kellcamino - Tumblr blog

[kellcamino]

Máriaczell 2, avagy az élet amott

Ezt a bejegyzést már egyszer megírtam,csak véletlen Márk bezárta a lapot [ez az úgynevezett “véletlen Márk” vigyázhatna jobban is a bezárásaival meg az eposzi állandósult jelzőivel!], úgyhogy elég nehezen vettem rá magam, hogy még egyszer nekiüljek. De most nekikezdek [bár most is csak annyira, hogy két bejegyzés után inkább folytassam én :D ].

Tehát a napok elég egyformán teltek és nem túl motiválóan [Anna számára]. Próbáltuk magunktól tanulni a németet és próbáltam nem túl sokat gyalogolni a törött lábakkal. Nem voltam a legsikeresebb ebben, de azért érezhetően gyógyultak [a lábak]. Viszont néha nagyon unatkoztam és eszméletlen hiányzott a szociális tényező az életemből, főleg a családom. A tartózkodásunk elején csak az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, hogy egy csomóan kijönnek hozzánk.

Elsőként az idősebbik húgom jött ki a barátjával Ádámmal. Amikor érkeztek pont akkor kellett egy hatalmas volumenű ebédhez terítenünk, meg fel is szolgálni ott. Ráadásba szegényeknek végig elég csúnya idő volt, olyan nedves és nyálkás. Szerencsére a superior megengedte, hogy a rendházban aludjanak ők is, szóval este azért tudtunk egy jó nagyot beszélgetni. És Ádám még minidg nem kaptuk meg tőletek a képeket! [Hé!] [De mondjuk mentségére legyen mondva, hogy egy királyat söröztünk és aztán éjfélkor szaunáztunk!]

[Tehát innen átveszem az irányítást. Kettőnknek szögesen ellentétes élmény volt ez az 5 hónap. Nekem egy hasznos és teli röpke fél év, amikor egy csomót tudtam foglalkozni a németemmel, rengeteget haladtam a tankönyvemben, beszéltem anyanyelviekkel, egy csomó hangoskönyvet és rádiójátékot végighallgattam németül. Olyan volt, mint egy elnyújtott félintenzív nyelvi kurzus. Emellett jól ettem, hasznos lehettem, sokat aludtam, egy csomót kreatívkodtam és kézműveskedtem és jó sok szabadidőm volt. Az Annának ezzel szemben egy keserves semmittevés volt 5 végeláthatatlan örökkévaló hónapig, ahol meg lett fosztva a két alap szükséglettől, ami élteti, mégpedig a családjától/barátaitól és a sporttól. Plusz nem főzhetett. Ehhez képest iszonyatosan jól viselte, a végére kezdett becsavarodni, de egy Survivor-ös kitartásra alapozó játékban, ahol órákig kell szélsőséges körülmények között kell tartanod magad, ő nyerne. Múltkor elsoroltam ezt az Arnoldnak egy kicsit hosszadalmasabban és érzékletesebben, hogy az Anna milyen élethelyzetből jön és mi mindent kellett ott nélkülöznie ezekből a dolgokból, amik igazán számítanak neki (ha ugyan a mászló piramis alapja meg is volt, de a felsőbb és szintén szükséges rétegek hiányoztak), akkor tudatosult ez bennem igazán, és ezt a megértést az előzetes két sör még kristálytisztábbá síkosította, szóval már nem tudom, hol tartok pontosan a mondatban, de büszke vagyok rád Anna. El akartam ezt mondani és itt ez pont a megfelelő hely rá.] (Köszi Márk:)

A Dorottyáék után a nővérem, Réka jött ki a férjével Mátéval és a kislányukkal Johannával. Ők tőlünk nem messze aludtak, de nem a rendházban. Első este átmentünk hozzájuk beszélgettünk, játszottunk. Közben olyan szél volt, hogy a kukát el is fújta a szél [az utca másik oldalára], meg majdnem minket is amikor mentünk hazafelé. Már nem emlékszem pontosan milyen sorrendben történtek a dolgok, de voltunk velük kirándulni és egy gyönyörű tavat kerültünk meg. Meg lógtunk velük még esténként, és megmutattuk nekik a környék egy részét, a másikat meg ők maguk fedezték fel, mert mi melóztunk. Ez egy nagyon feltöltő pár nap volt. Hihetetlen volt látni, hogy Johanna mennyit fejlődött. Jha, és a Réka levágta a hajam.

Aztán gyors váltásban (annyira, hogy találkoztak is a Rékáékkal) kijött a Márk apukája, öccse, idősebbik nővére, és idősebbik nővérének legkisebb fia, aki immár a keresztfiunk [Szevasz Gergő!]. Velük is megkerültünk egy tavat és az esti beszélgetés sem maradt el. 

Aztán már csak pár hetet kellett kibírni. Közben még mosogattam egy csomót (ez azért említésre méltó, mert közben sokat beszélgettem a nagyon jó fej szakáccsal), meg Mikulásra kaptunk egy kedves mikulás csomagot a superiortól [egy jó nagy kedves csomagot!]. Aaah nem is tudom.

Ami még említésre méltó, hogy milyen atyákkal éltünk együtt. Az egyik ebéd alatt vágott belém a felismerés. hogy bármelyikük elmehetne rajzfilmfigurának. Az egyikük az összes étkezés végén megette az összes maradék salátát. De ezt úgy kell elképzelni, hogy van hogy maradt kétféléből két-két tálnyi. Hihetetlen volt, ráadásba nem fűtött a szobájában [télen sem és az ablakait nyitva tartotta], és ha kezet fogtál vele, akkor a tied is lefagyott [és asszem a falán van egy eredeti aláírt poszter a Hihetetlen család filmek Lucius Best-jétől]. A másik atyát konkrétan nem láttuk vizet inni. Ebédnél mindig tartalmazott a teríték egy boros és egy vizes poharat, amiből a vizeset automatikusan lefordította, illetve vacsoránál az egyetlen pohárba csak sört töltött. A harmadik úgy közlekedet az idő nagy részében a folyosón, hogy fütyült, az étkezések alatt játszott a szalvétagyűrűjével, és viszonylag gyakran beült a zongora szobába és gyönyörűen játszott a zongorán. A negyedik atya pont úgy nézett ki, ahogy én rajzolnék egy papot (ne kérdezzétek miért). Hatalmas ember volt mind széltében, mind hosszában néha ebéd közben dalra fakadt. csak hogy prezentáljon, és igazi ínyenc volt. Óóó igen és pont egy akvárium felállításán dolgozott. [És a füstölőt Ománból meg énnemtudomhonnan hozatta és minden úri dologról úriasan tudott beszélni.] Az ötödik atya sokszor több napra elment, de ha visszajött az ebédek körülbelül egy [más]félórával hosszabbak voltak [és állandóan anekdotázott és neki volt a legerősebb dialektusa]. És amikor hozzám beszélt, csak hogy értsem mindig direkt lassabban és szebb német kiejtéssel beszélt....az elején... Voltak más atyák is, akik csak hosszabb-rövidebb időre csatlakoztak hozzánk, az egyik el is vitt minket egy kis autókázásra a környéken [”egy kis autókázásˇ, értsd: 4 óra egy sötétített üvegű Suzukiban, 4 óra kocsiban ülés az előrevetített “sétálás” helyett, 4 óra popposított lengyel folkdiszkó].

