1matt-hew3

[1matt-hew3]

Gondolati óda, magamhoz

Mivel hívható vissza, egy eldobott szó?

Miért halványul bennem az én?

Mágnesként gyötröm mi visszahozható.

De túl messze hajítottam én.

Holt mezőket taposok, messze innen.

Távoli hegyek üregében,

Másnap erdők hidegében,

Tinta nélküli versnek gyöngéd erejében.

Ez lettem én, mást helyemre nem lelek.

Magamra hagytam magam, ki csak baranagol.

Hol, símogatva fújnak szelek,

Itt pedig veszélyes vihar tombol.

Gyere vissza te átkozottul szép lélek.

Siess vissza barlangodba.

Légy újra én, s mi legyünk egyek.

Mert belehalok bánatomba.

[1matt-hew3]

Vészjósló varjak

Varjak árnyéka vetül árnyékom köré.

Várják mikor lesz lelkem az ördögé.

Végezetül is, csak egy emberöltőre kaptam.

Veszélyes világban, gyengéd alakban.

A gyengéd alakja, tisztul a fényben.

Tél hidegében, nyár melegében.

S oly szép marad ,ha megmarad épségben.

Hogy nem fér meg majd, az ördög tenyerében.

Így hát a varjak is utánam, csodálni járnak,

Követik árnyékom, s élnek a mának.

Éneklik hangosan, miért festette Isten,

Oly vészjóslóan feketére, mi bennük nincsen.

[1matt-hew3]

Viasz

Gondtalan szemem nyílt e világra,

S Isten asztalán feltűnt egy új gyertya,

Gyufával kezében, egy percet sem várva,

Gyújtott meg, s került nevemmel rá egy vignetta.

Ha dühöm tombolni látszik,

A gyertya perceimmel játszik,

S miként fogyatkozik a kanóc,

Halványuló fényem veszi asztaláról, azon martalóc.

[1matt-hew3]

Sebek

Karjaimon vészjósló sebhelyek,

S úgyérzem mélyen tévedek.

Egy múlt regéjét harangozva.

Mámorban lelketlenül búslakodva.

Hisz ez a seb beszél, látszani látszik.

De belső sebeim, lelkem zongoráján játszik.

S nincs azon hangerő, melyen hallanád.

Mily fájdalmak gyötrik, szívem dallamát.

Nem tudja élő sem holt,

Mit rejt ezen zord,

Test, mely kívül sebzett,

Másutt pedig, rabul ejtett.

[1matt-hew3]

25.01.05

Újra, mi ketten, kísértő múlt.

Hányszor fájt már nekem, ugyanazon seb?

Te könyörtelen vérengző régmúlt.

Hányszor könnyeztem, mialatt vártam, orcámon boldogság lep?

Fáj mi vagyok, mivé lettem.

Alkoholba gyónva bánatom.

Ülünk emlékezetemmel ketten.

S kérlelem, távozzon a fájdalom.

Micsoda vírus vagy te, eltaszíthatatlan.

Szívemre tapadsz, vagy mit kívánsz?

Gyötör a kín, az emlék, ez lennék, megjavíthatatlan?

Komor lelkemben, nemkívánt névmás?

Magyarázd el nekem, mit vétettem én?

Hisz próbálkoztam nyugtalan.

Mondd el, mivé lettem én?

S miért lett szívem, oly hasztalan.

[1matt-hew3]

Tiszta lap

Lángok felett állok, s látok egy holt világot.

Melyben égnek az oldalak, míg egy szó sem marad.

Tisztul a dühösen borús ég, fényben kúszik a sötét éj.

S új kézzel írom rólad, mit a szél szavak szárnyán szólhat.

Most éppen rossz minden, isten ingatja szerény hitem.

De gödörből felnézve látom, mi kint vár rám egy csodálatos álom.

Voltam múltamban mélyben lent, de sosem volt ily hangos a csend.

Szó mint száz, köszönöm a leckét uram, melyben megtaláltam boldogságom, utam.

[1matt-hew3]

Váratlan

Mondják sokan, gyermeki ártatlanság?

