#synthwave volt

[lichofhams]

[ 𝕊𝕪𝕟𝕥𝕙𝕨𝕒𝕧𝕖 𝕍𝕠𝕝𝕥 ]

A fashion I've been meaning to make a captura of for weeks but didn't have the time to. This was one of 3 possible fashions I made for a fashion frame contest with the theme of Music Genre fashions"

[joemusicaecanzoni]

Joe Santonastase – ECCENTRICAMENTE TI AMO Official Summer Hit 2025

🎉 È USCITA. 💔 È gelosa. 💥 È la canzone che ti farà ballare, ridere e dire: “SEI MIA!” per tutta l’estate.

🚨 ECCENTRICAMENTE TI AMO – il mio nuovo singolo – è online ORA. Una dichiarazione d’amore in stile Italo Disco: eccessiva, esagerata, elettrica. Se ami troppo. Se ti consumi di gelosia. Se sogni pedalò rosa e synth anni ’80… Questa è la TUA HIT dell’estate 2025.

🎬 Guarda il videoclip completo 📢 Condividila con chi è troppo tuo 🧠 Attento: entra in testa e non se ne va più

🎧 LINK VIDEO ▶️

💬 Scrivi nei commenti: QUANTE VOLTE HO DETTO “SEI MIA”? Chi indovina… entra nel mio fan club ufficiale 😎

#EccentricamenteTiAmo #JoeSantonastase #TormentoneEstate2025 #ItaloDisco #Synthwave #GelosoMaConStile #MusicaItaliana

[danzameccanica]

Dopo tredici anni i canadesi Desire, (aka Megan Louise e Johnny Jewel) danno alla luce il secondo album, Escape. La moda incessante di continuare a rispolverare il synthpop e le sonorità 80s continua incredibilmente a dare i propri frutti. Tante sfumature si sono sommate arricchendo questo genere, dalla synthwave a Molly Nillson, dal fantomatico film Drive fino a The Weeknd; perfino Taylor Swift e il suo entourage hanno composto due album su questa falsariga. C’è però da dire che solo alcuni artisti riescono ad estrapolare quello che è sempre stato presente, a livello storico, in questo genere: il latex, la componente oscura e sessuale, l’attaccamento a un certo tipo di dancefloor e i Desire, come tutto il roster dell'Italians do it Better Records rientrano esattamente in queste particolarità. Il genio di Johnny Jewel, producendo e promuovendo pochi album ogni anno ha contribuito a far rimanere questo genere nel suo spazio, accanto a Twin Peaks, accanto ad un certo immaginario dark-cult fatto di suoni stranianti, da pulsazioni da corse in macchina a mezzanotte.

Escape dipinge sempre un immaginario leather-gothic dove si balla e si parla in una darkroom. Ci sono brani paradisiaci ("Haenim") come altri incredibilmente iconici e scaldacuore ("Escape", "Love is a Crime") che non fanno altro che farci aumentare la voglia di rimettere su i Chromatics o i College. Altri invece sono incredibilmente calati in un mondo oscuro fatto corpi che strisciano fra loro ballando verso il raggiungimento di un orgasmo comune ("Black Latex", "Telling me Lies", "Ghosts"). Malinconico synthpop dalle melodie catchy, a volte volontariamente strappalacrime, da violento pathos di un cinema degli eccessi. Colonna sonora di un nostalgico film che – noi cultori – amiamo guardare e riguardare all’infinito coccolati da ogni cliché.

[metalindex-hu]

A stroboszkóp bűvöletében: Deathstars, Priest, Liv Sin – Barba Negra, 2023. 12. 01.

A stroboszkóp bűvöletében: Deathstars, Priest, Liv Sin – Barba Negra, 2023. 12. 01. - https://metalindex.hu/2023/12/05/a-stroboszkop-buvoleteben-deathstars-priest-liv-sin-barba-negra-2023-12-01/ -

Nem számoltam ezzel a koncerttel, mivel egy kétnapos rendezvényen lett volna jelenésem, de a várható hóhelyzet miatt azt törölték, így adta magát, hogy megyek. És nagyon nem bántam meg!

Nagyon sok évvel ezelőtt, az akkor még Metal Hammer néven ismert újságnál jártam hangpróbán. És számomra nagy meglepetést okozott ott egy banda, a Sister Sin. Emlékeim szerint elég jó pontot adtam rá, tök ismeretlenként nagyon pozitív meglepetés volt az akkori lemez.

Aztán 13 évvel ezelőtt jártak Budapesten, a Lordi előtt (köszi az infót, Tibi), akkor azt hittem, a banda többre fogja vinni, mert a lemezek és az élő produkció is meggyőző volt, de sajnos nem lett akkora név, mint hittem. Jó darabig el is tűntek a szemem elől, de most kifejezetten jólesett a látványuk. Eleve szeretem azokat a bandákat, akik a színpadon, külsőségekben is egyfajta egységet képeznek. A Liv Sin tagjai bordóba öltözve nyomták le műsorukat, ami azt kell mondjam, meglepően jó volt.

Jobb, mint vártam, bár semmilyen előzetes elképzelésem nem volt velük kapcsolatban, a Liv Sin anyagait nem hallgattam, Liv Jagrell teljesítménye viszont újfent meggyőzött. Pár nappal a Halestorm-buli után újra egy olyan énekesnő, aki nem operaénekesi stílusban adja elő a dalokat, hanem reszelős hangjával hoz egy kis színt a palettára. Folyamatosan pörgött, bejárta a szűkebbre szabott teret a színpadon, és nagyon élvezetesen vezényelte le a show-t. Persze a tagok is odatették magukat, a hangszeres szekcióba sem lehetett belekötni, a rendelkezésükre álló közel fél órát egyenletes színvonalon és intenzitással prezentálták.

A közönség pedig nagyon hálás volt, a dalok végén hatalmas vastaps volt a csapat jutalma, bevallom, jólesett az én füleimnek is ez a fajta heavy metal. És hogy a közönség is megkapja a jutalmát, Liv a koncert utolsó dalánál lejött a nézők közé, hogy onnan énekeljen, jó pár rajongónak okozott boldogságot, hogy koncert közben szelfit készíthetett vele.

A programban természetesen az idén megjelent új album kapott főszerepet:

D.E.R. / Forget My Name / Chapter Of The Witch / I Am The Storm / Antihero / King Of Fools

Talán sosem voltam olyan koncerten, ami annyira messze esett zeneileg a metáltól, mint a következő fellépő, a Priest muzsikája. A synthwave stílusban alkotó trió játéka annak a stílusnak tökéletesen megfelelt, de baromira nem rockzene, amit produkáltak. Pedig akár az is lehetett volna! A fotósárokban az ugrott be az énekes produkcióját látva, hogy sok Ghost-koncertet láthatott, mert az egész mozgása, színpadiassága engem Tobias Forge-ra emlékeztetett.

