#nem volt plüss nagymama

[aretsorozat]

4/4.

Zseb és cetli 15. folytatás.

 -         Nahát, gyerekek. hölgyeim és uraim, örülök, hogy a szünetben örvendetesen fogytak a Hermész Jakabok. Kérem, jól ítélik meg, ha úgy tartják, ezek a tündéri marabu fejű –nyakú, denevér testű plüss babák nem tehetnek a hús-vér alak jelleméről és viselt dolgairól. Ha így vélnénk, könnyen abba a hibába esnénk, hogy a fiúkat büntetnénk az apák bűneiért, ami bizony nagy véteknek számít, úgy-ahogy dokumentálva minimum az ókori görögök óta. No de lássanak egy friss csodát is: abszolút emlékszek, hol tartottam a szünet előtt! És nem kell hozzá se zseb se cetli.

Nos Archie teknős aranyszín tojásának készítettem egy szütyőt. De előtte gondosan kifaltam egy kókusz féle gyümölcs húsát, hogy a csonthéjába

dugva a tojást megóvjam… Igen Izaura?

-         Nem ott tartottunk, tanár úr!

-         Nem?

-         Neeeeem! – húzzák panaszos macskanyávogássá e régi szép tagadószót a túró leányok, és bizony jó pár néző is csatlakozott hozzájuk.

-         Hát akkor hol?

-         A fabatkánál.

-         Nem mondod. Tényleg?

-         Igeeeeen!

-         De vajon mit akartam én azzal?

És Gotfrid Virginiának nem először, és nem is utoljára fordul meg a fejében, hogy Kovács doci ezt direkt csinálja. Szóval tízből legalább ötször csak kamuzza, hogy ennyire szórakozott lenne. Mert neki ez a professzoros feledékenység, ami leginkább a problémáiba mélyen elmerült zsenit és

a totál debilt jellemzi, neki az image –hoz tartozik, mint a kitérdelt öltönynadrág a kifordított zsebekkel, a pecsétes zakó és a zsírosságig gondozatlan hajviselet. És noha Virginia kedvéért  komolyan igyekszik, úgy tűnik ezen nehezen tud változtatni. Hát bizony, ha a modorosság, az agglegényes szokások, hovatovább rigolyákká csontosodnak…

-         Hogy annyit ért az élete a tanár úrnak.

-         Csakugyan?

-         73. Bababimbi istenkirálynő színe előtt!

-         Ja! Tényleg! Mert az esernyőm! Nahát, az istennő szinte rögtön átlátta ám, hogyha szerte az vidéken, sőt, az egész planétán talán csak neki lesz esernyője, az számára és a népe számára simán lehet egy olyan szakrális jelentőségű tárgy, mint a Grál, vagy Arthur király kardja, Thor kalapácsa, vagy az én nagymamám kuglóf receptje.  Valami, amiből csak egy van, ami pótolhatatlan, és aminek a tulajdonlása egyet jelent a hatalom birtoklásával.

-         Mért, milyen volt a nagymama kuglófja?

-         Isteni, természetesen.

-         És a receptje megvan még?

-         Hát ez az! Hollétét éppen oly misztikus homály fedi, mint a Grált, a kardot vagy Thor kalapácsát.

-         No és mi van azzal a fabatkával?

-         Ja, akkor mondom azt, igazgató asszony. A fabatka régen csakugyan  pénz volt, annyira kicsi értékű, hogy fából faragták ki. Maga a szó a cseh bopka kifejezésből ered, a 16. századi Csehországban még forgalomban lévő pénz volt. Ma is készítenek, kérem, remek kis ajándék, pláne gyűjtőknek, de hogy Kecskés ügyvéd szava járását citáljam: nem olcsó.

Kovács doci itt a hátsó sorok egyikében ülő Kecskésre, aztán Mari nénire, gyűrűs mennyasszonyra mosolyog.  - Önöket külön meleg szeretettel üdvözlöm!

