anonimus1864 - Tumblr blog

[anonimus1864]

Milyen érdekes is ez a barátság. Megígéritek egymásnak, hogy jóban rosszban, de valahogy mégse jön össze. És nem azért mert te nem vagy ott a másiknak, hanem visszafele nem kapod ezt meg. És egy ideig tűrsz és lenyeled azt ami neked fáj. De van egy pont amikor nem tudod tovább ezt tenni. Van egy pont amikor valami megtörik benned és többre értékeled ennél magad. És a másik fél mit érez ebből? Azt, hogy elárultad, mert nem vagy ott neki. Közben te szeretnél ott lenni és támogatni, de nem bírod. Képtelen vagy rá.

Mi ennél is szomorúbb? Az, hogy ő rohadtul nem érzi át a helyzeted és mindig is téged fog hibáztatni. Nem fog szembe nézni saját magával. Pedig a mondás igaz:

-Mindenki a saját háza táján sepregessen-

És igen, vannak pillanatok amikor nehéz kiszakadni a mindennapi körforgásból és kicsit magadba nézni, de muszáj. Nem teheted más vállára a saját terhedet. Azt neked kell cipelni.

[anonimus1864]

Az elvakart szúnyogcsípés

A soha el nem múló migrén

A felszakadt bőrdarab

A betört köröm az ujjad hegyén

Az elpattanó ér a szemben

Az, aki túl közel áll a buszon veled szemben

Az asztal sarka, ami mindig útban van

Az éjjeli szekrény, ami eltöri a lábujjad

A gyomrod felemésztő sav

A pofon, ami az arcodon lüktető nyomot hagy

A csók, ami meg sem történt

Vagy ha mégis, barátságok hullottak szét

A soha meg nem kért kéz

Az, akivel eltöltöttél egy felejthetetlen estét

De nem akar tőled semmit

És nem akar tőled semmit

Az, amikor az utolsó szál cigit fordítva gyújtod meg

A bontatlanul eltörő borosüveg

A szerveidben megbúvó rákfene

Amitől elkezdtél haldokolni két éve

A halál

A korai születés

Az elvetélés

A nyakadra tekeredő köldökzsinór

A rémálom, ami minden kurva este visszatér

És az álmatlanság, hát ugyanezért

Meg a folyamatos nyomás a fejedben

Amitől már nem tudsz élni sem

De a gyönyörűség.

Ó a gyönyörűség, hát legalább Ő

Aki után ha akarnál, se látnál mást

De nem akar tőled semmit

És nem akar tőled semmit

Én vagyok minden rossznak akarója

Tested szakítás után ledobott kibaszott kilója

Minden egyes sértő, megalázó, erőszakos megjegyzés

Én vagyok a tükör, ami azt mondja, soha nem voltál szép

Én vagyok minden kérdésedre a tagadás...

A letört kilincs vagyok szíved ajtaján.

De az igazat megvallva

Te magad vagyok

Te pedig én

És egy csónakban evezünk a semmi közepén.

[anonimus1864]

Mit kellene tennem, hogy elég jó legyek?!

Mit kellene tennem, hogy méltó legyek?!

Kell a figyelmed! Kell a szeretetted!

Nem azt akarom, hogy akkor keress, ha unatkozol, ha épp kell egy unalom űző!

Túlreagálok mindent? Igen!

Túlgondolok mindent? Igen!

De azért, mert túl sokszor bántottak az érzéseim miatt. Nem reagálhattam eseményekre, mert nem tehettem.

Az, hogy te nem osztod meg az érzéseid már lassan kezdem megszokni, de nem esik jól. Olyan, mintha nem is érdekelne igazán és ezért veszek fel ennyire mindent is. Nem akarok erőltetni semmit, de nekem és szerintem neked is kellene már ez a kitárulkodás.

Kellesz nekem! Te vagy az aki benne van a Top3-ban! Sosem mondtam ilyet senkinek. Senkinek. Soha. Te vagy a legjobb barátom! És nem tudom meddig bírom még azt, hogy folyomatosan túlgondolom, hogy akkor neked mennyire vagyok fontos?! És nem arra gondolok, hogy ha veszekedek veled csak akkor mutatsz valami érzelmet. Nekem az kell, hogy magadtól fejezd ki az érzéseidet...

De gondolom erre várhatok...

[anonimus1864]

We all broke rules for someone and in the end, they broke us.

[anonimus1864]

Te dobtál el, mégis te vagy az, aki nem akar teljesen elengedni. Nem engeded, hogy elmenjek. Azt akarod, hogy továbblépjek, de közben meg akarsz tartani. Az életed részének akarsz tudni.

