#pánikroham

[pszichomokus-eset]

Elhitetni magammal mindennap hogy jól vagyok mentálisan, aztán mindig szembesülni a tudattal, hogy kurvára nem.

[xmrsstilinskix]

Nem akartam, de kiszaladt a szàmon és elmondtam neked hogy szokott pánikrohamom lenni. Neked,akinek nem akartam hogy tudjon erről az oldalamról.

Mégis te voltál az egyetlen aki nem sajnálattal nézett rám,aki nem nézett hülyének. Te voltál az aki komolyan figyelt,nem mondott semmit,de mégis minden szavadat értettem. Megértettél. És ez a tekintet többet ért minden szónál amit mondtál volna nekem.

[hope666sworld]

Mint legyek a légypapírra úgy ragadtunk bele a megszokás birodalmába

[annafenesi]

A pánik roham amit az újra felbukkanásod okozott, nagyobb horderejű volt az életemben mint bármi az utóbbi időben.....

[szamomra-te-vagy-az-utolso-rozsa]

Bárcsak szabadulhatnék ettől az állandó szorongástól, félelemtől, pániktól ami bennem van. Hogy ne féljek a buszon, a vonaton, az emberek között, amikor az emberek kényszerítenek... De nem, egyszerűen nem tudok. Az meg remek érzés, amikor még ki is röhögnek érte.

[energiaitalfuggoszerelmeskocsog]

Sosem felejtem el, amikor egyedül néztem meg az utolsó üzeneted amiben lezártad, és azon az éjszakán három pánikrohamom volt....

[melankolia72]

Tudod milyen érzés belülről remegni? Amikor ködös és bizonytalan aggyal társul egy heves szívverés és feszülő mellkas. Egy fulladozó torok, mintha semmi levegő nem érne sehonnan. Rettegek.

[geoparduc]

Egyben nem fog menni, hogy leírjam ezt a szülés dolgot (túlságosan van egy babám <3), de kiírnám magamból darabokban, hogy gyógyuljak.

A tűk és a tanulók

Az apám altatóorvos (is), ezért világéletemben a jobb kezéből vetetett/adott vért. Azt mondta azért, ha bármikor sürgős műtétre lenne szüksége, akkor érintetlen legyen a balja, mert oda szokták kötni az infúziót. És ha az érintetlen, akkor egy tanuló is meg tudja csinálni. Én is mindig a jobbról vetettem vért, gondoltam, ő már csak tudja. Szóval mikor a program császár reggelén a tanuló nővér megkérdezte, hogy hoztam-e jó vénákat, nagyon büszkén mondtam:igen. Aztán kiderült, hogy ennyi nem elég. Elrontott egy szúrást, kettőt, hármat. És ez már nem a szúnyogcsípés kellemetlen. A balomon folyt a vér, gézgömböcöket kötöztek rám leukoplaszttal, sziszegve káromkodtam. Közben persze kénytelen voltam nagyvonalú lenni: hát persze, meg kell tanulni valakin ezt az infúzió bekötést is. (amúgy is aláírtam a beleegyező nyilatkozatban, hogy tudomásul veszem, hogy ez egy oktatókórház, itt tanulók is dolgoznak majd velem) A terhesség alatt semmi nem ment elsőre, hát nem lepődtem meg, hogy ez sem megy elsőre. De kúszott fel a torkomban a zokogás és a pánik: az érzéstelenítés nem sikerülhet csak másodjára, a vágás sem, a kiemelés sem, a felsírás sem, az összevarrás sem.... Közben visszajött a műtő matr��na nővére, hogy na akkor ugye sikerült az az infúzió. Hát nem, hát akkor mi legyen? Akkor be kell kötni jobbkézre, maximum az orvosok utálni fognak minket a műtőben. Akkor nem értettem mi ezzel a gond. Mégegyszer rápróbált a tanuló lány a jobbomra is, majd miután azon sem ment neki, a matróna egy mozdulattal bekötötte. Örültem, hogy ott legalább nem próbálgatták végig az összes vénám. De akkor már képtelen voltam megnyugodni. Feküdtem egy félülő vizsgálóágyon tök meztelenül egy lepedővel leterítve, és az kattogott a fejemben, hogyha meghalok itt tíz perc múlva az asztalon, akkor ezt már csak a fejemre kell húzni és tehetnek is a tepsibe.