-         Köszönjük , tanár úr – mosolyog vissza rá Mari néni. Nagymama korához

képest csakugyan csinos kis asszony. Pirospozsgás, kellemesen gömbölyded, inkább vélné az avatatlan szemlélő egy menő gasztroblog írójának, mint a „sajnos” magát kifutotta telefon szex projekt legkeresettebb sztárjának.

-         Ámde most tessenek figyelni! Mert mindjárt kiderül, hogy a fabatkát se ért az életünk kifejezés most nem csak afféle szófordulat, hanem nagyon is valós lehetőség volt számunkra a következő percek horizontján.

Mert az igaz, hogy gigászi méretű, rettenetesen ronda és igazán félelmetes istenkirálynő, immár a sorban a hetvenharmadik, röpke pár perc alatt átlátta, minő szakrális kincs birtokába jutott, hogy tehát kerek az világban egyedül ő tarthatja távol a fejétől az égi áldást, de nem ám úgy, hogy mint valami közönséges pór, védett helyre húzódik, fák alá áll, vagy a sziklafal valamely alacsonyan fekvő barlangjába sunnyog. Nem bizony. Hanem úgy, ahogy más nem teheti meg: a feje fölé emeli az ernyőt.

De hát ez volt itt a probléma, kérem. Hogy mivel tegye ezt meg?

Látják őt maguk előtt? Ezt az ős-ős vízidisznót? Ezt a dupla méretű rinocéroszt? Aki úgy áll az iszaptó mellett a csülkein, mintha négy dór oszlop tartaná amaz ocsmány és kénkőszagú testet, a fertelem e pogány hústemplomát?  

Na, ezt a problémát látta át a mi kecses istennőnk. Csaknem mindjárt azután, hogy rájött, minő kincs birtokába jutott. Ezért először csak nyájasan kezdett kérdezgetni engem, az ajándékozót.

-         No és hogyan is működik ez, ó, te furcsa lény?

-         Mint mondottam, a fejed fölé tartod, és imígyen az eső reá és nem reád esik.

-         Ez már eddig is tiszta volt előttem. De én hogyan tartsam a fejem fölé?

-         Ó, hát…mit tudom én?! – válaszoltam volna, és vonom meg hozzá a vállam, de szerencsére annyi életösztön volt bennem, hogy nem tettem ilyet. Ehelyett űzötten elkezdtem gondolkodni, mi lehetne a frappáns megoldás. Géza, az őskrokodil, máris előállt eggyel.

-         Mi lenne, ha csak úgy rátennéd a fejedre?

-         Úgy érted, az isteni, felséges fejemre?

-         Na, úgy.

-         Próbáljam meg, ó, te hüllő?

-         Miért ne?

-         És mi van, ha megmozdulok alatta?

-         Akkor mi van?

-         Szerinted nem gurul le?

-         Ja, hogy úgy!- és ezzel Géza kifogyott az ötletekből. Ám Ugribug még

csak most kezd be.

-         Nem azért, de előző életemben láttam a tévében olyat, hogy egy asszony úgy táncolt, mint a veszedelem, egy üveg borral fején…

-         És mi az üveg, és mi a bor?

-         No és Afrikában, meg Dél-Ázsiában a falusi asszonyok, akik szintén a fejükön egyensúlyozzák a kútról hozott vizet? Vagy akkora kosarakat, hogy mindig csodálkoztam, hogy nem roppan meg a csigolyájuk, derekuk?

-         Ej, te nagydarab, te csupa zagyvaságokat beszélsz!

