leiromaztanelengedem

[leiromaztanelengedem]

"A legjobb bosszú a semmi. Gyógyulj, lépj tovább, és ne válj olyanná, mint azok, akik bántanak."

[leiromaztanelengedem]

Nézegettem a régi messenger beszélgetéseim, voltak ott exek, rengetegen a régen legjobbnak hitt barátaim, akik mind egyik pillanatról a másikra eltűntek. Barátok, akiket szinte testvérként szerettem, mégis a leghatalmasabb csalódásokat okozták. Barátok, akikkel évekkel később az hozott újra össze, hogy felnőttünk. 14-15 évesen leírt ‘szar, mert még mindig szeretlek, de majd idővel elmúlik’-ok és 16-17 évesnek éjjel 1-kor leírt ‘gyere át’-ok, amiket szerelmi vallomásnak hittem, mert annak akartam hinni, közben meg csak a szexről szóltak… És annyi minden van, amiket már rég ki is töröltem, de most az eszembe jutottak. Miért van, hogy egy sok éves szerelmi vallomás, most is megmosolyogtat? Vagy, hogy egy olyan emlék, amihez olyan személy tartozik, akivel olyan szinten bántottuk egymást, hogy már-már el sem hinném, ha nem velem történik meg, még most is melegséggel tölt el? El fogom ezeket felejteni valaha? Vajon mi lenne most, ha néhány pillanatban máshogy döntünk anno? Kivel lennék? Milyen lennék? Mit csinálnék? Lenne már gyerekem, ha igen mennyi? Házas lennék? Itt élnék, vagy egy másik városban/országban? Boldogabb lennék, mint most? Ha vihetném magammal a kislányom, vissza mennék dolgokat másképp csinálni vagy akar újraélni is. Csak annyi kéne, hogy valaki bebiztosít, hogy őt már semmi nem veheti el tőlem. Azért, mert rossz a kapcsolatom, vagy mert boldogtalan vagyok? Vagy csak azért, mert hiányoznak az érzések, amiket akkor átéltem? Lehetek teljesen önfeledt és boldog a jelenben, ha ezek a múltbeli dolgok még mindig ekkora hatással vannak rám? Bárcsak tudnám erre a sok kérdésre a választ. Egy biztos… a lezáratlan múlt örökké kísért…

[leiromaztanelengedem]

Jó anyának lenni nehéz…

Könnyű türelmesnek lenni, amikor a kisbabád jókedvű, eljátszik magában, nem üvölt torkaszakadtából és még sorolhatnám…

De mi van akkor, amikor semmi sem jó, az éjszaka közepe van és 83. alkalommal kell vissza tenni a gyereket a kiságyba és még mindig nem alszik?

Megfogadtam, hogy ha egyszer kisbabám lesz, nem leszek idegbeteg, nem fogok vele csúnyán viselkedni, én leszek az anyák Buddhája, a türelem mintaképe, a megtestesült nyugalom.

Aztán megszületik a csoda, akit évekig vártál, akiért az életedet adnád és kiderül, hogy ‘AnyaBuddhának’ lenni nem is olyan egyszerű. Elképzeltem, hogy majd ha megszületik szerelmünk gyümölcse, akkor az összes feladatból egyenlően vesszük ki a részünk, apa is felkel vissza altatni a gyerek, stbstb.. Sajnos a rózsaszín illúzió hamar eltűnt és pofánvágott a valóság, hogy bizony ezt a kicsi lelket többnyire csak akkor veszik el tőlem, amikor boldog, jól lakott és tiszta. Ennek eredménye pedig, hogy AnyaBuddha szélsebesen vált át AnyaSárkányba, aminek szegény kicsi issza meg a levét sokszor, holott ő tehet erről a legkevésbé. Nem elég, hogy anya kimerült, mellé nyer még egy jó adag bűntudatot is.

Őszintén mondom, hogy egy kisbabánál gyönyörűbb dolog a világon nincsen. Imádok anya lenni. Imádom, hogy van egy kicsi matricám, akinek én vagyok a megnyugvás, a biztonság, a minden. Mégis néha kikelek magamból (főleg éjszaka), pedig Isten látja lelkem, hogy nem rá haragszom. Leginkább az apjára, amiért meg sem próbál úgy tenni, mintha segíteni akarna rajtam… hiába mondom ezt el, ez nem mentség arra, hogy a gyerekemmel viselkedek csúnyán. Mindig megfogadom, hogy változtatok rajta, de aztán újra és újra kiborul a bili.