Hogy szeretetből csinálod-e? Óh...dehogy! Félelelmből. Mert félsz, hogy nem találsz még egy olyan embert, aki úgy szeret majd, mint ahogy én. Aki mindig meghallgat. Aki mindig mindenben melletted áll, és akire mindig számíthatsz. Félsz, hogy nem találsz még egy olyan embert, aki annyira törődik veled, mint ahogy én tettem. Rettegsz...a magánytól.

A magány. Ez az egyetlen ok, amiért még mindig meg akarsz tartani.

[anonimus1864]

Nem akarok sírni nem akarok érezni csak azt akarom hogy tompuljanak az érzékeim amíg már nem gondolkozok és nyugodtan eltudok menni aludni

[anonimus1864]

Ha az agyam tudja hogy nem kéne, akkor mégis miért folytatom tovább??

[anonimus1864]

Egy vita kapcsán

visszapörgettem több havi levelezést egy barátommal. Próbáltam megtalálni benne, hogy mi okozta bennem a rossz érzést a mellőzöttségérzést ami egyre csak gyűlt és gyűlt. Visszapörgettem és nem nagyon találtam. Pedig annyira erős volt az elhanyagoltság érzés, az egyoldalúság érzés, hogy végül vitát robbantott ki. Hát igen, így visszaolvasva három hónapot, az egész olyan, mint egy tartalmas beszélgetés. Talán csak a válaszok között eltelő napok meg hetek lehetnek a bűnösök, amik így nem látszanak. A várakozás és a lemondás hullámai. A lezáratlanságok, amikhez vissza-visszatér az ember, aztán lemond a másikról, na ez se ír már, aztán előkerül és akkor az ember nem mondja, hogy baszódj meg, hát látom a fészen, hogy ott vagy, csevegsz, csak nekem nem válaszolsz, menj a faszba, hanem beindul az automatizmus a lelki sziahellodejóhogyírsz. Aztán utána meg a deállatvagyok, hát hagyni kéne a picsába, nem reagálni, meg nem is kérdezni semmit. Nem kell vele foglalkozni, akkor nem teremtődik semmi rossz érzés. Hiszen vannak akikkel nem teremtődik. Sőt, csak olyanok vannak. Akkor ez mitől működik máshogyan? Ezt meg kell értenem, addig nem tudok továbblépni, amíg nem értem. Egoista vagyok, énközpontú, mondta. Mondjuk, nem tudom kiközpontúnak kéne lennem a saját életem élményei kapcsán. Nem körülöttem forog a világ? Hát, bármilyen meglepő, de! Az én világom körülöttem forog, bár az tény, hogy az emberek sajnálatos módon a saját életüket élik, a helyett, hogy engem szolgálnának, így csak az marad, hogy érzékelem a hatásokat. Hogyan hat a másik élete az enyémre? Jó-e az nekem vagy nem? Jó érzéseket kelt-e vagy nem? Mire késztet? Nyitottságra vagy lehasításra? Mások miért nem mondják azt, hogy énközpontú vagyok? Másokkal miért nem keveredek ilyesféle nézeteltérésbe? Másokkal miért érzem kiegyensúlyozottnak a kapcsolatomat? Végül arra jutottam, hogy saját döntésemből, túl sokat toltam bele ebbe a kapcsolatba, sokat vettem el máshonnan, hogy ebbe beletegyem, így sokkal magasabbak voltak az elvárásaim, mint másokkal szemben, ahol inkább felém áramlik az érdeklődés és azért cserébe áramoltatom vissza a figyelmet. Igaz, bőségesen. Szeretet, érdeklődés, kiváncsiság, elismerés áramlik felém, amiért viszonzásul igyekszem hasonló jókat adni. Persze, én is kezdeményezek, ha valakivel rég beszéltem és azokat is szemmel tartom, akikkel nem beszélek gyakran, és ha eltűnnek hetekre, aggódva rájuk írok, hogy minden rendben van-e velük. És ők hálásak a figyelemért, mert a jelzés, hogy számít valakinek, az mindenkinek jólesik. Szóval, szépen elnézést kértem, és magamban helyreraktam a dolgot. Úgy kell működtetni, ahogy az összes többit. Akkor nincs baj, nincs veszekedés, nincs harag. Amúgy nekem a bocsánatkérés kurvakönnyen megy. Mint mindenkinek, akit narcisztikus szülő nevelt. Ezt kell csinálni ahhoz, hogy az embert békénhagyják. Hiszen a valódi érzéseim úgy se érdeklik a másikat, akkor meg olymindegy. Ő csak a saját világa békéjét akarja helyreállítani, annak minden lelki kényelmével. És hát, én is.

