chloemila2

[chloemila2]

Téridő

Kora reggel hazatérni, összeszedni.

Másnap este újra inni, visszatérni.

Késő éjjel hozzád menni, elvágyódni.

Aznap hajnal téged kérni, marasztalni.

Délidőben fénybe állni, megkönnyezni.

Napnyugtára fentről nézni, összeesni.

[chloemila2]

Kert az Égnek

Oltalmam a kerted adta,

Fát neveltél sírboltomra.

Nyughelyemben elmerülve

Leltem rá az üdvösségre.

Hantomon már virág nőne,

Télvíz fagya nem gyötörne.

Elmém csendben epekedik,

Testem tettre bocsátkozik.

Az Úr tudja, nincs ott helyem,

Mégis szabadjára enged engem.

Járom utam itt a színen,

Elmerengek megszűnt léten.

Néhanapján dereng, rémlik,

Kivé lettem volna mégis.

Ha nem járok a kedveikben,

Tán fenyő lennék kertjeidben.

[chloemila2]

Az utolsó szó jogán

Péntekenként fellebbezlek,

Vak bűnösként megkereslek.

Hervadt vigasz gyér reménye

Griffmadárként húz az égbe.

Golgotának tornácára

Lebegőként alád szállva

Érkezem, hisz éhezem,

Minósznál vár végzetem.

Száll a fényre minden lepke,

Lent a mélyben még sincs egy se.

Halott lelked föld porában,

Torkosságod áll útjában.

Szerelemmel felvértezve,

Szemfényvesztve, elvérezve

Látom már, hogy lehetetlen,

Hisz a pokol kútja feneketlen.

[chloemila2]

Ki nem mondott akarat,

Révbe nem ért madarak,

Mint a primer daganat

Lassan kinövi a testet,

Hogy maga alá temesse,

Ki világra jött volna.

[chloemila2]

Olykor rámtör a hiányod érzete,

mint gyermekre az éhség.

Akkor némán sír a szükség

és Ketten maradunk,

míg a mulandóság

földet nem hány a szívemre.

[chloemila2]

Csendéletté merevedett ismétlődő fázisok.Nevemen szólítanak a búcsúzók és én -mint ki az ördöggel-hálok a halállal.Hajnalban kiterítik porhüvelyem és te megkívánod rothadó tetemem.Elhalványult holdudvarod utolsó gyermekeként bosszút állok magamon.Addig kísérlek míg a kín egy újabb alakja át nem rágja magát a hitemen.Mire hazaérek vérzik mindkét lábfejem.Alatta némán sikít a szürke beton.Aznap éjjel kikaparom magamból a testnedvedet.Az eső tisztára mossa könnyeimet.

[chloemila2]

Lassan lehűl a levegő és én csak beakarok melléd feküdni az ágyba.Lehűzni a redőnyöket hogy soha ne keljen fel a nap.

Rágyújtanánk.Te megint kiboritanád a hamutálat és kiégne a huzat mert soha nem nyomod el a csikkeidet.De nem szólnék érte.

Most veri a szél a reteszeket és én nem tudom jobban a fülemhez szorítani a paplant.Valamikor észrevétlen kimászhattál mellőlem.Biztos csak nem akartál felkelteni mikor indulnod kellett.Emlékszem utoljára együtt úgy feküdtünk le hogy égve hagytad a villanyt.Pedig tudod hogy nem szeretem a hideg fényeket.Ha haza jössz remélem lekapcsolod.

[chloemila2]

Rorate

Honann tudná most mit érzek

Ki nem vágta még tyúk nyakát.

Hálát rebeg fém-érintésre

Rángatózik, vérben áll.

Így eresztlek el most téged

Egy csapással, félszegen.

Harangszóra hazahívlak

Halk imával, részegen.

Ha az egek harmatoznak

Szememből is könny fakad,

Kiváltság ott reménykedni

Hol halál fedi a szűz havat.

[chloemila2]

Mi vezetne a boldogsághoz?

Mulandó létünkben az öröklét hajkurászása,

Vagy öröklétünkben a mulandóság feldolgozása?

[chloemila2]

Mozdulatlan a kép,

Ismétlődő a hang.

Minden utat százszor letapostam,

Minden lélegzetem elpazaroltam.

Csontomat velejéig rágták,

Te is velem szembe futottál.

[chloemila2]

Kínok közt haltam meg,

Fehér lepkék közt ébredtem.

Az idő nem lineáris.

Minden szépségben a mulandóság

Minden örömben a bánat

Minden letargiában a megváltás

Minden beteljesülésben a rohadás

Ott bujkál.

Miért sír Mária szobra?

Örömkönnyeket kéne hullatnia.

Te mit hajkurásztál egy életen át?

[chloemila2]

Mély álomból felocsúdva,

Lélegzetek után futva,

Kántálom az igazam,

Oldom fel az utamat.

[chloemila2]

Az életet vetítik és én behunyt szemmel figyelem.

[chloemila2]

Nincsenek szavak az eksztatikus zsongásra mely mint déli harang csak zeng és zeng bennem szakadatlan mikor az ép felem karanténba igyekszik zárni aberrált képzeteimet.Annyi kérdés terhe fullaszt az igazság tengerében, hogy felszínen a fény,mint halandót a csillag-csak megvezet.

[chloemila2]

Hálátlanul hátrahagyott félig megrágott falatok:nézd mi maradt belőled.

Zárt termekben fel-fel fakadó ordító némaság ez: ami belőlünk maradt.

Letekintek a hetedikről:ölnöm kell,hogy éljek.

[chloemila2]

Nem vár haza a nyugalom sem az elvárt jutalom.Biccentéssel nyugszik bele az utolsó elvarratlan szál is untalan foszlásába.És én békében alszom el mert nincs kiért már ébernek lennem.

[chloemila2]

Átmenet nélküli telítettségek.

Hajnalban bomladozik a Moszkva tér.

Ki haza,ki hazulról.Mi két lét közt üresedünk.Visszanyeljük a fel-feltörekvő epét.Elválunk és lassan lopakodva visszatérünk sápadt kék, koholt oltalmunk alá.Rámragadt vibráló csendjeinket azóta is cipelem.