Szerintem körülbelül ezek voltak amik főleg meghatározták az ott létünket. Nem tudom, Márk? [És a karácsonyfa, amiről legálisan leettük a Lindt-csokit, és a reggelenkénti hólapátolás januárban, ami farkasétvágyat csinált, és a hetekig tartó Survivor-nézés és kivesézés, és az adventi egésznapos templomban és gyertyabarlangban-lét (ahol az összes gyertyás dobozt teleírtam kínai karakterekkel :D ), és még sok dolog, amiről nem mesélhetünk, mert annyira titkos, de ott történt velünk :D .] 

[kellcamino]

Máriacell 1, avagy a megérkezés

2018 szeptember 15-én érkeztünk meg Máriacellbe. A szüleim vittek minket ki, és mivel az előttünk lévő ember már előző nap elment rögtön el is kezdtük a munkát [én egész izgatott voltam, mert egy év után újra eljöttem és nagyon kíváncsi voltam, hogy én hogy emlékszem és milyen lesz az Annával itt lenni]. Az idő gyönyörű volt, bár furcsa volt a tomboló spanyol nyárból három nap alatt az osztrák őszbe váltani. A táj csodálatos volt, körülöttünk mindenhol megmászandó hegyek feküdtek. Mivel a lábam kímélése nem három napra, hanem három hónapra szólt ez pont olyan volt, mint amikor egy csokiimádó előtt halomszámra fekszenek a csokik, amiket nem ehet meg. Szóval csak néztem őket és vágyakoztam arra, hogy mehessek, kirándulhassak tovább [én meg egy lusta disznó vagyok, valami olyasmi mint egy porfogó, ahová letesznek, ott jól elvagyok és nincsenek nagyratörő álmaim]. Rögtön az első napunkon volt már gyertyás körmenet, ami egy gyönyörű esemény szombat esténként ott [gyönyörű esemény, mert a nálunk idősebb, ám komolyságban hozzánk hasonlóan visszamaradott ottani segítővel kell állnunk a kosár gyertya fölött és mondogatnunk a bőrgatyás osztrákoknak, hogy frájvillige spende. Ehhez kapcsolódó kedves anekdota, amely szerintem egész jól leírja a magyarok mentalitását (és szelektív hallását): ahogy ott állunk és mondogatjuk a kis rendszerüzenetünket – “freiwillige Spende”, azaz “önkéntes felajánlás” – odajön két alak és a következő párbeszéd zajlik le: Egyik alak: Ööö.. bitte... was kostet? Mi: Freiwillige Spende. Ő: Oh, frei? Danke! (Másikhoz fordul) Ingyen van, vigyél te is. ] Nekünk itt a feladatunk a gyertyák osztogatása volt. Azt hiszem ez volt az egyik kedvenc feladatom. mert gyönyörű volt a szertartás, a zene és az egésznek a hangulata. Második nap egy hatalmas fogadás volt, ahol pincérkednünk, felszolgálnunk kellett. Eléggé izgultam, hogy nehogy valamit rosszul csináljak. [Egyébiránt feladatunk volt, hogy türelmetlen osztrák kollégánkat visszatartsuk attól, hogy minden fogás között az alattunk lévő szinten dolgozó szakácsot sürgesse azzal a kedves csengővel, amit más tájakon kutyák és egyéb állatok nógatására is használhatnak akár. Utóbb ezt a mérsékelten emberséges szerszámot a barátunkra való tekintettel inkább leragasztottuk, mintha nem működne.] Vicces volt, mert az étkező ablaka pont arra nézett, ahol a szüleim parkoltak, úgyhogy az ebéd alatt elintegettük őket, de csak titkosan. :)

Innentől kezdve belekerültünk egy napi ritmusba. Reggeli után bementünk az irodába és megkaptuk az extra feladatokat, ha éppen voltak. Ha nem. akkor csak a szokásosakat csináltuk meg, mint a napi szinten érkező újságokat felvittük az olvasó szobába, szortíroztuk a régieket, feltöltöttük a templomban lévő standokat, a Kerzengrottéban a gyertyákat, illetve a leégetteket kidobtuk. Megérkezésünk után még két vagy három hétig ott volt egy osztrák lány is, aki velünk együtt dolgozott az archívban, ahol a különböző zarándokoknak szánt csodatárgyakat áraztuk fel, készítettük el. Itt a kedvencem a kémcsövekbe való füstölő töltés volt. Aztán ebéd alatt fel kellett szolgálnunk az atyáknak. Meg velük együtt ettünk, szóval az elején ahhoz, hogy nehogy késsünk a felszolgálással még eléggé kapkodtam az evéssel. Aztán később feltűnt, hogy az egyik atya olyan lassan eszik, hogy ez nem szükséges [sajnos Márk atya is reteklassan eszik, folyamatosan azon voltam, hogy kitaláljam, hogyan is lehet gyorsabban enni, de tényleg, az agyamban felbontottam az evés folyamatát alkotóelemeire, elemeztem, megfigyeltem, hogy ki hogyan eszik, de semmi nem segít. De nem is baj, ilyen vagyok és elfogadom magam]. Kifejezetten hálás voltam ezért [mármint nem azért, hogy elfogadom magam, hanem a lassú evőkért]. Feladatunk volt még a postát felvinni az irodába, néha takarítani is egy kicsit, jó idő esetén kinyitni az összes szobában az ablakot (volt egy pár), és a Márknak a műhelyben kellet segítenie, nekem pedig a konyhán. [A műhelyben való segítségbe főleg olyan munkák tartoztak bele, amik a műhelyen kívül találhatóak – a cipekedéstől elkezdve a harangtoronyban való porszívózáson át a templom plafonján lévő szellőzőlyukak betömködését is beleértve az ablakon befolyó esővíz eltüntetésével együtt a templomi koncertek jegyárusító kioszkjának felépítésével bezárólag minden. Ja és a zuhanó hó és jég ellen védő, bejáratok fölé felépített átmeneti tető összeállítása is.]

[kellcamino]

Harminchetedik napunk képei.

