egyflaneuse - Tumblr blog

egyflaneuse · 2 years

Text

my theory on a personal love language

Books are my love language, I swear. Okay, that sounds truly like some tacky weheartit post from hell, but on the risk of sounding like a walking cliché, let me elaborate. Or rather, to prove to you that I am indeed not the personification of a tacky weheartit post from hell, let me elaborate.

I'm going to also jump over the whole "why-I-love-books-and-reading" segment because 1) it's not necessarily necessary to do that for me to make my point here and 2) we know. literally every time someone talks about why they love books it's the same 3 sentences. we're all on the same page.

But books as a love language are something else. And those of you who love books and love reading will definitely understand what I'm talking about without me having to explain _why books are awesome_ because without this understanding, you won't relate to this anyways. Which isn't a bad thing, it just means you're probably not the love of my life. Love languages are very important, I recommend you read the book about them. I'm happy to lend it to you.

Which is my segway to making my point here and explaining one of my primary love languages, unofficially added to the list of 5 created by Mr Chapman. Something I do to connect with people, and possibly where I feel the biggest bonding experience (aside from like idk saving the world together, facing life-threatening danger and bonding through trauma, these kinds of intense things) talking about books, giving each other books (writing books???).

When I was a kid, the books I read shaped me a lot, and they still do. They help me live the human experience from another person's view - this can be fiction and non-fiction. And many times, when the character is similar to me or going through something I had gone through, the writers have this way of describing these sensations, feelings, happenings in the human brain and in our lives that I could never do myself. Sometimes it gives me better understanding about myself as well, discovering things like small puzzle pieces I can put into my own big picture of myself and who I am as a person. I like to pick things out of books I relate to or things I simply like for some reason, underline them and kind of "store" them as my small puzzle pieces, like the mother in "A Walk to Remember". (I just don't have a journal to keep them in, but I most definitely should. Maybe a Notion page?? uh okay that sounds great, and very very mobile)

So for this exact reason, I always like to give people books so that we can discuss them in detail and find things in them we both like and resonate with, written by a third person which is just insane to me, like hello, we are CONNECTING by all three of us possibly having the same thought/feeling/opinion/experience/whatever. They can then also see my quirky little annotations (I hope this is what the tiny margin notes are called) and get to know me like they probably wouldn't get the chance to in everyday conversation, because some things simply don't come up. Like, maybe you'd never know my take on the spiritual healing powers of a hot bath if you didn't flip through my copy of The Bell Jar. And this goes for other people as well, I ache to know what people I feel connected to or want to connect with would call their favorite books, what writers they relate to, what their inner world looks like. Best way to get to know someone in my humble opinion - except if you don't read, but like... why not? :(

I always like to know everything, I like to dig deep, I crave a deeper understanding, a unique one, I love seeing the tiny details. And that's what's in books and writing, which makes them a perfect love language, don't you agree?

0 notes

egyflaneuse · 2 years

Text

Hirtelen megütött egy emlék a régi önmagamról, illetve egy érzés, ami több emlékképből állt össze hirtelen, ahogy a régi (archivált) instagram posztjaimat nézegettem, amiket anno elrejtettem a profilomról, mondván "megváltoztam, ez már nem tartozik ide". Most viszont, ahogy olvasgattam őket, ahogy merengtem rajtuk, és ezzel egyidőben felidéztem az eredeti pillanatot, amikor 1-2 év után újra rájuk néztem, egy kép után kutakodva, amit Carlának akartam megmutatni Kis Hercegről, akit évekkel ezelőtt vesztettem el egy autóbalesetben. (Side note: milyen érdekes, angol nyelven nem azt mondjuk, hogy balesetben, nem benne, hanem balesetnek, neki. A baleset, mintha saját akarattal, saját erővel rendelkezne, aminek mi alá vagyunk rendelve - ami, ha belegondolok, igaz is. Egy apró rag mennyit képes változtatni egy szó súlyán.)

Ahogy Carlának meséltem Kis Hercegről, és ahogy ő megnyílt nekem egy hasonló veszteségről az ő baráti körében, magunk is megdöbbentünk a hasonlóságokon. Kis Herceg és Magda elképesztően hasonlítottak, legalábbis olyan dolgokban, amik igazán számítottak. Mindketten birtokoltak egyfajta megértést, empátiát, de nem csak embertársaikkal szemben, hanem - ez most talán bután fog hangzani, de remélem, ki tudom fejezni, amit szeretnék - úgy összességében a világgal szemben. Megértés, elfogadás, elnézés. Mintha valahogy az egész fölött állnának, morálisan. Talán a halál teszi ezt velük, vagyis inkább velünk, és ahogy tekintünk rájuk a visszapillantótükörben, de ami kétségtelen, hogy bizonyos szinten ez igaz volt, már akkor is, amikor éltek. Én legalábbis így tekintettem Kis Hercegre, mint valami emberfeletti, mégis időnként fájdalmasan emberi karakterre. Bölcs volt, megbocsátó, mindig megtalálta a jót az emberekben és mindenben, humoros volt, intelligens, soft spoken, delicate. Finom, kényes. Törékeny. Naiv, sebezhető, érzékeny. Gyermeki. Friss.

