bajnokokreggelije-blog - Tumblr blog

bajnokokreggelije-blog · 5 years ago

Text

Határzár, ritmus meg egy halom ruha

Szeptember 5.

Az augusztus vége kicsit olyan hangulatban telt mint amikor várod hogy először találkozz a jövendőbelid szüleivel. Aggódsz, naná! Szeretnéd jól csinálni. Hát persze, jó eséllyel egy életre össze leszel zárva velük. Érzed, hogy valami rosszul fog elsülni, nem tudod mi, tenni meg végképp nem tudsz ellene, csak várod, hogy megtörténjen. Ezt éreztem én augusztus végén. Vártuk az iskolakezdést, izgultunk miatta, a többség azt akarta hogy a gyereke iskolába menjen, de aggódott mi lesz ott vele. A járvány mintha visszavonult volna, a nyár felhőtlennek tűnt, haverok, buli, Fanta, a vírusszkeptikusok elszaporodtak, mint poloskák a paradicsomban, egyre keményebben szólogattak be azoknak akik továbbra is komolyan vették a járványt, sokan visszatérhettek a munkájukhoz, vagy mások munkájához, az élet kezdett hasonlítani korábbi önmagára, de azért lappangott körültünk valami nehezen fogható sejtelem, hogy lesz ez még így se. Vártuk a Nagy Bejelentést. Sőt Bejelentéseket. A Nagy Bejelentés mindig megkönnyebbülést hoz. A döntés lehet jó vagy rossz, lehet kedvező vagy kedvezőtlen, lehet széles körben népszerű vagy kirekesztő, nem ez a fontos. Ha tetszik, ha nem, leveszi rólunk a felelősséget. Ha a döntés megfelel az ízlésünknek erősnek érezzük magunkat mert oda tartozunk ahol jól döntöttek, ha nem felel meg, akkor sem tudnák megmondani mit csinálnánk másképp, szóval szar ez így ahogy van, de legalább van kire haragudni. Ilyen céllövödés megoldásként megszületett a határzár.

Az intézkedések és a reakciók eszenciáját szerintem legjobban a Diétás Magyar Múzsa oldalán megjelent írás adja át.

“Rózsa Sándor beront a csárdába, felborítja az asztalt, cserdít a karikás ostorával, a földre pök, és elkiáltja magát: “Ma mindenkit meg fogok baszni!!!”.

Döbbent csend, majd valaki félénken megkérdezi: “A férfiemböröket is?”. Rózsa Sándor elvörösödik, majd korrigál: “Ma minden asszonyt meg fogok baszni!!”

A kocsmáros remegő hangon: “A 90 éves öreganyámat is?" Rózsa Sándor káromkodik egyet, majd megismétli: "Ma minden 50 éven aluli asszonyt meg fogok baszni!"

Valaki a söntés mellől: "A hároméves unokahúgomat is?" Rózsa Sándor: "Ma minden 18 és 50 év közötti asszony meg fogok baszni!"

A kocsmárosné csípőre tett kézzel: "Engöm ugyan nem, ha még egyszer itt akarsz inni!"

"Na jó, a kocsmárosnék kivételek..." "Meg az apácák...", "Meg az a rusnya némber a faluvégen", "Meg a..."

Tanulság: előbb gondolkodik, azután emberkedik!”

Az ország egy színházi premier lázában égett. A jelmezek még nem voltak teljesen kész, volt aki még nem tudta a szövegét, helyenként még festették a díszletet, itt-ott még szögelték is, a függöny még akadt, a súgó még nem kapta meg az összes oldalt, kiderült hogy a zenekarból valaki lebetegedett, de azt mindenki tudta, hogy bárhogy is van, itt este premier lesz! Lesznek benne hibák, majd utólag javítunk rajta. A többséget elvakítják majd a lámpák, a színek, az izgalom, mire bárki felfogná, hogy szakadt egy jelmez a következő előadásig valaki megvarrja.

Nálunk is vége lett a kollégiumi hangulatnak. Hónap végére kicsit már elfáradtam a gestápózásban, szóval üresbe tettem magam. Lesz, ahogy lesz! Lett. Azon kaptam magam hogy reggelente közösen ülünk az asztalnál, majd délben az ebédnél is, a kettő között pedig mindenki teszi a dolgát. Délután ötig nagyjából csend és béke uralja a házat, kivéve mikor Davenek értekezlete van, olyankor ugyanis bizonyos mértékig osztozunk az élményben. Jövő héten azt hiszem felkeresek egy szaküzletet ahol hang- és tűzzáró függönyökkel foglalkoznak mozik és színházak számára, hogy orvosoljam ezt a problémát.

Aztán este összegyűlünk a nappaliban, a kanapén és kezdetét veszi a családi idő.

