elhagyottcsokok - Tumblr blog

[elhagyottcsokok]

[elhagyottcsokok]

Szenvedélyes, forró csókokat osztogattál a számra és orcámra, majd megszólaltál;

-Imádlak.

Nem tudtam düllőre jutni, ez az ige a testemnek szólt, vagy a lelkemnek.

[elhagyottcsokok]

sometimes they don’t love you, they love how you love them. read that again.

[elhagyottcsokok]

[elhagyottcsokok]

[elhagyottcsokok]

[elhagyottcsokok]

[elhagyottcsokok]

Rólad emlékezem

A mai napom margójára irnálak téged,

Aztán rájöttem, hogy hónapjaim teltek el veled Így már maga az állítás is hamis lenne akárcsak szavaink egymáshoz miket reménykedve írtunk A sok "majd", és a sok ígéret, amikről hittük, hogy lesz időnk teljesíteni.

Te vagy a második ember akire emlékezem életem során, erre mondtuk mindig, hogy érezd magad megtisztelve soraimnak már régen nincsen jelentősége, csak dobom egymás után a szívem fájdalmát, amik miattad vannak tíz perccel ezelőtt ihlettél meg, akkor még éreztem, jó ötlet - időközben leesett - a lehető legrosszabb.

Írom az érzelmeimet Halott Pénzt hallgatva, még mindig rád emlékeztetnek a srácok az esténkre, a röpke pár órára, ami kevés volt, de legalább a miénk. Azt hittem én vagyok a nagy rajongó, aztán leesett az állam, mikor kívülről fújtad az összes dalszövegüket, mélyen a szemembe nézve.

Akkor még úgy hittem tényleg különleges vagyok, majd mostanság emlékeztettél rá, hogy ugyanolyan voltam mint a többi

Megértelek, időt sem adtam rá, hogy több legyek.

Emlékeznék arra a házibulira, ahol olyannyira összegabalyodtunk, hogy szerintem a felére nem is emlékszel.

Emlékeznék arra, amikor elsőnek összevesztünk. Tudtad, nem bízok már a fiúkban.

Megint csak bejöttek a megérzéseim. Ezt te is tudod.

Bonyolult voltam, vártam hogy talán megfejtesz, de tudod időt sem adtam.

Nem tudok rád haragudni, bár tudom, te igenis haragszol.

Ez a levél sem más, mint egy a sok közül, amiket írtam, akárcsak én, egy a sok közül.

Részlet a nem létező könyvemből, amit miattad írnék, azért, hogy túllépjek saját magamon, reménykedve, te ezt nem fogod látni.

[elhagyottcsokok]

"Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín. Nem tudok járni, s nem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim."

Amikor elmondtam Neked, hogy beszélek magyarul, megkérdezted, volt-e kedvenc magyar szavam vagy idézetem. Hozzátetted, tudod, milyen elavult kérdés ez valójában, de érdekelt. Én meg csak kortyolgattam a bodzás fröccsömet és lázasan kutattam egy jó szó után, mert elavult vagy sem, tőlem még soha senki nem kérdezett ilyet és a mosolyodtól alapból rövidzárlatot kapott az agyam.

"Számban tartalak, mint kutya a kölykét, s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zúdítja minden pillanat."

Végül elszavaltam Neked a kedvenc József Attila versemet. Kicsit ügyetlenül, mert nem szoktam hangosan kimondani a szavait. [Általában csak az éj leple alatt futtattom végig a szemeimet és az ujjamat a sorain - egy olcsó diákkiadós zsebkönyvben bújik meg. A szövegkiemelővel kékre mázolt részéknél leheletvékony a papír, mert a festék kis híján átáztatta. A betűk néha összefolynak előttem, de nem baj, mert csukott szemmel is ismerem őket. És még ennyi év után is újra és újra sikerül elgyengíteniük.]

"Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom. Ostoba vagyok - foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd, - távozzon tőlem a félelem."

A címét persze lefordítottam Neked, de amikor tudni akartad, miről szólt, nem tudtam válaszolni. Pedig nem olyan nehéz összefoglalni. Csak azért nem ment, mert elloptad tőlem a szavaimat. A nyugodt kék szemeiddel és a ráncokkal a homlokodon, a görbe kis vigyorral - megpróbáltál megérteni engem, megoldani, mint egy rejtvényt és közben sikerült elnémítanod és egészen picire zsugorítanod és nem zavart, mert voltaképpen ott és akkor kezdtem el én is igazán átérezni a vers lényegét és annyira vágytam rá, hogy valami csoda folytán Te is megérezd az én közreműködésem nélkül.

"Anyám kivert - a küszöbön feküdtem - magamba bújtam volna, nem lehet - alattam kő és üresség fölöttem. Ó, hogy alhatnék! Nálad zörgetek."

Azt hiszed, én vagyok a gyengédebbik kettőnk közül. Nem hibáztatlak érte - tudom, mennyire aprónak és meghatónak és puhának látsz. Tudom, milyen ártalmatlan vagyok a szemedben a sok könyvemmel a rózsaszín blúzomban és az ici-pici, patkányszerű kutyussal a póráz végén. Tudom, milyen szokatlan számodra, hogy valaki folyton folyvást mosolyog rád és ragyogó tekintettel lesi minden szavadat. Tudom, nem vártad volna, hogy valaki vajas madeleinet és citromos sütit vesz majd neked csak mert egyszer megemlítetted, mennyire szereted. [És ez a tudat elszomorít, mert megérdemled, hogy valaki ilyen kedves legyen hozzád. Megérdemled, hogy valakinek rendszeresen elakadjon a lélegzete a puszta jelenlétedtől.] De mindez még nem jelenti azt, hogy én vagyok az a törékeny, sajgó szívű kislány, akire veszélyt jelent ez a valami ami köztünk szövődik - vagy inkább szövődne, ha hagynád.

"Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt a szavam. Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; hogy tudjak élni, halni egymagam!"

Persze, hogy beléd tudnék szeretni. Csodálatos vagy. De a helyzet az, hogy én is csodálatos vagyok. És túlsagosan szerelmes abba az életbe, amit felépítettem magamnak ahhoz, hogy elég hatalmat adjak Neked az összetörésemhez. Túl sokszor zuhantam már szét arra érdemtelen emberek lábai előtt ahhoz, hogy még egyszer bárkinek is elhigyjem, nem vagyok elég. [Ezért is mosolyogtam meg a kis monológodat arról, hogy szerinted én túlromantizállak Téged és csalódni fogok benned. Végtelenül mulatságosnak tartottam, hogy Neked még nem tűnt fel - számomra én vagyok a világ teteje. Én vagyok a legjobb és a legfontosabb dolog az életemben, az elsőszámú projekt és a múzsa is egyben. És ezen még egy Nálad is szívdöglesztőbb személy se tudna csak úgy egyszerűen változtatni. Úgy dolgoztam magamon magamért mint egy kapás - ezt nem fogom sutba vágni csak azért, mert sikerült felébresztened a pillangókat a téli álmukbol.]

"Sok ember él, ki érzéktelen, mint én, kinek szeméből mégis könny ered. Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled."

Látod? Igazából ez a vers is csak rólam szól.

- versek II

[elhagyottcsokok]

[elhagyottcsokok]

élvezd ki

a naplementéket, a reggeli kávét, a nyári esőt, a téli napsütést, amikor a kutyád szalad eléd amikor hazaérsz, ahogyan tavasszal minden reggel madárcsicsergésre kelhetsz, amikor nyáron akkor kelsz amikor csak akarsz, az olcsó borokat, a késő esti beszélgetéseket, az utolsó szál cigit, az ellógott utolsó órákat, a mulandó fiatalságot, a lopott csókokat és azokat a hosszú, meleg öleléseket

bármiről is legyen szó,

remélem mindig lesznek majd olyan pillanatok, amikor beleszeretsz az életedbe.

