1matt-hew3

[1matt-hew3]

Gondolati óda, magamhoz

Mivel hívható vissza, egy eldobott szó?

Miért halványul bennem az én?

Mágnesként gyötröm mi visszahozható.

De túl messze hajítottam én.

Holt mezőket taposok, messze innen.

Távoli hegyek üregében,

Másnap erdők hidegében,

Tinta nélküli versnek gyöngéd erejében.

Ez lettem én, mást helyemre nem lelek.

Magamra hagytam magam, ki csak baranagol.

Hol, símogatva fújnak szelek,

Itt pedig veszélyes vihar tombol.

Gyere vissza te átkozottul szép lélek.

Siess vissza barlangodba.

Légy újra én, s mi legyünk egyek.

Mert belehalok bánatomba.

[1matt-hew3]

Vészjósló varjak

Varjak árnyéka vetül árnyékom köré.

Várják mikor lesz lelkem az ördögé.

Végezetül is, csak egy emberöltőre kaptam.

Veszélyes világban, gyengéd alakban.

A gyengéd alakja, tisztul a fényben.

Tél hidegében, nyár melegében.

S oly szép marad ,ha megmarad épségben.

Hogy nem fér meg majd, az ördög tenyerében.

Így hát a varjak is utánam, csodálni járnak,

Követik árnyékom, s élnek a mának.

Éneklik hangosan, miért festette Isten,

Oly vészjóslóan feketére, mi bennük nincsen.

[1matt-hew3]

Viasz

Gondtalan szemem nyílt e világra,

S Isten asztalán feltűnt egy új gyertya,

Gyufával kezében, egy percet sem várva,

Gyújtott meg, s került nevemmel rá egy vignetta.

Ha dühöm tombolni látszik,

A gyertya perceimmel játszik,

S miként fogyatkozik a kanóc,

Halványuló fényem veszi asztaláról, azon martalóc.

[1matt-hew3]

Sebek

Karjaimon vészjósló sebhelyek,

S úgyérzem mélyen tévedek.

Egy múlt regéjét harangozva.

Mámorban lelketlenül búslakodva.

Hisz ez a seb beszél, látszani látszik.

De belső sebeim, lelkem zongoráján játszik.

S nincs azon hangerő, melyen hallanád.

Mily fájdalmak gyötrik, szívem dallamát.

Nem tudja élő sem holt,

Mit rejt ezen zord,

Test, mely kívül sebzett,

Másutt pedig, rabul ejtett.

[1matt-hew3]

25.01.05

Újra, mi ketten, kísértő múlt.

Hányszor fájt már nekem, ugyanazon seb?

Te könyörtelen vérengző régmúlt.

Hányszor könnyeztem, mialatt vártam, orcámon boldogság lep?

Fáj mi vagyok, mivé lettem.

Alkoholba gyónva bánatom.

Ülünk emlékezetemmel ketten.

S kérlelem, távozzon a fájdalom.

Micsoda vírus vagy te, eltaszíthatatlan.

Szívemre tapadsz, vagy mit kívánsz?

Gyötör a kín, az emlék, ez lennék, megjavíthatatlan?

Komor lelkemben, nemkívánt névmás?

Magyarázd el nekem, mit vétettem én?

Hisz próbálkoztam nyugtalan.

Mondd el, mivé lettem én?

S miért lett szívem, oly hasztalan.

[1matt-hew3]

Tiszta lap

Lángok felett állok, s látok egy holt világot.

Melyben égnek az oldalak, míg egy szó sem marad.

Tisztul a dühösen borús ég, fényben kúszik a sötét éj.

S új kézzel írom rólad, mit a szél szavak szárnyán szólhat.

Most éppen rossz minden, isten ingatja szerény hitem.

De gödörből felnézve látom, mi kint vár rám egy csodálatos álom.

Voltam múltamban mélyben lent, de sosem volt ily hangos a csend.

Szó mint száz, köszönöm a leckét uram, melyben megtaláltam boldogságom, utam.