A férjem alig bírta nézni az egészet, rosszul van a tűtől. De attól még rosszabbul van, ha látja, hogy fáj nekem valami, éy nem tud segíteni. Többször láttam mozdulni, hogy véget vet a szerencsétlenkedésnek, de végül nyugton maradt. Miután sikerült az infúzió még odajött a fejemhez simogatni. Én meg próbáltam megjegyezni az arca apró részleteit, hogyha nem jövök ki, akkor még utoljára jól megnézzem. És csak sírtam és sírtam. Neki is mondtam, hogy ez nem sikerülhet másodjára. És hogy egy percre se vegye le a szemét a babáról, és énekeljen neki, és nyugtassa meg, hogy anya mindjárt jön. Hogy mennyit zokogtam el hadarva a halálfélelmes pánikomból és mennyi maradt a fejemben, azt nem tudom.

Pár perc múkva jött a beteghordó, aki akkor még csak betegkísérő volt inkább. Saját lábon kellett átsétálni a két szobával odébb lévő műtőbe. Itt már zöld lepedőt kellett magamhoz ölelnem, a vállamig érő férfi meg a magasba emelte az infúziós flakonomat - ketten így valami groteszk szabadságszobrot alkottunk. Aztán fellépni a kisszékre és leülni a műtőasztalra.

És itt jött az altatóorvos, aki elmondta azt a spinális érzéstelenítésről, amit már magamtól is tudtam. De szinte semmit nem hallottam belőle. Remegtem, kocogott a fogam, közel volt egy fuldoklós pánikroham. Az altatóorvos meg fiatalabb volt nálam, úgy nézett ki, mint a kis armadilló, aki el akar hívni a szalagavatóra.... Szóval Miklós doki gyorsan bepattant a hátam mögé én meg csak szurkoltam, hogy ha rezidens, ha már két napja önálló orvos, ez most menjen neki flottul. De nem bírtam már megnyugodni. Az anesztes nővér - aki egy idősebb nő volt - fogta meg a kezem, hogy ne renegjek annyira. Tacskók voltak a sapkáján, meg a maszkján, az nyugtatott meg egy pár másodpercre. Aztán nem jött az a forró érzés, amiről azt mondta, hogy jönnie kell. Na még egy hullám pánik.... Az lesz, mint a fogorvosnál. Érezni fogom, hogy felvágnak. Aztán megjött az a melegség, és kezdett tompulni a lábam.

��gy, hogy rossz kezemben volt az infúzió mindkét kezem fogságba esett. Az egyik furcsán kinyújtva, hogy ne nyomjam el a csövet, a másikon rövid időközönként vérnyomást mért egy gép. Könyéktől lefelé meg valami selyempapírba csavarták - mint valami kretén papagájvirágot az esztétikum jegyében a hajdúszoboszlói ballagáson - s az egyik doki a combjával nyomta neki a műtőasztalnak, hogy ne tudjak majd önkéntelenül, véletlenül belenyúlni a nyitott hasamba. Néha megmozgattam az ujjaimat, mert ez a fura kényszerhelyzet elég hamar zsibbasztóvá vált. Aztán valahogy az a rossz érzésen támadt, hogy egy hülye mozdulattal hozzáérhetek a doki farkához, hiszen fogalmam sem volt, hogy igazából melyik részével is nyom ahhoz az asztalhoz... Ez végig eléggé feszélyezett.

Csak az elrontott szúrások helye fájt, valami furcsa égető érzéssel, a műtétből semmit nem éreztem. A kis armadillo ügyesen elérzéstelenített, igent mondtam volna ezek után a promra is.

