#Tarantella dub & bass

[igazikutya]

Zajok a nappaliból - 2017 március

Március dacára itt most a tavasz még nem rúg labdába. Bekapcsolt radiátorok, süvítő szelek, beborult egek, sál és sapka – már ha nem hagytuk el – mer feledékenyeknek az élet kemény, mormolja maga elé a sapkátlan legény. Ha már nem lesz olimpia, kezdeném a majdnem a győztessel, aki épp, hogy lemaradt az aranyról. Az On-U-Sound tulajdonosa, maxirespect Adrian Sherwood, akinek hála, már annyi jóság áradt szét a zene világában a klasszikus és modern dub-reggae mentén, újra Rob Ellis-szel (Pinch) karöltve jelentetett meg új albumot. Nem tudom emlékszik-e a kedves olvasó a 2015-ös Nagy Leftfield Várásra, amit többen azóta se hevertek ki. Nos, némi csúsztatás, de jó hírem van, megjött az a Leftfield lemez, csak ez a Man vs. Sofa Sherwoodék-tól. Azért csúsztatás, mert Leftfield technot és houset és hasonló 4/4-eket is tol, és csak néha dub, ez meg végig az. De mindaz, amit 2017-ben egy korszellemmel maradéktalanul haladó iránymutató lemeztől el lehet várni, az a Man Vs. Sofa. És hogy értsük, miről is van szó, párhuzamot vonnék a szintén új lemezzel érkező – és bár eltérő jellegű, de szintén a jamaicai vonalat képviselő – Dreadzone kárára. Dread Times albumukat a Rootsman-ben a „Rootsmusic can never die” jeligével illetik, és lehet, hogy ennek a dallamos, kicsit egyenes reggaenek is van létjogosultsága, és amúgy jól is szól, meg utalnak az örökifjú gandzsanyugger Perry bácsira is, ha mellé teszük a SherwoodPinchet, szakadéknyi a disztansz. Visszaülve a kanapéra, azt hallhatjuk, hogy a már jól ismert sherwoodsound 2017-es update-je nyomokban dubstep-et, bass-t és mindenféle korszakos hangzáskiegészítőket tartalmaz, de nem nyomja el a klasszikus alapízt, sőt megtámogatja azt.  Tegyük gyorsan hozzá, hogy Sherwood olyan epizódistákkal egészíti ki csapatát, mint a Primal Scream szintis Martin Duffy, a Sugarhilles, Tackhead-es Skip Mc Donald, najó őt csak áthívta a másik szobából. A lemezt Kevin „Careful” Metcalfe keverte, amit csak azért említek meg, mert irtó jól szól a lemez, veretes mérnöki munka van mögötte. És mivel Lee Scratch Perry bácsi megint stúdióra gyűjt – 2015 decemberében leégett neki (másodszor, és most nem direkt! azakurvagyertya!) – ő is kapott egy dalocskát a Lies-t. Amúgy meg szemét vagyok, tutti megvan már az a stúdió, ez már reluxára lesz. 

https://soundcloud.com/on-u-sound-records/sherwood-pinch-ft-lee-scratch-perry-lies?in=on-u-sound-records/sets/sherwood-pinch-man-vs-sofa A Lies mellett kiemelném az Itchy Face, Midnight Mindset, Juggling Act, Retribution, Gun Law felvételeket, de nem teszem, mert #egybenyeljele! Ennyi dicséret után nehéz lesz az élen tartani az elsőt, de megpróbálom. Sigha, aka James Shaw Metabolism albuma csak azért nem szól akkorát, mert az eleve szürkés tónusokból, kobaltból meg karbonból öntött művét elrejti a szürke februári londoni köd. Csak semmi villogás, ez lopakodó techno. Kifinomult kristályszerkezet, nanotechnológiás politúr. Tisztelet az aranymetszésnek!