[1matt-hew3]

Vártalak

Hatalmas szíved, egy költőnek vette el szavait. Rád gondolván, új érzelmek lepik el lapjait. Hisz minden szóban, szemed kékje tekint vissza rám. Melyben jövőm képzelem, melletted, mosolyunk oltárán.

Téged vártalak, mára már, nem is kérdés. Imába szőve neved vártam, jöjjön csak a csodás érzés. Megérkeztél csendben kicsim, s tudtam, te vagy. Nyári meleget hoztál, miközben tombolt bennem a végtelen fagy.

Jöhet hideg tél, jöhet sötétség, bánat. Megvédelek mindentől mi bánthat. Hisz szívem ficánkol, s dobban párat. Ha téged boldogan, mellettem mosolyogni láthat.

[1matt-hew3]

Váratlan

Mondják sokan, gyermeki ártatlanság?

Mégis bűnösen érkeztem eme világba.

Miként ifjú lelkem bántalmazták.

Én őszintén sírtam, mert nem vágytam erre a világra.

Kék volt, és égszínű is maradt szemem fénye.

S ha engedem, hogy mélyen megcsodáld.

Láthatsz benne mindent, mi szívem tépte.

s ott áll majd, egy bűnös gyermek, ki magányosan sírdogált.

[1matt-hew3]

Rólad

Éjszakában éltem, benned mégis megleltem a felkelő napot,

Miért szerethetnélek, miért kéne, mit tőled kaphatok?

Gyűlöllek néha, mert szeretni túl könnyű lenne, ugye tudod?

Nem kell válasz, nincs kérdés, csak vállam adom, melyre fejedet hajthatod.

Bizonyítanék, de egyszerűen nem lehet.

Nap vagy, melynek sugarát nem leled.

S számomra mégsem kell mondanod.

Hogy miért szeresselek, csak had legyek holnapod.

Mosolyod, szemed miként reám csillog.

Nem láttam szebbet, és soha nem is akarok.

Mert nem kell az élet nekem már.

Ha nem te leszel, ki az otthon melegében engem vár.

[1matt-hew3]

Rejtély

Nem kérek tőled mást, ne félj szeretni.

Markolj szívemnél, s vigyél messze.

Hisz nem tudom, meddig tudok lépni.

Ha lassú madárként maradok elveszve.

Elég virágzó lelkednek, az eső mit adhatok?

Nőhetsz-e tőle a fellegek fölé?

Miért adsz többet nekem, mint kaphatok?

Miért akarsz belátni falaim mögé?

[1matt-hew3]

Gondtalan gondok

Dohányfüst mögül írom e görbe sorokat.

S közben számlálom a számlálhatatlan gondokat.

Nehéz felnőni, ha körülötted gyermekek,

Ugyanazon évben, ugyanakkor születtek.

Volt ki előbb nyitotta szemét e tájra,

Volt ki az utcákat évekkel előttem járta.

Mégis kölyök szívükben gondtalanok a gondok, s ha mégegy panasszal jön hozzám, azonnal vért ontok.

[1matt-hew3]

Ki vagy?

Egy régi könyvtár lelkében bújó olvasatlan kötet.

Melyre számtalan üres tekintet felfigyelt.

Egy újkötésű rejtélyes olvasmány.

Gyönyörű pillangóval ellátva borítóján.

Tömérdek kéz fogta, volt ki megtépte.

S így épült fel szíved rejtélye.

Melyről szemedben olvasok.

S minden sor közben olvadok.

Mert én kinyitottam azt.

S keresem benne a választ.

Hogy ki vagy te valójában.

Egy lepke, életem hálójában.

[1matt-hew3]

Nem is adtam...

Hűvös szellő simogat, a korai órákban.

S a nap sem végzi dolgát.

Bennem mégis forró nyári meleg van.

Hisz szívem otthont talált.

"Nem is adtam semmit kedvesem."

Gyönyörű ártalmatlan hazugság.

Hisz életre keltetted lelkem.

S már tudom mit jelent a szó, boldogság.

[1matt-hew3]

Rólad...