Tíz perc alatt kint volt a baba, ahogy kell. Sírt azonnal, ahogy kell. Haja volt, nem is hittem. Odahozták a fejemhez és itt utáltam meg a tanulót. Nem tudtam megfogni a babát. Ott volt egy centire tőlem a kis lilás nyálkás testecskéje, de nem tudtam érte nyúlni. A jobbat egy pillanatra elengedték, de rögvest elnyomtam az infúzót, ahogy a baba felé nyúltam, ezért visszatették. Próbáltam volna legalább az arcom hozzádörgölni, ösztönösen, de akkor meg az anesztes nővér fogta meg a fejem, nehogy a rossz mozdulattal csináljak magamnak két napnyi migrént.

És a babát már vitték is. Sírtam. A tacskós maszkos nővér próbált nyugtatni, hogy a gyerek egészséges és gyönyörű és minden rendben. Nem tudtam volna értelmesen elmsgyarázni, hogy az a baj, hogy nem érhettem hozzá. Hogy 40 perc még mire itt összevarnak, hogy ha itt bármi történik, úgy halok meg, hogy az ujjam hegyével sem érhettem a gyerekemhez.

Az egyik szülész orvos is rezidens volt (mondhatnám orvososat játszott aznap mindenki), s épp nálam érte a megtiszteltetés, hogy először egyedül fejezhette be a műtétet - főorvos jobbra el. Eszméletlen szürreális volt, hogy erre a testem fölött kezet fogtak. Jó alaposan hímezgetett a doki. Egy ponton már a korelnök műtésnővér szólt, hogy doktorÚR, jó lesz már...

Mikor kitoltak, végre rám tették a babát, de megint csak pár másodpercig tudtam fogni, mert elnyomtam az infúziót. Aztán ez volt megint, mikor pár órával később kihozták, hogy megszoptassam. Micsoda szerencse, hogy a haspók pici lányom, mint a pióca tapadt, szinte fogás nélkül is.

Másnap szabadítottak csak meg a kis csapocskától a karomban. Ekkor derült ki, hogy a szobatársamat is épp így kínozta meg a tanuló lány, csak nála előbb lépett közbe a matróna nővér és egy negyedik helyen még a baljába be tudta szúrni. Az osztályos nővérkék (mit nővérkék, nővérnagyasszonyok) viszont már rutinosan szúrtak, vettek mindent, csak szegény harmadik szobatársunknak volt pechje... Tőle egy nővér hallgató vett vért, majd megszúrta a kezét a tűvel... Szóval tőle aztán vettek vért újra, hogy nincs-e valami halálos kórsága, amit átadhatott a hallgatónak...

Nem tű, de a varratszedésen beleszakadt a cérna a hegembe... Csak egy pár centis dolog, hát semmiség... De ha kijönne a vége, kis szemöldökcsipesszel vegyem ki magamnak, vagy vissza is mehetek MUNKAIDŐBEN, ha gondolom, és kiveszik.

A balkezem még a hathetes kontrollon is kék zöld volt. Pedig esküszöm, én jó vénákat vittem...

Folyt. Köv. egy másik síkon, mikor legközelebb időm lesz

[csacskamacskamocska]

Egyre ritkábbak lettek

az érzelmi hullámzások és megszűntek azok a tünetek, amiket a pánikroham előjelével azonosítok. Az a furcsa vibráló érzés mellkastájékon. (az rémisztő volt, iszonyatosan rémisztő) Megszűnt sokféle bizonytalanság is és visszajöttek, sőt, megerősödtek azok az érzések, hogy bízhatok magamban (az értékítéletemben, az erőmben, a logikámban, a tudásomban, a kreativitásomban), számíthatok magamra és nyugodtan szerethetem magam és kifejezhetem azt, ha szerintem valamiben jó vagyok. A kétségeim jóféle dologgá váltak. Kérdésekké inkább, amit végig lehet gondolni, tanulságokat leszűrni, jófelé változni.

Sokkal többet tudok arról, hogy mivel megyek emberek agyára, és ezt mennyire nehéz megváltoztatni :) Nem csinálnám máshogy az elmúlt éveket. Eljutottam oda, hogy nem bánok semmit. Lehet, hogy nem itt lennék, lehet, hogy sokkal jobb lenne nekem, de ezt nem tudhatom biztosan. Biztosan azt tudom, hogy ahol tartok, az jó nekem. És ez nem csak úgy a semmiből lett, ez a bejárt útnak a folytatása.

