idestova-blog - Tumblr blog

[idestova-blog]

Rudy

Unrelated ugyan a Graal sorozathoz, de tegnap este eljutottam az Euphoria 2. évadának a feléig. A nyilvánvaló hasonlóság pedig eszembe juttatott a munkából egy elég szomorúan induló, de végül jóra forduló, nekem kedves megtörtént esetet, és ki kellett írnom magamból. 

Enyhe trigger warning –  Rudy élete elég kegyetlen epizódokkal indult, ezeket amennyire lehet, csak címszavakban említem. Pozitív a történet vége, de inkább nyugalomban olvasnám el. Valamikor, 2016 végén egy lány költözött a Smithy’s Farm melléképületébe. Robyn, vagy ahogy a hozzá közel állók szólíthatták – Rudy – keserű tapasztalatokkal érkezett hozzánk élete első krízisotthonából, ahol pár hónapot töltött azon a nyáron.

Rudy félvér gyökerei brit apától és jamaikai anyától erednek. Hét-nyolc éves koráig élt velük, a szülők válása után az anyukájával maradt. Az édesapja hamar elvesztette az érdeklődését a lánya iránt, az anyukája pedig amellett, hogy mentálhigiénés nővérként dolgozott, a saját lelki egészségéért folytatott állandó küzdelmet. Rudy tehát már kisgyerekként is folyamatosan az édesanyja támasza kellett, hogy legyen. Mikor Rudy hozzánk érkezett, az anyukája éppen Rudy kishúgával volt várandós. Rudy hiába lett épp tizenhat éves, ami szélesebb szabadsággal, önálló döntésekkel járt együtt, hiába várt rá takaros, nádfedelű házikó, ahol egyedül élhetett – sok jóra itt sem számított. 100 kilométerre került a legközelebbi családtagjaitól. Ezek a rokonok viszont valós veszélyt jelentettek Rudyra, úgyhogy nem véletlenül költöztették őt ilyen távol tőlük.

Rudy anyai nagybátyja szervezett módon, rendszeresen, pénzért szolgáltatta ki őt férfiaknak. Tizenhárom éves korától, szinte folyamatosan. Több esetben a drogügyleteihez használta ki Rudyt, futárként. Rudy a család kulturális kötődései miatt a fűvel szinte együtt cseperedett fel, de innentől kezdve válogatás nélkül bármilyen droggal, gyógyszerrel élt, ha hozzájutott. A helyzetet az örökölt cukorbetegsége is súlyosbította, az élete még biztonságban is folyamatosan tabletták és tűk körül forgott.

A Rudy életét az új otthonában terelgető felnőttek közé a fentiek miatt csak nők kerülhettek, a terápiás terv azonban egy férfi fokozatos beiktatását is előírta. Így kerültem először csak hetente egy alkalommal, aztán pár hónap után heti 2-3 napot is Rudy mellé.

Rudy, mielőtt fény derült volna rá, hogy milyen megbocsáthatatlan tettek áldozatává vált, a drog miatt többször is összetűzésbe keveredett a törvény őreivel. Így jobban érthető, hogy miért volt a Blue Lights óta megszállott Jorja Smith rajongó.

Azon a napon, amikor érkezett, a krízisotthontól a Smithy’s-ig tartó úton végig ezt hallgatta. Szörnyen nehezen engedett bárkit is a bizalmába, talán nekem sem adott volna esélyt, hogy megmaradjak a csapatában, ha nem azzal nyitok, hogy tudom, hogy mit hallgat. Rudy két évig, 18 éves koráig maradt velünk. Kevés olyan esetet tudok felidézni, ami halványan is hasonlítana a sikerhez, de Rudy ez alatt az idő alatt teljesen tiszta lett (néhány kulturálisan indokolt jointtól eltekintve) és megtanulta kézben tartani a cukorbetegségét. Letette a jogsit és felvették egy főiskolai óvónői kurzusra, amit mostanra már el is végzett – párkapcsolatban él és az elmondása szerint boldog. Időközben megszületett a húga, 3 éves kora óta az anyukájával együtt nevelik. Mondjuk arra is szívesen emlékszem, hogy együtt főztünk jerk chickent okrával, hogy jamaikai karácsonyom van, és hogy szörnyen sok reggae-t és afrobeatet hallgatok az Ilminstertől Bath-ig vezető úton. Ritkán vagyok igazán büszke, de Rudyra nagyon.

[idestova-blog]

Graal.- episode.05

‘I′m sure you won't remember’

Nem lehetett tudni, hová tűntek a hajópadló elemei. A falak sem álltak többé a helyükön. Csak puha sötétség, lágy derengés maradt ott, ahol korábban a zongora állt. Ismerős csend terpeszkedett jóllakott macskaként ebben a megfoghatatlan térélményben. Egy felületes szemlélő számára előadás után kiüresedett színpadnak tűnne ez a beláthatatlan táj – de sem fényeknek, sem közönségnek, de még a rendezőnek sem volt nyoma sehol. Egyetlen levetett sál tekergőzött hamuszürkén ott, ahol egyébként a földet lehetett volna sejteni.      

Ez a túlméretezett, hanyag finomsággal elejtett kendő egy apró buckát takart. Az apró bucka alól pedig egy négyévesforma kislány gesztenyebarna fejecskéje tűnt elő, ahogy némán hallgatta a csönd tengerszerű, alig észlelhető morajlását. Térdeit átölelve üldögélt így a semmi ölén, ujjacskái pedig finoman doboltak a csöppnyi lábakon. Mintha pár perccel azelőtt még az egereket itatta volna – de az időnek ebben a köztes dimenzióban nem sok értelmet lehetett tulajdonítani. És ha hullottak is könnyek, azok itt már minden bizonnyal felszáradtak.

Egy ilyen áldatlan helyen iránynak és távolságnak sincsen jelentősége. Valahonnan, a jobb oldalról mégis begurult a színre egy piros, pöttyös labda. A nyomában egy álmodozó arcú, sötétbarna kisfiú lépte össze félszegen a csendet. Jól láthatóan fogalma sem volt, hogy hol van, merre jár, és talán már azt is elfelejtette, hogy eredetileg a labda keresésére indult. A nagy botorkálásban ráadásul majdnem orra bukott a sál végében.

Észrevette, hogy nincsen egyedül. Kérdően nézett a lábain doboló dombocskára, ami egyszerre csak kislány alakot öltött. – Szia – szólalt meg a kisfiú, némi hezitálás után. – Te ki vagy? – kérdezte olyan természetességgel, mintha éppen csak a szomszéd hintáról szólna át, és nem pedig a semmi közepébe toppant volna be valahonnan, egy másik semmiből. A kislány lassított a doboláson. Felnézett, és megkereste a kisfiú megilletődött tekintetét – Szia – hangzott a felelet.

