magyarvandorblog

[magyarvandorblog]

Chimborazo

Béláim!

Miután meglátogattam a finn Mikulást, átléptem az északi-sarkkör képzeletbeli határát, jártam rénszarvasfarmon, megmártóztam a Jeges-tengerben, huskyk húzta szánon raliztam hófödte finn tájakon és paparazzikat megszégyenítő elánnal örökítettem meg az északi-fény minden árnyalatát, nos, ezek után most újra itt vagyok.

Az elmúlt hetet keretbe foglaló, nagy műgonddal válogatott, valamint gondosan szerkesztett, a lenyűgöző tájról tanúbizonyságot tevő és így finn kalandomba betekintést nyújtó, napjában megannyi platformra többször posztolt „pikcsörcunami” után, „nyomtatott” formában térek vissza.

Bár a „puskapor” mostan még szárazon tartatik, ám a finnugor nyelvrokonságnál nagyobb bizonyossággal mondhatom, egyszersmind ígérhetem, hogy a lappföldi móka ismertetése nem fog asztalfiókom magányában maradni.

Az „előző részek tartalmából” szlogent kölcsön véve, a kronológia merev szabályrendszeréhez tartva magam és a visszatekintés metszőollóját segítségül hívva nézzük mi történt eddig.

Egy áldás békesség kezdetű, „mi vár rátok, ha ezt olvassátok” indíttatású gondolat jegyében megfogalmazott bevezetés után, aki még nem ismerte volna, megtudhatta ki volt Rotterdami Erasmus és képbe kerülhetett család- és előzménytörténetemmel is. Ezek után két részben „énekeltem” meg kiutazásom „gondtalanságát”, valamint szóba került világhálóval kapcsolatos kalamajkám is.

Itt tart(ott)unk. Nézzük, mi jön most!

Mi tagadás, izgalmasan indult az introduction week 3. napja, amikor egy Roger Sandberg nevű ürge – nem cicomázva sokat a bevezetéssel – előadását a szexuális zaklatás témakörével indította. „Ebből még baj lesz” jeligére megannyi szempár nézett az ég felé egyazon pillanatban hallván a nem megfelelő közeledés kiváltotta retorziókat. Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, hogy elbagatellizáljam a témát, de Roger „apánk” túlontúl nagy hevű prezentációja és gyanús méregetései közepette olyan érzése támadhatott az ember gyermekének, mintha már az előtérbe várná a helyi TEK (Terrorelhárítási Központ). A corpus jurist odavissza ismerő prókátor, avagy a jogban kiváltképp járatos előadó – mintegy „oldva” a feszültséget – szót ejtett a tanulmányi- és vizsga szabályzatról is. Amikor kiderült, hogy csak egyetlen vizsgaalkalom van és ott is – a honi 50%-os tuti kettestől eltérően – legalább 60%-ot kell elérni a sikeres abszolváláshoz, bevallom, gyanakodni kezdtem azt illetően, újraindult-e a Kész Átverés Show …

Időben szorosan követve az imént tárgyalt „produkciót”, szünet nélkül, mondhatni sebtiben bemutatkozott a Student Union, vagy ahogy otthon mondanánk, a hallgatói szervezet is. Rogerhez hasonlóan ők is kitűnt attitűddel debütáltak, a figyelem megragadása és felkeltése persze gyerekjáték volt számukra, tekintve, hogy lappföldi, norvégiai és izlandi szervezett túrákkal kecsegtették az ifjúságot.

Képzeletemmel játszadozva, gondolatban már rénszarvasokat simogattam a finn télben, amikor a délelőtti program záróakkordjaként az utolsó prezentációt megtartó két idősebb hölgy látszólag beletörődve vette tudomásul, hogy a nagy öreg Roger és az ifjú titánok kétségkívül elvitték a show-t aznapra.

A jövőbeni csodálatos kirándulások idealizált képétől megigézve turbófokozatba kapcsoltam és azontúl, hogy kiváltottam, valamint kézhez kaptam diákigazolványomat, még arra is futotta időmből, hogy a lakbér kifizetése mellett buszbérletem is megváltsam. Ezt követően – vigyázat olcsó szóvicc a láthatáron - maga volt a megváltás - egyszersmind a time management (időgazdálkodás) megkoronázása -, amikor két „szerelmes” párharcának második felvonásában, mint régi ismerős toppantam be a MediaMarkt-ba az előző bejegyzésben tárgyalt - az internethez és világhoz való kapcsolódás ígéretét magában hordozó - adapterért. Így értem hát produktivitásom csimborasszójára. És még csak éppen elkezdődött a délután!!!

Etimológiai kisokos: A 19. század elejéig az Andokban található Chimborazo-t tartották a Föld legmagasabb hegyének. Innen származik a magyar csimborasszó főnév, amely tetőfokot, a szóban forgó dolog legmagasabb mértékét jelenti.