Na most ne úgy képzeljék ám el, hogy állunk az iszaptó partján, körben az istenkirálynő testőrsége, Bambabimbi meg már se élő, se holt, úgy összeszarta magát a királynő színe előtt, ám mi csak kellemesen kvaterkázunk, mint régi ismerősök, akik összetalálkoztak a parti korzón, és most egy érdekes problémán eldiskurálnak. Kérem! A tér aurájában bűzlött az erőszak. Ahogy a testőrnők hol ide, hol oda kapkodták a fejüket, és néztek azokkal a vérben úszó disznó szemükkel, alighanem egy füllendítésre, vakkantásra várnak, és már rontanak is ránk, és nekünk annyi.  És a „csupa zagyvaságra” ez már csaknem meg is történt, amikor hősünknek, azaz jómagamnak beugrott egy megoldás.

-         Megvan! Hoppá! –kurjantottam.

-         Igen?

-         Mindjárt keresek egy olyan jó két méter hosszú bambusz ágat, nem?

-         Ezt most kérdezed vagy mondod?

-         Keresek, ha megengeded.

-         Talán. És?

-         Tépek hozzá jó szívós liánt is.

-         És?

-         Készítünk egy sokkal hosszabb nyelet.

-         Minek?

-         Az esernyőnek.

-         És? Attól én még hogy fogom azt meg?!

-         Nem fogod meg.

-         Akkor mire volt az ez egész? Ejnye, ne bosszants már!

-         Rád kötjük.

Na, erre aztán hosszú, ámult csend szakadt a kénkőszagú térre. Hát tisztán hallani lehetett, hogy az iszaptó csendesen ezt mondogatja: bugy, bugy.

A testőrnők az istent lesik, kezdődhet-e az öklelés, tiprás és belezés.

73. Bimbibaba pedig megpróbálja elképzelni, hogy rákötöttük az ernyőjét. Nem megy neki. Egyelőre még nekem is töprenkednem kell a műszaki megoldáson.

De elkapom ám Géza elismerő tekintetét. Úgy láttam, igazi tisztelet kezdett ébredezni benne a személyem iránt, akit eddig csak mint Ugribug haverját  egy sosem volt világ sosem eljövendő idejéből tartott számon.

-         Na jó, hát nézzük meg- morogja Bababimbi, mint aki nem igen hisz a bambuszrúd projektben, de az esernyőm kézhezálló használatának lehetősége túl csábító ahhoz, hogy eleve lemondjon róla.

-         Máris keresem, ó, isteni felség!- mozdulok. – Láttam is arra lejjebb egy jóképű bambusz-ligetet, oda visszalépek, és…

-         Nem te. Ez itt!

-         Én, ó, istenanya? – nyüszít Bambabimbi.

-         Mért, szerinted kire nézek?

-         Hogy tudhatnám én azt, amikor rád se merem emelni a tekintetem.

-         Kotródj, törj pár bambusz rudat, és hozzad!

-         Igenis, máris! – hátrál el ős kapibara barátunk, aztán fordul és iszkol, de úgy ám, tán meg se áll a tengerpartig, és ott ismét elbújik a sorsa elől,

hiába látta meg, hogy az nem megoldás. Őszintén szólva nekem is megfordult a fejemben, ha mehetek a bambuszligetbe, bizony jómagam is a nyakamba szedem a lábam, pedig hát én is hová menekültem volna?

Cserben és vödörben hagyva a barátaim. Az embernek muszáj szembe állnia a végzetével, és ez egy olyan muszáj, hogy hiába sunnyogsz, a baj utolér, mivel fáradhatatlan, az ember gőgjének gőze működteti.

Sihuhu már, sihuhu már, futhatsz, bújhatsz, a végzet rád talál.

-         Huhú, végállomás, leszállás!- kurjant Babos apuka, és azt hiszi, hogy szellemes, és most az egyszer tényleg, de ettől nem lesz népszerűbb.

Csak Kovács doci kacagja a beszólást, aztán tétova mozdulatokkal zsebkendőt keres, ebből rájön, hogy a nadrágja zsebeit a zseb és cetlihez kifordította. Kövér Blanka érti el a mozdulatait, pattan egy papír zsebkendőt kínál  tanár úrnak. – Á, köszönöm, kisasszony!

-         Nincs mit.