A techno, experimental, absztrakt és néhol downtemp vagy akár trance  vonásokat harmonikusan variáló mű egy pillanatra se zökken ki, ideális hallucinogén transzporter, bár nem ettől fogsz felvidulni, hanem attól. Az általam nagyra tartott Inigo Kennedy kiadójánál, a belga Tokennél jött ki a lemez, és ha már Inigo Kennedy, tagadhatatlanul közös részükről az IDM szentség és filosz értékóvása. Mindig hangsúlyozom, hogy szubjektíve innen nézve, minden trend, piaci elvárás és egyebek dacára a művészeti érték az elsőrendű, és ez az album ennek egy tökéletes megtestesítője. Emellett nélkülöz minden hivalkodást, belülről felfelé épitkező, tere van és kivételes egyensúlyt hordoz, mindezt alázattal és feszes figyelemmel a nagy IDM elődök nyomában. Bronzot érő helyen dübörög a berlini Stroboscopic Artefacts hangárjából kigördült  Hyper Opal Mantis Kanding Ray-től. A zsinórban 90%-os töménységű albumokat (Or[2011], Solens Arch[2014], Cody Arcane[2015]) szállító David Letellier csak azért harmadik, mert kicsit úgy érzem, annyira rajtamaradt a saját hangzásán, hogy a felsorolt hanghordozókhoz képest nem igazán van új ismérv. Az is lehet ám, hogy pusztán csak David annyira elvolt a kütyüivel (hogy utálom én ezt a szót kedves Cronenberg), a takarítónéni bezárta, a Berghain alagsorában bolyongva alkotta meg ezt az ideit, ettől kissé klausztrofóbiás, pinceszaga van és már nem is keresi a kiutat. Messze van még a péntek, üldögél a hideg kövön, néha kinéz a moziképarányra igazított ablakon, s köldöknézve agyában a led kigyúl, eladom a szintik felét, mert ugyanazadal. Nagy Önismétlők sorozatunk következő főhőse a detroiti technoisten Jeff Mills. Neki se ártana felmennie a micsigeni vaterára. De tényleg! Itt is tapasztalható némi – legyek már kicsit jóindulatú – kontinuum (Kontinuum lehet bármi, ami nem hirtelen, hanem folyamatos változású, wikipedia). 2016-ból még idecsusszant a Kill Zone EP, valamint idei az 1902-es A Trip to the Moon francia némafilm klasszikus címét és arculatát viselő album, ami valamiféle némafilm megzenésítés akar lenni. Nem ismerős? Ugye de! Jeff Mills – Metropolis (2000). Igen, de az tényleg egy unikum volt (a cédét szarrá hallgattam anno). Nem zrikálom tovább az öreget, mert egyébként TE, aki az első Jeff Mills lemezt hallgatod, érdekesnek fogod találni, azt meg furcsának, hogy majd minden dal nyolcvanasévekesen van elúsztatva. Összefoglalva:  kontinuum, ami remélhetőleg halad, de közben törik. Mi az? Dzsefmilsz. Miért? Mert a detroiti technoisten malmai is lassan őrölnek. James Clemence az idei évet három EP-vel nyitotta (Internal Software, és most a Return Of The Emissary és a Zone of Avoidance), és ha már kontinuumkodás, akkor az ASC-re végképp kijelenthető valamiféle felismerhető védjeggyé alakult forma, ami EP-ről LP-re érdekfeszítően alakul. Na ebbe a történetbe remekül passzol ez a mostani két EP. A Clemence-medicina amúgy igen bátran mozog a drone-ambient-trance-techno négysebességes mentén. Érezni, hogy mindezt eleganciával teszi, az hagyján, nála valahogy nem uralkodnak a sötét tónusok, akármennyire van jelen a basszusdominancia, vagy merül mélyre a háló, fényből mindig marad, ergo vagy pörget, vagy ápol. Ha nem hiszed, hallgasd meg ezt a két lemezt, és mondjuk tegyél mellé egy tetszőleges 5 éven belüli Monolake-et, majd vesd össze! Ugyanis nagyjából közös vizek ezek, de a súlypontjuk egészen máshol van, ettől pedig természetesen eltérő hatást is gyakorol az emberre (homoempátiás IDM). Nem is tudom miért nem az övé a bronz? Paradinas (µ-Ziq) Planet Mu kiadójának fiatalja a Herva néven experiental vonalon ténykedő Hervè Atsè Corti. Néha elég paraszt, meg talán bolhapiacos sokszínűség is jellemzi, közben meg a háttérben a mester (Paradinas) figyel Yoda. Ha bárkit megzavart ez a túlzott kavalkád, kezeltesse magát James Murray vadiúj Földanyaföld illatú és zavarbaejtően Killing Ghosts címet viselő lemezével. Horizontot fürkésző, ködös tekintetű James barátunkat az azóta Langolierek martalékává vált em:t recordings (nomen est omen) em:t 0004 (2004) zseniális válogatásáról ismertem meg, akkor Sub néven követte el a Nautilus című zsenijét (erre még később visszatérünk). Mivel évente kiad egy-két albumot, én nem vagyok olyan kifinomult, hogy ezen drone-ambient-minimal felhők között jelentős különbségeket tudnék tenni, ám szépek, pont mint a felhők és kellemes mint a tavasz szellő. Mindeközben a diszkóban az elfunkysult Jamie Lidellt remixelte Matthew Herbert houseépítő nagyvállakozó, majd ha már a kétszámos maxira írták ki a tendert, mellérakta saját szerzeményét (Megaphone). Minden vállakozónak maga felé hajlik a vagyonyilatkozata, bár a két építmény azonos technológiával készült, a Megaphone szól jobban, lehet bólogatni meg ropni az aljzatbeton. Egy pillanatra hagyjuk a hanyatló nyugatot, irány dél, mert a Gyodán túl is történnek franya dolgok.  

