naomideviltext

[naomideviltext]

Interview Foggy Grizzly

Q)So, can you tell me a little about yourself? Full name, age, some background info, etc...?

A)I use the artist name Naomi Devil, which is the translation of my Hungarian name. I was born in March 1987 in Budapest Hungary. I will be twenty in a couple of month. I think my family backgroud has played from several points of view a decisive role in my development. To explain it I have to talk about the family members’ professions and about the way we have lived since I was six month old.In my mother’s family nearly everyone is a mathematician, while members of my father’s family are artists. These are the two professions I have grown up with. When I was a little child I could watch my grandfather paint and I got used to the atmosphere of an atelier. My grandmother on the other hand used to take me to the museum to see the old masters’ work. My father had studied at the academy of applied arts and is an industrial designer. He has always taken great care in my education. We would draw or build a model together when he was at home. In the morning he used to chat with me and taught me that way how to understand important questions of life, how to look for connections where most people do not see them etc. Mornings are always a bit philosofical in our home. J My mother, on the other hand, thaught me abstract, organized and clear thinking. These are the impressions I got from the family.I got decisive impressions during our travels as well. My father has been working in Germany since I was six month old. Since I began studying in Vienna my time is divided between three cities (Budapest, Vienna and Stuttgart) nearly equally. It has the advantage that I can experience and understand different cultures and I’ve had the chance to discover the natural and human-made beauties in and around these cities.

Q)How did you get started making art?

A)If you wish it is a long story starting at the point I was able to take a pencil in my hand, if you wish there was a clear start not long ago. My father kept my drawings from the nursery for a very long time. I am not sure they were excellent drawings but my father was proud of the way I drew animals with one single line beginning and ending for example at the tail. Still, no-one ever thought at the time I was going to be an artist, not even myself.The story of the real start begins in the gymnasium. It is not too courteous to admit that I did not like my school but it was one of the worst choices we have ever made. Hungarian school system is very strict anyway. My gymnasium was a private school where parents expect to get best teaching for their money. Teaching was, of course, not a bit better than elsewhere, only teachers expected more from the students. I was really suffering and could get on nor with my teachers nor with my class-mates at the time. I have good relationships to them however now after a couple of years. When my parents saw that I was beginning to sink in complete depression I left school and became a private student. I studied at home and went in the school only to take exams. I finished two classes in one year and made my A-levels when I was seventeen.It was not a normal life to study at home and never to see children of my age. That is why my parents decided to send me to the International Summeracademy of Fine Arts in Salzburg during the summer holidays. They wanted to cure my solitude and they hoped I would find friends that way. I of course found some friends there and was happy but something even more important happened. I found out how I would like to spend my life, what I would like to make out of my life. I decided in 2002 in Salzburg that I would like to be an artist.

Q)How would you describe your art?

A)It is difficult to talk about my own art. I think my pantings can be described as a kind of realism but, I know, there are people who won’t agree. It is partly because of the free handling of colours but there are even more arguments. For example some people think to dicover the influence of pop art and a tendence to hover between two and tree dimensional thinking. It is true that I concentrate on the figures and leave the background very simple while there is nothing more to say with the background.Anyway, I would like to develop my technique and I try to aquire the skills that the great old masters had. In that sense I would like to achieve a high standard of realism. On the other hand I do not want to be the slave of reality and I freely distort my subject according to my intentions. The most important question for me is the message of the artwork. If I feel that I have to tell something to the world than I can start painting. Otherwise there would be no sense in it. I would like to talk about the present for the present and for the future.There is of course the big dilemma artists have to face. There is a big difference between art that sells and between art that has a lasting message and becomes in the end an eternal masterpiece. I am sure there are priceless works in museums that ordinary people would find disturbing in their own homes even now when they are in the end appreciated. There are masterpieces that couldn’t be sold at the time they were painted. But what a pity it would have been, if those artists had given up their ideas and had painted something less disturbing that goes well with the wall-paper. I wish I should never have to give it up.

Q)Where do you get the inspiration for your art? 

A)When I started to paint in Salzburg I was very young. Like other sixteen years old teenagers I was interested in extrem vogues of fashion and in relevant lifestyles. I was impressed by goths, rockers, etc. I used to go to parades to take fotos and I used to surf on the Internet to find my models.It has become different now. I am studying at the academy, I am visiting a lot of exhibitions, I am reading a lot, I am travelling a lot. There are so many influences. I have begun to form my own opinion about different questions. I draw my inspiration from the process how my opinion crystallises. I feel the need of selfexpression during this process.I still use fotos but rather to my digital works. I have begun to look for models and to build a scene with them according to my ideas. I still need the foto because one can’t expect the model to stay there for a week or two in the same position but I try to imprint the real scene in my brain.

Q)What are you working on now?

A)There are a couple of actual problems I am interseted in. One of them is the change in human relationships, the alianation we experience nowadays. People are getting more and more isolated, real friendship is hard to find. It has the negativ effect even on the realtionship of the two sexes. It has ever been hard to find a fitting partner but nowadays it seems to be nearly impossible. It is shocking that even the most beautiful and valuable young people are complaining about not beeing able to find a normal and steady realationship. While we experience a substantial drop in childbirth in Europe (in Germany for example 1.4 child/family), we are still occupied with the fight for the rights of same-sex couples. The isolation of young people has been enhanced recently by the reform of the educational system. The new credit-system at the universtities has the effect that there are no more groups of students that study together. One is surrounded with different people on every lesson.On the other hand globalization is making everyone faceless. Clothes, furniture, mobile phone, car… everything comes from the conveyor-belt. There is not much left to make someone special in the eyes of a potential partner.These are the problems I am intent to express with my new paintings. One of them represents a young couple in the act of following the assembly instuction of a baby found in the box they bought in one of the well-known furniture-warehouse chains.

Q)Are there some web sites that you would like to recomend? Artists, art communities, xxx,...!?

 A)There is a collection of interesting links on my web-site: www.naomidevil.com There are very professional web-sites that every artist and collector should know, for example www.artfact.net, www.kunstaspekte.de or www.basis-wien.at. These are comprehensive databanks. There are further links to art communities. The most interesting, may be, is www.deviantart.com. It is an American site where everyone can load pictures and comment the works of other members. Since it is a very popular site counting innumerous members with more than 28 million pictures loaded it is excellent for researching actual trends. There are a couple of art communites I take part in. DeviantArt is one of them. It is really interesting to analyse tastes based on comments.There are a lot of artists I like and appreciate. It is impossible to name them all but here is a short list just to give some examples:I love:the stupendous visual thinking of Istvan Orosz and Escher,the melancholic vibration of Odd Nerdrum`s paintings,the wild coloure handling of Xenia Hausner,the incredible percision of Gottfried Helnwein and Ron Mueck,the surprising speed of Lászlo Fehér,the delightful sensuality of Juddy Fox, Dave McKean,the philosophical thoughts of Alfredo Jaar,the strong expressive power of Jenny Saville,the exciting personality of Louise Burgeois,the wide technical knowledge and selfmanagement of Salvador Dali,the wild fantasy of Leigh Bowery and John Galliano,and most of all: Sparkling Ideas.

Q)What's your favorite medium to work in, and why?

A)I work with oil on canvas. It is a traditional medium that has already proved that artworks of this medium can last for many hundred years. An oil panting has a lasting and ever growing value. On the other hand oil is a very fine material with all the best qualities. It spreads easily, takes a long time to dry and leaves the chance to correct mistakes. The surface is elastic while on the other hand acrylic paint is rigid. Oil is a slow medium, of course, counting all the drying periodes. I enjoy sometimes working digitally which is a totally different world. Foto helps to document quickly a fleeting moment or impression and then there is a vast pool of digital tools to create a new image based on fotos taken in different times and at different sites.

Q)What advice would you give to younger up and coming artist?

  A)I am myself a young and upcoming artistJ. I can talk about my experience and give the same advice I give to myself.It is a daunting task to try to step into the footprints of the great masters of arthistory. It is more difficult than it seems at the first sight because one has to make a living in the meantime. There is the dilema I have already mentioned: whether to concentrate on the main goal or to give concessions in the direction of art that sells better. I think one has to try to minimalise these concessions but is is idealistic to think that they can be kept to null.It is even more idealistic to think that a talent is necessarily discovered and appreciated. Artists have to make their way in a semi-rigid system between innumerous obstacles. Since there are sometimes faboulous capital-gaines achieved by collecting artworks many con artists are attracted to the artscene. It is absoltutely desillusioning that they are most of all specialized to young victimes. Still, one has to go on after every set-back and keep the illusions.I think on the long term hard work is going to be rewarded. One has to concentrate on work but mustn’t forget PR in the meantime.  Q)What is your personal definition of life and art and everything else in between? A)Young people tend to be idealistic and naiv. They tend to imagine a world that is properly functioning and is teeming with nice people. Experience however teaches otherwise. After a while one has to reassess the situation and form more feasible ideas about the world in general. I am in the act of redefining what the world, what life and art means for me. I still haven’t formed a solid opinion. I can only say that it is a pity that one is bound to loose the childish illusions.

Q)Take us inside your process a little bit. How do you begin a piece? What inspires the concept?

A)The physical process of painting is always preceded by a long brainwork. The painting is like an embrio. It is inadvertently concieved in my brain and has to develop for a periode. It is unforeseeable how long it is going to take. I am musing about the picture, I am holding it before my mind’s eyes and I am contemplating it for a long time. I begin painting when the thought is ripe. When I strech the white canvas for a new painting I already know exactly what is going to be painted on it. I already see the picture on it.

Q)What are your artistic influences?

A)I am trying to go my own way. I am visiting a lot of exhibitions and I am intrested in other artists’ work. On the other hand I don’t let myself be influenced to the extent that I begin to imitate successful or charismatic collegues. When I am painting and have to face a new challenge I try to remember whether I have seen the same problem solved by some other artists. If it is possible I go to see how they have done it. I have for example studied how different artists painted glass. I learn a lot that way, but it is far from imitating someone totally. It may sometimes be luring to follow a fashionable trend or someone’s style but it is a dangerous pitfall.

Q)How are the reactions on your work in general?

A)I have a lot of positiv feed-back. I have heard several times that my work is fresh and wild. Many people like the vivid colours but sometimes the same people won’t necessarily hang the picture in their homes exactly because of these colours. It is probabliy going to take time until my paintings are bought more easily. It is funny how different tastes are. Everybody would choose another painting as my best. It is very fortunate at the same time because every painting attracts someone. There are, of course, people who expect something more abstract and are not attracted to my pantings at all but I am satisfied anyway.

Q)What are you doing when you are not creating art?

A)Parallel to my studies at the Academy of Fine Arts In Vienna I have recently begun to study architecture at the Technical University. This is my first semester there. It takes a lot of time and is demanding a lot of effort. At the moment it is nearer the truth to say that I am painting in my free-time.Sport is very important for me. I like jogging at least 2-3 times a week. I read a lot. I like magazines like Spiegel or GEO and I am interested in sociology. I like books analysing human nature. I enjoy surfing on the Internet. I browse art web-sites or work on my own site.I don’t have much time left for friends but enjoy beeing with them. I have some very good old friends but it is really difficult to find new ones. Q)What are some of the greatest challenges that, you think, artists face today? A)I think the greatest challenge is to build up a new dialogue with the audience and reapair the harm that has been done. As a result of bad art management and theoretical artistic trends the vast audience has lost contact with the contemporary artworld. Apart from a few collectors hardly anybody is prepared to invest in contemporary artworks. There are a couple of big names with soaring prices collectors are interested in but the supply in general is far greater than the demand. However it is another big challenge to restore quality on the side of supply. I think the artworld has to build on the interest of a vast audience. If it looses contact with the masses it is bound to show up all signs of ailing health. In my opinion art has to react to everyday’s life. It has to look for answers to actual questions. An artwork without a message is only a decoration.

Q)What is freedom to you as an artist?

A)I don’t think an artist has more freedom than other people. An artist has the same responsibilities and has to make a living like other people. To tell the trouth, it is not easy at all. For me the advantage is that I don’t have to begin work at 8 o’clock in the morning if I don’t want but on the other hand I am very often painting till midnight.An artist is seemingly free to go around the world and spend working periods in different countries but it is only without children and family possible. I am not sure a solitary life is too attractive on the long term. Q)Are there any particular works you've done that stand out as your favorites? A)I like every painting I have ever painted. I never forget that even if I find some of them less good now I liked them most when they got ready. It is always relativ whether a painting is good or bad. Even the weakest ones were some kind of achievment at a certain point of my life. Some paintings are decorative but lacking a serious message. These are easily sold though. Other paintings are more serious, even wild sometimes, and people may find them startling or alarming. Still, those paintings are my favourites that were born from strong personal experience or deep feelings even if these are the less mild ones. 

Q)Last Books you read?

A)Ráth Végh: Human stupiditySebastian Brandt: Ship of fools (Das Narren Schyff)(Illustrations: István Orosz)(Borda Publishing Company Hungary)

Q)Last records you bought?

A)I don’t buy records. I prefer to listen to the Internet-radio: www.pandora.com

Q)Who are your favourite artists & your favourite galleries?

A)There is a long list of links on my web-site.

Q)Which do you think makes good art good, originality or style? Why?

A)Not only originality and style is needed but quality and message as well. For a lasting success it is unbearable the lasting medium. It is very fashionable to experiment with material but it has the result that even works of living artists are already decaying. I am not sure it is wise to expect artists to have one single characteristic style. I can’t resist the feeling that it is the sign of poor fantasy. I think an artist has to find the appropriate style to every message. A forced style is a kind of prison that is only impeading selfexpression. I like to experiment freely. I find it annoying that I have to produce similar works in order to have my own ‘signature’. It is a kind of trend to expect artists to produce clones of their own artworks but it is very unhealthy. Every talented artist would revolt against it in my opinion.

Q)Do you get emotionally attached to your work and do you miss your work when it is sold?

A)Yes, I am emotionally attached to my paintings. I miss them often when they are sold, most of all when they are sold for a lower price or simply given away for some reason. My father is used to saying:-‘Who has ever seen a baker who keeps his bread?’- That is true and is somewhat comforting, although the baker bakes the same kind of loaves every day. Sometimes I am really happy that my painting has found a good owner. There are some of them that have found someone really careing who enjoyes and loves them. It is a good feeling and satisfying.  

[naomideviltext]

Nyitott Műtermek Délutánja interjú

Nemrég a Nyitott Műtermek Délutánja szervezésében jártunk Ördög Noémi (művésznevén Naomi Devil) műtermében egy vezetett túrán. Önarcképei és precíz ábrázolástechnikája, munkamódszere további nyitott kérdéseket hagytak számomra, így decemberben ismét ellátogattam hozzá egy beszélgetés erejéig.

A műtermi délutánon meséltél arról, hogy az utad a festészethez milyen indíttatással kezdődött. Mikor is kezdtél el a festészettel foglalkozni?

A gimnázium utolsó két évét egy év alatt magántanulóként végeztem. Kortársaim társaságát nélkülözve, egyedül tanultam otthon. Ekkor kezdtem el 15-16 évesen divatrajzokat készíteni és festeni, hogy lazítani tudjak néha a kemény tempón, és ki tudjak kapcsolódni valamivel. Szüleim szerették volna, hogy legalább nyáron legyen a korosztályomnak megfelelő tárasaságom, így az ő tanácsukra beiratkoztam a salzburgi nyári akadémiára divatihletésű művészetet tanulni. Hordható művészet volt a kurzus neve, Caroline Broadhead londoni designer volt a mesterünk. Az akadémia hangulata nagyon megfogott, és akkor döntöttem el, hogy komolyan művészettel szeretnék foglalkozni. Az utolsó napon elsírtam magam a búcsúbulin. Nem akartam otthagyni a vidám alkotói közösséget. Úgy éreztem, megtaláltam a saját világom.

Akkor még a divattervezés jobban vonzott?

Maga a művészet, illetve az, hogy valami kézzelfogható dolgot alkossak, nagyon vonzott, és ezt megtaláltam a divattervezésben.

A festészettel ambivalens volt a kapcsolatom. Nagyapám festő volt, ő főleg tájképeket festett, de ez az irány nagyon távol állt tőlem, nem igazán érintett meg akkoriban. Sok idő kellett, amíg megtanultam becsülni azt az impresszionista technikai bravúrt, ami az ő képeiben rejlik.

Salzburgban fedeztem fel igazán a festészetet. A divattervező kurzussal párhuzamosan volt egy festő kurzus is és rengeteg esti művészeti program. Ott találkoztam először közelről a kortárs művészettel, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Ezután Londonban, a Saatchi Galériában láttam Damien Hirst, Tracey Emin és további művészek alkotásait, akiket ma Young British Artist generációként emlegetnek. Rádöbbentem, hogy jóval több minden van a kortárs művészetben, mint ahogy azt korábban gondoltam volna. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább festészettel szeretnék foglalkozni. Felvételiztem a bécsi akadémiára, mivel a magyar felvételit lekéstem. Még nem voltak meg a 12. osztályos féléves jegyeim, amikor februárban le kellett adni a jelentkezést. Semmit sem tudtam a bécsi akadémiáról a felvételi idején, de ahogy megismertem, az ottani szemlélet szimpatikus volt számomra. Bécsben sokkal inkább a koncepcióra, a tartalomra fókuszálnak, míg itthon inkább a technikát helyezték akkoriban az előtérbe.

Mivel készültél a felvételire?

A nyár folyamán dobtam össze egy ötven műből álló mappát. Több olajfestmény, szénrajz, sőt még két gipsz plakett is volt benne. A pályázati anyagom a salzburgi kurzusnak köszönhetően túlnyomórészt divattal volt kapcsolatos, hiszen ebből az irányból indultam. Nagyon érdekeltek a különböző szubkultúrák, a fiatalok, akik külsejüket az önkifejezés eszközének tekintik.  Róluk festettem portrékat. Punkok, loliták, góthok jelentek meg képeimen.