Pedig tényleg semmiért nem leszek hálásabb ezen a világon, mint azért, hogy végre megkaptam életem kincsét, egészséges és kiváncsi és rosszcsont és egyszerűen tökéletes. Viszont én is elfáradok és nem úgy alakult a gyereknevelés, ahogy elképzeltem.

Ez viszont nem a gyerek hibája, nem vezethetem le rajta. Nagyon rossz gyerekkor van mögöttem. Megfogadtam, hogy az én kicsikémmel ez nem történhet meg és ezt be is fogom tartani! Kerüljön nekem bármibe.

Nagyon szeretlek kislányom, sajnálom, hogy nem mindig vagyok olyan Anyukád, amilyet megérdemelsz. Nagyon igyekszem jobb lenni. Sikerülni fog, ígérem!

[leiromaztanelengedem]

Amikor minden úgy sikerül, ahogy szeretnéd...

Az utolsó bejegyzésemhez képest 180 fokot fordult a világom. Megfogadtam tavaly, hogy 2020. az én évem lesz. Ki hitte volna el, hogy ez ennyire bejön?

Kezdődött azzal, hogy lett egy pozitív tesztem február elején, mostmár 15 hetes a kis pocaklakónk. ☺️

Márciusban meglett a forgalmi vizsgám, még pont az őrület kezdete előtt, bizonytalan ideig én voltam az oktatóm utolsó vizsgája, ma pedig elmentünk megnézni az első autónkat, ami hálistennek remekül vizsgázott, úgyhogy meg is vehettük. 

Drága 2020! Nem tudom mit tartogatsz még, de el sem tudom mondani, mennyire imádlak már most! ui.: mantráztam magamnak idénre egy lottó nyereményt is, légysziii az is jöjjön be. Nem vagyok telhetetlen, de azért eléggé adnám! 😄

[leiromaztanelengedem]

Amikor semmi sem úgy alakul, ahogy szeretnéd

Tegnap volt életem eddigi legjobban várt koncertje. (Mindegyiknek így indulok neki, de ez volt A KONCERT, ezt már tényleg nehéz lesz überelni) Tudjátok, amire hónapokkal előtte megveszitek a jegyet, izgultok, minden nap eszetekbe jut, stb-stb... hát, annyira szörnyen sikerült az este, ahogy sosem gondoltam volna. A barátnőm összeveszett a párommal, itthon hagytam a személyim, ami miatt vissza kellett jönni, ezért lekéstük a hévet, amivel menni akartunk, a másik barátnőm éjszakázott, emiatt elaludt és végül el sem jött.... Azóta nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy megfelelő emberekkel vagyok körülvéve? Tönkretették életem koncertélményét, a barátnőm a párom fejéhez vágta, hogy akkor is kötekedett vele, amikor bevitt a kórházba (amire egyébként senki nem kérte meg és milliószor el lett neki mondva, hogy nem neki szólt be), a párom búcsúvideót szerkeszt a kollégájának, ahelyett, hogy megbeszélnénk ezt az egészet, a másik barátnőm meg lebasz, hogy miért nem keltettem fel....

Az persze senkit nem érdekel, hogy mennyire vártam ezt a koncertet, hogy én hogy éreztem magam, vagy hogy nekem hogy esett ez az egész.

Éljenek az őszinte kapcsolatok. Lehet el kéne gondolkoznom rajta, hogy jó helyen vagyok-e. Jelen pillanatban cseppet sem vagyok benne biztos.

Btw.: a koncert fenomenális volt, az összes szart ki tudtam zárni és teljesen át tudtam magam adni az érzésnek, nem is tudom mi lett volna, ha nem basszák el az estém🙄

[leiromaztanelengedem]

Levél a valaha volt legjobb barátomnak

Talán mégis igaz a mondás, hogy férfi és nő között nincs barátság. Érdekes. Pedig szentül hittem, hogy mi vagyunk rá a világ legtökéletesebb ellenpéldája. Hétről- hétre döngöltük romba a gondolatokat, hogy:

-Naaaa szexeltetek már?