Aztán utólag olvastam, hogy az énekes, Mercury a Ghost korábbi basszusgitárosa volt Water néven. Beszarás! És hogy még nagyobb kapcsolat legyen a két banda közt, az itt szintetizátoron ügyködő Salt szintén Ghost-zenész volt, billentyűsként az Air névre hallgatott. Egyszerre penderítette ki őket Tobias a csapatból. Úgy látszik, nagyon bejött nekik ez az álarcos dolog. Szóval bejött három „szopóálarcos” figura (sajnos nem tudom szebben körbeírni), Salt a szintik mögé lépett, Sulphur egy laptopokkal felvértezett pulthoz sétált, az énekes pedig a pirosan világító bal szemével beállt elénk.

És nem a metálos szívem mondatja velem, de nagyon szórakoztató dolgot adtak elő. Az első sorokban megvadultak a csajok Mercury minden egyes mozdulatától és a csapattal együtt énekelték a dalokat. A fények azt a fajta sejtelmességet csak erősítették, amit az egész koncepció hordoz magában, mondjuk úgy, hogy mi fotósok álltunk az árokban és igazából nem tudtuk, mit fotózzunk. Teljes sötétségbe burkolózva, hátulról jövő minimális fényekkel és stroboszkóp, hogy még azt a keveset se lássuk.

A zene engem nagyon emlékeztetett gyerekkoromra, amikor az amerikai filmeknek voltak ilyen stílusú aláfestő zenéi, persze ott kevesebb énekkel megfűszerezve. Salt a buli alatt párszor előrejött a hangszerei mögül, hogy egy keytarral a kezében élettel töltse meg a színpad elejét. Az egyik dalban még szólózott is egyet, hangszeréből olyan hangokat csalt elő, mintha egy igazi gitárszólót nyomott volna, még a kézmozdulatai is teljesen azt az érzést hozták. Még egy dolgot el kell ismerjek, nagyon jól szóltak. Oké, nem egy több hangszeresből álló csapatot kellett hangosítani, de akkor is nagyon tisztán és jól hallatszott a zenéjük.

Nem az én világom ez a fajta muzsika, de szórakoztató volt a produkció, azt el kell ismernem! És azon most is jót mosolyogtam, hogy a rocker közönség mennyire jól tud szórakozni egy teljesen más közegben is. Bár valahol nagyon kis mértékben, azért a Priest zenéje kapcsolódott az est főbandájának stílusához.

The Pit / Neuromancer / A Signal In The Noise / Blacklisted / The Cross / Obey / Nigthcrawler / Burning Love / History In Black / Vaudeville

Baromi rég volt, amikor szinte rendszeresen jártam a pesti Deathstars-bulikra, volt egyfajta hangulata ezeknek a koncerteknek, illetve a zenészek is külön figyelmet érdemeltek. Akkor még Cat Casino is tagja volt a csapatnak és bevallom, a zenekarban koncerteken nekem az ő játéka és teljesítménye tetszett a legjobban.

Persze Skinny Disco basszusgitáros is feltűnő jelenség és rémisztő hangja is mindig emlékezetes marad, de valahogy az a fajta lazaság, a jó értelemben vett glames attitűd Catben van meg. Ahogy ő kivált a bandából, valahogy én is elmaradoztam a koncertjeikről, bár egybe kíváncsiságból belenéztem, és a lemezeik sem győztek meg igazán arról, hogy látnom kell őket.

Az új lemez nem rossz, Cat Casino pedig „Catwomanként” tért vissza a csapathoz (ugyan már vagy 4 éve, de én azóta nem láttam őket). Mi az, hogy visszatért, egyenesen berobbant és megint elérte, hogy a koncerten őt figyelje a közönség! Női kisestélyiben, magas sarkú csizmában, Lara Croft-os copfba fogott hajjal és két hatalmas karika fülbevalóval nyomult.

És belecsaptak az egyik kedvenc albumom címadó dalába, a Night Electric Nightba. És az a furcsa, hogy bár nem hallgatom rongyosra az anyagaikat, de ez a 14 évvel ezelőtt szerzett nóta azonnal előhozta belőlem a rajongót, a refrént a csapattal együtt énekeltem.

Tényleg rég láttam őket, akkor Whiplasher Bernadotte énekes még folyamatosan tányérsapkában volt, most egy sima kalap volt rajta, de persze ennek köszönhetően most sem sokat lehetett az arcából látni. A színpad tetejéről érkező fények elől nagyon jól elbújt, de jellegzetes hangja semmit sem változott. Talán az lepett meg, hogy néhány olyan részt is ő énekelt a koncerten, amiről azt hittem, hogy Skinny része lett volna. Olyan károgásokat hozott ki magából, ami meglepett.

Ha már a fények hiányáról esett szó, nagyon sajnálom, hogy a doboknál ülő Nitro is kevés fényt kapott, mert nagyon jól játszott, hangzásból ítélve, de látni nem nagyon láttam.

Ne felejtsük ki a másik gitárost sem, a kezdetektől az énekes mellett játszó Nightmare Industries hozta a tőle elvárhatót. Ő korábban sem volt az a nagyon magamutogató zenész, persze közben nagyon jókat penget, de a villogást mindig meghagyta másnak.

És valljuk be őszintén, a Cat-Skinny páros kinézetre mindig is elég feltűnő jelenség volt, mellettük nehéz labdába rúgni. A közel derékig érő raszta hajfonatát lóbáló basszusgitáros gyakran meg is pörgette tincseit, térdig eresztett hangszerével igen látványos volt, amit produkált.

A színpad elejére kitett három dobogóból néha füst szállt fel, de gyakran csak egy sima fénycsóva világította meg az éppen a lámpába hajoló zenészt.

Catről egy kis adalék: nem lehet könnyű úgy turnézni, hogy ASD-ben szenved, ami a turnén néha előjön belőle. Ahhoz képest, hogy ez az autizmus spektrumzavar betegség sok szorongást okoz és nála a csönd és az egyedüllét lenne a legjobb megoldás, olyan produkciót tett le, ami nagyon is megsüvegelendő. Az egész bulin úgy mozgott, mint egy csaj, a kéztartásai, a levegőbe rúgásai, a tipegései, szerintem nagyon jól hozta a csajos sztereotípiákat és jellegzetességeket. Említettem, hogy egyik kedvenc albumom címadójával kezdték az estét, hál’ istennek nagyon favorizálták ezen a pénteken, az új albumról ugyanannyit nyomtak, mint erről. És ahogy jöttek ezek a dalok, egyből beugrottak, úgy látszik, jobban belém égett az a lemez, mint gondoltam volna. A koncert csúcspontjai is nagyrészt ezen dalok voltak, illetve a Metal, amit szintén nagyon szeretek.