Láttam egy Gottfried Helwein katalógust. Lenyűgözött az a hallatlan megfigyelőkészség és precizitás, ami az ő műveit jellemzi. Ennek az albumnak a hatására igyekeztem én is egy nagyon precíz és részletes technikát megtanulni. A mappába foglalt portrékat is ebben a szellemben készítettem. Ennek az egységes koncepciónak és szemléltnek az eredményeként a felvételi anyagom egy kiforrott realista stílusú fiatal életérzést tükröző anyag lett.

A professzoraim, Marcus Muntean és Adi Rosenblum, szintén realista stílusban festenek és témakörük is rokon. Ez volt a szerencsém. Egyből sikerült felvételt nyernem, mivel pont ők felvételiztettek. A következő években felvételiztetőknél nem biztos, hogy ilyen sikerem lett volna.

A technikai alapokat a felvételire apukámtól sajátítottam el. Nagyapámnak nem volt türelme tanítani, így legjobb barátjához, Szász Endréhez küldte a fiát tanulni. Az a “szubsztraktív-additív” technika, amit akkor megtanultam apukámtól még mai napig a festészetem alapját képezi. Az alapozó rétegeknél dolgozom szubsztraktív módszerrel, a végső rétegeknél tisztán additív a technikám.

Úgy tűnik, hogy elég hamar rátaláltál a saját stílusodra.

Lehet, hogy megismerhető a kéznyomom, de én nem mondanám azt, hogy megtaláltam a saját stílusom. Sőt, ha valaki azt mondja, hogy megtalálta az egyéni stílusát, az kételyeket támaszt bennem. Egy kicsit úgy tűnik nekem, hogy már nem igazán szeretne tovább fejlődni. Persze kisebb lépésekben csiszolódik, és az idő haladtával egyre jobban érződik a profizmus, de nem lesz már egy újabb nagy, robbanásszerű változás a művészetében, ezért ezt mindig kritikusan nézem.

Én szeretek kísérletezni, új utakat felfedezni. Nyughatatlan művész vagyok, akinek folyamatosan forrnak, formálódnak az agyában az ötletek. A másik oldalon persze ott van az egységességre való törekvés is. Így átlagosan két évig dolgozom egy sorozaton. Ezután már nem hagy nyugodni az új ötlet, és az előző fejezetet átmenetileg lezárom, valami teljesen másba kezdek. Mindig egy belső erő kényszerít arra, hogy valami újat csináljak, amit akkor szebbnek és jobbnak látok.

Természetesen adott az érdeklődési köröm, tehát van egy vonal, ami jellemzi a művészetemet: fiatal generáció, konzumtársadalom, vidám életérzés. Emellett azért vannak melankólikusabb műveim is, például az önarcképek mindenképpen azok. Az önarcképeimet mindig párhuzamosan festem az éppen aktuális sorozatom mellett. Ez egy állandó késztetés.

Akkor ez inkább kizökkentés számodra az aktuális témából?

Határozottan. Amikor az aktuális nagy sorozatomon dolgozom – például nagyon erős, vidám színekkel -, nem mindig vagyok olyan hangulatban, hogy könnyen ráhangolódjak a képre. Akkor ki kell, hogy kapcsolódjak egy kicsit más irányba, például egy kicsit monokrómabb, vagy melankólikusabb hangulatúba. Utána vissza tudok térni, és újúlt erővel koncentrálni az aktuális sorozatra.

Sosem voltam olyan személyiség, aki képes egy életen keresztül egy témára koncentrálva alkotni. Vannak kollegáim, akik így dolgoznak, de ez nekem nem megy, nem ilyen alkat vagyok. Egy művésznek rengeteg aspektusa van. Nem csak a technikai tudása fejlődik, hanem a szellemi tudása, a világszemlélete is. Ezeket a tapasztalatokat mind bele lehet, és bele is kell építeni az alkotói folyamatba, ezért nem tudok egy témánál leragadni. Nem is lenne egészséges, ha tizenhárom év szakmai tapasztalattal még mindig a tizenhat éves énemnél tartanék.

Mi alapján választod meg a témát, amivel hosszabb távon foglalkozol? Mi az a hívószó, amitől elindul egy ilyen sorozat?

A hívószó akkor válik ellenálhatatlanná, amikor úgy érzem, hogy az új ötletem kiforrott. Ilyenkor átmenetileg az a benyomásom, hogy az előző témáról már mindent elmondtam, az kimerült. Ez persze nem igaz, hiszen többször visszatérek később régebbi sorozatokhoz, de az adott pillanatban a régi háttérbe szorul. Mindig kitűzök magamnak egy célt, és ha elértem nem tudok sokáig hátra dőlni és nyugton maradni, kell az új izgalom. Ilyenkor sokszor indulok el az előző képekkel ellentétes irányba, azaz ha egy sorozatra az erős tiszta színek a jellemzőek, akkor jön egy monokrómabb vagy sötétebb. Ugyanakkor, ha egy sorozat sötétebb hangulatú, akkor átcsaphat egy életvidám és vicces sorozatba. Amikor nagyon belenézem magam az aprólékos részletes festésbe, akkor felszabadít, ha utána nagy ecsetvonásokkal dolgozhatok. Ezek a folyamatos ellentétek vonzanak, lehet mondani, hogy bipoláris művész vagyok. Egyfajta folyamatos elégedetlenség és jobbra vágyás az, ami előrevisz és jelen van. Sajnos ez sok kívülállónak úgy tűnik, hogy még keresem az utamat, azaz “nem találtam meg önmagam”. Nem látják, hogy én sok útra rá merek lépni és minden izgat, mint Picassot. Da Vincit is bűn lett volna útkereséssel vádolni, hiszen mennyi mindenben nagyot alkotott!

Az akadémián azt mantrázzák, hogy minél hamarabb találd meg önmagad, a kevesebb több. Ha én tanítanék, azt az utasítást adnám, hogy mindenki kísérletezzen minél többet, amíg lehet. Tágítsák a horizontot, ne szűkítsék le önmagukat kismesterré.

A gyűjtők köreiben is érdekesebb rivalizálást lehet provokálni, ha egy művész változatos. Nem mindegy például hogy Damien Hirsttől egy félbevágott birkánk, minimalista pöttyös képünk, lepkés gótikus kollázsunk, vagy éppen gyógyszeres szekrényünk van. Marc Quinn hasonló. Jógázó Kate Mosstól kezdve a vibráló virágcsendéletig és vérből készült szoborig minden megfordul az életművében. Az ilyen művészeket tartom izgalmasnak és inspirálónak, de sajnos ők vannak kisebbségben.

Visszatérve az önarcképeidre, amelyek szintén egyfajta sorozatként tekinthetőek. Itt is jellemző, hogy egyfajta technikával, vagy hangulattal készülnek, vagy ott megengeded azt a fajta változatosságot, hogy mindegyik más-más legyen és csak a téma legyen azonos?

Az önarcképeimnél általában a dramaturgia érdekel. Az utolsó nagy önarcképemen arra koncentráltam, hogy a kontraszt minél erőssebb legyen. Az érzelmek széles skáláját a világos és sötét ellentétpárjával akartam közvetíteni.  A barokk festményekhez hasonlóan, van egy nagyon erős világos és egy mély sötét pont. A kettő megfelelő összeköttetése a két érzelmi véglet közötti árnyalatok története. Más önarcképeimen a víz játszik fontos szerepet.  A víz alatti és víz feletti a tudatos és tudat alatti tükre.  Ezeken a képeken is van kontraszt, de kevésbé drámai. Hasonlóan ahhoz, ahogy a tudatos és tudat alatti lényünk egy egészet alkot, ezeken a képeken inkább az a jellemző, ahogy a víz összemossa az egészet, és ettől elmosódott misztikus hangulat keletkezik.

Most éppen mind dolgozol? Milyen téma érdekel?

Jelenleg a digitális sorozatomon dolgozom még, ahol digitális nyomatot keverek olajfestménnyel. Ez egy vegyes technika, van benne 3D, kollázs, olajfestés, de most már érzem, hogy ezek az utolsó darabok. A terveim szerint még öt ilyen képet készítek, és utána átmenetileg lezárom ezt a fejezetet.

Tudsz erről a vegyes technikáról mesélni egy kicsit?

Az ötlet úgy indult, hogy megjelent a Google Art Projects az interneten, és azóta számos múzeum és galéria műveit meg lehet nézni jó felbontásban a képernyőn. Eleinte csak tanulmányoztam ezeket a képeket, figyeltem a nagy mesterek technikai fogásait. Később támadt az a gondolatom, hogy a digitális anyagokat kollázshoz is lehetne használni.

Ennek a sorozatomnak a képeit először 3ds Maxban és Photoshopban összállítom kollázsszerűen, különböző régi és új képek egyes részeit felhasználva, majd a vászonra kinyomtatom őket, és átfestem olajfestékkel.

Elkezdett érdekelni, hogy például egy Velazquez képet hogy lehetne maivá tenni, akár úgy, hogy egy lézerkardot adok a képen szereplő alak kezébe. Azon a képen, amin éppen most dolgozom McPapageno címmel, egy kisfiú barokk ruházatban, McDonald’s-os sültkrumplival a kezében erdei madarakat etet.

Ennek az egésznek a humor a lényege. Kirántom ezeket a klasszikus képeket a konzervatív, kicsit kardot nyelt világukból, és vidámabb kontextusba teszem. Fontos az élet tobzódása, az élmények. Az a cél, hogy valahogy viccesebb legyen a kép, távol álljanak tőle a merev és avitt jelzők.

A kollázsokat, azaz a digitális nyomatokat teljesen átfested?

Igen, ez nem kis feladat, bár első hallásra annak tűnhet. Úgy tekintem ezeket a nyomatokat, mint egyfajta alapozást. Ugyanaz a nyomat szerepe, mint a régi nagymestereknél a vázlat kockánként való átrajzolásának, és az inasok által felvitt első rétegnek. A nyomdából élettelenül érkeznek meg a képek, és nekem az a feladatom, hogy életre keltsem, megmozgassam, színessé tegyem őket. A jelentéktelent hátra nyomom, a lényeget kiemelem, így dramaturgiát viszek a képbe.

Korábban is használtál ilyen előnyomást, vagy ezt kifejezetten ehhez a sorozathoz találtad ki?

Nem, ezt a technológiát kifejezetten ehhez a sorozathoz találtam ki, és a következő sorozatban valószínűleg már nem fogom alkalmazni.  Még nem tudom biztosan, át kell gondolnom, hogy milyen új technikával szeretnék kísérletezni. Előforul, hogy ezeket a képeket nem tartják teljes értékű festményeknek, pedig ugyanannyi munka, és szerintem nem szabad kizárni az új technológiákat. A technikai és technológiai haladás az életünk része, és a művész feladata, hogy minden újjal is kísérletezzen. A piac, illetve a gyűjtők számára még mindig könnyebben befogadható azonban, ha egy festmény teljes egészében olajfestmény, azaz nem kevert technika. A piac mindig konzervatív, pedig a művészettörténet nagyjai éppen attól nagyok, hogy valamiben újat hoztak.

Mivel Ausztriában is jelen vagy, hogy látod, milyen különbségek vannak a magyar és osztrák piac között?

Ez elég nehéz számomra, mert ha itthon vagyok, akkor úgy érzem, hogy arról maradok le, ami ott történik, ha pedig ott vagyok, akkor arról, ami itthon történik. Tehát, van mindig bennem egy olyan érzés és aggodalom, hogy valami fontosról lemaradtam.

Az alapvető különbség szerintem az, hogy az ausztriai, ezen belül különösképpen a bécsi, művészeti struktúra jobban ki van építve. Vannak művészeket támogató alapítványok. A pénzügyi szabályozó rendszernek bizonyos intézkedései ösztönzik a vásárlást, ennek megfelelően nagyobb az érdeklődés. Ugyanakkor nagyobb a galéria-hálózat is, és nagyobb pénzek forognak a piacon. Másfelől, ha a saját életemre tekintek, akkor úgy látom, hogy számomra túl nagy különbség nincs. Itthon is ugyanúgy megvannak az esélyek, itt is lehet sikert elérni, jó kapcsolatokat építeni, vagy éppen lemaradni valamiről. Számomra ugyanúgy folynak a hétköznapok. A művész élete, legyen bárhol, sosem unalmas.

Nagy különbségeket inkább az oktatásban látok, erről külön interjút lehetne készíteni.  A diploma minősítésének nincsen nagy jelentősége, Bécsben sokan nem is sietnek diplomázni. Többnyire jó jegyeket adnak, a legjobbakat pedig kitüntetik. A bécsi művészeti akadémiák diákjainak karrierjét akadémiai pályafutásukkal összehasonlítva azonban szembeötlő, hogy a legnagyobb építészek és művészek, akiket ma emlegetünk, és akik a mai iskolai művészettörténelem oktatás nagy alakjai, sok esetben eyszerűen otthagyták az oktatási rendszert, vagy el lettek tanácsolva az akadémiáról. Másfelől ez az a szakma, amelyben a diplomások közt a legnagyobb az elhullás, hiába a dícséretes diploma.  Sosem lehet tudni, hogy hosszú távon ki tart ki, kiből lesz a cserebogár.

Látsz különbséget az osztrák és magyar vevőid között?

Mindkét helyen van érdeklődés, és ebben a tekintetben nem látok különbséget.  Én inkább azt emelném ki, hogy jellemzően kik a vevőim: főleg 30 feletti férfiak vásárolnak. Női vásárlóm csak kettő volt.

Visszakanyarodva a digitális dolgokra: Foglalkozol esetleg azzal, hogy kizárólag digitális műveket is létrehozz?

Jelenleg a Deák 17 Galériában van egy művem, a Bartók 135 nevű kiállításon. Ez egy 3D animáció, Bartók Béla egyik Mikrokozmoszba tartozó Bolgár Ritmus zongoradarabjára készült a Bartók Emlékév alkalmából. Az animációt egy 3D-ben felépített zongora segítségével készítettem, mely a zene dinamikájára és dramaturgiájára reagálva táncol. Az animációs program segítségével a zongorát nem úgy tekintem, mint súlyos nehezen mozgatható tömeget, hanem mint térben lebegni képes transzformálható formát.

Még elég sok irány van, amit szívesen kipróbálnék, de sajnos mindennek van financiális vonzata. Vannak a művészetnek olyan területei, ahol már az egyes alkotások létrehozása is nagyon költséges. Korábban csináltam egy kibernetikus szobrot Kárpáti Tamás Hungarikon című gyűjteményébe. Egy mozgó szerkezetet készítettem, melybe Schöffer Miklós homokórája volt beépítve, de ennek a műnek a kivitelezése tetemes összegbe került. Szívesen feszegetném jobban a saját határaimat, ha az anyagiak nem számítanának.

Ha nem lenne akadály a pénz, mivel foglalkoznál szívesen?

Akkor biztos, hogy valamilyen lézervágott, ledes megoldásokban gondolkoznék. Nagyon szeretem a fényművészetet. Nemes anyagokkal dolgoznék. Szobrokat is készítenék. Fém, üveg, tükör, nagyon vonzanak ezek az anyagok is, és az immateriális művészeti médium, a fény is. Kicsit iparibb és letisztultabb dolgok születnének.

Ugyanakkor – bár nagyon vonz -, azért az elektronikus művészettel szemben fenntartásaim is vannak. Sokat foglalkoztam a kinetikus és kibernetikus művészet korai nagy alakjaival, de ha megnézünk egy, a 60-as években létrejött művet, főleg videót, akkor bármily haladó és korszerű volt saját idejében, ma már technológiailag kissé idejétmúlt és túlhaladott. Frusztrálna, hogyha mondjuk két-három évvel később már egészen máshol tartana a technológia, és a keletkezésekor aktuális művem valami ósdi csodabogárnak tűnne. Van például egy csendélet festményem, amin egy Nokia 3210-es is szerepel. Mindenki felnevet, amikor meglátja.

Egy elektronikus mű restaurálása is komoly akadályokba ütközhet. Idővel az adott technológia már túlhaladott lesz, és az alkatrészek nem lesznek elérhetőek. Ezt hátránynak tartom, de ennek ellenére nagyon szívesen fedezném fel jobban ezt a területet is.

Vehetjük úgy, hogy ez megint egy rád jellemző éles váltás lenne?

Igen. Az eszközt mindig a témához kell igazítani. Nyilvánvaló, hogyha van valami új mondanivalóm, akkor nem feltétlenül jó az előző burkot ráhúzni, nem működhet mindig ugyanaz a stílus. A gyakorlat azt mutatja, hogy minden gondolatra, problémafelvetésre más megoldás kell.

Ha szeretnénk az alkotásaiddal jobban megismerkedni, akkor hol tehetjük ezt meg?

A honlapomon keresztül lehet jelentkezni egy személyes találkozóra a műtermembe, illetve a műterem alatt található pincegalériába. Van egy Facebookos fanpage-em is. Február közepén pedig egyéni kiállításom lesz Budapesten, erről pontos információkat szintén a weboldalamon lehet majd olvasni januártól.

[naomideviltext]

A kalocsai Schöffer Gyűjtemény új épületének megnyitása

Rögös út vezet az élet nagy pillanataihoz, abban pedig ki kételkedne, hogy a kalocsai Schöffer Gyűjtemény új épületének megnyitása megérdemli az Élet Nagy Pillanata minősítést? Valóban göröngyös volt az az út is, néhol egyenesen kátyúkkal tarkított, mely ehhez a várva-várt eseményhez vezetett. Hihetné a kedves olvasó, hogy az út Kalocsa városának az Európai Uniós pályázaton való eredményes részvételével kezdődött, amely lehetővé tette, a Kalocsa Szíve Városfejlesztési program keretében, a város több helyszínén nagyszabású turisztikai jelentőségű projektek kivitelezését, azonban a városatyáknak bizony jó pár gödröt át kellett ugrani addig is, míg idáig eljutottak. Meg aztán mire is mentek volna a mi szempontunkból a sikerrel, ha nem lett volna a városban már évtizedek óta egy Schöffer Gyűjtemény, melynek híre és fontos funkciói az eredeti épület kereteit régen túlnőtték, és melynek egyre sürgetőbb igénye lett egy a kor elvárásainak megfelelő, korszerű múzeumi épület. Az úton visszatekintve tovább kell tehát fürkésznünk a messzeséget, minél többet akarunk érteni, annál messzebbre kell az időben visszanyúlni.