Ahogy a képzeletbeli naptárunk átcsavarodott szeptemberre valahogy megváltozott a ritmus a házban. Nem írtam ki táblára, plakátra a napirendet, mint tavaly, nem mentem ébreszteni reggel és nem fújtam takarodót este, nem sütöttem reggelire csábító amerikai palacsintákat, nem kérdeztem ki,

mit tervez aznapra, nem készültem uzsonnával, koris táskával,

edző cuccal, váltó cipővel, gyümölccsel,

büfépénzzel, cigipénzzel, innivalóval, ennivalóval, papírzsepivel, tartalék aksival, stb.,csak úgy megtörtént. Átálltunk az egyműszakos munkarendre.

A hálószobában eluralkodott a káosz. Még a műtétem előtt álltam neki ruhákat szortírozni, gardróbot kipakolni, kinőtt ruhákat szelektálni, ágynemű huzatokat, konyha ruhákat, terítőket selejtezni, és úgy egyáltalán átnézni minden textilneműt, amit az évek alatt összehordtunk.

Kialakultak a halmazok, amit majd elviszünk a ruhagyűjtőbe, amire most épp nincs szükségünk de képtelen vagyok kidobni, tehát meggyőztem magam, hogy valamikor még szükségünk lesz, ezért felpakoljuk a padlásra, a kinőtt ruhák, amiket esetleg még eladunk vagy elajándékozunk vagy eljótékonykodunk és azok a dolgok amiket jó lenne elpakolni csak még nem biztos hogy tudjuk hova.

A halmazokat zsákokba pakoltuk hogy szögletes formát nyerjenek és így a szoba egyik oldalán felpakoltuk őket másfél méter magasan a fal mellé ameddig el nem jutnak oda ahova eredetileg szántuk.

Aztán jött a baleset, mankózás, a tanácstalanság, a várakozás, a műtét, a lábadozás, az újabb tanácstalanság, a rehabilitáció és mire ennek mind végére értem megérkezett a járvány. Már tavasszal megfogalmazódott bennem a gondolat hogy túl sokat vagyunk otthon és túl sok időt töltök el a hálószobában ahhoz sem hogy még tovább elviseljem az ott ragadt rumli látványát, mint az ikeás gyerektálka a konyhaszekrényben, amiből akkor etetted a gyerekedet mikor nyolc hónapos volt és most amikor már tizenöt éves még mindig győzködöd magad, hogy elfér ott. Pedig nem. Mostanság olyan sok mindent csinálunk együtt, hogy családom tagjai talán kötelességüknek érezték, hogy ebben is együttműködjenek velem. Biztosítottak a szolidaritásukról és bejelentették hogy segítenek nekem a rendcsinálásban. De mint minden mást ezt is a maguk módján. Vacsoránál szóltam, hogy nekem muszáj pakolnom. Annak érdekében, hogy esélyem se legyen ezt tovább halogatni kipakoltam a zsákokat és feltornyoztam mindent a francia ágyra. Megnyugtattak,