[haw-duck]

Előbb lásd a napvilágot, még mielőtt elhibázod...

Itt vannak a gondolatok a fejemben… meg a tiédben. A tiédben, a tiédben és a tiédben.

Na jó, nem ítélet, de a tiéd kicsit idétlen. Már csak azért is, mert azt hiszed, a tiéd nem.

De hát ezt ki érti? Én már kiértem.

Kergeted a magadét, aztán húsz év múlva azt mondod:

„Már kiégtem.”

Majd mikor lohol utánad a kaszás – tudod, a halál , elég gyors leszel talán,

de végül a pokolnak falán úgyis láthatod az igazságot.

Azt, hogy te is építhettél volna egy királyságot –

és a fejedben lévő gondolatnak jajgatod, hogy:

„Gyerünk, kiáltsátok azt, hogy:

… NYU-GA-LOM…”

Már érted? Csak a csendet uralod.

És akár futhatod ugyanazokat a köröket.

Pokoli pánikroham – ez az igazi őrület.

Hiányzik? Most virágzik a tudatod.

Mert nincs se föld, sem ég – csak a pokol ég.

És ez nem a jó ég… te jó ég!

Itt, a peremén, végre saját a gondolat.

Tudom, most először látod a gondodat.

Nézd, ott jön egy gondola – gondolom, érted…

Mármint: érted.

Itt a véged.

Ha lesz még egy esélyed... élj, mielőtt meghalnál.

[pszichomokus-eset]

Soha nem volt könnyű az élet, de most kifejezetten kurva nehéz.

[lolasubrosa]

Annyira jéghideg a félelem, ami elönt engem, amint nem vagyok veled! Mintha borzalmas árnyak rángatnának és suttognának a fülembe. Mintha elnyelne a sötétség, amit elfordulok és elsétálok. Bárcsak sose engednél el! Bárcsak nem lenne okom rettegni! Jéghideg karmok mardossák a szívem, szorít a mellkasom, nem kapok levegőt. Pánikroham. Közben becsukódnak az ajtók és elindul a vonat. El.

[dioskailacs]

elmúlt hetek info dump.

az imént ezer meg egy év kihagyás után edzettem egy rendeset és szánalmasan teljesítettem. kénytelen leszek újra edzeni ha a társadalom összeomlásának idejére képes akarok lenni táskát, macskát magamra szíjazva árkon-bokron átmászni.

majdnem tíz éve kaptam először pánikrohamot, amit két év kíméletlen halálfélelem követett. a pánikroham japánban ért, ahonnan a hazarepülést végigpánikoltam (addig imádtam repülni), és utána öt évig autópályára se mentem, nem hogy repülőre. egy hete történt először, hogy vodka vagy frontin nélkül csináltam végig egy repülőutat és ettől egy lépcsőfokkal egészebbnek érzem magam.

elkezdtem kommunikálni a bennem lévő érzéseket, ahelyett, hogy megvárnám, hogy a fiúm gondolatolvasó legyen. heti megbeszéléseket tartunk, ahol mindenki elmondhatja, hogy mik kavarognak benne, mi volt jó és mi nem volt jó az elmúlt héten. ez időt ad processzálni az érzéseinket, és biztonságos teret ezek megosztására. nem csak gyűjtjük a dolgainkat aztán random rázúdítjuk a másikra hónapok után, ahogy azt én is tettem.

valódi opcióként fogalmazódott meg bennünk a másik országba költözés, és ez a vártnál sokkal jobban megbaszott lelkileg, mint arra valaha is számítottam volna. nekem - mint az immár hatszáznegyvenezerkétszázhuszonhetedszerre is világossá vált - a valahova tartozás majdnem minden mást felülír. ha az nincs meg, semmi nem tud épülni bennem. így az érzés, hogy a saját hazám élhetetlen és igazságtalanul kiutasításra vagyok kárhozva mély gyásszal töltött el. napokig sírtam, miközben a snoopy gyere haza c. mese különféle jelenetei visszhangoztak bennem, amin egész gyerekkoromban bőgtem mint a záporeső.

