Kényszer-ezermester
könny-nyű bú-vár-ó-tere-m-ellen-nő-ri-posz-t-ó-v-er-ő-sem-ber-reg/t-tet/g-ő-rvív-ó-lom-ka-to(r )n-n-a-men-t-ál-l-at(i)-or-vos(i-l)-l[ó/ö]k[ö/ő]t[ő/ö]r[ő/ö](lő)m-könny-[ü/ű]-z-ér
könny
nyű
bú vár
búvár
ár(tó)
ó te
váró verem
(vál-l-ó)
ere
terem
melle
len nő
ellen ő
ellenő
-ri-
-poszt
osztó
posztó
szósz tó
verő
erős
(sem)
ős
sem
ember
berreg-
tett-
-tető
rettegtető
etető
tőr ivó
tőrvívó
ó lom
ólomka
tonna
Cato
ólomkatona
torna
torra ment
amen
ornament
ál áll lamentál
lator
állatorr
orv
mentál orvosló
oszlói oszló
állatorvosi ló
vorosilovi siló
illó
lókötő
kő tő
kilókötő
kőtörő
illő őrölő
törlő
ölő
rökönyödő költöny
örömkönnyű
könnyű zé
könny
űz
könnyüzér
Tomio Miki - Ear Unit 106
2 notes
·
View notes
but I’m not a rapper... [9]
Robert Desnos
Pénteken vétkesen
(Le Vendredi du crime)
Hihetetlen a vágy mit álmon ér a nő
nemes kék ékszeres ládikában ring a drágakő
a-ki-fáradt követ görögve ösvényén követheted
de utat nem kutat többé kit az éjsötét vezet
eredj el zuhatag
falak szaladnak az égig ha peng a lant Orfeusz dalával alant
de ledől Jerikóban a sánc ha összefújnak a harsonák
falak szakadnak meg ha zeng e hang
tekintetembe temetem a romokat
eleredt zuhatag könny cseppen el a csillaglószemen
többé sosincs saját nyomában a kavics
többé sose sző álmába a nő
többé sose áll az élére benne a homály
rajta, eredj el zuhatag.
Az égi dal
(Chant du ciel)
A havasi virág így szólt a kagylóhoz: tiszta fényem hirdeted
a kagyló így szólt a tengerhez: messze zúgod hangomat
a tenger így szólt a hajóhoz: belém merülsz remegőn
a hajó így szólt az őrtűzhöz: partot gyújtasz ragyogón
a tűz így szólt hozzám: nem lobogok úgy mint szemedbe égeted szemét
a hajó így szólt hozzám: nem remegek úgy mint a szíved a színe előtt
a tenger így szólt hozzám: nem zúgok úgy mint zenged azt az egy nevet
a kagyló így szólt hozzám: nem őrzöm úgy a fényeket mint te egy emlékrészletet
a virág így szólt hozzám: Ő maga a szépség
így szóltam: Ő az, Ő az, a szépség, a szépség, az elragadtatás.
Hajnalban
(A l’aube)
A hajnal széthasadt akár nyomás alatt halomnyi tányér
ezer szilánkra tört a porcelán idő
és csörömpölt a csengető
a pezsgető eső
e csóró bisztró cinkpultjára csorog
ahol az éjtejes kávé levén keringenek a csillagok
Íme a nő, szegénynek nem nevezhető
hiába ért a sárba, mégse váltja még az estélyi ruhát
elér az éjbősége benne reggelig
a vérbe mállott bódulat
meg a savanyú lehelet, miken az álmatlanság nem segíthetett
ki(-)bírja önmagát(,) kin(n) pírja kelti hajnalát
a múlt után az összes eljövőt
ki(-)bírja önmagát s övé az álma is
alszik akár sötét farostba az örvény keményedik
övé hogy alszik, övé a reggel, önmaga minden(-)est
övé az élete, egyre kitelve
újra reggelekkel, a pirkadás fényeivel
lezuhogó álmaival
soká elélnek vele az élősdi éjszakák
E nő: bővelkedő,
hiába hogy kér az üres tenyér
ahogy pihen vacogva rideg reggelen
viselve sorsát a sártól pecsétesen
egy priccsen nincstelen.
