csabarekablog

[csabarekablog]

Vasárnapi ebéd

Ez a szörnyű, hideg, szeles hétfő este nagyszerű alkalomnak tűnik, hogy az egyik kedvenc étkezésemről, és az arra tökéletes helyekről írjak. A vasárnapi ebéd a gyerekkoromban maga volt a biztonság és a bizonyosság. A lassan gyöngyöző húsleves illatát már ébredéskor érezni lehetett, ahogy lefelé dübörögtünk a lépcsőházban. Ha misére mentünk, és nem volt idő apukám utánozhatatlan omlettjére, akkor csak egy kis pörköltes kenyeret ettünk, úgy, ahogy voltunk, állva. De pontban déli tizenkettőkor ott ültünk a terített asztalnál, és tudtuk, hogy ez most megint csodás lesz. Anyukám különleges képessége volt ezeket az étkezéseket úgy megkomponálni, hogy minden pont időre készült el, és bár apukám mindig megtalálta a módját, hogy valamibe beleszólhasson, a leves pont úgy gőzölgött az asztalon, hogy a melegsége nem égette a szánkat, a pörkölt mindig úgy volt kész, hogy még nem főtt szét, a rántott hús pedig maga volt a tökéletesség: kívül ropogós, belül omlós, egy falat mennyország, amit gondosan becsomagolva a kollégiumba is visszavittünk, hiába lettek tőle rántotthús-szagúak a szépen hajtogatott, tiszta ruhák az utazótáskában.

Egy ideje már más a vasárnap, ez a nap is beállt az életünk kiszámíthatatlan, néha ugyan a kellemes, de az unalmasságig soha el nem jutó ismétlődésekkel tarkított sorába: szóval ritkán vagyunk két vasárnap egymás után Csopakon, és ha igen, akkor biztosan nem ugyanaz a felállás. Ketten, öten, nyolcan, tizenvalahányan, csak magunk, vagy vendégekkel, ahogy éppen vagyunk, de vasárnap általában nem otthon eszünk. Az étkezés fontossága viszont megköveteli, hogy ilyenkor nem kísérletezünk, csak biztos helyre megyünk, ezek közül hoztam a kedvenceim:

Legújabb felfedezésünk a Kakukk Vendéglő-Panzió Bánd-on. Ne Bánd, ha pár kilométert autózni kell a tótól, mert ezért a helyért tényleg érdemes elhagyni a hangya-útvonalat. Bánd Veszprémtől 10 percre, Balatonfüredtől pedig egy félórás, gyönyörű autóútra van. Herend mellett, egy tündéri kis völgyben fekszik, a völgyben a szárazságban is csordogál a Séd patak, a hegy tetején várrom figyel, az étterem szomszédságában fenyvese susog. Az étteremnek pedig hangulatos, sváb hangulatú kis söntése van cserépkályhával, kedélyesen fröccsöző helyi öregurakkal, egy nagyobb, fával burkolt terme, ami kicsit az osztrák hegyi vendéglőkre emlékeztet, kint pedig egy modern, üvegfalú, teljesen fedett, de ki is nyitható terasszal. Eddig minden alkalommal készséges, udvarias és felkészült pincérek szolgáltak fel, egyikük sem volt több huszonöt évesnél. Az ételeket pont úgy csinálják, ahogy szeretem: hagyományos magyar és sváb fogások minőségi alapanyagokból, ízléses, de nem túlzó tálalással, valami izgalom, csavar, különlegesség is van mindig, és a hely hangulatához képest szokatlan módon még a desszertjeik is könnyűek, de háziasak. A csirke- és borjúpaprikásuk isteni, a tatár beefsteak-et mintha a szüleim készítették volna, de egy egyszerűbb, napi menüben kapott palócleves és töltött káposzta is remek volt. Az óriás rántott borda pedig tényleg óriási, amire néha nagy szüksége van az embernek egy hosszabbra nyúló borkóstoló után... Már vendégeket is vittünk ide, és olyan élményt kaptak, amire szerintem ők sem számítottak egy kis faluban a Bakony szélén.

A Vígmolnár Csárdáról írtam már korábban, annyi a fejlemény, hogy a tulajdonos-váltás óta is többé-kevésbé tartják azt az ár-érték arányt, amiért (a személyzet kedvessége és a malomkerék lapátjai között kedélyesen csordogáló patak mellett) a leginkább szeretjük őket, bár sajnos eljutottunk odáig, hogy a legújabb heti ajánlatukat már nem mindig próbáljuk ki az ára miatt. A húsleves, halászlé, rántotthús és egyszerűbb zöldséges fogások terén még jól állnak, nagyon kíváncsian, de kicsit félve várom a nyári étlapjukat, és hogy mennyire fogják bírni ezt a szezont az eléggé kicserélődött személyzettel...

És vannak azok a vasárnapok, amikor semmi különösre nem vágyunk, csak pizzára vagy hamburgerre a gyerekeknek, magunknak pedig valami tisztességes olasz tésztára vagy rántott ételre, újabban a gombát fedeztem fel magamnak itt: Giorgi Pizzériája az a hely, ami betölti a csopaki életünkben a budapesti streetfood helyek által hagyott űrt, ahol a komfort ételek megbízhatóak, ahol többnyire helyiek esznek ilyenkor a szezonon kívül, és ahol minden étkezés alatt egyre gyűlnek körülöttünk a macskák, mintha valami olasz helyen volnánk. Ne számítsatok csodára a füredi lakótelep mellett, ez egy vidéki magyar pizzéria, meglepően hosszú étlappal, viszont az egyik legtisztességesebb és legjobb ár-érték arányú, amit valaha láttam ebben a műfajban. 

FONTOS! Minden ajánláshoz nem írom le, de fontos megjegyezni, hogy bár ezekért a helyekért tényleg jótállok, ez nem vonatkozik a június közepétől augusztus 20-i hosszú hétvégéig tartó időszakra. Tudom, a legtöbben ilyenkor jönnek, de pont ennek az ellenkezőjéről szeretnék mindenki meggyőzni. Van egy mondás a vendéglátósok között, talán nem szép, de jó pár éve látva a Borteraszunk működését, helytállónak érzem: sajnos július-augusztusban nincs valódi vendéglátásra lehetőség a Balatonon, ilyenkor a vendéglátósok csak elveszik a pénzt... Márpedig ilyenkor annyi az ember, hogy ez az egyetlen megoldás. Szóval, gyertek, találkozzunk véletlenül valamelyik hely teraszán szezon előtt és után! 

[csabarekablog]

A Balatonra jönni nem kell félnetek

Már meg sem lepődtem, amikor a nyári szezon közeledtével idén is menetrendszerűen megjelentek a hírek, hogy milyen drága lesz nyáron a Balaton, micsoda áremelések lesznek, és jön az összes kattintásvadász jelző ijesztgetésképpen, és az olyan állítások, amik szerint a horvát, de még a repülővel elérhető tengerpartok is olcsóbbak, pláne szebbek (??!) a sajátunknál.

Nem hiszem, hogy bárki direkt akarná lebeszélni az embereket arról, hogy a saját hazája egyik legcsodásabb helyére jöjjenek, ahol rengeteg ember, családi és kisvállalkozás egész évben azért dolgozik, hogy jó minőségű ételt, italt és szolgáltatást nyújtson a pihenni, kikapcsolódni, élményekre vágyó látogatóknak. Nem feltételeznék ilyen rosszindulatot senkiről. (Más megfontolást, gátlástalanságot, felületességet és meggondolatlanságot már igen.)

Aki vásárolt vagy fogyasztott bármilyen (minőségi) terméket Budapest belvárosában mostanában, vagy az elmúlt években mondjuk volt Horvátországban, és emellé oda tudja tenni a valós balatoni árakat (most ne a füredi sétányra és az elmúlt években gombamód szaporodó luxushotelekre és apartmanokra gondoljunk), az pontosan tudja, hogy mi a helyzet…  Az egyes cikkekben óvatosan megbújó „Régiós szint alatt drágult a magyar tenger” megjegyzések azért arról árulkodnak, hogy vannak, akik részben elvégezték az újságírói házifeladatukat, az elmúlt napokban mégis megint az “elképesztő drágulástól” volt hangos a sajtó. Tudom, hogy szenzáció kell a kattintáshoz, egyre magasabb az ingerküszöb, értem, de nem értem meg, miért kell ezt csinálni.

A forgalom és a bevétel nagy része a nyári szezonban képződik, ez nem titok, és még azt is elismerem, hogy vannak, akik csak ezt a pár hónapot akarják lefölözni. Jó lenne nem róluk beszélni. Jó lenne nem címlapon szörnyülködni a csopaki) strand belépőjegyének az árán, ami összehasonlíthatatlanul komplexebb és magasabb szintű szolgáltatást nyújt, mint a másfél, kétszeresébe kerülő jegyért a fővárosi. Jó lenne nem kiválasztani a legdrágább helyeket, a legpofátlanabb árazási gyakorlatot, hanem szétnézni, és megmutatni, hogy vannak helyek, akik a tavalyi infláció ellenére is igyekeztek óvatosan, a saját növekvő költségeikhez képest jóval kisebb arányban árat emelni, akik nem küldték el azonnal az embereiket, amikor jöttek a covid miatti lezárások, elszálló energia-árak, hanem folyamatosan igyekeznek őket megtartani, tisztességes fizetést és munkakörülményeket biztosítani nekik – ami, higgyétek el, júliusban és augusztusban nem könnyű…

Biztos vagyok benne, hogy a törzsvendégekre nincsenek hatással ezek a cikkek, hiszen ők egy februári napon is eljönnek hozzánk, még ha nem is mindig találkozhatnak Mel Gibsonnal… De tudom, hogy a borász és vendéglátó kollégák között sokan vannak, akik a külföldi utazások helyett itthon maradók miatti brutálisan erős 2021-es nyári forgalmat 2022-ben már nem tudták nem hogy felülmúlni, de megismételni sem. Akik idén már aggódnak a nyári szezonért, mert egy kicsit távolabb vannak a tótól, a legforgalmasabb hangya-útvonalaktól, esetleg mást, izgalmasabbat, jobbat kínálnak a sör-fagyi-lángos szentháromságnál, de nincs lehetőségük beszállni az óriási média-zajba hirdetésekkel, vagy nincsenek a gasztro-sajtóban barátaik, akik majd megírják a legújabb szerelem-projektek dicsőséges történetét – akár hónapokkal a rövid életű helyek bezárása után is.