-Volt végre valami?     - Nem? Hát fiam, te aztán tényleg olyan hülye vagy, mint amilyennek látszol. 

- Szexeltetek már? Nekem nyugodtan megmondhatod, úgyis tudom, hogy igen. 

-Összejöttetek már?

-Biztos van köztetek valami.... Egyszerűen nem létezik, hogy még mindig semmi.

És még sorolhatnám naphosszat, de mindenkinek a képébe röhögtünk ilyenkor.

A gondolatok jogosak voltak, azoktól akik nem ismertek minket, akik meg ismertek, sanszos, hogy azt akarták így legyen. Tényleg nagyon sok időt töltöttünk együtt, filmeztünk, hülyéskedtünk, együtt aludtunk, a szüleid imádtak, közös volt a barátikör, csináltunk egy csomó közös programot, ott voltunk egymásnak, amikor úgy éreztük, hogy az egész világ ellenünk van. Vígasztaltál, amikor zokogtam egy idióta pasi miatt, és volt, hogy napokig Nálatok tanyáztam, szinte csak tiszta ruháért mentem haza, mert aggódtam érted, amikor az épp aktuális szerelmed átbaszott, mint szart a palánkon. 

Annyi irdatlan hülyeséget csináltál, annyit aggódtam érted, és mégis annyira szerettelek, mint még soha senkit. Voltak nézeteltéréseink, voltak mosolyszünetek, néha hosszabbak is, zokogtam miattad torkom szakadtából, de valahogy mindig visszataláltunk egymáshoz. Egészen addig amíg nem jött egy barátnőjelölt a képbe. Mert úgy látszik, nem számítottam annyira olyankor, mint ahogy állítottad. Szörnyen szomorú, mert nekem voltál annyira fontos, hogy megmondjam a Páromnak, hogy Te vagy és igenis Te vagy a legjobb barátom és Te fiú vagy és, ha ez nem tetszik, akkor viszontlátásra, ott van az ajtó, mert Te velem jársz, nektek nem kell szeretni egymást, de én szeretlek és ugyanúgy fogunk találkozni, mint előtte. Neked ez sosem ment, inkább leszartál és leszarsz most is. Fáj, mert nem volt még olyan barátom, mint Te, valószínű, hogy senki nem is fogja tudni betölteni a szereped. Annyi mindenen mentünk keresztül, hogy azt hittem, Te nem fogsz magamra hagyni soha, még annak ellenére is, hogy nem most van az első ilyen eset, hogy egy csaj miatt nem beszélünk. Mégis újra itt állunk egy ilyen élethelyzetben és én most búcsúzom. 

Sajnálom, hogy a mi kapcsolatunk sem ért többet, sajnálom, hogy Nekem ez az egész sokkal többet jelentett, mint Neked. Sajnálom, hogy meg kellett írnom ezt a levelet, még akkor is, ha soha nem fogod látni. Sajnálom, hogy így kell elbúcsúznom és azt is sajnálom, hogy személyesen esélyem sem lenne rá. 

Köszönöm, ezt a majdnem 5 évet, a rengeteg emléket, Nekem örökre Te maradsz a legeslegjobb barátom. Hiányzol. 

Szeretettel, a legjobb barátodtól. 

[leiromaztanelengedem]

Végtelen körforgás

Éreztétek már valaha, hogy valamit eszméletlenül nagyon szeretnétek, nem tudtok szabadulni a gondolattól és mégsem teljesül be? Na hát most én is pont ebben a helyzetben vagyok.

Rettenetesen szeretnék egy kisbabát. Nem beszélek róla, senki nem tudja, hogy mennyire vágyom rá, azt sem, hogy mióta próbálkozunk sikertelenül, de így van. Minden egyes kisbabás anyukát irigykedve nézek, hogy mennyire jó neki és minden egyes másodpercem erről szól.

-Nekem miért nem sikerül?

-Mi velem a baj, hogy én nem élhetem ezt meg?

-Mi van akkor, ha tényleg soha nem következik be ez a csoda?