puzsér me too-s megmenése kapcsán tört fel bennem a keserű, maró düh minden erőszakos ember iránt, aki az elszenvedők kiszolgáltatottságának tagadását használja önigazolásként. egész életemben azt hallgattam, hogy a nagyobb kutya baszik, meg hulljon a férgese, meg hogy mindenkivel annyit tesznek meg, amennyit enged és tiszta szívemből küldöm az összes ilyen embert a bús kurva picsába. miért én érezzem szarul magam azért, mert nem tudom gátlástalanul átnyomni az akaratomat másokra? mikor fogjátok ti szarul érezni magatokat azért, mert képtelenek voltatok együttérzést növeszteni a vak akarásotok helyére? mikor fogjátok ti szarul érezni magatokat, akiknek többet ér a pillanatnyi hatalomérzet mint mások lelki világának egészsége? vajon én vagyok a gyenge, vagy az, akinek annyira törékeny a belseje, hogy képtelen elfogadni az elutasítást? mind elutasítódunk, baszd meg, ez az élet. csak vannak, akik megtanulták elfogadni a valóságot, és vannak, akik erőszakos, hisztis kisgyerekek módjára nem nyugodnak addig, amíg meg nem kapják ami nekik "JÁR". hagyjatok engem békén, gyenge, önuralmamra képtelen, törékeny lelkű, hazug valóságtagadó zsarnokok. miattatok rohad a világ és én nem fogom szarul érezni magam azért, mert kihasználtátok a kedvességemet. nektek kéne.

[egy-lany-blogja]

Mindaddig, amíg azt hisszük, a bántalmazás a pofonnál kezdődik, hajlamosak vagyunk leélni egy egész életet úgy, hogy szavakkal rúgnak belénk. Ma az emberi kapcsolatok hatalmas százalékában ott a bántalmazó és a bántalmazott.

És igen, bántalmaznak, ha azt hallod, hogy semmire nem vagy jó, ha dicséretet nem, de a vélt, vagy valós hibáidat folyamatosan hallod. Bántalmazás a kurvaanyád, a hagyj békén, a menj innen, a hülye picsa, a kövér disznó, a csoffadt gebe. Bántalmazás, a munkahelyen, a "szerelmi kapcsolatban", a "barátságban", az életben. Mert nem csupán a pofon tud csattani, sőt. A pofonnál dönthetsz úgy, egyetlen pillanat alatt, hogy öltözöl, és egy szál ruhában kilépsz az ajtón, és vissza soha többé. Ennél sokkal brutálisabb az, amikor szavakkal bántanak. Amikor csak a szar ömlik rád a kapcsolatban, és semmi más. És Te reménykedsz, hogy majd jobb lesz, és elkezdesz idióta magyarázatokat gyártani, hogy mentsd azt, amit nem lehet. És tudod miért? Mert rettegsz szembe nézni azzal, ami ott van előtted. Hogy bántanak. És elveszik közben az életed.

Mert majd jön a depresszió, a hajhullás, a menstruációs panaszok, a szorongás, a sírógörcs és a pánikroham. És Te azt gondolod, hogy pirulákkal majd helyrehozható. És mész az orvoshoz, szeded a gyógyszert, fekszel a kés alá, mert beteg vagy, miközben eszedbe sem jut, hogy beteggé tettek. És ott állsz majd csont soványan, vagy épp elhízva, kibelezve, testileg és lelkileg, és csak azt hajtogatod, a hormon, meg a gyulladás, a másik meg, aki okozta, a hormonnak és gyulladásnak, akinek neve is van bassza meg, egykedvűen bólogat, jobb esetben annyit makog, jaj szegény.

És odaadod az életed a semmiért. És magyarázatot keresel gyermekkori traumákban, meg elszenvedett szarságokon keresztül és nap, mint nap azon munkálkodsz, hogy felépítsd azt, ami minden nap összedől, és közben eltelik az élet.