Mint filmkockák, peregnek vissza a pillanatok. 1982-ben felvillan előttünk Schöffer Miklós, mellette Eléonore, amint feszülten figyelik a 26 méter magas Chronos8 kibernetikus fénytorony felállításának kényes manővereit a buszpályaudvarnál. 1980-ban Schöffer szülőházában pillantjuk meg a múzeum nyitását ünneplő meghatódott kis csoportot, 1979-ben felvillan egy kocka, melyen Schöffer az adományozó levelet írja alá, mellyel 40 művét Kalocsa város birtokába adja. 1976-ban látjuk, amint Schöffer Miklós negyven év után Párizsból először hazatérve már világszerte ismert művészként megilletődötten újra belép a szülői ház küszöbén. A szobába érve pillantását a sarok felé fordítja, ahol még ott áll az ágy, amelyben 1912-ben született. Ezen a helyen fog később spirituális jelentőségű műve, a nagy prizma állni.

Aki kíváncsi, miért élt és dolgozott a művész Párizsban, miért hagyta el szülővárosát, annak még tovább kell a múltba fürkésznie. A belső mozgatórugókat talán megfejteni sosem sikerül teljesen, de sokat sejthet, aki tanulmányozza az érseki székhely Kalocsa ezeréves és a Kalocsa környéki zsidóság körülbelül 1720-ig visszanyúló történetét. Az utóbbi témához Dr. Magóné Tóth Gyöngyi 2004-ben a Szegedi Bölcsészettudományi Egyetemen írott diplomamunkája kiváló anyag.

Mi azonban ne menjünk vissza Ádámig és Éváig, hiszen elég hosszú az útnak az a szakasza is, amelyen már én is résztvevője vagyok a menetelő csoportnak. Schöffer Miklós már nincsen közöttük, amikor én csatlakozom. A csapatot egy határozott női alak vezeti, a művész özvegye, Eléonore Schöffer. Életének nyolcassal kezdődő éveiben jár, de szeme elevenen csillog, kitartó, teherbíró, mintha húsz éves lenne. Néha viharban menetelünk, néha maga Eléonore a vihar, ha valaki rosszul lép. A következő pillanatban azonban huncut fény villan a szemében, mint egy csínytevő gyerekében… és valóban, csínytevésre nem kell biztatni… hárman feszülünk a pesti Ludwig Múzeum parkolója lezárt sorompójának, ahova véletlenül bezártak, hogy ki tudjunk jutni az autóval. Eléonore vitathatatlanul rendkívüli és fáradhatatlan személyiség, aki hűen őrzi a művész hagyatékát. Késő éjjel is dolgozik, leveleket válaszol meg, kiállításokat szervez.

Schöffer Miklóst nevének francia változatával, mint Nicolas Schöffert ismeri a nemzetközi közönség. Alkotói pályáját három nagy fő, és azon belül több kisebb korszakra osztják a művészettörténészek. Első, hagyományos valamint absztrakt grafikai munkákból, és festményekből álló korszakának szokatlan hirtelenséggel és határozottsággal fordított hátat 1948-49 körül, miután elolvasta Norbert Wiener akkoriban megjelent Cybernetics or Control and Communication in the Animal and the Machine című könyvét. Az első korszak útkeresése ezzel lezárult, mert a kibernetikában megtalálta azt az utolsó még hiányzó mozaik darabot, mely saját végső művészi koncepciójához még hiányzott.

Második alkotói korszaka hihetetlenül gazdag és változatos. A művészeti ágak széles skáláján alkotott, sok területen korszakalkotóan újat hozva. Amikor tevékenységét egy mondattal kell összefoglalni, akkor azt szokták mondani, hogy Schöffer a kibernetikus művészet atyja. Kibernetikus tornyai a világ több városában épültek fel. Kevesebben tudják, hogy Bridgite Bardot törzshelye, a Saint-Tropez-i Whom-Whom, az első mai értelemben vett disco club, melyet Schöffer rendezett be. Úttörő szerepet játszott a video clippek, a fényfalak történetében, de jelentősek színházi valamint zenei kísérletei és várostervei is.

Az én születésem évében ez a legjelentősebb, gazdag alkotói korszak már lezárult. Egy 1986-ban bekövetkezett agyvérzés következtében a művész akkor már egy éve tolókocsihoz kötve élt. Élete utolsó hét évében jobb oldala bénult volt. Nagyon nagy lelkierővel élete végéig alkotott, de korlátozott mozgásképességéhez kellett igazítania művészi terveit. Bal kezével rajzolt, és computer segítségével hozott létre grafikákat.

Először Bécsben a Technische Universität építész szakán folytatott egyetemi tanulmányaim során egy építészet elméleti szemináriumi munkám kapcsán találkoztam Schöffer Miklós nevével. A kibernetika úttörő korszakával foglalkoztunk, és az volt a kérdésfelvetés, hogy az ekkor felmerült ötletek milyen mai eredményekhez vezettek. Akkoriban édesapám Stuttgartban dolgozott, és magányosan töltötte ott az estéit. Szakmai ártalom, hogy informatikusként kikapcsolódást az akkoriban még újnak számító SecondLife virtuális világában keresett. Itt legalább virtuálisan együtt lehetett a család, mivel én is rendszeresen bejelentkeztem, de anyukámnak is volt avatárja, amivel kicsit ritkábban, de ö is jelen volt. Alakítottunk egy művész csoportot, és színházat csináltunk. Először ismert műveket vittünk a virtuális világban újra színre, de később mi magunk írtuk a darabokat és a zenét is. Ez az egész kapcsolódott a szemináriumi témához, hiszen Schöffer is álmodott egy ilyen világméretű kommunikációról, mely az egymástól távol felépült kibernetikus tornyai közt folyt volna. Az ő elképzelése bizonyos értelemben a mai Internet előképe. A szemináriumi munka végül egy SecondLife Show-t is magába foglalt Emotikon címmel. Rendszeresen folytak az előadások. Egyik este Eléonore Schöffer avatárja jelent meg a nézőtéren. Az előadás után megszólított bennünket, így kezdődött a barátságunk. Azóta hosszú évek teltek el, és sok projektben vettünk részt Eléonore vezetésével. Elkészült Nicolas Schöffer párizsi Défence negyed számára tervezett tornyának SecondLife verziója, részt vettünk a párizsi Collegium Hungaricum-ban rendezett Schöffer kiállításon, forgattunk Schöfferről filmet a Milanói Világkiállítás alkalmából. A Hungarikonok Gyűjtemény számára Schöffer homokórájának felhasználásával készült egy kibernetikus plasztikám.

Eléonore Schöffert számtalanszor kísértük el Kalocsára, így lassan belefolytunk a múzeum munkájába is, és az új épület építkezésének történetét közelről követhettük. Ez sokszor kényes helyzeteket teremtett, hiszen egy ilyen megaprojektben számtalan a bizonytalansági tényező. A legnagyobb és legnehezebben eldönthető kérdés az volt, hogy mikor kell Eléonore-t az egész pályázatról és a tervekről értesíteni. A szülői házhoz ugyanazon a telken valamikor épült egy másik épület, amelynek felső szintje Schöffer és Eléonore lakása volt. Ezt a lakást a város Eléonore számára érintetlenül fenntartotta, itt tölthette azokat a napokat, amikor Magyarországon tartózkodott. Érthetően, senki nem akart Eléonore-nak felesleges izgalmat okozni, amíg nem volt biztos a pályázat sorsa, illetve nem lehetett látni a végleges építési terveket, hiszen végső soron azt kellett közölni, hogy a lakást, amelyben annyi időt töltött Schöffer-rel, és melyhez annyi emlék fűzi, le fogják bontani. Ez óhatatlanul mély emocionális reakciókat vált ki, és senki nem akarta vállalni a kockázatot, hogy esetleg alaptalanul kiteszi ekkora traumának azt az idős hölgyet, akinek az egészségi állapota úgyis éppen kritikussá vált. Azután egyszer csak eljött a pillanat, amikor hirtelen mindenki kezdte úgy érezni, hogy már kínosan sokáig lett halogatva az özvegy értesítése, és ráadásul a hír is sokkolóbb, amit közölni kell. Az eredeti tervek szerint a szülői ház megmaradt volna, csak egy szintet rá építettek volna. Kiderült azonban, hogy a régi épület statikai állapota nem bír el egy ráépítést, ezért azt is le kell bontani, és újra építeni. Ez igazán olyan, mint egy hideg zuhany, de valakinek venni kellett a bátorságot, és meg kellett tenni, hogy tájékoztatja Eléonore-t, aki az ö szemszögéből nézve jogosan méltatlankodott a kései értesítés miatt, hiszen saját maga kímélete neki soha nem volt szempont. Végül lényegesen könnyebben és gyorsabban elfogadta a helyzetet, mint ahogyan azt várni lehetett. Az igazi kritikai pont részéről egész más volt, mint amire a tervezők számítottak. Legnehezebben azt fogadta el Eléonore, hogy a nagy prizma az emeletre fog kerülni, és nem marad azon a helyen, ahol az ágy állt, melyben Schöffer született. Ennek a helynek olyan spirituális töltete és szimbolikus jelentősége volt, hogy valószínű a mai napig az a legfájóbb pont, hogy a prizma helye változott.

Ahogy ekkora léptékű épületeknél természetes, az utolsó simításokkor merültek fel váratlan megoldandó feladatok, ugyanakkor az idő sürgetett, hogy a múzeum el tudja kezdeni a működését, részben akár próbaüzem formájában. A megnyitó ünnepséget szeptember 6-ára, Schöffer Miklós születésnapjára időzítette a múzeum vezetése, bár az épület július elsején megnyitotta kapuit a közönség számára. Ez vezetett némi félreértéhez, mert Eléonore azt hitte, hogy nélküle lezajlott egy megnyitó ünnepség, és a vélt mellőzöttség rosszul érintette. Miután megkapta a hivatalos megnyitóra az értesítést, és tisztázódott a félreértés, azonnal intézkedni kezdett. Egész teamjének lefoglalta az egyik kalocsai szálloda összes szobáját, megvette a repülőjegyeket.  Így a jeles nap előestjén kilenc illusztris vendég érkezett Kalocsára, ahol kisvártatva kiderült, hogy a szálloda nem az a szálloda, amit Eléonore ismer, és amire gondolt, de ezen már segíteni nem lehetett. Szerencsére Eléonore-nak nem jutott már szoba, és neki a város foglalt a legújabb szállodában a főutcán. Ez szintén nem az a szálloda, amit ö ismert, de bárkinek jó szívvel ajánlható kiváló hely. Azért a megszokott szálloda se maradt ki a programból, mivel a szálláson vacsorára kínált pizzát senki nem érezte elég ünnepélyesnek. Kicsit későre járt, mire a vacsora gondolata egyáltalán felmerült, így némi kétségbeesett telefonálgatás megelőzte a díszvacsorát. Az ominózus szálloda éttermének személyzete zárás után pár perccel újra megnyitotta a konyhát, és türelmesen viselte sorsát éjfél utánig. Eléonore-ral együtt baktattunk vissza az új szállodába, ahol rajta kívül anyukámmal mi is megszálltunk. Fáradtan zuhantunk az ágyba éjjel egy óra után valamikor.

Az új Pilvax szálloda reggeliző termében pazarul terített svédasztal várta a vendégeket.  Eléonore frissen, vagány narancssárgába öltözve épp csak bepillantott jelezve, hogy inkább a másik szállodában reggelizik a teamjével. Később mi is csatlakoztunk a teamhez. Kicsit kopottas félhomályban, egy egészen más atmoszférában éppen az utolsó falatokkal küzdve hallgatták Eléonore utasításait. A múzeumban közben a kalocsai team minden tagjának a szíve a torkában dobogott. Mindjárt jön Eléonore a francia vendégekkel. Most fogja először látni belülről az épületet. Vajon mit fog szólni, hogyan fog tetszeni neki? Nem lesz elégedetlen, nem lesz vihar belőle? A prizma az emeleten van, hűlt helye van még az ágy helyének is, ahol Schöffer született. A lakásának nyoma sincsen. Biztosan talál majd hibákat, hiszen mi is tudjuk, hogy vannak. Ki is van már adva a javításra az utasítás, de magyarázkodni kell majd? Peregnek a percek, de óráknak tűnnek, és egyszer csak nyílik az ajtó, belép Eléonore… Áll, csak áll… Nem szól semmit… Potyogni kezdenek a könnyei, de nem a bánat könnyei, hanem az örömé, a meghatottságé, a meglepetésé. Áll, és minden érzékével a hatalmas impozáns teret tapogatja le, szívja magába. Hosszú ideje készült erre a pillanatra, látott előtte látványterveket, de a valóság egész más… lenyűgöző. Pár perc, és újra a régi Eléonore, a tettre kész, aktív Eléonore kerekedik felül. Rövid utasítások hangzanak a munkatársaknak. Ellenőrizni kell ezt, meg azt, nézzék, meg hol lehet javítani vagy tanácsot adni… Ne bámészkodjanak! Munkára! Kevés az idő, mert meg van szervezve a díszebéd a Meszesben a Duna partján, a vendéglátó igyekezetét meg becsülni kell. Egy hét is kevés lenne, Eléonore annyi mindent szeretne elintézni. Ott az archívum problémája, meg a tornyon is javítani kellene. Beszélni kéne a rekonstrukció felelőseivel. Ilyenkor nagy adomány az Indiában eltöltött sok esztendő tapasztalata. Az indiai filozófia segít a frusztrációt feledni, hogy mindenre kevés az idő.

Késéssel indulunk ebédelni, olyan nehéz a társaságot a kisbuszba beterelni, mint bolhákat zsákba tenni. A Meszesben már mindenki kiereszt, ellazul. Két pofára nyelik a halászlét, a második fogás is kiadós és finom. A desszert már a fülén jön ki mindenkinek. Ki akar ezután még dolgozni, vagy beszédeket végig állni, de ez van elrendelve. Fél hatkor a toronynál kell lenni. Lesz kalocsai népi tánc, meg beszéd kettő is. Úgy elszaladt az idő, hogy szoros lesz a szállodába visszamenni, átöltözni ünnepi díszbe.

Lassan letelik az akadémiai negyed óra. A táncosok némi vita után már csendben állnak oldalt a torony alatt. Beletörődtek, hogy nem táncolhatják körbe a tornyot, mert a kamerának a Chronos8 vastag acélprofiljai betakarnak. Most lázasan dolgozik az agyuk, vajon hogyan fognak táncolni, elférni fele akkora területen, mint tervezték, így nem is érzékelik a zavart, az aggódó pillantásokat maguk körül. Körben áll a közönség, feszülten várja az esemény kezdetét. A két szónok, Dr. Bálint József polgármester úr és Romsics Imre a felettes intézmény, a Viski Károly múzeum igazgatója már a mikrofon mögött állnak, de a fő hely üres.  Hol van Eléonore, a művész özvegye?  Sosem szokott késni… Nélküle nem lehet elkezdeni a rendezvényt… Anyukám arca kezd elfehéredni, ahogy átvillan az agyán a zavar valószínű oka. Persze, hiszen mi egy szállodában szomszédos szobában vagyunk Eléonorral, így egyértelműnek tűnhetett, hogy velünk jön, mi hozzuk autóval, csakhogy mi a Meszesből Homokmégyre mentünk Romsics Imre édesanyjához kalocsai hímzéses blúzt rendelni. Angolosan távoztunk a Meszesből, nem csoda, hogy senki nem vette észre. Nagy Ágota ott áll mellettünk, anyukám a fülébe súgja: „Te Ágota, hozza valaki kocsival Eléonore-t?” „Hát persze, minden meg van szervezve”, hangzik a magabiztos válasz. Eltelik egy perc, talán kettő, míg Ágota is átlátja a helyzetet, és arckifejezése magabiztosból kétségbeesettbe vált. Nincsen messze a szálloda gyalog is csak pár perc. Reggel meg is tette Eléonore egyedül ezt az utat, de most nyilván a szállodában vár. Szaladjon gyorsan valaki autóval érte!

Végre ott áll Eléonore is a mikrofon mögött nyugodtan, a késedelmeket nem is érzékelve. Két embernek még ott lenne a helye a pódiumon, olyan sokat tettek a Schöffer Gyűjteményért, de ők nem is fognak jönni. Dargay Lajos, Schöffer egykori tanítványa, majd munkatársa, a kalocsai Schöffer Múzeum első igazgatója távol marad. Neki Schöffer az élet mélyen szerves része volt. Az együtt átdolgozott évek elmúlása felkavarja, bár távolról követi az eseményeket, szívesebben marad egyedül otthon a gondolataival. Utóda az igazgatói poszton, Tamás Eszti az épület műszaki átadása után lemondott. Felőrölte az idegeit az építkezéssel járó felelősség. Alig egy hónapja dolgozik az új munkahelyén, nem tud munkaidő vége előtt eljönni.