Annyi mindent át kellett élnie röpke 18 év alatt, és mégis ilyen maradt. Nem változott. Valahogy nem hatolt át rajta a nemzeti negativizmus, nem mérgezte őt meg, nem érinthette meg. Szeretem azt hinni, hogy egy bizonyos mértékben én is ilyen vagyok, viszont én - akkor azt hittem, végleg - elvesztettem ezt 2020 októberében. És el akartam rejteni minden bizonyítékot arról, hogy egyszer ez nem így volt. Régen én is ártatlan voltam, hiszékeny, nyitott, mindig hittem egy happy endingben, azt láttam az egyetlen lehetőségnek. Csodáltam a világot magam körül, izgatott voltam a jövőmmel kapcsolatban, nevettem, spontán voltam, fűtött a kalandvágy. Észre sem vettem, ahogy ez a láng kialudt bennem, pedig hirtelen volt és drasztikus. Mivel az introspekcióm anno nem igazán törte át az eszmei határokat, nem érte el az érzelmi világom, egyszerűen átsiklottam az idomulás felett és racionalizáltam azt. El voltam veszve. Nem tudtam, hogy állítsam magam helyre, mert nem tudtam, mi sérült. Olyan volt, mint sötétben tapogatózni, nem tudtam, mit kéne keresnem, hol, illetve találnék-e egyáltalán valamit. Illetve... nem tudtam, hogy keresnem kéne-e valamit.

És most, ahogy gyógyulok, és a terapeutám segítségével próbálom újraépíteni/kiépíteni a kapcsolatot magammal, hirtelen azon kapom magam, hogy hiányzik a régi énem. Hiányzik az az állapot, ami akkor volt, mielőtt bezárkóztam, mielőtt lecsúsztam. Kezdek visszatalálni hozzá, beintegrálni a jelenlegi önmagamba. A belső Kis Hercegem, a belső kis Rebekám.

0 notes

egyflaneuse · 2 years

Text

Nagyon furcsán érzem magam. Mindig vágytam románcra, szeretetre, a nagy Őre, reménytelen szerelmesnek nevezem magam kamaszkorom óta.

Egy ideje már tudatában vagyok annak, hogy nincs minden rendben velem, ami az érzelmi világomat és a kötődésformámat illeti. Nehezen fogadok el dolgokat, nehezen érzek, nehezen engedem be őket, és bizonyos dolgokat túl könnyen, másokat pedig túl nehezen engedek el. Persze, nem kéne így beszélnem magamról, hogy "nincs minden rendben", de ezt most úgy értem, hogy bizonyos gondolkodás- és viselkedésformáim egészségtelenek. Legalábbis úgy érzem, limitálnak engem abban, hogy átéljem az ilyen dolgokat, mint az igaz szerelem meg ilyenek.

Múltkor, mikor S egy hatalmas ugrással mondhatni betört - én mindenképpen betörésnek éreztem, ami történt - a személyes terembe, valami történt bennem. Nem mondanám, hogy eltört, nem. Ez a valami szerintem még anno tört el bennem, nem tudom pontosan, mikor.

Tudom, hogy nem rossz dolog magában az, hogy én nem akarok tőle semmit ezek után. Minden jogom megvan hozzá, efelől semmi kétségem. De valahogy ez az egész annyira távolra helyezte tőlem a románc gondolatát, hirtelen tettem egy 180 fokos fordulatot, mintha ellőttek volna engem a Föld másik felére. Mondjuk a románc a déli sarkon van, én meg az északin. És jelenleg a közelébe sem akarok menni. Nem tudom, ez pontosan mit jelenthet, vagy miért lehet, de elgondolkodtató.

