irtamvalamit - Tumblr blog

[irtamvalamit]

Örökké

Egy hideg felhős októberi reggelen a repülők az égen maradtak, nem repültek már sehová, csak egy helyben lebegtek, akár a felhők.

Az emberek meglepődöttségükben nem tudtak mit reagálni, számukra a jelenség teljesen értelmezhetetlen volt. Legokosabb tudósaik fejüket vakargatva, legbelül mélyen megrendülten figyelték az eseményeket. A tudomány hallgatására válaszul szinte azonnal titkos katonai fegyverekről, idegen technológiáról, vagy épp magáról a világvégéről szóló hírektől lett hangos a világ, hangjuknál csupán félelmük volt nagyobb. A megmagyarázhatatlan esemény annyira lekötötte mindenki figyelmét, hogy a fennrekedt utasokról el is feledkeztek… legalábbis amíg az emberek el nem kezdtek hullani az égből.  

Odafent a repülők belsejében az utasok között, akár a gépek, az idő is megállt. Nem tudták eldönteni, percek, órák, vagy napok óta raboskodnak a fedélzeten. Eleinte, mint ahogy az ember az esetek többségében, meg voltak győződve, hogy ez az állapot csupán átmeneti, hogy a repülők meg sem álltak, mindössze az ő egyszerű agyuk lett optikai illúzió áldozata, de még később is úgy vélték, ez egy hiba, amit a világ úgyis kijavít, hogy aztán ugyanúgy működjön, ahogy eddig, – mindig is működött. –

Aztán valahol az első kiugrott – ő még ernyővel.  Az „embereső” elborzasztotta az egész világot. Rájöttek, bármitől is lebegnek a repülők, a feladatuk jelen pillanatban a fennrekedtek megmentése. Világszerte helikopterekre szálltak, s akár egy nyári szúnyograjt az alkony sötétje, elnyelték őket a szürke fellegek. 

A helikopter megpillantotta a ködben megbúvó, mozdulatlanul lebegő utasszállító gépet. Látványa, akár a tengeren hánykolódó lélekvesztőké, melyekről a régmúlt idők tengerészei meséltek. Lassan megállt mellette, rotorjainak monoton búgására félénk szempárok jelentek meg a sötét ablakok túloldalán. A kopter türelmesen megállt, és várta, hogy a pilóták segítségével átszálljanak a túlélők a fedélzetére, belsejében érezte az apró lábak kopogását. Ahogy ott lebegett a gép mellett egyszer csak megkérdezte: 

„Miért csináljátok ezt?”

„Mert belefáradtunk repülőnek lenni. Természetünkhöz a szabad égen való siklás áll legközelebb, az emberek így terveztek és alkottak meg minket. Ennek ellenére mi a tényleges feladatunk? Az, hogy magunkba fogadjuk az embereket, akik csak azért akarják, hogy felszálljunk, hogy aztán valahol egész máshol újra landolhassunk a kemény kifutópályán, ahol lassúak és esetlenek vagyunk, csak, hogy üresen hagyjanak minket. Ha nem tudnánk landolni, fel sem találtak volna minket, ennek ellenére mégis repülni építettek. Arra lettünk teremtve, hogy értelmet adjanak létünknek, csak hogy pár óra után elveszíthessük azt. Elegünk lett ebből, mi csak örülni akarunk annak, amik vagyunk, örökre.”

 A helikopter eztán nem szólt semmit, csupán lebegtek egymás mellett, akár két faág a ködtengeren. A csendet csak a helikopter rotorjának monoton berregése törte meg. Az emberek teljesen csöndben szálltak át a kis gépre, csupán apró lábacskáig dobogtak a fedélzet fém padlóján. Amint az utasok mind elhelyezkedtek a gépen, a kopter lassan baloldalára dőlt, mintegy intve ezzel a repülőnek, majd elindult vissza a föld felé, vissza, a szürke fátyol túloldalára. A kis gép sikeresen landolt a földön. Rotorjai elhalkultak, így még kivehetőbben hallotta, de inkább érezte a lépések dobogását belsejében. Dum-dum, dum-dum, dum-

Aztán bezárták a hangárt, és elnyelte a sötétség. Délután öt sem volt még.