Kovács úr trombitálva fújja ki az orrát, mondjuk ki egyenesen: ordenárén.

Aztán meg nem tud mit kezdeni a zsebkendővel. Opciók közt válogat.

Zseb híján: marad a kezében, diszkréten maga mellé ejti, a mandzsettája alá gyömöszöli, mint keszkenőjét a szűz leányok misébe menet, esetleg ráül, vagy- és ezt választja, az ölébe pottyantja és Bambabimbi plüss avatárját csücsülteti rá. Mindezt teszi mély figyelem által övezve, miközben a tanár úr a soron következő mondandókon töprengeni látszik.

-         Bambabimbi barátunk tehát elrongyolt a bambusz rudakért. Közben nem annyira barátságos, mint baljós csend telepedett a társaságra. Jómagam azon kezdtem morfondírozni, miképp eszkábálhatnék egy könnyed, már-már légies küllemű keretet, amit az élő istennő gigászi nyakszirtjére lehetne erősíteni, egyfajta hámmal, vagy tudta még a fene, hogyan, ami könnyen felerősíthető, ha esik, és levehető, ha Bababimbi őfelsége újra csak iszapfürdőre vágyik. No, némi próba/siker menet után kizárt, hogy ne tudnám ezt megoldani, hiszen az életünk a tét…És míg ezen tűnődök, nekem persze másképp múlik az idő. Így nem veszem észre, hogy a csend annál is hosszabb és baljóslatúbb, mint azt jómagam észleltem.

-         Na?!- röffent nagyot az istennő a csapatra. Erre Ugribug idegesen néz a háta mögé, de még Géza is hátrál két lépést, mert mit jelentsen az, hogy „na”. Mire vártok, amazon csajok, málészájú testőreim? Szerencsére nem ezt jelentette. Az élő isten karbunkulus/ és vagy disznó szemeit rám mereszti, és kifejti az iménti kérdést. – Mit is mondtatok, mit kerestek ti

az én originál szent és tiszta országomban?

És akkor itt ismét a gigámba szorul a szó: muszáj. És mellé a nem pusztán költőinek szánt kérdés: szabad-e taknyunk-nyálunk nem is enyhén gusztustalan összefolyatásával, mintegy az igyekezettől hebegve hízelegni valakinek, akitől az életünk függ, kénye kedve szerint oszt haladékot az életre, vagy rút halált? Mint most, Bababimbi istenkirálynő kezeiben, akarom mondani szutykos csülkeiben? Kisasszonyok?

-         Szabaaad!

-         És úgy általában hízelegi valami előny megszerzése kedvéért?

A túró kisasszonyok kissé tanácstalanul néznek össze, ebben a kérdésben mi  csapda. Mivel, hogy naná, nem szabad. Nem szabad?

-         Nos? Hölgyeim és uraim? – súrolja rá a tanár úr a tekintetét a közönségre, huncut mosollyal megtoldva azt. – Főnöknek, kedvesnek, rokonnak?

-         Nyilván nem szabad!- válaszol kissé ingerülten Ignác csapos.

-         De ha muszáj?

-         Az nem lehet muszáj.

-         Szóval, drága Ignác bátyám még sose tódítottad- lódítottad azt egy hölgynek, mely igen szépecske, noha inkább csúnyácska az illető, ámbátor, ennek ellenére, sőt inkább az elcsábítására tett erőfeszítéseket?

-         Az más.

-         Mért más?

-         Mert nincs az a nő, aki csúnya, ha szépnek látod, azért.

-         Na, ez igaz. Hmm. No és sose mondtad azt a főnöködnek, hogy mennyire jó srác, milyen okos, rátermett és szeretetre méltó?

-         Elviekben?

-         Elviekben gyakorlatban.

-         Mért, ha elviekben egyet is értesz, hogy majdnem ilyen?

-         Akkor az nem hízelgés?

-         Nem.

-         Értem. Pusztán baráti viszony?

-         Az.