Ahogy visszatekintek, nekem mindig is volt egy elképzelésem arról, hogy mit szeretnék, ami a szerelmet illeti. Milyen legyen a másik, hogy viselkedjen, hogy tekintsen rám, mit gondoljon rólam, mennyire és hogyan szeressen, és a kapcsolatunk fejlődéséről is szigorú elképzeléseim voltak. Természetesen a való életben átélt tapasztalataim egyáltalán nem feleltek meg ennek, ami ugye normális, csak én ezt nehezen fogadom el, szerintem még mindig. Újra és újra azon kapom magam, hogy csalódom, de ez egy olyan csalódás, amit tulajdonképpen magamnak okozok. Mostanra ezen tapasztalatok miatt azt szoktam meg, hogy a szerelem mindig csalódás, sosem az, amit én akarok. És valahogy én ezt az elejétől fogva túl könnyen fogadtam el. Azt hiszem, a szexnél ugyan erről van szó. Sosem élveztem úgy igazán, ahogy mindig is élvezni akartam, ahogy a fantáziáimban élveztem, és mivel nem tudom pontosan, hogyan érhetném el ezt a szintű élvezetet a való életben, inkább beletörődöm abba, hogy sosem jutok el oda, és ezáltal taszítóvá válik nekem mind a szex, mind a romantika. Nem tudom, ez utólag mennyire lesz követhető, nekem ez most értelmesen hangzik a fejemben.

Az S-szel történtek után valami jelentéktelenre volt szükségem, valami felszabadítóra, és így kerültem Victor negyedik kerületi lakásába hajnali háromkor. Ez is egy ambivalens élmény volt, hogy őszinte legyek. Jó volt vele, mert - mint mondtam - nem jelentett semmit, úgy éreztem, kontrollban vagyok, hiszen én akartam idejönni, én akartam vele lefeküdni. Ahogy visszagondolok rá, tényleg jelentéktelen volt minden, ami ott történt. A beszélgetések, ahogy rám nézett, ahogy nyögött, minden, amit közben mondott. A bókok nem érződtek bóknak, az érintések valahogy egyáltalán nem voltak intimek, és hirtelen azon kapom magam, hogy Sebastianra gondolok (fene a sok S-be), akivel voltak egészen intim pillanataim, sőt, iszonyatosan intim pillanataim is, amikor majdnem úgy tűnt, mintha tényleg törődtünk volna egymással - és talán egy bizonyos szinten valóban így volt. Szerettem vele lenni, mert nem volt túl jelentőségtelen, de túl jelentőségteljes sem.

Miután elhagytam V lakását és a felkelő nap alatt, a friss hajnali levegőn sétáltam a sarki parkon át, arra gondoltam, mennyire taszító szexuális élményeim voltak, és hogy tulajdonképpen vele is csak egyszer volt jó, és vajon lesz-e valakivel valaha olyan jó, ahogyan én ezt anno elképzeltem, meg ahogy a könyvekben, filmekben mutatják. Jelenleg reményteljesen nézek a jövőbe ilyen téren, azt hiszem, egy olyan korszakom kezdődik, amiben minél több tapasztalatot szeretnék gyűjteni, és csak és kizárólag jelentőségtelen dolgokat vállalok, vagy maximum olyasfélét, mint Sebastiannal. Egy másik érzelmileg elérhetetlen ember, akivel nincsenek tétek, akivel nincs kötöttség. Tudom, hogy ez egy védekezési mechanizmus, hiszen így a legelkerülhetőbb a csalódás, de úgy érzem, most egy kicsit erre van szükségem. Hogy ne reménykedjek, hogy ne várjak, hogy ne csalódjak, hogy ne legyenek átlépve a határaim, hogy a kezemben legyen a kormány, hogy ne akarjak kötődni. Csak felületes dolgokat szeretnék, élvezeteket, aggodalommentességet.

Valamilyen szinten felszabadító ez is, azt hiszem, életemben először mondhatom teljesen őszintén, hogy nem motivál a szerelem, legalábbis amikor férfiakkal kommunikálok, nem arra fogok mindig gondolni, hogy atya ég, ővele lehetne valami, talán tudnám kedvelni, talán ő tudna kedvelni, kérlek, kedveljen. Életemben először nem fogom ezt akarni, mert ha kedvel, ha érez valamit, az nekem komplikációkkal jár. És most furcsán örülök ennek, hogy végre nem fogok ezektől függeni. Ezektől, mármint a férfiak érzelmeitől irántam, a gondolataiktól. Nem akarom elemezni a soraikat, gesztusaikat, nem akarok azon aggódni, hogy a jó válaszokat adom-e a kérdéseikre vagy nekik tetszően viselkedem-e. Csak jól akarom érezni magam, következmények nélkül.