A bársonyos csönd tovább zsongott körülöttük, a kisfiú pedig készségesen várta a választ. Hamar megértette azonban, hogy nem a sál alá bújt lényecske szűkszavú, hanem a felvetés értelmetlen – átfutott rajta, hogy ha megpróbálna, akkor se tudna választ adni a saját kérdésére. Már csak azért sem, mert az időn, a távolságon és az irányokon túl egy ilyen furcsa helyen a személyes fogalmak is érvényüket vesztik. Talán eleve nem is volt fontos a válasz, gondolta magában.

– Nem tűnik kényelmesnek. De szerintem leülök melléd. – vett magán újra bátorságot.

A kislány ismét felnézett, és elharapott egy félmosolyt: tényleg nem volt kényelmes. Aprócska tenyerével mindenesetre megtapogatta maga mellett a sötétlő talajszerűséget. – Hát, te tudod. – válaszolt felnőttes iróniába bújtatott, mégis őszinte kedvességgel. A kisfiú elhelyezkedett, és egy lopott pillantást vetett a kislány arcára, aki továbbra is a dobolással volt elfoglalva. Azért érezhetően tudomásul vette, hogy ül mellette valaki. A kisfiú ebben az elnyújtott pillanatban úgy érezte, hogyha innentől kezdve egy szót sem szólna, akkor sem lenne többé semmi gond. Bőven elég volt a közelség. Valahogy mégis hallani szerette volna a lány hangját, aki az egyetlen élő és valóságos élménynek tűnt ebben a megmagyarázhatatlan ürességben.

– Biztos láttad, amikor idegurult hozzád. De azért elmondom, hogy van egy labdám. Azt hiszem, több is van otthon, de valamiért most nem jutnak igazán eszembe. – fogott egy kezdet és vég nélküli történetbe. – A pöttyös a kedvencem – válaszolt váratlanul, rövid hallgatás után a kislány – azt hiszem, volt nekem is. Meg sok más játékom. De most én sem vagyok benne biztos.

A kisfiú érezhetően otthonos témára tapintott: – Igen. Az a legjobb, ha piros alapon fehér, és nem fordítva. Az csak bögrében jó. – folytatta, és titkon örült, hogy olyat tudott mondani, amit a másik feltételek és kérdések nélkül megért. Megnyugtató volt ez az azonnali lelki közösség. Végre nem érezte szükségét, hogy tovább szője a befejezhetetlen történeteit, és hagyta újra kibontakozni a csöndet.

Nagy egyetértésben vizsgálták a nyugvópontot talált játékon túl elnyúló, végtelen feketeséget. A kislány önkéntelenül szólalt meg ekkor. Talán, hogy a szavaival elhessegesse egy kicsit a túlságosan is tapinthatóvá vált sötétséget. – Nem tudom, miért ülök itt. – mondta tanácstalanul. – Azt én sem – válaszolt a kisfiú – de nem kételkedem benne, hogy itt vagy. Ahogy az is biztos, hogy én is itt vagyok. Ha te látsz engem, és én is látlak téged, akkor annyi biztos, hogy vagyunk. – fejtegette gyermeki logikával. – Elég éles meglátás – válaszolta a kislány, de erre a korához képest meglepő, kedvesen metsző szarkazmusra végképp nem lehetett haragudni.

A kisfiú érezte, hogy nem tud újat vagy okosat mondani, ezért szeretett volna legalább valami kedveset. Amitől oszlik majd ez a kérlelhetetlen, de egyre kevésbé rémisztő sötétség körülöttük. – Igazad van. Tényleg nem számít, hogy mi vagyunk. Csak az, hogy tévedtem. – szomorú, barna szemei mosolyra nyíltak, ahogy a kislány felé fordult – Ez mégsem annyira kényelmetlen. El lehet itt üldögélni. – mondta. Mesélhetnél a játékaidról. De csak ha szeretnél. És ha eszedbe jutnak.

*

Leni kipirulva, minden gondolattól mentesülten dőlt el a heverőn. Valami érthetetlenül mégis a tudatába férkőzött. Egy sárga, tárcsázós játéktelefon.

[idestova-blog]

Graal.- episode.04

'I wanna see you’

Egy pillanatra megtorpan. Sóhajra emelkedik a mellkasa. Legbelső lényegéig átjárja a nyirkos, nehéz, ázott avar illatába öltözött levegő. Fegyelmezetten engedi, hogy orrán keresztül, visszafogott lassúsággal keveredjen el újra az erdő leheletével a saját lélegzete. Nincs megkönnyebbülés. Ekkor, mintha szólni akarna, egy pillanatra megremeg az álla, de a szikár bükkfákon kívül nincs társasága. Mint akinek kételkednie kellene, hogy a mohával szegélyezett, ólmosan szürke ösvény beszakadhat-e a következő lépés súlya alatt, hitetlenül pislog és lassan ingatni kezdi a fejét. Végül erőt vesz magán és újra elindul. A föld makacsul és megingathatatlanul tart.

A távolban az ismerős tengeröböl felett fátyolosan úszó köd terpeszkedik. A túlsó part fái kontúrt rajzolnak a derengés fölé – mintha csak törzsüket vesztve lebegnének a semmi peremén. A víz felől gyönge áramlat simítja végig, de hiába rendezi át a szél a homlokába lógó hajfürtöket, mintha egyáltalán nem érintené meg. Tekintetével minél messzebb próbál elérni, hátha a valóság külső határainak letapogatásával a belső valóság is alakot ölt majd.

Ajtócsapódás. Christian önkéntelenül összerezzen, pillanatnyi zavarában szarvasbőr bakancsa megakad egy kisebb terméskőben. Visszanyeri az egyensúlyát, a lódenkabát gallérja felett pedig a hang felé irányítja a tekintetét. Az erdő komor sziluettje előtt apró menedékház húzódik meg, az ajtajával játszik a szél. Jobban szemügyre veszi, és arra gondol, hogy ha végtére is már gyerekkora óta járja a Darß ritkás erdőit és egykedvű dűnéit, ez a jelentéktelen faház, bármennyire is semmitmondó, valamikor fel kellett volna, hogy tűnjön neki – mégis teljesen idegen, mintha most látná életében először. Feltámad egy fuvallat, a légnyomástól enyhe fejfájást érez, úgyhogy inkább elhessegeti ezt a nyugtalanító gondolatot. Keze még elidőzik egy keveset a parti sás száraz szálai között, de lassan mégis a tenger felé veszi az irányt.

– Vajon mikor kezdett el alkonyodni? – kísérti egy érzés, ahogy a látóhatár szélén borostyánba vegyülő égboltot és a parti fák ágainak kékbe vágó, fekete erezetét kémleli. Az általában barátságosan barna homok ma valahogy kérlelhetetlenül sötét, olajos és iszapszerű. Lassan halad a kavicságy gyér szikláit kerülgetve. A szél – lökések helyett – mintha állandó folyamként próbálna átfújni a testén, de hiába erősödik és érződik egyre súlyosabbnak, egyáltalán nem gyorsult fel az áramlása.