-         Értem. Eszerint, ha két ember például szemérmetlenül agyba-főbe dicséri egymást? Az lehet a mély barátságok alapja?

-         Tanár úr!

-         Parancsoljon, igazgató asszony!

-         Ne feledje, hogy ön és a barátai még mindig ott állnak ama szörny istennő előtt, a maga nyála és taknya egyben és hízelegni készül.

-         Úgy van.

-         Mi meg itt ülünk, és megint arra várunk, hogy haladjon a történet.

-         No de csak nem árt néha egy morális dilemmával elnyammogni, nem?

Már csak a kisasszonyok okulása kedvéért.

-         Mit válaszolt annak mega vízi rinocérosznak?!

-         Hízelegtem, csókolom. Magának is szoktam. Mint most.

Erre Janka néne bíborba színeződik, a közönség tőle nem függő sokadalma pedig rajta kuncog. Nem azért, de Kovács úr néha sokat enged meg magának.

Csak nem gondolja, hogy a Zseb és cetli miatt örökös mentelmi joga marad?

-         Ó, jaj, csodálatos és mindenható Bababimbi Bébibaba, minden istenek királynője!- indítottam tehát így, és fordultam a barátaimhoz, akik elértették szándékomat, ezért hát Ugribug fejét hajtotta és elhalóan reszketek sóhajt hallatott, Géza pedig száját tátva három diszkrétet csapott a farka legvégső ízével, mondhatni, a hegyével a mocsaras talajra.

-         No…- húzta fel volna a drabális némber a szemöldökcsipesszel fazonírozott szemöldökét, ha lett volna neki olyan, ehelyett az apró és gonosz disznó szeme feletti rücsköt emelte volt meg, jelezvén, meghökkentő, ám ezen belül neki tetsző az, amit hallhat.

-         Messzi földről, más-más világokról származunk mi hárman, akik arra szövetkeztünk össze, hogy vándorútra induljunk. Célunk elérni Sehol Nincs országot, amely a hírek szerint eme kontinens gigászi félszigetén található, amarra.

-         Nincs ott semmi.

-         Nincs?

-         A Volt Már hegyen túl vége a világnak.

-         Ó, jaj, ha így van.

-         Tán kételkedsz a szavamban?!

-         Dehogy! Isten szól belőled, vagyis te.

-         Úgy van.

-         Így hát a semmibe tartunk, ama hegyen túl.

-         Minek?

-         Hogy Ugribug barátom, e jeles és becsületes és veréblelkű T-rex ama nem létező országban megtalálja nem létező párját, próbák során elnyerje ama hölgy kezét, és…

-         Mit mondasz?! Hallottátok ezt, csajok? – hördül fel Bababimbi, és máris oda a kedélyes mesedélutáni hangulatnak. Sietve javítottam hát a mondandómon: - Azaz, izé, hogy a próbák sorát kiállva Ugribug felajánlja

a heréit ama királyleánynak, aki persze nincs, hogy az  barátom heréit a párosodás után jóízűen elropogtassa. Ám ne akadj fenn ezen, ó, minden istenek istenanyja, ő, a királylány, aki nem létezik, honnan is tudhatná, hogy párosodni és herét ropogtatni csakis a te jogod és kötelességed.

-         Igaz, aki nincs, az nem tudhatja- látja be a drabál halál egy kicsit megengesztelődve, és így vele a testőr amazonok.

-         Ám útközben mit nem hallunk mi hárman, akik oly messziről jöttünk, hogy olyan messzi se nincsen, tehát magunk se értjük, hogy létezhetünk mi egyáltalán ezen a világon.

-         Ezt mindjárt megoldjuk.

-         Ó, ez ráér!

-         Akkor vartyogj tovább!

-         Hát hallottuk ám isteni személyedről végig a tenger partján!

-         Még szép.

-         A te neved rikoltják a madarak, hozzád imádkozik hal, kétéltű és hüllő.

-         Kihez máshoz?