0 notes

egyflaneuse · 2 years

Text

A quick dump because I don't have my journal

Eldöntöttem az első pár sor begépelése után, hogy ezt inkább magyarul fogom csinálni, valahogy angolul nem éreztem jónak, nem tudom. Lehet a magyar levegő.

Április 26-ot írunk, csodálatosan szürke tavaszi nap, csiripelő madarak, kotyogós kávé, szabadság, anyukám öreg laptopja, amin iszonyatosan bizonytalanul pötyögök. Ezutóbbi zavar.

Szerettem volna írni arról, ami nemrég lefolyt az életemben, ugyanis szerintem még a naplómból is hiányoznak ezek a részletek, szóval már valamit muszáj csinálnom, meg ki is kívánkozik. Tehát. Van nekem egy - vagyis lehet, már csak volt - barátom, Selim. Selim egy nagyon rendes srác, akit röpke két éve ismerek, de valahogy sosem lógtunk együtt egészen pár héttel ezelőttig.

Az első két találkozásunk röpke volt, nem igazán beszélgettünk, csak "beugrott hozzám a melóba" még amikor a Penny-ben dolgoztam (sötét napok, nem beszélünk róla - ez az időszak ugyanis valóban a túlórákról, a depresszióról és egy nem túl boldog kapcsolatról szólt).

Idén viszont mindketten szingliként, először úgy igazán megbeszéltük, hogy elmegyünk egy jót enni. Szó sem volt itt randiról, félre ne értsetek, viszont érdekes módon a találkáink elején mindig jelen volt valaki (egy barát, kolléga akitől éppen elköszöntem), aki rákérdezett nálam, hogy "Ez most egy randi?". Engem mindig iszonyatosan kellemetlenül érintett ez a kérdés, és villámgyorsan rávágtam, hogy "Dehogyis!", hiszen én ezekre a találkákra tényleg nem így gondoltam, legalábbis akkor még. Nagyon szerettem Selimmel lenni, mindig iszonyatosan sokat nevettünk, fájt az arcom, annyit mosolyogtam, úgy éreztem, mindent elmondhatok neki és mindent el is akartam mondani neki. Illetve nagyon tetszett, hogy mennyire asszertív, mennyire a kezébe vette a dolgokat. Gyakran akart látni, és minden olyan egyszerűen ment. Idővel kialakult köztünk egy flörtölős légkör, és kezdtem elbizonytalanodni. Voltak pillanatok, amikor majdhogynem... vonzódtam hozzá? Viszont ezekből a momentumokból mindig kizökkentem, úgy voltam vele, hogy jaj oké mégsem fujci.

De aztán mindig visszajött. Volt egy kb. egyhetes időszak, vagy maximum kettő, amiben vártam az üzeneteit, rossz volt, ha nem írt, a többi srác kevésbé érdekelt, ő pedig már majdnem hiányzott nekem. Aztán megtörtént az ominózus este, amikor elvitt graffitizni. Nagyon jól éreztem magam, de utólag kicsit ködösítve látom a történteket, illetve hogy én aznap hogy tekintettem őrá pontosan. Bizonyos pillanatokban már kiábrándultan, ha jól emlékszem. Nagyon próbáltam eldönteni, hogy mit akarok, és úgy voltam vele, hogy az, ahogy aznap éjjel érzem magam, majd dönt. Próbáltam odafigyelni magamra, arra, hogy hogyan érzek, és nem arra, hogy mit gondolok, vajon szeretném-e azt, hogy megcsókoljon vagy valami legyen, érzek-e fizikai vonzalmat és a többi. Próbáltam elkapni egy pillanatot, amikor megtörténhetne, de annak ellenére, mennyi filmbe illő helyzetet adódott, sosem érződött helyesnek. Tudtam, hogy ez jó csókjelenet lehetne, de mégsem akartam. Ezt vehettem volna jelnek, hiszen ezen a ponton már tudtam, hogy ő akar tőlem valamit, és már csak idő kérdése, hogy lépjen, de úgy voltam vele, hogy kivárom, hátha részemről meg általánosságban köztünk is beérik a maga tempójában ez az egész. Vehettem volna jelnek, és hazaküldhettem volna, viszont hulla fáradtak voltunk mindketten, és úgy voltam vele, hogy tudod mit, maradj nálam reggelig, picit aludj, aztán innen elindulsz majd, amikor el kell indulnod. Nem akartam hulla fáradtan átmetróztatni a városon, pedig igazán megtehettem volna, és - nem kéne szigorúnak lennem magammal, már látom, ahogy a terapeutám ráncolja a szemöldökét - meg kellett volna tennem, de nem, mert folyamatosan people pleasing üzemmódban vagyok, és úgy érzem, FEL KELL AJÁNLANOM, kedvesnek és accomodatingnek kell lennem, persze persze. Szóval száz szónak is egy a vége, mellettem hajtotta álomra a fejét. Rossz érzést keltett bennem ez a tény már akkor is, úgy éreztem, ennek nem így kellene lennie, ez kellemetlen, és talán már akkor eldőlt a fejemben, mi lesz ennek a sorsa köztünk. Semmi sem történt akkor még, felébredtünk pár óra múlva, ő még fáradtabb volt, mint mielőtt lefeküdtünk, én pedig aludni akartam tovább, mert semmi dolgom nem volt aznap. A kezemet nyújtottam neki, ahogy az ágy fölé állt elköszönni, és motyogtunk egymásnak valamit, hogy szép napot meg vigyázz magadra meg mittudomén, aztán elment.