Mégis bűnösen érkeztem eme világba.

Miként ifjú lelkem bántalmazták.

Én őszintén sírtam, mert nem vágytam erre a világra.

Kék volt, és égszínű is maradt szemem fénye.

S ha engedem, hogy mélyen megcsodáld.

Láthatsz benne mindent, mi szívem tépte.

s ott áll majd, egy bűnös gyermek, ki magányosan sírdogált.

[1matt-hew3]

Gondtalan gondok

Dohányfüst mögül írom e görbe sorokat.

S közben számlálom a számlálhatatlan gondokat.

Nehéz felnőni, ha körülötted gyermekek,

Ugyanazon évben, ugyanakkor születtek.

Volt ki előbb nyitotta szemét e tájra,

Volt ki az utcákat évekkel előttem járta.

Mégis kölyök szívükben gondtalanok a gondok, s ha mégegy panasszal jön hozzám, azonnal vért ontok.

[1matt-hew3]

Aszfalt.

Kérdezd a költőt míg él,

Éld át mit számtalan olvasott.

Mondd el meddig ér,

A mondat, melyet alkotott.

Ne hagyd elveszni fényét.

Ne kérdés legyen, mit írhatot?

Hisz lakatlan városban épít,

Gyöngybetűs kortalan aszfaltot.

De kérdezd még a költőt,

Honnan-e sok fájdalom.

S ha nem elég rá emberöltőm,

Majd lapjaim rád adom.

Mert kérdezed a költőt,

S a költő nem válaszol,

Csak költ, kérődzik a vágyakon.

Esős lelkében, az aszfalton táncikol.

S ha épít egy falut, a városra vágyik.

Ha várost alkot, egy országot lát.

Az országban pedig nem találja önmagát.

Így a világ tetejéről is visszavágyik.

De az aszfalt akkor is megmarad.

Melyre építhet házakat, falakat.

S ha a falak nem védik többé.

A költő szempillantás alatt válik köddé.

De az aszfalt akkor is megmarad.

[1matt-hew3]

Végletek birodalma

Jár nekem a fénylő nyugalom?

A határon megbúvó jutalom?

Jár nekem a féktelen fáradhatatlan,

forrón fájó szerelem?

Vagy csak egy félénken izzó veszedelmes mély verem?

Mit rejt a világunk a véres végletekben?

S hol tátong a válasz, mellyel meglelhetem?

Táncolt nekem f�� a szélben,

Ropogott pár gyökér a mélyben,

Beszélni hívna az élet, érzem.

De hiányzik belőlem egy részem.

Süketként élek a vakok világában,

A végletek birodalmában.

[1matt-hew3]

Lepke akartam lenni.

Félek a csendben, s vágyakozom oda, hol nem zajong az élet, s a lelkem tétova.

De kiölöm a vágyat, megölöm az érzést, s gyengeségemnek nem engedek még egy döfést.

Szenvedjen a szív, a lélek, az agy, mely hagyta, szenvedjen minden mi testem lakta.

Hagyd fájni még az őszinte létezést, s nyílt hegekkel várom majd az érkezést.

Az érkezést, annak a kornak, hol elfogadom, a szívem korhadt.

Féregnek szültek, de lepke akartam lenni,

Féregnek szültek, s már nem vágyok repülni.

Mélyen fészkelem magam bele testembe, s ha majd kinyílnak szárnyaim magamnak szedem le.

Mert az Istenre esküszöm, még vannak terveim. Melyekben én leszek a hős, a könnyeim, az elveim.

Nincs szükség, hogy bárki megmondja. Esztelen vagyok, és mélyen ostoba.

Nem kell nekem az életben, ki előttem lelkitárs, s tekintetében rejti, hogy lelketlen vetélytárs.

Korhadjon a szív, mi egyszer éltetett, és szűnjön meg szótáramban a hazug szó, hogy szeretet.

[1matt-hew3]

Üres játszótér

Visszavárlak, gyermeki boldogság.

Gyere hát, töltsd be az űrt.

Melyet a hinta helyén hagytál.

Hozd az örömöt hozó zűrt.