Tudom, nem lett volna szabad, de meg kellett néznem néhány helyen a kommenteket. A teljes program lefutott, amit a sok év terápiának köszönhetően már egész jól tudok felismerni magamban, és a végén valami konstruktívba fordítani: csalódottság, szomorúság, frusztráció, düh volt bennem. Aztán felháborodott posztot akartam írni róla a facebookon. Aludtam rá párat, és ma takarítás közben úgy döntöttem, máshogy fogom csinálni.

Egyre többet tudok róla, mi kell ahhoz, hogy egy vállalkozás jól és sikeresen működjön itt a környéken. Abba, hogy miért és honnan van valakinek sokszázmilliója néhány négyzetméternyi panorámás vagy vízparti telekre, most nem szeretnék belemenni. Bár erős a kísértés, hogy velük foglalkozzunk, mégis méltatlan lenne azokkal szemben, akik ehelyett pontosan azt csinálják, amit kell: olyan terméket vagy szolgáltatást nyújtanak, amire vágynak az emberek, ismerik és tiszteletben tartják annak a helynek a történetét és hagyományait, ahol helyiként vagy az életben később idetalálóként vállalkozni kezdtek, folyton tanulnak, kísérleteznek, fejlődnek, de nem ülnek fel minden kérész-életű trendnek, megbecsülik a természetet és az épített környezetet, és legfőképpen az embereket. Akik náluk és velük dolgoznak, és a persze az ezt megérdemlő vendégeket. És ez kifizetődik. Változó mértékben ugyan, és egyáltalán nem úgy, ahogy sokan ezek alapján a szörnyű cikkek alapján elképzelik, hogyan keresik gennyesre magukat a balatoni helyek nyáron, hogy aztán semmi se csináljanak az év hátralévő részében...

Szomorú tanulság, hogy az előző posztokban ajánlott helyek közül már nem minden hely van nyitva, vagy nem merném ugyanazokat a mondatokat leírni, amiket akkor.  

De rengeteg hely van még, amiket ajánlani szeretnék. Nekik, az őket tisztességesen és fáradthatatlanul üzemeltető nagyszerű embereknek fogom szentelni a következő bejegyzéseket. Ha tetszenek, kipróbálnátok őket, de van még kérdésetek, írjatok nekem. Még jobb, ha ti magatok is ajánlotok olyanokat, akiket szerettek, és szeretnétek, hogy sikeresek legyenek vagy maradjanak. És az se baj, ha néha engem is emlékeztettek arra, hogy az ilyen típusú ajánlásokra mekkora szükség van akkor, amikor egyre kevésbé szabad elhinni, amit nyomtatott újságban vagy pláne az interneten olvashat az ember.

Köszönöm, hogy olvastok, sokat jelent.

[csabarekablog]

Vannak napok, hetek, hónapok, amik lassan múlnak: eseménytelenül, várakozással, kiábrándultsággal tele, vagy gyötrelmes fájdalomban, de valahogy mindig túl vagyok rajtuk. És vannak azok az időszakok, amikor máshogy múlik az idő, amikor sebességet vált az univerzum, vagyis az érzékelésem, ami az univerzum középpontjába helyezi önmagam. Ezeket már nem csak utólag ismerem fel, hanem gyakran rögtön, amikor történnek, sőt, ahogy öregszem, néha már előre is. 

Amit most jön, ilyen lesz. Egyrészt a munkában, ahova ez a hivatalos kép is készült, és amivel bár nem vagyok tökéletesen elégedett, mégis az enyémnek érzem. (Hát ha így nézek ki a 35. születésnapom előtt egy hónappal, professzionális környezetben, akkor azzal ki tudok egyezni.) Másrészt a csopaki életünk és jövőnk kialakításában, a pincével kapcsolatos dolgokban, az építkezésben. Néha belegondolni is fárasztó, hogy mennyi minden történik. És persze a világ is egyre gyorsabb körülöttünk. Két évnyi fizikai és szociális elzártság, szomorú egyhangúság, egy helyben toporgás után forgószélként kapnak fel bennünket a breaking news-ok, az "ilyen még nem volt"-ok, a "mostantól minden másként lesz"-ek, és tesznek le egyik pillanatról a másikra ismeretlenné, bizonytalanná váló helyeken - amiket korábban otthonként, biztonságként, meggyőződésként ismertünk. 

A születésnapom előtti időszak, a nagyböjttel vastagon aláhúzva mindig a számvetés időszaka nekem. Számolom a képen zavaromban összeérintett ujjaimon a biztos pontokat, erős hitű szíveket, gyengéd, de határozott fogású kezeket, amik tartanak. Mérhetetlenül szerencsésnek tartom magam. És tartom magam, magam is. 

[csabarekablog]

Helyek Budapesten

Bármennyire is a Balatonra húz a szívem, egyelőre még több időt töltünk Budapesten - bár az elmúlt évben dicséretesen javult a helyzet Csopak javára.

Mindenesetre itt az ideje egy budapesti listának is, főleg így januárban, amikor nagyon szükség van rá, hogy legalább kulinárisan emlékeztessenek minket arra, hogy az élet szép.

Minőségi szempontból nem kezdhetem mással, mint a Fény utcai Auguszt Cukrászdával. Nyáron a kerthelyiségben, télen a fenti kávézó részen lehet üldögélni, és a legcsodálatosabb süteményeket enni. (Jó hír, hogy néhány átmeneti, és a családunk számára nagyon nehéz hónap után éppen ma végre újra megnyitották a fenti részt!) Auguszt Ibolya alapvetően francia stílusú cukrászatot visz, a hagyományos magyar sütik mellett folyamatosan újít, kísérletezik, és inspirálódik más népek egzotikus konyhájából. És bár sajnos pár éve nem ehetek cukros dolgokat, nála néha elengedem magam, mert az az érzés, ahogy beleharapok egy általa készített habos süteménybe, az pont olyan, mint álmomban szokott lenni: mesés. Jó érzés egy ilyen helyen törzsvendégnek lenni: ő készítette az esküvői tortánkat, szülinapokra mindig tőle várjuk, hogy meglepjen és elkápráztasson minket, és mindig van egy újítása, amit feltétlenül megkóstoltat velünk, és várja az őszinte véleményünket. Bónusz a mindig ott lógó (és mosolygó) portugál házi-zeneszerző, akitől tényleg egészen béke-beli hangulata van a helynek.

Második a mennyiségi szempont: az elmúlt években kétségtelenül a budai Johnny’s-ban költöttük a legtöbb pénzt (olyannyira, hogy a törzsvásárlói kártyánkon lassan nem fér el több pont). Ez egy igazi amerikai stílusú diner, a választék hasonló, mint Luke kávézójában: hamburgerek, mexikói ételek, isteni wrapok és szendvicsek, gyermeki szemeket felragyogtató, cukorbomba shake-ek és édességek, isten tudja, milyen ízű dobozos üdítők (cukormentesek is!). Igazi családi hely, óriási adagokkal, kedves kiszolgálással, jópofa amerikai design-nal és jó ár-érték aránnyal. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt a környéken nem nagyon van más étterem, ahova hétköznap este családostul beülhet az ember egy gyors vacsira, vagy úgy rendelhet, hogy nem tart órákig a kiszállítás. A karantén alatt is megtartották az embereiket, akik nem hetente/havonta cserélődnek, hanem van, aki már sok éve ott van, szóval szimpatikus az egész. Van éttermük Érden, Veszprémben és Siófokon, próbáljátok ki őket!

A következő szempont az ár-érték arány, abban pedig számomra Kami kisvendéglője jelenleg verhetetlen. A. még éttermi tanoncos/kisegítős kalandjaiból ismeri Kamit, egy iszonyúan cuki séfet, aki sok év puccos éttermezés után Újpesten nyitott kockásterítős éttermet, és milyen jól tette! Hagyományos, magyaros ételek az alapok, de mindig egy kis csavarral, és ázsiai, egzotikus beütéssel. A tatárbifsztek marokkói, a gulyás tud ázsiai is lenni, a levesek szezonálisak, a hideg, dinnyés koviubi levesnél nincs jobb kánikulakaja, a desszertek izgalmasak és könnyűek, és a főételek pont olyan nagy adagok, amiktől az ember vasárnap délután komfortosan jóllakva érzi magát. 

Ha a dolce vita a legfőbb szempont, akkor a Caffé GianMario a legjobb választás. Olaszok csinálják, óriási élet és hangzavar van esténként, a legutóbb az egyik tulaj a kisbabáját hordozta és mutogatta körbe a magasba emelve, mérhetetlen büszkeséggel, imádtam. A lasagne isteni, de érdemes a napi ajánlatokból is választani, ami általában csak pár étel, de mindig van hal és tengeri kütyü is. Egy tisztességesebb fogyasztás után jár az ajándék búcsú-limoncello - néha még ebédidőben is. 

Ha csak pizzázás a cél, akkor a Király utcai Little Italy-ba kell menni. Nápolyiak csinálják, az étlapon a Hawaii pizza mellett egy áthúzott olasz zászló szerepel - a miheztartás végett. A feltéttel pont kellően megpakolt, ropogós szélű pizzák mellett igazán nincs is más a választékban, viszont van az én nagy kedvencem, a kívül ropogós, belül forró szaftos calzone is.