Kicsivel később a telefonom rezgésére keltem. Valaki hív, de mégis ki lehet az? Jesszusom, lehet, hogy a meló. Félálomban, vakon kezdtem keresni a telefont, próbáltam fülelni, mikor erősödik a rezgés, mennyire járok közel a helyhez, ahova hajnalban ledobtam a mobilom. Kezdtem pánikolni. Milyen nap van ma? Dolgoznom kéne? Elnéztem a beosztást és elkéstem? Valami gáz van? Mennyi az idő? Volt valami időpontom, találkoznom kellett volna valakivel?

Végül a konyhaasztalon találtam meg a percek óta folyamatosan rezgő telefont, gondoltam, valaki nagyon akarhat tőlem valamit, biztos baj van. Ahogy felemeltem a kijelzőt, és - kontaktlencse illetve szemüveg hiányában - az arcomhoz egészen közel tartva megláttam, ki az, a pánikot átváltotta a zavarodottság. Selim? Mit akarhat ez... reggel kilenckor? Hát nemrég ment el. Felvettem. Azt mondta, elfelejtett valamit, mindjárt itt van. Gondoltam szegény, biztos itt hagyta a pénztárcáját, vagy a maszkját, vagy valami. Pár perc múlva megint hívott, hogy engedjem be. Pizsamában, félálomban vártam a nyitott ajtóban, ahogy vette a lépcsőfokokat. Nem tudom felidézni az arckifejezését, amikor felért (valószínűleg azért, mert nem láttam), pedig talán leolvashattam volna róla, hogy mi fog történni.

Megkérdeztem, mit felejtett el. Én ugye egy tárgyra számítottam. Ő viszont elkezdett arról beszélni, hogy vissza kellett jönnie, mert én vagyok a legédesebb lány, akit valaha látott - itt valamit még mondott, de teljesen kicsekkoltam, fel se nagyon fogtam, mi történik, ismétlem, ÉN MÉG FÉLÁLOMBAN VOLTAM ezen a ponton, a következő dolog, amire emlékszem, hogy azt mondja, olyan aranyosan alszom és képtelen nekem egyszerűen a kezét nyújtani, amikor elmegy, úgyhogy most meg kell csókolnia. A mondat végével már nagy lendülettel közeledett felém, én pedig akkor nagyjából felfogtam már, hogy mi a fene fog történni, és gondolkodás nélkül kitettem magam elé a kezem, hogy álljunk meg, mi a franc. Értetlenkedtem ott egy percet, és szerintem reméltem, hogy ezen idő alatt valahogy eltűnik belőle is a szándék, de ő csak állt ott és várt. Én pedig úgy voltam vele, hogy igazából mindegy, akkor nézzük, ez milyen lesz, ha jó, akkor jó, ha nem, akkor meg legalább tudom - és nem volt jó. Nem érződött helyesnek, minden egyes sejtem ellenállt ennek, üvöltött az egész helyzetről, hogy ez nem helyes, ennek nem kéne megtörténnie, pontosan azt éreztem, mint korábban ezeknél a filmbe illő pillanatoknál, amik amúgy remek csókjelenetek lehettek volna, csak valaki mással. Ez viszont, ami akkor éppen történt, minden volt, csak nem jó csókjelenet. Ő szerintem egy romantikus filmben érezte magát, mint a hősszerelmes, aki nem képes szíve választottját otthagyni úgy, hogy ajkaik még nem érintették egymást, úgyhogy nagy gesztusként visszarohan Csipkerózsikához (hozzám, mert amúgy én próbáltam aludni), és egy csókkal kifejezi érzelmeit és felébreszti a hercegnőt vagy nem tudom. Csak sajnos én nem ugyan ebben a filmben játszom, hanem a sajátomban, amit én rendezek, és ez a jelenet egyáltalán nem illik az én forgatókönyvembe, és nem egy pozitív, hanem inkább egy negatív fordulatot hoz magával. Az én álláspontomból ez egy bukott gesztus volt, kellemetlen, out of touch, elcsúszott, indokolatlan. Mármint hogy nekem ez nem volt romantikus, hogy reggel kilenckor felkeltesz engem mély álmomból azért, mert te most azonnal meg akarsz csókolni a lakásom előterében. Semmi romantikus nincs ebben, az ég világon semmi.