-Mi van akkor, ha elhagy a párom, mert nem lehet gyerekünk?

-Mi van, ha nem is ‘velem van a baj’, hanem a párommal? Képes lennék vele maradni, úgy hogy nekem minden álmom egy gyerek?

Nem is tudom mi lenne, ha kiderülne, hogy nem lehet kisbabám. Azt sem tudom mi lenne a kapcsolatommal. Nyilván nem vehetem el a lehetőséget senkitől, hogy apa legyen. De képes lennék továbbállni, csak azért, hogy az ő élete a későbbiekben teljes lehessen nélkülem? Vagy fordított esetben: Tudnék-e úgy boldogan élni tovább, hogy tudom, sosem lehet gyerekünk, mással viszont sikerülne?

Azon is gondolkoztam, hogy valami lelki oka van, hogy nem sikerül. Nem kizárt. És nem is lehetetlen, olvastam ilyenről. Nem volt jó gyerekkorom, nem olyan családban nőttem fel, ami követendő példa lenne. De nem gondolom, hogy ennek akkora törésnek kéne lennie, ami ilyen hatással van rám. Mindent próbálok teljesen máshogy csinálni, mint Anya. Nagyon szeretem, de szörnyen rossz példa lenne. 16 éves korom óta dolgozom, az alkohollal is csínján bánok, 18 éves korom óta komoly kapcsolatom van. Én ezt nem szörnyűségnek látom, hanem inkább ellenpéldának, hogy milyen NE legyek és hogy NE csináljam a dolgaim. Ez a 18 év amit otthon töltöttem erőssé és sok szempontból függetlenné is tett. Tudom, hogy milyen NEM szeretnék lenni, ami lehet csúnyán hangzik, de akkor is így van.

Aztán van egy eszméletlen nagy szerelmi csalódás is a hátam mögött. Ami akármennyire is fáj/ fájt akkor, még most is a mindennapjaim része. Lehet hogy ez nagyon rossz. Sőt biztos, hogy valamilyen szinten még árulás is, de sajnos nem tudok mit tenni ellene. Tudom, hogy a fiú egy köcsög, azt is tudom, hogy annyit hazudtunk már azért, hogy akár csak találkozni is tudjunk, hogy sosem fogunk megfelelni egymásnak, sosem leszünk elegek. Azt is tudom, hogy számunkra nincs jövő, de olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit szerintem soha nem fog tudni más előhozni belőlem. Ilyen szerintem mindenki életében van, ezzel tenni nem lehet semmit. A mostani párom is nagyon szeretem. Elmondani nem lehet mennyire. Hozzá is megyek feleségül és még így sem tudok szabadulni annak a fiúnak a gondolatától. Lehet, hogy ez is gátol a sikerben. Pedig a világ semmi pénzéért nem lennék olyan hülye hogy harmadszor is bedőljek neki.

Tudom, hogy a párom mellett a helyem, azt is tudom, hogy nagyon jó helyem van mellette, ahogy azt is tudom, hogy a világért nem hagynám el. Ugyanúgy abban is biztos vagyok, hogy nagyon jó Apukájuk lesz majd a gyerekeinknek. Nem mondok le erről az álomról, mert tudom, hogy hamarosan jön egy angyalka, aki minket fog választani, és mi leszünk a világon a legboldogabbak. Úgy érzem készen állunk rá. Már nagyon várjuk, hogy találkozzunk Veled, remélem lassan Te is úgy fogod érezni, hogy meg kell érkezni!👶🏼😇❤️

[leiromaztanelengedem]

Vannak azok az emlékek, amik lehetnek akármilyen régiek, valószinűleg örök életedre felkavarnak, ha meglátod őket. 

Képzelheted azt, hogy épp életed legboldogabb időszakát éled, akkor is úgy padlóra vág, hogy legszívesebben elbújnál valahová a világ elől és  sírva fakadnál. Lehet itt szó elbaszott szerelmekről, elveszített családtagokról/ barátokról... Amikor megláttam pár emléket, elgondolkoztam rajta, hogy amik akkor földöntúli boldogságot okoztak, most mennyire fájnak. 