Pár éve nehezebb lett volna egyértelműen kijelentenem, hol készítik a kedvenc hamburgeremet, egyrészt mert akkor még nem figyeltem a teljes kiőrlésre, másrészt mert nagyon sok hely volt, amit szerettem. Mára elmúlt a nagy hamburger-láz, és egyértelműen a Bamba Marha lett a műfaj győztese számunkra. Kezdetben a Bazilika melletti éttermükbe jártunk, de azóta már a Széll Kálmánon is vannak. Szeretjük, hogy folyamatosan jó minőséggel dolgoznak, hogy van teljes kiőrlésű bucijuk, hogy a hónap burgere mindig valami izgalom, és hogy mindig szuper kedvesek a kiszolgálók. Legutóbb döbbenten néztük a számlát az Osztyapenkó Mekiben, ami több volt, mint egy Bamba Marházás legutóbb. Szóval ennyit az ár-érték arányról. Bambázzatok!

Az ázsiai vonalon két dolgot tudok ajánlani: a legjobb ár-értékű szusi a Norikoban van, bár nyilván ez sem olcsó - de a szusi ne is legyen az, mert ez a fajta magas minőség nem tud az lenni. A pho leveseket legjobban az Attila úti Dang Muoi-ban szeretjük, akár tészta nélkül, csak babcsírával, valami egzotikus üdítővel, puritán környezetben, de nagyon true arcokkal a konyhában és a pult mögött. Utóbbi viszont tényleg nagyon megéri, és szerencsére a városban több helyen vannak.

[csabarekablog]

Helyek a Balatonon - még

Jó fél év telt el a legutóbbi írásom óta, de döbbenet és hálistennek, hogy azóta szerencsére minden utazás megvalósult, amit akkor terveztünk. Írok is róluk majd, de most még térjünk vissza a kedvenc helyemre a világon: a Balaton környékére.

Talán profánul hangzik, de engem elszomorítanak az utóbbi időben a sajtóban is megjelent hírek kultikus éttermek bezárásáról. Számomra ezek a hírek nagyon is problémás gazdasági és társadalmi helyzetekre irányítják rá a figyelmet, és már tudom, hogy nem kell megjátszanom magam, hogy engem csak a Komoly és Fontos Dolgok érdekelnek (bár figyelitek? kicsit azért szabadkozom...) És különben is, az étel, a vendéglátás mióta nem komoly és fontos dolgok? Ráadásul néhány változás személyesen is érintett minket: a Fricska a kedvenc vacsorandi helyünk volt, A. az Olimpiában tanult főzni Takács Lajostól, alias Séf Úrtól, a csopaki Vígmolnárt pedig épp eladták - és most kicsit aggódunk, hogy az állítólag Budapesten tapas bárt üzemeltető új tulajdonos milyen újításokat tervez (amikre szerintünk egyáltalán nincs szükség). 

Ezen felbuzdulva most azokat a régi/új helyeket ajánlom, ahol az elmúlt hetekben, hónapokban jártunk, remélve, hogy ha erre jártok, akkor ti is adtok nekik egy esélyt. 

Balatonfüred ikonikus reformkori utcáján, a “Kerek” templom szomszédságában van az egyik kedvenc pizzériánk, a Kredenc Borbisztró (PizzaPont?), akármi is legyen most a hivatalos neve. Téli boros rendezvények után mindig itt köt ki a díszes társaság, jó hangulat és kedves kiszolgálás mellett finom pizzák is vannak, de egy sima hétköznap is jó betérni ide egy napi levesre vagy teára, ahogy én tettem legutóbb, a harmadik oltásom után, amit a Szívkórházban kaptam. 

A Villa Delikát közvetlen a 71-es sarkán van, és a nevéhez méltóan szuper dolgokat lehet itt venni. A nyári szezonban reggelire is kiváló, legutóbb mi jól be is vásároltunk a szendvicshez kapott szalámikból.

A hotel-tornyok sokat rontanak a kilátásán, de a Baricska Csárdának van továbbra is az egyik legszebb terasza a mesebeli, százéves szőlőlugassal. Bár épp nemrégen volt tulajdonos-váltás, és ezzel egy kis stílusbeli ráncfelvarrás is, maradt a hagyományos, de egyszerűsített csárda konyha, kedves kiszolgálás, korrekt ár-érték arány.

A lugas:

A strand-sétány keleti végén, a nyáron is kevésbé forgalmas részen, nádas és csónakházak mögött bújik meg a Pazar kávézó. Minden specialty-sége és hipsztersége ellenére én megkedveltem, mindig van valamilyen finom diétás sütijük, a normál dolgok pedig kifejezetten jók. Ráadásul helyi újságokat olvashat az ember kávézás közben, ami óriási pirospont. 

Tudtátok, hogy 2023-ban Veszprém-Balaton lesz Európa kulturális fővárosa? A történethez hozzátartozik, hogy a bírálóbizottság többek között nálunk is tiszteletét tette a Borteraszon, és apósom szerint nem sokáig kellett őket győzködni, hogy ez a régió megfelel az elvárásoknak. Részben ennek köszönhetően sok új hely nyílik mostanában, egyet, a design bolttal kiegészített Kunszt kávézót ki is próbáltuk, és nagyon finomat reggeliztünk, a boltban pedig izgalmas, főleg Balaton-tematikájú designer dolgokat lehet venni.

A reggelizőhelyek iránti feltétlen rajongásunknak újabb tárgyat találtunk: a Big Coffee House tökéletes hely egy lusta, kiadós, hagyományos vagy kicsit izgalmasabb, de egészséges reggelizésre, szuper kávéval és szuperkedves kiszolgálással.

Végül pedig jöjjön az a hely, amiről nehezen hiszi el az ember, hogy ilyen csodák léteznek, és ha igen, akkor nem érti, miért nem lesz belőlük országos mánia, mint néhány, a valóságban ezt a környezetet és színvonalat meg sem közelítő helyből. (Persze ne legyen mánia, nem lenne jó, ha nem férnénk be.) A Fricska étteremlakás közvetlenül a veszprémi vár alatt, a szakadék aljában kanyargó Séd-patak partján található, lélegzet-elállító kilátással. Nem túlzok, ahogy az ember a patak csobogását hallgatva felnéz a hegyen fölé magasodó várra, egyszerűen csak örül, hogy létezik. De nem csak kiülős részük van, a konyhájukat pedig télen is érdemes kipróbálni. Ráadásul annyira gyerekbarát, hogy kevés helyen láttam az itteninél boldogabb gyerekeket visítva rohangászni, vagy andalogva patakparton virágot szedni.

Itt ülsz:

Ezt látod evés közben:

Meg ezt:

[csabarekablog]

Helyek a Balatonon

Váratlan, de annál kellemesebb fordulat az életemben, hogy egyre közelebbi helyekre vágyom. (Még néhány év terápia, és sehol máshol nem akarok majd lenni, csak ott ahol épp vagyok, saját magammal.) Persze, jó dolog tervezni az augusztusi horvátországi nyaralást, talán ősszel megint Párizsban ünnepelhetjük A. születésnapját, és a szilveszteri utazás hagyományát is folytatjuk majd, de őszintén szólva sokkal fontosabb számomra most az, hogy vannak helyek, ahova bármelyik nap elmehetünk, és jól érezhetjük magunkat. Ezeket a helyeket szeretném ajánlani nektek, teljes szívemből, mert szeretném, ha szakmailag és anyagilag is sikeresek lennének, és még sokáig élvezhetnénk őket.

A szerénység és az alázat fontos értékek az életemben, de most magunk felé hajlik a kezem, és elsőként azt a helyet ajánlom, amelyik a legközelebb áll a szívemhez. Ha még nem jártatok Csopakon, a Jásdi Borteraszon (vagy csak valamikor régebben), akkor a nyár eleje tökéletes idő arra, hogy (újra) üldögéljetek egy kicsit a szőlősoroktól karnyújtásnyira lévő asztaloknál, nézhessétek a Balaton keleti medencéjét a vitorlásokkal a dombok lábánál, a szelíden kanyargó római utat a dűlők között, megkóstoljátok a borainkat, a saját készítésű bodzaszörpöt, és a közelben működő, helyi termelőktől származó sajtokat, serranoi sonkával és szicíliai olajbogyóval. (“Csak” ennyi, melegkonyha továbbra sincs, de szerencsére vannak a közelben nagyszerű helyek, ahol meg azt tudják.) Tapasztalatból tudom, hogy minél többször teszi ezt az ember, annál  mélyebb és személyesebb az élmény szépsége: először a kilátás szépségét próbálja felfogni, aztán a borok harmóniáját és egyediségét éli át növekvő lelkesedéssel, rácsodálkozik az egyszerűségükben nagyszerű ételekre, kicsit barátkozik a helyet üzemeltető munkatársakkal, és a szomszéd asztaloknál ülő vendégekkel (vagy a Jásdi család gyakran feltűnő tagjaival), esetleg magában filozofál az élet nagy dolgairól, és amikor már mindez szinte “hétköznapi” szokássá válik, akkor érkezik meg ennek az egésznek a lényegéhez: ami itt, így együtt van, az valahogy nagyon közel van az élet értelméhez - ha van neki. 

A borozás utáni vacsorára az egyik legjobb hely a Vígmolnár Csárda Csopakon, a 71-es út mellett. Nagy, fedett teraszuk, házias, de letisztult étlapjuk, kimagaslóan kedves és hozzáértő személyzetük, és rendkívül jó ár-érték ajánlatuk van. Nem véletlenül ők hozták az ételt az esküvőnkre is, és bár a menyasszonyi ruhám felsőjét nagyon hamar le kellett cserélnem a kakaspörkölt miatt (még szerencse, hogy két részes volt a ruha), megérte, mert pont olyan volt, mint amire az ember gyerekkorából, a nagymamája ünnepi ebédjeiről emlékszik. Ráadásul akasztói sziki ponty van a halászléjükben, ami ugye dupla pirospont.