segítenek. De előtte menjünk el csobbani. Befeküdtünk a medencébe. Az egész napos forróság után lehűtöttük magunkat, savaztuk egymás, meg a hétköznapi hülyéket, akik aznap a látóterünkbe kerültek. Ebből most gazdag a felhozatal, elég sokáig pancsikoltunk. Miután kimásztam és átöltöztem indultam volna pakolni. Megnyugtattak, segítenek. De előtte nézzünk meg egy részt a sorinkból, tudnunk kell, hogy John kideríti-e hova hurcolták Haroldot. Két rész lett belőle. Dave már elkezdett lemenni stand by-ba. Mondtam neki, hogy lefekvésről ne is álmodjon, nincs hova. Morgott valamit, de mentünk mindhárman pakolni. Pan segített kiválogatni az időközben a mosásból bekeveredett tiszta ruhákat az előző évben alkotott halmazok darabjai közül. Összehajtogatta és némi segítséggel el is rakta oda, ahova való. Én nekiálltam vasszigorral ellenőrizni a tavalyi munkám. Mondhatni elölről kezdtem az egészet. Dave vállalta, hogy ő lesz a plusz két kezem és lábam, hogy hamar végezzünk. Közben még kétszer megvacsorázott, mint Csavardi Samu, a ruhagyűjtőbe szánt ruhák bezsákolásához kért szemetes zsákokat Mr. Bean-t meghazudtoló hatékonysággal szállította, egyesével, a törülközőket, amiknek az átszervezéséről döntöttem, úgy pakolta fel a polcra, ha bármelyikünknek szüksége lesz egyre azonnal egy Tom & Jerry epizódban találja majd magát. Komoly erőfeszítéseket tett, hogy demonstrálja segítő szándékát, valójában azonban aknamezővé változtatta nem csak a hálószobát, de a teljes környezetét is, ahol én egyre zaklatottabban szökeltem ágytól polcig, polctól ruhazsákig, abban a biztos tudatban, hogy a robbanás márpedig be fog következni. Éjjel egy körül robbantam. Akkor már alig volt ruha az ágyon, Dave úgy gondolta ő megtette, amit lehetett, most pedig már álmos. A saját oldalán fellebbentette elegánsan az ágytakarót és bebújt alá. Mivel nem érdekelte, nem is nézte végig, ahogy az összehajtogatott ruhák kupacai egy rövid repülés után ismét egy halomba rendeződnek az ágy számomra kirendelt oldalán. A már rajtam is eluralkodó fáradtságra fittyet hányva, azonnal ötezres fordulatszámról indítottam a dühkitörésemet. Mondtam neki, hogy mekkora paraszt az aki ilyet csinál, hogy én 0-24-ben vagyok az ő őrangyala és akkor ez a hála, hogy annak a sok szarnak, amit itt két órája logisztikázunk az egyharmada az ő testét szokta fedni, hogy az ágynemű, konyharuha, terítő használatban is érintett, a terítő használatban különösen, mert mikor én tiszta terítőt teszek fel az asztalra az valahogy megzavarja az ő alternatív szépérzékét és nagyjából tíz percen belül otthonosabbá varázsolja egy pörkölt szaft vagy céklalé pecséttel és egyébként is biztosított róla, hogy segít, de az amit ő csinált annyira volt hasznos, mint favágónak a körömreszelő és most akkor szerinte én hogy fogok majd neki segíteni ezután! Felém sem fordult, csak közölte, hogy hagyjam már őt aludni, elvégre is éjszaka van, neki már rég ágyban lett volna a helye. Kettő perc múlva már békésen szuszogott.

Hajnal négy körül már én is. Közben ismét eljutottam a felismerésig, hogy nem és nem vagyok képes létrehozni azt a majdnem lakberendezési újságba illő állapotot amilyennek én az otthonunkat megálmodtam. Bár néha napján eltervezem hogyan tudnám egy stepfordi feleséghez méltó módon rendben tartani a házat, reggel-délben-este friss és egészséges ételeket varázsolni az asztalra, ahol még egy csokor virág is illatozik, minden reggel ropogósra vasalt inget készíteni a ház urának keze ügyébe, hogy neki ilyen csip-csup dolgokkal ne is kelljen foglalkoznia, ez nekem nem fog menni. Nekem mindig fontosabb lesz egy jó beszélgetés, egy érdekes könyv, egy izgalmas film vagy hogy elolvassam a híreket. Marad az örökös vívódásom, hogy miért nem tudok közben még kíváló háziasszonyként mindent pedáns rendben tartani, marad a dühöngés, hogy Davet ez egyáltalán nem érdekli és amikor erről dumálok neki akkor én sem, hogy így vért pisilhetek, hogy Pant rendre szoktassam és cserében ebben nem is vagyok sikeres, hogy marad a kapkodós pakolás mindig mielőtt vendég lép a házba, hogy elhitessük vele, hogy mi szépen élünk, és egyénként mi szépen élünk csak a cuccaink vannak szana-szét a lakásban.

“Eddig a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak teremteni, minden piszok abból származott, hogy egyesek söprögettek is. Értsétek meg, az igazi átok ezen a világon a szervezkedés, az igazi boldogság pedig a szervezetlenség, a véletlen, a szeszély.”

Kosztolányi Dezső

2 notes · View notes

bajnokokreggelije-blog · 5 years ago

Text

Szeptember 2.

Egyéni tanrend engedélyek száma 0,

Szülőként igazolt napok száma 2,

Olvásassal töltött órák 0,

Jóga, meditáció 0,

Alvással töltött órák száma: 6

Ahogy elképzeltem:

Reggel hatkor kelek, frissen. Dave megcsinálja a teámat, én és a teám kiülünk az erkélyre és én békésen olvasgatok egy órát. Meglocsolom a növényeimet, kitergetem az előző este beidőzített mosást, a fürdőszobában két jégkocka segítségével rózsássá varázsolom az arcomat, majd alig 15-20 kozmetikai termék felhasználásával felteszek egy “alig van valami az arcomon” sminket, aztán egy nagyon kényelmes, de roppant csinos ruhában elindul a nap aktív része. Reggelire eszem egy tojás, sok zöldséggel, egy szelet rozsos-kovászos kenyérrel. Közben valahonnan felbukkan a családom és az ő reggelijük az asztalon, nagy harmóniában megreggelizünk, bevesszük a vitaminjainkat, egyeztetjük óráinkat, mindenki elfoglalja helyét a munkaállomásán. Dolgozom négy órát, hatékonyan. Délben a gondosan előkészített hozzávalókból gyorsan elkészítem az ebédet, miközben még arra is van időm, hogy felhívjam egy barátnőmet és megkérdezzem hogy van. Megebédelünk, sztorizgatunk, a telefonok és a bárányok hallgatnak. Délután átnézem a másnapi feladataimat, majd töltőre teszem a gépem. A délután fennmaradó részében ha kell segítek Pannek a tanulásban, előkészítem a másnapi ebédet, leszedem a száraz ruhákat, festegetek polcot, falat, csinosítgatom a lakást, vagy megvarrok egy-két leszakadt gombot, átnézem a postát, elintézem a számlákat, a bevásárlást a madárcsicsergős teraszon ülve a mobilomról, felhívom egy másik barátnőmet is és tőle is megkérdezem hogy van, átöltözöm jógához és tibeti hangtálak búgásával a fülemben egy óra alatt átmozgatom recsegő ízületeimet. Merre ezzel mind végzek a többiek is előszivárognak a saját kuckójukból, hogy együtt belecsobbanjunk a medencébe. Hétkor könnyű vacsi, saláta vagy leves. Azt est hátralevő részében társasozunk, vagy mindenki együtt van a kanapén és olvas, vagy mindenki együtt van a kanapén és sorit néz, vagy mindenki együtt van a kanapén és sorit nézünk együtt. Tíz körül puszik és ölelések, mindenki nyugovóra tér. Ha Dave és én még nem teljesen, az sem baj, de valamikor tizenegy körül azért már mi is.

Ahogy sikerült:

Megint elaludtam, de most már csak egy félórával. Kaptam teát, de az erkélyen olyan hűvös volt, hogy a küszöböt sem léptem át, nem olvastam, benéztem a fészre. De minek?! Se jégkocka, se rózsák, a ruha legalább kényelmes. Pan már várt rám, hogy együtt reggelizzünk. Jár, beszél, gondolkodik már reggel nyolckor, alakulunk. Dave is felbukkant a reggelinél és lelejmolt minket egy kis sajttal, hogy legyen a gyomrában zsíros közeg amiben oldódhat a D vitamin. Dingelnek az e-mailek, villognak a push-ok a telefonomon, nem egyeztetjük óráinkat. Mire végignéztem a leveleimet mindenki eltűnt. Hamarosan jönnek hozzám. Mindjárt dél, kaja még sehol. Ebédet készítek, közben felhívom egy barátnőmet. Annie óvoda pszichológus, botrányosan fiatal, üdítően intelligens, vicces. Mesél az ovis évkezdésről, illetve egy kicsit a sulisról is, összeszedjük mit tudtunk meg innen-onnan. Annie aggódik. Fejetlenség van, szinten mindenhol felbukkan egy-két fertőzés, két ovit teljesen bezártak, míg fertőtlenítik őket, a szülők egy része mindenáron vinni akarja a gyerekét oviba, suliba, a másik minden miatt aggódik, folyton kérdez. Az intézményvezetők napi munkája valahol egy cserkésztábor vezetése és a nagyvállalat válságmenedzsmentje között helyezkedik most el, de sem esti tábortűz, sem negyedéves bónusz nem lesz, nekik csak a szar jut. Péntek estére lányos estét terveztünk, de Annie nem akarja, hogy találkozzunk, aggódik értem.

Az ebéd majdnem kész, Dave nem ér rá enni, Pan azt mondja várjunk. Én még ki sem nyitottam a gépem, feszült vagyok. Kinyitom, ránézek a feladatlistámra, az órámra és még feszültebb leszek. Nézem a listát a Trelloban és ráúszom azokra a feladatokra, amiket gyorsan meg tudok oldani és már rakhatom is be a pipát a négyzetbe. Sms Pantól EBÉÉÉÉD! Pan és Dave vidámak, rám is átragadt. Megnézzük Pan osztályfőnökének levelét. Az osztálykirándulásról kell döntenünk. Eredetileg két naposra tervezték, bobozás, barlangfürdő, várlátogatás, városnézés, este pizza, lazulás a tervezett program. Nekem tetszik. Tegnap az iskolakezdéssel nálunk is beaktiválódtak a szülők. Augusztusban még semmi jele nem volt a feszkónak az osztály levlistáján. Tegnap annyit nőtt az aggályos mondatok száma a levelekben, mint a fertőzéses esetszámok és ezt az összefüggést nem biztos, hogy csak a képzelet szülte. Pan osztályfőnöke egy fiatal srác, még nincs harminc éves, de ami hiányzik az élettapasztalatából azt tudja intelligenciával pótolni. Mi az első perctől kezdve a rajongói vagyunk. Nem engedte elszabadulni az érzelmeket az osztálykirándulás körül sem. Tegnap összedobott egy Google kérdőívet két rovattal, 1. A gyermek neve, 2. Részt vesz a kiránduláson? Igen-nem. Ennyi. Ilyen egy igazi férfi! Beküldtük, részünkről igen. Bár mi már két hete megírtuk milyen óvintézkedésekkel tud Pan jelen lenni, amit Luke, az osztályfőnöke el is fogadott.