Egy hideg, felhős októberi reggelen a helikopterek az égen maradtak, nem repültek már sehová, csak egy helyben lebegtek, akár a felhők.

2015. október 13.

[irtamvalamit]

A lidérc és a róka

Réges-rég történt, mikor még a fiatal világot végelláthatatlan fekete fenyvesek borították, melyekben ősi vadak és letűnt csodás lények éltek. Ez még sokkal az előtt volt, mielőtt az első ember megjelent a földön és meséket kezdett volna mondani, mielőtt még a Nap felizzott volna és a Hold szert tesz ezüst köpenyére. Ebben a sötét világban semminek, de semminek nem volt fénye, egyedül a titokzatos lidérceknek, kik a legsűrűbb mocsarak lakói voltak. Sejtelmes fényük hosszú árnyakat vetett az ősi fákról, s ami vad meglátta őket, félelemmel vegyes gyönyörrel csodálkozott bennük, míg tehette. Ugyanis nem csodálhatták őket sokáig, mert a lidércek különösen óvatos lények voltak, s még maguk elől is elbujdostak, amint megneszelték magukon a kíváncsi szempárokat. Történt egyszer, hogy egy fiatal róka épp a nagy mocsarak közelében pocok után kutatott, mikor figyelmét felkeltették a furcsa fények. Halálosan megrémült, de félelménél csak kíváncsisága volt nagyobb, így elhatározta, felkutatja a különös jelenség forrását. Nem kellett sokáig mennie, amikor az egyik bokor tövéből meglátta a lidércet teljes pompájában, ki épp egymaga sétált az erdő mélyén, körülötte a fák árnyékai tisztelettudóan meghajoltak. A róka ily szépet még sosem látott életében. Szemeivel a lény minden apró finom lépését követte, míg egyszer csak amaz megállt, körbeszemlélt az öreg erdőn, s ekkor tekintete találkozott a róka tekintetével, ám ekkor a róka félelme felülkerekedett a kíváncsiságán, sarkon fordult és elszelelt. Hét napon keresztül lapult vára legmélyén, az éhséget sem érezte, szomjazni sem szomjazott, egyedül a lidérc tekintete járt az eszében. Végül elhatározta, hogy visszamegy oda, hol a lényt azelőtt látta. Meglapulva a bokor mélyén kis idő múlva megint megjelent a lidérc. A rókának most még szebbnek, még fényesebbnek tűnt, Fele annyira sem félt, mint azelőtt, habár a bokor rejtekét most sem akarta elhagyni. Ha akarta, ha nem, végül teljesen megigézte a túlvilági fény. Óvatosan előbújt rejtekéből s lassan a lény felé somfordált, közben fel sem tűnt neki, hogy apró mancsa már a lápot tapossa, vörös bundája, melyről eddig mit sem tudott fekete sártól pettyes, s a zavaros víz már a fehér nyakánál tart. Ekkor a lidérc tekintete megint találkozott a rókáéval, akit így már a lény is teljes mivoltában megcsodálhatott. A róka abban a pillanatban megtorpant s bajsza végét sem merte mozdítani a félelemtől. Az öreg fenyveseken kívül egy lélek sem tudhatja meddig nézték egymást, s talán még most is ott lennének, ha az erdő egy halk nesze fel nem riasztja a rókát, s az erre el nem futott volna, vissza a vára legmélyére. Hét nap telt el, s a róka fejében csak a lidérc tekintete járt. Már rég nem érdekelték sem a pockok sem a fák sem a nagy vadak. Vackát is szűknek érezte, de ha maga a világfa is belefért volna sem találta volna benne többé helyét. Végül ismét elment ugyanahhoz a bokorhoz. Meglapult a tövében, és türelmetlenül várta a lidércet. Az, szokásához híven szintén feltűnt, de tekintetét most már kimondottan a róka rejtekhelyére szegezte. A rókában már hűlt helye sem volt a félelemnek, elszántan mászott elő a bokor mélyéről, s magabiztos léptekkel indult meg a lény felé. A róka világából sorra tűntek el a pockok, a vadak, az erdő, a sötétség. A gyönyörű teremtényen kívül már semmi más nem érdekelte. Érezte, ahogy a lidérc fénye végigsimítja arcát, füle hegyét, mellkasát. Érezte a testében, amint vénáiban is már csak a fény csordogált. Ám ekkor szinte egy pillanat alatt kihunyt a fény, orra, szája, elméje megtelt sötétséggel. Bundáján az eddigi melegséget jéghideg fagy váltotta át, mancsaival kapkodni próbált, de mozdítani sem bírta őket. Ijedtében újra futni akart volna, futni, amíg csak bír, de ekkor a mocsár már végleg ellepte. Az utolsó kis buborék is megszökött nyitott száján keresztül, ahogy tüdejét megtöltötte az ingovány fekete vize. Ernyedt testét szinte egyből magukhoz vették a lápi mélyek lakói.