[elhagyottcsokok]

729

- Talán valahol Én értettem félre, Talán már a kezdetektől Halálra voltunk ítélve.

Lehet ez az a pont, Ahol meg kell tanulnom, Hogy hiába szeretsz valakit, Ha nem mellé rendelt a sors.

És talán szép lassan Azt is megértem végre, Hogy attól, mert valaki nem mondja, Még remeghet érted a szíve.

[elhagyottcsokok]

Ordított. Torka szakadtából. Órákon keresztül. Hosszasan. Megrémített. Felemésztett. S, hogy ki ordított? A csend. Némán. Hangtalanul. Tudtuk mindketten. Kihaló félben vagyunk.

-P.M

[elhagyottcsokok]

Utálja magát: mert meg akar felelni és tökéletes akar lenni.

Utálja az embereket: mert tönkre tették.

Fáj neki és szenved: mert szeret.

Sírógörcsei vannak: mert megfelelési kényszere van.

Mindig csúnyán beszél mindenről és mindenkiről: mert depressziós.

Egyedül van: mert senki nem érti meg.

Nem eszik: mert kövérnek látja magát.

Nem alszik: mert zaklatja a szerelme hiánya.

Bántja magát: mert nem elég jó.

Szorong: mert fél.

Minden reggel fullad: mert fájdalmai vannak.

Öngyilkos akar lenni: mert elfáradt.

[elhagyottcsokok]

“As I began to love myself my relationship with everyone changed.”

— Unknown

[elhagyottcsokok]

Hold és nap

Bús komor éjszakák közepén, miközben szememből ömlöttek a könnyek miattad, mert a saját magam okozta zűrzavar miatt azt hittem most jött el a végsők végsője, és többé a nevemet sem akarod hallani. A kanapén fekve, bámulva a sötét plafont, kimerengve az ablakon, én, ki aludni teljesen képtelen, ki életében először érezte azt a mérhetetlen hiányt, ami bekebelezte a felső és az alsó testét egyaránt a szívével. A csukott ajtó mögött, valójában makacs és félénk lelkem temetőjében pihenve, mint akit fejbe vert a felismerés szabad keze, hát tollat fogtam, persze nem papír nélkül. Felvéstem a nevem és a neved a sarkába, támasztva nehéz fejem, merthogy nehéz volt a gondolatok labirintusa miatt. Nekiláttam, mint aki sosem írt, csak írtam meg sem álltam. Hibát ejteni? Dehogy! Szinte záporoztak a szavaim a papírlapra, majd egyszercsak hátra dőltem és megpillantottam a temérdek nagy szöveget, amit én fejvesztve rólad alkottam. Ha idézhetek belőle csak ezt írnám “ Mert mint hold a nap nélkül, csillagok sötét rengeteg nélkül, emberi lény levegő nélkül, olyan vagyok én te nélkül és te én nélkül. Nem létező. Egyek vagyunk. TEÉSÉN.”. Így fejeztem be a mondandómat hát, kedves mindenségem. Embertársaim, barátaim, ti ott, na és persze te, kérdezem én, hova szebb dolgot annál az univerzumban, mint amikor valaki tollat és papírt fog majd ráveti mindensége iránti vitathatatlan érzéseit? Hogy még akkor is vele tölti minden szabad idejét, amikor a másik nem is neki szenteli? Azt hiszem ilyenkor szembesül az ember a feledés ellentéteivel. Kedves mindenségem, téged már sosem fognak elfeledni, mert a szobámban heverő papírhalmazok rengetege örökké téged rejt majd magába, végtelenül, hiszen egyek vagyunk. Te és én.

Lionard Hibiscus 🌺