Ebéd után nem a másnapi feladataimat nézegettem, az árnyékomat kergettem, hogy legalább a felével végezzek a mainak. A postást még a szomszédban sem láttam. Hívtam a Hivatalt. Mire nyolc hívás után tudtam élő emberrel beszélni a vonal másik végét tartó hölgy a bemondott név hallatán megnyugtat, hogy az ügyintéző nem fog ma miattam túlórázni, mert most csukódott be mögötte az ajtó. Kapcsolta nekem az irodában rabosított másik személyt, aki legalább annyit megtett, hogy belenézett az iktatási rendszerbe. Így tudtam meg, hogy nem kell várnom a postást, mert annyi ott a nevünkre szóló határozat, mint laktanyában az ugrálóvár.

Az iskolában szerintem bekerülhettünk az idei év legendáriumába. Aki még nem utál minket, hogy időben léptünk,

az már írt nekem levelet, hogy kikérdezzen, mit intéztem, hol és hogyan.

Az olvasás hiányzik napomból.

“Nem lehet olyan életünk, hogy ne legyen napi fél óránk olvasni. Ha olyan az életünk, akkor nem érdemes élni. Ennyinek kell lenni.”

Dragomán György

1 note · View note

bajnokokreggelije-blog · 5 years ago

Text

Szeptember 1.

Reggel, tavaly és most:

Tavaly ötkor már zablisztes palacsintát sütöttem, tetején egy-egy kocka csokival, hogy jól induljon ez a nap. Közben főztem magamnak egy teát, amit a konyhában, állva iszogattam miközben uzsonnát csomagoltam Pannek. Pan a fürdőszobában készülődött, csini haj, csini smink, fekete harisnya,

fekete szoknya, első bevetésen a matrózblúz. Dave még az ágyban heverészett és a fészbukkot tekergette. Háromnegyed hatkor megreggeliztünk, fél hétkor indultunk otthonról, negyed nyolcra beértünk a suliba. Nem tudtuk milyen lesz a forgalom, hátsó utakon mentünk, kicsit korábban érkeztünk, mint terveztük.

Fél nyolckor már Davet is kitettem a munkahelyén, én pedig úton voltam haza, mert aznap is otthonról dolgoztam. Izgultunk milyen lesz az első nap a gimnáziumban, új tanárok, új osztálytársak, új tantárgyak, új termek, új portás, új öltöző szekrény, új padtárs, új büfé, ja az nem, mert az általánosban nem is volt büfé. Vártam a délután, hogy Pan mindent elmeséljen.

Ugyanez idén.

Tegnap este sokáig írogattam még a nulladik nap beszámolóját. Későn aludtam el vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy inkább korán. Elaludtam. Negyed nyolckor keltem, Dave negyedóra múlva letette a teámat az ágy mellé. Iszogattam és próbáltam meggyőzni magam, hogy perceken belül tettrekészen ugrom ki az ágyból. Szerintem Garfieldot megszégyenítő lett a végeredmény, de ez a belső kamerán szerencsére nem látszott. Nyolc előtt tíz perccel hallottam Pan ébresztőjét jelezni. Én akkor már a reggelimet készítettem. Pan negyed kilenckor bukkant fel, leült mellém az étkezőasztalhoz, de vagy még aludt, vagy meditált, mert még tízenöt percen keresztül olyan volt, mint egy háttérszereplő Madame Tussaud egyik jelenetében. Fél kilenckor megmozdult és sütött magának két pirítóst. Dave akkor már egy órája gép előtt ült. Se reggeli, se vitamin, azt sem tudtam mikor kelt. Se újdonság, se izgalom, az autó kint ázott az esőben a ház előtt. Reggel Dave tett néhány sikertelen kísérletet hogy igazoljuk Pan hiányzását a Krétában. Múlt héten ugyan elértem az Oktatási Hivatalban az Illetékes Személyt, megtudtam, hogy megkapta az engedélyt az egyéni tanrendre, de a Postás Fiú ma sem hozott nekünk erről határozatot.