Fényárban itt sem úszott a csapat, csak itt még nagyobb adag stroboszkóp használattal spékelték meg, aminek köszönhetően néha semmit nem láttam a színpadból, akkorákat villogtattak. A közel kétharmad sátornyi közönség nagyon hálás volt azért, amit a deathglamerektől kapott, folyamatosan táncoltak a csajok (rengeteg nő volt a megszokotthoz képest), és a dalok nagy részét a bandával együtt énekelték.

A levonulás előtt megint elővették kedvenc lemezem, a Blood Stains Blondes – Chertograd páros frankó kis lezárása volt a főműsornak. A ráadás környékén Whiplasher is megtalálta az öltözőben a megszokott fejfedőjét, a ráadásra pedig talán a legnagyobb slágerükkel tértek vissza. Az indusztriális, menetelős Blitzkrieg szintén újabb csúcspont volt.

Szerencsére elmaradt a kétnapos rendezvényem, így eljutottam a svéd csapat estjére és nem csalódtam, régi kellemes emlékeket idéztek fel bennem, elsősorban a műsorösszeállításnak köszönhetően, illetve a visszatért gitáros miatt.

Night Electric Night / Between Volumes And Voids / All The Devil’s Toys / Ghost Reviver / Midnight Party / Tongues / The Greatest Fight On Earth / Death Dies Hard / This Is / New Dead Nation / Fire Galore / Metal / Synthetic Generation / Everything Destroys You / Blood Stains Blondes / Chertograd // Blitzkrieg / Cyanide

Három teljesen eltérő zenei közeg érkezett hozzánk Svédországból, a Liv Sin hagyományosnak nevezhető heavy metalja és a Priest synthwave prüntyögése végül keveredett az este főbandájánál, a Deathstarsnál, és ezek egyvelege egy igen változatos és élvezetes estét hozott.

Szöveg és fotók: Savafan Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!

[tempi-dispari]

New Post has been published on https://www.tempi-dispari.it/2023/11/24/imo-mancanza-di-fluidita-musicale/

IMO: mancanza di 'fluidità' musicale

Io ascolto di tutto…tranne… quante volte abbiamo detto o abbiamo sentito dire questa frase? E quante volte ci abbiamo creduto o ne siamo stati convinti? L’elemento che mette in dubbio l’affermazione è, ovviamente, il ma. Due lettere che possono cambiare il senso di tutta l’affermazione. Ma siamo sicuri che davvero siamo capaci di ascoltare qualunque cosa ci emozioni?

O siamo schiavi di imposizioni culturali e di genere? Una volta chi ascoltava rock o, meglio ancora, metal, non poteva azzardarsi a dire di ascoltare anche pop. Era tollerato il blues, il jazz, ma non il pop. Men che meno, per un certo periodo, l’hip hop o la musica elettronica. Soprattutto se questa era house. Accuse di tradimento volavano come foglie al vento. Come potevano essere compatibili generi così distanti?

Per fortuna, con l’andare del tempo e l’evolvere della musica, certe barriere si sono affievolite. Ma solo perché taluni elementi sono stati integrati nella macroarea rock. A guardarsi ben in giro , oggi, parlando con le nuove generazioni, quei limiti di ‘coerenza’ paiono ancora più assurdi di quanto già non fossero. E si.

Ai nostri giorni i giovani, quelli che amano la musica, non si pongono problemi di limiti di genere, di linguaggio, di personaggi. Se un brano piace, piace. Che sia pop, brutaldeathmetalcore, synthwave, goth, deephouse, poco conta. Ciò che importa è che mi emoziona. Che mi piace. Visto sotto questo punto di vista l’approccio alla musica dei più giovani, non pare essere così negativo. Anzi.

È decisamente più costruttivo del ‘ascolto solo questo perché questa è vera musica e il resto fa schifo a prescindere’. Probabilmente è uno dei più grossi gap intergenerazionali che abbiamo oggi. Il non riuscire a vedere nella visione dei più ‘piccoli’ un’apertura a tutto ciò che semplicemente piace. La discriminante non è: è rock, è blues, è hip hop e quindi non lo ascolto. No. È piuttosto: bello il giro di basso.

Mi salvo la canzone in playlist. Non penso al disco. Magari possono pensare di seguire l’artista per vedere se altre cose possono piacergli. Se ci sono, magari prendono il disco. Diversamente non scartano nulla. Prendono quello che gli piace e basta. E noi, vecchie cariatidi dalle orecchie tappate, dove siamo in tutto questo contesto? Siamo sui pulpiti a urlare: non capite nulla.

Non si può sentire roba da classifica e subito dopo il gruppo più marcio del pianeta. Non è coerente. Certo, non lo è per noi. Ma noi, non siamo la vita. Non siamo l’andamento dei gusti musicali. Neppure siamo depositari di chi sa quale assoluta verità. Abbiamo avuto la possibilità di poter vivere un certo periodo della musica. Anche qui, pop o rock non fa differenza.

Quanti 45/50nni si sono trovati ad apprezzare band che in giovinezza non avrebbero mai ascoltato? Siamo stati accompagnati dalla corretta colonna sonora per la nostra giovinezza. Note che anche ai nostri genitori, abituati a ben altro, facevano rizzare i capelli in testa. E noi stiamo facendo né più e nè meno la loro parte. Dobbiamo ammetterlo, la vita, se non superato, ci ha almeno affiancati. Ora sta a noi decidere se cercare di tenere il passo o lasciare che ci lasci indietro mentre mestamente ricordiamo i tempi che furono.

Ovviamente dicendo che erano meglio. Onestamente, ritengo che di cosa da dire, di messaggi da inviare, ne abbiamo ancora tanti. Il problema sta nel come li lanciamo, nel come parliamo. È questo che dobbiamo migliorare. La vita evolve, dobbiamo evolvere col essa. Oppure, accettare in buon ordine di essere stati messi da parte e lasciare spazio e chi invece prova a capire.

Come sempre, è solo una questione di scelta. Scelta che, in verità, dovrebbe già essere stata compiuta nel momento in cui decido di incidere un disco e pubblicarlo. Da lì devo sapere bene quello che sto facendo. Come so che che il cd per intero sarà difficile da piazzare. So anche che oggi non è quello che conta. Smettiamola di arrancare dietro ad un futuro che inizia a non appartenerci più. Uniamoci ad esso. Evolviamo. Verissimo, non è facile. Ma non è neppure impossibile.

[tropichalys]

Half Way - Volt Age | 80s / Synthwave

[lakewalk3r]

bro dis shit slaps

[brokehorrorfan]

Commando Ninja’s original motion picture soundtrack is available on vinyl for via Enjoy the Ride Records. The synthwave score is composed by Thomas Cappeau and features the title track by Volt Age.

Released in conjunction with Lakeshore Records, the album is pressed on two vinyl colorways: "Fireball" (limited to 150) and "Blood Splatter" (limited to 350). It costs $20.99.