A víz mozdulatlan állóhullámokba rendeződött, mintha többé nem engedelmeskedne a természet törvényeinek. Christian, hogy megnyugtassa magát, tekintetét inkább a távoli homokbuckák irányába szegezi. A tenger és az iszap találkozása azonban opálos tükörként kettőzi meg az égboltot, ő pedig képtelen ellenállni a látvány hívó szavának. Néhány félszeg lépést tesz a víz irányába. Ahogy a bakancs talpa lassan merülni kezd a vízben, megáll, és zöldesbarna szemét még egyszer megfürdeti az álmos nap narancssárgájában. A tenger ekkor átszivárog a bakancs talpán, majd hűvösen és metszőn bőrt ér. Christian az érzet nyomán ösztönösen a lábfeje irányába tekint. A kisimult, feszülő víztükrön egy éles, északi vonásokkal tagolt arcú, fakó bőrű nő riadt vonásai tekintenek vissza rá. Mintha csak unokatestvérek lennének. Christian bőrén émelyítő tanácstalanság és furcsa félelem elegye fut végig, megszűnnek körülötte a zajok, és azonnal elfogy körülötte a levegő. Nem tudja eldönteni, hogy a föld nyílt meg alatta és zuhanni kezdett, vagy épp süllyed. Végül mégis erőt vesz rajta az ájulás. Az olajos iszap enged, és bársonyosan magába fogadja.

*

Sós, földes ízjegyek tűntek fel a nyelve tövén, erre eszmélt, miközben vonásait vizsgálta az alaktalan, fekete tócsában. Ekkor szavak foszlányai, kandallómeleg és a talpába metsző porcelándarabok lépték át az észlelése korlátait. Érces, aggodalomtól feszült férfihang kezdte szólítani.

– Christine..? Velünk vagy? Christine… Hallasz? – Christine felszisszent a talpába nyilalló fájdalomtól, és egy esetlen lépést tett hátra. Félig öntudatlanul végigtapogatta a mellkasát. Puha bőre lágyan ölelte körül a kecses szegycsont két oldalán ülő, feszes melleket.

Lassacskán elkezdett kiélesedni a szoba és Christine is visszanyerte testtudatát. – Az alkony… A part… Leni… Leni hová tűnt?

Denjiel Christine füle mögé simított pár elkószált tincset, kellemes melegséget árasztó tenyerével pedig tekintetéhez emelte a nő arcát. Gyengéden megvizsgálta, hogy Christine tényleg teljesen magánál van-e, majd egy apró biccentéssel intett neki, hogy nézzen hátra. Még mindig az egyensúlyát keresve, Christine megkapaszkodott a mellette álló, mahagóni, art decót utánzó komódban, és óvatosan megfordult. Leni törékeny, de határozott alakja rajzolódott ki a nappali gyomrának fénytelen félhomályában, ahogy a zongora billentyűi előtt, kislányos zavarában egy norvég mintás pokróccal takargatta magát – érdeklődően csillogó macskaszemei azonban így is átviláglottak a sötétségen.

Christine hasonló tekintettel mérte végig a lányt, mint amikor először jelent meg előtte az ajtóban. Fogalma sem volt, hogy miért, de egyszerre végtelen nyugalmat talált a váratlanul felbukkant, angyali lény éteri megjelenésében és kockázatmentes kiszolgáltatottságában. Christine Lenihez fordult:

– Ugye, nem ijesztettelek meg, kedves? – Leni szótlanul, lassan, egyenértékű nyugalommal rázta meg a fejét – megesik, hogy az izgalomtól néha elvesztem a fonalat. – ismerte be Christine. Leni ajkaira egy megkönnyebbült mosoly első jelei ültek.

Denjiel ekkor szóra emelte a kezét. Christine a szeme sarkából észlelte a mozdulatot, és gyengéden a férfi csuklójára helyezte az ujjait, hogy még azelőtt elcsitítsa, hogy bármit is mondhatna. Christine hirtelen úgy érezte, mintha egy isteni kegyelem sugarai világítanák be az elméjét. Mintha a saját középpontjával együtt a hozzá tartozó, minden részletében igaz valóságot is meglelte volna – mintha a két, megszólalásig párhuzamos személyiség együttes jelenléte egy régóta ismeretlen, dinamikus egyensúlyba lökte volna, ahol nyugalom még mindig nem létezik, de nyugvópont legalább végre akad.

Perzselő érzés járta át az ágyékát, amely a dereka felől, a gerincén keresztül egészen a tarkójáig terjedt.

– Látni… – szólt lágy hangon, szinte elhalóan. – látni akarlak benneteket. – bátorodott fel. Denjiel értetlenül állt a felszólítás előtt, tekintetével mintha a felmosófát kereste volna. – Hogy mondod, Christine? – kérdezett vissza. Christine szemében mohó láng gyulladt, amely futótűzként cikázott végig Leni és Denjiel között, végül a férfihez fordult, de közben fél szemmel Lenit követte. – Ti következtek.

Denjiel most már tisztán látta a parancs természetét és a saját helyzetét. Szája szinte azonnal kiszáradt, nagyot nyelt. Leni lábai egyszerre gyökereztek földbe és öntötte el fülét az égető forróság. Ebben a tétova pillanatban Christine megtalálta a karosszék kényelmét, és a saját kastélya biztonságát élvező királynő elégedettségével terült el rajta – szoborszerű ujjait belső combja mentén futtatva végig. – Gyerünk. – szólt – Nézni akarom.

Leni tanácstalanul, de izgatottan állt, kezében még mindig a takarót szorongatva. Denjiel érezte, hogy felesleges vitába szállnia a szállásadójával, ugyanakkor őt is megragadta a váratlan vendég ellenállhatatlan kisugárzása. Pár határozott lépést tett Leni irányába. Leni eközben Christine tekintetét kereste, de hiába. Végül megérezte a férfi közelségét, és ártatlanul felemelte rá a tekintetét. Denjiel szomorú, sárbarna szemei mintha önmagukat meghazudtolva, valóban élettel teltek volna meg, ahogy a két szempár esetleges együttállásában egy villanás erejéig belátta Leni lelkének teljes keresztmetszetét.

Denjiel ujjai olyan finoman fogták közre Leni arcát, akárcsak egy ősi relikvia széttöredezett darabjait emelnék át a feledésből a jelen fényébe. A férfi egy utolsó lépéssel centiméterekre zárta a kettejük között feszülő távolságot, Leni pedig lehunyt szemmel hagyta, hogy Denjiel ajkai átöleljék az övéit. Christine elkerekedett szemmel és elmélyülten figyelte a jelenet kibontakozását, ahogy Leni telhetetlenül keresni kezdte Denjiel nyelvét a sajátjával. A férfi karjaiba kapta Lenit, és a csókok kereszttüzétől egy pillanatra sem szabadulva, vele együtt dőlt le a heverőre, a férfi hátára. Christine a helyzet nyers esztétikájától és saját féktelen vágyaitól fűtve hátravetette a fejét, mélyet sóhajtott. – Leni, ülj az arcára. – nézett fel zihálva.