Tavaly év végi bizonyítványok kiosztása,

dicséret a tavalyi könyvtárversenyen nyújtott teljesítménye miatt, évnyitó, kézfertőtlenítés az iskola kapujában, élménybeszámolók, osztálytársak, reménytelen maszkos hömpölyögés a folyósokon, az osztálykirándulás újratervezése. Ezekből maradt ki, ma Pan.

Gyerekkoromban Hahotát olvastam. De a nyomtatott sajtó csillaga leáldozóban van. Viszont mikor az Úr bezár egy ajtót, kinyit helyette egy ablakot. Ma is benéztem a fészbukra. Megnézzem az első-nap-a-suliban-, a hülyék-rátok-zárták-a-határt-, és a ma-is-az-én-macskám-a-legcukibb-fotókat, a napi hírek lídjeit, néhány képeslapjelölt fotót kastélyokról és romos templomokról aztán belefutottam az elmúlt évek education-punkjának, Jocóbának az évnyitó posztjába. Jocóbá pont annyira cuki, hogy még elhiggyük, egyessel kezdődik a személyi száma, szenvedélyes kirohanásokban védi a kamaszokat, akik köré mi néha, egy nehéz nap éjszakáján, az éj sötétjében boszorkánykört rajzolunk végső elkeseredésükben, de Jocóbá mindannyiunk szerencséjére még olyankor is szereti őket. Ma szokatlanul határozott volt a hangnem. Kicsit olyan leszarom mit gondol anyád, a suliban akkor is felveszed a maszkot és kész hangvételű. Huh! Jocóbá megkapta tőlem az idei év első piros pontját. Persze a konteós mamik észlelték a megszólítást, egy óra alatt pici szívűk minden félszét, rémét, kényszerképét odaborították a pionír tanerő oldalára. És bár a fészbuk-posztok olvasásával a gyorsolvasásomat szoktam csiszolgatni hirtelen megakadtam. Ezt most ide teszem, mert nálam ez lett a nap kommentje

Ez az agyszkennelés nekem nagyon tetszik, kipróbálom a boltban a kézi vonalkódleolvasóval, hátha azzal is működik 🤣

1 note · View note

bajnokokreggelije-blog · 5 years ago

Text

Augusztus 31, a Nulladik nap

Egy évre tervezek.

Az iskolai évhez fogok igazodni és ezt a naplót szeptember 1-én kezdem el vezetni.

A történet maga az élet, de a neveket azért kicserélem.

2020-at írunk. Mikor éjfélkor elpukkant a pezsgő még gyanútlanul tekintettünk erre az évre. Én akkor a hónap végét vártam, hogy elutazzak Londonba Eviehez. A hírekben már akkor is lehetett olvasni egy járványról, ami - bár ezt akkor még hittük is, nem is - átterjedhet Európára. Becsomagoltam a szép új bőröndömbe, picit átgondoltam az útitervemet és január 31-én felszálltam egy Londonba tartó járatra. A reptéren minden sornak a végére álltam és a repülőgépre is utolsónak szálltam fel. Eldöntöttem, hogy most lemondok az Itsuról - pedig annak Evievel már hagyományt teremtettünk - máshol sem eszem nyers halat, sushit és mindenhol igyekszem majd kerülni a tömeget. Eviet picit letaglóztam amikor a St. Pancrasről hazafelé ő a bőröndömet vonszolta én pedig előadtam neki az elképzelésemet a szükséges óvintézkedésekről és arról, hogy mi várhat ránk a következő hónapokban. Szegény még ki sem heverte hogy előző nyáron kitörtem a lábam, három hónapig mankóztam, aztán októberben megműtötték a térdem, hogy több hónap intenzív és fájdalmas rehabilitáció után többé-kevésbé visszatérjek a normális életemhez, mielőtt májusban ismét a kés alá fekszem. Január végén alig vártuk, hogy viszontlássuk egymást, összeölelkezzünk és a Londonban töltött napok minden percét kihasználtuk, hogy testben és lélekben közel legyünk egymáshoz. Kipihenten, vidáman érkeztem haza. Néhány nap múlva azonban rádöbbentem mennyire vágyom vissza. Mindig nehéz elszakadni Evietől, de idén ez más volt. A terápiában eltöltött tavalyi év nyilván átkattintott ezt-azt az agyamban. Február közepén bejelentettem itthon, hogy szeretnék kétlaki életet élni. Másképp ugyanis nem tudom garantálni magamnak a szükséges énidőt. Beletelt néhány napba mire komolyan vettek. De az az igazság, hogy én nagyon komolyan elkezdtem tervezgetni a jövőmet, a változásokat. Egy hónapba sem telt mire rájöttem, hogy a szabad élet elúszott. Még mielőtt a város legtöbb lakója felfogta volna, én meghallottam a kalitka ajtajának nyikorgását, aztán tehetetlenül néztem végig ahogy ránk csukódik.