[kellcamino]

Harmincnyolcadik nap, avagy késleltetett érkezés

2018.09.12. SZERDA  

Ma a tegnapihoz hasonlóan elég későn keltünk és útközben reggeliztünk. Megnéztünk egy Cervantes emlékművet, amiről egész sokáig azt hittük, hogy a hátulja az eleje, de aztán megkerülte a Márk és a helyzet tisztázódott [Monumento Cervantes, jó magas szobor, ül rajta a Cervantes és előtte ott áll Don Quijote és hű segédje az izé... hogy hívják... Sancho?]. Aztán sétáltunk még egy picit, de olyan fáradtak voltunk, hogy inkább abbahagytuk és csak elmentünk az El Retiro parkba, ahol kifeküdtünk a fűre és tovább aludtunk [kivéve én, mert sok légy volt]. [Fáradtságunk könnyen értelmezhető jele az volt, hogy kommunikációnkban a hangsúlyt már nem a türelemre és előzékenységre helyeztük, sokkal inkább bármi másra, de nem a türelemre és előzékenységre.] Aztán ittunk egy forrócsokit, meg ettünk hozzá churrost [a két parkbeli kávézóból körültekintően kiválasztottuk azt, amelyik a churrost pontosan ugyanannyiért árulta, mint a másik]. Aztán visszamentünk a csomagjainkért és kimentünk a reptérre [jó érzés volt otthagyni a várost, mert pont elég lett és már haza akartam menni]. Egy kicsit hamar kiértünk, mert azzal a kiérési idővel számoltunk, amit még megérkezésünk hajnalában produkáltunk, de most ugye délután volt. Nem volt baj, mert én már nagyon vágytam hazaérni és jó volt egy kicsit csak ott ülni és hagyni, hogy átfolyjanak rajtunk az érzések meg emlékek [és egy csipetnyi fáradt-türelmetlen agresszió]. Aztán kiírták, hogy késik a gépünk. Na ott már kezdett bennem lenni a bugi, hogy ne mááááár, menjünk mááár. De vagy 2 óra késéssel indultunk [mi a francot csináltunk addig?]. Közben beszélgetünk a sorban egy horvát házaspárral, vagyis inkább csak a nővel. Ültünk a sorban a földön a táskáinkon és mesélgettünk egymásnak [és adott csipszet, de nem akartam ennyi csipszet enni, de folyton kínált minket]. Ami viszont eszméletlen jó volt, hogy nem tudom hogy, de teljesen véletlenül egymás mellé kaptunk helyet a repülőn. Jheeee! Aztán végre valahára landoltunk. És a szüleim annyira jó fejek voltak, mert hajnali 2 körül érkeztünk, és így is kijöttek értünk. Olyan jó volt látni őket! Hazaértünk! <3

[Legalábbis Magyarországra.]

[kellcamino]

Harmincnyolcadik napunk képei [és a harminckilencediké is, a hajnali fél háromkor lőtt utolsó, még az ipari sterilizálás előtt.]

[kellcamino]

Harminchetedik nap, avagy egy jó kis vacsora

2018.09.11. KEDD 

Ma reggel körülbelül 10-kor ébredtünk. Az utolsó napokhoz képest itt Madridban viszonylag meleg volt. Aztán neki is vágtunk Madridnak. Útközben reggeliztünk némi sós kekszet, meg banánt. Egy busszal eljutottunk Madrid közepébe, onnan kezdtünk el sétálni, egy még általunk sem ismert hely felé, mert térképet szerettünk volna szerezni, a könnyebb tájékozódás érdekében. Így amikor szembe jött velünk két turistának kinéző térképpel rendelkező egyed, mi [értsd: az Anna és a lendülete] gondolkodás nélkül leszólítottuk őket, hogy mondják meg, hogy hol szerezték azt a bizonyosat. Ők segítőkészem válaszoltak, mi pedig iránymutatásukat követve el is értük a leírt épületet. Az infopultnál a lány eszméletlen kedves és lelkes volt, és annyi mindent berajzolt a térképünkre, hogy szomorúan konstatáltuk, hogy ha egy hetünk lenne akkor sem érnénk a végére [tökmindegy is, mivel képtelenség volt mindent megjegyezni, amit vonalakkal, körökkel és ikszekkel a térképre rajzolt a nő]. Úgyhogy [nagyjából a kezdeti információmennyiséggel, viszont egy annál telefirkáltabb, átláthatatlan térképpel] nekivágtunk a bejelölt utcáknak és próbáltuk felvenni Madrid ritmusát [turisták, építkezés, tömeg, némi építészeti báj és hőség]. Ahogy mentünk-mendegéltünk betévedtünk egy olyan boltba, ami minden Gombóc Artúr álma (így az enyém is). Amikor beléptünk megkóstoltattak velünk egy nagyon finom sütit, aminek a közepén csoki volt, és annyira de annyira finom volt, hogy vettünk belőle, és ha már, akkor gondoltuk megkóstolunk még párat [kábé hatmillió forint volt egy darab]. Csokit is kóstoltattak velünk, de azt teljesen ügyesen megálltuk, és nem vettünk belőle. Már nem a kóstolóból, hanem az áruból. Amúgy mai napi célként nagyon ott volt, hogy megkóstoljunk spanyol különlegességeket, mert valahogy az út során erre nem kerítettünk túl sok alkalmat (a kivételeket kivéve). Úgyhogy amikor elmentünk egy szendvicses mellett, ahol árultak bocadillo calamares-t, azt is megkóstoltuk. Azt kell mondjam, hogy nem álltam hozzá túl nagy bizalommal, de amikor megkóstoltam pozitívan csalódtam, de annyira hogy bármikor ennék belőle megint [meh]. Miután megettük az ebédünket, vagy tízórainkat (attól függ, hogy az időt nézzük, vagy azt hogy mi hol tartottunk a napban [vagy azt, hogy spanyol kultúrkörben vagyunk]) folytattuk a sétát. Kilyukadtunk egy nagyon szép pici kertnél, meg láttunk egy hatalmas templomot, meg egy nagy parkot, ami azt hiszem már nem tartozott a belvároshoz. Aztán megnéztük kívülről a királyi palotát, meg a kertet, meg valami templom romokat, meg aztán végig sétáltunk valami szép utcán, mármint csak a nő mondta, hogy szép szerintem teljesen átlagos volt és ahol előzőekben jártunk, ahol nem volt annyi turista, na az sokkal hangulatosabb volt nekem és nem  csak a turisták hiánya miatt [hanem de]. De aztán megint jó kis helyekre jutottunk, meg találtunk egy pékséget, ahová bementünk és mondtuk neki, hogy adjon nekünk valami spanyol különlegességet. Így ettünk Rosquillas de Alcalát és Tejast. Mondjuk az egyik nekem olyan krémes volt, hogy inkább odaadtam a Márknak, hogy ő egye meg. [Blablablabla nem jut eszembe semmi, de illene megint írnom valamit.] Itt már újfent eléggé fájt a lábam, meg olyan fáradtak voltunk, mint ha most fejeztük volna be az el caminot, úgyhogy visszamentünk abba az épületbe ahol volt az infopont és leültünk, mert ki volt ott alakítva egy ilyen nagyon jó kis ingyenes lecsüccsenő hely. Le is csüccsentünk arra az időre, amíg ki nem nyitott a Prado ingyenesre. [Én feküdtem. De aztán egy hivatalos segg odajött, hogy ne tegyem fel a lábam.] Akkor felkerekedtünk és beálltunk a nem túlzok 3 utcányi teljesen reménytelennek tűnő sorba. Szerencsékre a sor jó gyorsan haladt, így még [bőőőven bőven] záróra előtt bejutottunk [kábé két óránk volt vagy másfél]. Nagyon szép volt, de legszívesebben valahogy azt szerettem volna, hogy ezt ne én lássam, hanem a Dorottya (húgom [feleségem húga]), mert neki nagyon tetszett volna. [Én azt kívántam, hogy bárcsak én láthatnám, mert nekem nagyon tetszett.] [Volt ott egy Velázquez gyűjtemény, két kép nagyon tetszett, vagyis a különbség, egy random ember és a festő mestere. Eszméletlen élő volt a mester lefestve. Plusz IV. Fülöp jópárszor le lett festve, vagy ötévente, na az is érdekes volt.] [Meg elrohantunk úgy 17 világhírű műalkotás mellett.] Zárórakor a főtér felé vettük az irányt, ahol jó sok kis kiülős volt, és még napközben láttunk egy szimpatikusat. Újfent megtaláltuk és vacsoráztunk egy annyira, de annyira finomat és jót, hogy simán megérte, hogy utána megint rossz lett egy picit a hasam. Napközben megbeszéltük, hogy már csak egy éjszaka van hátra és hogy nem volt vészes az éjszaka, maradjunk. Így arrafelé vettük az irányt és megérkezve egy kedves kis baráti összejövetelbe csöppentünk. Jót beszélgettünk velük, megmutatta az egyik srác, hogy milyen zenekarban játszik. Meg mesélték, hogy Spanyolországban pedig repülőtereket szoktak úgy építeni, mint nálunk stadionokat. Aztán aludtunk.