A Borteraszhoz még közelebb, pár perc sétára található a Szomszéd Kertje étterem, a régi csopaki kocsma helyén, ahol gyakran élőzene is jár az egzotikus ételekhez: a dél-amerikai ihletésű cheviche (citromlében marinált tengeri hal), a rákpörkölt, vagy a nevében izgalmas, de ízvilágában klasszikusabb “baconbe göngyölt szerelem” elnevezésű hamburgerük mindig jó választás - bár a csárdainál egy kicsit magasabb árszínvonalon.

Másnap érdemes a Tihanyi Apátság Rege cukrászdájába viszonylag korán érkezni, és kiadósat reggelizni a lélegzetelállító panoráma mellett, mert a perjel rántottája és a klubszendvics még az előző napi borozásból esetleg fennmaradó másnaposságot is nagyon jól helyreteszi.

Egy jó hangulatú, igazi olaszos ebédre az alsóörsi Carpaccio étterem a tökéletes választás. Az állandó étlapon található klasszikusok mellett, mint a paradicsomos halleves tenger gyümölcseivel, kiadósabb tészták és pizzák mellett mindig vannak aktuális, helyi alapanyagokból készült ételeik (én a bárányt szoktam itt szeretni, amit sajnos túl kevés helyen készítenek itthon).

A csopaki parton nemrég nyílt Fíling kávézó nem a klasszikus strandkajákban erős, de a szűk, kicsit izgalmasabb étlappal, és kedves kiszolgálással nekem most az egyik személyes kedvencem ott a soron.

Cukrászdákból a környéken nincs hiány, de ha választani kell, akkor a füredi Bergmann és az Arácsi Cukrászda a biztos befutók: előbbiben a több generáció óta ápolt családi hagyományok, és kellemesen nosztalgikus “polgári” élmény a legjobb, utóbbiban pedig az igazi kis cukrászda hangulat, olyan gyümölcsös vagy habos sütikkel, amikkel néha álmodni szoktam (a hozzáadott cukor nélküli préselt gyümölcsleveik pedig még a diétázással is összeegyeztethetők.)

Estefelé, vacsoraidőben érdemes kicsit feljebb menni a csopaki dombokon, és  vacsora közben gyönyörködni a lemenő naptól pasztellszínűre festett Balatonban: a Petrányi Borteraszon vagy a pár méterrel még magasabban lévő Szent Donát Borkúria teraszán, ahonnan már akár Badacsonyig is ellátni Tihany felett. (Apró figyelmeztetés: utóbbi két helyen az ételek ára az egyedülálló kilátást is tartalmazza, de valószínűleg a Balatonfelvidéken ezen most senki sem lepődik meg - csak érdemes rá felkészülni.)

Ezt ellensúlyozandó jelzem, hogy a paloznaki faluházban nemrég nyílt pizzéria is teljesen tisztességes szolgáltatást nyújt - fontos szempont, hogy a helyiek által is megfizethető áron, ráadásul a vele egy légtérben lévő kiállítóteremben mindig nagyon helyes kis kiállítások vannak, a környékbeli művészek alkotásaival.

Természetesen rengeteg hely van még a környéken, amit érdemes kipróbálni, de most azokat szerettem volna kiemelni, ahova járunk, és kifejezetten az újranyitás óta is teszteltük. 

[csabarekablog]

Rovinj

Évek óta Zadarban töltjük a szilvesztert, ami idén sajnos elmaradt, ezért az utazási korlátozások enyhítésekor azonnal leültünk szállást nézni Horvátországba, a pünkösdi hosszú hétvégére. Isztria már régen a listánkon volt, Rovinj pedig a maga olaszos hangulatával jó választásnak tűnt.

A szállásunkat magyar szemmel egészen pazarlónak tűnő, óváros melletti, csodálatos panorámás parkolóból pár perc séta után megtaláljuk, és boldogan kapaszkodunk fel a középkori épület legfelső emeletére a rettentően szűk lépcsőkön. A tetőt nem takarták el semmivel, nagyon szép gerendázat tartja, és pompásan hallani, ahogy a sirályok tipegnek a tetőcserepeken a kis lábaikkal. Mindez az elején még cuki, aztán idővel egyre idegesítőbb lesz, főleg az éjszaka is hallható visításukkal kiegészülve. Dehát mi akartunk autentikus szállást...

Az első utunk a Szent Eufémia templomhoz vezet, mindketten térkép nélkül szeretünk ismeretlen városoknak nekiindulni, csak A. felfelé, én meg a templomok felé. A következő órákat szinte eufóriában töltjük - néhány pohár prosecco és helyi sör, és hozzánk hasonló párok társaságában, akikkel néha egymásra mosolygunk, csak úgy, mert az élet szép. Csodálatos érzés újra a horizontot nézni, és bevalljuk egymásnak, hogy most nem hiányzik a másik part látványa sem, viszont imádjuk a sós víz illatát, a helyes kis szigetet ott szemben, a szélben susogó cédrusfákat, szóval mindazt, ami nincs otthon.

Nehezen hagyjuk ott ezt a tökéletes helyet, de fontos dolgunk van: friss halat és tengeri mütyüröket vacsorázunk egy szűk téren, ahol a fejünk felett ruhák lengedeznek a szárítókötélen, aztán megtaláljuk azt a bárt is, amit az instagramon előre kinéztem. És ami pont olyan hangulatos, bár kicsit drágább, mint a többi tisztességes kisebb helyi bár - mondjuk nem is mindenhol van ilyen kivételes érzésed, ahogy a sziklába vájt mélyedésben ülsz a kis párnákon, és ha lépsz kettőt, belelóghatod a lábad a krisztálytiszta vízbe. A nap végén nagy örömünkre még egy kedves baráti házaspárral is összefutunk a kikötőben, vasárnapra duplarandit beszélünk meg egy tengerparti bárba.

Szombaton reggel megtaláljuk a kikötői kávézót, ahol pár perc után tudjuk, hogy törzsvendégek leszünk. A mosdóba nagyvonalúan a bejáratnál egy intéssel balra irányítanak, ami végül tényleg ott van a kis sikátor legvégén balra, még ki is van rá írva, hogy ez a snack bar mosdója, két lakóház bejárata között - dehát ez is ilyen mediterrán megoldás, nem tökéletes, de működik és tisztességes.

Aztán irány a piac, ami A. számára a mennyország. Már ismerem, úgyhogy magára hagyom, nézzen végig mindent, amit csak szeretne, én addig egyedül fotózkodom, egészen addig, amíg meg nem támadnak a sirályok, akkor visszatérek hozzá. Elsők a zöldek: a vadspárga pont jól megy az eperhez, mindenféle salátákat válogatunk, frissen fejtett borsót és vargányát veszünk estére a halhoz, és egy csokor retket is belecsúsztat a néni A. vászonzacsijába, közben mindkettőnkre kacsintgat. A durbincsot és valami rózsaszínben játszó kisebb halat gyorsan kifilézik nekünk, a hentesnél kóstolót kapunk - és persze veszünk is - mindenből: mortadellát, főtt és érlelt sonkát, helyi szalámit és sajtokat tuszkolunk az egyre kisebb üres helyekre a vászontáskáinkban. 

Ebédelni a piac melletti büfébe megyünk, ahol pljeskavicát és csevapcsicsát eszünk, isteni házi lepénnyel és ajvárral, meg némi indokolatlan nyers hagymával. A. fizetéskor szóba elegyedik a tulajjal, akiről nem csak az derül ki, hogy beszél magyarul, hanem hogy a kilencvenes években Kiskőrösön és aztán Akasztón a Stadlernél is focizott. Goran Szabadkán született, aztán Csengődre nősült, és szeretett volna fociedző lenni, de valami nem úgy jött össze, ahogy szerette volna, ezért ‘98-ban kiköltözött ide, Rovinjba, és azóta csinálja ezt a büfét. Imád itt lenni, azt mondja, az emberek sokkal lazábbak, mint bárhol máshol, ahol élt. Tizenöt éve elhagyta a felesége, és ő pár éve hazament az apja temetésére Szabadkára, de hiába kereste, semmit sem talált ott, amiért maradnia lett volna érdemes. Búcsúzáskor kezet fogunk, nem igazán izgul a járványon, örül, hogy én már mindkét oltást megkaptam, de ő nem kérdez senkitől semmit, csak azt szeretné, hogy itt állhasson a grill mellett, a tengerparton, a szabad levegőn, és sok magyar meg mindenféle turistának süthesse a húsokat. Ebéd után még feltankoljuk a Cockta és Cedevita készleteinket, mindkettőt a legőszintébben tudom ajánlani, már cukormentes (light) verzió is van belőlük. Minden korty Horvátországra emlékeztet, és a gyerekek is imádják.

A délutánt heverészéssel töltjük, egész nap borús az idő, és jól esik a semmittevés. Este A. pompás vacsorát készít a halból, és egy könnyed fagyizással összekötött kikötői naplemente bambulás után el is megyünk aludni. (Én valami hülye cukorcsökkentett gyümölcsöset kérek, amiből alig eszem, aztán persze A. csupacsoki- mentás mogyoró kombinációját kóstolgatom.)

A vasárnap egyetlen hátránya, hogy a horvátok olyankor egész nap agresszívan harangoznak, ezért kicsit korábban kelünk, mint szeretnénk. Cserébe viszont verőfényes napsütés fogad a teraszon, és el is tervezzük, hogy csobbanunk egyet délután. Egész nap csak lődörgünk a napfényes utcákon és parti korzókon, fényképeket csinálok idegen emberek kötélen száradó színes alsóneműiről, találgatjuk a szembe jövő emberek nemzetiségét, sült apróhalat és tengeri kütyüket ebédelünk egy kis büfében, majd desszertnek proseccot iszunk abban a bizonyos bárban, ahol A. teszteli is a tengert, ami olyan jól sikerül, hogy hazaugrunk a fürdőnaciért. A délután leglustább, óráit egy hotel parti bárjában töltjük a baráti párral, A. pedig többször csobban - én még nem tartok itt, de rá nagyon büszke vagyok - ahogy az enyhe leégésemre is a karomon, azért ez már mégiscsak igazi horvátországi nyaralás...

