tboyda

[tboyda]

Kitárt szívem, megterítem Neked az asztalra.

Remélem jól laksz vele egy életre,

Renélem ajkadra roskadva múlok el.

[tboyda]

Vajon milyen lehet ott, ahol esőnek is, csak azt nevezik, minor könnyezik az aszfalt.

Meddig takar a beton, meddig tart az örökké?

Vagy csak akkor tudsz igazán mély levegőt venni mikor elmúltál teljesen?

Hiányzik ott az összes kín? Talán visszakívánnám magam.

Na és meddig tud égni egy ember lelke?

Végleg elveszik, vagy ott találja meg magát?

Hányszor tud ugyan az a seb felszakadni, és hányszor lepi el újra varr?

Vajon sosem múlok el?

[tboyda]

Néha idő előtt elmúlnak a holnapok,

És vakon kémleled, akkor most mi lett belőled.

Túl szaladtak rajtad a percek, és csak a világ szennyét látod bennük,

Egy érces, hideg,kemény világot szövetté mosott diszkréciójával.

Viselik, és hordják és fel-le veszik a Te haragod a Te szemedből, pedig csak egy kis súlytalanságért vetkőzöd le magadról.

Végül a társadalom mérgét sajátodként kínálod, öntöd cukros szájú pohárba.

Egy kicsit kortyol mindenki, mert sok a gyűlőlet, de a rossz mindenkié, mindneki együtt élvezi, együtt döglik bele mindenki,

Mert mindenki kívánja, mindenki sóvárog érte, mindenkit legyőzöl és mégis mindenki elrettent.

Harapni akarnak belőle is, a szádból is kikapnák, mert olyan édes,édes csak neked,

Ízes és gyógyít, gyógyít és életben tart.

És te meghalsz érte és ebbe más is majd beledöglik.

De Ő a te karodba hullik.

[tboyda]

Megcsókolhatom a hegeid?

[tboyda]

Hogy helyezkednél most a világban, ha nem a legfontosabb részemként funkcionálnál?

Fájdalom vagy újabb tanulság lett volna a távozásom, mikor még csak a testeden szétszórt csókok voltak biztosak?

Ugyan olyan vággyal csúszott volna az ajkamtól gördülő ujjhegyed kíváncsisága farmerom bilincséhez, mint ma egy szerdán megélt szombaton?

A lelked is úgy kívánta kezem csípődre, mint a tested?

Most hány könnycseppet számolnál az arcodon, ha következetes lettél volna és nem szerelmes?

Mert én megjártam az bolygót, megnéztem az űrt és végtelen ott lebegtem, hogy belekósoltjak a fájdalmadba.

Habzó nyállal nyaltam le rólad a magányt.

Az igazán mocskos szerelemnek van csak valódi szépsége.

Ezt is tőled tanultam.

Ékszer lett kezem a nyakadon, ékszer lettél ajkamon.

És ha az élet könyv, te voltál és te leszel minden meg nem írt szó.

A mellkasomban kóválygó mámor vagy, a tüdőm falára tapadt nikotin,

És én lettem minden kínod, így más többé már nem bánthat.

És te vagy az érces torok köszörülés mielőtt mocskos szavakat súgok a füledbe.

Nem szenvedek már újabb randevúért, csóró szeptember óta véget sem ért a legutóbbi.

Mikor látsz viszont apró szemek csillogásában?

Közeledik tekintetünk közös csillanása.

[tboyda]

Mégis hogy keljek ki Maga mellől mikor minden reggel a testem testéhez forr?

[tboyda]

Szemedből gördülő könnycsepp váj utat magának,

Hullik arcomra, átfúrja bőröm

Seb lesz, heg örökre.

Ázott csókod vigasztalja szerelmünk.

Mocskosak vagyunk, mégis tisztára nyaljuk egymás sebeit.

Erősek vagyunk, csak megtörtünk egy pillanatra.

Megtörtünk egy pillanatra, de pusztíthatatlanok vagyunk.

Más ne égessen, csupán én keblem forrjon kebledre.

