keke-uton

[keke-uton]

Malmö és Skanör

[keke-uton]

Magdinál II.

szeptember 27

További boldog bandázások Magdival és Rebével Malmöben, Lundban és Skanörben

Szeptember 24 reggelén Magdi születésnapjára való tekintettel nagy reggelit csaptunk Rebével, vettünk lazacot, menő krémsajtot, csináltunk rántottát és minden. Aztán persze igazából az összes többi reggelen is ilyen nagyot és jót reggeliztünk… Van valami nagyon jó érzés a közös hosszú reggelikben. Egy kis slowfood movement.

Magdinak viszont órája volt ezen a napon is, úgyhogy Rebével ketten bementünk Malmöbe és csak mászkáltunk ide-oda. Hála az égnek ezen a napon nagyon szépen sütött az idő.

Az egyik első dolog, ami feltűnt, amikor megérkeztünk Svédországba az volt, hogy minden tele van biciklikkel, rengetegen közlekednek azzal – és hogy az utcán szinte egyik sincsen lekötve. Teljesen normális az, hogy csak úgy otthagyod a biciklidet, mert úgysem viszi el senki. (Bár Magdi mondjuk felvilágosított minket, hogy már egyre többször hallani olyat, hogy ellopnak bicikliket). A legkötetlen biciklik látványa különösen jó érzéssel töltött el.

Miután átbuszoztunk Malmőbe Lundból, az első utunk egy kávézóba vezetett - a már említett okok miatt, egyszerűen egy kávé feletti megpohenéssel akartuk kezdeni a napot, úgyhogy betévelyedtünk a Noir nevű helyre egy-egy cortadora.

Malmöben két helyszín tetszett különösen, az egyik egy nagy park volt, ahol csak úgy sétálgattunk és élveztük a napsütést. A parkban volt egy kis food truck ami nagyon szimpi volt, de mivel nem sokkal ezelőtt álltunk meg kávézni, így csak nézegettük kicsit a menüt, és végül nem vettünk semmit. Pontosan tudtuk, hogy végtelenül gyerekes a jelenet, de olyan jóízűen hahotázva nevettünk a menün…

és mondogattuk még egész nap, hogy micsoda mázli, hogy a Fika Menyben van kaffekaka.

A fika egyébként egy nagyon elterjedt szokás, amikor általában barátokkal/rokonokkal/munkatársakkal beültök valahova és egyszerűen csak megpihentek és beszélgettek, isztok egy kávét, mellé mondjuk egy szelet tortát, vagy hasonló. Munkahelyeken is napi 2x15 percnyi fikát beiktatnak az emberek, amikor tényleg (!) abbahagyják a munkát és csak pihennek. Abszolút támogatom, hogy ezt vezessük be otthon is – bár erősen ajánlott lenne másik szót találni rá.

Különösen tetszett, ahogy a hely előtt két idősebb úr üldögélt és eszegetett, iszogatott, olvasgatott. Ez az, ami az egyik legszembetűnőbb különbség volt számomra már máskor is, amikor skandináv országban jártam. Nyugdíjasnak lenni valahogy egy második fiatalkor. Utaznak, ide-oda eljárogatnak és csak élvezik az életet. Elsősorban ehhez például egy normális mennyiségű nyugdíj nem árt…

Kihasználva a gyönyörű napsütést Rebével leheveredtünk a parkban egy kis mólóra és hosszú hosszú percekig semmit sem csináltunk. Kivéve, hogy néha a semmiből felkuncogtunk újra azon, hogy micsoda mázli, hogy a fikamennyben van kaffekaka.