Egy újabb végtelen naplementés üldögélés után Goranhoz mennénk vacsorázni, de sajnos zárva van, aztán pedig - szokásunktól eltérően - rendelés után inkább eljövünk egy étteremből. (Természetesen amit addig fogyasztottunk, kifizettük.) Megmagyarázhatatlan, de mindketten úgy éreztük, hogy nem volt jó választás, és még azelőtt töröltettük a rendelést, hogy elkezdték volna csinálni. Nem bánom, hogy újra sült halat eszünk a már kipróbált kis büfében, és azt sem, hogy egészen hamar ágyba kerülünk. 

A hétfői hazaút elején vigasztalhatatlanul zuhog az eső, Rijekában egy autópálya melletti mekiben eszünk, de még le sem ülhetünk, úgy kell a zuhogó esőben átmenteni a rendelésünket a gyalogos felüljáron. A benzinkút parkolójában a szalagkorlát felett a Kvarner-öbölt látnánk, Cres szigettel és Opatijával - ha az esőtől és a szürkeségtől bármit látni lehetne. Az előző napok boldogságára és szépségeire gondolunk, és ez némi erőt ad későbbre is, a balatoni hosszú hétvégétől teljesen megbuggyanva cikázó autók közötti hazaút utolsó szakaszához is, de azért ahogy lehet, letérünk az M7-esről.

(Múlt héten mindketten megkaptuk a második oltást, csütörtökön pedig antigén tesztet csináltattunk egy laborban, ami a beutazáshoz kellett. Ezzel, és az előzetes online regisztrációval mi relatíve gyorsan megvoltunk az ellenőrzéssel, mindez viszont nem sikerült az előttünk lévő autók utasainak, így összesen majdnem fél órát álltunk a határon. Hazafelé már csak a védettségi igazolvány kellett, és 5 perc alatt átléptünk.)

[csabarekablog]

Karanténnapló és nagyböjt

Érdekes egybeesések gyakran vannak az életemben, épp a minap boszorkányozott le egy kedves kollégám, aki egy ideje gyanakszik arra is, hogy gondolatolvasó vagyok, vagy legalábbis van valami fura hatodik érzékem. (Ezzel amúgy egyet értek, szoktam is olyanokat mondani pályaválasztási beszélgetéseken a hangulat fokozása érdekében, hogy “ha pár száz évvel korábban élnénk, a legvalószínűbb karrier-csúcsom egy égő máglya lenne”.)

Ezekkel mindig úgy voltam, hogy a pontok mindannyiunk életében ott vannak, csak nem biztos, hogy mindenki úgy köti őket össze, hogy az izgalmas vagy érdekes legyen, én meg ezzel a tehetséggel születtem.

Nem szándékosan, de pár napja került a kezembe Benedek Ágota Rumbarumbamm című kibaszott karanténnaplója (sic!), amit egyrészt pont egy évvel ezelőtt kezdett írni, amikor az akkori karantén kezdődött. Másrészt most itt vagyunk, egy újabb, az elmúlt hónapokhoz képest is még szigorúbb korlátozás kezdetén, én meg három este alatt elolvastam a könyvet - és legalább 50 oldalanként hangosan kacagtam. Őszintén, hangosan.

Nem is a könyvről szeretnék írni, csak olvasásra ajánlom mindenkinek, aki bírja, ha fiatal, értelmiségi nők naturalisztikusan írnak a testükben zajló furcsa folyamatokról, a szénhidrát-felszívódási zavarról (nekem is az van, bár enyhébb, mint a cukorbeteg írónak), az alkoholról, az emésztésükről, sokat káromkodnak, és közben vicces kontextusba helyezik a szörnyűséges családi és személyes tragédiáikat. Jól hangzik, ugye? :D

Az egésznek ugyanis az a keretezése, hogy az írás - terápia. Leírni, hogy tele van a tökünk a járvánnyal, a lezárásokkal, a félelemmel, a szabadságunk folyamatos semmibe vételével, azzal, hogy ostoba politikusok úgy kezelnek minden felnőtt állampolgárt, mintha taknyos hátulgombolósok lennénk, nem változtatja meg a helyzetet, hogy nagy valószínűséggel megint kaptunk két hét hónap undorító szobafogságot, de legalább le van írva.

Ahogy a könyv olvasása során sokan sóhajtottunk fel, hogy “basszus, hát én ugyanezt akarom mondani, csak nem káromkodhatok ilyen választékosan, mert komoly ember vagyok, felelős munkám/kisnagygyerekem/stb. van, vagy legalább saját magam előtt próbálom megtartani a nagy nehezen felépített pozitív képemet”.

Az én írás-terápiám adventben kezdődött, a napi instagram posztokkal, amiben az egyre növekvő sötétségben próbáltam a jó dolgok fénysugarait megörökíteni - szép és a vallásos kislány-lelkemnek ismerős szimbolika volt, és sok pozitív visszajelzést kaptam rá. Nem a lájkokra gondolok, bár nem tagadom, hogy azok is jól esnek, hanem a megosztott gondolatokra, érzésekre, történetekre.

De ahogy az advent és a karácsony a gyerekek ünnepe az egyházban, a húsvét, de leginkább az azt megelőző nagyböjt totál felnőtt, sőt, fölnőttes időszak. Nem csak arra gondolok, hogy a csokimikulások, tündöklő fényár és ajándékok helyett az ember halálára emlékeztető hamvazkodással, jelentős fizikai önmegtartóztatással, és az egyházi liturgiát egyébként minimálisan élvezetesség tevő külsőségek elhagyásával jár operál (lásd csendes mise). Vagyis de, pontosan arra, hogy elvontabb, nehezebb, sokkal többet követel és sokkal kevésbé feltűnő, csillogó, mint a december. (Ráadásul a fogyasztói társadalom se kapta úgy fel, nincs jól brandelve és pozicionálva a piacon, az ár-érték aránya meg látványosan rosszabb, mint a karácsonyé.)

Olyannyira, hogy bár már tart egy ideje, egészen pontosan ma van a harmadik vasárnapja, nekem valahogy most esett le, hogy már nagyböjt van. Nem nyomasztom már magam az olyasmikkel, hogy próbáljam meg minden rosszban meglátni a jót, mert ez egy rohadék elvárás, de a természetesen, ösztönösen kialakuló értelmezéseimet nem is akarom letagadni. Szóval az idei nagyböjtben egy nagyszerű, és szerintem korszakalkotó szempontot fogok érvényesíteni: minden bibliai részletet, vagy valamilyen katolikus egyházi embertől érkező üzenetet egy olyan szűrőn engedek át, hogy minden, amit mondanak a más emberek felé tanúsítandó türelemről, alázatosságról, elfogadásról, szeretetről, segítésről, megbocsátásról, abba végre, a változatosság kedvvért mostantól  beleértem SAJÁT MAGAMAT is. Ugye milyen döbbenetes gondolat? Hogy amikor Jézus azt mondja, hogy szeressétek felebarátaitokat, mint saját magatokat, akkor én veszek egy nagy levegőt, és azt mondom: rendben, barátom, meglesz ez, sőt, megvan már egy ideje, de akkor végre magamat is szerethetem? Sőt, továbbmegyek: türelmes lehetek vele, elfogadhatom, és legvégső esetben még meg is bocsáthatok, ha esetleg valamit rosszul csináltam, vagy csinálok?

Vagy amikor Ferenc pápa azt mondja tegnap Irakban, hogy “Nincs szükség rendkívüli dolgokra, képességeinket meghaladó teljesítményekre. Mindennapi tanúságtételre van szükség. Boldog, aki szelíden él, aki irgalmat gyakorol ott, ahol van, aki tisztán tartja szívét ott, ahol él. Ahhoz, hogy boldogok lehessünk, nem hősnek kell lenni hébe-hóba, hanem tanúnak mindennap.” Hah! Hát ehhez tudok én viszonyulni. Semmi hősieset nem tettem az elmúlt egy évben látszólag. A mindennapjaimat, a házasságomat, a családi, baráti és munkahelyi kapcsolataimat igyekszem tisztán, őszintén és rendben tartani. De akkor ez rendben van? Jól csinálom? Megkaphatom érte a pirospontot, a szűzmáriás matricát vagy a cukorkát - saját magamtól? (Persze cukormentes cukorkát...)

Szóval annál jobban, mint két éve folyamatosan, nem fogok böjtölni. De csinálok egy unortodox nagyböjtöt, és nem fogok lelkiismeret-furdalni azért, mert ráadásul még néhány pillanata örömmel tölt el, sőt, élvezem.

Ma például végighallgatom H ä ndel Messiását, és a virágokra, a barkákra, az akasztói templomba a tömjénfüstön át besütő napfényre, a húsvéti tojásra és sonkára és a reményteli, langyos tavaszi szellőre fogok gondolni - ami valahogy kicsit mindig az anyukám világát átható tisztaság-illatú.

[csabarekablog]

Andalúzia - Mijas

Az utolsó esténkre a Malagához már egészen közel fekvő Mijas nevű, hegy teteji, fehér házakból álló városban foglaltunk szállást, hogy reggel gyorsan kiérjünk a reptérre, de még kapjunk valami igazán helyi jellegzetességet a végére.