Leni ekkor engedelmesen elhúzódott a túlfűtötten piruló Denjieltől, és feljebb csúszott a férfin. A takaró lehullott Leni kezéből, és látni engedte testének tökéletesen kidolgozott, ugyanakkor légiesen fesztelen domborulatait. Denjiel megbűvölten engedte, hogy Leni öle az arcával egy magasságba ússzon, és megtalálja felette a helyét. Egy pillanatra mintha a nevét is elfelejtette volna a még soha meg nem élt mélységű, de kegyetlenül kifinomult és könyörtelenül valóságos illatok és érzékletek szinesztéziájában.  Leni csípőjének egyetlen finom mozdulatával irányba állította magát, hogy Denjiel méretes, izmos nyelve utat találhasson magának a lüktető kisajkak között, mélyen az ismeretlenbe. Leni teste akaratlanul megfeszült és előrebukott. Az élmény hatására mindkét kezével tehetetlenül a férfi dús hajába kapaszkodott, miközben egyre határozottabb helyezkedéssel már azon dolgozott, hogy az ágyéka minél teljesebben magába fogadhassa a férfi arcát…

[idestova-blog]

Graal.- episode.03

‘Cause you won’t lie’

Bordó köntös szegélye tűnt elő az ódon tölgyfa ajtó takarásából – nyomában két fekete papucs csoszogott álmosan. Denjiel láthatóan nem volt még teljes lényében jelen, tanácstalanul torpant meg egy pillanatra a konyháig vezető úton. Ujjai lustán terpeszkedtek el a tarkójától a halántékáig, miközben átfonták a rendetlen tincseket. Christine és Leni egymás testébe tapadva, szinkronban fojtották vissza lélegzetüket, és a heverő biztosnak ítélt rejtekéből hallgatták, ahogy Denjiel hosszú sóhajtás kíséretében, halkan morogva megindul a konyha irányába.

Súlyos másodpercek sora zuhant a falióráról a csend feszített víztükrére, mire elért a tűzhelyig, és hosszas matatás után végre elhelyezte a múlt századból itt maradt kávéfőzőt a halványkéken táncoló lángok felett. A két nő dermedten várta, hogy vége legyen ennek az abszurd komédiának, és ítéletet mondjon felettük a sors: kénytelenek lesznek-e lelepleződni a váratlan szikraként előpattant, de mégis közösen vállalt bűnben. Denjiel azonban továbbra is csak álmosan mormogott magában, és félálomban várta, hogy felforrjon a fekete. Christine akár meg is elégedhetett volna a ténnyel, hogy a szokottak szerint alakul az események láncolata, szeretője nemsokára a bögréje társaságában, szó nélkül visszavonul, megfeledkezve a váratlan látogatóról – Christine lelkében azonban zabolátlanul lobogott a tűz. Önsorsrontásból szerzett másoddiplomát, és a veszély közelségében érezte csak igazán elemében magát.

Christine arcán ekkor halvány mosoly futott át, és gyengéden megkaparintotta Leni kezét a csuklójánál fogva. Leni meglepetésére ekkor mégsem egy biztató érintés, hanem az önző vágy vezérelte mozdulat bontakozott ki, ahogy kecses alkarja eltűnt Christine combjai között. Christine a lehelet finomságával súgta Leni fülébe:

- Ne aggódj. Mindjárt vége…

Christine ekkor mindkét kezével Leni karjába kapaszkodott, szeméremdombját pedig egy szenvedélybeteg határozottságával, könyörtelenül lassan engedte szabadjára Leni alkarja mentén. Pillanatok műve volt. Leni arcára még a meglepetés sem ülhetett ki, Christine karja máris parallel módon talált utat Leni lábai közé. Az elfojtott, halk lélegzetek egyre hosszabbá és forróbbá nyúltak, ahogy Leni a színfalak ledőlésétől tartva Christine nyakába fúrta az arcát – de végül ő is átvette a Christine által diktált szakadatlan ütemet csípője mozgásával.

Denjiel a közösen elfoglalt tér másik végében a kávéfőző kotyogására eszmélt fel. Töltött. Kezei a bögre melegét simogatták, miközben komótosan elindult vissza, a háló felé. Christine továbbra is rendületlenül mocorgott Lenivel a karjaiban. Szemei a konyhapult takarásából még megakadtak rajta, ahogy Denjiel ujjai részben eltakarják a bögre feliratát, – ..tral ..rk – de ekkor forró hullám futott végig a gerince mentén, elengedte a valóság apró részleteit, teste pedig végre megadta magát Leni kitartásának. Ahogy a hátizmai eleresztettek, Christine önkéntelenül kifordult tartásából, a kanapé egyik öreg rugója pedig panaszosan megnyikordult a súlya alatt.

Szinte ugyanabban a pillanatban Denjiel is megbotlott a földön felejtett, túlméretezett sálban. Fejét a hang irányába fordította. Tanácstalan árkok rajzolódtak ki a homlokán, a meglepetéstől pedig egy váratlan, költői kérdés hagyta el köszörületlen torkát:

- Mi a f…?

Négy lábfejet vett észre a kanapé kartámláján. Christine és Leni ijedten felültek, megérezve, hogy a megrökönyödés nekik szól, a helyzetük pedig tarthatatlanná vált. Ahogy Denjiel megpillantotta a két nőt, az álom utolsó nyomai is szertefutottak az arcán, szemei pedig elkerekedtek. A kezében addig biztosan nyugvó bögre kibillent az egyensúlyából és éles csörömpöléssel tört szét a hajópadlón.

Az idő állni látszott, olyannyira, hogy Christine tekintete tisztán tudta követni a bögre útját. Ahogy földet ért, és a porcelán darabjai élesen elváltak egymástól, a tárgyak, a testrészek, a levegőben vibráló feszültség és az őt körülvevő tér is darabjaira hullott. A törésvonalak mentén bársonyos sötétség tört elő, és elárasztotta a lakást.

*

Christian felriadt, de másodpercekig csak sűrű sötétséget észlelt maga körül. Végül ráeszmélt, hogy már magához tért. Ahogy visszanyerte az irányítást a teste felett, kinyitotta a szemét és felült a kanapén. A nappali kiélesedett körülötte, homlokáról letörölte a hideg verítéket, és a félbehagyott festmény ismerős látványán talált nyugalmat a tekintete.

