avarosperemen-blog

[avarosperemen-blog]

Volt egyszer egy Dzsumbuj, 2017

[avarosperemen-blog]

Gábor 20 éves, nyolc testvére van. Születésétől kezdve 14 éves koráig élt a Dzsumbujban. A tizenegy fős család a Dzsumbujban egy kisebb, 28 négyzetméteres szobakonyhás lakásban lakott, amelyben nem volt fürdőszoba. Gábor egy budapesti kereskedelmi szakközépiskolában végzett, és mellette dolgozik is. A család a bontáskor a cserelakás lehetőséget választotta, és ma is ebben – a IX. kerület egyik külső részén található – szobakonyhás lakásban laknak. Előrelépés, hogy ma már van saját fürdőszobájuk.

„Oda születtem, és büszke vagyok arra, hogy dzsumbujista voltam, szóval nem szégyellem magam. Hát ugye az iskolába nekem, mikor én ott a Mester 67-be jártam, voltak megszólítások, hogy jaj dzsumbujista és akkor jaj másik kerület, vagy valami, de nem konkrétan a gyerekek, hanem az igazgatónő, hogy ti onnan a putri telepről jöttetek.”

„Édesanyám az most már főállású anyuka lett úgymond, neki az a munkája ugye nem is tudom hány éve, már 24 éve, hogy neveli a gyereket. Szóval anyukám nem dolgozott, apukám viszont igen, ő tartott el minket, mikor így kicsik voltunk. Édesapukánk, hát ugye nem sok jövedelmet kapott, meg a családi pótlék se volt elég. Mi is így hátrányosan, de megéltünk. Szóval voltak nekünk is jobb napok, meg voltak rosszabbak is, mint a többi embernek ott.”

„Két ágyunk volt, azon aludtunk ilyen hárman, négyen, valaki a földön aludt, szóval nem volt az, hogy jaj, bejött valaki hozzánk, szomszéd és akkor jaj, ezek földön aludnak. Szóval ott mindenki úgy élt, ahogy élt magának, szegényesen.”

„A „ B”épületben laktam egyébként. A gyerekek és a többi társaság is nagyon jó volt. Egymással kártyáztunk, a szegények a szegényeken segítettek, szóval nem volt az, hogy neked nincs, akkor nem adok és akkor máskor ők se adnak. De ez legfőképp amikor egymásnak adtak, az a családi pótlék volt, amikor volt pénz.”

„Volt a Dzsumbuj Help, a Szántó Kata, Antal Zsuzsa,őket nagyon szerettem, ő volt a családgondozónk is. Hát úgy volt, hogy akik oda jártak óvodába, azok reggel lementek 8-fél 9 fele, reggeli, utána közös foglalkozás, fejlesztések és akkor délután, akinek még volt kedve, akkor voltak ilyen klubok úgy, hogy fiúk külön, lányok külön. Ott egymást meg tudtuk még jobban ismerni. Nagyon szerettem óvodába, iskolába járni.”

„Nekem nagyon sok személyes élményem van a családsegítőről. Én nagyon szerettem odajárni, mindig beszöktünk a lány klubba. Aztán volt a farsang... karácsonyfa voltam, én nyertem meg. Következő évben meg voltunk nyolcan testvérek, húgom volt a Hófehérke, mi meg a hét törpék, fiúk. Akkor is mi nyertük meg.”

„Hát mi a kiköltöztetsénél a lakást választottuk, nem a pénzt. Vidékre meg nem szerettünk volna költözni, mert ugye ott lehet kapni olcsón, csak a munkalehetőség nekünk se lett volna jó. Azért inkább lakás, akkor így Pesten vagyunk, dolgozunk, segítünk, otthon adunk.”

„Szerintem itt is fogunk lakni, amíg ezt nem kezdik el lebontani, mert egy idő után ezt is le fogják, én már azt is hallottam. Hát nem tudom, mi nagyok az én családomban próbálunk most már kitörni így a családból, hogy külön költözni és akkor külön család, alapítani külön családot, megélni.”