Nagyon nem tetszett, hogy ez megtörtént, nem csak ahogy történt, hanem egyáltalán. Én ezt amúgy nem akartam. Mármint tudom, hogy végül én csókoltam meg őt, de csak azért, mert iszonyat álmos voltam és bekerítve éreztem magam. Tudom, ez nem teljesen az ő hibája, ugyan úgy mondhattam volna nemet, de abban az adott helyzetben nem éreztem úgy, hogy ezen keresztül akarom vinni magam ("én ezt nem akarom", és akkor utána tök kínos és úristen, inkább essünk túl rajta és tudom, hogy ez nem egészséges, és végül nem lett jobb, sőt...), szóval inkább a "engedelmeskedj és akkor vége lesz" taktikát választottam, mint mindig, sajnos. Nehogy kellemetlen legyen, nehogy megbántsam ennek a férfinek az érzelmeit, a kis törékeny egóját. Inkább legyen nekem kellemetlen utána. Mármint ez az eset annyira nem volt tragikus, csak megfigyeltem, hogy ez nálam sajnos szintén egy viselkedésminta, amit nagyon gyorsan meg kell változtatni. Nem szabad mások kényelmével és érzéseivel többet törődnöm, mint a sajátommal, ezzel folyamatosan magam felé vagyok tiszteletlen, és az nem oké. Meg ugye, ilyen alapon hogy várom el másoktól ezt a tiszteletet, ha még magamnak sem tudom megadni. Blablabla. De igaz. Mit tanultunk? Az ilyen helyzetekben az én komfortérzetem az első.

Ezek után próbáltam visszaaludni, ami sikerült, mert iszonyatosan kimerült voltam, de annyira felkavart ez az egész, meg hogy amúgy tök rossz érzéssel töltött el maga a csók, hogy nagyon nehezen tudtam megint lenyugodni. Tudtam, éreztem, hogy nekem ez nem kell, én ezt nem akarom, ezt tövében el kell vágnom, és nekem ettől jó távol kell kerülnöm, szóval az, hogy most itthon vagyok, egy kellemes egybeesés. Valahogy mindig jól jönnek ki ezek az utak, valamitől mindig pont el kell távolodnom, amikor eljön az indulás napja. A maradék Bécsben töltött időmben pedig teljes mértékben rámentem a kompenzációra, amit ilyesfajta kiábrándulásaim után szoktam csinálni. Teljes mértékben el vagyok borzadva ilyenkor utólagosan a viselkedésemen, a gondolataimon, hogy "Úr Isten hát én mit gondoltam", meg hogy gondoltam, meg hogy ez mennyire kínos, miket mondtam, miket csináltam, majdnem éreztem is dolgokat, fúj. És kompenzálnom kell. Írok a srácoknak akik felé semmi komoly szándékom nincs, elmegyek bulizni és hazamegyek egy dögös francia sráccal, egyszóval kiélem magam, kicsekkolok, leválasztom magam ettől az egésztől érzelmileg, összepakolom a jelképes bőröndöm és felugrok az első jelképes vonatra, ami jön. Nem tudom, a terapeutám mit fog ezzel kezdeni (persze ilyenkor van három hét a két időpontunk között amúgy), szerintem azt fogja mondani, hogy "megijedek a saját érzelmeimtől", ami részben igaz, de nem tudok teljesen azonosulni azzal a narratívával, hogy itt most csak erről van szó - mert igen, úgy viselkedem, mint akiben ez folyt le, és bizonyos szinten amúgy igen, viszont én tényleg azt érzem, hogy ez egy amúgy is labilis dolog volt köztünk, abszolút figyeltem a saját érzelmeimre, ráhagytam az időre, hogy majd eldől, mi ez köztünk. Én aznap éjjel már elkezdtem afelé hajlani, hogy inkább haverság, ez a reggeli incidens pedig ezt abszolút lepecsételte bennem.