Stream Thomas Cappeau’s Commando Ninja soundtrack below.

[tsqdance]

TITLE: "Black Ice"

ARTIST: Volt Age (Bandcamp/Soundcloud/Facebook/Twitter)

WHAT'S IT SOUND LIKE: Nostalgic, melodramatic outrun synthwave. 80′s vibes for those that choose to cruise the city streets by night.

FOR FANS OF: Dynatron, Highway Superstar, Lost Years

BUY HERE

[firestingray9]

Hiii! My name is 9-Volt and I’m from Diamond City! This is just a simple side blog for some stuff I like! SFW INTERACTIONS ONLY PLEASE!

Video games (especially Nintendo!)

Music

Outer space

FOOD!

Gaming info!

Lucas (P2/P5) main in Smash Bros.

I really love electric type Pokémon with Zebstrika being my ABSOLUTE favorite!

IGN is “Nine Volt” on Lamia in FFXIV

IGN is “ŋ¡ŋε☆νøł〒#3478“ in Splatoon 3

Previously C. Elfilis#2276 , Soul Forgo#1701

Shows I like!

Aaahh!!! Real Monsters

My Little Pony: Friendship is Magic

Inspector Gadget

Other things!

Kidcore/toycore/rainbowcore/old web/synthwave/vaporwave aesthetics

I’ll add more to this later! 🙋‍♂️

[dendre]

Hanglemez 2019/04

Holly Herndon: Proto  9.0  (kísérleti elektronika) PJ Harvey: All About Eve  9.0  (színpadi zene, de úúdeszép) Callum Easter: Here Or Nowhere  8.5  (szellemjárta, másvilági lofipop) Kornél Kovács: Stockholm Marathon  8.5  (housepopdeepoutside) Rev Magnetic: Verses Universe  8.5  (electro shoegaze) The Caretaker: Everywhere At The End Of Time - Stage 6  8.5  (dark ambient) These New Puritans: Inside The Rose  8.5  (posztpop)  96 Back: Excitable, Girl  8.5  (nu-electro) Georgia: Time 8.5  (absztrakt elektronika) Billie Eilish: When We Fall Asleep, Where...  8.5  (pop) Minor Poet: The Good News  8.5  (00′s indierock) Henning: Natter Utan Dagar  8.5  (softrock, “markknopflerwave”) Fennesz: Agora  8.5  (ambient) Ohtis: Curve Of Earth  8.5  (folkamericana) Tree: We Grown Now  8.5  (hiphop) Lafawndah: Ancestor Boy  8.5  (keleties altr&b, deconstruct tribal glitch bass)

Avey Tare: Cows On Hourglass Pond  8.0  (neopsychfolktronica) The Fat White Family: Serfs Up!  8.0  (neopsych) Sote: Parallel Persia  8.0  (elektroakusztikus perzsa klasszikuszene) Anderson .Paak: Ventura  8.0  (neosoulfunk) Intellexual: Intellexual  8.0  (neosoul-jazz) Visible Cloaks+Yoshio Ojima+Satsuki S: serenitatem  8.0  (ambient) Smallpeople: Afterglow  8.0  (deep house) Central: Om Dans  8.0  (tech house) Kristín Anna: I Must Be The Devil  8.0  (avantfolk) Nilüfer Yanya: Miss Universe  8.0  (gitárpop-pop) Aldous Harding: Designer  8.0  (indiefolkpop) Weyes Blood: Titanic Rising  8.0  (carpenters-pop) Kronos Quartet & Marja & Mahsa Vahdat: Placeless  8.0  (perzsa kamarafolk) Rico Nasty & Kenny Beats: Anger Management  8.0  (hiphop) Romeo Santos: Utopía  8.0  (bachata) DJ Spider: Democide  8.0  (dark techno) Duke: Uingizaji Hewa  8.0  (singeli) Beth Gibbons & TPNRSO: Górecki Symphony No. 3.  8.0  (modern klasszikus) Lucinda Chua: Antidotes 1 EP  8.0  (csellós kamara-r&b-szofiszti-ambient pop) Prins Thomas: Ambitions  7.5  (baltibeat) Jayda G: Significant Changes  7.5  (akadémikus disco) The Chemical Brothers: No Geography  7.5  (dancepop) Fontaines D.C.: Dogrel  7.5  (posztpunk) Caroline Shaw+Attacca Quartet: Orange  7.5  (kamarazene) Kelsey Lu: Blood  7.5  (hibrid artpop, csellóval) C Duncan: Health  7.5  (szofiszti-kamarapop) Nihiltoxica: Biiri EP  7.5  (bugandian techno) Jeff Tweedy: Warmer  7.5  (folkrock) Jenny Lewis: On The Line  7.5  (soft americana pop) Otoboke Beaver: Itekoma Hits  7.5  (punk, popnoise) Ifriqiyya Électrique: Laylet el Booree  7.5  (sufi rock) Umut Adan: Bahar  7.5  (anatolian psychrock) Altin Gün: Gece  7.5  (anatolian rock) Flume: Hi This Is Flume  7.5  (wonky mixtape) Stealing Sheeps: Big Wows  7.5  (electropop) Marina: Love + Fear  7.5  (pop) Beyoncé: Homecoming  7.5  (koncertlemez) The Flaming Lips: King’s Mouth  7.5  (pszichpop-ambientpop) Mini Dresses: Heaven Sent  7.5  (lofi dreampop) PUP: Morbid Stuff  7.5  (punkrock) Spiral Stairs: We Wanna Be Hyp-No-Tize  7.5  (heartland rock) Craig Finn: I Need A New War  7.5  (heartland altcountry) Bruce Hornsby: Absolute Zero  7.5  (heartland softrock) Quelle Chris: Guns  7.5  (abstract hiphop) Kevin Morby: Oh My God  7.5  (indie folkrock) Matthew Herbert Brexit Big Band: The State Between Us  7.5  (bigband-dance) Christian Scott aTunde Adjuah: Ancestral Recall  7.5  (trombitás-spokenes jazz)