„Én visszamennék a Dzsumbujba amúgy. Ha lenne sok pénzem, felhúznám így az egészet, ugye megépíteném, aztán visszahívnám a régi lakókat, akiket elérek és akkor ugyanúgy lenne, mint régen”

[avarosperemen-blog]

Vénusz a Dzsumbujban született, 23 éves. Édesapja meghalt, édesanyjával él egy IX. kerületi önkormányzati lakásban, nincs testvére. Több középiskolába járt, 13 éves korában gyermekotthonba került, de viszonylag hamar hazaköltözhetett az édesanyjához. Érettségi után több helyen is dolgozott, de sokszor voltak problémái a munkatársaival, illetve a munkahelyi körülményekkel. Mikor az interjút készítettük, Vénusz éppen egy ruhatisztítóban dolgozott, azóta munkahelyet váltott. A Dzsumbujra nosztalgikusan tekint vissza, nagyon szeretett ott élni, egyike volt a legutolsó lakóknak. Nem örült annak, hogy lebontják a telepet, mindent megtett, hogy olyan sokáig maradhassanak, ameddig csak lehet.

„Volt olyan, aki a Dzsumbujban lomtalanításból élt, én ezt nem tartom cikinek, mert igazából sokan, hogy is mondjam, ott ilyen... hát szegény emberek laktak, szegényebbek, mindenki úgy élt meg, ahogy tudott. Volt olyan, mikor pénteken délután valaki 150 forinttal indult el, és akkor nem tudta, hogy most zsömle, vagy párizsi.”

„Meg így azt vettem így észre, mikor már kicsit nagyobb voltam, sulis, elsős, másodikos, harmadikos, hogy amikor így jövök le a villamosról, hogy az emberek a kocsiból nagyon benézegetnek, mindenki így lenézte a helyet. Igazából a suliban is, a Mester 67-ben is nagyon sok dzsumbujista gyerek járt, kicsit lenéztek, ezt lehetett érezni. Tehát így akárhova ment az ember, nem az, hogy kizárták őket, de így nem annyira foglalkoztak velük, szerintem. Például az összes hivatalos helyen.”

„Hát természetesen voltak nagy balhék, veszekedések, szinte minden nap kinn voltak a rendőrök. Rengeteg ilyen kocsilopás volt sajnos. Hát voltak ugye a drogosak, pont mellettünk, nagyon hangosan buliztak, és ezért nem tudtam felkelni reggel a suliba.”

„Én annyira szerettem a mi folyosónkat, hogy például kinn aludtam a folyosón, volt olyan is, esküszöm. Nem érdekeltek a szomszédok, mindenki tudta, hogy én meg anyu kinn alszunk, azt én kezdtem el aztán nyáron, tényleg, és eleinte nagyon szégyelltem magam, így a kerítésre raktam ilyen lepedőket, hogy ne látszódjak ki... Nagyon emlékszem rá, és utána már anyu is kijött mellém, utána már többen csinálták a harmadikon is, hogy meleg volt nagyon, ilyen 40 fok, és akkor kinn aludtak.”

„Az összetartás az megvolt. Mikor elromlott valami, mondjuk a hűtő, akkor beengedték, vagy mikor valakinek levágták az áramát, például a szomszédnak, akkor mi adtunk, tehát az összetartás, az megvolt. Amikor valakinek nem volt mosógépe, akkor lehetett mosni nála. Vagy valakinek, mikor volt ilyen ruhája, amit már nem használt, azt odaadta valakinek. Én is kaptam, én is adtam. Amikor maradt kaja és tudtuk valakiről, hogy nem eszik, azt is vittünk, meg minekünk is volt olyan, mikor hoztuk-vittük a cuccokat, és tök jólesett.”

„Mikor innen mennünk kellett, akkor így mindig kaptuk az címeket. Volt amire el se mentem. Mondtam anyunak, hogy: >>Anyu, nem kell! Mi itt maradunk még<<. Még húztuk az időt, még álmodozok, meg nézelődök, még nem akartam. Aztán végül bementem az önkormányzathoz. Néztük a cserelakásokat: >>Nem tetszik a konyha, mert kicsi, nem férek el benne.<< Meg ilyeneket mondtam össze-vissza... hogy maradjunk még ott a Dzsumbujban. Aztán mi voltunk az utolsó lakók, már a biztonsági őrök is kérdezték: >>Mikor mennek?<<, és akkor mi mondtuk, hogy: >>Ááá még nem, még maradunk<<.”

