítem magam a következő rosszra.