Ex Hex: It’s Real  7.0  (powerpop, garagesoftrock) Rozi Plain: What A Boost  7.0  (indie artpop) Idlewild: Interview Music  7.0  (hymndie rock) Lambchop: This (Is What I...)  7.0  (indietronica) Bibio: Ribbons  7.0  (folktronica) Billy Woods + Kenny Segal: Hiding Places  7.0  (abstract hiphop) Pivot Gang: You Can’t Sit With Us  7.0  (jazzrap) Angelique Kidjo: Celia  7.0  (afrocuban) Joni Void: Mise en Abyme  7.0  (hangkollázs-elektronika) Refugees For Refugees: Amina  7.0  (worldmusic) Mdou Moctar: Ilana  7.0  (tuareg desert blues) Martha: Love Keeps Kicking  7.0  (power indiepop) Control Top: Covert Contracts  7.0  (queercore) Big Thief: UFO-F  7.0  (indierock, indiefolk) Priests: The Seduction Of Kansas  7.0  (punkpopindie) Bogdan Raczynski: Rave ‘Till You Cry  7.0  (idm) DJ Nate: Take Off Mode  7.0  (footwork) Lizzo: Coz I Love You  7.0  (popsoulrap) Bill Mackay: Fountain Fire  7.0  (americana, instru gitárzene) Foxygen: Seeing Other People  7.0  (retropoprock) The Ninth Wave: Infancy Part 1  7.0  (pomp new wave) Jab: Erg Herbe  7.0  (new age-space ambient) Shana Cleveland: Night Of The Worm Moon  7.0  (psychfolk-dalszerző-előadó) Patio: Essentials  6.5  (posztpunk) American Football: American Football (LP3)  6.5  (midwest emo, dreampostrock) Cinematic Orchestra: To Believe  6.5  (background pop) Tiger And Woods: AOD  6.5  (summery discopop) Kel Assouf: Black Tenere  6.5  (desert blueselectrorock) Citizen Bravo: Build A Thing Of Beauty  6.5  (geek indiepoprock) Faith Eliott: Impossible Bodies  6.5  (indiefolk) Girl Unit: Song Feel  6.5  (pop bass) Insignificant Other: I’m So Glad...  6.5  (twee-indiepoppunk) Kap Bambino: Dust, Fierce, Forever  6.5  (electroclash) HVL: Rhythmic Sonatas  6.5  (acid techno) Deafkids: Metaprogramacao  6.5  (tribal noiserock)

Logos: Imperial Flood  6.0  (weightless, ambient grime) Paws: Your Church On My Bonefire  6.0  (indierock) Wand: Laughing Matter  6.0  (neopsych artrock) Dis Fig: Purge  6.0  (posztindustrial power noise) Alberich: Quantized Angel  6.0  (posztindustrial power noise) Kinbrae: Landforms  6.0  (electronic ambient posztrock) Brutus: Nest  6.0  (dallamos poszthc) Real Life Buildings: Ohio And West  6.0  (tweepop) Emily Reo: Only You Can See It  6.0  (artsypop) Laura Stevenson: The Big Freeze  6.5  (indiefolk) Frankie Cosmos: Haunted Items 6.0  (piano indiefolk) The Gotobeds: Debt Begins At 30  6.0  (posztpunk-indierock)      Angel Du$t: Pretty Buff  6.0  (poppunk) Tommy Four Seven: Veer  6.0  (indusztri techno) Gesaffelstein: Hyperion  6.0  (electropop-synthwave) Minimal Violence: InDreams  6.0  (’91 style ravetechno) Lamb: The Secret Of Letting Go  6.0  (trippop) Las Hermanas Caronni: Santa Plastica  6.0  (argentin-francia kamarafolkjazz) Adam Stafford: The Acid Bothy  5.5  (psychedelic synth jams) Tamaryn: Dreaming The Dark  5.5  (dreamy synthpop) Apparat: LP5  5.5  (artsypop) Khalid: Free Spirit  5.5  (pop) Gary Clark Jr.: This Land  5.5  (retrosoulrock)

+++ Floating Points: LateNightTales  8.5  (válogatás obskúrus souljazzambientből) Laurel Halo: DJ-Kicks  8.5  (mixlemez, nagyon jó tech-outsider-electrohouse) Marvin Gaye: You’re The Man  8.0  (posztumusz lemez 1972-es felvételekből és azok remixeiből, néha nagyon jó, néha kislemez b-oldal-minőség) Vatican Shadow: Berghain 09  8.0  (dj-mix industri dark techno) Válogatás: Eminent Domain  7.0  (noise-techno)

(Ezeken kívül még sok lemezbe belehallgattam, és maximum 10 percet töltöttem velük, mert annyira nem nekem szóltak vagy szimplán borzasztóak voltak, ezeket nem sorolom. És igen, ez amolyan laza sorrend.) 

Január     Február    Március  

Április első fele elszállt anélkül, hogy esélyem lett volna zenét hallgatni, úgyhogy márciushoz hasonlóan ez is egy félhónap volt ilyen szempontból. Nem is hallgattam meg mindent, amit szerettem volna (de még hiszek benne, hogy májusban utol tudom érni magam). Inkább leginkább azokat, amik érdekeltek, amiktől jót reméltem, és pont ezért talán némileg aránytalanul sok a jobb lemez (7.5-8-as), mint a közepes-átlagos-rossz - mert persze inkább többen, mint kevesebben szállították is a reményeknek megfelelőt. (Amúgy meg kicsit azt érzem, végignézve most a lemezeken, hogy megengedőbb voltam a pontszámokkal, de sebaj.)

Legjobban Holly Herndon albuma tetszett áprilisban. Lehet, az is segítette az első helyre, hogy úgy egy hete hallgatom, szóval az élmény is a legfrissebbek közé tartozik. Herndon folytatja a Platformon megkezdett utat, a mesterséges intelligencia humanizálásának vizsgálatát, ezúttal nagyon sok emberi hanggal, énekkel, kórussal, továbbra is elvarázsoltan, behatárolhatatlanul. Tudom, kiszámítható is vagyok, ha PJ Harvey csinál valamit, azt ájultan rajongom. Persze eskü, nem akarok én így tenni, de hát mennyire gyönyörű színpadi zene ez is. Mennyire nem írtak róla szinte sehol. Amilyenek a dalai, olyat tud kamarahangszerelésben is. Éjszaka a tökéletes hallgatni. 

Callum Easter egy edinburgh-i underdog, nem lesz belőle sztár, de harmonikás, szabálytalan kamara-indiepopja tök élvezetes anyag. Kornél Kovács mifiúnk második lemeze is telitalálat, sőt, jobb mint az első, annyira nincs párja manapság játékos, humoros, sablonoktól eltérő house-ban. Még egy ilyen szintlépés, plusz egy szégyentelen gigasláger és világsztár lehetne, ha akarna. Azt hiszem, nem akar. Rev Magnetic: nem tudok róluk szinte semmit, ők is skótok, és eszetlen jó shoegaze-lemezt csináltak, jövő héten jelenik meg, de pár dal már hallgatható róla. (Sokat hallgattam áprilisban, úgyhogy ide tettem, még pár hasonló promo-esettel együtt.) The Caretaker: nem mondom, hogy hallottam az összeset ebből a sorozatból, mert nem - és hogy nem kellett hozzá egy megfelelő pillanat, mert de. Simán elfogadom, ha ezt valaki fasságnak tartja, de ha annak a valakinek van egy olyan pillanata és végighallgatja, akkor garantáltan agyeldobás, még a híres lemezénél is jobban. Igazából annyira nagy és szokatlan élmény, hogy több pontot is érdemelne, de még csak egyszer hallottam. Állítólag ez a sorozatzáró egyúttal a Caretaker alteregó befejezése is. A These New Puritansek kezdettől drukkere vagyok, mindegyik lemezt szerettem, de egyik se olyan jó, amilyent elképzelek, hogy tudnának. Ez se. Az első üdítő volt 2008-ban, a Hidden majdnem megcsinálta 2010-ben, a Field Of Reeds tök jól kanyarodott 2013-ban, de egyik sem ért oda, ahova hallani szeretném. Most meg fenét csináltak poplemezt, de Mark Hollis-tisztelgést se rendesen. Igazából kicsit mérges vagyok rájuk. 