-         Neked bókolnak a növények, érted zokog vagy kacag a szél, a te kedvedért kell fel a Nap.

-         Hát igen.

-         Gondoltuk is mi hárman, egy életünk, egy halálunk, addig bizony nem nyugszunk, amíg hatalmas és fenséges színed elé nem kerülünk, hogy

leborulva imádjunk, és fennszóval zengjük nevedet, mely maga a tökéletesség, a teljesség, a makulátlan szépség evilági testet öltött ideája.

Ó, Bababimbi! – és ezzel, szégyen a seggnyalás is, de hasznos, lásd muszáj, térdre hullok a drabál ocsmányság színe előtt és valódi könnyeket hullatok, mintha a boldogságtól zokognék, és hallom ám, hogy mögöttem Ugribug is veszi ám a lapot, és olyat üvölt, hogy a szent láp vize fodrozódik tőle, és üvöltésében bánat és boldogság és diadal, hogy íme, jómaga is ott állhat a eleven istennő előtt, és Géza is összecsattogtatja

iszonyatos álkapcsát, mi őskrokodil testbeszédül annyit jelent: nehogy már, skacok, ilyen nincs is, hogy a bús húsok francos cafatjaiba, he!

És akkor már látom, a zokogásból felsunyítva, hogy a célomat elértem,

Bababimbi az orcátlan hízelgéstől úgy puhult meg, mint marhalábszár a

kuktában, és talán van arra esély, hogy élve megússzuk a kalandot.

-         No, nem bánom, imádhattok- röffent az istennő.

-         Ó, Bababimbi!

-         Ó, istennő!

-         Ó, a tökéletes szépség!

-         Igazság, szabadság, béke!

-         A boldogság köldökzsinórja!- soroljuk ám hajlongva Ugribug meg én, Géza pedig hozzá mordul és az álkapcsát csattantja.

-         Elég! Elég, na! Elég már! – kacarászik a sül vízidisznó orrszarvú, de oly zsíros hangon, mint aki ezt is naphosszat hallgatná.

Izaura teszi fel a kezét. A tanár úr észreveszi, nyájas mosollyal szólítja.

-         Parancsoljon, Izaura kisasszony!

-         Milyen a boldogság köldökzsinórja?

-         Hogy az milyen?

-         Csak mert vizuális típus vagyok.

-         Én is! – csatlakozik Péter Ági.

-         Hát milyen is, várjunk csak… Tényleg milyen?

Most Té úr veszti el a türelmét, mert már rég lent kéne lennie az Űrcsótány Barlangban Jobbágyot vallatni, így megint jól lecseszi őt a két űrpolip.

Naná, hogy irigységből. Elvégre kutya álcában nehéz lenne Doci előadásaira

bejárni, és Molyirtó Mosolyú Mónika vágott változatai, amit a Gazdag Kábel

ismétlésekkel tűz a műsorára, sok apró nüansztól megfosztatatik, pedig tudhatjuk, hogy a részletekben nem csak az ördög búvik meg, hanem az ördöggel karöltve a történetek sava-borsa.

Jut eszünkbe, most tényleg, meddig kínozzák még földön kívüli ágenseink szegény Jobbágy de Penész von Helló urat? Akinek alig is van más bűne, hogy szereti pont úgy feltörni a kemény tojást, mint Robert de Niro a sátán szerepében?  És ki ne akarna hasonlítani ama filmsztárra, pláne akkor, ha éppen imponálni akar egy talán nem is szép, de átmenetileg annak látott hölgynek, ha megkavarodott hormonok által zaklatottan csábítani muszáj, úgy is, mint a végzet uszálya?

 És ugyan ki lenne képes ennél hátborzogatóbb képzavart kitalálni, de még le is írni? Mint aki meg van zavarodva? Lásd még: a boldogság köldökzsinórja.

A szerkesztő.

 Kisbabos jelentkezik bátortalanul a közönség soraiból. - A köldökzsinór  nem az, ami a kisbabát összeköti az anyukával?