Március 12-én megálltam az iskolával szemben, vártam, hogy Pan felbukkanjon, közben végiggondoltam hogyan fogalmazzam meg a mondandómat, hogy ne ijesszem meg a szükségesnél jobban. Mikor beült a kocsiba megkértem, hogy gondolja végig milyen holmijai vannak a suliban, amikre a következő hetekben szüksége lehet, vagy csak sajnálná otthagyni ha hosszabb ideig nem jöhet érte. Értetlenül nézett rám, kicsit talán bosszankodott is, de végül visszament és összeszedte a cuccait. Csütörtökön és pénteken orvosi igazolással itthon maradt, pénteken délután elmentem Daveért a munkahelyére. Egy nagy szatyorral a kezében hagyta el az épületet. Akkor mi már tudtuk, hogy hétfőn reggel senki nem megy sehova. Megterveztem a bevásárlást, beszereztük amire a következő hetekben szükségünk lehet, talán még többet is.

Vasárnap pedig hivatalosan is bejelentették a vészhelyzetet, kezdetét vette a bezártság.

A hétköznapi bosszúságoktól eltekintve mi hárman jól vagyunk egymással. Egy kellemes méretű társasházi lakásban élünk, az agglomerációban, egy akkora városban, ami még elég kicsit ahhoz, hogy nyugis legyen, de már elég nagy, hogy biztosítson mindent, ami a kényelmes élethez szükséges. Jól felszerelt háztartást viszek, szinte mindenhez van egy-egy gépem. Dave tudja, hogy egy férfinak is be kell segítenie a háztartásban ha nem keres annyi pénzt amivel meggyőzheti a nőjét, hogy ne dolgozzon. Kedve viszont nincs hozzá. Dave jó ember és szeret engem, ezért tennie kell valamit ezzel az ellentmondásos helyzettel. Ő a háztartási gép vásárlásban látja a megoldást. Én pedig szeretem a jó gépeket és a gépek is szeretnek engem. Az önkéntes karantén első heteiben nagy élvezettel sütöttem-főztem, rendezgetettem az éléskamránkat és mindenfélét a lakásban, próbálgattam a kovászolást, palántákat, fűszernövényeket vettem és ültettem és közben azon járt a fejem mit kezdjek egy olyan helyzettel, ami nemcsak az én képességeimet haladja meg, de nincs élő ember a Földön, aki már átélt volna hasonlót.

Az tetszett, hogy mindannyian otthon vagyunk, meg az is, hogy több figyelem jut egymásra, de voltak napok amikor feszült voltam a bizonytalanságtól és a kontrolvesztettségtől. Mert nem volt tervem egy ilyen helyzetre. Pedig nekem mindig van tervem, A, B és néha még C is.

Davet lekötötte, hogy berendezkedjen az itthoni munkára. Örültem, hogy két éve megvettem neki álmai monitorját, meg hogy hazahozta a majdnem hibátlan irodai székét, amit a cég leselejtezett. Pan rendet csinált a szobájában és rájött, hogy neki is mindene megvan az itthoni tanuláshoz. Nekem pedig végre megcsináltuk az irodasarkot a hálószobában, amit évekkel ezelőtt kitaláltam és minden rendelkezésre is állt a kivitelezéséhez.

Reggel együtt keltünk, hétkor reggeliztünk, egykor ebédeltünk, a kettő között mindenki a saját asztalánál tanult vagy dolgozott. Ezt az idillt kezdetben délelőtt tizenegykor megtörtük, hogy meghallgassuk az Operatív Törzs aznapi előadását, aztán néhány hét alatt a nyunyókák varázsa megkopott, a kezdeti nehézségek már nem adtak felmentést a munka és a tanulás alól, maradtak ugyan zavaró tényezők, de mindenki tette a dolgát ahogy tudta. A húsvét jól telt, talán nem szép dolog, hogy ezt mondom, de nem hiányozott a családi összejövetelek semmitmondó egyhangúsága. Lecsúsztam a lépcsőn, megsérült a műtött lábam, nagyjából hat hét alatt jött helyre, ezért elmaradtak a délutáni sétáink. Pan meglepetés szülinapot szervezett Davenek, a barátai videóüzenetben köszöntötték fel és házi pasticciotiból csináltunk neki szülinapi tortát.