Kétségtelen, hogy az electro most nagyon megy, 96 Back is egy gyönyör annak, aki bírja az ilyesmit. Meg persze megy a ‘91 rave és az acid is, de nekem azokban nincs annyi, hogy érdemes legyen újra olyan lemezeket csinálni. Vagy csak nem hallottam még olyat, ami megfogott volna. Az electróval meg még mindig lehet mit kezdeni. New York kínai negyedében élő producerpáros a Georgia és ez ordít debütlemezükről, ami nagyon fülbizsergető, izgága absztrakt elektronika. Billie Eilish-ről itt írtam, fenntartom, nagyon jó ívű poplemez. A Minor Poet fura zárvány, olyan, mintha 2004-es indierockot akarna játszani, de a Champs eszközkészletével. Annyira fülbemászó, hogy a rövid minialbum már több, többórás autóúton nem akart kijönni a cd-játszóból. Henninget úgy ajánlotta Klág Dávid, hogy ő a csúcs a svéd markknopflerwave-ben és tényleg. Mármint aki kicsit is el tud felejtkezni a Dire Straitsben, annak ez egy örömóda. Fennesz előző két lemeze nem annyira kapott el, ez meg igen. Az Ohtis első rendes albuma 17 évig készült, csak közben a trió egyik tagja heroinfüggő lett, meg ezek az illinois-i fiúk amolyan klasszik slackernek tűnnek, akik itt ragadtak a kilencvenes évekből, szóval nem csoda, hogy nem kapkodtak. Viszont cserében van néhány nagyon szép daluk. Hiphopból Tree tetszett a legjobban, ennek az LP-nek tényleg pazar a flow-ja. És még Lafawndah-t hallottam izgalmasabbnak a sokan másoknál.

De amúgy még valóban sok jót hallottam, eddig ez volt az év hónapja. Az új Avey Tare a legjobb az Animaltől, vagy bármelyik Animaltől a Merriweather óta, a Fat White Family sokat javított az előzőhöz képest, ez egy koherens, jó LP. Nem folytatom, ott vannak, a 8.0-asok mind tetszettek. Mégha Harding kicsit kevésbé is, mint az előző, mert az nagyon. És Weyes Blood is picit kevésbé, mint igazából bármelyik eddigi. Végighallgattam az új után mindet, és egyértelműen az előzővel volt a csúcson, ez pedig kicsit olyan, mint Julia Holter 2015-ös lemeze, hogy akkor megmutatja, hogy az addigiakat tudja széles körben is könnyebben befogadhatóan, csak Holternek tökéletesen sikerült a mutatvány, a friss Weyes-LP meg egy kicsit túlpolírozott lett és ez lehet a foxygenes mifúnk, Rado hibája, plusz persze a Carpenters-tribute is kissé túlcsordul, de ez persze csak szőrözés, jó lemez az. Na jó, még Beyoncéról. Hát nyilván agyeldobás, rocktörténeti mérföldkőkoncert lehetett ott helyben, meg képpel biztosan jobb élmény (nem néztem még meg), de ez a 110 perces monstrum élő album ne legyen már az év lemeze. Egyrészt sokkal több az üresjárat, mint a többi korszakos, örök klasszik koncertlemezeken, mert azokon ki merték azokat vágni, itt meg muszáj megkapnunk az egészet, néha végtelenül egyszerű összekötő szövegekkel, amik másodszorra már semmiképp nem érdekesek. Sőt, a tényleg jó zenei részek úgy 50 percet tesznek ki, ha annyi a lemez, sokkal-sokkal hatásosabb. Khalid albuma viszont minden szempontból tök csalódás, az elsőt nagyon bírtam. Na mindegy van itt helyette bőven más.

És akkor most meghallgatom az új Vampire Weekendet.

Ezek tetszettek a legjobban áprilisban. A második kupacban (és harmadik elején) még olyanok vannak, amiket szerintem abszolút érdemes meghallgatni annak, aki bírja az adott stílust, a harmadik-negyedik adagban viszont már azok szerepelnek, amikhez rajongónak kell lenni és úgy sem kizárt a csalódás.

[newsintheshell]

MOU IPPON!: le adorabili judoka di Yu Muraoka si mostrano in un nuovo trailer

La commedia slice of life debutterà in Giappone a gennaio.

In genere il mix di sport (o altre attività specifiche) e slice of life ha quasi del magico. La sensibilità e la cura con la quale gli animatori giapponesi riescono, certe volte, a raccontare il tutto mi ha spesso fatto appassionare a hobby o discipline che di solito non avrei neanche considerato.

In questo caso si parla di “cute girls doing cute seoi-nage” e l’hype sale a mille, immediatamente, a prescindere. Oggi, infatti, vi porto il nuovo trailer di “MOU IPPON!” (“Ippon” again!), la serie animata tratta dall’omonimo manga di Yu Muraoka, che ha appunto come protagoniste delle giovani judoka.

L’adattamento targato BAKKEN RECORD (Joran: The Princess of Snow and Blood) andrà in onda da gennaio 2023 e sarà la prima vera prova alla regia di Ken Ogiwara (direttore d’episodio in Joran: The Princess of Snow and Blood e in Shadows House).

La sceneggiatura è in mano ad Aya Satsuki (My Master Has No Tail), mentre il character design è curato da Airi Takekawa (Joran: The Princess of Snow and Blood). Alle musiche, invece, sta pensando Shun Narita (Ancient Girl’s-Frame, Noblesse).

Michi e Sanae hanno appena iniziato il liceo e nella loro nuova scuola si imbattono in una delle avversarie incontrate durante il loro ultimo torneo di judo, al quale avevano partecipato alle medie. Assieme a lei decidono di provare a salvare il club di judo dell’istituto!

Il manga viene serializzato in Giappone dall’ottobre del 2018 e attualmente i vari capitoli sono stati raccolti in 20 volumetti.

* NON VUOI PERDERTI NEANCHE UN POST? ENTRA NEL CANALE TELEGRAM! *

Autore: SilenziO)))

blogger // anime enthusiast // twitch addict // unorthodox blackster - synthwave lover // penniless gamer

[FONTE]

[metalindex-hu]

Electric Callboy: Tekkno (2022)

Electric Callboy: Tekkno (2022) - https://metalindex.hu/2022/09/29/electric-callboy-tekkno-2022/ -

Germán partycore

Oh, gyerekek! Végre megérkezett az egyik várva várt lemez, amire úgy lehet rázni a rongyot, mint az Amerikai pite filmekben a kaliforniai pop punkra!