Hát ez a kisváros is egy csoda. Sok száz méterrel magasodik a tengerpart fölé, mindenfelé elképesztő kilátást nyújt, gyönyörű parkokban andalogva hallgathatja az ember a sokféle forrásból csordogáló vizet, miközben a Costa del Sol-t (napos part) és a hegyek között lemenő napot nézi. Itt szezonon kívül is elég nagy forgalom volt, viszont egy kicsit nehezebb volt éttermet találni, úgyhogy végül hamburgert ettünk a törököknél. Itt a szamaras kiskocsi a hagyományos közlekedési eszköz, amit szintén kipróbáltunk, de kevésbé volt személyiség-formáló élmény, mint a sevillai kocsikázás.

Ami a legizgalmasabb volt nekem, hogy végre belülről is megnéztünk egy bikaviadal arénát, amiről ráadásul kiderült, hogy az egyetlen ovális aréna. A naplementében üldögéltünk kicsit a lépcsőkön, és olyan érzés volt, mintha egy egész országot bejártunk volna ez alatt a 10 nap alatt.

Voltak, akik azt mondták nekünk utazás előtt, hogy vigyázzunk, mert ez a régió drágább, mint Budapest belvárosa akkoriban (egy éve még dübörgött a gasztro-turizmus...), de ez egyáltalán nem igaz. Nem spóroltunk, kényelmesen utaztunk, aludtunk, jókat ettünk és ittunk, és soha még csak meg sem közelítették az árak egy-egy akkor “menő” pesti étterem árait. Hostelben és apartmanben persze nem szoktunk megszállni itthon, de más európai országok áraihoz képest rendben voltak.

Andalúzia rabul ejti az ember szívét és elárasztja az érzékeit. A múlt itt nem csak provinciális díszlet, hanem mindennek, ami van, az alapja, és nem ízléstelen nosztalgia, hanem a ma emberének is a valósága. Persze érezhető, hogy az igazi aranykor, a dicsőség már csak a múlté, de ami megmaradt belőle, ezt a valódi multikulturális világot az életben egyszer - kelet-európaiként legalábbis - látni és érezni kell.

[csabarekablog]

Andalúzia - Arcos de la Frontera, Tarifa

Az utunk utolsó része egy újabb, már reálisan kalkulált hosszú úttal folytatódott Sevillából egészen délre, Tarifába, a tengerhez. Egy pihenőt is beterveztünk, Arcos de le Frontera-ban, ami egyik a környéken jellemző, hegy tetején álló, középköri, erődítményszerű templomok köré, fehér házakból épült településeknek. A. olvasott róla valahol, hogy ez egy kevésbé híres, de annál érdekesebb város, szóval nyilvánvaló volt, hogy a mi helyünk.

A városka közepén parkoltunk, onnan sétáltunk felfelé, és a szintkülönbségből ítélve is elég látványos kilátást vártunk. Nem csalódtunk. Kicsit barangoltunk a szűk utcákon, újabb kilátásokat bámultunk, sajnos nem jutottunk be a valószínűleg izgalmas templomba, pedig A. próbált elvegyülni egy vezetett tusita csoportban, de sajnos kiszúrták. Egy kis vendéglő utcai asztalánál ebédeltünk, ahol a chorizo pörkölt kevésbé volt az ízlésünk, és itt érződött talán először, hogy nagyon szezonon kívül vagyunk: a pincérek ásítoztak, és mindent is el akartak nekünk adni.

Itt csináltam meg az út egyik legjobb képét is, a terméstől roskadozó narancsfák fölé magasodó, csodás történelmi múltról mesélő toronyról, az általam csak andalúz kéknek elnevezett ég előtt. Szinte érezni a langyos, narancsillatú tavaszi szelet, nem?

Az út hátralévő részében végtelen mezőgazdasági területek mellett haladtunk el, mindenhol olajfák és paradicsom-ültetvények voltak, a hegyeknek csak az a pár négyzetméternyi része nem volt beültetve valamivel, amit képtelenség volt már megművelni. Észak-nyugatról, az óceán mellett futó úton érkeztünk Tarifába, sütött a nap, fújt a szél, és akkor még eszünkbe se jutott, hogy Valentin nap van.

Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor hirtelen ötlettől vezérelve kivettünk egy közvetlenül a parton álló, a Gibraltári-szorosra és az Atlasra néző apartmant, egy olyan épületben, aminek a tetején kisebb wellness részleg volt, medencével.

Az ötlet azért jött hirtelen, mert valamelyik előző este rádöbbentünk, hogy erre az estére a nagy tervezgetésben elfelejtettünk szállást foglalni, de nem izgultuk túl, gondoltuk, hogy találunk valamit. És még milyet?!

A délutánt azzal töltöttük, hogy fürdőruhát vadásztunk nekem, amiről kiderült, hogy még Andalúzia sincs rá felkészülve februárban, hiába voltunk a régió legnépszerűbb windsurf-ös helyén. Egy idő után lemondtam róla, és pont tökéletes volt a fekete fehérnemű, mivel rajtunk kívül csak egy másik párocskát láttunk az egész épületben, de hiába készültünk egy kis társasági életre velük, a naplementében koccintós úszkálásunk után ők foglalták el a medencét - és láthatóan csak egymás társaságára vágytak. Mi nekivágtunk a belvárosi utcáknak, amik tele voltak élettel, és egy helyi borbárban zártuk az estét.

A hely azért is érdekes, mert a közhiedelemmel ellentétben ez Európa legdélnyugatibb, Afrikához legközelebb eső pontja, nem Gibraltár. Utóbbi stratégiailag ugyan jobb helyen fekszik, egy bazi nagy szikla tetején, ahonnan pompásan be lehetett lőni ágyúval a szorost, de valójában egy kicsit északabbra, és a szemközti Afrikától távolabbra fekszik, mint Tarifa.

A fekvéséből kifolyólag azt a csodát tapasztalhatja meg az ember, hogy átsétálhat az Atlanti-óceánból a Földközi-tengerbe. Mezítláb, a tengerbe nyúló kis félszigeten, amin egy elzárt katonai létesítmény van egyébként. Szóval ott állsz, jobbról, a legcsodálatosabb kék színekben játszó óceán felől fúj a szél, a parti fehér homokban bármennyi időt el tudnál üldögélni, és nézni a színes vitorlákkal több méteres ugrásokat bemutató windsurf-ösöket, aztán balra már a Földközi-tenger, ahol óriási teherhajók jönnek-mennek, a távolban az Atlas magasodik, egy másik kontinensen. Láb a homokban és a jéghideg vízben, mélyet lélegzel a tiszta levegőből, tele a szíved, nem hogy mondatok, már szavak se nagyon formálódnak.

[csabarekablog]

Andalúzia - Sevilla

A kisebb cordobai mélypont után viszont valami egészen csodás következett: Sevilla. Itt két éjszakát töltöttünk, és egy igazán stílusos kis hostelben béreltünk szobát, aminek a tetőteraszáról a katedrálist lehetett bámulni. Rögtön az első uzsonnánk zseniális volt, a szállásunk melletti helyi kocsmában, ahol a szokásos, kis adag tapasok egyszerűek, de finomak voltak, és a pincér elismerő pillantása alapján pont azt rendeltük, amit a helyiek szoktak, nem azt, amit a turisták.

Ezután gondoltunk egyet, és befizettünk egy hintós városnézésre, mivel felmértük, hogy óriási a terület, amit szeretnénk bejárni, és nem akartuk teljesen lefárasztani magunkat rögtön az elején. Én alapvetően nem szoktam szeretni az ilyesmit, turistalehúzó, felesleges flancolásnak tartom, de szerencsére ebben most nem volt igazam. A város gyarmati időkből származó gazdagságához és méltóságához, a grandiózus épületekhez és terekhez, az egzotikus növényekkel és állatokkal teli parkokhoz jól illett a kis hintónk, a kocsis egy kifogástalan angolt beszélő idegenvezető volt, elegáns ruhában és finom bőrkesztyűben, és tényleg jól esett, azt a sok kilométert nem a saját lábunkon kellett megtenni. Könnyű elképzelni, milyen nagyvilági hely lehetett ez a fénykorában, a 18. század elejéig, amikor az újvilág minden kincse itt áramlott be Európába.

Aztán este megláttuk a kivilágított katedrálist, ami olyan volt a kék éggel a háttérben, mint egy mese. A. pár éve volt itt egy konferencián, és akkorról emlékezett egy tetőteraszra, aminek az üvegfalú bárjából pompásan lehet bámulni a szinte karnyújtásnyira magasodó katedrálist, miközben cava-val koccintottunk. Csodálatos volt. Vacsorára is jó helyet találtunk, egy helyiektől zsúfolt bisztrót, ahol szinte lépni sem lehetett, de így lassan egy évnyi karantén meg lezárás távlatából maga volt a tökély. Az emberek hangosak és jókedvűek voltak, mi pedig szörnyen elégedettek.

Másnap órákig sétáltunk a gyönyörű napsütésben, felmásztunk a hírhedt-híres gomba-szerű építményre, ahonnan újabb romantikus filmbe illő naplementét néztünk végig, és megnéztünk egy flamenco estet is. Utóbbi egy elég egyszerű, a hostel tulajdonosai által nagyon autentikusnak mondott helyen volt, és bár turistákkal volt tele, és a bor sem volt jó, az előadás nekem nagyon tetszett. Szeretem a rekedt, kicsit visszafojtott hangon, áradó érzelmekkel éneklő férfiakat, a nőiességükben teljesen magabiztos táncosnőket, akik egy kézmozdulattal és egy toppantással több érzést tudnak kifejezni, mint én hosszú, összetett mondatokkal, és imádom az egész szabad, cigányos hangulatát, a sorstól üldözöttség mindent átható erejét.

(Egyszer az általános iskolás farsangon öltöztem flamenco táncosnak: csodaszép ruhám volt, amit anyukám instrukciói alapján varrt az egyik unokatestvérem, és valamilyen helyezést is értem el vele a jelmezversenyen - de emlékszem, már akkor feltűnt, hogy a többiek nem igazán értették, minek öltöztem. Valószínűleg egy Spanyolországból ajándékba kapott legyező ihlette a jelmez ötletét, anyukám polcán azóta számos legyező sorakozik - már egy eredeti, sevillai is.)

