bitterlifefragments

[bitterlifefragments]

Fulladás

2017.5.7. Nyílt sebbel a mellkasomon a fürdőszoba padlóra roskadtam,  és szabad folyást engedtem a könnyeknek. A sós cseppek megállíthatatlanul patakzottak végig kivörösödött arcomon, és közben arra gondoltam, bármelyik pillanatban belefulladhatok. Hogy a könnyekbe, vagy abba, hogy nem szeretsz, magam sem tudom.

[bitterlifefragments]

Porhüvely

Eltelt egy nap nélküled, és én úgy éreztem, a helyzethez képest jól vagyok. A második nap felénél még mindig jól viseltem a hiányod. De ahogy eljött az este, összetörtem. Képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet. Rá kellett jönnöm, hogy nélküled nem tudok magammal mit kezdeni, porhüvelye lettem önmagamnak, egy élettelen test. A sötétség közeledett, újra el akart nyelni, mint egyszer régen, én pedig nem tudtam, hogyan szabadulhatnék tőle. Végül be kellett látnom, a sötétség, amitől úgy félek, már akkor bekebelezett, mikor meghúztam az első vágást a bőrömön. Könnyen adtam magam, túl könnyen. De nem volt erőm harcolni. Így az egyetlen, ami maradt nekem, az a fájdalom és a sebek. Ezek jelzik, hogy még élek.

[bitterlifefragments]

Zsibbadás

... Csak kéne egy hatalmas szemetes, vagy valami, bármi, amibe belegyömöszölhetném az összes érzelmem. Szerelmet, félelmet, fájdalmat, csalódottságot, szomorúságot, hiányt, boldogtalanságot, és minden egyebet, ami belülről emészt fel, mint valami fekély. Az egészet összecsomagolnám, aztán kidobnám a picsába, mert már nem kellenek, nem tudom és nem is akarom őket többé elviselni. Megölnek. Már túlléptem azon a ponton, hogy az éjszakákba kapaszkodjak, várva, hogy az álmok majd védelmezően magukba fogadnak, és pár órára minden jó lesz. A legtöbbször az éjszakák is csak rémálmokat szülnek. Ahogy lehunyom a szemem, csak téged látlak, meg őt, és az agyam önkéntelenül is elméleteket gyárt, olyanokat, amiket nem tudok elviselni, amikre nem akarok gondolni. Sem érezni, sem gondolkodni nem akarok már. Csak ürességre vágyom, szomjazom tompának lenni, mert csak ez hozna megnyugvást.

[bitterlifefragments]

Talány

A megszakadt szív vajon hány napon át gyógyuló sérülés?

[bitterlifefragments]

(Érzéki) csalódás vagy...

Tudod azt hittem, hogy idővel ez jobb lesz. Ahogyan telik az idő, a hiányod majd úgy csökken, az emléked lassan megkopik és a fájdalom enyhül. De tévedtem. A holnap nem hoz enyhülést. Nem, számomra nem. Az enyhülés helyett minden egyes újabb nappal csak még jobban hiányzol, és még jobban fáj, hogy már nincs közünk egymáshoz, s talán már nem is lesz. Már pillanatnyi vigaszt és megnyugvást sem érzek, ha meglátom a felugró a neved, mert tudom, hogy sosem fogsz újra írni, hiába várom. Már csak a fájdalom van, maró csillapíthatatlan fájdalom, hogy ott vagy valahol, de én sosem foglak elérni. Butaság, de annak ellenére, hogy szemernyi remény sincs már bennem, még mindig kapaszkodok valamibe, ami rég véget ért, és amiről tudom, hogy sosem létezett. Mert amíg nekem az a 20 nap valami mélységeset jelentett, addig neked csak pár kósza sor voltam. A mellkasomban és a gyomromban pedig egyre csak nő a szorítás, mert már nem jó ha látlak, de az elengedésed gondolata  is rettegéssel tölt el. Pedig talán ez lenne a megoldás. Elvágni minden szálat, ami hozzád köt, megszüntetni minden kapcsolatot, és csírájában elfojtani minden gondolatot, ami rólad szól. Igen, talán ezt kéne tennem. De még nem állok készen, még nem. (Soha nem is fogok.)

[bitterlifefragments]

Sóvárgás

Nézlek. Nézem a képeid, ahogy mosolyogsz, vagy csak meredsz a semmibe. Aztán arra gondolok, mennyire igazságtalan, hogy az ajkad sosem ért az enyémhez (és már nem is fog), viszont az övéhez annál többször. És nem tudom eldönteni, hogy vajon a mellkasomból feltörni kívánkozó zokogás, vagy a gyomromból kitörni készülő hányinger az erősebb.