Gondolom, sok embernek leesett, hogy nem más bandáról beszélek, mint a német Electric Callboyról. A 2010-ben indult, eredetileg Eskimo Callboy néven futó csapat már egy jó ideje (pontosabban 2010 óta) létezik, jelen pillanatban David Friedrich – dobok, Daniel Klossek – basszusgitár, Pascal Schillo és Daniel Haniß – gitár, valamint Nico Sallach és Kevin Ratajczak – ének felállásban. 2012-es debüt albumukkal, a Bury Me in Vegas-szal vettek startot, amelyet követően sorra jöttek ki tőlük az érdekesebbnél érdekesebb lemezek (2014: We Are the Mess, 2015: Crystals, 2017: The Scene, 2019: Rehab), tarkítva az igazán kreatív és néhol humoros klipekkel. A formáció igazán nagy, áttörő sikerét a 2020-ban megjelent, MMXX című EP és annak kezdőnótája, a Hypa Hypa hozta.

A remekül összekovácsolt zene mellett, amelyben együtt lelhető fel a techno, a metalcore és a synthwave, a Hypa Hypa igazán hangulatos és humoros, két ’80-as évekbeli sorozatot, a Magnumot és a Miami Vice-t idéző klipje volt az, ami egyből a magasba röpítette a srácokat. Akik valamit nagyon eltaláltak a pandémiás időszak alatt, hiszen ez a videó már több mint 27 milliós megtekintésnél jár, és nem gondoltam volna, hogy ezt még tudják fokozni. Egy évvel később azonban kijött a We Got the Moves című single, amivel másodjára is telibe találtak! Újabb 20 millió fölötti megtekintés, és ekkor már kíváncsian és epekedve vártam, hogy vajon mikor érkezik és milyen lesz a következő nagylemezük. Ezt azonban beárnyékolta egy olyan döntés, amire a legkevésbé számítottunk, ez pedig a névváltás. Hogy mi volt ennek az oka?

Mivel az Eskimo egy rasszista jelző, a Callboy pedig ugye férfi prostituáltat jelent, plusz a 2022-es Eurovíziós Dalfesztiválra is beadták a jelentkezésüket a Pump It! című nótával (hozzá a jól megszokott, röhejesen vicces klippel), és mivel úgy érezték, túl sok árgus szem figyeli őket (LMBTQ, Cancel Culture), úgy gondolták, jobb megelőzni a bajt, és inkább nevet változtattak. Természetesen nem jutottak be a Fesztiválra, mert a daluk túlságosan agresszívnek minősült.

Igen, ezen egy kicsit én is elcsodálkoztam, mivel Kevin hörgésén kívül véleményem szerint semmi igazán extrém nem volt benne – miközben egy Lordi vagy tőlünk az AWS (Nyugodj békében, Örs!) simán részt vehetett ezen a megmérettetésen. Na, de mindegy: dalfesztivál ide vagy oda, a zenekaron így is nagyot lendített a 2022-es Hypa Hypa Tour, ami Budapestet is érintette, és jómagam is részt vettem az esőáztatta, kíméletlen partycore bulin. Igaz, egyik énekesük, Kevin sajnos Covid-fertőzés miatt nem léphetett fel, de a turné így is szépen előkészítette az új lemez megjelenését, amelynek a címe Tekkno lett.

Már a címből és az előzetes single-ökből is sejteni lehetett, hogy a csapat önmagát nem meghazudtolva fogja nyomni az arcunkba a ’90-es és a korai 2000-es évek technója és a metalcore fúzióját, de azt magam sem gondoltam volna, hogy a klipes nóták mellett egyik dalt sem tartom majd tölteléknek: jól végiggondolt és összerakott, kreatív dalok sorakoznak a lemezen. Az igazi etalon nóták értelemszerűen a Pump It!, a We Got the Moves és a Spaceman; utóbbiban például a német rapper, Finch vendégeskedett, aki ráadásul végig az anyanyelvén nyomta a raprészeket.

Ami első érdekességként feltűnt, hogy készítettek egy, a többitől picit eltérő nótát, a Fuckboi-t, ami inkább hasonlít egy korai 2000-es évekbeli pop punk dalra, amilyet például Avril Lavigne vagy nemrégiben Machine Gun Kelly is csinált. Itt is egyfajta kooperációról van szó, hiszen a klipet a Conquer Divide nevű női csapattal közösen készítették el.

A másik érdekesség, hogy a dalok azokat az időket hozták vissza bennem, amikor még 14 évesen, a balatonakali nyári táborban a rock és metal zenék mellett olyan nemzetközi diszkó és techno előadókat hallgattuk, mint a Scooter, az ATB, a Groove Coverage, vagy La Bouche. És amikor már azt hiszi az ember, hogy nem lehet jobban belemászni az ilyen techno aláfestésekbe, pont a Mindreadernél kezdem úgy érezni, mintha DJ Tiestót háziasították volna a modern metallal, miközben én egy baromi nagy diszkóterem habpartiján lennék, és őrjöngenék rá.

A következő kedvencem, amit hallgatva nem egyszer tört rám a röhögés, a Parasite, amihez nem más intrót és aláfestést tettek, mint egyik kedvenc kultikus grimdark filmem, a Penge techno nótáját, vagy inkább úgy mondanám, annak valami hasonló hangzású és ritmikájú verzióját. Azon nyomban elkapott a röhögőgörcs, és a munkahelyemen a kollégáim már azon gondolkoztak, hogy a spanyol inkvizíciót vagy inkább egy ördögűzőt hívjanak, hogy abbahagyjam a szűnni nem akaró röhögést.

A másik ilyen nagy meglepetés a Tekkno Train volt, ami inkább La Bouche dalainak rapbetét részeire emlékeztetett, plusz valamilyen oknál fogva DJ Bobo is eszembe jutott róla, de hogy miért… Jobb, ha nem is kutatjuk az agyam rejtett zugait! (hehe)

A lemez legbizarrabb és egy legkeményebb pontja a Hurrikan, amelynek eleje visszarepít a ’90-es évek dance világába, aztán hirtelen átvált egy deathcore őrületbe, és Kevin is mindent kihörög és kiüvölt magából.

A stúdiómunkát a zenekar maga végezte, mivel ha jól tudom, van saját stúdiójuk. Az egész produktumra, akárcsak a dalszerkezetekre, semmi panaszom nem lehet. Nico tiszta énekhangja minden résznél kitűnően érvényesül, és hála neki, a refrének nagyon fülbemászóak és slágeresek lettek. Kevin pedig – ahol a zene éppen megköveteli – hozza a jól megszokott, üvöltős, scream-elős vokáltémákat. A dalok nagy részében a refrének mellett a breakdown-ok viszik a prímet, amelyek precíz pontossággal követik egymást.