[Jaj jaj! A feka zsákosokat el kell még mesélni! Minden nagyobb turista-góc-utcaszakaszon álltak ilyen halászó fekák. Előttük egy nagy fehér négyzet lepedő volt, aminek a négy sarka x alakban össze volt kötve és a lepedőn minden földi jó másolata megtalálható volt. Amikor rendőrveszély volt, a fekák megragadták az x közepét és a hátukon egy nagy fehér kazallal elslisszoltak a következő turista-lelőhelyre. Este, amikor az utcán vacsoráztunk egy egész falka fehérhátú fekete vonult a kékek elől a szürke utcán, de halvány lila gőzöm sincs, hová.]

[kellcamino]

Harminchatodik nap, avagy záróra

2018.09.10. HÉTFŐ

Ma reggel felszálltunk a Compostellába tartó buszra, ahol összetalálkoztunk két magyar sráccal. Egymás mögé ültünk velük és egész sokáig bírtuk a beszélgetést, de a buszsofőr ma sem volt túl visszafogott, szóval egy idő után mindenki magába mélyedve próbálta a bent lévő dolgokat ott is tartani. A buszról leszállva összefutottunk a német Annával, aki csatlakozva hozzánk a csomagmegőrző felé vette az irányt. Leadtuk a csomagokat [a hivatalos zarándokhivatalban, ami annyira hivatalos, hogy mikor délután egy hangulatának tetsző időpontban bezár, azonnal átalakul egy tökéletesen jellegtelen épületté, amiről még véletlenül sem mondod meg, hogy az a keresett hivatal és, hogy mikor van nyitva] és konstatáltuk, hogy a Compostelláért a sor most elég hosszú, és ha most beállunk, akkor sosem fogunk tudni részt venni a zarándok misén. Így mivel már idő volt elindultunk hármasban a bazilikához. A zarándokok a bazilika oldalán mehetnek be, míg a turistákat a bazilika elejéről engedik be. Ahogy haladtunk a cél felé megláttuk a turista sorban Alexet, Johannát és Scottyt. Szóltunk nekik, hogy inkább jöjjenek velünk az úgy gyorsabb lesz [és vallásosabb]. A bazilika oldalában hatalmas sor állt, de szerencsére gyorsan haladt [mindössze kettő kéregető per óra sebességgel] [mi eggyel találkoztunk, tehát fél órát álltunk sorban] és időben beértünk a misére. Szép volt nagyon és a végén egy hatalmas füstölővel füstölőztek is. [Szerintem unalmas volt, tömeges, semmit sem értettünk és kétszer odajött a biztiőr, hogy ne üljünk a földön. És amikor a figyelem a füstölőre került, mindenki, mint egy modern állatcsorda felcsapta a telefonos kezét és egy kijelző-erdőn át nézhettük az attrakciót. Attrakció, mint cirkusz.] De ez a füstölő akkora volt, hogy ahhoz hogy belengessék kellett vagy 6 ember. A mise után mi a Márkkal külön váltunk, mert meg szerettük volna nézni jobban a templomot, körbejárni, illetve meg akartuk szerezni a Compostellánkat. És a terv sikerrel teljesült is, ráadásba a templomban összefutottunk a brazil párral, ahol a férfi félig magyar. [A templom rendkívül csúf. Szedett-vedett stílusú, ízléstelen és hemzseg a felszínességtől. A negatív kedvencem az a sor, ami a szent Jakab szobor mögött áll, hogy felmászhasson a létrán és “átölelhesse” hátulról a nyakát.] Ezután én lerogytam a bazilika előtti épület egyik oszlopának tövébe, a Márk pedig elment élelmet szerezni. Nekem diétásat magának normálisat. Annyira jó fej volt, mert hozott nekem 4 fajta sós kekszet, meg izotóniás lötyit, meg banánt. De ez így konkrétan akkora mennyiség volt, hogy még Madridban is ebből éltünk. Délután csatlakozott hozzánk előbb a Scotty meg az Anna, később az Alex meg a Johanna is. A bazilika előtt ülve beszélgettünk. Mellettünk egy [mexikói] csoport zenélt meg táncolt. Nagyon vidámak [és szabadok] voltak, még tüzet is raktak középen [a rendőrök a tér sarkában állva, karba tett kézzel nézték őket és sutyorogtak]. Aztán folyékony dolgokat szétosztogatva azok között, akiknek feladott poggyászuk is lesz hazafelé útra keltünk a reptérre. Ezek a spanyolok nagyon viccesek, mert a menetrendet direkt elmondták nekünk, de a buszok így teljesen random időpontokba mentek. Szerencsékre időben kiértünk a reptérre. Viszonylag gyorsan ki is írták, hogy honnan repülünk, felszálltunk. Az út során semmi említésre méltó nem történt azonkívül, hogy nagyon fura volt, hogy nem gyalogolnom kell ahhoz hogy A pontból B-be eljussak. Megérkezve Madrid repterére egy arab [vagy nem arab] férfival elegyedtünk szóba, mert meghallotta, hogy magyarul beszélünk és mesélte, hogy Debrecenben tanult egy évet. Míg a csomagokra vártunk hármasban múlattuk az időt. Majd új barátunk útbaigazításával és segítségével felszálltunk a transzfer buszra, ami elvitt minket a reptér azon pontjára, ahonnan a metrónk indult. A bérletvásárlás után a couchsurfös cél felé vettük az irányt. Jó fej volt a host srác, mert meg várt minket, pedig jó későn futottunk be. Mondjuk amikor beléptem a lakásba megrémültem, mert nem volt túl nagy tisztaság, illetve az ágy, amit felajánlott nekünk az sem volt túl bizalomgerjesztő a sok kutyaszőrrel. [Elég kritikus pillanat volt, ahogy hajnali fél kettőkor ott álltunk egy idegen lakásban, a srác már elment aludni és el kellett dönteni, hogy mit csinálunk, hogy magyarázzuk el a hostnak, mi lesz helyette, vagy itt maradunk és az milyen lesz.] Én körülbelül legszívesebb azon nyomban másik helyet kerestem volna, de a Márk mondta, hogy maradjunk egy éjszakát biztos, ha már ilyen jó fej a srác. Tehát lehántottuk az ágyat az utolsó rétegig és a hálózsákunkat összezipzározva aludtunk egy jót.