A táncosok már ropják a táncot, színesen kavarognak a hímzett nagy szoknyák. A múlt és jövő jelképei, a kalocsai hímzés és a kibernetikus torony, valamiféle folytonosságot teremtenek az idő sodrában. Elhangzik a két beszéd, majd lassan indul a társaság az új múzeumi épület konferenciatermébe a Schöffer szimpózium előadásait hallgatni. Négy húsz perces előadás és a Milanói Világkiállításra készült 25 perces Schöffer film vetítése a program. Fél kilenc fele végeznénk is, de a vendégek nagy része francia, így tolmácsolni kell.

A terv szerint a két előadásblokk között megy majd a film. Az első blokkban Eléonore köszöntője után anyukám beszél a filmünk kapcsán. Az ő eladása vezeti be a filmet, egyedül ez indokolja, hogy beszámolójával megelőzi a művészettörténész szakma nagy alakját, Rockenbauer Zoltánt, a Műcsarnok kurátorát, aki a második blokkba került Mácsainé Iván Évával, a múzeum új igazgatójával. Mivel késve kezdünk, ez kényelmetlenül érinti Rockenbauer Zoltánt, aki saját autójával futott le Kalocsára, és rohanna vissza Pestre egyéb elfoglaltságai miatt. Egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy időben vissza tud érni. Eléonore anyukám előtt programon kívül kiszólítja Arnauld Pierre-t, teamje művészettörténészét. Az eredeti menetrend szétesik, elindul a váratlan beugrások sorozata. Végre anyukám áll a pódiumon. Úristen, mit csinál!!!… húsz perce dől belőle a szó, Rockenbauer tűkön ül. Nekem többet nem lesz esélyem a Műcsarnokban, annyi biztos.

A szünetben gyors programváltoztatást kell csinálni. Hagyjuk végre Rockenbauert elmondani a beszédét, hogy indulhasson vissza Pestre! A film mehet a műsor végére az igazi nagy marathóni programokat is kibíró közönség örömére, hátha vannak ilyenek is a nézőtéren… Döbbenetes, de valóban vannak, két további váratlan beugró szónok után még rengetegen ülnek a nézőtéren, amikor a film vetítése kevéssel tizenegy óra előtt elindul. Utána még egy gyors tárlatvezetés, mielőtt tizenkettőt üt az óra, és végleg búcsúzhatunk a szeptember 6-ától.

Kalocsától másnap délután vesznek búcsút a párizsi vendégek. Eléonore délelőttre kemény munkát tervez, de ez a terv füstbe megy. Romsics Imre ajándék ígéretével csalogatja a vendégeket a Viski Múzeumba, az irodájába. Kíváncsian érkezik a mintegy tízfős csapat. Az iroda nem ekkora kompániára lett tervezve, de azért mindenki talál magának valami helyet. Hoznak be a titkárságról még székeket, mi ketten anyukámmal a kakasülőn foglalunk helyet… ez a galérián található könyvespolchoz vezető lépcső. Előkerül a szekrényből a pálinka, igazi jó fajta… Romsics Imre saját felügyelete alatt készült. A francia vendégek feje kezd pirosodni már az első kupicától, de szívesen nyújtják a poharat, hogy újra legyen töltve. Közben előkerül a megígért ajándék is, hanganyag DVD-n. Romsics Imre énekel rajta nótákat. Na, ezt hiba volt elárulni, hogy énekelni is szokott, többé nem hagyja a társaság. Nógatni kezdik, hogy énekeljen. Romsics Imre vonakodik… még azt hiszik a kolléganők a titkárságon, hogy berúgott, de a vendég kérésének sokáig nem tud ellenállni. Bársonyosan búg a hangja, ahogy azt a nótát énekli, amit csak ők ketten ismernek édesanyjával. Elhallgatná a társaság napestig, de délután indul a repülő Ferihegyről vissza Párizsba, készülődni kell az útra. Az élmények kavarognak a fejekben, a szívekig hatolnak. Szerencsére itt a Schöffer múzeum, így könnyű lesz indokot találni, hogy időről-időre visszatérjenek Kalocsára.

[naomideviltext]

Identities long text

In times like  this, when the whole world spins around internet, which follows by the  hyper-fast transmission of information, and vanishing of the real  “singulis”, I wonder in its excitingly flowing cascade to dig deep and  find reality.

For my latest   series nominated for Year In Review NY 2012 and Self Creative   Competition NY 2012, I not only use conventional digital techniques but also as tool and inspiration a digital role playing game program called  Second Life, and I focus on the question of different layers of our   existence.

I  have moved on to digital art, because while using Second Life and   programming I can create such detailed and complex visual pictures,   which I could not by hand or with using conventional / traditional   techniques. I enjoy the complexity of the whole process,  not  less challenging than a painting. Also with placing different layers on  top of each other, I can create new meanings, make the unseen visible  and I can underline contrasts and dualities effectively that interest  me. -such as: mortal-immortal, geometric-organic, natural-artificial,  surface-inside, existing self- physically non-existing avatar, real “me”  – social “me”, good - bad etc.

I’m interested   in the human form, what the ego makes out of it, how people act during   social interactions, what they show outwards, what are the hidden   tensions or reality behind the social mask or an imaginary avatar   created on the internet. What can depict a human being as a human being emotionally and formally, as an individual and as a social creature? I’m  thinking all the time to understand all these things and visualize a  personality in one picture. For this I created a puppet like iconic   figure of my self, I took away everything that expresses personality so that I can give it back in a pure visual way, permuting, reinventing the  outer human shell.  Every   detail, material, colour has its meaning and is in connection with the   person and its history. Some of these images are self-portraits, showing  different sides of my personality but they are also portraits of other  people that I met and inspired me to picture the essence of their   presence.

Each work has   two side panels with iconic images. Originally I created them only for   use in the central panels but I decided to present them separately so   that they live their own life. They are imaginary geometrical forms that  remind us of the beauty of nature and it´ s mortality.  It  also expresses the nature of human not only to change the own self but  also the urge to change the evolution and the surrounding world.

I do not see   these works as surrealistic. They are not about dreams or the   subconscious, it is closer to the creativity technique called semantic   intuition, only I` m not combining words to create new meanings but   images.

The concept of   my recent "cyber" paintings is not far from that of the digital works,   after all the digital works were born form them.  It  all began as one night I recognized the puppets in store windows of   shopping malls. I fell in love with the dramatic light, the contrast of the artificial light and the darkness. These idealized puppets for me   stand for perfection, the ideal superhuman and through their clothes   luxury. The light makes them something out of a sanctuary, the sanctuary  of dreams, illusions. They stand for the unreachable and that is I find  exiting about them.

The main   difference is that these personalized puppet figures are put in a space,  they interact with each other and I give a form to their interactions,  joys, power games or their solitude, struggles and distance from each other . It is not only about the human nature but contemporary life.

Over the time I have moved to a more open ended picturing. I` m leaving more to the   audience for imagination and I `m avoiding being didactic. I `m also   taking care that while I `m painting of something contemporary , not   just phenomena but happenings, I do not become the late newsboy. I think  it is very important to give a view of a certain thing my way, not just  depict it the way it is but alter it the way that it becomes a bit  absurd, ironic, something that confuses and leaves the viewer wondering.  I want my paintings to have a certain Bosch painting quality: , it  challenges the western brain that has become too rational , we do not  understand it at first sight, but as we look at it long enough it  becomes clear that it is about the human nature. Bosch depicted desires,  dreams, temptations in a very reduced way: a red round fruit. I do it  the opposite way, our society offers all kinds of joys and dreams to  reach, I enlarge them, alter them, invent new ones, create imaginary  spaces for them. I fit the dreamlike space to my figures, just as  artificial and darkly glamorous(chrome , glass, dramatic light). I often  use the elevator in my spaces, I see them as something that takes us to  a higher level where we are longing.

Looking at my   whole career one can see that my interest was the same but it developed much. At the beginning my "Sells like teens spirit" series documents   contemporary lifestyle and self expression though clothing and gestures.  While this series stay at the surface and shine of things my   self-portrait series "Deep blue se(e)lf"  that was nominated for The power of Self Competition NY is the first that digs deeper and leads to my recent work.

[naomideviltext]

Joseph Beuys

"Jeder Mensch ein Künstler" -Joseph Beuys

Ich finde, dass Beuys einen großartigen Beitrag zur Kulturgeschichte geleistet hat. Seine Auffassung liegt mir sehr nahe, obwohl sie bestimmt utopistische Züge hat. Utopien sind aber unentbehrliche Zielformulierungen ohne die Fortschritt unvorstellbar wäre. Ich glaube, dass jeder Mensch mit einer schöpferischen Kraft geboren ist. Es ist aber nicht selbstverständlich, dass sich diese schöpferische Kraft freisetzen kann. Erziehung zu Hause und in der Schule spielen eine überwiegende Rolle auf dem Weg, von dem Menschen bis zum Schöpfer, und die Gesellschaft muss dazu den entsprechenden Rahmen sichern. Ich bin mit Beuys einverstanden, dass neben dem logischen Denkens auch eine emotionelle Kultur gelehrt werden musste. Darüber hinaus, zu meinem Wissen, niemand hat bisher daran gedacht, dass auch das Sehen, Hören, Schmecken, Riechen und Tasten gelehrt werden könnte. Diese scheinen allzu selbstverständlichen Fähigkeiten für die meisten gesunden Leute, aber die sind es nicht. Die können verfeinert werden. Als Beweiß, reicht es daran zu denken, wie scharf ein Sinnesorgan arbeiten kann, wenn eine andere ausfällt. Auf dem Feld von Erziehung kann also viel getan werden um die Kreativität der Menschen freizusetzen. Man darf aber Kreativität und Kunst nicht gleichstellen. Es könnte viel diskutiert werden, was man überhaupt unter dem Begriff Kunst verstehen sollte. Es reicht an den vielen fleißigen Händen denken, die zum Beispiel die gotischen Kathedralen mit Skulpturen schmückten, die wir heute zu der Maßen als unschätzbare Kunstwerke betrachten, dass wir lange Reisen unternehmen um sie zu sehen. Viele von den Schöpfern dieser Werke haben sich nie als Künstler bezeichnet. Sie haben einfach arbeitet, ihre Gedanken und ihr eigenes Wesen in Stein gemeißelt. Sie haben eine Nachricht für die späteren Generationen hinterlassen, die uns von dem Stein ausstrahlt. Andererseits viele nennen sich heutzutage Künstlern ohne etwas Nennenswertes zu schaffen. Gewaltige Saale der modernen Museen sind von den so genannten Kunstwerken oder Rauminstallationen fast leer gelassen, und der Besucher weiß manchmal nicht was eigentlich zu dem Kunstwerk gehört, und was nur versehentlich da gelassen wurde. Dem Werken muss man lange schriftliche oder wörtliche Erklärungen hinzufügen, weil sie selber nicht sprechen, nichts ausstrahlen können. Man sollte nachdenken: warum stehen die Leute Schlange für, zum Beispiel, eine Rubens Ausstellung, und warum dauert die Visite in manchen modernen Museen nur einige Minuten. Es ist sehr wichtig, dass jeder Mensch ihre eigene Kreativität entwickelt und für guten Zweck nutzt. Das haben auch die vorherigen Generationen gemacht, obwohl haben sie wahrscheinlich weniger darüber geredet. Die hintergelassene Gemälden, Skulpturen, Schnitzereien, Spitzen, Stickarbeiten und andere handwerkliche Meisterwerke zeugen von der schöpferischen Kraft unserer Vorfahren. Es ist Schade, dass die junge Generation zu glauben scheint, dass handwerkliches können nicht mehr so wichtig sei. Man kann ja alles in der Shopping City kaufen, meinen viele. Aber viele der bewunderten Kunstwerke waren zur Zeit der Entstehung als Gebrauchsgegenstände betrachtet. Es wäre ein großer Fehler, wenn wir nie mehr unsere Gebrauchsgegenstände anspruchsvoll anfertigen würden. Andererseits man darf nicht vergessen, dass nicht nur der Mensch gestaltet sein Werk, sondern auch das Werk gestaltet seinen eigenen Schöpfer. Während der Arbeit wird man psychisch und emotionell reicher. Man lernt, man nachdenkt, man gestaltet und verfeinert sein eigenes Wesen. Dieser Prozess ist die Voraussetzung einer gesunden Seele. Auf diesem Fundament kann eine gesunde Gesellschaft aufgebaut werden. Kreativität ist die Grundlage einer gesunden Gesellschaft, wo jeder Mensch seinen eigenen Platz findet und sich wichtig fühlt. Sich nicht nur Kreativ, sondern einen Künstler zu nennen ist aber eine Verantwortung. Der Künstler ist verantwortlich dafür, dass er/sie einen positiven Beitrag leistet, dass er/sie die von den Vorfahren aufgebauten moralischen Werte nicht zerstört, sondern weiter verfeinert. Der Künstler sollte zu seinem besten Gewissen für eine bessere Zukunft arbeiten, und das Urteil über sein Gesamtwerk den Nachfahren lassen. Ein Künstler darf nie der Sache „Kunst“ schaden, das Publikum mit fehlender Leistung von den Museen und Ausstellungsräumen verjagen. Kunst ist Kommunikation. Die Nachricht des Kunstwerkes sollte gleich ohne zusätzliche Erklärungen verständlich sein, und von der Gegenwart für die Zukunft sprechen. Das Kunstwerk sollte fachliches Können und Meisterschaft aufweisen. Ein wahres Kunstwerk erkennt man daran, das es etwas Neues im positiven Sinne zur Kunstgeschichte beiträgt. Man könnte noch weitere Aussagen darüber machen, welche Qualitäten ein wahres Kunstwerk aufweisen sollte, aber genau bestimmen kann man nicht was nach einigen Jahrhunderten von den heutigen Produktion als Kunst betrachtet wird. Es ist auch nicht wichtig zu wissen. Wichtig ist das Schaffen selbst. Wichtig ist eine führende, positive Persönlichkeit des Künstlers, die die Werke durchdringt, und durch sie die Welt positiv gestaltet. Es klingt also idealistisch, dass jeder Mensch ein Künstler sei, aber jeder Mensch sollte wenigstens darauf streben.

[naomideviltext]

Pro Arts

Chronistin der Jugendkultur - Portraitmalerei einer jungen Frau Seit frühester Kindheit ist die junge Künstlerin Naomi Devil (1987 in Ungarn geboren), Devil ist die Ableitung ihres ungarischen Nachnamens ins Englische, mit Kunst in Berührung gekommen. Der rege Austausch von künstlerischen Erfahrungen, einerseits durch den Großvater und andererseits durch den Vater, weckte schon bald die Begierde Naomis, sich selbst durch Kunst auszudrücken. Nach der Teilnahme an der Sommerakademie für Bildende Kunst Salzburg 2002 und 2003 versucht sie ihren Stil an der Akademie der bildenden Künste Wien, in der Klasse für kontextuelle Malerei bei den Professoren Muntean / Rosenblum, weiter auszubauen. Die Akademie bietet ihr hierfür die Möglichkeit, neue Techniken auszuprobieren und zu entdecken, um nicht in Alteingefahrenen stecken zu bleiben, sondern 'making sure that in the future I will be many faced.' Der Realismus In der gestalterischen Form der Portraitmalerei hat Naomi Devil, die für sie perfekte Gestaltungsmöglichkeit gefunden. Dabei greift sie einen Realismus auf, der manchmal wie verschwommene Fotografien wirkt, wie zum Beispiel in ihre siebenteilige Bildserie Swimmingpool, in der ein junger Bursche, trampolinspringend, in ein Schwimmbecken hüpft. Man erkennt ihn, kann seinen Körper und seine Bewegungen klar ausmachen, trotzdem ist es als schaue man durch eine dampfbeschichtete Fotolinse. Nicht das rein Abstrakte und auch nicht das Hyperrealistische sind ihr Weg. Ein Realismus, der von ihrem eigenen Stil aufgegriffen wird und sich so in eine eigenständige realistische, aber doch nicht objektiv abbildende Welt, löst. Es sind Ausschnitte ihrer unmittelbaren Umgebung, die sie wählt und schließlich in eine andere farbliche Umgebung transferiert. Alltägliches erscheint in einem neuen Zusammenhang, in einer herausgelösten Weise. Eher Unscheinbares und für selbstverständlich Wahrgenommenes, wie u.a. ein Handy, eine Zigaretten-Packung, eine Creme und ein Lippenstift, treten in den Blickwinkel der Künstlerin, die diese Gegenstände aus ihrer Monotonie heraushebt und den Betrachter mit der Vergänglichkeit und Banalität dieser Dinge konfrontiert. Die eigene Generation Gegenstände, aber vielmehr noch Personen, sind Mittelpunkt ihrer Werke. Portraits von Jungendliche, Leuten ihrer eigenen Generation stehen dabei im Vordergrund. Als Inspiration für ihre Portraits, bewegt sie sich selbst in dessen Sphären: dem Internet, auf Paraden und Festivals, auf all jenen Plätzen, die von Jungendlichen gerne frequentiert werden. Denn genau dort befindet sich der Nährboden für ihre Arbeit: Jugendliche, die sich selbst produzieren, sich gehen lassen, Einstellungen durch ihr Erscheinungsbild ausdrücken. Mittels Fotografie hält Naomi Devil diese Personen fest, löst sie aus diesem Umfeld und setzt sie durch ihre Malerei auf eine Leinwand, auf der sie für sich selbst stehen müssen, abgesondert von ihrer Gruppenzugehörigkeit, alleine durch ihr äußeres Wesen sprechen. Pink Youth Pink Youth nennt sich eine Serie unterschiedlichster Portraits, die die Neugierde der Künstlerin an Personen ihrer Generation stillt. Ihr Interesse ist, zu entdecken, wie sich junge Leute heute selbst definieren und dies vor allem durch die verschiedensten Modestile. In unserer schnelllebigen Zeit gibt es dahingegen immer Neues zu entdecken, entwickeln sich neue Trends und Stile fast über Nacht. Diese möchte nun Naomi in ihren Bildern festhalten. Dabei geht es ihr aber nicht nur darum rein äußerliche 'ways of fashion' nachzuzeichnen, vielmehr möchte sie die spezielle Symbiose des Ausdrückens von Gefühlen und Einstellungen der Jugendlichen, durch Mode, ergründen. 'Pink is a colour that we tend to associate with youth, health and happiness.' Es scheint jedoch die Phase des Babyrosas vorbeizusein, bedenke man die dunklen Farben, Piercings und Tattoos der Punks, Rockers, Goths, etc., die nicht mehr eine rosa-rote Welt ausstrahlen, sondern eher eine morbide Welt der Einsamkeit erwecken. Naomi Devil bringt in ihren Bildern beide Welten zusammen und setzt sie in einen neuen Kontext. 'The aim of the project Pink Youth is to explore the new roles of this colour, to show how we shift towards associating it with ever more aggressive, wild and eerie thoughts.' Die Personen In einer Piercerin aus Madrid fand die Künstlerin ein ideales Medium für ihre Portraits. In 'Diavolina' sehen wir einen Status im Erscheinungsbild einer jungen Frau, die sich ständig wandelt. Mal verändert sie ihr Haarstyling, mal kommen mehr Piercings und Tattoos dazu, immer im Wandel begriffen. Und genau diese Veränderungen machen das Besondere ihrer Person aus, interessieren die Künstlerin und geben ihr die Möglichkeit sie festzuhalten, mit der Neugierde: was wir sie als nächstes tun, wenn sie von ihrem jetzigen Erscheinungsbild gelangweilt ist, wohin geht sie dann. 'The extreme exteriors reflect the response of today's youth to the present era. The different groups of rockers, ravers, punks, freestylers, dark Goths etc distinguish themselves beyond their outlooks by their attitudes of behaviour and life-styles too. They all have their own ideology.' Das Informationszeitalter Die Auseinandersetzung mit neuen Technologien, mit der technischen Revolution innerhalb unserer eigenen vier Wände, erweckt Naomi Devils Chat Serie zum Leben. Im Vordergrund des Chats stehen digitale Prints, in denen body scans realer Personen mittels 3D-Graphic eingesetzt wurden und die im Hintergrund stehenden Chat-room Konversationen verstärken. Der virtuelle Körper zur virtuellen Kommunikation. Wie prägen neue Technologien, vor allem die unendlichen Weiten des Internets, unseren Alltag, sind sie ein üblicher Gegenstand in unserem sozialen Handeln geworden und wie beeinflusst computergenerierte Kommunikation unsere Interaktionen mit anderen. 'Can we fill the web with mental values and make it a blessing for humanity?' Dieser und ähnlichen Fragen geht Naomi Devil in ihrer Chat Serie nach. Neue Projekte Als nächstes Projekt möchte Naomi Devil neue Themen im Zusammenhang mit Landschaften erkunden. Landschaften fern von einer Wiesen-Blumen-Wald Natur. Ihr Interesse entfachen die elektronischen Windräder entlang der Autobahn und die Autobahn selbst. Die Faszination an der Urbanität dieser speziellen Landschaften sind der Mittelpunkt. Des weiteren ist eine Teilnahme an der Ausstellung 'To be twenty' in der Fondation Cartier pour l'art contemporain Paris, anlässlich des zwanzigjährigen Bestehens der Fondation, geplant. Die Ausstellung richtet sich an Künstler unter Zwanzig und möchte diesen eine Präsentationsplattform für ihre Werke zur Verfügung stellen. Ihre einzigartige Sichtweise, auf Jugendliche, deren Zusammenleben und Kultur und auf das Informationszeitalter, die sie in ihren Kunstwerken ausdrückt, eröffnet neue Betrachtungswinkel auf Umwelten, die uns allen geläufig sind, in ihrem Herausgelöstsein aus bestehenden Kontexten jedoch ihre Einzigartigkeit vor Augen führt. Olivia Harrer