„Én szerettem a helyet, engem nem érdekelt más véleménye. A barátaim, akik a barátaim voltak, ők úgy fogadtak el, ahogy. Én mindig ezt elmondtam, én erre mindig büszke voltam, rengeteg versenyen voltam, mikor a suli ment. Én ott is mindig elmondtam, hogy én Illatos úti vagyok. Igazából azért voltam rá nagyon büszke, mert itt nőttem fel, és mindenki ahol ott nő fel, nagyon szereti, akármilyen. És igazából nagyon szeretem a szomszédokat, a lakást, akármilyen csúnya volt... kosz, meg minden, katasztrofális, én mégis nagyon-nagyon szerettem a lakást, a helyet, a pincét, amibe egyszer mentem be, és kimenekültem, a macskáktól kezdve a lépcsőket, amik nagyon koszosak voltak, a korlát, ami nem volt, tehát én mindent nagyon szerettem, amilyen volt. Mindent.”

„Arra is nagyon büszke vagyok, hogy leérettségiztem, normális ember maradtam. A Dzsumbujban sajnos nagyon sokan elkallódtak. Tehát, nem akarok neveket mondani, de nagyon sokan tényleg, akikkel együtt gyerekek voltunk, mert mondjuk a drog felé mentek.”

„Az volt az életem, az volt a szívem, tehát nem tudtam elképzelni másik lakást. Az volt a mindenem. Nem tudtam elképzelni az életemet máshol. Amikor költöztünk, az idősek, azok megértettek, de a többiek nem, azok mentek. A nagycsaládosok. De tényleg, aki ott született, ott… Minden emlékem oda köt. Tehát hogy minden hónapban, mikor megyünk, úgy várom a nyugdíjat, anyu menjünk már, úristen anyu, gyere már. Mert hogy ugye a postással megbeszéltük, hogy nekünk oda az üres telekre hozza a pénzt. És akkor, amikor ott vagyunk, akkor így nézem a telket. Már az is eszembe jutott, hogy odamegyek a nyáron sátrazni, vagy mit tudom én. Még nincs sátram, de beszerzek egyet, vagy nem tudom.”

[avarosperemen-blog]

Hajnal egy Borsod megyei településen született. Édesanyja halála után édesapja Budapestre költözött, ahol későbbi élettársától megörökölte dzsumbujbeli lakását. Hajnal férjével és három gyerekével 30 éves korában, 1982-ben követte apját Budapestre, ekkor költöztek a Dzsumbuj „A” épületébe, ahol annak lebontásáig laktak. Hajnal alkalmi munkákból élt, többek között az épületek rendbentartásáért felelt. A bontáskor nem kapott cserelakást. A 3 és fél millió forintos összegből, amit a lakása beszolgáltatása után kapott, nem tudott új lakást vásárolni. Férjének mindkét lábát amputálni kellett, jelenleg őt ápolja. Hajnal egy gyerekkori betegsége miatt csak részmunkaidős állást vállalhatna, kísérővel, de erre pillanatnyilag nincsen lehetősége. Fiával, menyével és unokáival a Gát utcában éltek, majd 2017 márciusában kilakoltatta őket a Ferencvárosi Önkormányzat. 

„Hát úgy történt, hogy nekem Borsodban, otthon volt egy nagy lakásom, mert az apukám épített nekem. Kétszobás, minden volt benne. Apukám már Pesten élt az új élettársával. Azt mondta >>Lányom, gyere fel, neked is jobb életed lesz<<. Ott akkor el tudok menni dolgozni, azt mondja. A Kádár idejében volt ez. Mert ottan Borsodban nem volt munkalehetőség. Így kerültünk fel a Dzsumbujba.”

„Akkor még nem volt ez, hogy fürdőszoba meg ilyenek. Olyan szoba volt a Dzsumbuj-lakás, hogy közös volt a vécé, hogy így át kellett menni egymáson, meg a fülke is közös volt, úgy laktunk. Utána már komfortosították, megkaptuk a fülkeszomszédot, és akkor fürdőszobát csináltam,komfortosítottam, és akkor kicsit jobb volt az élet. Tudott az ember fürödni kádban, volt melegvíz, nem kellett melegíteni a vizet a gázon.”

