egyidiotakisfiupanaszai - Tumblr blog

egyidiotakisfiupanaszai · 1 year

Text

Csodák csodájára semmilye sem tűnt el, pedig korábban akárhányszor járt a városban, valamitől mindig megszabadították. Egyszer egy tolvaj mesterterv szenvedő alanya is lett, legalább egy tucat sorstársával együtt. Éppen a Placa de Catalunyán üldögélt a nagy melegben a szökőkút körül, mikor megjelent egy eszméletlen jó nő, pont annyi ruhában, hogy még nem tartóztathatta le az erkölcsrendészet, de tényleg valami csodacsirke, akinek éppen akkor és ott véletlenül kiborult a retikülje. A téren található férfi populáció szigorúan csak két részre oszlott: akik odaugrottak segíteni összeszedni a kacatokat és akik tátott szájjal, levegőt sem véve bámulták. Mire a cicuka a szempilláit rebegtetve megköszönte a segítséget és ellejtett az egyik mellékutca felé, a társai minden mozdíthatót elvittek a nézőközönség soraiból. Volt, akinek a fotóstáskája tűnt el, volt, akinek a hátizsákja, Camfordnak pedig a 36 hónapig érlelt iberico sonkája szatyrostul, amit pár perccel korábban vett a piacon.

Ha már ott volt, Camford bement a templomba, életében először. Néhányszor már próbálkozott korábban, de a hosszú sorokat látva mindig meggondolta magát, ott lesz az még pár évig, nem kell kapkodni. Meglepően kevesen vártak a bejutásra, Barcelonában a reggel nyolc nagyon korainak számít.

Leült az egyik szélső padra és próbálta megemészteni a látottakat. Valahogy nem akaródzott neki elhinni, hogy ez az Isten háza, hogy valaha is fogják ezt az épületet áhítatra és imádkozásra használni. Persze, fogják, minden bizonnyal hatalmas és fényűző miséket cerebrálnak majd, de az egész, a hangulatában olyan Camp Nou szerűnek tűnt. A Camp Nou-ban nem egyszerű focimeccseket tartanak, az egy óriási, világméretű show része, amit mindenki szeretne látni, még azok is, akik nem szeretik a focit. Camford is járt ott, noha egy játékost sem tudott volna megnevezni Messi kivételével. Ez az óriási csorgatott homokvár, építészetileg nagyon szép, de hasonló sorsra fog jutni, mint a Camp Nou, ide cool lesz eljönni és végig ülni egy misét, de aki el szeretne mélyülni a hitében, az máshova menjen.

Oké, oké, most még melósok kalapácsolnak meg kiabálnak egymásnak, ami nem segíti az áhítatot, de nincs benn meleg és nincsenek is sokan, ami viszont igen, úgyhogy Camford maradt, szeretett volna átgondolni néhány dolgot, ami az elmúlt hetekben többször eszébe jutott.

Itt van például a halál. Ugyan a fogyás még nem kezdődött el, sőt, mióta eljött az Adriáról talán még hízott is valamennyit, tehát nagy eséllyel fél éve még biztos van hátra, de sokkal több nem nagyon, és mégsem tud az elmúlásra úgy gondolni, hogy sajnálja magát, mert lefőtt a kávé. Emlékezett rá, hogy mikor az apja meghalt, nem érzett semmit, pedig a maguk módján, nagyon jóban voltak az öreggel. A temetésen egy kicsit elérzékenyült, de a fogadáson már jobban érdekelte ki készítette a kacsamáj pástétomot, mert istenire sikerült. Hisz az élet megy tovább. Ha akarja az ember, ha nem, akkor is és úgy jobb neki, ha akarja.

Mikor már látszott, hogy komolyabb jövőt szánnak neki a cégnél, elküldték egy gyorstalpaló üzleti tanfolyamra, hogy konyítson ahhoz is valamit, biztos nem árt. A cég a Harvarddal állt szorosabb kapcsolatban, az összes amerikai partner ott végzett, de Camfordot mégis inkább az MIT-ra küldték. A Harvard a nagyképű és gazdag okosgyerekek presztízs szórakozóhelye, de az MIT-n ott a híres-hírhedt East Campus, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy belőtt diák hajnali kettőkör eccálfaszban pizzázót keres és az illető diák pár év múlva vagy Nobel díjat kap, vagy feltalálja hogyan lehet az internetet marha trágya nemesítésre használni és milliárdos lesz harminc éves korára. A partnerek azt gondolták, Camford jobban illik az MIT diákok közé és igazuk volt.

Az egyik órán, a saját köreiben világhírű professzora arról adott elő, hogyan lehet sikeres a vezető és a legfontosabb tényezőnek a motivációt nevezte meg. Az ő elmélete szerint a sikeres vállalatvezetők szinte mindegyikének a legfontosabb drivere, hogy a halála után maradjon valami, egy „big thing”, ami lehet egy forradalmian új termék, egy új, róla elnevezett főhadiszállás, egy új üzleti modell, egy kórház modern szárnya, egy alapítvány, akármi, és ő ezáltal halhatatlanná válik, mert az öröksége tovább él.