Éjszakák
(Nuits)
Magas egek asszonyai
Üde szelek asszonyai
Becéz-e benneteket az éj
Üde szelek asszonyai
Révedésbe ér a két evező
Elszakít-e benneteket az éj
Magas egek asszonyai
Kit fény vetett sötéten elveszett
Arat-e bennetek az éj
Üde szelek asszonyai
Halárusok pikkelyesre repedt keze
Elszalad-e veletek az éj
A pirkadat asszonyai
Sebes lábon dologhoz látó asszonyok
Hallgat-e rólatok az éj
Kedves az éj?
Megtép az éj?
Termést hoz-e a kikelet,
Visz-e a fürge éj?
Magas egek asszonyai
Üde szelek asszonyai
Éjt hajnalon nappá tett asszonyok
Evező hálóvető a halát áruló
Szeretitek-e a magas eget?
Szeretitek-e az üde szelet?
Tihanyi Lajos 1917 Fekvő női akt
A körömrágóvirág második dala
(Seconde chanson dela fleur de souci)
Azt mondtam azt tettem
Amihez volt kedvem
Balra is jobbra vált a világ
Szép volt a körömrágóvirág
Jobbhoz ér balról is ha lépek
Igazhoz hamisan az ének
Vízből is bort ad majd az iszák
Szép lesz a körömrágóvirág
Igazról hamisan éneklek
Eltévedt rémeknek
biccentek
Ha szép a körömrágóvirág
Biccentek
Tiértetek hálát adok az Istennek
Barátaim, a legjobb bort igyuk miránk
Viríthat körömrágóvirág
[Timothy Adès ötlete alapján]
(Disclaimer: Ez nem szakavatott fordítás, átírás, vagy hasonló, nem művelek és nem közvetítek semmit következetesen.)
0 notes
but I’m not a rapper… [8]
Joyce Mansour
Cris (egynéhány)
A szög felékel égi arcom
a szarvam a fülem felé ered
a seb vörösbe önt örökre
a vértől vált a víz mi balzsamom
tejembe fojtja vágya gyermekem
ezért neked Teremtő Úr legyen nevem.
α
Kezed vak intrikál
ideg lel mellemen
zsibbadt nyúl nyelved el
fülem lenyelt szégyentelen
kisült krém szemed rám veted
beléjük fúl mi bennem ép
beledből rág felém halál
agyamban vég zabál
bizarr nő akivé változom.
Ezequiel Baroukh 1939 Portrait de Mademoiselle A. C.
Láttalak lehunyt szememen át
kapaszkodni ijedt álmok falán
talajt vesztett lábatlankodtál pelyhes alvó mohán
szemeid fennakadva függtek szögeken.
Közben üvöltöttem összeszorult ajkak mögül
hogy a fejed felhasadjon az éj előtt.
ا
Árnyadnak nincs szája
házad nincs bejárva
szemednek világában
nincs részvét nincs szín
lépted nyomán lépsz
nyomtalan irányába
világló rögeszmés hangoknak
ahol az én poklom szól.
a
Kék kutya orra földbe fúrva
fejében üvölt szerelme űzött
szerelme elfecsérelve.
Ismernek erdő levelei
űznek ezek a levetett vörös kesztyűk.
Kék kutya hajléktalan állat
lakj jól a koldusok vérén
hogy szeressenek kegyetlennek kell lenned.
Ha megszelídülnél állat
add el a lelked a férfiaknak.
Ghada Amer 2010 The Kiss
Sovány kis tested selyem ágyneműn
szobád a rózsaszín némaságba borítva
tekinteted köröz a drága bútorok között
nekipuffan kimúlt patkányok plüss párnáinak
Mi meg várjuk a rettenetes utolsó rúgásait
hogy elszaggassuk a testamentumod.