…

A lidérc csendben állt a mocsár szélén. Körülötte, mint mindig, most is alázatosan borultak le a fák árnyékai. Szomorúan nézett arra a pontra, ahol még az előbb a kis róka magabiztosan felé gázolt. Sokáig nem mozdult el onnét, magányát nem zavarták a szemtelen madarak neszeléseikkel. A rókának fogalma sem lehetett, hogy akkor, mikor először meglátta a lidércet, s a lidérc őt, a lény a rókával együtt fedezte fel gyönyörű pompáját, melyet az ingoványok zavaros vizei messze sem tudtak oly szépen visszaadni, mint amilyen az a valóságban volt, ahogy azt a róka szemének tükrében láthatta.

Eztán a lidérc is eltűnt a föld színéről. Pontosan hová mehetett, senki sem tudja, de valahogy azokban az időkben jelenhetett meg az első csillag az égen. Az emberek később úgy hitték, a lidérc, hogy fényében bárki csodálkozhassék, s hogy több lényt ne bánthasson, felköltözött az égboltra, s nem sokkal rá követték társai is. Ott élnek ők az égen, eloszlatva az ősi sötétséget, elérhetetlenül ragyogva mindenkinek. Azóta nézik a rókák vágyakozva az éjjeli eget. Úgy hírlik, azért nem lehet őket megszelídíteni, mert minden róka szívét egy-egy lidérc birtokolja.

2014. július 15.

[irtamvalamit]

Elrakva

EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC SZEPTEMBER TIZENEGY! dobbantotta a faltörőkos agyam elreteszelt tölgykapuján. Megviselt volt a fa, deszkái között repedések, melyekből szivárgott a túlcukrozott kávé. Lenézem a falról az ostromló seregre. Martell Károly, Hunyadi, Oliver Cromwell és még isten tudja hány vadállat volt a tömegben, akik vérrel írták be magukat a történelemkönyvbe.

Konkrétan az ÉN törikönyvembe...

Felpislantok a lapok mögül. Újra megpillantom azt a négy betűt. Dé ó er í. Rikítóan sütnek rám a felettem lévő ágy falapjáról. Már megbántam eltévedt pillantásomat, hisz a falap már végtelenül véges világom határát jelenti, Dóri pedig, mint ahogy azt a határőrök teszik a határsértőkkel, nagyot súlyt a fejemre. Bosszúsan fordulok el a fekete tintával felírt betűktől.

Dóri...