[Majd meglátjuk, mi lesz.]

Finisterre → Santiago de Compostella  →  Madrid

[kellcamino]

Harminchatodik napunk képei.

[kellcamino]

Harmincötödik nap, avagy

2018.09.09. VASÁRNAP

Santiago de Compostella  →  Finisterre

Ma reggel felkelve azt éreztem menni fog ez nekem, irány Finisterre. Össze is készülődtünk és elértük a délelőtt 10-es buszt. A busz pályaudvaron a sofőröktől egymásnak ellent mondó információkat kaptunk mindenről körülbelül, hogy hol kell jegyet venni (lehet-e a buszon vagy a pénztárnál kell-e), illetve melyik busz megy Finisterrébe. Nagy nehezen kihámoztunk egy igazságot és sikerült is megvenni a jegyeket [felrohanni két emeletet, ledarálni egy dialógust a csak spanyolul értő kasszással, aki kedvesen emlékeztetett a mögöttem álló sorra is, lerohanni és a három ugyanolyan kinézetű busz és buszsofőr közül kiválasztani a megfelelőt], illetve felszállni egy az úti célunkkal megegyező végállomású buszra. A buszút nagyon szép volt elvileg, én ebből nem sokat láttam, mert az első kanyar és fékezés után, úgy felfordult a gyomrom, hogy végig azon szurkoltam, hogy kibírjam még a hátralévő időt [a buszsofőr úgy vezetett, mint egy felajzott pávián]. Jelentem az út 3 óra volt és sikerrel teljesítettem. Szerencsémre az utolsó egy órában magával ragadott az alvás. De ez a sofőr olyan bohémul vezetett [ez így furán hangzik, de egy random netes kislexikon, aminek biztos igaza van ezt írja: “rendezetlen életviszonyok közt könnyed és könnyelmű optimizmussal élő, a társadalmi formákkal nem nagyon törődő, jó kedélyű ember"], hogy még a Márknak is felfordult a gyomra, pedig ő nem is volt beteg [mikor a pávián egy megállóban leparkolt és elkezdte kinyitni az ajtót, én voltam az első dolog, ami kiszivárgott a résen]. Amikor kinyitottam a szemem legközelebb, már egy magyar albergue előtt parkolt a busz Finisterrébe. Mivel ott volt és magyar volt, gondoltuk beköszönünk az albergués hölgynek. Hát a nő nem volt túl barátságos [balatoni vendéglős dialektust beszélt]. Mondjuk valószínűleg neki mindig minden magyar beköszön, szóval neki nem nagy újdonság a dolog. [Pfú de mennyi talált tárgy volt ott!] Ellenben velünk, aki egyetlen magyar lánnyal találkoztunk az egész úton. Utána elkezdtünk sétálni a városban, majd teljesen random belefutottunk a Scottyba. El se hittem. De nagyon örültünk neki. Szóval vele, meg egy német Annával [aki rémlett és aztán beugrott, hogy kb két hét előtt futottunk össze, amikor még egy lepcses lipcsei útitársával gyalogolt, mikor az undorító eső esett reggel és a buszmegállóban pakoltunk] elsétáltunk a világító toronyig, ahol ebédeltünk, beszélgettünk, élveztük a látványt [és égtünk a napon]. Aztán Scotty elindult visszafelé, hogy elérje a buszt [vissza SDCba]. Rá egy fél órára az Anna is, hogy találjon magának alberguét. Mi még kint maradtunk. Aztán utána kint kellett még maradnunk, mert újból rám tört a hasgörcs. Most körülbelül 3 óra kellett ahhoz, hogy hassanak a gyógyszerek, de addigra úgy voltunk, hogy megvárjuk a naplementét. A naplemente nagyon szép lezárása volt az egész utunknak. Jó volt ott ülni és csak hagyni, hogy átfolyjanak rajtunk az emlékek, események. Aztán a Márk a visszaútra leszervezett nekünk egy kisvonatot, úgyhogy azzal mentünk vissza a városba és az előre lefoglalt alberguében elfoglaltuk a szállásunkat. A [szolidan spicces] szállásadó srác mondta, hogy van ott fűszeres krumpli meg saláta, ami megmaradt vacsoráról, úgyhogy nyugodtan együnk. A Márk meg is ette szerintem az egészet. Aznap este pont valamilyen ünnep volt a spanyoloknál, úgyhogy az egész város éjszakai élet hangulatában fénylett. Mivel még volt erőnk, körülnéztünk picit éjszaka is a településen, majd visszatértünk a szállásra és aludtunk egy jót.

[A visszaút a kisvonaton olyan volt, mint egy hosszú kedves sorozat után megnézni valami zenés válogatásvideót a sorozatról. Ahogy hátrafelé haladtam és a sötétedésben elsuhantak mellettem gyalogos zarándokok és a menetszél meg a zajok körülöttem egy elmosódó felhővé kavarodtak egy kicsit könnyeznem kellett.]

[albergue 17 - 18 sátor] És tényleg nyert a sátor! (Én neki szurkoltam.)

[kellcamino]

Harminchatodik napunk képei.