א
Láz a nemiséged egy rák
láz a macskák zöld melleiden híznak
láz az ágyékok sietős mozdulatai
sietős csókjaid mocska fintorgásod
nyisd fel a fülem és hadd hatoljon be
zabolázatlan mámorod.
Mayo 1974-75 AH JEUNESSE!
Ujjaid hegyén
az ajkam
fogsorod között
a szemem
gyomromon dobod
ver vadul
testemről ingerét nyersen
lenyúzod.
✹
Észrevétlenül merülsz észvesztő álomba
észrevétlenül csukd szemed az életre
tág pupilla süllyed el belőled óceán fehérbe.
Szájadul lezúdul bőségbe
agyad horgonya szakadt
nyelve elnyeled szavad.
A lakás az egész lakás feszülve várja
jelenéseidet.
(Disclaimer: Ez nem szakavatott fordítás, átírás, vagy hasonló, nem művelek és nem közvetítek semmit következetesen.)
Youssef Nabil 1997 Ehsan Crying, Cairo
1 note
·
View note
but I’m not a rapper… [7]
A. Tennyson
In Memoriam A. H. H.
Canto XXVII
Ne ejts rabul, dühöm, ha dúl
vak élni mind az indulat,
nem szül repülni zárt lakat
díszmadarat gondtalanul:
Nem ámulok, ha vad ragad
önös szabad jövő időn,
s bilincse sincs a bűntevőn,
a lelkiismeret tagad;
Ne kérd szívem, hogy áldana
tudatlanság, hol eskü köt,
se gazban buja tespedőt
altatna bár akarata.
Igaz marad, akármi sújt,
Akár a legkeservesebb,
Szeretni, benneveszni szebb,
mint élni, bár a szív kimúlt.
Michaël Borremans: 10 and 11
“A kenderike a pinty-félék között talán a legkedvesebb és legvonzóbb, nem is szólva arról, hogy kiváló énekes. Fiatalon fogságba kerülő hímek más madarak énekét is könnyen megtanulják, sőt rövidebb dalok fütyülésére is megtaníthatjuk, de, sajnos, sokszor kellemetlen hangokat is megtanulnak, amivel egészen elrontják kellemes éneküket. A szerencsétlen Mária Antoinette királyné 1783-ban állítólag olyan kenderikét kapott ajándékba, amelyik a „Didó”-opera összes áriáit előadta.” - A. E. Brehm, Az állatok világa
Charles Spencelayh: Our Polly
“A disease which may be called the pairing fever must not be forgotten here. House birds are usually attacked with it in May, a time when the inclination to pair is greatest. They cease to sing, become sorrowful and thin, ruffle their feathers, and die. This fever generally first seizes those which are confined in cages: it appears to arise from their way of life, which is too uniform and wearying. I cured several by merely placing them in the window, where they are soon so much refreshed that they forget their grief, their desire for liberty or for pairing, and resume their liveliness and song.” - J. M. Bechstein, The Natural History of Cage Birds
0 notes
but I’m not a rapper… [6]
Jules Laforgue mögé
"Ophelia - ... bocsáss meg
hogy önkéntes halálod után ily szeméremsértő
kifejezésekkel emlékezem meg rólad ám ez az igazság
mindenki észrevette tán csak Hamlet nem ki fatökű volt
vagy a fatökűséget is tettette" - Baka István
Meddő magvetők
(Stérilités)
Kauter koagulál
perkután
eper óperenciál
ferális Oféliám
perforál friss húst fogán.
Cselőpóker uzsukál
bókfonál
vurlicer ovulál
fóliád Oféliát
fullaszt hidrofóbiát.
Apu nevel1, Te csupán
Jer kuszán
a Hold után, szalutál
fiola Ofélia
fúj felinofília!...
1: autoriter, tele szeretettel
Szabó Klára Petra: Ophelia
Ifjú és szerencsétlen herceg! E különös, ördöngős késztetések gyakran nyakon csípik, apja nagyon is szokatlan elhunyta óta. [...] Az ezerfélén zsibongó tavaszi erdőben úgy gyönyörködött, akár egy kínzókamra ezerfélén sistergő rezsójában. [...]
