atavolitars

[atavolitars]

Egyszerre nyitott és zárt szemek között keresheted a pillanatot, de amikor, a töredékek egybeforrnak, a felismerés azért olyan megrázó, mert ő talál rád. Én? vagyok? A tejfehér függönyön átfúj a szél. Minden ismerős: könyvkupacok, levetett ruha, az arcodon a fény. Mégis tovább keresek, keresem a ráeszmélést, keresek valamit, ami betölti a szobát, de még sincs sehol, ami meghatározza a  dolgok rendjét és súlyát, az időt az egyszerre zárt és nyitott szemek között.

[atavolitars]

[atavolitars]

streets of Montevideo

Montevideóban a fények nagyon fakóak. Az egész város mintha régi önmaga kopott változata lenne. A falak megrogynak, az épületek beomlanak, a fakapukról lepereg a festék. Nem tudni, mindez mikor történik, mert minden mozdulatlan. Az utcák, a terek, a lejtők, visszavágyódnak egy másik időbe, és ahelyett, hogy az itteniek tudomásul vennék,hogy ez lehetetlen, fenntartják az időtlenség látszatát. Ahogy a Rambla és világítótorony közül visszanézel a városra, van ebben az egészben valami szomorú. De aztán eszembe jut, hogy itt legális a fű, és lehet, hogy pont senkit sem érdekel, mi minek látszik.

[atavolitars]

Emlékszel, mikor egyik éjjel sírva hívtál fel? Túl csillagos volt az ég, mondtad, és meg kellett állnod, mert már hónapok óta eszedbe sem jutott, hogy felfelé nézz. Ahogy a hangodat hallom, a Dél Kereszt pontjai erősebben izzanak: az egyetlen kapocs közöttünk, a szakadék két partján. A szavak akaratlanul is másodpercekkel később jutnak el hozzám a vonalban, a válaszaim késve érkeznek hozzád a félszigetre. Az idő múlása, amit annyira türelmetlenül várok, fájdalmasan áramlott szét a testemben. Emlékszel? Hirtelen idegennek éreztük magunkat, nem egymás előtt, hanem önmagunk előtt. A telefon másik végén csend. Hová lesz majd a szakadék, mikor újra látlak? Az arcodra gondoltam, a csillagok fényében.

[atavolitars]

Porto Cervo, 1970s

[atavolitars]

La rueda imparable de Aira

Qué es exactamente esta villa de miseria de Bajo Flores? Es un lugar enigmático? Una burbuja escondida de la sociedad baja?  Como uno va leyendo la novela corta de Aira, la estructura  se desate en una estructura bien construida, una red de conexiónes, donde, aunque nuestra visi��n está manipulada, algo instintivo, y lo animal del ser humano de los personajes les ayuda en sobrevivir. "Siempre hay un pez mayor" - y este círculo vicioso, la rueda imparable de los carros, es el núcleo de la novela. La calle Bonorino es una serpiente que se come la cola: se autoconstruye y se autodestruye. Los que viven allí, comparten el saber de construir casas, robar la electricidad, cambiar las señales: la villa está en un movimiento constante donde los ojos siempre pierden algo por la atmósfera borrosa. Pero los ojos de quién? El poder exterior, que no llega a modificar el mecanismo de la villa, consigue infiltrarse a la Calle Bonorinoa través de los ojos de individuos (como el policía Cabezas o el Pastor, supuesto hijo de la Jueza) y como si grabaran videos LIVE en Instagram, alguien siempre está allí, observándote. La nueva separación de pobres/ricos ya no es visible, o mejor dicho, el objetivo del poder es hacerlo invisible: la política de nuestros días nos quiere cegar, ya que lo que no vemos, no existe. Pobreza? Hambre? Necesidad? Ahora que estos conceptos ya se habían deteriorado, la pregunta urgente es cómo empezar a hacer visible la gente de la calle Bonorino. El protagonista, Maxi dice:

"Suponete que se cruzan un pobre y un rico, y el pobre saca un cuchillo y le roba al rico toda la plata que lleva encima, y el reloj también, ya que está. Muy bien. Siguen su camino, cada cual por su lado. ¿Y qué pasa? Pasa que el rico sigue siendo rico, y el pobre sigue siendo pobre. ¿Y entonces de qué sirvió el robo? De nada.”

Hasta cuándo la rueda de Fortuna imparable formará parte de la máquina de la ignorancia? La novela corta de César Aira es una de sus mejores construcciones, en la que la tensión está presente aún después de terminar la lectura. Porque esta red misteriosa que parte del centro de la villa, acaba de enredar no solo el barrio de Bajo Flores, ni Buenos Aires, sino nuestro mundo entero.