Biztos, hogy tartozik hozzá egy évszám, és egy helyszín, valószínűleg köthető hozzá egy háború, és száz, hogy van egy csatát vesztett szerencsétlen is, aki végső erejéből hátrahagyta nekem ezt a rosszindulatú írásos emléket. Még jó, hogy nem töritétel. Ezt buktad, ribanc!

Hány napja tart ez? A ponttá gyűrt idővonalamon a napok és az évek elvesztik jelentésüket, épp úgy, mint ahogy a tér is csak az Óperenciás ágydeszkáig terjed.

Már megint elkalandoztam... Hol az a rohadt szőlőcukor?

Tekintetem lassan visszacsúszik a gyűrött oldalakra. Egyszer csak egy évszám leveti magát a megsárgult lapról, végigfut az ágyamon, leugrik róla és kacagva befut a szekrény alá. Meglepetten ugrom utána, és nyúlok be érte. Kezemmel rég elfeledett emlékek porát kavarom fel, melyek össze-vissza kavarogva szállnak a szemembe és a torkomra. Végül ujjam egy kemény felületen koppan. Izgatottan fogom meg a rejtélyes tárgyat, és húzom ki a sötétből.

Vajon mi lehet?

Egy doboz. Öreg, penészes doboz. Tetején emlékporcicák kergetőznek, oldalait sárga foltok díszítik, sarkán lyuk tátong, valószínűleg egér rágta meg.

Vagy patkány.

Ismerős a doboz, hogyne lenne az! Ez a világ legjobb doboza. Ha akartad bele tudtad rakni egy tarisznyába, majd ha kivetted és felálltál a tetejére, láthattad a világ négy sarkát. Van rajta egy halvány, zsírkrétával írt felirat:

GYAKRAN PAKOJJ BELE!

Olyan, mintha csak tegnap kaptam volna...

Mostanában nem sokat törődöm a gondolataim, érzelmeim eldobozolásával, ha túl sok van kihányom őket egy utcasarkon. Izgatottan nyitom ki a dobozt, beletekintve azonban elfog a csalódás. Csak ennyi? Egy-két gondolat- és érzelemcsökevényen kívül semmi sincs a dobozban. Megragadom az egyiket, és jobban szemügyre veszem. Fekete, kígyószerű testéből bánat és csalódás csöpög, át van itatva olyan problémák mérgével, melyek már rég megoldódtak, vagy feledésbe merültek. Visszadobom, majd kiveszek egy másikat. Fényes, tapintásra puha, kellemes. Jól tűri, ahogy fogdosom. Csak úgy árad belőle a boldogság.

Az ostoba...

Fogalma sincs, hogy átverték, és a boldogsága mulandó. Ezt is visszateszem. Van még benne egy-kettő. Van, amelyik vergődik, van, amelyik nyugodtan ringatózik, de alapjáraton ez kevés, nagyon kevés. A doboz, mely alakra oly tökéletes szinte üresen sóhajt rám. A benne élő érzések már mind a múlté. Egykor ilyen voltam, de már nem.

Hirtelen felkapom fejem. Odaszaladok a pénztárcámhoz, és hevesen feltépem. Megcsap az a szag. A kinti világ szaga, a szag, amiért hazudtak, loptak, kurvultak, esetleg még gyilkoltak is. Szigorúan néztek rám a nyomtatott arcok. Mellettük számjegyek. Kis cetlik csupán, mégis ők irányítják a világot Dórin túl. Erről én nem tudok, Dóri pedig sosem mesélt róla. De most nem ezeket keresem, hanem a személyimet. Igen, azt.

Ha van, amit a beletehetek a dobozba, akkor az az. Ha tíz, húsz, száz év múlva kinyitom a dobozt, akkor is az leszek, mint aki a személyin van. Tökéletes.

Izgatottan helyezem el a plasztik kártyát az emlékek között.

De ez sem jó...