[kellcamino]

Harmincnegyedik nap, avagy még egy ráadás és a célba érés

2018.09.08. SZOMBAT

19 km   Pedrouzo  →  Santiago de Compostella

Ma reggel arra keltem, hogy újfent nagyon fáj a hasam. Szerencsére volt a közelben egy albergue és el tudtam odáig vinni a kórokozó által okozott kellemetlen termékeket [a mai nap így kezdődik angolul: “Dear Diarrhea!”]. Egy pöppet azért izgultam, hogy nyitva lesz-e a hátsó ajtó, de szerencsém volt. Aztán visszavánszorogtam a sátorba és mondtam a Márknak, hogy lehet hogy ma nem hogy célba nem fogunk érni, de lehet hogy pihenőnapot kell tartanunk. Márk vette az adást belém diktált pár gyógyszert és visszaaludtunk. [Teljes mértékben arra készítettem magam, hogy ott maradunk, hogy elengedjük köszönés nélkül a barátainkat, hogy nehéz nap lesz, hogy komfortzónán kívüli tevékenységeket kell űzni, hogy szinten tartsuk a napot.] Amikor fél tízkor felébredtünk már sokkal szebb volt a világ, szóval mondtam a Márknak, hogy szerintem nekivághatunk. [Mellesleg fél tízre beszéltük meg a találkozót az Alexékkel. A bolt előtt.] Az előző napon láttuk, hogy itt azért már elég sűrűn vannak olyan helyek, ahol mosdó is található szóval ezen nem izgultam annyira. Szereztünk nekem kólát meg pirítóst és becsatlakoztunk egy nyugdíjas csoportba. A tempójuk tökéletesen illet a miénkhez egész sokáig együtt is haladtunk [de egy idő után lehagytak minket]. Szerencsére így, hogy ilyen későn indultunk már nem voltak annyian az utakon, mint tegnap. Az első pár kilométert nagyon jól teljesítettük. Közben igyekeztem minden egyes helyen megtalálni az illemhelyet. A vége felé sajnos egyre sűrűbb lett ennek a belső késztetése. Már bent voltunk Santiagoban, de nem tudtam ezt teljesen kiélvezni, mert konkrétan le kellett táboroznunk egy étterem előtt. Nem a fenséges és ínycsiklandó fogásaik miatt. Szerencsére egy fél órán belül már nem volt bennem semmi, tehát tudtuk folytatni az utat. [Na várjál várjál várjál hé! Innen hiányzik egy hatalmas rész!]

[Jó pár kilométerrel a cél előtt megálltunk ebédelni egy kis faluban, egy ilyen sarokban, ahova leültünk, hogy elfogyasszuk a szupermarketeringünket. Bennem egy elég nagy feszültség épült fel, mert az Annán azt éreztem, hogy inkább ma megérkezne, ami kívánság kicsit hirtelen ért, én nem éreztem, hogy itt az ideje. Olyan keveset jöttünk, nem is készültem még rá lelkiekben, szellemileg. Azt éreztem, hogy ha ma beérünk, akkor az egész hónapos utazás minden átmenet nélkül, csak úgy ér véget, olyan sehogy. Megálltunk ott és ebédeltünk és én nem tudtam leülni, hanem járkáltam fel-alá, mert valamit el kellett dönteni, de az Anna azt mondta, hogy neki mindegy, de tudtam, hogy csak azért, mert látja, hogy nem vagyok biztos. Rugdostam a falat, mert az ilyenkor segít és a semmi közepén csüngtem egy cérnán, hogy valamit muszáj eldönteni. A legrosszabb az volt, hogy tehetetlenül éreztem magam és döntésképtelenül álldogáltam és tudtam, hogy telik az idő és dönteni kell, de minél erősebben nyomott, hogy döntsek, annál kevésbé láttam megoldást. Úgy éreztem, hogy beakadt. Nagyon megnehezítette az is, hogy nagyon megkedveltük a németeket, és az Alex küldött egy képet mikor megérkeztek, hogy az alberguének van egy medencéje, amire ki van írva, hogy “Kérjük ugráljanak bele”, a medencék ezen az úton nagy vonzóerő volt számomra, plusz a többiek társasága, plusz a fel nem készültség érzése bennem. Másrészt menni kell, hogy legyen idő, menjünk-e Fisterrába, kinek van kedve, kinek nincs. Nehéz volt, úgy éreztem magam egy kicsit, mintha egy belső részem élve eltemették volna, klausztrofóbiás bénultság volt ez. Továbbmentünk.]

Nagyon érdekes volt a megérkezés, mert egész sokáig még csak a tetejét se láttuk a templomnak. A város sokkal nagyobb volt, mint ahogy képzeltem [tük]. Tele emberekkel, turistákkal és zarándokokkal. [Óriási város, egyórás gyaloglás a központig, teljesen átlagos, jellegtelen külváros, semmi nyoma a lelki elcsendesülésnek, mindenhol albergue reklámok, 10 euró, 12 euró, 16 euró, hűsítő italok, kutyakozmetika, minden.] Ráadásul az út hátulról közelítette meg az épületet, majd oldalba kapva kerültünk előre. 

Amikor megérkeztünk csak arra volt erőnk, hogy lerogyjunk a földre. Hogy itt mit éreztünk és mit nem az személyes kissé, ráadásba aki olvassa ezt és ő maga is szeretne ide eljutni azelőtt sem szeretném ennek a hangulatát lelőni. Nyilván mindenkinek más a megérkezés, de akkor sem. Akit érdekel az kérdezze meg.

[Mielőtt kiértünk a takarásból a térre, egy alagúton mentünk át, ahol egy skótdudás alak játszott dicsőséges bevonulási zenét. Amikor kiértünk az árnyékból a napra és megláttuk a templomot, egyszerre hatalma üresség lett bennem, mert többheti gyaloglás után megérkeztünk és az egész idáig bennem levő cél kipukkadt. Öt percet kaptam a várostól, vagy inkább az érzékeimtől, hogy ezt a mély üresség érzetet átéljem, aztán a turistabuszok, árusok és tömeg az arcomba tolta magát a hatalmas felszínességével. Mindegy.]

Mindenesetre miután levontuk a magunk tanulságait felkerekedtünk szállást keresni. Scotty még pár napja ért ide be és küldött nekünk egy jó szállás lehetőséget, így arra vettük az irányt. Volt olyan lehetőség, hogy egy személyes, meg két személyes privát szoba. Mivel sem a hasam, sem a fülem nem volt még tökéletes mondtam a Márknak, hogy ünnepeljünk egy egy személyes privát szobával, mert az még annál is olcsóbb, mintha két személyre fizetnénk a közös szálláson. Próbáltuk is meggyőzni erről a hölgyet, de eléggé hajthatatlannak tűnt, úgyhogy mondtuk neki, hogy akkor kérünk egy kétszemélyeset, egyszer élünk alapon [nem volt sokkal drágább, mint két darab hely a tömegrészen]. Ki is fizettük, de a nő nem a pultnál adott vissza, hanem kijött és mutatott nekünk valamit a térképen, majd a Márk kezébe nyomott visszajárót (ami több volt, mint ha kétszemélyeset kaptunk volna) és a szoba számlát. Közben mondta, hogy ne szóljunk senkinek egy szót se és csak feltűnés mentesen. Hát így történt az, hogy külön szobában aludtunk egy egyszemélyes ágyon. Tökéletesen jó volt. Este még megpróbáltunk szerezni egy kis élelmet, de elég hamar sikerült nyugovóra térnünk [nem mintha sok kellett volna ahhoz, hogy élelmiszer-nagyhatalommá váljunk az amúgy is nálunk tornyosuló kajamennyiség miatt]. Este abban maradtunk, hogy holnap annak a függvényében megyünk ki Finisterrébe, illetve maradunk itt még egy éjszakát, hogy másnap reggel, hogy lesz a pocakom.