Ezután elmentünk a könyvtárba - ez volt a másik helyszín, ami nagyon megfogott. Imádom a szép könyvtárakat! És azt hiszem a malmöi azonnal felugrott az első helyre a kedvenc könyvtáraim listáján. Ott kezdődik az egész, hogy csak úgy be lehet bárkinek sétálni. Ez lehet nem kellene amúgy annyira meglepjen, csak sok évnyi Szabó Ervines (a könyvtár, ahova kb egész egyetem alatt jártam tanulni) beléptető kártya csippogtatás és rengeteg „kisasszony nem szabad kabátban bemenni” után egyszerűen felüdülés volt csak úgy besétálni. Hatalmas nyitott, szabad tér fogadja az embert a könyvtárban, óriási ablakokkal. Le voltam nyűgözve. Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy azért szereti a magas belterű helyeket, mert azt érzi, hogy hagynak helyet a gondolatainak, kényelmesen-levegősen elférnek benne és szabadon mozoghatnak. Na ez a könyvtár volt a gondolataimat legszabadabban hagyó belső tér, ahol valaha voltam. Annyira gyönyörű…

A sok pozitív érzés mellett viszont rámtört egy erős keserűség is, amiért nem járhatok ide tanulni. És bár a Szabó Ervinben is nagyon szerettem tanulni, ez azért mégis más. És persze ilyenkor nem mellesleg azok a gondolatok törnek rám, amiket még mindig biztosan jó sok év lesz feldolgoznom, hogy mennyire rettenetesen rossz volt az egyetemi képzésem, mennyire elpazarolt egy hét év volt, amit ott töltöttem, mennyire nem ért semmit az oktatásom (na jó, az oktatásom 75%-a), és mennyire semennyire nem volt motiváló a közeg. Ilyenkor csak dühös leszek, ahogy rámtör az érzés, hogy mennyire szeretnék például ide, ebbe a könyvtárba járni és valami nagyon izgalmasat tanulni.

Skanör

A szombati napot végre teljes egészében együtt töltöttük hárman és elmentünk egy közeli tengerparti kisvárosba, Skanörbe, ami a tündéri kis színes faházakról híres, amik végig pöttyözik a tengerpartot hosszú-hosszú kilométereken keresztül. Sétáltunk, analóg fotókat készítettünk Rebeka nagypapájának a régi fényképezőgépével és csak úgy léteztünk. Sok mondanivaló nincsen erről a napról, de a fotók mesélnek helyettem is az életérzésről.

Az egy, ami viszont abszolút elmesélendő, az az, ahogy beültünk kávézni. Már sétáltunk a buszmegálló fele hazafele, amikor megláttunk egy nagyon kedves kis kávézó-éttermet és úgy döntöttünk, hogy igenis megengedünk magunknak itt egy kávét. Rebe és Magdi egy-egy cappuccinot kértek (ami persze nagyon drága volt), de Rebe sokáig vágyakozva szemlélt egy gyönyörű szelet citromtortát… Végül (már előre reményvesztetten) feltette a kérdést, hogy „Excuse me, how much does the cake cost?” A válasz tulajdonképpen annyi, hogy nagyon drága (több, mint 3000 Ft volt), úgyhogy Rebe szomorúan egy „Oh, thank you…” után csak a kávét kérte, majd kiültünk a teraszra és vártuk a kávénkat. Tökéletes idő volt, napsütés, szélcsend, pulcsiban pont kényelmes hőmérséklet. Nemsokára megjelent a tündérien kedves pincér fiú, aki a két kávé mellett egy szelet citromtortát és három kisvillát is letett az asztalunkra, majd egy hatalmas, teátrális kacsintás után elment. Hát mi persze elolvadtunk a boldogságtól! Ez a kép ekkor készült:

Ebben benne van minden boldogságom, ami ekkor feszegetett belülről. Az, hogy milyen jó helyen vagyok, az, hogy milyen jó társaságban, milyen jó napunk volt a lányokkal, az, hogy mennyire kedves volt ez a gesztus – de méginkább az, hogy végre valahára azt élem, amire annyira nagyon régóta vágyom.