0 notes

egyflaneuse · 3 years

Text

Love languages and why they are important

Okay i actually won't write much about what they are because it's ... it's 2021 just look it up but basically there are 5 love languages which are:

1. Acts of Service

2. Quality time

3. Giving/Receiving gifts

4. Physical touch

5. Words of affirmation

There is a test you can take to find your dominant love language which basically shows you how you give and receive love. Mine for example is acts of service so I like doing things for people and I feel loved when people do things for me. Words of affirmation on the other hand is quiiiite low on my list so telling me you love me doesn't actually make my heart skip a beat that much. Doing the dishes or helping me with an errand or project on the other hand (especially without having to ask you to omg) feels like 50 "I-love-you"-s. You get the gist.

The love languages are also a big help in showing you how you can give love to yourself the most effectively, other than helping you navigate your relationship with others. Buying yourself that cute top for example could be the biggest act of self love if your dominant LL (love language) is gifts. For me, it would be cleaning my space, making myself dinner, drawing a bath, taking care of the things I've been putting off etc.

What I realized in the past few days though, is that these things were exactly what have been the hardest for me. Which sounds so stupid, like these are such easy things to do, right? Well, not when you have depression, PTSD and whatever else, I can't afford to be diagnosed officially. All I have is the therapist at the women's organisation worrying about me. Which is of course better than nothing! Anyways, depression makes these very little things extremely hard.

For the past few months, making an actual home cooked meal has been the hardest thing I have ever had to do, although I've been doing it almost every day for 4-5 years. Cleaning my room is also an impossible task, so is doing anything so that my apartment feels more livable and homey. I just avoid these at all costs. Now, depression do be like that, for heavens sake some days I'm just happy that I get out of bed, you know?

But I wonder if it also has to do with my love language? Ironic isn't it, that somehow the way I could love myself the best is exactly what feels the hardest. I don't really have much love in me to give right now. Not for me, not for others. If I think about it, I always always just loved doing things for my friends and family and everyone but now I am really reluctant to make offers.

0 notes

egyflaneuse · 3 years

Text

Having noteless text posts makes me feel like a tortured genius

2K notes · View notes

egyflaneuse · 3 years

Text

Writing challenge day #3

There are so many, holy crap. How do I choose one memory to write about? Especially since I blocked out half my childhood so I can't even pull a nostalgic story of sitting under a cherry tree with my grandfather and our dog. I mean we might have done that but I wouldn't know.

Should I choose a good memory? A sad one? A joyous one? A traumatic one? Nah, definitely not the latter.

Maybe I'll write one about my best friend. I'm just gonna call her Gin.

If anyone asked when her and I became friends, I'd describe them this day. Well, evening, rather.

We were out in the park in our hometown with a bunch of kids who we were about to spend 5 years in high school with. You see, we thought it a good idea to get to know each other as a class and make our first day in school a bit less awkward. That day we were all friends, the years ahead seemed very promising. Anyway, after most of the others went home, Regina and I decided to hit the playground together like the cool free-spirited 14-year-olds we were. Oh, yes, I guess it's also important to mention that we knew each other from grammar school, we just never talked for about 8 years, right until we got accepted into the same high school.

So, we got on the swings and got to talking, and as the sun went down on that warm summer evening, we found ourselves sharing the deepest darkest pieces of our pasts to each other. I still remember the connection I felt to her that evening. I guess we were bound to be soulmates, best friends, sisters. I don't really remember what exactly was said, I just remember the secrets that were told then, and the feeling I had. The feeling that maybe I found a friend that was different from the ones I had before. A serious friend. You know, the one you have the deep conversations and the big plans and projects with, the one you share your first cigarette and your first apartment with, the one that's there through all the big life experiences. And boy was I right.

0 notes

egyflaneuse · 3 years

Text

we all need to learn how to say no, right? I find it extremely hard sometimes. I mean, hey, if the favour doesn't cost me my life, it's not that big a deal, right? I'm only slightly inconvenienced and I helped someone, I can feel better about myself now! buuuut I usually don't.

sometimes I feel like I don't even have the opportunity to say no. you know what I mean? as if something horrible would happen if I said no when my boss called me on my free day to ask if I could come in. as if the sky would fall down if I didn't drive this person an hour out of town at 6 in the morning.

but if I don't respect my time, why should they?

0 notes

egyflaneuse · 3 years

Text

Writing challenge day #2

Things that make me happy

There are loads of things on that list, this is going to be easy. And random.

Naturally, the sun makes me happy. When it wakes, when it caresses my face, when it sets. The moon and the stars make me happy too. Nature makes me happy. The smell of nature. A nice breeze. Having nowhere to be, nothing to worry about. Simplicity makes me happy.