Amikor vásárolni indultunk a szállásra találkoztunk 3 franciával, akikkel egy jót beszélgettünk. A végén pedig úgy köszöntek el, hogy “God bless you!”. Ennek annyira megörültem. Olyan kevés emberrel találkoztunk, aki Istennel is együtt ment ezen az úton. Ez így a végén egészen felüdítő volt. 

[Lőttek a városban. Az ablakok majdnem kiszakadtak a tokjukból. Hülye, imbecilis, exhibicionista emberek nagyon hangos petárdákat lőttek megérkezésük senkit sem érdeklő örömére. A spanyolországi lelki utazásom során őket szerettem volna leginkább megütni.]

[albergue 16 - 18 sátor]

[kellcamino]

Harmincnegyedik napunk képei. A litvániás matricát nagyon szerettem egész úton. Mindig továbblendített. És itt a végén végre nem felejtettem el befotózni. :)

[kellcamino]

Harmincharmadik nap, avagy egy ráadás (Gogol: A fül)

2018.09.07. PÉNTEK

19 km   Arzúa  →  Pedrouzo

Ma reggel úgy ébredtem, hogy fájt a fülem. A hallójáratomban is kialakult egy olyan jó kis váladékozós seb, mint amilyenek a lábaimon voltak [az király!]. Valószínűleg ez a kifolyó folyadék, illetve az állandó füldugózás nem segített a helyzeten. De ma este is az egyik bácsi olyan hangosan horkolt, hogy én el se hittem, hogy létezik ilyen. Mondjuk ez egy bunkó bácsi volt, mert amikor valakik már aludtak és sötét volt a szobában ő hangosan röhögött a sorozatán, amit a telójáról nézett [#elcamino #elmélyülés #lelkiutazás]. Reggeli után nekiindultunk. Hát ez döbbenetes volt. Annyi, de annyi ember, mintha az utcán gyalogosként közlekednél csúcsforgalomban New Yorkban [a különbség, hogy mi egy zöld erdő közepén voltunk]. [Mondjuk elég undorítóan kitaposott, poros és szélesre terpesztett tömegösvény volt.] Egymás hegyén-hátán. Folytonos előzgetés. Meg kiabálás, hogy “Bici”. Őrület. [Meg az a hülyeleány, aki hangosan pofázott. A csicska! #lelkiutazás #hülyeleány] Szerencsére a mai út nem volt hosszú. Ma gyógyszer nélkül mentem és tökélyre fejlesztettem a bicegésem. Már jól tudok merev talppal járni, enyhe sántikálással [Anna sín nélkül besíneli a lábát]. Mondjuk így is kellett azért pihenő, a Johannáék a vége felé előre is mentek. A végére még a hasam is megfájdult szóval, amikor megérkeztünk az alberguéhez, ahol az Alexék voltak én lefeküdtem az egyik előtte lévő padra és csak aludtam. Márk közben faragott. Aztán elment vásárolni [turistahely, boltok, kínai üzlet szarul nyomtatott elkamínós pólókkal és sapkákkal, zarándokhorda=megélhetés], meg sátorhelyet keresni [összefolynak a napok]. Talált is egy nagyon szuper [lerobbant putri] [az Anna szerint nem, de a fájdalom sok mindent megszépít] játszóteres, nyugis helyet. Felvertük a sátrat és aludni tértünk. Kicsit később újfent kiabálásra ébredtünk. De ezek most teljesen békés szándékú kamaszok voltak [a sötétben egy poliészter zsákban feküdve a hangok és sikolyok engem nem győztek meg], és engem valahogy annyira nem ijesztettek meg, hogy el is aludtam rájuk [én elalvás előtt végighallgattam, ahogy Ramón megtanítja Juliót nekifutásból szaltózni, valamint, ahogy Felipe ötpercenként hátulról megijeszti Maríát]. Utána csak arra ébredtem fel, hogy csend van. De hamar visszaaludtam megint. [Én néhányszor felébredtem a jobb tenyeremre, aki halkan kérlelt, hogy “Kérlek! Csak egy kis pofont! Vagy kettőt! Aztán rögtön visszajövünk a sátorba!]

Már csak egy napi gyaloglás és megérkezünk a célhoz. A Johannáék elvileg meg szeretnének állni még egyet előtte. Én nem. Ki szeretnék menni busszal Finisterrébe. [Én lehet. Miattuk is és, mert lehet, hogy nem érzem magam még késznek a megérkezésre.]

[albergue 15 - 18 sátor]

[kellcamino]

Harmincharmadik napunk képei.

[kellcamino]

Harminckettedik nap, avagy köszönöm Márk

2018.09.06. CSÜTÖRTÖK

22 km   Sobrado dos Monxes  →  Arzúa

A mai nap is egy nap volt. A reggel jól indult bár a lábfejem most már olyan érzékeny volt, hogy én magam alig mertem hozzáérni. Hát még ha rá kellett állni. Egyre nehezebb a gyaloglás. De már kevesebb, mint 40 kilométer, itt adjam fel a célegyenesbe? [Együtt: “Igeeeeen!!”] Ehhez valahogy nem volt erőm. [Nem volt ereje feladni.] Úgyhogy mentem. Kisebb, na jó inkább nagyobb szünetekkel. Ez a nap cataflámmal is nagyon fájt. A Márk jó fej volt, mert átvette tőlem a cuccaim kábé felét. Szegénynek [ha már a német mondatalkotásom sajnos nem is, de legalább] a táskája úgy néz ki lassan, mint egy németé. De így azért jobban ment a gyaloglás. Ma végig az Alexékkel haladtunk. Beszélgettünk sokat. Meg tettük a lábunkat egymás után [mindenki a sajátját]. Ma a nap végére már rátértünk a franciaútra. Most még nem láttunk belőle sokat, mivel egyrészt viszonylag későn érkeztünk [ilyenkor a vadak már behúzódnak ideiglenes búvóhelyükre], másrészt csak összefutott a két út egymásba a városban, de még nem haladt együtt. A lábam már annyira ki volt, hogy vásárolni se mentem, csak feküdtem, hogy pihentessem. Jó fej a Márk, mert az egészben nagyon mellettem van [kivéve amikor vásárolni megyek, mert akkor ugye ő nem jön, én meg ott vagyok, szóval két különböző helyen vagyunk, nem pedig egymás mellett]. Szeretem benne, hogy nem próbál lebeszélni arról, hogy végig csináljam, hanem mindent meg tesz annak érdekében, hogy a lehető legjobban megkönnyítse ezt nekem [olcsóbb, ha végigcsináljuk..]. Hatalmas jó érzés ez.