[keke-uton]

Képek Lundból, egyelőre még csak Rebekával

(aki amúgy biztosan nem örül, hogy kirakom magunkról a reggelikor készült képet, mert "túl álmos rajta a feje", de szerintem tündéri az a kép és igazán látszik rajta, hogy mennyire boldogok vagyunk, hogy hárman együtt reggelizhetünk, ráadásul nagyon menő reggelit, mert Rebével lazacos reggelivel készültünk Magdi születésnapjára.)

[keke-uton]

Magdinál I.

szeptember 26

Első állomás: Malmö és Lund, pakolás és indulás, úton Rebével Magdihoz és rövidke kalandjaink Svédországban (első rész)

(nem olyan tökéletesen egyértelmű, de a kép alatt a kék "keep reading"-el nyílik meg a poszt).

Indulás és workaway

Indulás előtt, mint minden valamire való utazás előtt annyi dolgom volt, hogy ki sem láttam belőlük. Mindent kitalálni, elintézni, megszervezni – és ugye nem mellesleg pedig rengeteget dolgoztam augusztus-szeptemberben, hogy összeszedjek elég pénzt az útra. Mert azért lássuk be, skandináv országba utazni nem egy spórolós dolog… Valahogy összekapartam annyi pénzt, amennyivel szerintem kihúzom majd ezt a három hónapot. Egyértelműen ez lesz a legdrágább hely, ahol valaha jártam. Mindig megdöbbent milyen különbségek vannak a világon… Összehasonlításképpen Vietnámban a kedvenc szállásom Hoi Anban (azóta is szerelmem az a város) éjszakánként 1.370 Ft volt, gyönyörű kertre néző hatalmas erkéllyel, reggelivel és egy szabadon használható biciklivel (!) az árban. Ehhez képest egy éjszakára foglaltam Osloba szállást Airbnb-n, amit egy diáklány ad ki ’female solo traveller’-eknek, amivel nem mellesleg azonnal megvett. A szoba az ő szobájából nyílik és ugyan nagyon szép, de nagyon kicsi. Na ez 19.000 Ft volt egyetlen éjszakára.

Nem spórolni jövök, ez mondjuk az elejétől biztos volt. De szerencsére ugye a workaway alatt szinte semmire sem költök, szóval gyakorlatilag az olcsóbb, mint Pesten élnem, amikor meg várost nézek akkor meg majd sokat költök és pont. Ez van.

Gyors beszúrás arról, hogy mi az a workaway, hogyha valakinek nem lenne meg a koncepció. A www.workaway.info egy zseniális oldal és lehetőség, ahol leegyszerűsítve önkéntes munkát tudsz találni. Ez nem egy szervezet, az oldal célja mindössze annyi, hogy összekösse a keresetet a kínálattal. Emberek, akik utazni szeretnének és helyieknél lakni találhatnak olyan host-okat, akik szívesen fogadják őket. Általában heti 5 nap 5 óra munkáért cserébe kapsz ingyen szállást és ételt (az oldalon van egy éves regisztrációsdíj, de ennyi az összes költség). A munkák a lehető legkülönbözőbbek, voltam már így Andorra határában a hegyekben kerámiát festeni, Barcelonában egy anyukának segíteni rendben tartani a lakását, hogy ő több időt tölthessen az autizmussal élő kisfiával, dolgoztam egy néni kertjében és sétáltattam kutyát Valenciától nem messze, és tanítottam angolt Vietnámban.

Most Norvégiában mindenhol kerti- és házimunkákban fogok segíteni. Ha vasalni kell, vasalok, ha fát vágni, fát vágok, ha kerítést festeni, kerítést festek. Bármit. Cserébe pedig családtagként kezel engem egy-egy norvég család.

Pakolás

Nagyon szigorú listát írtam magamnak, hogy miket hozhatok el magammal, mivel bele kellett férnem az összesen 36 literes backpackembe, plusz egy kistáskába.