Az emlékeket felsérti a kártya durva széle, hegyes csúcsai pedig apró sebeket ejtenek a doboz falán. Zavarodottan nézek magam elé. Egyszer csak eszembe jutnak a rég elhangzott szavak, amik után zsírkrétát ragadtam.

"Ne félj! Ebben a dobozban minden elfér, aminek el kell, de ne feledd, csak azt rakhatod bele, ami valóban Te vagy!"

Kiveszem a személyit, és eldobom magamtól. Hogy lehetek ilyen ostoba? Eszerint ennyire kiüresedtem? Azt kell látnom, hogy képtelen vagyok feltölteni a dobozt. Kegyetlen tükör kartonból kivágva, mely megmutatja, hogy a lelkem, amit oly összetettnek és egyedinek gondolok, nem áll másból, mint állati ösztönökből, melyeket csupán néhány együgyű érzelem tart össze.

Szomorúan csukom vissza a kartondobozt. Nem teszem vissza a szekrény alá, inkább felrakom a polcra, hadd legyen elrettentő példa az idő féldrágakövekkel kirakott spiráljában. Visszafekszem az ágyba. Dóri fenyegetően villogtatja rám er betűjét. Ölembe veszem a törikönyvet, és ott folytatom, ahol tán abba sem hagytam.

Azóta már több ezer év nem telt el, mégis egyvalamin jár az agyam.

Akkor vettem észre, amikor felraktam a kartondobozt a polcra.

Mintha egy csigaléleknyit nehezebb lett volna.

2012. május 9.

[irtamvalamit]

Személytelen szimfónia

kihalt szél fújt át

a céltalan utcán

jégkabátja libbenésére

fülelni kezdett a süket csönd

s elnémult a hallgatás

ma este ő a karmester

szemét, s roncshalom kara

intett, s ők rákezdtek

a túlvilági dalra

csikorog a kapu, olajozatlan hegedű

túlharsogva deszkacsellók hadát

lyukas tetőn fut be a huzat

fújva fúria fuvola fúgát

csapódik az ablak

mint üstdob dobbantja a szívet

s mint szív, úgy törik szét az üveg

szilánk szélcsengő csilingel

ezüst felületén vakítón

csillan a sötétség

fürge nejlon-táncosok keringőznek

táncukban maguk sem értik a rendet

üzenet nélküli plakátok játsszák a ritmust

kiégett jazz zenészek

egy napon enged a ragasztó

s átadják cafattestüket a szélnek

zúg-búg minden

mozog a mozdulatlan

élnének tán?

oázis e utca

a sivatagban?

-Vége-

intett a karmester

a szél tovaszállt

most halottak a zenészek

s a néma zajból

éktelen csönd lett

2012. március 28.

[irtamvalamit]

Egy perc sem volt

F számára megállt az idő. Épp csak félrepillantott, úgy látta meg. Összeszűkült a pupillája. Szíve nagyot dobbant, majd leállt. A mellkasából kirobbanó nyomás hozzápréselte tüdejét bordáihoz, amik az erőhatástól megrepedtek. Vénái több helyen elszakadtak, vére szétáramlott a bőre alatt. Lábujjai cipője talpát kaparászták, keze nem mozdult, nem volt elég hosszú a kabát ujja. Idegei kisültek az impulzustól. Látása, hallása megszűnt, az agya nem volt több egy kiégett héjnál. A kiüresedett szívében egyszer csak vákuum keletkezett. Magába gyűrte a halott szívet, a tüdőt, törött bordákat, a szakadt erezetet a kiömlött vérrel, a görcsberándult lábujjakat. Begyűrte a kiégett agyat idegpályáival és használhatatlan érzékszerveivel együtt.

Másnak egy másodperc sem volt.

Elhunyt Ifj. K. F. elindult a tető felé. Szerencsére nyitva volt az ajtó.

2012. február 07.