Végigtapogatta a mellkasát, lapos, szikár, férfias szegycsontot tapintott. Ekkor már érezte, hogy az alsónadrág nedvesen tapad a combjához. Egy pillanatra elszégyellte magát, de csak halványan emlékezett a gondolataira. Mintha egyszerre három testet töltött volna meg a lelke, pillanatokkal azelőtt. Forró zuhanyt vett és melegen felöltözött. Kilépett az ajtón, szokása szerint végigsimította a ház falán függő táblát – Graal – és elindult a part felé…

[idestova-blog]

Graal.- episode.02

‘Wanna hold you inside’

A megrökönyödés okozta, pillanatnyi fagyos csendet a kéretlen látogató törte meg. Hanyag mozdulattal kiszabadította magát a sál fogságából. Christine tekintete végigfutott a rejtekét vesztő, élesre szabott, de kedvességet árasztó, szelíd női arcélen. Lelkesen csilingelő mezzoszoprán hang szólalt meg:

- Nem hiszem el… Tényleg itt laksz…

Christine hirtelen úgy érezte, mintha egy álom szűrőjén keresztül beszélnének hozzá. Mintha saját otthonának teremtett biztonsága most hihetetlen esélytelenséggel rendeződött volna át az előtte megtestesülő, beláthatatlan valósággá. Egyszerre vonzotta az ismeretlen nő törékenysége és töltötte el vészjósló érzésekkel ez a szenvtelen határozottság – ami azonban csak tovább fokozta a helyzet felett érzett furcsa izgalmát. Ekkor eszébe is jutott egy pillanatra, hogy pár perccel korábban mire készült, és hogy a felszabadult hormonok határozott befolyással lehetnek az érzékeire. Tagadhatatlan feszültség vibrált a levegőben. Akárhogy is, a legkevésbé sem számított rá, hogy egyszerű bemutatkozás helyett rögtön meg fogják szólítani. Ahogy megrázta magát a megrökönyödésből és megtalálta saját origóját, visszakérdezett.

- Tessék? Elnézést, de ismerjük egymást?

- Ne haragudj, még nem ismersz. Hívj Leninek. – Christine kérdően emelte volna a kezét, azonban Leni mintha elegáns karcsapásokkal siklott volna tovább Christine gondolatai között, akárcsak egy feszített víztükrű medence felszínén; zavartalanul folytatta – Igen, mint a rendező. Én viszont régóta követem a művészi tevékenységedet… Épp Griefwaldban jártam egy konferencián, el tudod képzelni? 200 férfi órákon keresztül, közel ökölharcig vitázik azon, hogy létezik-e lélek. Untam már, és inkább hagytam magam eltévedni. Eszembe jutott közben, hogy valahol a közelben élsz, a város szélén. Úgy néz ki, ide vezettek a lábaim és a véletlen. Bejöhetek? Egy kicsit átfáztam.

Christine kíváncsisággal vegyes gyanakvása engedni kezdett, és a szűk előszobán keresztül, tárt karokkal beinvitálta a vendéget. Ahogy Leni megpróbált beljebb kerülni a szűk folyosón, kényszerűen végigsimította testével a selyemkimonót, a rövid uszályban azonban véletlenül megbotlott. Ahogy Christine ösztönösen Leni után hajolt, hogy megakadályozza a szerencsétlen földet érést, a két nő homloka összekoccant. Christine lélekjelenlétén múlt, hogy egyikük sem sérült meg a fejek találkozásában. Leni macskaszerű reflexekkel valahogy mégis úgy fordult a levegőben, hogy végül háttal, puhán Christine karjába dőljön.

Fülledt csend ereszkedett a szűk helyiségre. Szinte vágni lehetett a levegőt, ahogy Leni mélybarna szembogara összekeveredett Christine zöldjével a lassított felvételként vánszorgó pillanatban. Christine állcsontja a meglepettségtől szótlanul engedett. Leni – talán, hogy az egyensúlyát megtalálja, talán egyszerű hálából – karjait Christine hattyúnyaka köré fonta, és veszélyes közelségben, együtt egyenesedtek fel. Leni engedte, hogy tovább utazzon a lendülettel, forrón égő ajkai pedig megtalálták a hüledező Christine száját.

Christine maga sem tudta volna megmondani, hogy mennyi időre szűnt meg számára a külső létező fogalma. Arra eszmélt, hogy Leni ügyesen mozgó, apró nyelvét érzi, és hogy a pulzusa legalább olyan hevesen dübörög a halántékán, mint mikor fél órával korábban az elektromos orgonára ültették. Egy pillanatra levegőhöz jutott, és suttogva Lenihez fordult:

- Jézusom, mit művelsz? A párom épp arra vár, hogy visszamenjek a hálószobába. Azt hittem, legfeljebb egy tál levest elfogadsz, és már el is búcsúztunk egymástól…

- Te komolyan ezt gondoltad azok után, ahogy az előbb egymásra néztünk? A párod? Idáig hallatszik, ahogy békésen szuszog. Biztos elaludt.

- Rendben, de mi lesz, ha felé…

Leni nem várta meg, hogy Christine befejezze a mondanivalóját, és testméreteihez képest meglehetősen ellenállhatatlan erővel az előszobában álló pianinónak szegezte a nőt. Christine hosszú kezének kecses ujjai Leni falatnyi füle mögé rendezték az egyenes fürtöket, ahogy a két nő ismét a közösen vállalt bűn forró csókjába merült. Christine egy pillanatra megijedt, hogy feszes hátsójával milyen akkordot szólaltat majd meg, de a pianino szerencsére már lassan egy hete selejtként várta, hogy elszállítsák, húrok pedig már régen nem maradtak az öreg szerkezetben.

Christine feloldódott Leni akaratában. Gondolatai elkalandoztak. Vajon időben elkészül a borítóterv? Meddig kell még a megszokottnál kisebb közönség előtt játszania? Hogy nyomhatta el Denjielt az álom, és ő mégis meddig képes még ezt a viharos viszonyt összetartani?

Christine ismét, mintha egy felhőről ereszkedett volna vissza a saját koponyájába, feleszmélt. A hátán feküdt a nappaliban, a heverőn. Kimonója kigombolva terült el alatta, meztelenül hagyva testének hosszan elnyújtott íveit. Kellemes melegség terjedt szét belső combjától a hátdereka fele, és érezte, ahogy a testén egyre határozottabb hullámokban fut végig az éteri borzongás. Felemelte volna a fejét, de szembesült vele, hogy Leni miatt erre képtelen lesz. Az ismeretlenül is ismerős lány pengeélesre dolgozott hátizmai ugyanis feszülten domborodtak felette, a gesztenyeszínű tincsek pedig lassú, ütemes mozgással emelkedtek és ereszkedtek Christine combjai között. Christine arra is kénytelen volt rádöbbenni, hogy Leni tökéletes, meztelen feneke állja útját annak, hogy felüljön.

Ahogy láthatóvá vált Christine előtt a helyzet tűpontos matematikája, most már tudatosan adta át magát meglepetésszerűen felébredt vágyainak. Christine nyelve mélyen utat talált magának, fejének apró mozdulatainak köszönhetően pedig orrhegyének segítségével is alakított a kibontakozó cselekményen. Christine érezte, hogy Leni feszült vázizmai egy pillanatra engednek, szinte elsüllyedt az ölében – de hamar megtalálta a stabilitását, ujjai pedig Christine vénuszdombjának szélső mesgyéi mentén fokozták a művésznő ágyékának vérkeringését, miközben hasonló mélységben viszonozta Christine szívességét.