Amikor anno kiválasztottam az azóta is imádott backpackemet eleinte gondolkodtam, hogy 50 vagy talán akár 60 litereset kéne-e venni… Ezt a kérdéskört a boltban az eladóval elég hamar rövidre zártuk, mivel annyira kicsi vagyok és annyira rövid a hátam, hogy ezek a táskák egyszerűen nem jók rám. Ezeket a táskákat (meg úgy en bloc a világot) egészen egyszerűen nem rám szabták. Úgyhogy így történt, hogy 36 liternyi helyre kell mostantól minden hosszú útra összesűrítenem az életemet. Amúgy ez nem annyira nagyon kevés – ha az ember nem télre megy az északi sarkkör fölé… Síkabát, polár túranadrágok, kötött és polár pulóverek szépen kényelmesen elterebélyeszkedtek a táskám alján, nem beszélve a külsején lógó túrabakkancsról... Ezután jött a következő kihívás – ugyanis az utat nemcsak az önismeret és kalandvágy nevében hirdettem meg magamnak, hanem az illusztrációs stílusomon való munkáéban is. Úgyhogy következő lépésként 60 db színesceruzát, több sketchbookot, akvarellpapír tömegeket, festékek és filcek erdejét kellett bepaszíroznom. Ezek után még épp maradt annyi hely, hogy egy pár pólót az újonnan vásárolt szuperpraktikus rendezőimbe benyomorítsak és készen is álltam az útra.

Mivel ezt a táskát a repülőn fel kellett adnom, 10 kg alatt kellett maradjak annak érdekében, hogy ne kelljen a 9.500 Ft poggyász ár helyett 18.000 Ftt fizetnem. Hatalmas megdöbbenésemre ez szinte grammra pontosan sikerült is! Azt az egy apróságot leszámítva, hogy Magdi szülinapjára egy üveg gint vettünk, ami Rebénél volt és a reptéren szeretett volna a táskámba bújni. Tudtátok, hogy egy üveg Lidl-s gin több mint egy kilót nyom?! Ezt teljesen biztosra tudjuk, mivel Rebe megmérte hajnali 5-kor a reptéren. Kisebb rendezgetések után sikerült megúsznunk a ráfizetést és megindultunk.

Alig vártam, hogy Svédország felett repüljünk, mert életem egyik legszebb látványa volt, amikor Helsinki és amikor Stockholm fele repültem… Elképeszt, ahogy millió amőba formát vág a víz a szárazföldből. Emlékszem, hogy ahogy akkor bámultam ezt az elképesztő skandináv tájat, több mint 3 éve végleg eldőlt bennem, hogy egyszerűen el kell ide jönnöm huzamosabb időre. És eléggé jó érzés az, hogy most ez az álom válik éppen valóra…

Na, de ott tartottam, hogy zsongva vártam, hogy most is láthassam ezt a tájat, Rebének is ezerrel áradoztam, hogy majd figyelje meg mennyire csodálatos lesz. Na hát csak nem sűrű-vastag ködbe burkolózott egész Európa aznap reggel?! Megfosztott sajnos minket ettől a látványtól… Na majd egy másik repülőúton.

A repjegy Malmöbe pofátlanul olcsó. Az odarepjegy 3.500 Ft-ba került. Ellenben a rendkívül baráti repjegy árhoz hozzá kell már azonnal számolni az iszonyat drága reptéri transzfer. Bejutni Malmöbe, és onnan nekünk ugye tovább még Lundba busszal összesen fejenként 7.000 körül mozgott volna. Mivel a taxi kettőnkre leosztva csak picit volt drágább, viszont negyed annyi idő alatt juttatott el Magdihoz, a lustaságunk győzött és taxiba vágtuk magunkat. A taxisofőr elképesztően kedves volt, és mivel sugárzott rólunk a keleteurópai-csóró-diákság (még ha én már nem is vagyok az), kicsit olcsóbban vitt el minket Lundba.

Mikor megérkeztünk, Magdink egy 10 percig még nem tudott nekünk ajtót nyitni, így a kollégiuma elé letelepedve elegáns ebédelésbe kezdtünk Rebekával:

Mikor végre kicsapódott a nagy fekete-piros kollégium üveg ajtaja és kilépett rajta drága Magdink, csak annyival fogadott minket, hogy "na megjöttek a csóró magyarok”. És mi boldogan és csórómagyaron nevettünk együtt teleszájjal az alúminiumba csomagolt szendvicseink felett.