„Nagyon szerettem ott lakni, egy időben gyönyörű szép volt. Akkor boltívet csináltunk, nem volt muszáj csinálni, de nekem tetszett a boltív. Mozaiklapoztuk le, úgyhogy ráment egy csomó pénz, mert mindent önerőből kellett megcsinálni.”

„Én ott laktam pont az „A” épületben, ott az elején, ahol a buszmegálló állt meg régen. Pont ott laktam a földszinten. Volt kocsma, volt közért, akkor volt egy nagy ABC, azt elbontották. Úgyhogy minden volt ott az embernek, nem kellett messzire menni. Úgyhogy szerettem ott lakni, jó volt, biztonság, beilleszkedtem. Elfogadtam őket, meg minket is elfogadtak, szerettek ott az emberek minket, mert olyan barátságos voltam. Nem tettem kivételt, hiába szegény volt, és jó nekem egy kicsit jobb volt, de nem sokkal volt jobb. Én segítettem sok embernek, ők viszonozták nekem, amikor én voltam egy olyan helyzetben, hogy nekem nem volt. Az ember a szegénységet nem szégyelli. Csak kellemetlen.”

„Az embereket lenézték. >>Honnan jött? A Dzsumbujból jött, juj juj, a Dzsumbujból…<< Az ember már ki se merte ejteni a száján, hogy honnan jött. >>Jaj, ott milyen élet van?<< Hát milyen élet van, mondom, rendesen élnek az emberek. Hát mondom, nem eszik meg egymást, nem kannibálok, hogy megegyék egymást, nem élnek emberhúson. Be lehet menni a lakásokba, normálisan le lehet ülni.”

„Én takarítottam az udvart is, mind a három épületet, az „A” épületet, a „C”-t, a „ „B”-t. Már hét órakor felkeltem. És akkor meg is voltak velem elégedve. Olyan szépen takarítottam, kihúzgáltam a kukákat, segített nekem a fiam is. Hát, szerettek engem ott, tisztaság volt, meg rend. Hány évig takarítottam? Olyan öt-hat évig. És utána meg mondták, hogy >>Jaj, miért hagyta abba?<< Azt mondták: >>Sír az udvar, sír ez, sír az. Koszos a lépcsőház, nincs rendberakva<<. Még akkor kaptunk hipót, kaptunk mosóport. De akkor utána, amikor már nem volt IKV, már nem kaptunk semmit. Akkor már csak úgy sepregettünk.”

„Csak amikor ez az IKV megszűnt, akkor nagyon elszabadult a pokol. Akkor úgy volt, hogy nem volt takarító, teljesen hegyekben állt a szemét. Az Illatos utat elnevezték Dzsumbujnak. Én nem tudom, hogy miért lett Dzsumbuj. Mert gyönyörű szép volt, nyírták a füvet, öröm volt kiülni az udvarra, tele volt virágokkal, mikor oda mentem, akkor parkosították, gyepfüvet raktak le, minden. Az IKV utána már nem törődött vele. Akkor jött a rendszerváltozás, akkor még jobban elszabadult a pokol. Szegénység volt, nem volt munka se, nem nagyon vették föl az embereket se.”

„Az emberek jártak a Dzsumbuj Helpbe, volt, aki segített, megtettek értünk mindent. Úgyhogy aranyosak voltak, a gyerekeknek tartottak ilyen műsorokat, még én is felléptem. Én is belementem. Tanították a gyerekeket énekelni, úgyhogy beilleszkedtek azok a gyerekek ottan. Azok, akik feljöttek Borsod-vidékről, beilleszkedtek, mert tényleg olyan műsorokat csinált ez a Szántó Kata meg a mittudoménki, nem tudom már tényleg úgy a nevüket, hogy a gyerekek tényleg mindenbe belementek. Én is felléptem, én voltam a Dolly Roll.”

„Én szerettem ott lakni, nagyon szerettem. Mindenki visszasírja, hogy elbontották, mert olyan épület volt, hogy stabil épület volt. Csak rá kellett volna fordítani az önkormányzatnak, hogy egy kicsit kitatarozta volna azt a lakást.”

