lillon

[lillon]

Szép a szemed mikor padlón vagy

Padlóra kerültünk – szó szerint,

a világ fölénk nőtt, már megint.

A mélyben, hol más feladná,

te itt válsz igazán magaddá.

Itt lent nincs álca, nincs semmi dísz,

de van, ami maradt: egy szív, ami hisz.

Hisz abban, hogy fényünk él a sötétben –

van benne valami különleges, valami törékeny.

És miképp a test hozzá simul a porhoz,

úgy simulunk egymáshoz – és egy finom borhoz.

Padlóra kerültünk – de a napnak fénye lassan ide is leér,

Mikor megcsillan a szemeden – ez a látvány mindent megér.

[lillon]

Elmegyek. Nem úgy ahogy Kasza Tibi írta le, hanem ténylegesen. Elmegyek. Azt nem tudom, visszajövök-e, de azt sem, mi tartott itt eddig. Elmegyek, de ha látsz is, fel fogsz ismerni. Itt csak te változol. Az van, hogy jelenleg olyan messzire indulok amilyen messze még te sem voltál, ez pedig felszabadít. Sokat kényszerítettek, sokat csaptak be sőt, én is sokat kerestem ezt. Azonban most itt hagyok egy remekművet, ami számtalan költőt tudna megihletni, egyedül engem nem. Engem szimplán bezár. Ez a remekmű 20 év múlva is hasonlóan romokban lesz mint most annyi különbséggel, hogy részemként fogok erre tekinteni - ha visszanézek egyáltalán - és nem mint egy egész életre. Elismerem, nehéz volt. Mondjuk te nem segítettél rajta, a baj csak az, hogy mások sem. Meglehet, hogy ugyanaz maradok, de összezsugorítalak benneteket, s ettől talán nyugodt leszek. Kísértesz majd, tudom jól, de oly távol leszek hogy remélem, te is eltévedsz az úton.

[lillon]

Olykor olykor beflesselem, hogy új pasik vannak körülöttem, Coach táskák a szekrényemben, Porschék állnak a ház előtt és az udvarban mind, majd hogy a lakásom üres, dísztelen, mert én folyton máshol bulizom. Aztán ennek a bűnös élvezetnek vége, s már a tükör előtt ugrálok a zenénkre. A fülem is legalább annyiszor belehalt ebbe mint én magam, szerencse, hogy a hallás nem jön vissza. Azon kaptam magam, hogy töltött fegyverek sorakoznak a vállamon, de korántsem azért, hogy a segítségemre legyenek. Ellenem vannak. Felidézik, hogy erre veled is táncolhattam volna.. Valamikor. Felidézik, ahogy könnyed vagy mint a nyári sugallat, és az öledbe húzol. Bevillan, ahogy Zánkán ránk talált az ofőd az emeletes épület alján éjfélkor. Rajtam egy terepszínű rövidnadrág volt a rosszlányos pólómmal, rajtad fekete nadrág fehér pólóval. Bevillan, ahogy a piszkosul selymes arcod az enyémet érinti és azt kívánom, bár soha ne múlna el ez. Megvan, ahogy elhúz a tanárnő, és az az a pont. Ott vesztettelek el. De a pillanat is megáll és dühöngök, hogy ahányszor törik össze a szívem annyiszor is éled újra. Én megállok a táncban, inkább leülök a tényleg üres házban, és írok. Ezt, most. Vannak pillanatok, amikor egyszerűen csak tudom, hogy eszedbe jutottam. Ritka, de van ilyen, a tükör előtt táncolós is az volt. Minderre kettő érzés tombol és ordibál bennem. Az egyik, hogy ott a lépcső alján kellett volna behúznom neked és kettétörni az orrodat nemcsak annak a reményében, hogy kicsit el tudom csunyítani azt a szép arcodat, hanem azért is, mert akkor talán még nyerhettem volna. Talán. A másik, hogy milliókat, sőt tízmilliókat kellett volna ajánlanom azért hogy velem maradj, hogy ideköltözz, hogy megvehesselek. A legmélyebben dédelgetett kincsem voltál, és úgy taszított le más erről a címről, hogy sem az egóm, sem a lelkem nem tudja feldolgozni azóta sem. Én voltam a jogos trónörökös, mégis valahol tudtam, nem engem választasz majd. Hibáztathatlak? Igen. Megteszem? Nem.