Christine újra közel állt a kontrollvesztés állapotához (egyedül az ötödik érzéke tartotta a jelenben) – Leni ügyes nyelvcsapásainak köszönhetően, amelyek puhán ölelték át a két ujjal kisajkak közé zárt csikló körvonalait. Christine, hogy visszanyerje az irányítást, ekkor mutató- és közepső ujját szinte már függőleges irányban, Leni hasa felé irányozva mélyesztette el, lassú, ütemes mozgást indítva el, miközben ajkaival az édes nektártól csillogó domb legérzékenyebb pontjára tapadt. Leni – mintha ez a manőver nem térítette volna el egyáltalán a céljától – pillanatnyi zavart sem mutatott, fáradságot nem ismerve dolgozott rajta, hogy Christine gátlásainak utolsó falait is lerombolja.

Christine ekkor a nyelvével lassú, kérlelő mozdulatokat kezdett leírni, amitől egy idő után Leni vasakarata pár másodpercre megbicsaklott, körmeivel pedig Christine combjában sikerült csak megkapaszkodnia. Christine számára úgy tűnt, hogy Leni egész testében megremeg, arcán érezte, ahogy a vádli izmai megfeszülnek, Leni medencéje pedig egyre erősebben feszült Leni arcához. Kósza gondolat futott át az elméjén, ami kacér mosoly formájában bukott felszínre: „mégis én értem el előbb a célomat…”

Ezt az érzékeny és érzéki idillt ekkor egy ajtó lassú nyikorgása és egy tompa ásítás zavarta meg…

[idestova-blog]

Graal.- episode.01

‘Wanna spark a fire’

Christine testén ismerős, régóta vágyott izgalom futott végig, ahogy a megtermett férfikéz folytatta útját combjától a csípője felé. Képtelen volt nyitva tartani a szemét, de feszült figyelemmel követte a méretük ellenére is finoman tagolt ujjak körvonalait. Ezek az ujjak most határozottan ölelték körül medencecsontjának lágy ívét. Az érintés mentén, gerince teljes vonalában újabb és újabb hullámokban indult el a borzongás, hogy partot érjen a nyakszirtjén, ahol a férfi bal keze pihent, ujjai pedig a szeszélyes fürtök között barangoltak. Christine Denjiel széles hátába kapaszkodva próbálta önuralmának utolsó darabkáit a tudat keretei között tartani. Lassacskán belátta, hogy értelmetlen küzdelmet folytat – a férfi nyelve tolakodás nélkül, téglánként bontotta tovább az ellenállás megmaradt falait. A csók eredendő természetességgel illeszkedő mozdulataiban, a közösen komponált koreográfia gyermeki egyszerűségű örömében pedig egyáltalán nem volt nehéz feloldani a hosszú észak-európai turné során felgyülemlett feszültséget.

Denjiel keze tovább vándorolt Christine csípőjéről. Ösvényt talált, amely Christine oldalánál indult, és páfránymintás blúzának rejtekébe vezetett. Széles tenyere követelően végigsimított a sápadt, ugyanakkor éteri fényű bőr lankáin. Rövidesen, terv szerint megtorpant Christine valószerűtlenül feszes, pont kézre álló mellének alsó ívénél, hüvelykujját pedig halványrózsaszín holdudvarának határánál pihentette. Christine meglepetten kapott levegőhöz, szinte azonnal libabőrös lett, és mély sóhaj kíséretében vette tudomásul, hogy bármennyire is próbálta tartani magát, bimbója menthetetlenül felkeményedett a mesterien félbehagyott érintés nyomán.

A Denjiel ajkán megejtett gyengéd harapással tudatta, hogy a férfi kegyetlen játékot űz. Egyszerre meg is szabadult a lenge felsőtől, hogy visszavágjon. Denjiel karakán félmosollyal vette tudomásul, hogy a várt hatás nem maradt el. A kandalló langyos, narancssárga fénye földöntúli mintázatokat rajzolt Christine kecses törzsére. Denjiel egy röpke percre megfürdette szemeit ebben a nem mindennapi káprázatban, majd Christine tekintetének mélyét kezdte el kutatni – a nő egyre éhesebb pupillái tagadhatatlanul többet akartak ujjak játékos érintésénél.

Denjiel feljebb csúsztatta tenyerét. Pont annyira, és olyan határozottsággal, hogy a hüvelyk- és mutatóujj között támadt résbe légies súrlódással illeszkedjen Christine mellbimbója. Tenyerének ravasz és elszánt tapintása eközben ritmikus alapot adott az előbbi inger kibontásához, ajkai pedig a nő kulcscsontja felől kezdtek közelíteni Christine szabadon és érintetlenül hagyott melle felé. – Herr Gott… – feledkezett meg magáról Christine, és szakadt fel belőle egy mély lélegzet, ezúttal a saját anyanyelvén. Azonban a nőt sem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen átengedje magát bárki kénye-kedvének anélkül, hogy közben saját vágyainak érvényt ne szerezzen.

Lábai még mindig indaként fonták körbe Denjiel kerekded hátsóját, egy határozott szorítás segítségével pedig közelebb vonta magához a férfit. Művészien finom kezével végigkarcolta Denjiel mellkasának domborulatait, lágyan nyitott tenyere pedig kelyhet formálva rácsúszott az ágyékára, ahol a fiatal csődör férfiassága feszült. Denjiel felszisszent, hátizmai önkéntelenül megfeszültek, fogai pedig egyszerre megtalálták maguknak Christine tűzforró szegycsontját. Christine a pillanatnyi meglepettség zavarán tenyerének szorításával lett úrrá. Denjiel ágyékán akaratlanul erőt vett a gyengeség, és szinte szolgai módon belegörnyedt a kéz szorításába, ami már így is többet fogott, mint amennyit egymaga meg tudott tartani. – Azt hiszed, ilyen könnyű dolgod lesz? – kérdezte arcát Christine mellei közé fúrva a férfi, kisfiús izgalommal vegyes bosszúszomjjal a hangjában. – Azt. – hangzott a nyers, de minden ízében játékos válasz.

Denjiel nyelve a mondat végével Christine mellbimbójának udvarát vette célba. A puhán leírt köröket a bimbó epicentruma felé haladva Denjiel egyre inkább felkeményített nyelvével tette fokozatosan határozottabbá, hogy középre érve puha ajkaival körülzárja, lágy vákuumot képezzen, és egy kacér nyelvcsapással meghátrálásra kényszerítse Christine-t. Denjiel terve papíron ugyan működött, Christine lábai pedig valóban megremegtek. Arra azonban nem számíthatott, hogy a nőben marad annyi lélekjelenlét, hogy kezét egy fokkal lejjebb csúsztassa, és billentyűkön edzett ujjaival feljebb tekerje a szorítás erejének potméterét. Denjiel szája szinte azonnal engedett, halk nyöszörgéssel ismerve el, hogy a kontratámadás találata érvényes volt.