Az egész sevillai kaland poénja, hogy végül be sem jutottunk a világ legnagyobb katedrálisába (belterét tekintve a világ 3. legnagyobb templomként funkcionáló épülete), mivel február közepén is olyan sor állt, amit nem akartunk kivárni. Azért küldtem a nagymamámnak egy képeslapot a templomról, ő értékeli az ilyesmit. Mivel megegyeztünk, hogy ide még biztosan visszajövünk, így könnyebb szívvel folytattuk a ráérős sétálgatást, és az olyan egyszerű dolgoknak, mint a napsütésben egy eszpresszóval üldögélés csak a mediterrán országokban lehetséges magas szintű élvezetét.

[csabarekablog]

Andalúzia - Cordoba

Bevallom, ez volt a legkevésbé kedvenc részem az útból. Granadából tovább indultunk a szárazföld belseje felé, és a vártnál megint hosszabb autóút végén, egy alapos eltévedést követően érkeztünk meg Cordobába. A szállásunk az ottani belváros fő bevásárló utcáján volt, egy hátizsákos túrázókra szakosodott hostelben. Az egész úton itt fizettünk a legkevesebbet a szobáért: WC és fürdő a folyosón, létra a galériára, ahol egy nem túl nagy matrac volt az ágyunk. Bár azért minden szép tiszta volt, és egyébként a többi vendég nagyon jól érezte magát (erre az egész éjszaka zajló hangos bulizásból következtetek).

Már kellően elfáradva indultunk várost nézni, de valahogy nem akart jönni az a hangulat, ami eddig minden városban pillanatok alatt megérkezett. Még a nagyon híres hídon állva, és a lemenő napban a várost bámulva sem tudtam igazán átérezni, hogy miért írnak erről a helyről legalább olyan hangvételben az  útikönyvek, mint a többi eddigi andalúz városról - és nem értettem, hogy miért nem látom én most ezt. Aztán A. javaslatára elindultunk kifelé a turistanegyedből, amit általában szintén szeretni szoktam, de most nem esett jól ez sem. Egyre sötétebb és szűkebb utcákon mentünk, még mindig távolodtunk a belső iránytűm szerint a szállásunktól, és akkor elfogyott belőlem az energia. Nem bírtam tovább kifelé menni a komfortzónámból: messze voltunk otthonról, messze a kiindulási pontunktól, a tengerparttól, ahova pár napja leszállt a repülőnk, messze az itteni szállásunktól, ami egyáltalán nem volt sem szép sem otthonos, messze az általam ismert, de legalább viszonyítási pontokkal rendelkező történelmi kontextustól. Egyszerűen azt éreztem, hogy én egyáltalán nem akarok itt már több mindent felfedezni, nekem ez Andalúzia Nyíregyházája, ráadásul már szabadon kószáló kutyákat is láttam. Mindketten hulla fáradtan és feszülten, szó nélkül ültünk a város egyik híres, árkádos házakkal körülvett, négyszögletű terén, én már kisebb síráson is túl voltam. Megegyeztünk, hogy egyszerűen csak elfáradtunk, és annyi mindent láttunk és éreztünk az elmúlt napokban, hogy kell egy kis pihenés. Hazamentünk, és próbáltunk hamar elaludni. (Ez a már említett bulizás miatt kevésbé ment, de ezt már nem róttam fel szegény Cordobának, bármelyik más hostelben is lehetett volna ez  - bár tény, hogy tényleg sehol fel sem merült ugyanez a probléma.)

Reggel már egy kicsit jobb hangulatban keltünk, és végre én is megértettem valamit ennek a városnak a varázsából. A Mezquita - Catedral döbbenetes épület, az emberi lét minden ellentmondásosságát szimbolizálta nekem. Eredetileg katolikus templomnak épült, majd mecsetnek alakították át, többször bővítették, majd a terület keresztények általi visszafoglalása után nemes egyszerűséggel újra katolikus katedrálisként folytatták a használatát. Tehát most a nyugati világ legnagyobb mecsetje kellős közepén egy gótikus katedrális áll. Szóval a város és a régió aktuális uralkodói legalább nem rombolták le az addig elkészült részeket, hanem a szemnek szokatlan módon átalakították, létrehozva ezzel egy egészen különleges, igazán multikulturális építményt.

“V. Károly császár a XVI. században engedélyezte a város egyházi vezetőinek, hogy a mecset belsejébe keresztény katedrálist építsenek, ám a hagyomány szerint, amikor megtekintette az átalakítási munkálatokat, megjegyezte: „most már van valamitek, ami bárhol megtalálható, azelőtt viszont olyasvalamitek volt, amiből csak egy létezett a világon”.

forrás: Élet és tudomány

Ha másért nem, ezért érdemes volt eljönni Cordobába. (Jellemző, hogy ez az egyetlen hely, amiről nem is nagyon készültek jó képeim.)

[csabarekablog]

Andalúzia - Granada, Alhambra

Kora reggelre szól a jegyünk, iszkolunk felfelé a meredek utcákon, hogy időben ott legyünk a gyülekezőn. Ez nehezebbnek bizonyul, mint képzeltük, megint nagyobbak a távolságok, mint gondoltuk, és alig találjuk meg azt a bizonyos kaput, ahonnan a turista csoportok indulnak. Kis füleseket kapunk, amin hallgathatjuk csoportvezetőnk cuki spanyol akcentusú angolját, aki lehengerlő lelkesedéssel és büszkeséggel mesél a komplexumról.

Az Alhambra valójában egy, Granada fölé magasodó, teraszos hegy tetejére épült erődítmény, benne több, különböző korokban, eltérő stílusokban épített palotával, templommal és egyéb funkcionális épületekkel. A leghíresebb az a rész, amit a 13. században kezdtek építeni az akkoriban a régiót uraló arab uralkodók, és amely szerencsésen, épen átvészelte a reconquista-t. A franciák aztán megpróbálták felrobbantani a 19. században, de szerencsére nagy része akkor is épségben maradt, és azóta is folyamatosan restaurálják. (Gyerekkoromból, a Gerard Depardieau féle 1492. A paradicsom meghódítása című Kolombusz-filmből élénken emlékeztem erre a bizonyos vissza-foglalásra, és a csodálatos Sigorney Weaver-re is, aki Kasztíliai Izabellaként itt fogadta Kolombuszt.) 

Rengeteg torony őrzi a várat, számos díszes kapun keresztül lehet bejutni (egyik a Bor-kapu!), és természetesen már katolikus templom is megtalálható itt. Az egyik legérdekesebb viszont V. Károly palotája, ami a maga szigorú struktúrájával (az alaprajza téglalap alakú, de a belső udvara ovális, mert Károly odavolt a bikaviadalokért...), olasz hatásra klasszicizáló stílusával, és fehér márványból készült dór oszlopaival éles kontrasztban áll az azt körülvevő, mór-andalúz művészeti remekekként felépített palotákkal.

Ezután mentünk végig ezeken a bizonyos palotákon, és itt megint kikapcsolt a fejemben az a bizonyos jegyzetelés, egyszerűen csak megpróbáltam az érzékeimen keresztül beengedni a látványt és a hangulatot, amit ezek az épületek, külső és belső terek keltenek az emberben, ezért kölcsön veszek néhány mondatot:

„Nem szabad elfelednünk, hogy az Alhambra nem egyházi, hanem profán épület, és ez az életforma sehol Európa más részében ebben a korban nem létezett. Az európai uralkodók kastélyai ehhez képest rideg börtönök, zord várak voltak. Alhambrában a lépték emberi, a víz, a növényzet a lakás szerves tartozéka, a fedett tér egybefolyik a patiók narancs- és mirtuszillatú terével; a helyiségek közepén levő kis csorgókutak vize, a padozatból alig kiemelkedő vízsugár keskeny padlócsatornákba vezetve csörgedez a patio közepén álló kút medencéjébe. Az Alhambrában az építészeti díszítésé a főszerep, a Generalifében ezt a növényzet, a parkművészet veszi át.”

Végül láttuk azt a termet is, ahol Kasztíliai Izabella tényleg fogadhatta Kolombuszt - legalábbis ha ugyanazt a hatást szerette volna elérni, mint a mór uralkodók. A palota egyik udvarán volt a hely, ahol hivatalosan várakozniuk kellett az uralkodóhoz érkező vendégeknek. Itt minden fehér márványból készült, a közepén pedig egy feszes víztükrű, négyszögletes tó csillogott. Az andalúziai nap februárban is pont eléggé erősen sütött ahhoz, hogy pupilláink tűhegynyire szűküljenek, majd betereltek minket egy sötét helyiségbe. Ennek a teremnek olyan volt a kialakítása, hogy az uralkodó háta mögött voltak a végtelenül aprólékosan csipkézett sötétebb márvány falak és ablakok, a mennyezeten pedig színes üvegből készült mozaik eresztette be a napfényt. A vakító fényesség után a sötéthez hozzászokni próbáló szemnek az egésznek olyan hatása lehetett, mintha az uralkodó a levegőben lebegett volna. 

A. végig arról beszélt, mennyivel előrébb jártak akkoriban az itteni mórok a tudományban, az építészetben és a művészetekben, mint Európa keresztény része, és hogy ez az egyetlen hely, ahol valaha megvalósult a vallások együttélése - legalábbis egy időre, aztán persze csúnya vége lett. Én továbbra is többnyire szavak és narratíva nélkül sétáltam, és azt éreztem, hogy csodálatos az egész, és mindenhol a kedvenc színeim és formáim tobzódnak, pedig közel 800 éves épületben vagyunk. 

A fenti idézetben is szereplő, még magasabban fekvő kertet, a Generalifét már meg sem néztük, egyszerűen elfogyott belőlünk a képesség, hogy bármit befogadjunk, és egy rövid séta után inkább vissza indultunk a hostelbe.