[anonimus1864]

Egy vita kapcsán

visszapörgettem több havi levelezést egy barátommal. Próbáltam megtalálni benne, hogy mi okozta bennem a rossz érzést a mellőzöttségérzést ami egyre csak gyűlt és gyűlt. Visszapörgettem és nem nagyon találtam. Pedig annyira erős volt az elhanyagoltság érzés, az egyoldalúság érzés, hogy végül vitát robbantott ki. Hát igen, így visszaolvasva három hónapot, az egész olyan, mint egy tartalmas beszélgetés. Talán csak a válaszok között eltelő napok meg hetek lehetnek a bűnösök, amik így nem látszanak. A várakozás és a lemondás hullámai. A lezáratlanságok, amikhez vissza-visszatér az ember, aztán lemond a másikról, na ez se ír már, aztán előkerül és akkor az ember nem mondja, hogy baszódj meg, hát látom a fészen, hogy ott vagy, csevegsz, csak nekem nem válaszolsz, menj a faszba, hanem beindul az automatizmus a lelki sziahellodejóhogyírsz. Aztán utána meg a deállatvagyok, hát hagyni kéne a picsába, nem reagálni, meg nem is kérdezni semmit. Nem kell vele foglalkozni, akkor nem teremtődik semmi rossz érzés. Hiszen vannak akikkel nem teremtődik. Sőt, csak olyanok vannak. Akkor ez mitől működik máshogyan? Ezt meg kell értenem, addig nem tudok továbblépni, amíg nem értem. Egoista vagyok, énközpontú, mondta. Mondjuk, nem tudom kiközpontúnak kéne lennem a saját életem élményei kapcsán. Nem körülöttem forog a világ? Hát, bármilyen meglepő, de! Az én világom körülöttem forog, bár az tény, hogy az emberek sajnálatos módon a saját életüket élik, a helyett, hogy engem szolgálnának, így csak az marad, hogy érzékelem a hatásokat. Hogyan hat a másik élete az enyémre? Jó-e az nekem vagy nem? Jó érzéseket kelt-e vagy nem? Mire késztet? Nyitottságra vagy lehasításra? Mások miért nem mondják azt, hogy énközpontú vagyok? Másokkal miért nem keveredek ilyesféle nézeteltérésbe? Másokkal miért érzem kiegyensúlyozottnak a kapcsolatomat? Végül arra jutottam, hogy saját döntésemből, túl sokat toltam bele ebbe a kapcsolatba, sokat vettem el máshonnan, hogy ebbe beletegyem, így sokkal magasabbak voltak az elvárásaim, mint másokkal szemben, ahol inkább felém áramlik az érdeklődés és azért cserébe áramoltatom vissza a figyelmet. Igaz, bőségesen. Szeretet, érdeklődés, kiváncsiság, elismerés áramlik felém, amiért viszonzásul igyekszem hasonló jókat adni. Persze, én is kezdeményezek, ha valakivel rég beszéltem és azokat is szemmel tartom, akikkel nem beszélek gyakran, és ha eltűnnek hetekre, aggódva rájuk írok, hogy minden rendben van-e velük. És ők hálásak a figyelemért, mert a jelzés, hogy számít valakinek, az mindenkinek jólesik. Szóval, szépen elnézést kértem, és magamban helyreraktam a dolgot. Úgy kell működtetni, ahogy az összes többit. Akkor nincs baj, nincs veszekedés, nincs harag. Amúgy nekem a bocsánatkérés kurvakönnyen megy. Mint mindenkinek, akit narcisztikus szülő nevelt. Ezt kell csinálni ahhoz, hogy az embert békénhagyják. Hiszen a valódi érzéseim úgy se érdeklik a másikat, akkor meg olymindegy. Ő csak a saját világa békéjét akarja helyreállítani, annak minden lelki kényelmével. És hát, én is.

[anonimus1864]

Szerintem kezdek megint olyan lelki állapotba kerülni - amilyenbe kurvára nem kellene

[anonimus1864]

Ugyanaz a forgatókönyv.

Elhittem, hogy érdekellek. Majd egyik pillanatról a másik eltűntél, én meg próbálom magam összeszedni utánad.

[anonimus1864]

Úgy teszek mintha nem zavarna, de szétszakít

[anonimus1864]

Túl sok lennék?…

[anonimus1864]

Felülkerekedtem rajta, elengedtem, de bele is haltam....

- Saját

[anonimus1864]

Barmennyire is szeretlek, fel fogom adni, mert nem fogom hagyni, hogy Te is tönkretegyél!

[anonimus1864]

Minden ember életében vannak olyan meghatározó pillanatok, amikor kicsúszik a kezéből az irányítás, és tehetetlenül nézi, ahogy süllyedni kezd a világa

[anonimus1864]

Nem vagyok babonás, de azért nem csapom le azt a pókot, mert holnap épp tesztet írok és nem akarok szerencsétlen lenni.

Nem vagyon spirituális, de azért mindig megtisztítom a kristályos karkötőmet, ha valaki hozzáér.

Nem vagyok hülye, de azért szentül hiszem, hogy mindenkinek szánt valakit az ég.

Nem vagyok semmi sem...de azért mégis.