Ezen Camford nagyon kiakadt, ő a munkában azt akarta elérni, hogy jól dolgozzon, hogy a kollégái, ha megkérdezik ki írta alá a jelentést és meghallják, hogy Camford, akkor azt mondják, hogy akkor annak tökéletesnek kell lennie, pont. Szart ő arra, hogy emlékezni fognak-e rá ötven év múlva.

Vissza is kérdezett a profnál, hogy ez fordítva is igaz-e? Akit nem érdekel, hogy mi lesz a halála után, abból soha nem is lesz übermanager? A prof szerint nem. Ekkor komoly vita kerekedett, mert Camford szerint akkor az ilyen vállalatvezetők egyszerűen csak hülyék, mert a statisztikák alapján 70%-uk vagy elválik vagy pocsék házasságban él, a gyerekeik soha nem látják őket, nagy részük narkós vagy alkoholista lesz és olyan emberek vélt imádatáért gürcöl egész életében, akik nem is ismerik és leszarja azokat, akik igen. Sőt, direkt magukra hagyja azokat, akiknek még szükségük is lenne rá egy olyan társaságért cserébe, akik, ha hálával is gondolnak rá, a gondolat max másfél másodpercig tart. Az üzleti életben semmi sem tart húsz évnél tovább, jön egy új forradalmi termék, a székház lepukkan, az üzleti modell kifullad, a kórházi szárny elavul. Ezek a faszfejek sokkal jobban tennék, ha inkább ültetnének néhány olajfát, azok több ezer évig élnek és sokkal hosszabb ideig viszik tovább az ember nevét.

Többen Camforddal értettek egyet, többen a proffal.

Ahogy ott ült a padban, eszébe jutott ez a beszélgetés, de most máshogy, mint akkor. Vajon hogy vannak ezzel a kérdéssel az átlagemberek? Nem a vállalati főmuftik, hanem a hozzá hasonló Kolbászjóskák? Vajon ők is szeretnének hátra hagyni valamit? Camford biztos volt benne, hogy a világ hét és félmilliárd egyedéből hét és félmilliárd mínusz egy kicsi semmi mást nem akar, csak hogy a gyerekeinek hagyjon hátra valamit, amitől nekik jobb lesz.

De akinek nincs gyereke? Azok hogyan békéljenek meg magukkal?

Camford nem hitt a túlvilágban, sem a reinkarnációban, sem a feltámadásban, szerinte csak a kézzelfogható világ létezik, abban kell boldogulni és jól éreznie magát. Ha meghal, nem számít, hogy mi jön utána, mit írnak róla a könyvek vagy újságok, mit gondol róla Mrs. Smith Pittsburgh-Alsón. A születése és a halála között eltelt idő számít csak, semmi más.

Ezért nincs is értelme azon gondolkodni, mi lesz a halála után. Hiányzik-e valakinek, vagy úgy felejtik el, hogy nem is gondoltak rá sohasem. Meghalok, oszt annyi, alászolgája.

Camfordnak egyszer kezébe került egy könyv, egy olyan szállodában szállt meg, ahol található egy polc, amiről a vendégek nyugodtan levehetnek egy könyvet és ott is hagyhatják a sajátjukat, hogy más is olvassa. Találomra kiválasztott egyet, hogy ne unatkozzon, míg várja a taxit és kiesett belőle egy kézzel írott papiros. A legrégebbi zsidó vicc szerepelt rajta: הם שנאו אותנו; הם ניסו להרוג אותנו; אבל ניצחנו; בוא נאכל, vagyis They hated us; they tried to kill us; but we won; let’s eat. Gyűlöltek bennünket, megpróbáltak megölni, de mi győztünk, úgyhogy menjünk és együnk valamit. Itt van ez a rák, de szarjunk rá, inkább együnk valamit.

Ezzel Camford a halállal kapcsolatos gondolkodást befejezettnek nyilvánította, nem sikerült ugyan tökéletesen a katarzis, de legalább rosszabb sem lett.

Jöjjön a következő agyalni való.

Camford nagyon nem „mi lett volna ha” típusú ember volt, ami történt, megtörtént, nem lehet vele mit kezdeni, ne is foglalkozzunk vele. Ennek ellenére, rengeteget gondolkodott azon, mi lett volna, ha harminc évvel korábban, a tévé alatt álló Lolóhoz, vagyis akkor még csak Nso Csi-hez, odamegy. Utálta is, hogy ilyen haszontalan hülyeségen jár sokat az agya, de nem tudott ellene semmit sem tenni, jött magától és a Sagrada Familiában sem hagyta békén.

Lerázta volna? Összejöttek volna? Elment volna vele táncolni? Jártak volna? Meddig? Egy hétig? Tovább? Végig az egyetemen? Loló beleszeretett volna egyáltalán? Hozzáment volna feleségül? Jó lett volna a szex? Ki tudta volna egyáltalán elégíteni? Túlélték volna a szürke hétköznapokat? Megcsalta volna? Vagy Loló csalta volna meg? Akartak volna közös gyereket? Egyet? Kettőt, többet? Ugyan oda szerettek volna menni kirándulni? Hasonló lehet az ízlésük a filmben, kajában, életmódban, vagy tök más?