„Először az „A” épületet kezdték el, és utána kezdték el a „B”-t. Azt meg rá egy olyan három-négy évre kezdték el bontani. Most meg már végigbontották tavaly. Nem tudom, hogy miért rakták ki onnan az embereket. Nem is épült oda semmi se. Azóta, már azt se tudom, hány éve bontották el, olyan három éve körülbelül, azóta semmi sincs a helyén, semmi.”

„Hát nem tudtam venni három és félmillió forintból lakást. Volt egy darabig, mentem ide, vándoroltam, Borsodba mentem a testvéremhez. Utóvégre hol jutottam ki? Lettem egy hajléktalan. Mert az vagyok, egy hajléktalan, csak ide be vagyok jelentve a menyemnél. Csak ő olyan aranyos volt, hogy bejelentett engemet.”

„Meg még a férjemet is ellátom, nincs lába. Nem is mondtam, hogy levágták a lábát.Trombózisa volt, érszűkülete. Volt egy nagy infarktusa, szóval elegem van nagyon. Semmi támaszt nem kapok, a közgyógyot sem adták meg, mostmár pénzt adnak közgyógy helyett, teljesen ki kell fizetni a gyógyszereket, úgyhogy kegyetlen életem van most. És segítség sehonnan, azt a kis nyugdíjat kapjam, ötvennégyezer forintot kapok. Most azt a harmincötezer forintot megigényeltem, hogy a lábát elvesztette. Úgyhogy kegyetlen.”

„Fent vagyok az interneten. Az a címe a filmnek, hogy A Dzsumbuj gyermekei, még hosszú hajam volt. Hogyha meghalok, akkor legalább az unokáim nézzék már meg, hogy… hogy régen hogy volt.”

[avarosperemen-blog]

GYERE EL, HA TE IS OTT LAKTÁL, VAGY HA ÉRDEKEL A DZSUMBUJ TÖRTÉNETE!

A város peremén csapata bemutatja a Dzsumbujról szóló nyomtatott kiadványát.

Készítettünk egy 100 oldalas színes, nyomtatott kiadványt a Dzsumbujról, amit szeretnénk nektek bemutatni május 20-án egy délutáni esemény keretében a Ferencvárosi Művelődési Központban. A füzet a „Volt egyszer egy Dzsumbuj” címet viseli és az 1937 és 2014 között fennálló Illatos úti telep történetét mutatja be a volt lakókkal készített interjúk részleteivel és illusztrációkkal kiegészítve. Mit jelent a batyuzás? Kik laktak a Dzsumbujban? Mi volt az a Dzsumbuj Help? Gyere és ismerd meg részletesebben a kezdeményezést! Program: 15.30-16.30 Kerekasztal-beszélgetés a városi szegénységről és a lakhatásról a Dzsumbuj és a Hős utcán keresztül 16:45 -17:10 Részletek vetítése a Dzsumbuj egykori lakóival készített videóinterjúkból 17:30-18:30 Kiadványbemutató 18:45-19:20 Kvíz

A belépés ingyenes, az érdeklődők pedig a kiadványból is elvihetnek egy-egy példányt. Támogatók: Ferencvárosi Közösségi Alapítvány, PwC Hungary Kövess bennünket Facebookon, lájkold be A város peremén oldalát!

[avarosperemen-blog]

#28

„Járogattam vissza, járogattam vissza. Mert a „C”-ben meg a „B”-ben még azért megvoltak. És azért laktak ott még rokonok. Figyelgettem a híreket, hogy mikor hol tartanak. Hogy mikor bontják már le az egészet. És olyan furcsa is volt látni először, amikor semmi nem volt…” (Mariann)

[avarosperemen-blog]

#27

“Amikor esküvő volt, nagyon sokan voltunk. A konyhában táncoltunk, a szobán is táncoltunk, össze-vissza, ahol tudtunk. Még az előtérben is táncoltunk. Felvettem anyukámnak az esküvői ruháját és a kisgyerekek ott voltak, azok meg kint táncoltak, mert ugye odáig elért a zene. És volt a szomszédunk, a Feri bácsi, Isten nyugosztalja, ugye mondta nekünk, hogy nyugodtan feküdjünk le aludni, megcsinálta nekünk a kisházat, meg minden. És akkor lefeküdtünk aludni. Aztán mégse feküdtünk le aludni, inkább visszamentünk táncolni. Úgyhogy reggelig fenn voltunk, nem is aludtunk semmit" (Dina)