Azóta is a fotelben ülök a csendes házban, és rád gondolok. Baszódj meg, amiért ilyen kurvajo voltál. Mert hiába, veled az élet mögé láttam egy lesből, ahonnan a vadakat nesztelenul figyelik. Így már nem hiszek egy drogosnak és egy alkoholistának sem arról, miért érné meg, vagy miért ne érné meg. Ebből a lesből ráláttam történetekre ahol mindent megnyernek, s olyanra is, ahol az egészet elbukják. Kérdés, hogy veled inkább nyertem vagy vesztettem. Így hogy higyjek hát annak, aki nem is ismer és anélkül mondja, hogy az élet szar? Hagyjuk már. Annak, aki ismer és azt mondja, az élet szép nélküled? Na ugyan, hagyjuk már azt is. Úgyhogy remélem, örömödet leled valamiben, továbbá remélem, hogy nem idegeskedsz sokat. El tudom képzelni, ahogy a fekete hajaddal és a whiskyvel amit fogsz a kezedben kinevetsz, de ha egyet mondhatok, a nevetésed a legszebb hang, ami eddig a füleimen átment.

[lillon]

Konkrétan a neked írott utolsó üzenet már el van küldve, ami valahol február 3 és 5 között történt. Majdnem minden igaz, amit akkor írtam, de az általad nem látott és olvasott üzenetet is el akarom most készíteni. Valahol ez az univerzumnak is szól, vagy a sorsnak, vagy annak, aki az életemet csinálta. Egy szóval: nyertetek. Nem küzdök tovább. Vagyis de, ebből ki magamat, de ennyi. Nincs tovább. Ez az időszak a végső állomás, ahol még beszélhetsz s ahol én válaszokra lelhetek. Az utolsó esély ez arra, hogy a következő évad jobb legyen, ha a mostanira már nulla százalék, hogy elfogadhatóvá válik. Múltkor veled álmodtam, annyit írtál nekem hogy nem győztem olvasni, másnap KO volt a napom emiatt. Valóságos volt, de kitudja. Lehet, mi sosem voltunk azok. Nem tudom. Nem tudok semmit. Annyit tudok egyedül, hogy sosem gyógyulok ki ebből, és őszintén, eddig sem hittem Istenben, de ha ennek ellenére van is manapság eljutottam oda, hogy kibaszottul üzenem, kurvára örülj amiért már meghaltál, mert ha élnél a két kezemmel folytanálak meg kikötözve. Kivágnám a még dobogó szívedet én is mint ahogy a régi hagyományokban is le van írva, de lehet, hogy előtte bevetnék még ezt-azt, ha nem nyugodnék le. Isten, a legundorítóbb ember vagy akivel valaha is találkoztam és akihez valaha közöm volt. Remélem nehéz életed volt és remélem, hogyha tényleg léteztél úgy haltál meg ahogy mondják, vagy még rosszabbul, mert én nem adnék neked ezen kívül semmit. Elvenném mindened amid van. Semmit sem érdemelsz, senki sem vagy.

Mérhetetlen a düh bennem, leginkább feléd. Istenem, dögölj meg és felejts el!

[lillon]

Annyi mint te

Nem mondhatom el, de ezerszer néztelek már

Nálatok, nálunk, előttem a buszon is akár

Selymes nyugodt bőröd, duzzadt barackízű ajkadat

A különbség hogy mások néztek, én azonban láttalak

Nem mondhatom el, de üstökös vagy megannyi égető csillag között

Én tudom, ott lángolsz valahol a végtelenség s semmi földje fölött

Nem érlek el, téged nem érinthet senki meg

Egyedül száguldasz végig, hol haladsz, valami megremeg

Nem mondhatom el, hisz egyszer magam is átéltem,

Egyszer magam is azt a bizonyos határt átléptem

Egyszer a szívemig hullott, majd irányt tévesztett

Idegeim vezette energiája egy másik lányt ébresztett

Nem mondhatom el, miként esik szemcsésre,

Esetleg csak lebonthatom minden részét egységre

A fülével kezdeném, s a kezével folytatnám

Megőrzöm mindet, az életemmel fogadnám.