[atavolitars]

mutassák fel interkontinentális-szubtemporális menetjegyüket!

kerestem egy lejátszási listát “hang drum” dalokkal, és ahogy hallgatni kezdtem őket, eszembe jutott az egyik Salamancában töltött délutánom, amikor a kószálásaim közepette, félig-meddig a városon áthaladó “kagylós utat��� követtem a nyakamban a kamerámmal. Egy templom kapujában, a lépcsők tetejére mentem és a többi bóklászóval együtt hallgatni kezdtem a koncertet. Egy férfi játszott ezen a hangszeren, ami számomra maga volt a melankólia megtestesülése. Készítettem egy hosszabb videót, és biztosan írtam is erről valamit az akkori naplómba, de egyiket sem tudom, hol van pontosan. A szűk, középkori utca kövein ugráltak a hangok, mi nézők, a lépcsőn ültünk az árnyékban, a férfi az átló másik oldalán, a napon játszott. Szinte transzcendens élmény volt, ahogy kiléptünk az időből és a térből, mintha ez a köralakú hangszer egy zsupszkulcs lett volna, de még mindig nem tudom, hová vitt? Ha megkérdeznék tőlem, odáig kérném a jegyem.

[atavolitars]

ez a hang itt legbelül

Olvastam egy cikket David Foster Wallaceről az Ñ-ben, most tíz éve, hogy meghalt. A New York Times kritikusa azt írja róla, Wallace hangja olyan, mint amikor magunkhoz beszélünk. Persze még sok mindent írnak róla, hogy miért is ő az egyik legfontosabb író mostanság. De engem ez a pont megfogott. Ezen gondolkoztam sétálás közben: hogyan beszélek magamhoz? Milyen ez a hang? Magamhoz beszélek vagy magamnak beszélek? Amikor arra gondoltam, akkor beszélek legőszintébben magamhoz, amikor írok, rájöttem, hogy ez sem teljesen igaz, mert amikor írok, valamerre haladok, iránya van a soraimnak. Én mikor vagyok leginkább én? Ki az én? És mikor van jelen? Van-e jelen?

[atavolitars]

insomnia

Desde verte por la primera vez te tengo dentro, como si fueras una llama que hay que cuidar de todo, desde la primera noche de dormirme con tu pensamiento, cierro mis ojos con ansiedad para que te pueda imaginar hasta los últimos detalles en la oscuridad, pero tu rostro sigue luciendo. Con mi boca, seca por temer que desaparezcas al abrir mis ojos, repito tu nombre. Te tengo dentro, dentro de todo mi ser, y me hablas con una voz familiar, como si fueras mi otra mitad, perdida en una cama lejana en la otra mitad de la Tierra, repito tu nombre hasta que llegue el sueño, media oscuridad de la confusión, y ya no sé si me duermo en el otro lado o viniste a dormir a mi cama.

[atavolitars]

Föld!

Közel három hónappal ezelőtt érkeztem Buenos Airesbe, a tél végén, éjjel tizenegykor. Elöször nem értettem a sötétségből elém táruló képet, ahogy a repülő lassan ereszkedett alá a Río de la Plata felett: a vastag felhők alatt megjelentek a hatalmas város fényei. Akármilyen rendezettnek tűnt felülről az avenidák mentén húzódó élet, az éjszakai világítás párájában úszó megapolisz úgy imbolygott alattam, akár az óceán, amit hosszú órákon keresztül lestem, nem is annyira a repülő ablakából, mint a kis monitoron keresztül, ami jelezte, az út melyik szakaszánál járunk. Hogy hová érkezem és milyen lesz augusztusban megérkezni a télbe, belekerülni a latin-amerikai forgatagba? Fogalmam sem volt, miként kezdem majd el az itteni életemet, de ezt máris jó jelnek láttam: a félelem helyett inkább izgalmat éreztem, ahogy egyre közelebb ereszkedtem az alattam burjánzó élet felé, és elhagyhattam a repülő idegen hüvősségét.

[atavolitars]

Bailey Elderberry, 2018.

[atavolitars]

...Ezen intellektusnak ugyanis semmiféle olyan missziója nincs, amely az emberéleten túlmutatna. Teljességgel emberi, s egyedül nemzője és birtokosa tekint rá olyan pátosszal, mintha ő lenne a világ tengelye, amely körül forog. De ha szót tudnánk érteni a szúnyoggal, megtudhatnánk, hogy ez az apró rovar ugyanevvel a pátosszal úszik a levegőben, s önmagát véli e világ repülő középpontjának. Semmi sem olyan hitvány és csekély a természetben, hogy a megismerés erejének már egy kicsiny leheletétől ne fúvódnék fel rögtön, mint vaami tömlő...

Nietzsche

[atavolitars]

There was something in the wild strenght of this landscape, once a battlefield, that seemed to be shouting at him, a presence born of that strength whose cry his whole being recognised as familiar, caught and threw back into the wind, some youthful password of courage and pride-the passionate, yet so nearly always hypocritical, affirmation of one's soul perhaps, he thought, of the desire to be, to do, good, what was right. It was as though he were gazing now beyond this expanse of plains and beyond the volcanoes out to the wide rolling blue ocean itself, feeling it in his heart still, the boundless impatience, the immeasurable longing.

Malcolm Lowry

[atavolitars]

[atavolitars]

[atavolitars]

John Zabawa Bird No.01 , 2018 Linoprint 8.5 x 11

[atavolitars]