[naomideviltext]

Flash Art

Read Sells Like Teen Spirit

Naomi Devil made her first debut with her photo-like  monumental paintings on the international contemporary art scene at the  age of 16.When she was 17 her works had already been shown in different  galleries abroad and on international art fairs.

Sarcasm is an  important characteristic of her artistic language. It is an irony that  does not want to ridicule, but to call attention by distorting the  reality. It is rather the propelling force of the creative process that  leads the artist on the way of seeking unbeaten tracks. It is this  restlessness that keeps her creative forces constantly moving to raise  new questions and to look for unconventional answers. A distorted world  of a generation with overturned and twisted moral values, a mirror image  often spiced with a hint of cynicism is reflected in Naomi’s paintings.  There is however a sophisticated mental, emotional and social message  at the root of her cynicism. An organic process that leads through the  creative steps of analysis, abstraction, simplification, distortion by  morphing into another layer of reality and dual meaning is discernible  in all her works. It is a creative technique that was obviously applied  even to such small details as her signature on the painting that can be  read both as the monogram of her real name or of her alias. Despite  her young age, she is able to look at the world from a distinct and  dispassionate external view point. Her unbiased vision goes far beyond  our times. Her force and speed of imagination outpaces that of her  contemporaries. Naomi understands the spirit of our times and the  dictatorship of media. She is able to adapt herself to the  circumstances even if she does not always agree. She uses the same  methods to catch the attention and to bring home the message of her  works. “I think my works can compete with the visual invasion of  pictures and colours transmitted by media but to catch the eyes and to  attract attention I tend to use shockingly shrill colours.” As we  thumb through her catalogue, that is an imprint of the way from the 17  years old Noémi to the 24 years old Naomi, from the surface to the inner  self, we can witness her getting more and more serious, clear and  concise. She is raising questions like: What are the propelling forces  of different generations?   Why has mankind lost their noble ideals and  seems to lead an aimless existence? Why are we getting more and more  obsessed by possession of objects rather than human relations? To what  extent can we still enhance our power of self-destruction? She  observes with great artistic sensibility the current social and economic  issues and projects them on a highly intellectual level onto the  canvas. She reflects on the problems of our fragile ecology. Recurring  topics of Naomi’s paintings are for example pollution, genetic  manipulation, the exaggeratedly intense pace of life, conspicuous  consumption and the effects of advertisement and media. She features  showcase mannequins, artificial and virtual human beings but they all  live among us. She does not only give a résumé of the different aspects  of individual problems but creates new concepts of attitudes to life,  reflects on new social and moral values. Her works have a precariously  static character as if they would catch the fraction of the moment when  the pendulum hovers at the top equilibrium position. Naomi Devil  has found her artistic identity and has created her own pool of topics  at a very early stage of her carrier. She may have even begun too early  to address the current issues of her environment. In my opinion her   artistic production manifests itself between deconstruction and   reconstruction, decomposition and composition. She has a relaxed,   easy-going and flexible personality and is capable of re-interpretation. Fruzsina Kígyós Flash Art Magazine Hungary

[naomideviltext]

Interjú

1. Mi a neved, hány éves vagy, hol születtél? Ördög Noémi, 26, Budapest 2. Mikor kezdtél el érdeklodni a festészet iránt? Milyen iskolákban tanultál? Eredetileg divattervezö szerettem volna lenni. Magántanulóként az egyetlen hely ahol szocializálódni tudtam az internet volt. Rengeteget chateltem, weboldalakat nézegettem és hamar ráleltem a különözö alternatív divatokra. Leginkább a lipcsei goth fesztiválon megjelenö csodabogarakról készült képek keltették fel az érdeklödésemet: punkok, gothok, raverek. Mégis két esemény megváltoztatta az életemet. Elöször a salzburgi nyári akadémián vettem részt egy divattervezöi osztályban. Teljesen magával ragadott az internacionalitása, az emberek nyitottsága és jókedve. Olyan szabadságot éltem meg ebben az oktatási intézményben, amit eddig még sehol. Mivel mindenki mindenkivel ismerkedett, ezért járkáltam az osztályokban és láttam mi mindent csinálnak mások, ez volt az elsö élmény, ami megváltoztatta a müvészetröl alkotott képemet. Nagyapám impresszionista képeket festett, rengeteg tájképet csinált és másolta a nagy mestereket. Én ezt akkor nagyon elavultnak éreztem és nem gondoltam arra, hogy a hobbi fetsegetésemen túl én valaha is komolyabban fogok ezzel foglalkozni. A nyári akadémia után elutaztunk Londonba, ahol végigjártam a múzeumokat, láttam a Young British Artist kiállítást a Saatchi Galériában és a Portait Award kiállítást a National Portait Galleryban. Ez a két kiállítás meggyözött arról, hogy a festészet egyáltalán nem elavult dolog, nagyon is lehet kortárs üzenete egy képnek és kifejezheti a mai életérzést. Nem sokkal ezután találtam egy könyvet a könyvesboltban a tokiói utcai divatról, és megpróbáltam megfesteni belöle rögtön életnagyságúban az egyik lányt. Ezután az elsö siker után már nem lehetett leállítani. Már jó pár képpel   felfegyverezve felvételiztem a bécsi akadémiára, rögtön felvettek 17 évesen. Alig tudtam elhinni ismerve a magyar akadémia szigoru akt és portrérajzolós elvárásait. Késöbb megtudtam, hogy a konzervatív rajszakkörös mappákat elsö körben kidobják és csak azok után érdeklödnek akiknek van érdekes mondanivalója függetlenül a technikai tudástól. Így kerültem Muntean és Rosenblum osztályába, ahol ugyanazt a szabadságot élveztem, mint a nyári akadémián. Jártam ezen kívül építész szakra, de az sehogy sem passzolt. Eröltetve volt, hogy legyen "polgári" foglalkozásom, de 4 év után diploma nélkül abbahagytam. 3. Kik a példaképeid? Kik hatottak a stílusodra? Sosem voltak igazi példaképeim.  Amikor Londonban jártam a múzeumokat automatikusan azokhoz a képekhez vonzódtam, amiken látszott a számomra még akkor nem elérhetö techikai készség és a kortrárs mondani való, ami hozzám szólt. A portré múzeumban voltak kiállítva hiperrealista portrék, ott láttam egy punk óriási protréját. Azthiszem ott éreztem elöször igazán, hogy ezt szeretném csinálni. Amikor elkezdtem festeni és apukám látta az irányt amerre megyek, akkor megvette nekem Gottfried Helnwein nagy katalógusát. Benne is a technikai tudás inspirált , ö volt a szemem elött mint cél. Mondanivalóban mindig saját utat jártam, nem érdekelt mások mit csinálnak. Talán nem is személyek hatottak rám igazán, mint inkább a dolgok körülöttem.  A gyerekkorom és tizenéves korom esztétikája, a Diney filmek, müanyag játékok cukorvilága és a pop-kultura horrorja, amihez természetesen vonzódtam ezerrel és amik ellen a szüleim próbáltak küzdeni. Szerintem ennek a küzdelmüknek köszönhetö, hogy a dolgokat egyszerre tudom élvezni is, de kivülröl kritikusan és ironikusan látni is. 4. Mit akarsz üzenni a képeiddel? A fogyasztói társadalmat kritizálod velük vagy mai fiatalok gondolkodását? Mivel mindig figyeltem a világot magam körül ezért nagyon hamar jött a fogyasztói társadalom téma, de ez akkor nekem nem volt tudatos. Volt hogy megfestettem a sminkszereimet, müanyag járékaimat, egy adag használt gyorskávézó poharat, amire csak úgy az utcán találtam. Nem gondolkoztam el, hogy ez most jó vagy sem. Ezt láttam, ezt festettem. Egy idö után tudatosultak bennem ezek a dolgok és  nem volt elég számomra, hogy altarnatív divatú fiatalokat fessek, elkezdtem öket különbözö abszurd és vicces szituációkba helyezni. Ez a fogyasztói téma megmaradt, de folyamatosan átalakul.  A kezdeti erösen plakatív és ugymond képbetörlös képekböl mostanra már egy sokkal visszafogottabb, komolyabb hangban szólalok meg és nem csak a felszínnel foglalkozom. Ez valószinüleg a korral jár: egyre több a tapasztalatom, jobban átlátom a dolgokat, megfontoltabb és koncepciózusabb lettem. Mostmár új pozitív vizókat is megjelenítek. 5. Elfogadod a fogyasztói társadalmat vagy elítéled? Én létrehozom a saját értékrendem és világomat. Ha körülnézel a lakásban láthatod, hogy milyen kevés a bútor és a tárgy. Ez egy folyamat, meg szeretnék mindentöl szabadulni és nem akarok már semmi   értéktelen, használhatatlan dolgot tartani és venni. Nem hagyom, hogy olyan dolog után keltsenek bennem vágyat, amire igazából nincs is szükségem. Amit itt látsz az is el fog tünni, csak az marad meg ami  ami számomra létfontosságú: a képeim a falon és a gondolatok az agyamban, ez tesz boldoggá. A kettö között szükségem van a zavartalan térre, nincs TV-m se. Arra törekszem, hogy minél többem legyen a kevesebböl. Semmiböl nem veszek olyat, amiröl tudom, hogy hamar tönkremegy. A nagy tömegnek jelenleg mindent megadnak, túl sokat is, de minösége egyenlö a nullával. Kívánom, hogy ennek a nagy mennyiségnek a jövöben minösége is legyen és ne csak a gyors és nagy haszon lebegjen a világ szeme elött. 6. Szerinted üresek a mai fiatalok? Ugyanugy vannak gondolkozó fiatalok mint régen. Valahogy az a benyomásom, hogy az öregebb generáció mindig üresebbnek látja az elözöt és a fiatal generáció mindig szembemegy a öreggel,  ez az elözö században a divathullámzatokon nagyon jól lekövethetö. A 20-as években a nök ledobták a füzöt, térd fölé ért a ruhájuk, levágták a hajukat és nem hangsúlyozták a derekukat,  ezt eleinte nagyon erkölcstelennek látták az idösek. Ezután minden évtizedben jött valami amin ki lehetett bukni, Elis Presley, Beatles, miniszoknya, sex drugs rock and roll. A hippik pedig most rajtunk vannak kibukva, csak magunkkal foglalkozunk, nem tudjuk mi a felelösségvállalás. Ha jelenleg üresedik és züllik is minden és mindennek rossz a minösége, akkor is jöhet egy nagyon meglepö fordulat és ellenszél. Nyugat fele már érezem az új hullám csíráit. Régi korszakokat éleszetnek fel bálokon, partikon. Férfiak szabott öltönyben jönnek, a nök régi akár száz éves ruhákat is felvesznek, én például a kimonók után érdeklödöm. Ausztria legsikeresebb divattervezöje 50-es évek stílusú ruhákat gyárt, rohamosan nö és terjed a cége. Erösödnek és újraélednek a társastánc kulturák is. A lipcsei gothic fesztivál sem csak az elektronikus zenére rázkódásról szól mostmár, napközben nagy viktoriánus ruhákban piknikelnek a parkban, mint Színyei majálisán. Még a régi etikettet is elövakarták valahonnan, amit illik betartani. Egyre több aszfalton nevelkedett ismerösöm vesz csirkét és vet magának zöldéget a kertben. A kapitalizmus elleni mozgalmak is egyre jobban növekednek, az emberek egyre több kérdést tesznek fel. Úgy érzem ezeknek a csíráknak jó esélye van kihajtani. 7. A legutóbbi képeiddel hogyhogy a sci-fi világa felé fordultál? Az elözö sorozatomban kirakatbabákat használtam modellként és kiindulási pontként. Ezért asszociálnak sokan a tudományos fikcióra és robotokra, inkább a virtuális szerepjátékok és bevásárlóközpontok hatottak  az esztétikájára. Én nem vagyok biztos, hogy annyira fikció lenne amit festek. A kirakatbabák a mostani szépségideálok, tetszett hogy teljesen neurálisok és tökéletesek. Ezeken a képeken azzal játszottam, hogy lehet megjeleníteni ezen a neutralitáson túl az érzelmeket és az egymás közti kommunikációt vagy annak hianyát pusztán képi eszközökkel. A jelenlegi sorozatomban már visszatértem a hús-vér   modellekhez. Nagyon szeretem a modellekkel való kommunikációt, az öröm amikor meglátják a kész képet az pedig pótolhatatlan. 8. Hol állítottál eddig ki? Miért költöztél ki Bécsbe? Jobbak a lehetoségek mint itthon? Jó pár európai országban állítottam már ki. Föleg Ausztriában és Magyarországon. Bécs az csak a sors keze, véletlenül anyukám vette észre, hogy szeptemberben van ott a felvételi, ugy gondolta próbának és élmenynek jó lesz. Jobb lehetösége egy müvésznek nem egy országon belül van, hanem világszerte. Itt is vannak lehetöségek, rengeteg galéria van, úgy látom Budapesten érdeklödnek az emberek  a kultura iránt és képesek felismerni az értéket. A müvészeti élet jelenleg mindenhol belterjes, nem csak a magyar müvészek vágynak el innen, hanem az osztrák müvészek is minden áron el akarnak menni külföldre. Bármelyik várost nézzük a müvész onnan egy idö után el akar menni. 9. Itthon nem próbálkoztál? Budapesten is állítottam már ki többször. Mostanában inkább intézmények kerestek fel, mint például a szombathelyi képtár. Mostmár kevesebbet megyek be ismeretlenül galériákba, ausztriában és németországban jópár igazán megalázó helyzetet éltem át. A leggyakoribb az az arrogancia, hogy meg sem nézik a munkáimat, volt hogy kinyitották nekem az ajtót, hogy távozzak. Ennek következtében jobban örülök, ha nálam jelentkezik egy galéria. Igazából nem szeretem a próbálkozni szót, van valami bukás íze. 10. Honnan jön az érdekes muvészneved? A magyar nevem van lefordítva angolra. Még akkor találtam ki, amikor elkezdtem internetezni. Akkoriban még nagyon riogattak, negogy kiírjam az eredeti nevemet bárhol is, mert az veszélyes. Ez a név amit eleinte fórumokon használtam lett késöbb a müvésznevem is. Külföldön könnyebben ejtik ki, az eredeti nevemmel nagyon küszködnek. Gyakran kérdezik miért Devil, ilyenkor mindig el kell magyaráznom, hogy ezt jelenti a magyar családnevem.