[avarosperemen-blog]

#26

“Szivacs szivacs hátán persze. Nem volt senkinek külön élete ott, ez természetes, meg a tisztelet az megvolt teljesen, úgyhogy az, hogy szivacson kellett aludni, de mégis megvolt ennek mindennek a melegsége, az egész dolognak, az mondom sokkal többet jelentett, mai napig visszamennék inkább oda, mint egy 100 négyzetméteres lakásba. Ennyi, mert sokkal jobb volt akkor, mint most. Így, külön. Ott ott érezni lehetett az az igazi családot. Most lehet, hogy nem 100 négyzetméterbe laktunk 20-an, hanem laktunk egy huszonhét négyzetméterbe, de sokkal jobb volt. Családiasabb volt a légkör, meg  senki nem bántott meg senkit, mindenki csinálta a dolgát, mindenki végezte amit kell. Este szivacs szivacs hátán, de mindenki aludt” (Ilona)

[avarosperemen-blog]

vadászidény a dzsumbujban

[avarosperemen-blog]

#25

“Elkezdődött ez a bevándorlás, és az őslakosok nem győztünk bejárni az önkormányzatba, hogy csináljanak valamit, mert mi itt szeretnénk maradni. Akkor még ép, egészséges volt az udvar, zöld, virágok, mindenki erre odafigyelt. De egyszerűen megrémültünk, hogy nem kapunk segítséget… Mert indítványoztuk mi fiatalok, akik már akkor 19-20 körül voltunk, de jó lenne a két lakásból egyet (2 szoba-konyhás lakást összevonni - szerk.) és akkor ott tudunk családot alapítani. S megmarad a közösség is, meg még a mai napig az lehetne egy lakópark…, vagy „bármi”. És mindig nemleges választ kaptunk. Akkor akiknek volt egy kis lehetőségünk, hogy csere, vagy szülők által egy kis plusz pénz, az onnan menekült. Így jöttem el én is onnan.” (Marcsi)

[avarosperemen-blog]

#24

“Voltak érdekes játékaink, amik nem egy hétköznapi lakótelepre jellemzőek szerintem. Például szerettünk beöltözni az utcán talált ruhákba, amiket kidobtak. És elmentünk egy buszmegállóval arrébb és kéregettünk az autósoktól pénzt, hogy hát nincs pénzünk, szegények vagyunk és abból elmentünk utána fagyizni. Talán ez nem egy, nem egy hétköznapi dolog. Üres lakásokba szerettünk játszani (...) Nem volt olyan sok, de én emlékszem, konkrétan a B épületben volt a földszinten egy, oda jártunk konkrétan játszani. És azért jártunk oda, meg azért szerettünk, mert voltak ott bútorok, meg ugye ilyen otthagyott dolgok, baromi sok szemét. Mit csináltunk gyerekek? Kitakarítottunk, mintha egy lakás lenne. És akkor tudod, játszottuk, hogy mi már felnőttek vagyunk. Tehát igazából ez volt a lényege. Lehet, hogy mondjuk akkor gyerekként megkérdezel, tök mást mondok, de így visszagondolva ez volt a lényeg.“ (Reni)

[avarosperemen-blog]

#23

“Hát énnekem nagyon a szívemhez nőtt és nekem az életem a Dzsumbuj. Hiába nincs meg, maga az egész telek, az egész hely… Én oda vissza szoktam járni és beszélgetek, úgy magamban. Hogy emlékszel, amikor és így... Mert nekem azért kiszakított egy darabot a szívemből a Dzsumbuj leépítése. Ugyanis, én ott tanultam meg megküzdeni az élettel és én ott tanultam meg az emberséget. Tehát nekem az a nyomor és az a szegénység volt a domináns és a minden. Hogy nem adod fel, hogy küzdesz, hogy merj, hogy csináld, hogy kelj föl” (Budai Robi)

[avarosperemen-blog]

[avarosperemen-blog]

[avarosperemen-blog]

#22

„Családsegítők segítettek (…) szóltak, hogy be lehet adni  lakásigénylést pályázaton. Kettő, három nem sikerült, kaptam egy tippet a családsegítő vezetőjétől, hogy inkább próbáljak meg ott a Dzsumbujba egy üres lakást, azt talán könnyebben megkapom, meg nem igazán pályáznak rá emberek. (…) Negyedszerre sikerült, igaz, hogy csak egy szobakonyha, de nagyon örültem neki, akkor már megvolt az ötödik gyerekem, párom, úgyhogy voltunk heten, de akkor is jó volt, aztán laktam benne egy évet. 