[bitterlifefragments]

Gyilkos

Minden egyes pillanatban, mikor eszembe jutsz, olyan, mintha a szívemet vasmarokkal zúznák össze, majd brutális kegyetlenséggel tépnék ki a helyéről. Elpusztít. Elpusztítasz. 

[bitterlifefragments]

Tényleg

Minden erőmmel próbálok lélegezni, de nélküled valahogy nem tudom hogyan kell.

[bitterlifefragments]

Miért?

Miért fáj ennyire a hiányod? Miért szorít a torkom, a mellkasom, ha arcodat meglátom? Mintha a szívembe ezernyi penge marna, És nincsen semmi, ami ápolna, helyrerakna.

[bitterlifefragments]

Feledés

00:07. Fúj kint a szél. Kéne egy hatalmas vihar, ami elsöpörne mindent, amit irántad érzek. Mert rettentően szeretnék többé nem gondolni rád. Csak elengedni mindent, ami rád emlékeztet, mindent, ami hozzád köt. Egyszerűen nem foglalkozni többé veled, ahogyan te sem foglalkozol velem. Szeretném ha megszűnnél számomra, pont ahogyan én szűntem meg a számodra létezni. Neked túl könnyen ment, mert semmit nem jelentettem neked. De én bármit teszek, bárhogy próbálkozom, te mindig ott vagy a gondolataimban, a LELKEMBEN. És megrémít a tudat, hogy talán sosem fogsz eltűnni. Már nem akarlak, de érezlek. Most is. Pontban hajnali fél egykor.

[bitterlifefragments]

Szorongások

Tollat szorongatok. Egészen pontosan egy fehér tollat, amely feketén ír. Ez akár mulatságos is lehetne. Írni akarok. Betűket, szavakat, mondatokat. ÉRZÉSEKET. De félek -mert nem vagyok jó az írásban-, hogy nem tudom elmondani, amit el akarok mondani. Látod? Máris szorongok. Persze ez nem meglepő, már a címből ordít a félelem. Tudod, mi aggaszt? Hogy ez nem lesz vers. Pedig szeretnék egy jó verset írni. Mindenesetre, ha sem vers, sem jó nem lesz, marad igaz. Az is fontos, nem? Tudod, amiről valóban írni szeretnék, az az, hogy nem tudom, ki vagyok. Éreztél már így? Hogy fogalmad sincs arról, ki vagy és milyen vagy valójában. Mintha elvesztél volna valahol félúton. Mintha az a sok álarc, amit magadra aggattál, teljesen beszippantott volna. Én gyakran érzem ezt. És ez aggaszt. Mert mi van, ha sosem találok rá önmagamra? Mi van akkor, ha sosem jövök rá, melyik a valódi énem? Olyan könnyű címkéket aggatni rád, rám, ránk, egymásra, mindenkire, mintha csak egy parafatáblára tűznénk egy lapot. De ezekből a címkékből vajon mennyi igaz valóban ránk? Félek, hogy a fele sem tükrözi a valóságot. De akkor ki vagyok? Félek, hogy határozatlan vagyok, talán a világ egyik leghatározatlanabb embere. És félek, hogy ez sosem fog változni. Félek, hogy boldog sem vagyok, csak úgy teszek. Félek, hogy álmodozó vagyok, örökös képzelgő, de sose az, aki az álmait és vágyait meg is valósítja. Félek, hogy szürkeség vagyok, hogy szürkeség leszek. Félek, hogy feledhető vagyok. Félek, hogy létezem, de nem élek. Tudom, hogy nem élek, mert létezni és ÉLNI nem ugyanaz. Félek, hogy senki vagyok. De akkor ki vagyok? Félek, hogy minden eltűnik, amit szeretek. Félek, hogy mindenki eltűnik, AKIT SZERETEK. Pedig ez az élet rendje. Az emberek jönnek, és mennek. Semmit nem lehet ellene tenni. De én mégis félek. Félek az élettől. A jelentől, a jövőtől, de legfőképpen a múlttól, mert félek, hogy örökké a rabja maradok. Túl sok félelem, túl sok szorongás. Talán őrültség az egész, talán én is őrült vagyok. Bár az okosok azt mondják, egy őrült sosem gondolkodik el azon, vajon őrült e. Tehát nem vagyok őrült. Vagy mégis. Csak éppen egy elcseszett fajta, aki teljesen tisztában van az őrültségével. Még őrültnek sem vagyok jó. Látod? Félek, hogy nem vagyok jó, mert sosem voltam jó. Félek. Két A4-es oldalnyi tömény félelem, és a lista még nem ért véget, csak az enyém. Mert meguntam. Meguntam félni. De nem könnyű, nem félni. Mert mindig akad egy félelem. Félek, hogy ez egy szar vers lett. Tudom, hogy nem vers, Mindössze érzések, gondolatok, félelmek sokasága. SZORONGÁSOK.