A két nándorfehérvári klubarc Nebojsa Bogdanovic and Goran Simonosk duója a Tapan nekem új. Friss Tarantella maxijuk egy techno-house-industrial-tribal-leftfield ötszögben bolyong, miközben az összhatás meglehetősen pszichedelikus, ami az egyedi és kreatív hangszerhasználat eredménye. A héten a Juno listáján is beverekedték magukat a Top10-be, ami nem véletlen. Érdemes lenne élőben is elkapni őket, mert van bennük kraft. Orbék megjelentették a The Cow Remixes - Sin In Space, Pt. 3-t, tehát a sorozatban harmadik remixcuccot. A papírforma szerint a The Field újraértelmezése sikerült a legjobban. Itt domborodik ki a remixelés lényege. Amikor a The Orb különleges morzsáiból rendeződik a The Field elképzelése mentén valami, ennek köszönhetően egyfajta hibridet kapunk, ami visszatükrözi mindkét alkotó erényeit. ASC - Return Of The Emissary [Auxiliary, 2017] ASC - Zone Of Avoidance [Veil, 2017] Dreadzone - Dread Times [LP][Dubwiser, 2017] Herva - Hyper Flux [Planet MU, 2017] James Murray - Killing Ghosts [LP][Home Normal, 2017] Jamie Lidell, Matthew Herbert - When I Come Back Round (Live) (Matthew Herbert's Long Night Dub) [Accidental Jnr, 2017] Jeff Mills - A Trip to the Moon [LP][Axis, 2017] Jeff Mills - The Kill Zone [EP][Axis, 2016] Kangding Ray - Hyper Opal Mantis [LP][Stroboscopic, 2017] Masomenos - Les Acolytes Anonymes [EP][Welcome to Masomenos, 2017] Om Unit & Sam Binga - Transsiberian [EP][Bunit, 2017] Sherwood & Pinch - Man vs. Sofa [2xLP][On-U Sound, 2017) Sigha - Metabolism [Token, 2017] Tapan - Tarantella [EP][Malka Tuti, 2017] The Orb - The Cow Remixes - Sin In Space, Pt. 3 [Kompakt, 2017] VA - 25 Years Of Clone Records Vol. 1 [Clone, 2017]\