Megint kaptam egy tippet családsegítőtől, hogy üres a szomszédom, mert ott úgy volt, hogy szobakonyha, másik szobakonyha, volt a wc, egy kis előtér, és akkor az közös volt, de ha nem lakott ott senki, akkor meg lehetett kérni ilyen összevonásra, csatolásra. Én azt megpróbáltam, megkaptam, igaz, hogy saját költségen kellett felújítani, fürdőszobát csinálni. Hát, szerencsém volt, mert nekem is volt munkám, a párom, mióta feljöttünk, dolgozik, már 25 éve. (...) Rendbe raktuk, fürdőszobát csináltunk. Akkor már könnyebb volt, mert nem kellett fazékba melegíteni a vizet, aztán műanyag kádba egy gyerekem, kiönteni, megint vizet melegíteni, mert addig így ment minden este.”

[avarosperemen-blog]

#21

“Miből éltünk? Virágot árultunk, főtt kukoricát, szotyolát. Ilyen meccseknél. Ilyen kis poharakba szotyolát, 3 Ft volt még anno, abban az időben egy cső kukorica, akkor igazi csemegekukoricák voltak. Árultunk tulipánokat, rózsákat, nárciszt... hát virágkereskedők voltunk akkor, abba az időbe még akkori élettársammal, akitől vannak a nagy gyerekeim.  A hét meg a nyolc (VII. és VIII. kerület - a szerk.) részén árulgattunk, lenn az aluljáróban, mi ilyenből éltünk. Tengtünk-lengtünk magyarán mondva, piacokra jártam, vásáron megvettük a kukoricát, otthon megfosztottuk, kifőztük, elment. És ugye az mellett én ugyanúgy jártam csibészkedni...” (Tibor)

[avarosperemen-blog]

#20

“Eleinte még volt munkám, tudtam dolgozni, de hát a gyerekeimnek az apja akkor is csinálta a patáliát. Nem segített, én közben lebetegedtem, kaptam egy asztmát, tüdőbeteg is vagyok. Persze, ezáltal nem tudtak alkalmazni sehol, így a 22 ezer forintra szorultam rá. Persze a gyerekemről kiderült, hogy cukorbeteg, (…) úgyhogy nekem meg kellett gondolnom, hogy most a lakbért fizetem be, vagy etetem a cukorbeteg gyerekemet, hogy ne haljon meg. És bementem a lakásügyosztályra, próbáltam segítséget kérni, nem kaptam, (…) jöttek a végrehajtók. Még akkor állt a C-épület, kénytelen voltam oda költözni éjszaka 11 órakor. (…) Ott egy évig laktam. (…) Egy év után jöttek, hogy bontsák le, utána átmentem a Kén utcába. Hát az utcán nem lehettem! Kifogtam egy üres házat, az öcsém megcsinálta nekem. Persze, azt is úgy kifogtam, hogy áztam, csorgott rám a víz, felköltöztünk a harmadikra. Na, onnan jöttünk ide, (…) és megmondom őszintén, ez is önkényes ház, egy ismerősnek adtam 20 ezret azért, hogy engedjen be, hogy le tudjuk hajtani a fejünket, gyerekeim tudjanak hol aludni. 

A lányomnak már 4 éve be van adva a lakásigénylés. Azt mondták, (…) hogy várjon még vagy 15 évet. Egyedül én hiába megyek. (…) mert egy fecske nem csinál nyarat, mert itt többnek kéne összefogni, együtt bemenni. Mert én tudom, hogy van ez a jog, hogy lehet bérleti díjat fizetni, és nem vagyok önkényes, fizetem minden hónapban. Csak ők, persze, mivel hogy vannak faji megkülönböztetések, azóta elutasítanak mindenkit. Kifele, kifele, kifele.” (Erzsébet)