[irtamvalamit]

Skandináv éj

Álmomban láttam

az északi eget

s havas fergeteget

Ott voltam

szarvasként vágtattam

vad erdőkön át

de hova, még nem tudtam

Szépen

szálltam fenn az égen

sójom szárnyaimmal

csapkodtam a szélben

Vad voltam

nyúl után loholtam

farkasfalkám élén

friss vérre szomjaztam

Azt hittem

mindent megtehettem

végzet fintorából

sarki róka lettem

Tán sorsom jobbá tehetném...

De várhat

hó fedte bundámat

ültem mozdulatlan

így senki sem láthat

Untam

mindig elfutottam

bár nem kellett volna

odvamban elbújtam

Most várom

jelem s ha meglátom

bátran felnézek, mert

szép, akár az álom

Hisz nekem ragyog a sarki fény...

2012. február 07.

[irtamvalamit]

Hintaszék

A lemenő nap sugarai vörösesre festették arcát. Értetlenül bambult maga elé. Ott ültem mellette, lábammal néha meglöktem a hintaszéket, ő túl alacsony volt ehhez. Aznap kánikula volt, amin az este épp, hogy csak enyhített. Nyár közepe lehetett, de hogy melyiké, már nem emlékszem.

Naïf felemelte tekintetét a földről. Most mereven előre nézett.

- Most haragszol rám?

- Nem, csak…- elharapta a végét. Zavarodottan pislogott.

- Csak mi?

Kérdőn ránéztem. Az elejétől kerülte a tekintetemet. Feszült, mindig feszült. Feszült, ha egyedül van, de feszült, ha vannak vele. Feszült, ha valamit be kell vallania, pláne, ha maga is abban a pillanatban jön rá. Most is az volt. Kész görcs a gyerek.

- Valamit mondani akartál.

- Nem, nem akartam.

Elhúztam a szám. Már megint ez a macska-egér játék. Amikor meggyengül, bekapcsolódik a durcás védelmi mechanizmus. Nem baj. Addig is hallgattam a nyekergő rugók hangját. Ritmikusan ismétlődött ugyanaz a hang. Számomra nyugtató volt, számára már kevésbé.

- Tehát mi van, ha meghal valaki? - bökte ki végül.

- Valaki?

- Igen, valaki.

- Mielőtt válaszolnék, számolj el tizenhatig.

Értetlenül rám nézett, végül mégis elkezdett számolni.

- Egy, kettő, három…

Amíg számolt hátradőltem a fotelben. Lehunyt szemmel élveztem a napsütést. Ebben az a vicces, hogy a nyári lemenő napnak egyáltalán nem kellemes a fénye. Mondhatni messze ez a legvakítóbb, mert ilyenkor alacsonyan van a Nap, és a napsugár pont az ember szemébe tűz. Még szerencse, hogy Naïfon volt kalap. Ha napszúrást kapna, még engem vennének elő.

-… tizenöt, tizenhat - fejezte be a számolást Naïf.

- Mit érzel?

- Semmit.

- Az alatt az idő alatt, amíg számoltál, a világon négy ember halt meg. Nos, ilyen az, amikor valaki meghal.

Válaszom hallatán csalódottan lebiggyesztette fejét.

- Te is tudod, hogy nem valakire akartál rákérdezni.

- Nem válaszoltál - mormolta.

- Mert nem a kérdésed tetted fel - horkantam rá. Nagyot lendítettem a hintaszéken, és azzal a lendülettel belerúgtam az alatta heverő csontvázba. Naïf ösztönösen a lábamhoz kapott.

- Hagyd abba! - kiáltotta.

- Csak ha kibököd végre, mi nyomaszt.

Kibukott belőle a sírás. A napfényben megcsillantak a könnyei. Nem sajnáltam. Tisztában voltam vele, hogy a sírás nála csak a manipuláció egy fajtája. Naïf látta rajtam, hogy nem hatott meg.

- Mi történt Nagypapával? - hüppögte.