Ofélia, Ofélia
A tó csinos tested fölött
ringat kitört ideggyököt
az ósdi skizofrénia...
Röviden, egy szent volt egyszerű szoknyájában.
(Hamlet ou les suites de la piété filiale)
0 notes
but I’m not a rapper… [5]
Maurice Maeterlinck - Sötét Fölajánlás
Mogorva munka mormolok
egy holt imát álmunkra süt
a holdvilág száz bűnt zokog
orkán hordát vezekelni fűt:
viola gyíkok álmom
ölelve érnek valóságon
koronás kardra vágyom
napszomja fojt az oroszlánon
liliom méhben úszik
örökre bújj ujjam ökölbe
szerelem zöldje múlik
vörösre tört le dühébe törzse.
Bocsáss meg a szavaknak!
Imám hagyd rettenettel
kaszálni vak távba szakadjak
szálaim holdfény éle szeld el!
Léon Spilliaert, Femme nue tenant un coup
(Disclaimer: Ez nem szakavatott fordítás, átírás, vagy hasonló, nem művelek és nem közvetítek semmit következetesen.)
0 notes
Endre Tót - Nothing, 1971.
4K notes
·
View notes
Paul Éluard, Man Ray - Les Mains libres - szelekció II.
A félelem
Szőrme vöröse
az állati vágyűzte küszöbe
a préda pánikban
lángba híd
kába kar
csorba karó suhint
elomló föld kibontja dús haját
kibírhatatlan rettegés
sírt dúl halál
az arca kitárul
mögötte egy fásult nő elárult zavarban
Tűzijáték
Fantasztikus meztelenség itt
ahol nem halványulnak az árnyak
0 notes
Paul Éluard, Man Ray - Les Mains libres - szelekció I.
Tű és cérna
Világra hozni végtelen
vértelen szenvedélyeket
az égitestet éktelen
könnyekben ötlik fel a táj
A fehér vászon
Az éh a hideg a magányos
ami menekül a menedék elől
a halottak lázas suskájától
A bizonyíték
Az ember a növény a vízsugár
a nyugalmas lobogása némely vadaknak
és az égre meredt madara az éjnek
a szemedig érnek
Állnak
megőrzöd egyensúlyod
a kezek ellen, az ágak ellen
füst és szárnyak ellen
a zavar és az ágyad ellen
A vágy
Ifjú vadság
boldog a vér
egy kád tejben
J.
Dolgozik keményen
bágyatag fémeken
Szabadjáték
E villanásnyi vízözönt
majd hőség fojtogatja
Meztelen
Vigyázz, mikor kibomlik köntösöd
az ágyad őrködött az éjszakád fölött
a köntösöd meg az ágyad
világlásod a messze szőkeséged rétjein
ajkak melyekért szerelmed tetten ér
elemelik bizonyosságod erejét
akik szárnyuk veled verik
mozdíthatatlan
csak úgy a gyönyörű könnyeidet
Emberforma birodalmukban
kidöntenék mulattató bálványodat
Hiábavaló halál
Goromba mit se szántál
figyelmet
a másik életének
Ma már alig vagyok hasonlatos
az áldozataimhoz
Tetterő
A röpte közbe kapja el
ragadja meg derék alatt
betöri vaskos ujjai közén
szorosra húzza börtönét
kezén a bódulat hatalma
minden téren átér
alig mozdítva vonja a vonagló áldozatra
0 notes
0 notes
“ [...] But when it is a question of moving the heart and enflaming the passions, it is an altogether different matter. The successive impression of discourse, striking with repeated blows, gives you a very different emotion from the presence of the object itself, which you have seen completely with a single glance. Assume that someone is in a painful situation which you know perfectly well: you will not easily be moved to cry in seeing the afflicted person, but give him time to tell you everything he feels, and soon you will burst into tears. [...]