Mostanában nem hagy nyugodni a múlt. Állandóan ugyanoda lyukadok ki fejben. Pedig lassan 3 éve élek kapcsolatban, amit én eddig a ‘boldog’ státusszal láttam el, de mi van akkor, ha már annyit kattogtam a régi dolgokon, hogy már egyáltalán nem érzem magam boldognak? Lehetek egyáltalán boldog, ha ilyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem? 

Volt egy hatalmas szerelmem, még egészen gyerekek voltunk, amikor össze fújt minket a szél. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy valószínűleg sosem fogok szabadulni tőle és az érzésektől amiket kiváltott belőlem. Évekig nem volt köztünk semmi, nem voltunk egyszerű esetek, az első csókunk is elég ittas állapotban csattant el. Talán a legjobb megfogalmazás az, hogy sosem jókor csöppentünk bele a másik életébe. 

Teltek múltak a hónapok, már el is engedtem a gondoltatot, hogy Ő és Én, és ilyenkor, mindig akkor, amikor a világon a legkevesebb esély volt rá, hogy találkozzunk, nekünk valahogy mindig sikerült. Aztán egyszer úgy hozta a sors, hogy végre eljött a mi időnk. ( legalábbis akkor teljes mértékben úgy tűnt) Madarat lehett velem fogatni, annyira boldog voltam. Találkozgattunk, együtt aludtunk, együtt mentünk ide-oda, találkoztam a családjával, tudták a barátaink is, ragozhatnám még órákig, de az a lényege, hogy minden csodálatosnak tűnt. 

Később aztán jött a feketeleves. Nem is értem, hogy lehettem ekkora hülye, hogy semmit sem vettem észre. Vagyis de.  Értem. Úgy, hogy nem akartam észre venni... Kint voltak még a falon a közös képeik az exével (később kiderült, hogy a ruhái is ott voltak a szekrényben... naaamindegy), volt egy csomó-csomó jel, amiből rá jöhettem volna... de nem jöttem. Aztán egyszer csak jött a telefon, hogy ő ezt nem tudja tovább csinálni, ő még mindig az exét szereti, aki egyébként mindvégig meg volt, akkor is, amikor engem szédített... Hónapokig padlón voltam, üvöltve zokogtam, hogy ez nem történhet meg, aztán átváltottam a határtalan bulizásra. 

Pár hónap elteltével úgy éreztem, hogy sikerült elfelejtenem, meg is ismerkedtem valakivel, akivel azóta is együtt vagyunk, végre úgy éreztem, hogy kezd rendbe jönni a kis életem. 

Évek teltek el úgy, hogy semmit nem tudtam róla. Aztán egyszer csak jött az értesítés, hogy ismerősnek jelölt Facebookon, én hülye természetesen egy kis hezitálás után el is fogadtam a jelölést. Sokáig nem is történt semmi, kezdtem is megfeledkezni róla. Aztán jött egy elég rémes időszak a kapcsolatomban, rengeteget veszekedtünk, nagyon rossz volt a helyzet, többször eljutottunk arra a pontra, hogy akkor ez itt ennyi volt, köszönjük szépen, de valamiért mindig kitartottunk egymás mellett ennek ellenére is. 

Azóta sem tudom, hogy honnan tudhatta, hogy abban a pillanatban fel kell bukkania, de megtette. A világ legnagyobb hülyeségével rám írt, és én még mindig olyan naív voltam vele kapcsolatban, hogy simán elhittem neki, hogy csak azért írt. Később kiderült, hogy kb. 3 évre volt szüksége, hogy gerincet növesszen és bocsánatot kérjen a történtekért. Természetesen elkezdtünk beszélgetni, találkoztunk is párszor, hajnalig beszélgettünk, pont mint anno. Félelmetes volt. Annyira természetesen jött minden, mintha a világ rendje állt volna helyre. Nem történt köztünk semmi, de majdnem a kapcsolatom ment rá a hülyeségemre. Később kiderült, hogy most is ugyanúgy van barátnője, mint akkor volt, most annyival volt másabb a történet,  hogy nekem is volt barátom. Annyi különbséggel, hogy én teljesen nyílt lapokkal játszottam.  Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt, háistennek és a mostani párommal sikerült rendbe tenni a dolgainkat.  