A zenekar egyik legfőbb jellemzője, hogy nemcsak minőségi, modern partimetal zenét tesznek le az asztalra, hanem igazán minőségi és humorral kimaxolt klipeket is, hogy jobbá tegyék szürke hétköznapjainkat, és egy jót mosolyogjunk rajtuk. Sokszor olvastam már bizonyos helyeken, bizonyos emberektől, hogy ezt a bandát nem lehet komolyan venni, vicc ez a csapat, nem is értik, hogyan lehet ekkora sikerük. Nos, a sikerük titka abban keresendő, hogy ők sem veszik teljesen komolyan magukat. Ugyanakkor ott van bennük a felelősség is (lásd a névváltást, és hogy a régebbi, picit obszcénebb dalaikat levették a lejátszási listákról). Nem lehet minden metal együttes 110 százalékig komoly, dühös, agresszív vagy depis. Az embereknek szükségük van a vidámságra, és bizony kismillió előadót lehetne említeni, akik a klipjeikben szintén bevetették a humort, és görbe tükröt állítottak a világnak. Személy szerint fontosnak tartom, hogy ne csak agresszív zene szóljon a lejátszási listáimon, hanem olyan is, ami megnevettet és örömet okoz. Főleg az elmúlt két és fél év történései miatt az embernek szüksége van a nevetésre, a bulizós életérzésre.

Habár már ősz van, az Electric Callboy leszállította 2022 eddigi legbulizósabb, legslágeresebb, leg-partycore-osabb lemezét, hogy aztán a jövő év nyarán ezekre a slágerekre bulizhassunk a rockdiszkókban és a kerti barbecue-partikon.

[tropichalys]

Volt Age - Down on You - Club Coral | ChillSynth / Synthwave

[tarditardi]

Daniele Ippolito: dopo l'album "Essencials" è il cinema la direzione!

Abbiamo incontrato Daniele Ippolito, artista  e cittadino del mondo, un personaggio piacevolmente in bilico tra musica e cinema. Con il suo talento mette in scena opere in qualche modo ispirate alla creatività degli  anni '80. Ciò che propene Daniele Ippolito è sempre sperimentale e sempre, piacevolmente, spiazzante. La sua musica è un mix di Ambient, Synthwave, New Age e Soundtrack… In una parola sola, decisamente originale.

Daniele Ippolito non è solo un artista. Lavora a Dublino per una grande azienda tecnologica... e prima ha girato il mondo come barman. "Prima di essere impiegato nel mondo tecnologico, ho lavorato per 10 anni su pedane di Hotel Bar in tre nazioni", racconta. "Sono state situazioni lavorative che mi hanno permesso di vivere appieno la socialità e la vita stessa. Infatti la mia musica racconta questo, esperienze di vita vissuta e di amori, delusioni, sconfitte, successi, luoghi e tramonti".

In questo momento, in che direzione artistica stai andando? 

La mia direzione in questo momento è il cinema. Se dovessi fare una proiezione futura dei miei progetti, la musica ambient avrà un ruolo fondamentale della mia carriera. Più del "PoP" o della musica synthwave stessa. In un certo senso, credo di aver costruito un bel percorso sino ad oggi, arrivando al mio terzo album. So di essermi conquistato un piccolo pubblico di fedeli e supporter che sempre danno merito alle mie idee. Detto questo, è davvero difficile fare il punto sulla propria carriera e dirsi a quale punto di è. Sono valutazioni che preferisco lasciar fare ad altri. Posso solo dire per certo che mi sento all'inizio.

Dopo gli ottimi risultati del tuo album "Essencials", a cosa stai lavorando? 

Mi piace guardare sempre avanti con nuovi progetti e nuove idee. Dedicherò il mio tempo per sposare progetti cinematografici. E' da sempre il mio desiderio e il mio volere. Sto lavorando ad un nuovo album per il 2023 e ulteriori altre idee si stanno accodando, il trampolino è stato già saltato… ora bisogna solo nuotare.

Cosa ti piace della musica che gira intorno oggi?

Viviamo in un'epoca in cui il "Perfezionismo" la fa da padrone. Se devo raccontare il bello di ciò quello che gira intorno oggi, posso almeno dire che suona bene. E' l'unica cosa che mi sento di dire però.

Quali sono i tuoi riferimenti musicali? 

Nell'ultimo anno l'album che più ho ascoltato è "Quantum Gate" dei Tangerine Dream, inoltre son felice del ritorno dei Tears For Fears. Dal passato sono ovviamente legato a 'Violator', "A Broken Frame" e "Construction Time Again" dei Depeche Mode, "Oxygene" di Jean Michel Jarre, "Scoundrel Days" degli A-ha, "It's My Life" e "Spirit Of Eden" dei Talk Talk, "Junge Roemer" di Falco e molte decine di album di artisti diversi.

Come nascono le tue canzoni? 

Solitamente inizio con lo sviluppo della parte melodica. L'arrangiamento e la ritmica vengono quasi sempre in secondo piano. E' un processo graduale al completamento del progetto stesso. A volte scrivo brani in 2 ore, altre volte in 2 mesi. Ho sempre qualche motivo per scrivere musica. Fortunatamente l'ispirazione non mi manca, e credo che questo accada un po' a tutti  gli artisti, considerato il periodo storico pazzo che stiamo vivendo.

//

Daniele Ippolito su Instagram

https://www.instagram.com/_danieleippolito/

https://ffm.bio/danieleippolito

[napszemuvegbe]

Nagyon tetszik ez a "mit hallgattal gimiskent" thread

es megneztem, egy kicsit remiszto hogy last.fm percre pontosan tudja hogy mit hallgattam az utobbi 10 evben (50.000 lejatszas, 15.000 kulonbozo szam, 4700 eloadotol).

ugy tunik egyre kevesebb zenet hallgatok:

vegigmentem az elmult evek statisztikain, es vannak benne meglepetesek:

2011 totalis hangmas szerelemben telt

2012-ben elvileg szarra hallgattam a blur-t, de alig emlekszem ra

2013-ban volt egy ilyen komolyzenes korszakom, fogalmam sincs hogy miert

2014-ben kezdodott a mai napig tarto elektronikus zenei korszakom

2015-ben a Justice elfoglalta az elokelo elso helyet!

2016-ban is az elektronikus zene dominalt

2017-ben megtudtam, hogy letezik ilyen hogy synthwave

2018 a synthwave reneszansza volt

2019-ben volt egy Tyr-es power metalos korszakom

2020, a korona elso eve

2021-ben a semmibol tort elo az elso helyre a japanese trap, vagy nem is tudom mi ez igazan