Nem mondhatom el, miként olvad tested el

Mert mindig megkérsz rá a szemeddel

Nem mondhatom el, a bájos kisfiú csak az enyém,

Féltem, de leginkább az én munkám, hogy úgy állt elém.

Nem mondhatom el, mert drogként teríteném,

Eladnám, de titkát bekeríteném.

Elzárnám, mégis mindenki kapna belőle

Vele az élet ugyanolyan, mint másnak belőve.

Nem mondhatom el, mert alig éltem túl

Eltelt 2 nyár, de szívemben azóta is tél dúl

Nem mondhatom el, mert kulcs a lakatba

Mert bárki összetör vele, ha akarja.

Nem mondhatom el, mert mindkettőnk halott

Mert egy ponton túl az élet befagyott

Meleg volt, de mi inkább megégtünk

Felálltunk, majd külön-külön útra léptünk

Nem mondhatom el, hisz ott ülünk életünk teraszán

Azt hiszem valamikor 21 kora tavaszán

Nem mondhatom el, mert örökké gyászollak

Mert sosem... sosem hívtalak a páromnak

Nem mondhatom el, de hamvaid előttem élednek

A valóságban nem is, gondolatban adok értelmet létednek

Létednek, melynek sarja bensőmben virágzik

Létednek, melynek sugara fejem felett cikázik

Nem mondhatom el, mert rabságra ítélt mit láttam

Mert az életben egyszer még csak meg sem bántam

Nem mondhatom el, mert anno szépen kértem

Mert be kell tartsam, amit ígértem.

Nem mondhatom el, egyedül mosolya puhaságát

Csak baba arcának csalfa tisztaságát

Hogy haja aratott, arany szemű apró búza,

Szeme két kerék, mely bolond szívem kötélen húzza.

Nem mondhatom el, mert egy festmény a falamon

Titkon ugyan, de a középső vonalat ő húzza egy darabon

A sötét világ egyik tündököse fent az űrben

Én fotóztam ahogy villanásként tűnik ki a zűrben.

Mit nem mondhatok, mikor lebetűzte már sok levél?

Mikor szegen lógó, kis vásznam helyemben beszél?

Mikor alját hosszú, árnyalt nagybetűkkel írtam tele,

Hogy nevével az utolsó kívánságomat rejthessem bele?

De nem mondhatom el, mert éjjel az eget vizslatom

Most is várom, jön e fentről egyetlen csillagom

Hullik-e, száguld-e, tekint-e felém máskor

Vagy meg kell várjam őt egy másik életben, valahol máshol.

Nem mondhatom hát el,

Hogyan omlik tenyerembe a pusztító vihar

Miként szelidíthető egy széparcú zavar

Nem mondhatom el, miként válik valaki igen naggyá

Vagy hogyan válik valaki kis begubózott dióvá.

[lillon]

Régóta gyűjtöm az energiát és a bátorságot ezt megírni, talán itt az ideje.