Denjiel ekkor ismét felemelte Christine-t és a zöld bársonykerevetre fektette. – Azt hiszem, nem voltam elég egyértelmű. Nem lesz ilyen könnyű dolgod. Dörmögte Denjiel, és mielőtt Christine újra előhozakodhatott volna ingerlően szarkasztikus válaszaival, szenvedélyes csókkal vette elejét a további vitának. Miután megszabadult Christine nadrágjától, Denjiel ujjbegyei a nő combjának belső oldalába fúródtak, mutatóujjának éle pedig egészen mélyen Christine falatnyi csipkealsójának feszült, csuklójának mozgásával fejtve ki Christine számára sem közömbös erőhatást. Miközben még mindig a csók útvesztőjében barangoltak, Denjiel érezni kezdte, hogy kezét már ezer nap forróságával égeti Christine vágya, és hirtelen csalogató nedvességre lett figyelmes. Egyik kezével Christine tarkóját tartotta stabilan, míg nyakát csókokkal halmozta el, másik keze pedig az utolsó réteg ruha alá hatolt.

Christine egész testében megfeszült, majd ahogy a kisajkak völgyében, elmerülés nélkül, de egyre lejjebb csúszott Denjiel középső ujja, a mutató- és gyűrűsujjak a nagyajkakat masszírozták gyengéden. Ahogy egyre mélyebb lélegzetet vett, Christine lazulni kezdett és ágyékát Denjiel tenyere felé kezdte terelni, ő pedig kezének beesési szögét eltérítve elérte, hogy Christine csiklója a tenyerének dombjával találkozzon, lassú, körkörös mozgás kíséretében – középső ujja így erőlködés nélkül, szinte magától süllyedt el. Amit ekkor tapasztalt, Denjielben mérhetetlen és azonnali étvágyat gerjesztett. Szeme elkerekedett, nyelvével pedig azonnal Christine ágyéka felé vette az irányt. A férfi átengedte magát az édes illatok kavalkádjának, és szinte megrészegülve hagyta, hogy ajkai egy csók agyafúrtságával tapadjanak Christine nagyajkaihoz, csiklója felé közelítve zárjanak, és egy mély, de puha nyelvmozdulattal kóstolja meg, amire már hónapok óta, a versailles-i repríz óta vágyakozott. Mohón, közel önkívületben adta meg magát a beteljesülésnek – nyelve és ujjai fáradtságot nem ismerő módon szorgoskodtak, miközben a másik keze Christine melle irányában kalandozott.

Mielőtt Christine teljesen elvesztette volna maga felett az irányítást (ekkor már nem csak a megtestesült gyengédséggel volt egyenértékű, ahogy Denjiel kócos hajába kapaszkodott), állánál fogva felemelte a férfi fejét, és így szólt: – tényleg nem könnyű a dolgom, de most én jövök. Hátára fektette a férfit, és kiszabadította az iménti tapasztalatok súlya alatt fájdalmasan lüktető farkat az alsónadrág börtönéből. Szemügyre vette – jól emlékezett a bőr hívogató, lágy barnaságára, az esztétikus ívre, a szolid arányokra. Versailles óta sok álmatlanul átforgott éjszakán volt már végső segítségére ez az emlék. De mielőtt elveszhetett volna a részletekben, Christine-en úrrá lett a sóvárgás, és teljes terjedelmében, már amennyit a tövénél markoló tenyér engedett, szájába vette Denjiel férfiasságát, mégis alig érintve azt. Denjiel ismét úgy érezte, hogy térdből rúgták ki alóla a lábait, de valahogy mégis képes volt megállni a talpán, és hagyta, hogy Christine komoly beleéléssel, néha csak az ajkait, néha a kezét is használva vegyen elégtételt a férfi túlzott önbizalmáért. Christine mindeközben Denjiel tekintetét kutatta, és megelégedéssel vette tudomásul, hogy a férfi másik dimenzióban tartózkodik.

Mielőtt Denjielnél elpattanhatott volna a cérna, visszatért a földre és Christine fölé támaszkodott. A nő vad csókjai arról árulkodtak, hogy tovább nem szeretné nyújtani a könnyű dolgokat, ezért Denjiel gránitszilárd farkát Christine ágyéka felé irányította. Gyötrő lassúsággal, hosszában húzta végig lefelé jövet a szerszámot Christine csiklóján, majd a kisajkak felé fordult. Az első pár centiméternél azonban nem adott többet Christine-nek, ehelyett az előbbi mozdulatot ismételte meg, csak a másik irányban, és határozottan ott húzta végig férfiasságát, ahol Christine a legérzékenyebb. Már éppen úgy döntött volna, hogy megkegyelmez, behatol, és megelőzi, hogy Christine véres árkokat karmoljon a hátába, amikor csöngettek.

Christine felcsattant: – Ezt nem hiszem el, ki lehet az, és pont ilyenkor?  – Hagyd a fenébe, biztos a szomszédnál fogyott el a tej. – Muszáj megnéznem, az új albumom első nyomatait is a napokban ígérték, hogy ki fogják szállítani. Denjiel a rekamié bársonyába temette az arcát. – Mpfh. Jó, rendben. De siess. Christine magára dobott egy japán selyemkimonót, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Ajtót nyitott, és mivel a látogató sem a szomszéd, sem a futár személyében nem öltött testet, első megrökönyödésében csak annyit tudott kinyögni: – Elnézést, ki ön, és miben segíthetek?

Törékeny, de határozott megjelenésű alak állt az ajtóban. Christine-éhez hasonló, túlméretezett sálja és szürke posztókabátja takarásában első pillantásra amúgy sem derült ki sok minden a látogatóról. Selyemfényű, szögegyenes, mélybarna, az átlagosnál hosszabbra engedett bubifrizurája amúgy is, szinte azonnal mágnesként vonzotta Christine szomorkás tekintetét. Így kis időbe telt, amíg végre magához tért, és jobban is szemügyre vehette a váratlan vendéget.

[idestova-blog]

Hold

Lassacskán homokba fullad a csapás. A föveny durva fűféléi szelíd engedelmességgel, derékban adják meg magukat. Egymáshoz hajolnak a viseltes, de valahogy mégis kortalan szarvasbőr bakancs óvatos, puha léptei alatt. Szeptember végéhez képest metsző, szinte tapintható az enyhén sós, hűvös levegő. A part felé botorkáló sudár, már-már nyúlánk nőalakot azonban úgy tűnik, ez egy cseppet sem zavarja. Kedélyesen ringatja kecses nyakát a sötét lódenkabát gallérjának ölelésében. A gesztenye árnyalataiban játszó, kisfiús, huncut fürtök ütemesen simogatják a túlzóan hosszú és széles gyapjúsál hanyagul egymásra dobált rétegeit. A csontfehér, kopár dűnék takarásából végre előtűnik az apály csendjében mozdulatlanul pihenő Balti-tenger rideg acélpengéje. Egyszerre elfogy az ösvény és megtorpan. Szomorkás, zöldesbarna szemét megfürdeti az álmos nap narancssárgájában, arcán mégsem érhető utol bánat. Elereszti pilláit és hagyja, hogy képzelete elkeveredjen a csérek szólamai között. – Vogel… – szüremlik át egy kósza gondolat a pillanatnyi légürességen.