Na ez az, amiért itt vagyunk. Enyhítettem szigorú tekintetemen. Lábammal óvatosan löktem egyet a hintaszéken, ügyelve, hogy Naïf figyelmét ne kösse le újra a csontváz.

- Szerinted mi?

Már nem bőgött. Szipogva elmerült gondolataiban. Öltönyöm zsebéből átnyújtottam neki egy zsebkendőt. Hangosan kifújta az orrát.

- Hát, anyáék azt mondták, hogy meghalt.

- És szerinted mit jelent az, hogy nagyapád meghalt?

Megint összezavarodott.

      Az emberek összezavarása nem rossz dolog. Ha valaki összezavarodik, az azt jelenti, hogy egy addig ismeretlen problémába ütközik. Ez úgy lehetséges, hogy kevés tudással rendelkezik, vagy a már meglévő tudásáról derül ki, hogy helytelen. Naïfnál mindkét eset fenn állt.

-Hát, azt, hogy leállt a szívverése, hogy nem lélegzik. Ezt nem tudtad?

Okos a kölyök, de nem dicsérem meg érte. A dicséret a drogja.

- Igen, nagyvonalakban ez a halál. Most már csak arra válaszolj, hogy hol van a nagypapád.

Naïf lenézett a csontvázra. Követtem tekintetét. Már hozzászoktam a sírföld szagához, most mégis megcsapott. A fiú ujjacskájával rámutatott a tetemre.

- Mondd, Naïf. Mi szerettél Nagypapában?

- Nagy volt az orra - vágta rá egyből.

      Lám, milyen őszinte érzései vannak a gyerekeknek. Sok mindent tudnak, amire a választ egész életünkben keressük. A gyerekek szeretete nem önző, nem megjátszott. Nem kötelességből szeretnek.

- És ha most idehívnék egy nagy orrú embert, akkor ő lenne Nagypapa?

- Nem.

- Gondolkozz, Naïf! Mitől volt Nagypapa Nagypapa?

- Nem tudom. Mert Nagypapa volt és kész!

- Úgy van, Naïf. Most pedig vessünk egy pillantás lábunk előtt heverő barátunkra. Mit tudsz róla elmondani?

Naïf félve szemlélte a csontvázat. Megint zavarba jött, úgyhogy elfordultam. A temetőt bámultam. A napok óta tartó hőségtől a gaz teljesen elszáradt. Merthogy a környéken csak gaz nőtt. Benőtte az utakat, és felfutott a sírokra. Ekkor vettem észre, hogy a keresztek árnyékai megnyúltak, és mintha a madarak csiripelése is alább hagyott volna. Szememmel a sírkert kapuját kerestem.

      Nem szeretem az éjszakai temetőket. Valahányszor arra vezet az utam, mindig birtokháborítónak érzem magam, ugyanis én élőlény vagyok, míg a temető a halott dolgok birodalma. Naïf ellentétben szerette őket. Mindig megigézték őt a nyugodt, kissé varázslatos, néhol okkult hangulata a sírkerteknek, különösen mindenszentekkor. Imádta a gyertyafényben úszó temetőt. Ez volt az egyetlen dolog, ami elütött a megszokott kis racionális világától.

- Gyenge.

Megrémültem. Naïf magas hangja sikolyként törte meg a temető csendjét. Arca elkomorodott, amikor tekintete találkozott az enyémmel. Úgy nézhettem ki, mint a csapdába esett nyúl. Borzalmamat növelte, hogy kis kezei között a csontvázat szorongatta. Az undorító tetem arca pont felém nézett. A koponya kárörvendően grimaszolt rám, ahogy a koponyák szoktak.

- Gyenge - ismételte meg. - Nagyapa erős volt, de ez gyenge.

Eltelt néhány másodperc, mire összeszedtem gondolataim. Nyeltem egyet, majd folytattam.