It is therefore to be supposed that needs dictated the first gestures and
that the passions wrested the first voices.”
J.-J. R.
pic: livfontaine
Megnémultam?
De lám torkom kitárom és
gégém madara csengeti a duplumot
ropog parancsoló sörényesen nagy bölény
locsog szipogó, szuszogó
sokmillió tengeri lény
hattyúk dadogva rút elárulják nemes nyakuk
vadtyúk aggódva fattyúért tép levegőt
csapkod a nyelv lila ostora és
berreget remegő
ajkam akár a méhkas tőgyelőn
anyagtalan vonzások kódjain vonyítok és
összefűz, eloszt mosolyom
mindent mint gyenge fénnyével a szemafor
fogaimról zúg mérges levegő
ahogy toronnyi föld hűlni harap
kicsorduló felhők csücskeiből
De emberek nem értenek
engem
és meg nem érthetem
miért nem
Bizonnyal ugyanúgy és ugyanazt
mint tegnap, ti és te, testvér
mondom
- kéj, fáj, szív kíván
De hát miért nem értem én sem
ma mi más, hol a rontás és miért hallom magam is:
"kj, fj" és sziszegek zagyván
“Biztosan nagyon ronda vagyok
veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet,
amilyen a krokodil szája
kitátva.” - H. G.
“Menyét, Agrippinát, aki férje halála után egyszer szabad folyást engedett fájdalmának, Tiberius kézen fogta, és egy görög verssort idézve így szólt hozzá: "Ha nem uralkodhatsz, leánykám, azt hiszed tán, megsértettelek?" - s nem is méltatta többé beszélgetésre.”
0 notes
Félmegoldások! (játék mindennapi vezényszavakkal)
Szavazz rám! (Légy szíves)
Osztály vigyázz! (Magadra)
Hallgass! (A szívedre)
Nem kérdeztelek! (Mert emlékszem mindenre)
Csendet! (Adunk)
Csatlakozz! (Ha van kedved)
Áruló! (Egyesek szerint)
Ne légy buzi! (Ha épp jól esik)
Kövess! (Egy bizonyos pontig)
Büszkén húzd ki magad! (A történelemből)
Légy népszerű! (A halálod után)
Légy sikeres! (Mások javára)
Légy vezető! (Vagy igyál)
Előre! (Többek között)
Akció! (Mellesleg)
Vásárolj! (Esetleg)
Valósítsd meg az álmaidat! (Értsd meg őket)
Légy boldog! (Megvárjuk)
Mindig mosolyogj! (Eszelősen)
Megérdemled! (Hogy magad csináld)
Ne hagyd ki! (Ha fontos)
Csak a legújabbat! (Holnap)
Zárt körű! (Bent is, kint is)
Tilos! (Szabadkozni)
0 notes
but I’m not a rapper... [4]
“Az emberek, vágyaikkal és tetteikkel együtt, mikor sikerült emlékeimbe idéznem őket, úgy rémlett dermedt hamuszürke figurák ...” Schlegel - Lucinda
>>>ˇ<<<
Paul Éluard - A főnix
Utószor hoz hozzám utad
utolsó tavasz újból nem havaz
utolsót rugod a halálba
ily mélyben jutunk a csúcsok csúcsára
gyújtósul hányunk halomra sokat
toboz bogyó tű tőke bor tüze
de még virág is viselt bár vizet
sarat állt harmatsúly alatt
lábunkra láng lép lobog koronánk
talpunk alatt se rovar, se madár, se ember
de egy fűszál se marad
mind elszáll mi majd kitart
vakító ég fény nincs elég
de füst ered az égre ér
kiég az ég
a láng földágy felett kitelt
a láng gőzöli testsötét
csatornák csarnokok
s fütyülő gázsípok dalát
kiűzi idegeink torporos télidejét
riadva gyújtja éjnek kelt madár
beteljesülést termő iszonyunk
magunkba csukva valahány új Nap után
hátadon hasad áradón a pirkadat.