[naomideviltext]

Medúzacsont

Deák Csillag  -- Medúzacsont

Még fel se értem a lépcsőn a Szatyorbár galériájába, már messziről   láttam a színek tombolását Naomi Devil kiállított képein. A határozott   vonalvezetés, színek tobzódása, dinamikája közelről is magával ragadó.   Nem kifestőkönyv lapjait látjuk. Nem is egy japán manga kósza füzérét. A  nő, mint eszmény, elérhetetlen és tárgyiasított vágyként jelenik meg   előttünk. Önmagát nemzi, ezért a víz, amely a tengert idézi fel,   ősforrás, ahol a fogantatás, a kiválás, megszületés megtörtént. Csak   képzelt társa van, fel sem tűnik, hogy egyik fele, párja hiányzik.   Feminin és szingli világ, korunkat jellemzi. Önállóság és   kiszolgáltatottság, de egyediségében mégis a szabadság fogalmazódik meg.  Független lény, sellő, szirén egyszerre. Halljuk a hangját, az énekét,  és a férfiak, ha azok, akiknek mutatni akarják magukat, nem tudnak   ellenállni ennek a csábításnak. Örökös harc van, elcsábítás és   elhagyatás, magány és ölelkezés, álmok és beteljesülések. Bezárva a   fürdőszobába, a gránátalma és szűzanya üvegburás képe a szaporodás, a   termékenység mitológiájára és szentségére utal.

Az oralitás dévaj örömét érezzük, az evés, mint vágy és   kikerülhetetlen szükséglet, valaki villájára szúr, belénk les, belénk   hatol, fehér marad a háttér, fehér marad a lány ruhája is. Kígyószemű   lány, aki elvarázsol szépségével és élni akarásával. Mesét olvasunk,   modern mesét, ahol a királyfira nem a feladatok megoldása vár, legyen   elébb harcossá, mutassa meg okosságát, leleményét. Nem biztos, hogy a   megfelelő királyfi jön vagy jött el, és az sem, hogy királyfira kell   várnunk. Devil behozza a sorsot, amelyet nem ismerünk, de szeretnénk   megismerni, hogy mi és ki vár ránk. A gránátalma tehát csalétek, a   paradicsomi alma mása, a magvas tudás szimbóluma. A felhős álmokba   merült lány és a tenger mélyén meredő fallikus tárgyak között kapcsolat van, ha világuk eltérő is, mert még nem egyek, elérhetők és   elérhetetlenek egyszerre.

A  gombák, a medúzák, sőt malacfejek és növények, egyszerre mérgesek,  mérgezők és ehetők is. Mandalaként ölelik körül a képet, nőt. Vírusok is  lehetnének, amelyek felfalják a női testet és lelket, örökös rabságba  és szolgaságba hajtva a nőt, aki nem tud és nem is akar szabadulni  ezektől, amelyek egyben a férfi nem szimbolikus megjelenítései is. A  medúzák az ártatlanságot is jelentik, az áttetszőséget, a finom  hajlékonyságot, a kiismerhetetlenséget, az élet törékenységét, a lélek  kimondhatatlan fájdalmát.

Álomból ébredve sokszor nem tudjuk, hol vagyunk, egyik szemünk   csukva, a másikkal látunk, de csak homályosan, kik is vagyunk és miért, hullámzik át rajtunk a tegnap és a többi nap, nyílt és rejtett érzelmek  és vágyak ragadnak magukkal, tartanak fogságukban. Tenyerünkbe fognánk  őket, de nem lehet, üresen tárjuk szét ujjainkat, benne a szabadság is,  hogy valamit el kell engednünk, nem lehet minden vágyunk megvalósult,  beteljesedett, a lemondás, az eloldozás, az elhagyás és elhagyatás  szabadsága életünk szerves része. A képekben ott a változás iránti  bizalom és akarat, hogy semmi sem örök, minden változó, a medúzák is, és  mi magunk is.

A lány feje félig a tengerbe merül, és félig a felhőket érinti. Bent és kint, amikor még a tenger és az ég egy volt, a teremtés pillanatát   látjuk, és a játékot, hogy életünk áttetsző, véges, egyszeri és   megismételhetetlen.

Kölüs Lajos

A hedonizmus rejtélyei, egy kis dekadenciával fűszerezve

Olyan világba vezetnek Devil képei, ahol bizonytalan, mi az igazság   és hamisság, egymásba hajlanak, összetéveszthetők, itt már a könnyek   teremtik a valóságot, a látszatot, a tenger és a könny ambivalenciáját. Öngúny és kísértés, egy női arc szépsége eltorzul. Romantikus és színes  világot látunk, az őrület, a verseny és a divat világát. Gyorsan   elveszted varázsod, ha nem vagy divatosan dögös, formás, szexis és   kívánatos nő. Az alkotó a halhatatlanság illúzióját teremti meg, a   csapdát, amit nem lehet elkerülni ma. A divat követése kiközösít,   elválaszt, szegregál. A médium világát látjuk, a giccs lép a divat,   ezzel az élet helyébe is. Az értékek már nem rendelkeznek pólusokkal,   egyneművé lesznek, és a közömbösség mámorában élünk. Fantasztikus   viselkedésformákat látunk és végletes szenvedélyeket.

Fenyő Miki újraéled, már-már letűnt volna, de Devil, talán tudatosan,  újraéli a múltat, retrót hoz létre. Egy érzület, egy életérzés jelenik  meg, a körülmények nem számítanak, mert sokan vagyunk ilyen   életérzéssel, érzülettel, hiányokkal és információkkal. A facebook   beépül mindennapjainkba, tudatunkba, vágyainkba. Egyformák akarunk   lenni, miközben arra vágyunk, hogy egyediségünk által ismerjenek el.   Különösségünket adjuk fel, mert egy olyan elitbe, társaságba tartozunk, oda akarunk tartozni, ahol elismerik, hogy létezünk. Nem bízunk   értékítéletünkben, mindent a szakértőkre hagyunk, ők eldöntik, mi az   érték, és hozzájuk igazodunk, miközben ízlésünket tagadjuk meg. Másokra nem vagyunk tekintettel. Baba-világ, Barbie-baba lép közénk,   kivilágítva, búgva, bugyi nélkül, szexre éhesen, Colával a kezében,   hamburgert szorít a térdei közé. Cigizik, de cigizni köztéren már nem   lehet.

A perspektíva a víz, víz közeli állapot, a születés tere, olyan   világ, ahol az élet megfogant és meg is született. A víz nőnemű. Önmagát  szüli újjá, önmaga forrása. Nincs férfi jelen, ennyiben feminista,   kirekesztőnek látszik, mert ironikusan leplezi le, hogy a divatot   mennyire túlhajszoljuk, saját testünket tesszük tönkre, csak azért, hogy  valaminek megfeleljünk, a versenynek, az idiotizmusnak, a   hasonlóságnak, miközben az egyediségünket számoljuk fel.

Devil  a disznófejekben a tisztátalanságot és az ártatlanság elvesztését idézi  meg. Az ördög kikerülhetetlen, nem Mefisztó és nem is Mefisztófele. Hol  van már Goethe Faustja, Margit tisztasága? Demeter istennő bujálkodik,  teremt, arat, de a teremtés egyben halál is, valami megszületik és  valami elhal. A világ örök, még nem látjuk a fájdalmat, a keserűséget, a  hiányt, a másik lény magányát a mi magányunk mellett. Öntudatos nő néz  ránk, és szemében felfedezzük az ürességet is, amit el akar takarni.  Nincs utópia, csak lírai illúzió. Vagy mese. Hol volt, hol nem volt.  Naomi Devil mesél nekünk, színes álmokról, kimondhatatlan vágyakról.  Medúzákról, amelek gyilkos lények is. Képesek ölni. Pedig milyen  áttetszőek és könnyedén úsznak a vízben.

[naomideviltext]

Atlantisz lányai

Naomi Devil

Naomi Devil (1987) a mai magyar fiatal festőgeneráció legsokoldalúbb és legegyénibb művészeinek egyike, aki művészetének útkeresése során számos új festői problémát vetett már fel alkotói pályáján sajátos ábrázolásmódjával, amelyben egyre nagyobb teret nyer félelmetesen gazdag képzelőereje és élénk színvilága. A kiállított munkákon a szimbolikus alakok és tárgyak olyan összetett, eredeti és fantáziadús ikonográfia részei, amelynek megfejtését, értelmezését az alkotó ránk, befogadókra bízta.

Deák Csillag

Atlantisz lányai

Naomi Devil 2012-es budapesti kiállításának (Deep blue se(a)lf) hangsúlyos motívuma a víz volt. Ősforrásként láttuk, felidézve a tengert, ahol a fogantatás, a megszületés, a kiválás megtörtént, hallottuk a szirének hangját, de láttuk az átlátszóságukkal ártatlanságot sugalló veszélyes medúzákat, sőt a szárazföldön a mérges gombákat, növényeket, amint mandalaként körülölelik a női testet.

Belépve Virtaura című kiállítására, úgy érezzük, Dzsungelbe kerültünk. Kísértéseknek vagyunk kitéve, Kísértés IV. színesen és több színben (Kísértés I. lila, Kísértés II. zöld, Kísértés III. piros, fehér, arany stb.) gombák, különös növények, férgek, pillangó, két kimonós nő lámpással keresi önmagát a dús bozótban. Úgy érezzük, fölöttünk egy búra, valahol a tengerfenéken ülünk, csend honol, halljuk a súrlódásokat, az apró érintéseket és érintkezéseket, egyik lénynek sincs ősellensége, még önmaga sem ellensége saját magának. Létezni és élni akar, kiteljesedni, abban a formában, amely számára adatott. Ha valaki már úszott a Vörös tenger fenekén, színes állatokkal körülvéve, korallok, ráják, halak és csigák között, az tudja, a szem káprázik a látványtól, hiába látjuk később a filmen is a csodás tengeri világot, az csak égi mása a valóságnak. Naomi Devil álma királynői álom, mert formát ad látomásának és fantáziadús érzéseinek, nem kivetít, hanem megvalósít, magyarul teremt. Görcstelenül és szenvedélyesen alkot, csiszol, összerak. A formák bár visszaköszönnek, talán ismétlődnek is, de az élethelyek nem, más és más mindegyik, a szimbiózisban létezés az élet olyan módja, ahol nincs köztes állat. Az élőlények közt azokat, melyek más élőlény testéből, kész nedveiből egyenesen az illető állat vagy növény rovására táplálkoznak, élősdinek mondjuk. Naomi Devil képein eldönthetetlen, hogy melyik lény a parazita és melyik a gazdaállat. Talán egyik sem, a kölcsönös függőség és élethelyzet az, ami összeköti az egyre burjánzó lényeket. Bíbor pillangók repkedtek aranyporos szárnyakon és sorra látogatták a virágokat; kis gyíkok bújtak elő a falrepedésekből, és sütkéreztek a fehér ragyogásban; a gránátalmák megpattantak és fölrepedtek a forróságban, és vérző piros szívüket mutogatták. Még a sápadt, sárga citromok is, amelyek oly nagy számban himbálództak a mély árkádok és a cirádás rácsok mentén, még azok is megszínesedtek a csodálatos napfényben, és a magnóliafák is kitárták nagy, földgömbforma, elefántcsontszín virágaikat, és édes, nehéz illattal töltötték be a levegőt.[1]

Naomi Devil kilép a korábbi alkotások világából, nem véletlen, hogy egy külön terembe kerülnek a víz alatti képek, megújítja a természethez való kötődését, a másik emberhez való viszonyát. Maga lesz a természetté, illetve fordítva, a természet nem más, mint Naomi Devil. A kísértés örök fájdalmával, hogy mások vagyunk a többi lényekhez képest, helyesebben mások szeretnénk lenni, az örökös kiválás érzetével, hogy önmagunkra ismerünk és önmagunkra ébredünk, tudjuk, felismerjük helyünket a világban, önmagunkhoz képest is, és másokhoz képest is.

Majálisa ünnepi pillanat szeretne lenni, de benne a kimértség, a merevség uralkodik, a gyermek azt csinál, amit a felnőttek elvárnak tőle, legyen jó és kedves, fagylaltos lányként ellenpontja a többi képnek, sok a fekete szín, a fagylaltgép is félelmet sugároz, a lány ünneplő ruhában van, csipkés térdzoknija világítóan hófehér, a fagylalt, mintha meggyúlna, világít, pedig sehol sem látni tüzet, csak a vörös léggömb pirosát látjuk, szegecselt szeméremövbe zárva, talán még szétpukanni sem tud, a levegőt sem engedheti ki, bezárt, akár a kislány maga.

Színes formák között, az érzékiség tengerében térülünk-fordulunk. Minden eleven, kerek, formázott, a hernyó nem ellenséges lény, nem hasonlít egy lánctalpasra, gömbre mászik, a levelek erezete a szívet jelöli, az átlátszó testet, mintha medúzák lennének. Ilyen a szárazföldön csak egy trópusi kertben képzelhető el. A színorgia nem beltenyészet eredménye, hanem a formák megismerésének és létezésének egy módja. Naomi Devil természet iránti szeretetének vagyunk a tanúi. Virágozzék száz virág, a boldog egymás mellett élés programja valósul meg. Virág- és növénydzsungel, ahol inkább az érzékiség az úr, a szellem a fekete színekben tör felszínre.

Naomi Devil száguld szakadatlan, képein a véget nem érést látjuk és tapasztaljuk, ahogy a művész kijátssza az időt, lámpát olt másodmagával, Dávidot festi, formázza, egy elidegenedett világban a természethez hajol, mert tudja, hogy az emberi természet gyökereit ott kell keresnünk, ha vannak is olyan érzések és gondolatok, amelyek nem a természetből kiindulva érthetők meg. Az emberi természetet önmagából kell megérteni és felfogni. Szimbólumrendszere másoktól visszavonhatatlanul megkülönbözteti, virtuális túrára kísér minket, nem könnyű lépést tartani vele.

A vízmotívum visszatér, Nagy csobbanás és az Abszintes pohárból felszökő buborékokat látjuk, amint eltakarják a fél arcot, a Rágózó gésa is buborékokat fúj, a Zsonglőr buborékokkal játszik, míg a Popcorn metamorfózisnál, pattogtatott kukorica dobozából szitakötőszerű lények röpködnek ki, az esernyő nem esőtől véd, mintha e kis lényeket, buborékokat tartaná össze. A Pool cocktailban a hatalmas pohár létrával megközelíthető, megmászható, de éppen ez a létra zárja le a pohár fedelét, üvegbura, megközelíthetetlen, önmagát tükrözi vissza, félelmetesen.

A sok női figura után Naomi Dávidját is megcsodálhatjuk. Van mit nézni rajta, tökéletes, akár elődje. Talán túl beszédes a cím: Dávid (az élet egy játék), mert látjuk, tudjuk, hogy Dávidnak játszania kell, teniszháló, teniszlabdák, sportpálya-jelzések szövik át a teret, Dávid önmaga bőrét húzza, nyúzza, feje fölött frizbi aura vöröslik. A játéknak nincs vége.

Kölüs Lajos

A Jégkirálynő szíve

Naomi Devil Majális című képe ragad meg leginkább, mert fekete színével elüt a színes világtól, komorrá válik a kép, holott egy fiatal lány varázsol fagylaltot, nem merít valahonnan, hanem istennő módjára teremt, fekete-fehér csipkés ruhájában, mintha egy infánsnő lenne. Margit Terézia spanyol infánsnő gyászruhában (Juan Bautista Martínez del Mazo festménye, 1666). D. R. Velázquez: Margarita Teresa infánsnő kék ruhában. Az udvarhölgyek (spanyolul: Las Meninas) egy 1656-ban készült festmény, melyet Diego Velázquez, a spanyol aranykor egyik legkiemelkedőbb egyénisége alkotott. Az alkotás összetett és titokzatos kompozíciója kérdéseket tesz fel a valóságot és az illúziót illetően, valamint bizonytalan kapcsolatot teremt a néző és a megfestett alakok között. Velázquez legfőbb teljesítménye, egy rendkívül öntudatos, kiszámított bemutatás, amit festmény valaha elérhet, és valószínűleg a legalaposabb mondanivaló, amit a festőállvány lehetőségei valaha nyújthatnak.[4] Naomi Devil magányos alakként festi meg önmagát, itt egy önarcképet is látunk, a magába zárt gyermeki lélekét, azt a pillanatot, amikor bár játszik a gyermek, de mégsem érezzük azt, hogy számára a játék örömet okozna. A magára hagyottságot érzem, a lélek hiányát és sötétségét, sőt, a kegyetlenség jelét vélem felfedezni a figura mozdulatában, a mérget, amelyet a bimbózó lelket átjárja, talán a bosszú, a meg nem értés miatt. Számomra ez a kép a kiállítás fő képe, egyben kulcsképe is. A mellette függő képen is a piros mellett a fekete-fehér szín uralkodik, a sakktábla kockáit megidézve (Kísértés III, piros). Olyan ez, mintha egy albínót látnánk az állatkertben, vagy épp a metrólépcsőn állva. Szokatlan jelenség, a kiválás egyik módja, egyben a világhoz, a környezethez való hasonulás ellenpéldája is, nem tud árnyékolódni, beleolvadni a környezetbe, ezzel önmagát ítélve halálra. Naomi Devil fekete-fehérje nem csak a gyászt idézi meg, egyben a gyermeki fájdalmat, valakinek az elvesztését felidézve, hanem az élet elkerülhetetlen bevégzését is. Ez a kép ellentmond a színes orgiáknak, mert itt a befejezettségnek nyit teret, lezár valamit, épp akkor, amikor még az élet elején jár a kép hősnője. Ez Naomi Devil játéka, csele, hogy részvétet csal ki belőlünk önmaga sorsa iránt.