- Igen, ez a csontváz gyenge. De ami fontosabb, nincs tudata. Nem tud gondolkodni, és nincsenek érzelmei sem.  Mond, Nagypapa boldog volt? Szeretett viccelődni?

Naïf elmosolyodott.

- Igen. Nagypapa nagyon vicces volt. Mindig butaságokat beszélt, amiken jót nevettem.

- És mióta itt vagyunk mondott bármi vicceset ez a csontváz?

- Nem, semmit.

Még mindig a kezében tartotta. A koponyát fürkésztem. Egyenesen a két sötét mélyedésbe néztem. A dög ernyedten tartotta fejét. Néz engem, még ha nincs is mivel. A torz mosoly elszélesedett. Az álkapocs recsegve megmozdult, és egy mély, suttogó hang szólított meg.

- Miért tagadsz le?

Nem a csontváz adta ki a hangokat. Már rég nem voltak hangszálai. Inkább a szél fújta felém, és a fejemben álltak össze szavakká. Összeszűkítettem a szemem, s elkezdtem harapdálni az ajkamat. Enyhe hányinger fogott el.

- Miért hazudsz neki? Miért hazudsz magadnak?

Csendben vártam. A csontváz folytatta beszédét.

- Abban reménykedsz, hogy valahol újra találkozunk? Hogy van egy hely, ahol nincs hatalma az időnek? Ahol minden a régi? Ne álltasd magad! Tudod, hogy ez az a hely. S én itt vagyok. Tudod jól, hogy nincs odaát, s tisztában vagy vele, hogy egyszer neked is lesz itt egy kereszt, s alatta ott fogsz feküdni, ugyanezzel a vigyorral az arcodon. Ezt mind tudod, csak féled bevallani. Reméled, hogy még újra látsz engem valahol, ahol bepótolhatod azt, amit elmulasztottál. Mond csak, miért nem szerettél?

      Megmarkoltam a hintaszék matracát. Ajkamon apró sebek keletkeztek, s számban éreztem a vér ízét.

- Ez elég vicces volt? - süvítette a csontváz.

Hirtelen Naïf ellökte magától a tetemet. Az összerogyva hátradőlt, s a démoni koponyának letört az álkapcsa a sír szélén. Ettől még inkább úgy tűnt, mintha vigyorogna.

- Nem, ez tényleg nem Nagypapa.

Naïf közömbös arccal vizsgálta a csontokat. Arra gondoltam, tán nem is hallotta a hangot. Jobb is.

- De akkor hol is van Nagyapa? - kérdezte.

- Odaát.

A fiú felhúzta szemöldökét.

- Oda tudsz vezetni?

- Nem.

- Tudod, hol van?

- Nem.

- Egyáltalán létezik?

- Szerintem igen.

- Szerinted?!

Elvörösödött. Látszott rajta, hogy legszívesebben újra elkezdené a bőgést.

- Hazudsz!

- Nem.

- Ha felnövök olyan leszek, mint te?

- Igen.

- Hazudsz! Ha felnövök űrhajós leszek, mert okos vagyok. De te hülye vagy. Fogalmad sincs, hol van Nagypapa.

Felpattant, és befutott a keresztek közé. Semmi késztetést sem éreztem arra, hogy utána menjek. Hagytam, hadd fusson. Hogy miért, nem tudom. Talán mert hülye vagyok. Felálltam a hintaszékből és kisétáltam a temetőből. Az utolsó pár métert már futva tettem meg. Teljesen besötétedett. Az autómnál csak nagy nehezen találtam meg a slusszkulcsom.

      Hazaérve még mindig éreztem a sírföld szagát. Többször is kitisztítattam a ruháimat, de nem múlt el. Az elkövetkező napokban továbbra is elviselhetetlen volt a hőség, valahol mégis dohos szél fújt be a házamba. Süvítő hangját mindenhol lehetett hallani. Naïf a mai napig nem jött haza.

2012. január 27.