Kicsit bánom, hogy nem jött össze nekünk ez a kapcsolat dolog, mert azért nagyon jó páros lehettünk volna mi ketten, ha nincs ez az egész... 

Sajnálom, hogy sosem leszünk elegek egymásnak, a szívem mélyén azt hiszem, hogy örökké szeretni foglak, még akkor is, ha rendesen tökre tettél. Nem haragudhatok érte csak rád, kellettem hozzá én is. 

És végezetül, a kérdésemet meg is válaszolnám: 

Igen, lehetek boldog annak ellenére is, hogy ennyit agyalok a múlton. Nagyon sokat tanultam ebből, és ez most egy egészen másfajta szerelem, mint az volt. Szerencsére. Nincsenek titkok, nem kell bújkálni, számíthatunk egymásra és szeretjük egymást.  Vannak hatalmas hullámvölgyeink, amiket meg kell oldanunk és rengeteget kell csiszolódnunk egymáshoz, de hiszem, hogy amikor azt a kegyetlen időszakunkat éltük, okkal nem tágítottunk a másik mellől és nagyon hálás vagyok azért, hogy ez így van, mert összeségében én úgy gondolom, nagyon jó kis kapcsolatot sikerült felépítenünk.

[leiromaztanelengedem]

‘Ha lemorzsolódnak mellőled az emberek akkor jusson eszedbe: hogy sohasem az a kéz enged el, amelyik felülről tart, hanem az, amelyik alulról kapaszkodik.’

Éjjel 2 óra van. (Mire ezt befejezem lehet 3 is lesz…) A tökéletes alkalom arra, hogy az ember átgondolja az egész életét. Ugye?😅

Nézegettem a telefonomban a régi képeket (4-5-6 éves képek is akadnak köztük) és akarva-akaratlanul, annnnnnyi emberrel találtam szemben magam, akik mind ‘bff’, ‘forevertogether’ és ‘örökkön-örökké legjobb barátaim’ voltak az évek során, hogy siralmas. Legjobb barátok, akik egyik pillanatról a másikra, csak úgy eltűnnek, legjobb barátok, akik, ha jön egy csaj/pasi és leszáll az extra rózsaszín köd, már azt sem tudják, hogy a világon vagy (de persze, ha esetleg valami szar van a palacsintában, akkor egyből fel tud hívni, hogy ugyan mesélj mi van veled..),legjobb barátok, akik minden egyes percét az életednek megosszák a párjukkal, GYEREKKORI legjobb barátok, akik annyira sem képesek, hogy egy ‘BSZ’-t biggyesszenek legalább az üzenőfaladra a Facebookon, PEDIG MÉG ÉRTESÍTÉST IS KAPNAK RÓLA HOGY SZÜLINAPOD VAN. Legjobb barátok, na persze. Szomorú, hogy mind addig barátok, amíg el nem költözöl (nem feltétlenül kell itt másik kontinensre gondolni, elég ha mondjuk, csak egy másik kerületbe mész 😂) vagy istenments de lesz egy normális kapcsolatod. Arról már ne is beszéljünk, hogy a kettő történhet párhuzamosan is. Éééés ha nagyon bele akarok merülni, akkor ugye az sem kizárt, hogy idővel még családod is lesz..😨

VISZONT!

Néhány fájdalmas, önsajnálattal teli óra után tudjátok mire jöttem rá?

Arra, hogy igazából a szívem egész legmélyén, talán egy picit, hálás vagyok nekik még annak ellenére is, hogy ennyi csalódást okoztak.

Mert így azt a pár embert, akiket tényleg érdekel, hogy mi van velem és anélkül is tudják, hogy mikor van a szülinapom, hogy értesíti őket a Facebook még sokkal sokkal jobban becsülöm, mint eddig. És abban is biztos vagyok, hogy Ők akkor is velem lesznek, ha nem 24-ből 24 órát beszélünk, mert dolgozni kell, a párunkkal vagyunk, gyereke(ke)t nevelünk vagy akármi.

Úgyhogy lényeg a lényeg, köszi srácok, hogy inkább lemorzsolódtatok. Kicsit fáj, de már nem haragszom, így több időm van azokkal foglalkozni, akik ‘felülről tartanak’. ☺️☝🏻