[Ja igen, azt még elmesélem, hogy a tegnapi “tirando-un-pedo-hahaha” spanyol csapat úgy idegesített, hogy a sötétben fekve magamban spanyol dialógusokat építettem, hogy ha eljönne az ideje, a saját nyelvükön tudjam őket lehordani a gyerekességükért és tapintatlanságukért. Ez a szokásom már egy ideje megvan és mindig eljátszadoztam a jövőben esetlegesen megtörténhető szituációk dialógusaival gyaloglás közben, megérkezés előtt. Hasznos, mint egy bemelegítés, hogy mire odaérek már legyen a fejemben egy halmaz, amiből aztán villámgyorsan reagálva tudjak értelmetlen mondatfoszlányokat köpködni a beszélgetőpartnereim felé.]

[albergue 15 - 17 sátor]

[kellcamino]

Harminckettedik napunk képei.

[kellcamino]

Harmincegyedik nap, avagy volt egy fura nő aki a kapuból sírva elbiciklizett és visszaordított, hogy “fakjúúú!”

2018.09.05. SZERDA

25,5 km   Miraz  →  Sobrado dos Monxes

Ma reggel hétkor keltünk a szálláson. Kaptunk finom lekváros kenyeres reggelit, meg teát. Nyugisan készülődtünk és Johannáékkal együtt indultunk. Jókat beszélgettünk. Mivel ők Portón keresztül repülnek haza adtunk nekik pár tanácsot, hogy miket érdemes megn��zni ott [csak nem írtam le, úgyhogy csak annyit jegyeztek meg, hogy ”pastel de blabla” meg “Vila Nova de Blabla”]. Aztán telefonáltam egy jót a Dorottyával. Annyira jó volt hallani a hangját. Annyira szeretem a testvéreimet! Hiányoztak itt már nagyon! [Társadalmi célú reklámot hallottak.] Miközben telefonáltam, a Johannáék megálltak pihenni. Mi szereztünk napközbeni pecsétet és haladtunk rendületlen előre. Barkobáztunk. Ma még több ember volt az utakon. Kezdi elveszteni az intimitását és a nyugalmát a zarándoklatunk, már ami a külső tényezőket illeti. Sobradoba beérve egy olyan hihetetlen templom képe fogadott minket, ami nagyon rideg volt számomra, ráadásba hagyták, hogy a növények össze-vissza kinőjenek a falakból, ablakokból, tetőből. [Hatalmas méretű templom, szürke és a növényekkel kicsit Ta Prohm meg Angkorvat meg az otthagyott dél-amerikai városok jutottak eszembe, de azoknak egy kisebb és nyugat-európaibb kiadása. A templom homlokzati oldala aprólékosan kidolgozott monumentális fal volt, robosztus és tekintélyt parancsoló. A templom mellett volt egy nagy rendház, kétkerengős és hasonló színű és stílusú.] Mivel az albergue még nem volt nyitva [annyi volt kiírva, hogy nyitás után kopogj és várj türelmesen.] leültünk az előtte lévő fűre, én itt úgy fáztam, hogy bebújtam a két esőköpeny fülledt melegébe. Közben az Alexék is befutottak. Aztán megnyitott az albergue, ahol az atya [szemmel láthatólag Russel Crow bátyja], aki regisztrált miket azt mondta, hogy a magyar személyi a kedvence, mert hogy az milyen jó kis színes [bezzeg a többi országé! Mindenkivel próbált kapcsolódni, de az Alex és a Johanna szerintem nem vette olyan jól a Merkel-mamás csipkelődését]. Miután elfoglaltuk az ágyunkat körülnéztünk a kolostorban. Nagyon rideg szép volt. Amikor a templomot néztük meg, akkor egy pár pont énekelt [franciául és latinul], amit jó volt hallgatni. Az egész templom körülbelül teljesen üres volt, számomra az egésznek kifejezetten ijesztő hangulata volt, főleg hogy az egyik kápolnában olyan témájú festmények voltak, mint ahogy én az ilyen szabad kőműves gyűléseket képzeltem [plusz néhány sarokban volt egy-egy kőből faragott ódon halotti katona- vagy püspökszobor]. A regisztrációs atya mondta is, hogy a kereszthajóban három rendnek a szimbóluma is megtalálható. És tényleg ott voltak. Miután kigyönyörködtük magunkat a mai napi szállásunkban elindultunk vacsorát szerezni. Sikerült is, sőt miközben főztük a tésztát a Márk még visszament egy üveg borért is. [Két bolt volt és ez gondot okozott, mert mire átmentünk a másikba, hogy összehasonlítsuk az árakat, addigra elfelejtettük az elsőt. Amikor visszamentem borért, megkérdeztem a nőt, hogy mit ajánlana. Mondta, hogy az egyik “jó”, a másik meg “gazdag”. Kérdeztem, hogy “Mit jelent az, hogy gazdag?” “Hát...” válaszol a nő, “...az tulajdonképpen azt jelenti, hogy... jó.”] Jót vacsiztunk. Este fürdés után egyszer csak hívta az Alex a Johannát, hogy bezárták a kolostor egy másik részébe és így nem tud eljutni a szállásra [rázárták a nagy vaskaput, úgyhogy benn maradt a másik, immár sötét és kihalt középkori kerengőben egyedül], úgyhogy Márk és Johanna kiszabadították. De azért mindenki izgult rendesen, hogy sikerül-e. Ma lefekvésnél, már lámpakapcsolás után volt egy [jó]pár [spanyol] felnőtt zarándok, akik röhögcséltek meg beszélgettek és elég idegesítőek voltak. [Nagyjából mint egy csapat kilencéves kisfiú akik a szájukkal finganak és kuncognak és nevetésben törnek ki. Csak ők nem a szájukkal csinálták. Csak a nevetést.] De szerencsére most is velem volt társam, a füldugó.

[Este lefekvés és zárás előtt visszamentem a templomba és nem volt ott senki. Úgyhogy hangosan énekeltem. Pöpec akusztika!]

És ma voltunka az utunk legmagasabb pontján. 

Meg ma fotóztuk be a szobrász által adott pecsétet, mert a regisztrációs pap azt mondta, hogy előbb-utóbb le fog kopni.

[albergue 14 - 17 sátor]