Mással nem nagyon, úgyhogy csak azzal tudom kezdeni, hogy ma megettem egy hamburgert. Egy teljes egészet. Ez tőlem nem szokatlan, a fogyasztásom apa szintjén van. Tegyük most félre, hogy én a többséghez képest sokat edzem és keményen, vegyük csak azt, hogy bár nagy súlyokat mozgatok, nem vagyok egy vékony ember. Én tudom azt, hogy rajtam sok zsír van, és tudom azt is, hogy ez egy óriási projektem lesz a jövőben. Tudom, hogy nem maradok örökké ilyen és tudom hogy a testem soha nem tudott ennyit még, mégis sokszor frusztrál az, ahogy vagyok. Kínos érzés a buszon, hogy senkinek sincs akkora combja mint nekem, hogy mindenkinek szép karcsú karjai vannak, hogy nem tudok passzos felsőt felvenni, vagy hogy az én vállam sokkal szélesebb, mint az átlag lányoké. Kínos, hogy nekem mindig nagyobb hely kell, hogy XL vagy XXL méretűek a ruháim. Ezer és ezer dolgot lehetne ide még sorolni, azonban ma evés közben elgondolkodtam, hogy lesz e olyan, amikor nem akarok megváltozni, amikor nem akarok más lenni, amikor nem akarok majd eltűnni. Pörögtem rajta, hogy hány évtizednyi küzdés kell még ahhoz, hogy a nők szívében nyugalom legyen, s nem leltem válaszra. Az is benne van a pakliban, hogy én sosem akarnék nyugalmat. Persze, a barátaim, a szerelmem és a családom fogadjon el, nem mellesleg pedig értsen is, de én... Én mindig önmagam legnagyobb ellensége, manipulálója és diktátora leszek. Abból élek, abból szerzem az energiát, hogy rombolom magamat azért, hogy elmondhassam, én folyton építkezem, folyton a jobb felé haladok és állandóan jobb leszek. Belekényszerítem az elmém olyan stresszhelyzetekbe, olyan magas pulzust igénylő feladatokba hogy fájjon, hogy szenvedjek s így kimondhassam: én érdemesebb vagyok az életre, a boldogságra mint azok, akik nem teszik ugyanezt. Bár beszélgetek a kondiban, nevetek és örülök, hogy ennyi év után egy csapat rendes tagja tudok lenni, belül a kerék sosem áll meg, és olyan ez, mint a hegymászás. Minél jobban megy annál nehezebb terepet akarok. Minél boldogabb vagyok, annál jobban vágyom az okra, mely szomorúságot és küzdelmet hoz. A terem az egyetlen, ahol az igazi önmagam tudok lenni, sehol máshol. Ott van egyedül olyan tükör amely azt az énemet mutatja, ami belül is van. A baj csak az, hogy minél többet edzem, annál nagyobb leszek, és ez az ami engem is teljesen leír. Magam is ilyen kétoldalú vagyok.

Nem tudnám abbahagyni, nem tudnám elviselni ha nem mehetnék, és azt hiszem függő vagyok. Azok az emberek akik ugyanígy edzenek a lelkem mélyére ültek be, ráadásul az első sorba, és az osztálytársaimat, még a családom egy részét is el tudnám úgy hagyni hogy nem sajnálnám, hogy nem látom őket, de a névtelen edzőtársakat egészen biztosan nem. Ott az én testem is csak egy, és nem A test. Nem kell aggódnom, hogy jobban tudják, hogy komorrá vagy kedvetlenné tesznek. Az egészségem magja ott van a 14-es szekrényben az öltözőben, és én sosem akarom, hogy ki kelljen onnan vennem. Már a terem illata feldob, és hiába próbálok 17 éve normálisan viselkedni a külvilágban, nem megy. Mindenhol máshol én vagyok a más, a fekete bárány, a magányos ember. Tény és való, hogy ez egy olyan folyamat, ami rendkívül mély magányt igényel, s talán lélekben sosem lesz társam, fárasztó. Fárasztó mindig másnak lenni, olyannak akit nem tudnak elfogadni, de megérteni sem.

Azt hiszem, ez a mások által tapasztalt távolság késztet leginkább arra, hogy önmagam barátja legyek. Természetesen, nem olyan barát aki pletykákat mond, hanem aki összeszed sírva, összeszed részegen és másnap kihajtja a beledet is. Ezen felbuzdulva azt mondom, nincs helye itt már az önutálatnak. Nincs időm arra, hogy utáljak bármit is, hisz az időt be kell fektessem önmagam építésébe. Kivéve anyámat. Őt utálhatom.

[lillon]

Ha kellene érted leégetném a világot és fel is építeném azt. Ha kellene elültetném az összes virágot, de a kezedbe is adnám őket kiásva, ha kérnéd. Érted elmennék a legmesszebbre, élnék az utcán, de érted megelégednék a börtönnel is. Lopnék, ha kérnél, és titkos bűntársad lennék örökre.

A baj csak az, hogy ez a világ nem létezik.

[lillon]

Boldog 22-t. De lehet inkább azt kéne mondani, hogy remélem már szabad vagy.

[lillon]

Mások mások szerelméről írnak, én a tiédről, bár csak félmondatok jutnak. Hogy magyarázzam el, hogy anélkül szakítottunk, hogy együtt lettünk volna, és úgy voltunk együtt, hogy sosem mondtuk ki? Hogy mérjem meg azt az ürességet, amit a szereteted adott, és hogy írjam körbe a mosolyod, ami összetörte a szívem?