Osztozhatatlan szerelem.

De ezek vagyunk mi,

Őrültek, szerelmesek, őrülten szerelmesek.

De ezek vagyunk mi, csúnya gondolatok után helyes döntések.

Majd maradtunk továbbra is, csak egymáséi.

Légy a feleségem.

[tboyda]

A percek elmúlnak, de ő bennük halhatatlan,

Mint az érzés,

Az érzés, mely sosem ingott meg.

Kellemetlen emberek azt hazudják, hogy elmúlik a rózsaszín köd,

Én azt érzem egyre sűrűbb, átvághatatlan,

És mellette az idő sem lineárisan telik,

Nem számít mi áll előttünk, ha magamból mindent Neki ígérhetek

És ő édes ajkakkal mond rá igent.

Nem érdekel mikor múlik el az élet, csak az utolsó pillanat is hagy szóljon róla.

Aztán megvárom Őt túl a valóságon is, hiszen a szerelem, ami az élők közt ilyen masszív,

Az túléli a halált is.

[tboyda]

A szerelem nem a figyelmen kívül hagyott problémákról szól, hanem azok töretlen megoldásáról.

[tboyda]

Otthon definíciója nekem: Hideg éjjel az Ő meleg érintése.

[tboyda]

Amikor azt mondom szeretem Magát,

Kérem azt értse úgy, hogyha maga az eső, én leszek minden aszfaltra hullott csepp,

Hogy a kedvéért lepjem el az egész világot.

Hogyha maga a cigaretta, én leszek benne minden ártalom, amit a száján beszív,

Hogy mindig ellepjem mellkasát.

Ha maga lenne a függőség, én leszek minden vele járó sóvárgás,

Hogy minden mozzanatomért loholva kapkodjon.

Ha Ön a Nap, én volnék minden testen ernyedő pörsenés

Hogy a mindenség bőrébe égessem, hogy tudok szeretni

Ha téli est volna Kedvesem, én lennék, mint csontot rezegtető hideg,

Hogy csókod ne csak égjen ajkamon, ha kell fagyjon rá végtelennek tűnő éjszakákon át.

Ha bűn lennél kedvesem, én lennék minden szenvedés

Így lásd szeretni talán nehéz, de minden kínjával gyönyörű.

Leszek majd én az élet, mert az élettől mindenki jót remél,

Maga legyen álmodozó áldozat, hogy minden pillanatban a kedvében járhassak.

[tboyda]

Nézem Magát, ahogy arcán tincsek cikáznak,

Csend lenne a szobában, de álom szerű rajongásom ordít,

Ordít, ahogy felém fordul, majd torka szakadtából ordít, ahogy átkarol.

Az ablakon beszűrődő fény takar be minket, pecsétként forr idomainkra,

Két test rajzolódik eggyé.

Megállítanám a percet és addig nyújtanám míg végre el nem hisszük, hogy mi ketten halhatatlanok vagyunk, mikor egymásból abszolválunk.

Majd más nem nyugtázza az idő múlásának szépségét, mint félhomályból kibúvó élet kék tekintete.

Abban látom, hogy lesz két élet egyetlen reggeli pillanat, .

Holtodiglan magával ébredek, másképp nem lehet.

Vagy, ha mégis, akkor rég meghaltam, mert nem élet az, ahol érintése nem kísér a végtelenbe.

[tboyda]

Vodka és ezerkétszáz forint

Bőrödbe fulladok, miközben ujjaim idomról idomra vándorolnak.

Combjaid közt rekedve lázas zihálásra kényszerítelek.

Hajamba túrsz, miközben vágyaidba kóstolok.

Nedves csókokkal hevítem fel szíved.

Fülledt testem ellepi, tested.

Nyakadba borulok, mikor rám feszülsz.

Sziluetted szorítva beléd árasztom megszállottságom.

Szétfolyunk a éj paplanján.

Heves mozdulatokkal birtokollak, míg összerándult arccal nyögöd fülembe, hogy már hozzám tartozol,

Nyakadra font ujjaim nyugtázzák a vágyaink.