Szívemben várlak, egy üres játszótér,

Magányos oldalán, és várok.

De ha holnap sem lesz bennem, ki hazatér,

Elindulok egyedül, s nem leszek álnok.

Szülője lettem lelkemnek,

S várom haza a gyermeket.

Kit elhagytál messze,

Az esőben ázva, összetörve

[1matt-hew3]

Ébren

Hétezer alkalom, hogy kinyíltak szemeim.

Hétezer alkalom, egy átkozott álomban.

Hétezerszer téptem fel bujdosó sebeim.

Poklot keltett bennem az én, melyben lángoltam.

Poklom falai ledőltek,

Érzelmeim perzselődtek,

Gondolataim őrlődtek,

Démonjaim hétezer nap után, felnőttek.

Miként tükörbe vicsorog rám az újszülött.

Széles vigyorral közelítem.

Kedves lett számomra eme szörnyszülött.

Terjessze csak halálhírem.

Hol egyszer érző szívem járt,

Helyét vette bennem a gonosz.

S mérgezett holt vidékké vált,

Egy velem született mítosz.

Hétezer napig tartott,

egy oly nagy álom,

Hétezer napig zajlott,

hogy haragom valóra válljon.

[1matt-hew3]

Sárga por

Radnóti betűi felett roskadok, egy átkozott fém padon.

Veszprémben fúj a szél, vajon máshol is vajon?

Feldúlt érzelmek folynak a lapokon, én meg csak hallgatom.

S egy szomorú fa alatt siratom, egykori mivoltom.

Miként a naptakaró sárga porát hullajtja, a szellő vállamon hagyja.

Nem mozdul rólam az élet, nem virágzok tőle, ez méreg.

Nem érti a fa, a szellő, nem érti az élet, hogy miért nem éled föl tőle, ez a magányos lélek.

[1matt-hew3]

A válságról

Miért halványul költőben a szó?

Merre fújja az ég az ihletet?

Prédaként üldözöm, s mégsem vagyok rá méltó.

Hogy elejtsem láthatatlan kincsemet.

Vissza-vissza jár, bőröm alá bújik.

S vadból leszek kit kergetnek.

De tudom az ihlet nem múlik.

Csak ellensége lettem lelkemnek.

Ha majd újra jő egy betű,

S mellé csapódik egy mondat.

Tudom szívem, lelkem enyhül,

Majdan pedig új verseket hoznak.

[1matt-hew3]

Balatonvilágos

Hol egyszer csoda járta át lelkem,

Hol még nem volt élénkebb bennem,

A szerelem.

Mesélek onnan három hideg padról,

Az első volt enyém jobbról,

A múltból.

Mára már nem ülök rajta,

Kifakult, mi értelmét adta,

S eldobta.

Szertefoszlott álomkép csupán,

S most a magányos pad némán,

Vigyorog rám.

Ő tudja miként szerettem az éjjeli fényeket,

Mily lázasan kémleltem a sötét felleget,

S rajtam nevet.

Legszebb szavaim itt fogantak,

Érzéseim nap mint nap szárnyra kaptak,

S kihaltak.

Hol egyszer csoda járta át lelkem,

Ahonnan már nem lesz élénkebb bennem,

A szerelem.

[1matt-hew3]

Ha felmegyek.

Én megtettem, kérlek hidd el nekem.

Őriztem bennem, a gyermeki lelkem.

Oly csodás volt, ha csak pillanatokra is.

Kacagott bennem, még a fájó múlton is.

Mert karjaim nem engedték.

Hogy bármi baja essék.

S nem engedtem volna tova.

Ha fájdalmat láttam volna.

De nem volt Istenem.

Én nem észleltem.

S most, hogy elveszett.

Kiélheted mocskos élvezeted.

Mert már sírni sem tudok.

Te átkozott hálátlan mocsok.

Tépj amíg lélegzem.

Felmegyek majd, s kérdezem.

Hova tűnt a jóakarat?

Hova tűnt, mit a múlt elragadt?

Mert Isten képére formálta az embert.

S az ember, nem Isten, de korcs, az lett.