[csabarekablog]

Andalúzia - Granada 1.

Még néhány tengerparti kilométer után felmegyünk az autópályára, és nemsokára északnak vesszük az irányt, Granada felé. Az út vadregényes tájakon át vezet, egyre csak felfelé, néha már egészen kopár hegytetőkön, szélturbinák között - és sokkal hosszabb, mint gondoltuk. Egyáltalán, minden távolság nagyobb itt, mint elsőre tűnik. Hiába tudjuk racionálisan, hogy ez az egy tartomány akkora, mint egész Magyarország, valahogy mégis rendre alulbecsüljük az adott napra tervezett utak hosszát. Amikor végre megérkezünk Granada közelébe, és meglátjuk a felette magasodó Sierra Nevadát, eláll a szavunk.

A belváros közepén, egy macskapisi szagú sikátorban van a hostelünk, amiben valószínűleg az egyik legjobbnak számító franciaágyas, saját fürdőszobás, minierkélyes szobát kapjuk - pont elég magasan, hogy legyen egy kis mediterrán tető-kilátásunk. Imádjuk. 

Fáradtak vagyunk, de egy rövid szieszta után sétára indulunk, azonnal az Alhambra felé. Mivel másnap reggelre van időpontunk a hivatalos túrára, most csak kívülről akarjuk megnézni. A. szokás szerint másfelé megy, mint amerre én mennék, és szűk utcákon mászunk felfelé, egészen magasra, míg megtalálunk egy turistáktól nyüzsgő kilátó pontot, ahonnan egészen elképesztő látvány a vár, és mögötte a Sierra Nevada hóval borított csúcsai, a másik oldalon pedig ez az érezhetően lüktető nagyváros. Egy kevésbé népszerű, viszont kicsit drága helyre ülünk be, hogy zavartalanul élvezhessük a látványt, ami tényleg lélegzetelállító. Nekem nagyon ritkán van, hogy nem megy valamilyen gondolati szintű, verbális narráció a fejemben, amikor nem formálódnak mondatok, hanem egyszerűen vagyok, nézek és érzek. Ez most egy olyan helyzet.

A mellettünk lévő asztalnál ráadásul egy helyi párocska van láthatóan az egyik első randijukon. A lány fiatal, mediterrán szépség, érzéki és kicsit butácskának tűnik, a vele valószínűleg egykorú fiú jóval fiatalabbnak, viszont sokkal jómódúbbnak látszik. Centinként közelít egymáshoz a kezük, és kézzel fogható köztük a vonzalom. A. szerint a fiú béna, már rég a csaj fenekét kéne fognia, amivel igazából egyet kell értenem. 

Még egy kicsit kalandozunk az óváros szűk utcáiban, egy kis téren leülünk egy középiskolásnak látszó társaság mellé, akik hétköznap délután ellenére elég hangosan érzik jól magukat, de valahogy itt ez sem zavar. Helyieknek tűnnek, nem turisták, valószínűleg a törzshelyük, abból ítélve, ahogy a pincérek bánnak velük. Kezd sötétedni, ezért a hostel felé vesszük az irányt, de előtte még vacsizunk egyet. A helyet itthon biztosan valami “gasztro bisztrónak” hívnák, malomkeréknyi füstölt sonkák lógnak a plafonról, a pincérek nagyon true arcok, és végtelen türelemmel szolgálják ki a szomszéd asztalnál vacsorázó, rendkívül kimért japán családot, velünk meg azonnal lazábbra veszik a dolgot, és kihoznak olyan kóstolót is, amit nem kértünk - persze nem számolják fel. Hazafelé azon tűnődünk, mekkora tömeg lehet ezeken a kis utcákon, ha nem szezonon kívül jön az ember. Állítólag az Alhambra nem csak Spanyolország, hanem az egész világ egyik legtöbb ember által látogatott nevezetessége. Már nagyon kíváncsiak vagyunk.

[csabarekablog]

Andalúzia - Nerja

Malagából a tengerparti úton, gyönyörű napsütésben, leengedett tetővel indulunk tovább Granada felé. Végre én is vezetek, és jó mélyre raktározom hangot, ahogy a parti pálmafák elsuhannak mellettünk.

Úgy tervezzük, hogy pont ebédidőben érkezünk Nerja-ba, ami a kisebb fennakadások, az autópálya helyett választott, (falvaknak vagy városoknak nem nevezhető) nyaralótelepülések végtelen során át vezető kétsávos út nagy forgalma ellenére nagyjából sikerül is. Egy rövid séta után a híres fehér épületekkel teli belvároson keresztül megérkezünk a Balcon de Europa-hoz. Egy part menti hotel teraszán lévő bárban szendvicset és sültkrumplit eszünk kedélyesen sörözgető német nyugdíjasok között, és próbáljuk elképzelni, milyen lehet ez a hely nyáron, a szezon közepén. Valószínűleg jobb, hogy így látjuk. Abba is belegondolunk, hogy milyen bőkezű itt a természet, a világnak ezen a részén. Február közepe van, a nap kellemesen bizsergeti a kelet-európai télben kifakult bőrünket, amire - már az otthoni télre - igyekszünk nem is gondolni, de azért kicsit fázósan nézzük a fickót, aki épp kimászik a türkizkék vízből.

A híres Balcon egy kilátó, ami állítólag már a 9. század óta betölti ezt a funkciót, (akkoriban egy arab erőd részeként funkcionált), mivel stratégiailag fontos helyről ad tökéletes kilátást a Földközi tengerre és a part egy hosszú szakaszára. A neve onnan ered, hogy II. Alfonz király 1884-ben meglátogatta az előző évben földrengés sújtotta helyszínt, és a kilátóban állva elragadtatásában így kiáltott: Ez Európa erkélye! A mai kilátó a király szobrával az utolsó kép bal felső sarkában van; már-már hagyományunkká váló szokásunk szerint meg sem közelítjük, most is turista-tumultus van benne, nem vágyunk a tömegre, és a mi kis nyugdíjas bárunkból pont ugyanolyan szép a kilátás.

[csabarekablog]

Andalúzia - Ronda

A második teljes napunkon Rondába megyünk, az egyik közeli, “kötelező” látványossághoz, és bár általában nem szeretjük az ilyet, kiderül, hogy Andalúziában valahogy hallgatni kell az ilyenekre. 

Már törzsvendégekként ülünk be a sarki kávézóba, és reggelizünk az éppen narancsoktól roskadozó fák alatt, hogy aztán a szárazföld belseje felé vegyük az irányt, frissen zöldellő dombok, egyre magasabb hegyek és szélturbinák között. Ronda egy szédítően magas hegyek közötti szurdok két oldalán fekvő középkori város, amelynek két részét egy óriási híd köti össze, amely az előtte sok szár méterrel lejjebb elterülő síkságra, dombságra, és a távolban hasonlóan magas hegyekre néz. 

Az a helyzet, hogy ilyen grandiózus, lenyűgöző látvány leírására most nem vállalkoznék, az egész olyan, mintha a Gyűrű urában lenne az ember. 

A szurdokra néző étterem napfényes teraszán elfogyasztott ebéd közben olyan érzései vannak az embernek, mintha egyszerre látna sok száz év történelmet, a természet erejét, és az azt mégis legyőzni képes emberi teljesítményt. Lélegzet-elállító, izgató, de kicsit bénító is. Jó felkészülés ez az út további részére, mert még szerencsére sok ilyenben lesz részünk.

A hídon átsétálva egyébként egy egészen barátságos főtéren kávézunk, ahonnan nem látszik a szurdok, a mélységek és magasságok, és ahol a pálmafákkal és virágokkal körbevett szökőkút csobogása olyan bensőséges hangulatot teremt, mintha hirtelen egy teljesen átlagos kisvárosban lennénk. 

[csabarekablog]

Andalúzia - Malaga 2.

Februárban utazni egyébként nagyon népszerű nyaralóhelyekre nagyszerű dolog. Ez volt az egyik első, amit megállapítottunk. Persze nem elhanyagolható szempont, hogy egy mediterrán országban voltunk, ahol a Földközi-tenger és Afrika közelsége az időjárást is meghatározza.

Egyszóval kellemes, 15-20 fokban indultunk az első városnézésekre Malagában, ami az egyik első pozitív csalódásunk volt. A városról nem sok fogalmunk volt, bár a repülőn megtudtuk, hogy itt született Antonio Banderas, aki kicsit furán érzi magát, hogy még életében utcát neveztek el róla itt. A közeli Marbelláról viszont már hallottunk - és nem a kifinomult ízléséről híres nyaralóközönség jutott róla eszünkbe.

Malaga viszont csodálatos város, izgalmas történelemmel, és az utóbbi évtizedekben - sok más spanyol városhoz hasonlóan - a megújulásra való képességgel, ahol a hagyományok és az innováció nem csak elméletben férnek meg együtt, hanem az utcán, az épületekben, az ételekben, és az emberek hozzáállásában is.

A nap februárhoz képest kellemesen erősen süt, szépen csillognak benne a minden éjjel tisztára mosott belváros sikátorok. A piacon pólóra vetkőzve esszük a friss halakat és mindenféle tengeri herkenytűt, és isszuk hozzá a teljesen egyszerű, de nagyszerű ház borait.

Felmászunk a fellegvárba, ahonnan meglepősen magasról csodálatos kilátás nyílik a naplemente arany fényében úszó városra, az egyik irányban a zölddel borított nyaralóövezetre, a másikban a városi strandra, az óriási ipari kikötőre, a történelmi városrészre a számtalan templom tornyával, és közvetlenül alattunk az egyik legnagyobb bikaviadal arénára. A híres strand, a Playa Malagueta a februári sötétedésben is hívogató, bár sajnos egy sincs nyitva azok közül a parti büfék közül, amit A. nagyon szeretett volna kipróbálni: valamilyen speciális technikával sütik itt a húsokat és halakat, de nem februárban.