*

Ahogy maga mögött hagyja a gyér jegenyeligetet, már sűrűbben szőtt tölgyes törzsei között vezet az útja. Határozott, megfontolt léptekkel halad, lényéből éteri nyugalom sugárzik. Keze az erdei sás szálaival babrál. Engedi, hogy egy-egy kalász körbefonja a törékeny, fakó ujjperceket, de ugyanazzal a mozdulattal el is ereszti a növényzet ölelését. A távolban régi ismerősként tűnik elő a falu sziluettje, tekintete azonban még mindig a fák sűrűjét kémleli. Léptei nem ritkulnak, mégis feszülten figyel. Valahol a távolban harkály farag. Egy lehulló makk tönköt talál és tompán koppan. Megélénkül a szél és zörget egyet a cserjék száraz levelein. A lódenkabát ujja halkan megcsuszamlik a toklászok érintése nyomán. – Wald… – fut át rajta egy meghatározhatatlan érzés, és érik halvány félmosollyá, miközben félresimítja az arcába hulló tincseket.

*

Az út végén barátságos nádtető púposodik. A hívogatóan kedves parasztház ablaktábláin langyos fény pislákol, átütve a szürkület foszladozó kontúrjait. Utolsó lépés a küszöbig, utolsó falat a vidék nyugalmából. Otthon. Hála. Egy babonás mozdulat még: gyengéd simítás a névtáblán, a kesztyűs ujjak rutinosan járják végig a patinás véset árkait – Graal – betűzi a felirat. Meghitten kattan az ódon rézkilincs. Kályhameleg és leves illata csapja meg a tengeri levegőtől pirosra csípett, kissé hosszúkás, de északi jellege ellenére is valószerűtlenül lágy női arcot, amint előbújik a sál fogságából.

A konyha irányából egyszer csak érces férfihang érdeklődik:

– Tökéletes az időzítés, pont most lett kész a leves. Szedhetek, Christine?

– Már megint főzöl? De hát mondtam, hogy pihenj nyugodtan. A hűtőben reggel még láttam sajtot meg paradicsomot, nekem az bőven elég lett volna... – próbálja szerénységével leplezni végtelen boldogságát a nő, hogy valaki ilyenkor is gondolt rá.

A vastag kőfalak rejtekéből hanyagul borzas, barnaságában azonban mégis végzetesen megnyerő férfiüstök tűnik elő. Széles mellkasát kötény keretezi, feltűrt farmeringje tetovált alkart és dagadó ereket enged láttatni. Rosszallóan összefonja karjait és az ajtókeret nyers vörösfenyő tábláinak támaszkodik. Szakállas ábrázata alól ekkor gyengéd, kihívó mosoly villan.

– Kanalazzál csak szépen. Vagy azt hitted, pont turné után foglak száraz kenyéren és vízen tartani?

– Annál azért tényleg jobban el szoktál látni, ha erre jársz, Denjiel – veszi fel a szabadabb hangnemet Christine – lesz repeta is, ha kóstolás közben rám törne a farkaséhség?

–  Ha vacsora után fel tudsz még állni az asztaltól, elégedetlen végképp nem leszel. De ha az összes fogásomról előre tájékoztatnálak, akkor a desszertnek talán már helyet sem hagynál… – indított meg egy sokat mondó pillantást Christine irányába a férfi.

– Neked elhiszem. De remélem megjegyezted, hogy kolbászból már unom a bajort. – viszonozta a kacér pillantást Christine – olyan íztelen és sápadt. Mondjuk az már akkor nyilvánvaló volt, amikor a Versailles-i Opéra Royale-ban lekísértél, hogy ha improvizációról van szó, akkor nem csak a konyhában csíp, amit összedobsz… – és ezzel egy félszeg lépést tett a férfi irányába.

– Várj, Christine… – mímelt döbbenetet, miközben mindenre elszánt arcának baltával pattintott, kőkorszaki vonásait próbálta szőnyeg alá söpörni Denjiel – a színpadi produkcióra gondolsz, vagy a különszámra az öltözőben? – kérdezte naivan, és gyújtótávolságba lépett.

– Nyilván az öltözőre, te marh… – fegyelmezett volna Christine. Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Denjiel határozott, de mégis féltő gonddal kivitelezett mozdulattal, karcsú derekánál fogva megragadta a tekintélyes magasságú Christine-t, aki a váratlan mozdulat varázsa alá kerülve majdnem összefejelt a maga 186 centiméterével alacsonynak éppen nem mondható Denjiellel. A kelet-európai masztodon azonban ennél gyakorlottabb volt, és másik tenyerének – Christine fülétől a nyakának rejtett zugai felé indított – simításával lágyította a várható becsapódás erejét. A fennmaradó, felesleges mozgási energiát pedig lányosan vastag és puha (de cserzett arcával együtt megfigyelve mégis a tesztoszteron elapadhatatlan forrásának tűnő), cseresznyepiros ajkaival hárította – és engedte, hogy Christine selymes nyelve kedve szerint utat találjon magának.

Ahogy egymásnak estek, az egyensúly visszanyeréséért (és a csókcsata folytatásáért) vívott vad küzdelemben a sütő fogója, vagy egy tucat bögre, a csaptelep, és Christine egyik önarcképe halt az első öt másodpercben hősi halált. Denjiel lélekjelenlétének – és testi fölényének – köszönhetően azonban a nappali irányába helyeződött át rövidesen a frontvonal. Az ölébe kapva elhurcolta Christine-t, és a csókok özöne közepette felültette az elektromos orgona billentyűire (Christine ugyanis a keresztényi erkölcsöknek élő szobra talán nem, de világhírű kántor azért mégis volt. Apró, helyi kolumbáriumoktól kezdve, egészen lélegzetelállító koncerttermekig bármilyen méretű eseményt megtöltöttek kísérleti, elektronikus zsoltárinterpretációi).

Christine karcsú, végtelenbe nyúló lábait Denjiel kerekded férfifeneke köré fonta, és úgy húzta közelebb magához a – domborzati viszonyait tekintve – az alföldi parasztlegény ideáljától már meglehetősen messze álló férfit. Denjiel a szűkülő köztes teret arra használta ki, hogy nyelve a forrófejű fräulein füle töve alatt pár centivel terpeszkedő, hiperérzékeny területen (ezt a  versailles-i öltözőben már kitapasztalta) kezdjen foglalatoskodni. Harcedzett ujjai mindeközben Christine combjának belső éle mentén fejtettek ki türelmet nem ismerő nyomást, és haladtak kínzó lassúsággal, de rendületlenül felfelé…