Burjánoznak a formák és a színek, önmagát és ismerősei, barátai portréját is megfesti (Zsonglőr, Popcorn metamorfózis), divatfotót készít, beállít, arcot másol, a fiatalság féktelenségét hirdeti, megértőn és megbocsátón (Madonna gombák közt). Dávid csak kellék, a pirosodó végű hímvesszőjével is, nem a termékenység szimbóluma, inkább egy mítosz, létezik egy ilyen lény is, de itt most épp nem róla szól a történet, hanem egy női lélek belső rezdüléseiről, világlátásáról, életérzéséről, hogy a XXI. században is lehet természetközelien élni és gondolkodni, sőt, a távoli jövőbe is utazhatunk, a felhőkarcolók világába, ahol csodálatos lények repülnek, nem pegazusok, hanem háromlábú lények, amelyeket valaki földre terít, a nyílvessző nem nyílvessző, hanem egy elgörbült faág, nem tudni, hogy a fegyveres nő most a gyilkos, vagy ő a feltámasztó, a védelmező (Genetikus döghalál).

A természet Goethe Wertherében és lírájában a lélek tükre, hangulatok, érzések kifejezője, Novalisnál a természet maga az ember, a lélek. Az éjszakaszimbólum, élet és halál összemosódásának, az álomnak, a tér-idő kötöttségeitől való megszabadulásnak jelképe.[6] Naomi Devil álmodik, álomvilágban él, lámpát olt, éjszakázik, az éjszaka világába néz, titkokat keres és talál, a tér-idő számára kötöttség, gúzs, és ő szabad akar lenni, akár a csúszó-mászók, nem törődve azzal, hogy eltapossa őket valaki. Az ember a nyelv által és a nyelvben egy adott viszonylatban tekint valamit helyénvalónak, amit úgy ér el, hogy feléri ésszel a mondás egyszeriségében a viszonylat igaz voltát. S mondhat-e ennél többet a viszonylatok közt élő ember a nyelv által? [7 ] Naomi Devil részletgazdag festményeiben a burjánzó természet és világa jelenik meg (Polip és halásznő), ennél többet ő sem mondhat, és a néző sem, csak érezhet és gondolhat, de képtelen rá, hogy kimondja.

Naomi Devil romantizál, ahogy Novalis fogalmaz: A világot romantizálni kell. Így találjuk meg ismét az eredeti értelmét. Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt. Igen, Naomi Devil a titokzatos külsőt festi, formálja meg, végtelenné tágítva a tér-időt, a lények kerek formái a világot szimbolizálják, a harmóniát sugallják, a testközelséget, az érzékiség csapdáit, lehet, hogy gyilkosomhoz közeledem. Egy húsevő virághoz.

Látok embereket élni, írja egyik versében Novalis. Látom Naomi Devilt festeni, festőként élni, összegezni eddigi tapasztalatait, egy nagy tárlat keretében megmutatni, hogy most ez vagyok. Lehet, hogy más vagyok, mint amit a képek sugallnak, de nem biztos, az örök kétely itt-ott fel-felbukkan, hogy eggyé válni valamivel és valakivel mámorító érzés, de olykor kijózanító is. Óh, a kéj balgákat őriz, / idejükkel múlnak ők is, /olyanok, akár a kérész. / Küzdve tajtékkal, viharban / száguld a bölcs szakadatlan, / tusája: véget nem érés; / kijátssza így az időt is, / akkor az járom alatt van, / s az erő a bölcseké lesz./ [8]

[1] Oscar Wilde: Az infásnő születésnapja (http://mek.oszk.hu/04400/04477/04477.htm#6)

[2] Bacsó Béla: Novalis és a nyelv (http://filozofia.ektf.hu/anyagok/2003/bacso%20bela. doc)

[3] http://www.magyarulbabelben.net/works/de/Novalis-1772/Gern_verweil_ich_noch_im_Tale/hu/11986-Lent_id%C5%91z%C3%B6m? tr_id=396

[4] Honour & Fleming 1982, 447. o.

[5] Novalis: Monolog in. Novalis Werke kiad. G. Schulz, 4. kiadás 2001. 426.o. és magyarul in. Átváltozások 12–13. szám ford. Radics Viktória 35. o.

[6] http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-es-irodalom/irodalom/irodalom-10-osztaly/a-nemet-romantika-kolteszete/novalis-es-holderlin

[7] i.m. Bacsó Béla: Novalis és a nyelv

[naomideviltext]

Interview Dori Varga Collection

Interview English

I met Naomi Devil (Noémi Ördög), a Hungarian painter in 2011. Then I also got the chance to work together with her. We organized the   exhibition called ’Pink Propaganda’ at Ötkert (Budapest). Now I met her again to talk a bit about her, where she is in life, what’s changed   since we haven’t seen each other... Naomi has been commuting between Stuttgart, Vienna and Budapest since  her early childhood. Her artistic impulse gathered momentum was by  becoming familiar with different cultures during her travels, and by her   upbringing in the family. Although her pictures could at first sight be classified as hyper  realism, she defines her style as realistic symbolism. She has created  her own artistic vocabulary to express her feelings and her thoughts  about life. Naomi mostly choose a model from the environment where ever she happens  to be, and take a photo that serves as a starting point when she works.  She often chooses to paint self-portraits though, which makes work  easier through out travelling. In her opinion to have inspiration is an inborn quality: Naomi: 'I have never been talkative. I have rather a visual memory. When  I'm asked a question, as a response a picture appears in my mind, before I can phrase my answer.' - she says. Naomi lays great emphasis on the message that is transmitted by the  picture. She is convinced that there is no sense in painting without a  clear message. She is concerned about such topics as pollution, the  greed for money, media manipulation, but she is interested in fashion,  Federico Fellini's films, or even swing dance as well. In her opinion it  is very important that she enjoys her own creative power. Her sarcastic imagery provokes the mind to wonder and to think about.  Sometimes it is the humor that dominates and is acknowledged with a  smile of the observer. Every picture reveals an intelligent opinion. The  artist's sincere, sophisticated and crazy style binds the audience for  ever. DV - Tell me a bit about how you found art... ND - I started my career early, at the age of 16. Having to study  from home, the only place for me to socialize was the Internet. Chat  rooms, forums and role-playing games had a great affect on my future  work. While surfing on the Internet, I was soon interested in fashion and   wanted to become a punk/dark gothic fashion designer. Owing to two   fundamental experiences I later changed my mind and turned towards   another creative medium. When I visited the Saatchi Gallery in London,   also in the same year a fashion class at the International Summer   Academy of Fine Arts in Salzburg, I got convinced that painting can be   more fascinating than my grandfathers impressionist landscapes. I   understood that it still offers endless possibilities to express   contemporary ideas and lifestyles. Since then I know: Painting is not dead, art is not dead, it is only the  way of thinking of an artist that can give birth to dead artworks. Right after the fashion course in Salzburg I stumbled upon the Tokyo  street style fashion book FRUITS by Shoichi Aoki (in the central  bookstore of Stuttgart), and as a first attempt in the new medium I  tried to paint one of the girls from this book - with quite stunning  result for a new-be artist. This painting is still hanging at the  entrance of my atelier to remind me where I started. After this first  success came a series of portraits of people I knew from the Internet:  bald women, cyborgs, punks, wave goths, lolitas, ravers, club kids,  harajuku and hip-hop people. Fashion and identity became the central  topic of my works. My father was always very supportive, when he saw that I am interested  in painting and I have a taste for dark things he bought me the book of  Gottfried Helnwein and drew my attention to films like The Wall and  Fellini `s Rome. (A funny coincidence that I painted several paintings  of Marilyn Manson before Helnwein.) I think the aesthetic of my childhood also had a great affect on me. The   glittering, plastic-unrealistic toys, the Disney films, and Cartoon   Network. The extremities of horror pop culture and the sugar coated   Disney world became a part of me. During the same period of my life, at the age of 17, I started to create  emotional self-portraits (with my web camera) that were soon discovered  by art historian Dr. Kubilaj Akman, who published them in the Turkish  art magazine Genc Sanat. The same year I’ve been accepted to the Academy of Fine Arts - by Adi  Rosenblum and Markus Muntean. The academy was very free, I got a place  to work and the professors never influenced my work in any way. They  gave me the freedom I needed to develop on my own and practice my  self-driven discipline. The academy was the only school I could stand in  my life. I was really happy there. The moment I have teachers who tell  me what to do, how to change my work I freak out. This is the reason I  never finished my architecture studies for example. I always say: I am  an autodidact with a diploma in her hand. I am my own professor and  student till the rest of my life. DV – What is the secret of your approach? ND - After a while, painting young underground people was not  enough. I started to form my opinion about the World and developed an  irony that does not want to ridicule, but to call attention by  distorting reality. I think it is not an accident that my family name  means devil, my artistic attitude is a bit like Lucifer`s. I soon understood the spirit of our times and the dictatorship of media.  My thesis topic at the Academy of Fine Arts (in 2008) was about Media  Addiction (‘Maddict’). It could be also seen as a reaction to my own  Internet addiction, especially of role-playing games, shopping vintage  dresses, and costumes to change my identity. I showed spam birds talking  in pixel bubbles, a gorgon head with electric cable hair, small  portraits with LCD screens as a frame. One of these screens in  particular pictured myself with my own Second Life Avatar. My maddiction influenced my work a lot. My earlier topics such as the  question of identity and consumerism got mixed up with the idea of a  second non-existent life. A life of freedom, illusions and dreams where  even the weirdest genetic engineering is possible and a space is free of   gravity and physical rules. DV – What are you working on at the moment? ND - My art always had many strands since the beginning. My aim  now is to band these strands into a big strong rope, to clarify my  position and thoughts. Today I think I am on the right way. I am working on a series of portraits at the moment, almost life size. I  have moved to a more open ended picturing and I got back to my earlier  reduced style. I am adding much more texture to the surface, the sharp  edges are disappearing, and I quit using fluorescent colours that were  dominant on my early works. I’m leaving more to the audience for imagination avoiding being didactic and bold. I think it’s important that while painting something contemporary   (phenomena, happenings, etc.) I do not become the late newsboy.  Even   Francisco Goya drew more than a simple documentation of the disasters of  war - in times when there was no photography. My way is to give a view of a certain thing a bit absurd, ironic,  something that confuses and leaves the viewer wondering. I want my  paintings to have a certain Hieronymus Bosch quality: it challenges the  western brain that has become too rational. We do not always understand  it at first sight, but as we look at it long enough it becomes clear  that it’s about the human nature. Bosch depicted desires, dreams,  temptations, in a reduced way: a red round fruit. I do it the opposite  way, our society offers all kinds of joys and dreams to reach, I enlarge  and alter them, invent new ones, create imaginary spaces for them. After a few years, in 2010 I got back to my emotional portraits that  were not influenced by my other works. These are self-portraits forming a  unique and intimate biography, in which I portrayed myself with the  utmost sincerity, and where I dig deeper into reality to find the truth.  The way I turn the invisible into visible helps to understand not only  me, but our existence as well. This two processes of distortion by morphing into another layer of  reality and making the invisible visible gives the highly realistic  portraits a surrealist touch. It leads to a bit of misunderstanding. My  work has nothing to do with the subconscious. It’s all real. I am  painting about things that are real and are happening now. What I do is  closer to the creativity technique called "semantic intuition". It’s  just that I’m not combining words to create new meanings but images. I’m still making self-portrait photos, they are very important to me.  Rembrandt is a great inspiration, how one can express emotional status  with a powerful facial expression. These portraits have an "eternal  glow". You can’t really put them into an era. Some people criticize artist doing only self-portraits, because they  only concentrate on one piece of the puzzle of life. It’s more than  unwise to say something like this. For example there is Cindy Sherman,  using only herself to show hundreds of personalities of different social  statuses. Or there is Shirin Neshat with her political feminist  self-portraits. When I’m making self-portraits I’m interested in the  "eternal glow" and the message. I think exhibitionism and  self-confidence is important for an artist, it’s only narcissism that is  dangerous. DV - What are the most important things to you in life? ND - One thing I have learnt from traveling-life is that I  actually don’t need much to live. Every property is a burden I have to  carry. Western society is filled with too many objects and still the  desire for more and more is awaken. I have come to the point that I can pack my life in one single suitcase.  I`m happy that I have overcome the dictatorship of consumerism. I throw  and give away everything I do not need or use. I developed an  object-phobia: my ideal space is big and empty. A space which I can fill  with my art and where there’s enough room for new ideas. Quality was always an important aspect of my art and my life. The only  thing I collect now are vintage clothes and costumes for myself and my  work. I do not buy anything from global clothing concernes. Most dresses  women wear today on the streets are not more than worldwar nightgowns.  After the era of ’quantity for the quantity’, people should finally  start to think about ’quality for the quantity’, and not only about  profit. As one rule of many others I would mention one more: I don`t have a TV and I will never have one again.

[naomideviltext]

Tamás Eszter írása

Magyar VIRTAURA A mai magyar fiatal festőgeneráció  legsokoldalúbb és legegyénibb művészeinek egyike, aki művészetének  útkeresése során számos új festői problémát vetett már fel alkotói  pályáján sajátos ábrázolásmódjával,amelyben egyre nagyobb teret nyer  félelmetesen gazdag képzelőereje és élénk színvilága, egyedien jellemző  koloritja is. 2011-től munkássága új irányt vett, sorozataiban a felszín  alatti érzelmek megjelenítését célozta meg, ekkor találóan vallotta  magáról: „ A makrokozmosztól hirtelen átcsaptam a mikrokozmoszba. A  jövőben a kettő között szeretném megállni a helyem”. Vagyis a  világegyetem, a világmindenség globális problémáitól, az ember világa,  mint a világ kicsinyített képmása felé fordul, de a mindenkori  erőegyensúlyt megtartva.Naomi Devil mindig is az aktuális érdeklődési  körének megfelelő témákban mélyült el, dolgozta fel és formálta képi  üzenetté azokat. Az extrém divatirányzatok, szociális–globális–kritikus  gondolatkör, vagy a média általi manipulációk. Ő is a konzumgeneráció  tagja, ám mégis kritikusan jeleníti meg a médiumok által befolyásolt  fiatalok mindennapjait. Alkotói pályája legutóbbi szakaszában képi  világába a virtuális művekből készült festmények kerültek  előtérbe, ahol fantasztikus helyszíneken harcolnak kimonót viselő  lányok, genetikus modifikációk sorozatán átalakult színpompás  kártevőkkel. A szemfolyatósan erős színek használatával Naomi Devil mi  mást is szeretne elérni, mint a befogadó koncentrált  figyelemfelkeltését, ami fontos eszköze művészetének – a színek  tökéletesen passzolnak témáihoz – és erősítik az üzenetet. Olyan szabad  álomvilág ez, amelyben már nem léteznek a fizika törvényei, ahol az  egzotikus génmodifikált gyümölcsök és kártevők a mesterséges vágyak  szimbólumaként jelennek meg, egy nyitottabb narratív megfogalmazásban  testet öltve, még több teret adva a néző képzeletének, mintegy  továbbgondolásra késztetve a befogadót. Mindezekkel olyan virtuális  aurát teremtve, ahol a szemlélődő nem illusztrációkat láthat majd a  falakra applikálva, hanem sokkal inkább a képzelet és gondolatvilág  kollázsát, benne a felszín alatti érzelmek megjelenítésével, egyfajta  életérzés kifejezésével. A valóság és a képzelet határmezsgyéjén  kalandozhatunk egy sajátos képi világban, amely azonban markáns  üzenetértékénél fogva nekünk is, és nemcsak rólunk szól. Naomi Devil ide  elhozott munkáin a szimbolikus alakok és tárgyak olyan összetett,  eredeti és fantáziadús ikonográfia részei, amelynek megfejtését,  értelmezését az alkotó ránk bízza befogadókra.