Mert bántalmazott kapcsolatban élsz, ha azt éreztetik, semmire nem vagy jó, vagy megmutatják éppen mire. Bántalmazott kapcsolatban élsz, ha aláznak, ha megaláznak, ha a nőiességed, férfiasságod semmibe veszik. Bántalmazott kapcsolatban élsz, ha zsigerelnek, ha a képedbe hazudnak, ha semmibe vesznek, ha éreztetik azt a hazugságot, hogy mindenki szebb, és jobb, mint Te vagy. Bántalmaznak, ha nincs gyengédség, vagy csupán egy kérdés, hogy vagy, vagy mit segítsek, holott ugyanazt a szekeret toljátok. Bántalmazás, ha a bajban magadra hagynak, vagy tudomásuk sincs arról, hogy baj van. Bántalmazás, ha csak néznek téged, hibákkal tele, de nem látják, nap, mint nap mit teszel, hogy jobb legyen. Bántalmaznak, ha hűtlenségbe kényszerítenek, mert felébred benned az élni akarás, és bántalmaznak, ha ezek után Te leszel a rohadék. Bántalmaznak, ha ügyet sem vesznek rólad, ott, ahol éppen élsz, vagy dolgozol, és mindeközben azt beszélik beléd, hogy semmit nem érsz! Ne hagyd magad! Mert bántalmazni nem oké, és ezt hagyni, az életedbe kerülhet! (Todorovits Rea) #TheAcsakazértis

[veledteljesminden]

Mikor a munkában tör rád a pánikroham és nem tudsz elindulni haza

[geoparduc]

Annyira szeretném tudni, hogy mitől alakult ki a fejemben ez az irtózatos spirálos szorongás. Mikor szorongok, ezért nem tudok dolgozni és halogatom, de ettől egyre jobban szorongok, mert még nem kezdtem bele és félek, hogy elbaszok mindent, ezért az utolsó utáni pillanatig halasztgatom a dolgaim, amíg egy pánikroham szélén lifegve, egy éjszakai nem alvással összegányolok valamit, amire egy hónapom lett volna amúgy.

Persze annyira szarul vagyok emiatt, hogy értelmes, pihentető dolgokat sem csinálok. Mert ha ilyenkor elmennék találkozni a barátaimmal, akkor már elviselhetetlen mértékű lenne szorongás, hogy nem csináltam meg azt a valamit. Éééés emiatt szorongok azon is, hogy egy szar barát vagyok.

Aztán nyilván elkezdek nem aludni emiatt, ami szintén nem segít a szorongáson. És akkor már már retteghetek azon is, hogy majd megint olyan szarul leszek, hogy gyógyszert kell majd szednem, és az azzal járó külső-belső kontrollt nem viselném el, valószínűleg megint félrekezelnének és retteghetnék a mellékhatásoktól. És itt persze rászáll a kisördög a vállamra, hogy hát soha nem is a gyógyszerek segítettek legjobban figyelni, hanem a falcolás [köszönöm a saját hülyeségemnek, hogy a remek állapotom örömére még egy éjszaka alatt ledaráltam a sorozatot, ahol a sportoló csaj harapja magát hasonló megfontolásból], de hát azt azért már tényleg nem lehet...

És akkor jön a mi a faszt csináljak? Ha teszek egy kört a ház körül, akkor vagy helyrekattanok, vagy elfáradok és elalszom. Ha végre eszem valamit, akkor vagy felmegy a vércukrom és beindul a dolgozás, vagy elalszom. Ha elszívok egy cigit, akkor vagy beáll szuperpozícióba az agyam, vagy elkezdek azon gondolkodni, hogy hány évig él egy galamb és egy 3 órás értelmetlen internetezgetésbe kezdek és nem haladok. És ezt sorolhatnám napestig, mert egyszerűen minden csak olyan 15-20 százalékos eséllyel segít...

Óóóó és nem, egyáltalán nem akarok beszélni róla, pláne nem akarok segítséget kérni. Az csak újabb elbaszott egy óra, amikor nem dolgoztam és csak a mások lelkiismeretét nyugtatja meg, rajtam nem segít. Én nem akartam ez lenni.