Valentine Hugo, Le Phénix par Éluard
(Disclaimer: Ez nem szakavatott fordítás, átírás, vagy hasonló, nem művelek és nem közvetítek semmit következetesen.)
0 notes
0 notes
evolutionary decadence
“Once we clearly conceive of the possibility, we see that the phenomenon of evolutionary decadence may not be rare or even unusual. There are many other examples in which female mate choice has resulted in female versions of male display ornaments that are useless to them. This phenomenon ignited a big debate between Charles Darwin and Alfred Russel Wallace on the nature of sexual difference in bird plumages. In retrospect, their heated discussions of this topic were unproductive because neither one had any clear notions about the mechanisms of genetics or inheritance. But the intensity of their debate demonstrates that the topic is still central to the issue of whether evolution by mate choice is necessarily an adaptive process, as Wallace insisted.
The existence of useless ornament in females challenges the logic and likelihood of honest advertisement. If male sexual ornaments are costly to make, to maintain, or to survive with, and these costs are critical to ensure ornament honesty, then how can females bear these costs when they cannot benefit from them? On the contrary, if the ornaments are not costly to females to make or survive with, then how can these traits be robust and honest indicators of mate quality in males? It is a big conundrum for adaptive mate choice, and evidence of this problem is abundant and largely ignored.
[M. Newcomb]
Like the decadent wing bones of the Club-winged Manakin, some of the most conspicuous examples of this phenomenon come from other traits that originate early in development. For example, the male Wilson’s Bird of Paradise (Cicinnurus respublica) from western New Guinea has a bare, brilliantly light blue crown that is crisscrossed by a pattern of narrow stripes made of very short, very black feathers (color plate 13). His bizarre blue tonsure is one of nearly a dozen colorful plumage ornaments that are featured in his bizarre courtship displays, which females observe from a very close distance. The male Wilson’s Bird of Paradise displays on the trunk of a small sapling in a bare dirt court on the forest floor. When the female approaches the male from above, he spreads his deep glittering green breast shield, cocks his bright red tail with its twin green curlicue feathers, and draws his head in, displaying his brilliant blue crown skin. Although they completely lack any use for it, female Wilson’s Birds of Paradise also have the same bare crown patches as the male, but in a slightly deeper shade of blue.
[W. T. Cooper]
Likewise, the lek-breeding Capuchinbird (Perissocephalus tricolor)—a fruitcrow (Cotingidae) from South America, closely related to manakins—exhibits bald, ornamental bluish crowns in both males and females, even though females will never use them in display.
[...] If you were educated to think that evolution is synonymous with adaptation by natural selection and the persistent improvement of the species, then the evolution of aesthetic decadence may seem troubling. Yet a simple consideration of our own human capacity for irrational and impractical desires should help us reconsider that simplistic view. Why should animals be more rational than we are?
As the American Jazz Age poet Edna St. Vincent Millay wrote in her poem “First Fig,”
My candle burns at both ends;
It will not last the night;
But ah, my foes, and oh, my friends—
It gives a lovely light!
As Darwin and Millay understood, survival is not the only priority in life when sexual success is determined by mate choice. Sexiness can trade off with survival and fecundity—natural selection with sexual selection—and the frequent result is evolutionary decadence, the degradation of the adaptive fit between the organism and its environment. In many species like the Club-winged Manakin, the costs of sexual success may be very high indeed. Even females can be made adaptively worse off—that is, lower in survival and fecundity—through the evolution of their own aesthetically extreme sexual desires. Yet the escape from adaptive constraint that makes evolutionary decadence possible also facilitates aesthetic innovation and inspires the deep creativity of avian beauty.”