Szöveg: Tamás Eszter (Schöffer Múzeum Kalocsa)

[naomideviltext]

Molnár Tímea megnyitóbeszéde

Ördög Noémi: Hedonati Hedonati. Az élet örömeinek falása, az élvezetek hajszolása, a boldogságot a gyönyörben kereső és megtaláló lény alakját hívja elő memóriánkból. Egyben Ördög Noémi saját ízlelésű és fűszerezésű hívószava legújabb alkotásainak összefoglalására. Képein a vizuális tobzódás, az egymást érő, burjánzó színek és formák nyomán újabb jelentésrétegek viszik tovább fantáziánkat. Az életnagyságú festményorgiák - részben méretük miatt is - lehetőséget adnak elveszni egy lehengerlő, másik valóságban, ahol az anyagfürtök és decens gallérok látványa mellett rebellis kísérlezetésnek leszünk szemtanúi. Művészettörténeti toposzokat látunk megelevenedni, akik valahol a világegyetem különböző helyszínein állnak modellt.  A reneszánsz és barokk profilok szemrevételezése közben felfedezhetjük azt a sajátos játékot, amellyel Noémi táncba hív minket: klasszikusokat ötvöz 21. századi életérzéssel, gesztusaikon keresztül üzen nekünk a jövőből. Tetovált vádlik és felsőkar, piercing a fülcimpán, orrnyergen, hello kitty-s ékszerek és mítikus tárgyak egyvelege, amelyek kibillentik a nézőt a megszokott és klasszikusnak mondott képzőművészeti sémák világából. Hiperrealista festményein az arany hadi-és lószerszám, a lézerkard és a többdimenziós, űrbéli buborékok vizuálisan felvillanyozzák a nézőt. A szereplők környezetében burjánzó kalapos gombatelepek szinte keretet adnak a néhol félig férfi, félig női alakok térben történő lebegésének. A motívum visszatérő és különleges, ahogy a gombák is az élővilág egy önálló rendszertani eleme, úgy ez a földöntúli világ sem sorolható be igazán egyetlen rendszerbe. Az emberi test biológiai kereteit meghaladó amorf részletek és a fémöltözet alól elővillanó bordaformák szinte önnön öltözetükké és nagyon is esztétikus viseletté válnak. A Knight Phaeta,a Padawan Stella d`Arc és a Padawan Aolia d`Arc című festményeken a borda-és csonthálózat testen kívül helyezése és a valósághoz képest való felnagyítása egyfajta kérdőjel is. Noémi a nyugati világ szellemi és szexuális felvilágosodása, feminizmusa, valamint mindezek keretek közé szoríthatósága kapcsán is kérdéseket fogalmaz meg. Talán nem árulok el titkot- ezt majd a képek címei fel is fedik látogatóik előtt -, hogy az alkotások egy részén Zeusz szerelmi kalandjait kísérhetjük végig: Kirké- aki a legnagyobb varázslónő hírében állt -  abszintban fürdik, lábánál az emberből átváltoztatott disznóval, Danaé alakja, akit Zeusz a tetőn keresztül arany eső képében termékenyít meg. Léda, akit Zeusz hattyúalakban csábított el és Európa, akinek a  főisten egy hófehér bika képében jelent meg. A Zeusz által elcsábított hölgyek kortárs aktjai mellett még a padawan portrék kínálnak nekünk izgalmas felfedezési lehetőséget. A padawanok azon ifjak, akik a fantasztikus filmek megjelenésével egy új korcsoport képviselőivé is avanzsáltak: 12-13 éves tinédzserek, akik a Jedi tanács előtt való vizsgatétellel elnyerték a padawan titulust és ezt követően megépíthették fénykardjukat. Ezek a karakterek és a művész által kedvelt és játszott szerepjátékok  ( ún. role-playing game) atmoszférája tűnik fel alkotásain, amelyben a játékosok egy közösen elképzelt fantáziavilágban egy-egy kitalált szereplőt, karaktert személyesítenek meg. Mindig érdeklődve figyelem festett portréin saját vonásainak megjelenését, ahogy az alkotó önmagát dokumentálja, szerepbe/szituációba helyezi, egy más személyiséget ad önmagának. Ugyanakkor a portré autonóm műfaj, vagyis nem feltétlenül igyekszik a hasonlóságra, a művész eközben is szerepet játszhat, de aktuális tulajdonságai számonkérhetőek. Noémi festményein mintha ezek a   gyermekarcú, csipkezsabós és lézerkardot tartó tinédzserek maguk lennének a virtuális világokban élő konzumgeneráció szereplői, akik a valós élet és a virtuális terek határmezsgyéjén léteznek. Figuráinak testtartása, kéz-jelei egyfajta bennfentességet feltételeznek, mozdulatlanságukban, ujjaik kereszbe hajlításával jelelnek nekünk saját kis belső világukból. De ja vu érzésünk nem csal. A művész ecsetjében többek között Leonardo, Tiziano és Hieromnimus Bosch műveinek inspirációja is fellelhető.  A számítógépen, 3D-ben aprólékosan megtervezett, majd a vásznon megfestett udvarhölgy portrék és rizsporos parókák, valamint a fogyasztói társadalomra jellemző élethelyzetek, amely az idősíkok közötti oszcillálást hoznak létre, de ebben a kettősségben mégis otthon érezheti magát a beavatott műértő. A művészeti albumokból ismert és múzeális keretek között sztereotipizálható alakok kilépnek a biztonságot nyújtó környezetüből és egy új karakterű térbe helyeződnek. Színhasználatával és az idősíkok ütköztetésével Noémi szikrát csihol képein, a nyakfordok, kelmék és csipkék, a testek amorf kifordítása révén folyamatos ellentétpárokat hoz létre, ámde kellemes feszültséget is teremt. Alkotásai a mitológiai történetekbe való aktív bevonódásunkat igényli, ikonográfiája a félig emberi, félig gépi lények zavarbaejtő fikciója. Ördög Noémi, művésznevén Naomi Devil nagyon fiatalon, 16 évesen kezdte művészi pályáját, eredetileg divattervezőnek készült Évekkel később azonban a művészeti kurzusok hatására világossá vált számára, hogy a festészet az a kifejezésforma, amely számára a leginkább alkalmas kortárs gondolatok közvetítésére és mai életstílus kifejezésére. Ahogy ő fogalmazott: az új távlatok és technikák keresése lételemévé vált,  a technikai fejlődés, az elméleti tudás megszerzése, és új célok elérése iránti éhsége az, amely arra készteti, hogy folyamatosan frissítse művészetét. Kísérletező személyiségét tükrözi alkotó technikáinak sokrétűsége is, amelyek a képalkotás során használt a 3D effektek, fotómanipuláció, a kollázs, másrészről pedig a szabadkézi olajfestés együttese ad. Így hozza létre rendkívül részletgazdag és komplex alkotásait. Műveivel a társadalom legaktuálisabb témáira reagál, figurái ebben a sorozatban is egyszerre tipizálják a mai fogyasztó generációt a mai kor jellemző élethelyzetei és  képzelete virtuális világokban csapong és itt fogalmazza meg a realitás aktuális és jelentős kérdéseit. A figuratív festészet és az absztrakció szép együttmozgása látható ezen a kiállítási anyagon, amelyen a művész újra és váratlanra való törekvése érezhető. Nemcsak közönségét, de magát is folyamatosan igyekszik meglepni új technológiák bevonásával. Noémi 2014-es, új munkái  a korábbiakhoz képest még több, kifinomult vonalvezetéssel és élességgel készültek, nemcsak technikailag feszesebb alkotások, hanem mögöttes tartalmuk miatt is. Személyiségéből adódóan az elmúlt majd tíz év egyik fő törekvése a kategorizálással vagy beskatulyázással szembemenő alkotás volt; azt gondolom, hogy az itt látható válogatás ennek a törekvésnek egy szép ívű interpretációja. Én kívánok Noéminek a folyamatos megújulásra alkalmas technológiát, hogy minden témájához megtalálja annak kifejezésére alkalmas alkotó eszközöket és nem utolsó sorban kiapadhatatlan kísérletező és alkotó kedvet!

[naomideviltext]

English biography

Naomi Devil is working in the art business since 11 years, she is an artist and designer in constant flux, one can`t  really put her into a box. Her hunger for change, new goals, knowledge  constantly leads her to new territories of art.  It is this  restlessness that keeps her creative forces constantly  moving to raise  new questions and to look for unconventional answers. She thinks the future  artist has to go back to the roots of polyhistors like Leonardo da  Vinci or Dalí who designed furniture and jewels next to painting. Just like  for architects and graphic designers every project should be a new   challenge that forces the creator to innovate. The world is developing in an amazing tempo, it is not possible  for the future artist to get stuck to one thing, he/she has to be able to go beyond the frames of a canas and be in  constant flux to be able to keep up with time. Naomi`s goal is not to  become famous with something she invented 10-20 years ago, she wants to  become famous for the ability of innovation, rethinking, and surprising  people with the new.

Naomi Devil has found her artistic identity and has created her own pool of topics at a very early stage of her carrier. Her artistic production manifests itself between deconstruction and reconstruction, decomposition and composition. She has a relaxed, easy-going and flexible personality and is capable of re-interpretation.

Going through this website you will see this tendency of change and development over the years. The different galleries show selected works of 11 years from painting to digital, 3D,mixed media and cybernetic art.

Naomi Devil also has a graphic designer website you can visit here.

Short biography:

Naomi Devil started her  career early at the age of 16. Being home schooled the only way for her to   socialize was the Internet. Chat rooms, forums and role  playing games had a great affect on her future work. While surfing on the internet she got interested  in fashion and wanted to become a fashion designer.

2002: Things changed  when she visited the Saatchi Gallery in London and a fashion class at  the Summer Academy in Salzburg. She saw that the medium painting can be  more than her grandfather`s impressionist landscapes and understood that  painting still offers endless possibilities to express contemporary  lifestyle. Right after the fashion course in Salzburg she found  the Tokyo street style fashion book FRUITS by Shoichi Aoki in the  central bookstore of Stuttgart and tried to paint a girl from it. After  this first success came a series of portraits of people Naomi knew from  the Internet: bald women, cyborgs,punks, wave goths, lolitas etc. Fashion and identity became the central theme of her  works. Also this time at the age of 17 she started to do emotional self  portraits with her web camera that were soon discovered by an art  historian who published them in the Turkish art magazine Genc Sanat. 2004: After her second photography-painting course in Salzburg she got accepted at the Academy of Fine Arts by Adi Rosenblum and Markus Muntean. 2006-2011: After  a while painting young underground people was not enough. Naomi started  to form her opinion about the World and developed an irony that does  not want to ridicule, but to call attention by distorting the reality.  As Flash Art Hungary journalist F. Kígyós wrote:"She started to  paint a distorted world of a generation with overturned and twisted  moral values, a mirror image often spiced with a hint of cynicism. There  is however a sophisticated mental, emotional and social message at the  root of her cynicism. An organic process that leads through the creative  steps of analysis, abstraction, simplification, distortion by morphing  into another layer of reality and dual meaning is discernible in all her  works. Despite her young age, she is able to look at the world from a  distinct and dispassionate external view point. Her unbiased vision goes  far beyond our times."

Naomi soon understood the spirit of our  times and the dictatorship of media. Her diploma work in 2008 at the  academy was about Media Addiction (Maddict). It may also be seen as a  reaction to her own Internet addiction, especially of role playing games  and shopping vintage dresses and costumes to change her identity. Naomi started to play Second Life in 2007,  where she rented a small gallery space in Cetus Gallery District, her avatar was named Caravaggio Bonetto. Soon  her father László Ördög ( Velazquez Bonetto) joined as well and brought  his software developing skills into the virtual space. Second Life  proved to be a great platform for the two to work together. Father and daughter soon founded the artist group CARP  (Cybernetic Art Research Project) and created virtual scripted cybernetic artworks with several other artists.

2010-2012 her earlier  topics such as the question of identity and consumerism got mixed up  with the idea of a second non existent life (Cyber). A life of freedom,  illusions and dreams where even the weirdest genetic engineering is  possible and a space free of gravity and physical rules. After a long time she got back to  her  emotional portraits (Rembrand and Deep blue se(e)lf) uninfluenced  by her other more conceptual works.   These are self-portraits form a  unique and intimate biography, in which  the artist portrayed herself  with the utmost sincerity and digs deeper  into reality to find the  truth. The way Naomi turns the invisible into  visible helps to  understand not only the artist`s but our existence as  well. As she  says: "An artist able to express solitude, fear and the  evil is on the  way of learning and understanding life." The two  processes of  distortion by morphing into another layer of reality and  making the  invisible visible gives the highly realistic portraits a  surrealist  touch, but as the artist says: "It is all reality."

2013: Her works moved to a more open ended picturing. She started to add much more texture to  the surface and she quit using fluorescent colors that were dominant in  her early works. She is leaving more to the audience for imagination  avoiding being didactic and plakative. According to her it is important  that while painting something contemporary (phenomena, happenings etc.)  the artist does not become the late newsboy. Her way is to give a view  of a certain thing a bit absurd, ironic, something that confuses and  leaves the viewer wondering.She wants her paintings to have a  certain Hieronymus Bosch quality: it challenges the western brain that  has become too rational , we do not understand it at first sight as the  meaning of it is lost, but as  we look at it long enough it becomes  clear that it is about the human nature.  Bosch depicted desires,  dreams, temptations in a reduced way: a red round fruit. Naomi does it  the opposite way, our society offers all kinds of joys and dreams to  reach,she enlarges and alters them, invents new ones, creates imaginary  spaces for them.

2014: Her latest works create a symbiosis of abstraction and figurative art. Naomi `s latest added a new spice to her earlier topics: sexual liberation and feminism of the western world. These works remix paintings from the renaissance to baroque with contemporary lifestyle to underline the differences between the different ages.

[naomideviltext]

VorMagazin

Naomi Devil begann ihre Karriere bereits im Alter von sechzehn Jahren. Eigentlich wollte sie Mode-Designerin werden, doch zwei grundlegende Er- fahrungen brachten sie von diesem Weg ab. Ein Besuch der Saatchi Galerie in London und ein dreiwöchiger Kurs in der Internationalen Sommerakademie der Bildenden Künste in Salzburg überzeugten sie davon, dass Malerei mehr sein kann als die Landschaftsmalerei ihres Großvaters. Plötzlich war Malerei nicht mehr tot. Für Naomi Devil eröffneten sich endlose Möglichkeiten, um Malerei Leben einzuhauchen, um zeitgenössische Ideen und Lebensstile auszudrücken.

Seit zehn Jahren arbeitet Naomi Devil kontinuierlich an ihrer Kunst und lässt sich nicht in eine Schublade stecken. Ihr Hunger nach Veränderung, neuen Zielen und Wissen führt sie immer wieder in neue Bereiche. Er sorgt dafür, dass unaufhaltsam neue Fragen entstehen, die nach unkonventionellen Antworten drängen. Künstler sollen ihrer Ansicht nach zurückkehren zu den Wurzeln eines Polyhistors, wie Leonardo da Vinci es war oder wie einst Dalí, der neben seiner Malerei auch Möbel und Schmuck designte. Ein Künstler sollte fähig sein, über die Grenzen einer Leinwand hinauszugehen. Man könne es sich in einer Welt wie heute, in der sich alles so rasend schnell verändert, nicht mehr leisten, sich auf eine Sache zu konzentrieren. Auch als Künstler müsse man sich dem Tempo anpassen. Dazu passt auch ihr Credo, dass ein Projekt für jede Art von Künstler – sie versteht darunter auch Architekten und Grafikdesigner - immer eine neue Herausforderung darstellen solle, das dazu zwingt, etwas Innovatives zu schaffen.

Naomi Devils künstlerische Produktion manifestiert sich zwischen De- und Rekonstruktion, De- und Komposition. Die Arbeiten aus 2013 sind zum einen lebensgroße Portraits in Öl mit surrealistischen Zügen, zum anderen große Stillleben von frei erfundenen Insekten und Früchten. Das Hauptthema einer weiteren Serie hat Naomi Devil ihrer lebenslangen Faszination an der konsumgeilen Jugendkultur und virtuellen Realitäten gewidmet. Da sie von zuhause aus unterrichtet wurde, war ihr einziger sozialer Kontakt das Internet. Chatrooms, Fashionblogs und Computer-Rollenspiele waren für ihre spätere künstlerische Entwicklung, nebst den Extremen der Horror-Pop-Kultur und der zuckersüßen Disney Welt, von großer Bedeutung. In ihrer Arbeit zeigt sich die Idee eines zweiten nicht existierenden Online-Lebens. Ein Leben in Freiheit, beherrscht von Illusionen und Träumen, in dem die schrägsten Genmanipulationen und ein schwereloser Raum ohne jegliche physikalischen Gesetze möglich sind.

Die neuen Arbeiten aus 2014 fügen ihren früheren Themen der sexuellen Befreiung und dem Feminismus der westlichen Welt noch mehr Schärfe hinzu. Die Künstlerin verwendet hierzu Portraits aus historischen Gemälden von der Renaissance bis zum Barock und positioniert die Figuren in neuen zeit- genössischen Kontexten, um die Unterschiede der verschiedenen Epochen zu unterstreichen. So werden barocke Hofdamen Alkohol trinkend oder eine Zigarette rauchend, in männlichen Posen und Jedi-Ritter-Kostümen mit Licht-schwertern dargestellt. Auch Gemälde von den alten Meistern, die Szenen und Figuren der griechischen Mythologie zum Inhalt haben, dienen Naomi als Vorlage. Naomi Devils Spezialität ist es, einen ein wenig absurden und ironischen Blick auf eine bestimmte Sache zu werfen, der den Betrachter verwirrt und verwundert zurücklässt. Ihr Wunsch ist es, ihren Werken eine gewisse Hieronymus Bosch Qualität zu geben, die das zu rationale, westliche Gehirn herausfordert. Bosch stellt Verlangen, Träume und Verlockungen auf reduzierte Weise dar. Die Künstlerin Naomi Devil tut dies anders. “Unsere Gesellschaft bietet uns alle Formen von Glück und verwirklichbaren Träumen. Ich vergrößere, verändere und erfinde neue Formen und erschaffe fingierte Räume für sie.“ Als Beispiel seien ihre riesigen Malereien von erfundenen Früchten genannt, die genauso farbenfroh sind wie die Werbungen von heute. „Sie verführen uns. Wir wollen in sie hineinbeißen, obwohl wir nicht hungrig sind.“ Für Naomi Devil ist es besonders wichtig, mit neuen Technologien zu experimentieren. Sie arbeitet mit Methoden wie 3D Modellierung, Fotomanipulation und scripted computer art. Ebenso hat sie eine kybernetisch programmierte Skulptur entwickelt. Durch die Vermischung figurativer Kunst und computergenerierter Abstraktion hat Naomi Devil eine Bildsprache entdeckt, die sie auch in Zukunft weiterverfolgen will. Diese Art von Mixed-Media-Kunst ist harte Arbeit. Dies spornt sie jedoch sogar noch an und offeriert ihr neue Möglichkeiten, die es noch zu entdecken gilt. Naomi Devil hat an diesem sehr frühen Zeitpunkt ihrer Karriere ihre künstlerische Identität entdeckt und einen eigenen Themenpool kreiert. Diese junge Künstlerin will nicht für etwas bekannt werden, das sie vor zehn oder zwanzig Jahren geschaffen hat. Sie will für ihre Fähigkeit bekannt werden, Menschen mit ihrer Innovation und ihrem Umdenken überraschen zu können.

Übersetzung, Lektor: Jasmine Falmbigl ( Rote Teppich für Junge Kunst)