[lillon]

Ma eszembe jutottál. A vanília színhez tudnám hasonlítani azt a selymességet és puhaságot amit irántad érzek és akkor, ha megjelensz a gondolataimban de kérlek, ma kétszer is csuklottam, és én már nem akarom, hogy fájjon. Persze, néha saját magam vájom a tőrt a hátamba és a szívembe egyenesen, kegyetlenül, hisz például ma este a régi sulink oldalát böngésztem és újranéztem a ballagási fotóinkat. Látszik, hogy az én évem az még jó volt, de a te évedben már mindkettőnk szeme üres. Egy egyszerű fadarab voltál ott a képeken, és a szívem szakad meg most is, hogy el kellett hagyjalak. Remélem gondolsz rám valahol, vagy eszedbe jutnak a közös emlékeink, mert bár nekem életem sikertörténete, hogy akkor magamat meg tudtam menteni, életem bukása, hogy téged nem.

Üdvözlettel: A volt legjobb barátod, aki ismeri minden vágyadat, minden legpiszkosabb álmodat. Aki zavarba hozott, megszeretgetett s elkopott, mintha sosem lett volna.

03.19

[lillon]

Nem mindig egyszerű minden. Néha elagyalok, hogyan írhatnám le azt akik voltunk, vagy hogyan fessem le szavakkal a képet a mozdulataidról. Néha leteszem a poharat és azt kívánom, bárcsak nálad lehetnék, néha meg hogy bárcsak te lennél itt. Egyedül utazom a buszon, egyedül megyek a kondiba, egyedül színezem az életem de mint egy vékony szál, te folyton jelen vagy. Ahogy bemegyek a szobámba előjön minden, ahogy akkor volt, de nem csak az magányos nélküled, hanem az utcák is. Hirtelen kezd verni a szívem ha elhalad előttünk egy quad, pedig tudom, hogy nem te vagy. Apró és annál jelentőségteljesebb dolgok ezek, főleg nekem, hisz én tudom, mi van mögöttük. Az erős emberek is küzdenek, csak láthatatlanul.

Az életem során tőlem már mindent elvettek, de annak idején neked odaadtam a szívem, és mára semmim sem maradt.

[lillon]

[lillon]

Szeretnék üzenni minden férfinak, hogy kezdjetek foglalkozni magatokkal, mert az olyan törtszívű lányok mint én is vagyok bevesszük a világot, és akkor elmehettek a picsába. Úgyhogy öcskösök, mindjárt 18 vagyok, a felnőtt életben igazi lady bossok fognak születni, köztük én. Szóval minden férfiegyednek aki veszélyben érzi a férfiasságát miattunk el kell mondanom... Kurvára veszélyben is van, úgyhogy hajtsatok mint az igazi állatok, mint az ősemberek mert gecire lehagyunk.

[lillon]

Olyan vagy mint a nyári dalok. Télen is hozod a vibeot és úgy folysz mint a csoki.

[lillon]

Ha le tudnám írni a testedet mint alkotást, a legboldogabb lennék. Leírnék minden apró rezdülést és gyűrődést rajtad. Egyszer, csak egyszer tennélek megfoghatóvá, hisz akkor nem haboznék. Rögtön elkapnálak.

[lillon]

A szívem tele van kedden, de ha szerda reggel kelek akkor totál üres. Ha szombaton fekszem le szombaton is ébredek. Ha vízre vágyom, olcsó bor van, ha pálinkára, azt nem akarom meginni. Ha üres a kondi boldog vagyok, de depis zenéket hallgatok, ha tele van nem tudom a sok embertől nézni a crushomat. Ha egyszer én lennék a főszereplő és nem mások biztos hogy kútba is ugranék.

[lillon]

Mindenki azt hitte általánosban, hogy majd ő kitör, majd ő megmutatja, majd ő itthagyja ezt a pusztulat helyet, csak a vége a legjobbtól a legrosszabbig, hogy a táblánál messzebbre nem megy. A nagy egós ide jön haza, mert itt elbújhat. A szegény sorsú 16 éves anya kint marad a tanyán, mert hova menjen máshova?! A quados világban élők szintén hazajönnek, mert a városban nincs puszta és nincs homokút sem. A törvényszegők csak itt ismerik az utcasarkokat, itt ismerik a rendőröket és tudják, ki elől kell futni. A jobb módúak itt telepszenek le, a családi házak már idekötik őket. Az, aki nem találja a helyét sehol... Csak van. De legalább otthon.