Dogs. Cats. Horses. Cows. Birds. A cosy evening. A cozy morning, actually. A cup of coffee. A nice view. Lights. Sometimes, darkness. Cocoa. Aesthetics. Elegance. Pastel colours. Pretty buildings. The light hitting those pretty buildings in a way I wish I could capture accurately, but can't.

Trains. Planes. Boats. Cars. And wherever they take me, but the journey actually makes me even happier. I enjoy them more than anything. Exploring. Finding secret spots in a strange place. Discovering little streets and stepping on them as if I was the very first one ever doing so. Coming home again. Finding my home in those new places and wondering what home even means.

My friends. Catching up with them after a while. Doing crazy, new things at random just because we feel like it. Sharing my feelings and finding understanding. Hugs.

My boyfriend. His hugs especially. His cooking. His scent. Seeing how happy he is after I had done something for him. Feeling safe.

My father. Pictures. Paintings. Museums. Rollerskates. Books. Dancing. Theatre. Acting. Performing. Perfumes. Pastry. Tea. Music.

(The fact that I have "My favourite things" in my head now urges me to stop writing this so, until next time.)

0 notes

egyflaneuse · 3 years

Text

Writing challenge day #1

Okay, so in this first part I’m supposed to write about my personality.

This is one of the things most people hate, right? Describe your personality. And just how am I supposed to do that? I’m not even sure what I am really like, I get so confused in the personalities I create for other people. That’s one thing about me though, I guess: I’m adaptable. I wanna be liked.

That actually doesn’t say it all. I have a very strong fear of being disliked or even not being very liked. I feel like I need to be loved by everyone who meets me. I always want to put my best foot forward. But here’s the thing: sometimes the foot I put forward doesn’t really feel like mine. I feel truly inauthentic sometimes and I can’t stop myself. It’s like a reflex, I forget what I’m like and remembering these moments makes me think that I don’t even have a developed sense of identity.

I mean I am getting there I’m just not quite there yet. What is there about me that I know for sure...?

I care. I care a lot. Whether it’s out of my fear of being disliked; or better said not loved, I truly do care. I care about other people’s feelings though sometimes I tend to put my own before theirs. But I guess that’s because I’ve had my fair share of personal troubles and I don’t really feel like I can be there for people until I can be there for myself, you know? And I feel quite abandoned by my own self. But anyway, that is not my personality.

I care about animals as well, a lot. I don’t really have favourites but one of my biggest passion is horses so I guess they are somewhere in the top league. Since it’s been part of my life since I was 5, I guess it adds to my personality. I could even be called a horse-girl and I would not get mad about it.

People also described me before as funny and I like to think that’s true. I love making people laugh, I love entertaining. I think that is partly because I love making people happy and through that they will have positive feelings for me, and also because I love attention. I’m also quite insecure though, especially since last year. I don’t really want to write about it here, I refuse to make that part of my personality description. But something that I feel like I should mention is, that I’m very scarred. I have a lot of negativity inside and I find myself in a position where I don’t know how to deal with that. I’m lost. I used to be very positive you see, though I guess I had always been hurting just a little. I’m very good at repressing stuff.

Let’s go on.

I’m also loud, passionate and quick tempered. I’m overly friendly. I can be very naive. I’ve recently become quite serious and I miss my fun side. I am still fun, though. Sometimes. I do love to laugh and go out and feel free. I love art, too. And nature. I also love quiet but I have trouble sleeping without some kind of noise. I love talking about myself and my interests but I need questions to guide me, otherwise I get lost. I love dancing and singing and especially acting. I love meeting new people, I sparkle the most then, I think. I adore reading and being somewhere else. Escaping. I love not being in real life. I love old things and pretty things, especially pretty old things. I can be quite charismatic but also quite shy. I talk a lot but only around the right people. I get really moody sometimes and I’m not much fun to be around in those moments. I also get bored very easily and change my mind and complete attitude in a heartbeat. I enjoy something in one moment, then hate it the next. I want to do one thing tomorrow but when tomorrow comes I dread the plans I had made before. There is many things I wanna do and be but I’m scared of failing.

I don’t know what else to say. I guess I could go on writing random stuff but I’m not sure I should. On another note, I’m also not sure I could have grabbed the essence of what I am like in the things I had written. Could I? I’m even scared of doing this wrong. How should I present all that I am? Words just seem so little. Anyways, this isn’t a great memoir that’s supposed to do that, it’s just a dumb post no one is even reading. I did my job, I wrote about my personality. I think.

0 notes