Kéjbe ülve tespedsz fölém, mert tudod, hogy mocskosan, de mélyen szeretlek.

[tboyda]

Keserű verejtékként nedvedzik bőrömön a lelkemből fakadó fertő?

Vagy csak hideg tapintásból koccan bőrödnek az illúzió,

Hogy nem csak poshadt gennyet keringet mellkasom?

Bújj hozzám kedvesem, tespedj el szorításomban, úgy jobban átisszák szavaim minden porcikádat!

Mert egy hazug világban őszintén szeretlek.

Minden történet végén a jó győz,

Innen tudod, hogy ez a valóság,

Mert téged én nyertelek meg,

A váratlan pillanatok privilegizált démonja.

Talán kellemetlen vagyok, talán fáj szeretni.

Suttogd el a fülembe miért vagy mazochista!

Szeretlek, de bántalak,

Bántalak, mert szeretlek.

Nincs tisztaság a földön, csak steril gondolatok arról, hogy minden csak addig a pontig törvényszerű, amíg lelkem tapintásnyira van a tiédtől.

Embert ölni is, csak addig bűn, amíg nem akadályoz abban, hogy teljes egészedben az enyém legyél.

Tárgyiasítalak, kedvesem?

Te is azt teszed, mert az első pillanattól kezdve a tiéd vagyok,

Minden tisztaságommal és minden mocskommal eléd roskadok, mert végül te is így teszel.

Nem kell a másikat görcsösen leláncolnj,

Kiéheztetett kutyákként sóvárgunk egymásért.

Habzsoljuk egymásból a vágyakat.

Ízlik az édes halhatatlanság?

Istennőt csinálok belőled, itasd át a mennyországot a poklommal.

Amikor libabőrös leszel a sok rossztól és megkérdőjelezed minden gondolatod, valószínűleg jól csinálod a dolgokat.

Szenvedjenek a moralitásban a mulandó emberek.

Végül majd nyakuk törve néznek fel ránk.

Gyújtsd lángra nekem a világot, és én majd lecsillapítom túlhevült vágyaid!

[tboyda]

Hosszú utat járt be az érintésem, míg Magához elért,

És úgy forr Önhöz, mint lágy ívek sziluettjéhez.

Úgy kívánja kezem kezét, mint ajkunk a pohárba borított bódultságot, mikor tömegbe bújunk a világ elől.

[tboyda]

Az élet nem az, hogy minden reggel felkelsz és elindulsz a dolgodra,

Az élet az, amikor minden este mellette szenderülhetsz.

A szerelem nem az, hogy nem találtok a másikban hibát,

A szerelem az, amikor minden hiba ellenére is megőrültök a másikért.

Én mulandó vagyok, a szerelmem nem.

[tboyda]

Zsenge eső karcolja a falat,

Zsenge eső mossa össze szerelmünk,

És a hűs levegő is, csak megpihen a patakká omló aszfalt hátán

Míg nem csókod hevíti fel a tél utolsó zihálásait.

Így pillantom végig tested,

Így csodálok rajta minden napsugarat,

Ahogy a függönyön átküzdve maguk megpihennek sziluetteden.

Hófehér bőrödről látványt legelve lakik jól fantáziám.

Így kívánom érintésed szorítássá, s nem kínzóan fojtogat, mégis eláll a lélegzetem.

Megfulladok a ragaszkodásban, olyan jó Nekem.

Nem halok bele, csak égig emelsz,

A felhők felett hófehér lepelbe bugyolálsz, annak minden tisztaságával kívánsz szerelmet.

Itatsz kéjjel, így részegít a szenvedély.

A z��porfelhőkön túl kóválygok kábultan, és nem próbálom már megérteni az érzést,

Csak elfogadom, hogy minden porcikám érted rezdül.

Majd eufória mankóval öregszem, porladok el én is,

És megvárom, hogy újjá szülessek legalább ahányszor nem szégyen azt kívánni, hogy veled leéljek minden életet,

Így nem a halálig kísérsz, hanem a múlhatatlanságig.