Aztán beköltöztünk Magdi kollégiumi szobájába (ami��rt amúgy annyit fizet, mint egy kisebb újonnan felújított belvárosi lakásért fizetne itthon). Magdi innen onnan kapart össze nekünk ágynak valót, de ez több, mint tökéletes volt.

Mivel volt egy nagy beadandója a napokban, amin dolgoznia kellett, ezért eleinte Rebekával csak kettesben róttuk Lund utcáit. Lund nagyon nagyon kedves város, nagyon tetszett mindkettőnknek. Rebe elhozta az analóg fényképezőgépét, amivel csomót fotóztunk, úgyhogy tűkön ülve várom, hogy majd előhívassa őket otthon. Igazából semmi kiemelkedően izgalmasat nem csináltunk, csak jártuk a várost, és be-beültünk egy-egy kávéra. Ez volt, amennyit megengedtünk magunknak anyagilag, és amit nem is voltunk hajlandóak megvonni magunktól. Itt tudom, hogy nem csak a magam nevében beszélek, és Rebeka is valahogy így van vele, de a jó kávé jó helyen nagyon fontos része lett az életemnek. A kávénak egészen kis arányban van felfrissítő szerepe számomra. Vagy legalábbis nem a testemnek van rá szüksége, hanem a lelkemnek. Beülni egy szép helyre egy jó (lehetőleg világos pörkölésű) cortadora, vagy egy jó jeges kávéra megnyugtatja a lelkemet. Ennek a hobbinak persze a pénztárcám már otthon sem örült annyira, de már egy jó ideje úgy döntöttem, hogy magasról teszek rá. Úgyhogy ezt itt sem voltunk hajlandóak elvenni magunktól és hatalmas örömmel élveztük az alaposan megválasztott kávézók kellemes kis kávéit.

Ezalatt a négy nap alatt igazán kedves volt az időjárás és úgy érezte, hogy minden ősszel lehetséges időjárás változatot szeretne bemutatni, nehogy lemaradjunk bármiről is, ezért a négy nap alatt létezhettünk gyönyörű napsütésben, hatalmas szélviharban, és durva jégesős-viharban is. Egy kicsit mindenből.

Ez a kép nem kifejezetten előnyös egyikőjükről sem, de annyira imádom ezt a képet, hogy márpedig csakazértis ide teszem, ahogy kabátban a szemerkélő esőben mi mindenképpen a kolesz erkélyen akartuk meginni érkezés után a kávénkat, bármennyire is szenvedtünk. Egyszerűen csak megmelengeti a szívemet ez a kép a babák szenvedő arcáról.

(folyt.köv.)

[keke-uton]

Hát újra úton

szeptember 23

Hát újra úton. Végre valahára egy mesterdiplomával, egy világjárvánnyal és ahhoz tartozó jó kis lezárásokkal, pár tévúttal, kisebb-nagyobb idegösszeroppanásokkal és ezeregy történéssel a hátam mögött végre újra útra keltem. És most egy jó ideig ennyi az egyetlen egy terv: úton lenni. Három hónapig egészen biztosan, utána karácsonyra hazamegyek. Arról pedig, hogy utána mi lesz majd egyszerűen megengedtem magamnak, hogy fogalmam sem legyen. Ezt a három hónapot Norvégiában töltöm, legnagyobb részt workaway-en, három helyen, mindenhol 3-4 hetet: a Bodø melletti Landegode szigeten, Lifjordenben Bergentől nem messze, és Lillehammer környékén. Mindenről majd sorban többet.

Ez itt pedig egy útinapló szerűség mindenféléről ami történik. Közel sem mindenről, csak errőlarról, amiről éppen mesélhetnékem támad.

K.