Richard O. Prum - The Evolution of Beauty - Ch. 4 Aesthetic Innovation and Decadence
0 notes
1 note
·
View note
“For centuries, men believed that the universe was governed by a divine principle and that the gods made them suffer to teach them not to think of themselves as gods. [...] In such a universe, all men were both themselves and their opposites – heroes and bastards – but neither the gods nor men were perverse. And yet, at the heart of this system of thought, which defined the contours of the Law and its transgression, norms and their inversion, any man who had reached the pinnacle of glory was in constant danger of being forced to discover that he was perverse, or in other words monstrous and abnormal, and to lead the parallel life of an abject humanity. Oedipus is the prototype. [...]
There is therefore a strange proximity between wallowing in filth and being elevated to what the alchemists used to call ‘the volatile’, or in short between inferior substances – the groin and dung – and higher substances – exaltation, glory and self-transcendence. It is based upon denial, spitting, repulsion and attraction. Immersion in filth, in other words, governs access to something beyond consciousness – the subliminal [...]
The point of using the whip as an instrument of flagellation was to establish a quasi-ontological link between the world of men and that of the gods. Shamans used it as a way to achieve ecstasy or self-transcendence, and pagan crowds celebrated it as an essential part of the fertility rites that guaranteed the fertility of the ground, sex and love. From the eleventh century onwards, Christian monks saw it as the instrument of a divine punishment that allowed them to punish moral laxity and to transform what they saw as an abject corps that knew jouissance into a mystical body that could achieve immortality. [...]
From the end of the thirteenth century, the flagellants broke away from the Church and formed wandering bands and then brotherhoods that were midway between sectarian organizations and lay guilds [...]
A hundred years later, and after a period of eclipse, the flagellant movement acquired a new popularity and completely escaped the control of the church. Flagellation now became a disciplinary rite with semi-pagan overtones, and then a truly diabolic rite. The men who indulged in it had left society and taken an oath to keep on the move for thirty-three days (in remembrance of the number of years Jesus lived). They wore white shirts, covered their heads with hoods and whipped themselves twice a day, brandishing crosses and singing hymns. So as not to be seduced by lust, greed or any of the seven deadly sins, they ingested no unnecessary food and renounced all sexual relations. Dedicated to the cult of the Immaculate Conception, they tried, thanks to the metamorphosis undergone by their own bodies, to wed the virginal body of Mary, and to replace their male identity with the asexual body of a virgin who had never been sullied by original sin.
As a result of their excesses, shifts of identity and transgressions, the flagellants soon come to be seen as being possessed by the very demoniac passions they claimed to be defeating. At the end of the fourteenth century, they turned against the Church and announced the coming of an Antichrist. Jean de Gerson, then condemned these barbaric practices, contrasting the idolatry of the body with a Christianity of the word based upon love and confession. Recommending that reason should triumph over excess, he proposed that the exuberant punishment of the flesh should be replaced by spiritual self-control.Once seen as a rite of mortification designed to transform the hated body into a divine body, flagellation was therefore likened to an act of debauchery, all the more so in that the penitents – who had turned into the adepts of a perverse sexuality – chose not to whip their backs in accordance with the old tradition, but their whole bodies and especially their buttocks, which received a powerful erotic stimulus. What was more, they derived an extreme pleasure from having themselves flagellated and whipping their companions. [...]
With the coming of the Enlightenment, the reference to a divine order gave way to the idea that the whole world obeyed the laws of nature, and that man could break free of the old tutelage of faith, religion, belief, the supernatural and absolute monarchies, and therefore from the dark practices that had been associated with it for the salvation of the soul: flagellation, tortures, punishments, penitence and so on.
As a result, investigations into the origins of our dark side took a different direction. Condillac, Rousseau, Diderot and the libertines, in particular, never stopped debating whether it is the expression of man's barbaric nature. Is it this that makes men different from animals, and must it by corrected by progress and civilization? Is it the product of a bad education that has perverted the goodness of human nature? Or does it have to be understood as a sign that we have (inevitably) lost all our innocence? If that is the case, it is nothing more than the sensual expression of a great desire to let the body enjoy itself in accordance with the principle of a natural order that has at last regained its subversive power. [...]”
É. Roudinesco - Our Dark Side, A History of Perversion - Ch. 1 The Sublime and the Abject
0 notes