-         De, az- bólint rá bátorítóan a tanár úr.

-         Na, és nem addig boldog az ember, amíg bent cuppog az anyja hasában?

-         Mondasz valamit…

-         Most te fogd be a szád! –förmed a fiára Babos apuka.

-         Mért?

-         Mert fogd be, azért!

Némi morgolódás támad a Babos apuka nevelési metódusát hallva, ám Kisbabos alig észleli, mert látja ám, amire hetek, hónapok óta vágyott: Izaura mosolyog rá, és úgy néz, olyan nedves szemmel, ahogy régóta nem. És ettől az ifjú úrra oly szívdobogás támad, amit bárki összetéveszthetne a szerelemnek hívott hormonzavar akut fellobbanásával, aminek összetéveszthetetlen tünete a megemelkedett pulzusszám, az enyhén elnyílt ajak, az üvegesen bárgyú tekintet, és a lélek olyas szárnyalása, mint aki éppen ebben percben elegyedett eggyé az Univerzummal. Igen! Ha ezt az érzést ismerhetné De Most Penész Jobbágy úr, mindjárt másként próféciálna – amikor és ha éppen nem a kivégzését várná, ezúttal az Űrcsótány Barlangban. No de most nem róla van szó, hanem…

-         De igaza van a fiadnak, Babos úr! – nevet nagyot Kovács doci. – Bizony hol lehetnénk boldogabbak, mint az anyánk méhében, többnyire és általában teljes biztonságban, mélységes szeretetben? Amikor semmi más dolgunk nincs, mint osztódni és tagozódni, egysejtű lényből kisbabává fejlődni? És mi lehetne ennek a szimbóluma: a köldökzsinór. Ergo, nyilván erre asszociáltam, noha tudatosan ezt a témát még sosem tettem fel teoretikusan témámmá. Köszönöm, Kisbabos, a segítséget!

-         Nincs mit…Én köszönöm, az izé…

-         Az izét? Neked bármikor bármi izét, szívesen!

Erre persze megint kuncog a köz, ám ez most az ébredő tisztelet kuncogása.

Így Kisbabos, ha ma nem hívja fel Izaurát, hogy délután találkozzanak egy kávéra, vagy sütire, vagy a Jázminban teára, akkor tényleg világ nagy pancser.

Megteszi? Majd elválik. Ám Kovács tanár úr már sodródik is tovább az előadásában, mint megáradt patakban a félig rohadt falevél.

-         No tehát. A boldogság köldökzsinórjáról megsejtettünk valamit.

Megtudtuk, azt jelenti: biztonság, szeretet – ergo boldogság. No mármost, hogy jön ez az igen pozitív fogalom Bababimbihez, aki maga volt a megtestesült, négy dór stílusú oszlopnak látszó csülkén álló, pikkelyes

orrszarvú-óriás sül, ős kapibara rémálom? Nyilván az elvtelen, a taknya nyála, gyomorfelforgató hízelgés okán, mely barátaim és jómagam életét volt hivatott megmenteni.  Hát már hogy lehetne számunkra ez a rémes dög a boldogságunk köldökzsinórja? És már hogyne értette volna meg

az istennő, aki legalább annyira ocsmány volt, mint amennyire nem ostoba, hogy eme kifejezéssel anyai ösztöneit ingereltük, hiszen hogyan is ölhetné, ölethetné meg azt, aki hozzá, mint anyjához szól, hacsak nem

ivarérett hím kapibara az illető? Természetesen nem állítom, hogy ez így végiggondoltan mondatott ki. Á, dehogy. Okoskodni ráérünk most, és ha többet közt nem ezt mondjuk, hanem bármi mást, annak okát ugyancsak utólag lehetne megmagyarázni. Ezért állítom azt lányok, hölgyeim és uraim, az ember, és itt  homo sapiensre mint olyanra utalok, hétköznapian, és legtöbbször előbb mondja, teszi amit mond és tesz, mint ahogy gondolkodik. Még szép. Lássuk be, jól is néznénk ki, ha beszéd és tett előtt alaposan megfontolnánk mit és miért. Miért pont azt mondjuk, tesszük a számtalan más lehetőség közül? És helyes-e éppen azt, és nem mást választani a lehetőségek horizontjából? Mi lenne ebből? Megállna a világ! Igen, hölgyeim, én, mint a filozófia doktora, kijelentem:

A MEGFONTOLÁS AZ ÉLET MEGRONTÓJA, és ő az, aki kancsítva a festett egekre néz! És nem az ábrándozás, mint azt a nagy költő mondja.

  Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne…

A szerkesztő

 -         No mármost, drága túró kisasszonyok, mit szólnának, ha titokban

megsúgnám önöknek, hogy legközelebbi szemináriumon erről kéne írniuk néhány gondolatot?

-         Neeee!

-         Ne súgjam meg?

-         Neeee írjuuunk!

-         Ne?

-         Ne!

-         Legyen más a téma?

-         Neeee!

-         Ejnye már, akkor mihez kezdünk abban a két órában?

-         Tessék ott is mesélni!- közli Hajnalka a hölgyek ki nem mondott, de nem titkos óhaját.

-         Na jó, majd meglátjuk. Viszont valamire mégis csak kéne adnom egy gyakorlati jegyet félévkor…

-         Mi megszavazzuk az ötöst magának, tanár úr.

-         Nekem egy ötöst? Hát…ez hízelgő…

Ám mielőtt kimosolyogná magát a tisztelt közönség, az aula/mini arborétum mélyéről ismét iszonyú ordítás csap le rájuk, aztán a földet is megrengető, súlyos léptek közelednek dolby sztereóban, amiből a beavatott törzsközönség tudja, hogy nem egy eleven, vagy plüssből megelevenedett óriás gyík támadását jelzi, hanem a szünetet, amikor is ki-ki ízlése szerint a kávé automatához vagy a súlyosan lejárt és ezért kőkemény savanyú cukorkákhoz járulhat a felüdülés reményében.

A nagyérdemű tehát kissé morgolódva kászálódik. Szó- ami szó, már megint nem jutottak túl messzire a történetben. Lényegében Bambabimbi elrongyolt bambusz rúdért, és ha nem felejti el a rettegéstől, liánért, Kovács Doci meg a barátai pedig százhúszas nyelvcsapással hízelegtek az eleven istennőnek, hátha ezzel megússzák a kibelezésüket. Az esernyő még mindig ott hevet Bababimbi csülkei előtt, Hermész Jakab pedig változatlanul egy légypiszoknak látszik

az égnek plexiből fröccsentett boltozatján.

Ám a szünetben!

A Kisbabos! Bizony felszívta magát. És előbb körkörös, mintegy céltalannak látszó lődörgéssel, aztán a körkörös irányból gólya fosszerű kacskaringóba váltva sodródott Izaura mellé a kertben, ahol is fogadott nővére az egyik bukszus bokor mögött éppen Péter Ágival vihorászott.

És ott imígyen szólította meg örök szerelmét: - Izé, helló!

Izaura pedig vihorászását félbehagyva kedves mosollyal fordul Kisbaboshoz.

-         Szevasz, Tavasz!

-         Mi? Én?

-         Vagy hívjalak mától köldökzsinórnak?

-         Jó nekem úgy is, hogy Kisbabos.

-         Oké, hogy vagy?

-         Dumáljunk!

-         Most is dumálunk.

-         Úgy értem, nem érsz rá délután egy kicsit?

-         Mért, mi van?

-         Semmi.

-         De nincs baj?

-         Mondom. De attól még megihatnánk…egy teát a Jázminban.

-         De nincs baj?

-         Mért, legyen?

-         Ja, dehogy legyen!

-         Akkor dumálunk?

-         De nem lesz abból baj?