Pan szeret itthon lenni, de az nem jött be neki, hogy az iskolábájárás azt jelenti, hogy az ágyától két métert sétál, majd leül egy monitor elé. Mikor június közepén véget ért az iskolaév mindannyian megkönnyebbültünk kicsit. Nyáron sikerült kialakítanunk végre a medence helyet a teraszon, majd július közepén megérkezett a medence is. Erre szinte napra pontosan egy évet vártunk és ezen a nyáron ez a medence volt hivatott pótolni számunkra a nyaralást. Kialakítottunk egy kellemes sarkot a teraszon ahol tudunk vendégeket fogadni, mert abból amiket összeolvastam úgy gondoltam a szabadban minimális a fertőzésveszély. Evie lánya néhány hónapig itt lakott a közelünkben, így ha jó volt az idő és nem fáradt el nagyon a munkahelyen átjött. Néha más barátaink is. Ezek klassz napok voltak. Augusztus elején Evie is hazajött, de akkor már nem ölelkezhettünk. Az autoimmun betegségem miatt nekem fokozottan vigyáznom kell magamra, meg másoknak is rám. Ezt Evie nagyon komolyan vette.

Márciusban kialakítottuk a mi kis saját eljárásrendünket, a távolságtartás, vásárlás, fertőtlenítés és egyéb óvintézkedések tekintetében. Azóta is csiszolgatjuk. Amikor kitört a nagybetűs nyár, kinyitottak az éttermek, szállodák, mozik, strandok, fagyizók és megindultak a népek, hogy kifüstöljék magukból a karantén alatt felgyűlt feszkót, elküldjék a gyerekeket nagyihoz, táborba, vagy bárhova csak ne legyen már otthon, megkönnyebbülten értesüljenek a hírekből az Operatív Törzs utolsó részének megindító pillanatairól - mert addigra már senki sem nézte -, a morzsákkal együtt kiszórják a táskájukból a kézfertőtlenítőt, hogy aztán elfelejtetsék visszatenni, mint Pistike az ellenőrzőt a Mikulás előtti héten és szétszélednek minden irányba, amit csak a költségvetésük megengedett mi még mindig tartottuk magunkat a Szent Eljárasrendhez.

Egyébként már unjuk, egyébként észrevesszük amikor megmosolyognak, egyébként én különösen nehezen bírok magammal, mert Pan szerint ha engem valaki elhív egy holnapi buliba én már ma este megyek, ő meg a nyáron majdnem átalakult vámpírrá. Délután kettőig ki sem nyílt a szobája ajtaja, aztán éjfél körül azt se tudtuk hogy sunnyogjunk el Daveel lefeküdni, mert Pan addigra érte el az üzemi hőfokot és a vérünket szívta, hogy milyen mi nyámnyilák vagyunk, hogy nem sorizunk, dumcsizunk, társasozunk vagy nem segítünk valami ötezer darabos puzzle kirakásában. Elmaradtak a családi reggelik, a családi ebédek, a közös főzés, a teraszon grillezés, a séta, a nagy lakásszépítő tervek, az éléskamrába meg beköltözött az egér és összeszart mindent.

Én néha azért elszöktem itthonról egy másik barátnőmhöz, aki szerencsére nagyjából annyira józanul tudta olvasni a rémisztő híreket, mint én, és nagyjából ugyanannyira csapta ki nála a biztosítékot a maszktalan víruspartizánok korzózása, vigéckedése mint nálam. A kimenős esték után hazaérve kattant a zár és fejemben a felismerés, hogy másnap reggel ismét indul a műszak, felveszem a kényelmes papucsot meg az óvó nénis mosolyomat és etetem, öltöztetem, megbékítem, vigasztalom, szórakoztatom az én két lusta, unatkozó, nyafogó lakli tinédzseremet.

Augusztus elején ránéztem mit tudunk az iskolakezdésről. Aztán a biztonság kedvéért meg is kérdeztem olyanokat, akik ilyen helyen dolgoznak, hogy ők mit tudnak és megbizonyosadtam róla, hogy senki semmit. Akkor már józanul gondolkodva kirajzolódott előttem a szeptember elsején induló élőalanyos emberkísérlet képe, ezért kérelmeztem Pan számára az egyéni tanrendet.

Bár a hivatalos papír még nem érkezett meg, de Pan megkapta az engedélyt. Ma eldőlt, hogy Davenek heti két napot kell majd bejárnia az irodába, maszkban. Én továbbra is itthonról dolgozom, bár lesznek alkalmak amikor maszkban és távolságtartás mellett felkeresek majd ügyfelet, bankot, ilyen-olyan hivatali helységeket, hogy az üvegszálon átüthetetlen ügyekre is találjak valami megoldást.

Tekerjük a mókuskereket, nekimegyünk a második gimis évnek, visszahozunk az edzésből-kultúrából-barátságokból amit tudunk, etejük a kovászt és megpróbálunk annyit megőrizni a józan eszünkből, amennyit lehetséges.

Holnap elstartolunk!

1 note · View note