Az üzleti iskolában felhívták a figyelmét, hogy a valószínűségeket nagyon rosszul becsüli meg szinte minden ember. Ha van öt paraméter, amitől a kimenet függ és mindegyikben 80%-ban vagyunk biztosak, ami egyáltalán nem rossz, akkor annak az esélye, hogy tényleg minden úgy történik, ahogy tervezik, alig több mint 30%. Ha pedig 60% a bizonyosság, akkor még a 10%-ot sem éri el, vagyis szinte tuti, hogy tök más lesz a végeredmény, mint amit szeretnénk. És hány paramétere van egy boldog párkapcsolatnak? Biztos több tucat.

Az egyik volt évfolyamtársa bíróként dolgozott Budapesten és mikor Camford visszaköltözött, néha elmentek vacsorázni. Sokat beszélt az érdekesebb ügyeiről, a válóperek is szóba kerültek és Camford nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, amikor arról sztorizott, hogy mi minden szerepelt már indokként.

Ugyan ritkán mondták ki, de sejteni lehetett, hogy a szex sokszor nem stimmelt, hol túl kevés, hol túl sok, de a prímet egy nagyon aranyos hatvan körüli nénike vitte el, aki negyven évnyi együttélés utána adta be a keresetet. Az évfolyamtársa hiába futott neki többször is, a néni csak hallgatott és hallgatott, míg végül kibökte, nem bírja már, hogy a „papa” minden teliholdkor seggbe dugja. Borzasztó.

Voltak a „fogkrémesek”, ahol már az is probléma lett, hogy a tubust a közepétől vagy a végétől kezdik kinyomni. Egy férfi azért akart válni, mert a felesége minden reggel túlsütötte a tükörtojást és ő utálja az égettet. Egy nő azért, mert a férje főzte a kávét és minden reggel megkérdezte hány cukrot kér bele. Hét éven keresztül, minden reggel. A rekord az esküvő után egy nappal beadott válóper volt, mert kiderült, hogy a férj az anyját is magával akarta vinni a nászútra. Egy nő azért, mert a férje a konyhaasztalnál vágta a körmeit és nem takarította le. Egy férfi azért, mert a felesége egész nap takarított. Egy férfi azért, mert a nő megrögzött természetgyógyászként minden nap megevett három nagy fej nyers fokhagymát és neki is minden reggel préselt répalevet kellett innia. Egy nő azért, mert a férje minden egyes alkalommal vagy fél tekercs vécépapírt elhasznált. Egy nő azért, mert észrevette, hogy a férje naplót vezet, és neki erről nem szólt. Egy férfi azért, mert a felesége elkapcsolta a vébé döntőn a meccsről a tévét, hogy egy főzős műsort nézzen. Egy férfi azért, mert a felesége állandóan Bon Jovit hallgat és a telefonján sem a gyereke vagy ő, hanem Bon Jovi a háttérkép.

Ha házasságok ilyeneken is tönkremehetnek, ha ilyen kicsi szarok is számítanak, akkor nem több tucat, hanem több száz paraméter is lehet. Persze, ezek csak a pont az „i”-n, de akkor is.

A valószínűségekről pedig fogalmunk sincs, főkent a kapcsolat elején. Ha mindenki matematikus lenne, nem lennének családok, de hát a matematikusok is házasodnak... ki a fene érti ezt...

Az MIT-n sok nagyon okos külföldi gyerek is tanult, Camford csoporttársai között is volt egy lengyel gyerek, aki még az MIT-s közegben is extrém máshogy gondolkodott, mint az ottani átlag, ami nem kis szó. A gyerek nem volt több, mint 25 éves, de már három cégét vette meg egy-egy multi nagyon drágán és annyi pénze volt, hogy a lengyel Forbes a Top 50-be saccolta. Az MIT-ra is inkább világot látni és nem tanulni ment.

Az egyik órájukon arról volt szó, hogy ki mit szeretne legjobban kapni a jövőtől, mire vágyik a leginkább. Volt ott persze karrier, pénz, hatalom, világbéke és hasonló sablonok, mikor Jaczek felállt és azt mondta: I want to have a good wife. Csak Camford nem nevette ki, mindenki más hülyének nézte. Két válás után Camford már kapizsgálta, hogy Jaczek beletrafált a kellős közepébe, ha valaki olyan szerencsés (?) ügyes (?) meggondolt (?) következetes (?) hogy megtalálja a másik felét, minden más jönni fog, majdnem magától. Vajon Loló good wife lenne? Egészen biztos. És ő good husband? Az biztos, hogy dolgozna érte. Dolgozott volna érte. De már mindegy. Ó, hogy baszná meg a...

Gracias Sagrada Familia, de nem lettem sokkal okosabb, Madridra fel.

0 notes