Ha az égbolt félelmetes esőt áraszt,

A pillangó elbújik.

S félti szárnyait.

Már tudom, ezért nem kaptam tőled választ.

Mert egy időre sötétbe rejtetted bájaid.

Újra, nyitott szemmel, ébren álmodok.

S látok magam előtt egy világot.

Melynek szíve benned dobbanhat.

S kialudt fényem újra lángra lobbanhat.

Mosolyodban bújnak a megfáradt angyalok.

Pihennek lelked tavaszán.

S szemeid kékjében újra látom, ki vagyok.

Pislákoló csillag, földünk égboltján.

Miattad erőlködik újra fényem,

De önmagam tartja fogva.

Mert retteg gyenge szívem.

Hogy maradok a fájdalom örök fogja.

Nem használ már erős álcám.

Ha miattad belülről olvadok.

Hisz isten alkotói vásznán.

Téged évekig alkotott.

Festmény vagy, elmém múzeumában.

Lelkem holt mezején, egyetlen nyíló virág.

Nevedet mondván, a legédesebb íz a számban.

S egy mesés álom, míg világ a világ.

[1matt-hew3]

Aszfalt.

Kérdezd a költőt míg él,

Éld át mit számtalan olvasott.

Mondd el meddig ér,

A mondat, melyet alkotott.

Ne hagyd elveszni fényét.

Ne kérdés legyen, mit írhatot?

Hisz lakatlan városban épít,

Gyöngybetűs kortalan aszfaltot.

De kérdezd még a költőt,

Honnan-e sok fájdalom.

S ha nem elég rá emberöltőm,

Majd lapjaim rád adom.

Mert kérdezed a költőt,

S a költő nem válaszol,

Csak költ, kérődzik a vágyakon.

Esős lelkében, az aszfalton táncikol.

S ha épít egy falut, a városra vágyik.

Ha várost alkot, egy országot lát.

Az országban pedig nem találja önmagát.

Így a világ tetejéről is visszavágyik.

De az aszfalt akkor is megmarad.

Melyre építhet házakat, falakat.

S ha a falak nem védik többé.

A költő szempillantás alatt válik köddé.

De az aszfalt akkor is megmarad.

[1matt-hew3]

Végletek birodalma

Jár nekem a fénylő nyugalom?

A határon megbúvó jutalom?

Jár nekem a féktelen fáradhatatlan,

forrón fájó szerelem?

Vagy csak egy félénken izzó veszedelmes mély verem?

Mit rejt a világunk a véres végletekben?

S hol tátong a válasz, mellyel meglelhetem?

Táncolt nekem fű a szélben,

Ropogott pár gyökér a mélyben,

Beszélni hívna az élet, érzem.

De hiányzik belőlem egy részem.

Süketként élek a vakok világában,

A végletek birodalmában.

[1matt-hew3]

Lepke akartam lenni.

Félek a csendben, s vágyakozom oda, hol nem zajong az élet, s a lelkem tétova.

De kiölöm a vágyat, megölöm az érzést, s gyengeségemnek nem engedek még egy döfést.

Szenvedjen a szív, a lélek, az agy, mely hagyta, szenvedjen minden mi testem lakta.

Hagyd fájni még az őszinte létezést, s nyílt hegekkel várom majd az érkezést.

Az érkezést, annak a kornak, hol elfogadom, a szívem korhadt.

Féregnek szültek, de lepke akartam lenni,

Féregnek szültek, s már nem vágyok repülni.

Mélyen fészkelem magam bele testembe, s ha majd kinyílnak szárnyaim magamnak szedem le.

Mert az Istenre esküszöm, még vannak terveim. Melyekben én leszek a hős, a könnyeim, az elveim.

Nincs szükség, hogy bárki megmondja. Esztelen vagyok, és mélyen ostoba.

Nem kell nekem az életben, ki előttem lelkitárs, s tekintetében rejti, hogy lelketlen vetélytárs.

Korhadjon a szív, mi egyszer éltetett, és szűnjön meg szótáramban a hazug szó, hogy szeretet.