Zanzásítva tehát az elmondottakat, a bevezető hét (introduction week) közepén hivatalosan is átestem a tűzkeresztségen „iskolalátogatás” ügyében. Persze, illő volt már ittlétem harmadnapján valamilyen úton-módon a campus területére „tévedni”, hisz voltaképpen tanulni (is) jöttem ide …

Na most, a gólyahét vagy gólyatábor itteni elnevezése kick-off. Ez egy nagyszabású eseménysorozat, ami a második héten indult, szóval a következő bejegyzések egyikében fog csak szó esni róla. Összezavarásképp, történetem szövésében jelenleg még csak az első hét szerdájánál tartunk, amikor is az úgynevezett „pre-kick-off” kezdődött el. Legyen bármily csekély értelme, de ez a gólyahét előtti gólyahét …

Szó, mi szó, úgy hozta az élet, hogy az előző nap megismert cimbórákkal – jelesül Simonnal és Annával – ugyanabba a csapatba kerültünk az említett két esemény idejére. A Submarine névre hallgató, nációkban gazdag team a Béta-házban (a számtalan kolesz egyikében) tartotta pre-party-ját, vagyis az esti beavató buli előtti alapozást. Csapatvezetőnk állampolgárságát illetően talányosan csak annyit mondhatok, magyar ismerőseim száma újabb fővel bővült …

A pre-party fesztelen légköréből egy-kettőre az „akadémiára” teleportáltunk csapatostul. Összehúzott szemöldök okozta értetlen pillantások közepette teljes joggal kérdezheti kedves Olvasóm, milyen akadémiáról hadoválok. Nos, a helyi nyelvjárásban az „Akademien” elnevezéssel illetik az egyetemisták legfőbb bulizóhelyét. Korrekt, többtermes, viszonylag jó árfekvésű helyszíne ez a bulizni vágyóknak.

Itt aztán egy, az egyetemisták körében közkedvelt és általam is sokra taksált „sportágban”, a beerpongban csillogtathattam tudásomat. Francia csapattársamtól ellesett büszke öntudattal mondhatom – mindenfajta nagyzolás nélkül -, hogy senki sem fogott ki rajtunk, veretlen francia-magyar tandemünk sikeresebb volt, mint a két nemzet közti bárminemű kooperáció a történelemben, bár országaink közös históriájának baljós éveit alapul véve ez nemigazán meglepő. C’est la vie!

A győzedelmes „hadjárat" végén ismeretségi köröm egy vietnámi, egy német, valamint egy osztrák fővel bővült.

Summa summarum, egy tartalmas nap tartalmas leírása itt ér véget.

A blogon ontott szóáradat megtörése végett, ha úgy tartja kedvetek bátran skubizzátok meg „világkörüli turném” keretében készült képekkel teletűzdelt „galériám” az alábbi linken: https://vsco.co/magyarvandor/gallery

Utóirat: Majd elfelejtettem, miután hazaértem beüzemeltem az adaptert szóval lett netem. Apróbb szépséghiba, hogy 5 perccel ezután megtaláltam az addig nem létezőnek hitt routert az íróasztal azon egyetlen fiókjában, amit addig nem húztam ki …

Ernest Hemingway írta egyszer: "Szép hely a világ, érdemes harcolni érte". A második részével egyetértek.

Na pá!

[magyarvandorblog]

„Kelj fel, jó ember”

„Jó reggelt, Vietnám” – mondhatnám Adrian Cronauer bársonyos hangján, de az Úr kegyelmezzen mindannyiunknak, ha netalán tán ilyenre vetemednék.

Ehelyett inkább, a cselekmény szövését kronologikus sorrendben folytatva, hagy kezdjem azzal, hogy a „partraszállás” másnapján egy svéd néni keltett hajnali fél kilenckor.

Na jó, nem pont így volt, de gondoltam kellően megalapozza a hangulatot a dolgok közepébe vágó - in medias res - kezdés, meg amúgy is, olvastam valahol, hogy a tények talaján egyszerűen túl a kevés a csillámpor, úgyhogy nem árt néha kiszínezni egy-két sztorit.

Szóval, a korareggel az úgynevezett course confirmationnal indult. Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy zoom-on keresztül felhív valaki és egyezteti veled, milyen kurzusokat veszel fel, valamint megnézitek, hogy ezek időben nem ütköznek-e egymással. Esetemben a „process” körülbelül 3 percig tartott, mely során a már említett hölggyel közösen „leokéztuk”, hogy nincs számottevő ütközés – 3 lehet max – az órák között, ergo nem kellett zsonglőrködnöm más tárgyak választásával, elfogadtatásával, tanárokkal való kommunikációval és az ezzel járó bürokratikus macerát is megúsztam. Ennek okán nagy örömmel, továbbá magasugrókat és focikapusokat megszégyenítő atletikussággal ugrottam fejest ágyam hívogató mélységébe.

Restségem átka a későbbiekben azon teendők képében köszönt vissza, melyeket ez idő alatt elvégezhettem volna, feltéve, hogy nem hajtok fejet a lustaság áhítatos ura előtt:

buszbérlet váltása

diákigazolvány átvétele az egyetemen

„albérleti díj” kifizetése

egyetemi sportegyesületi tagság intézése

és még sokan „mások” …

Egyébiránt, itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egy kiváló ötletet, hovatovább zseniális praktikát osszak meg azokkal, akiket nem hagy nyugodni a magamfajta álomszuszékok fesztelen szendergése, de nem tudják, mit tehetnének ellene. Ugyan, brit tudósok még nem foglalták tanulmányba, de garantáltan hatásos a következő, családi recepten alapuló, többszörösen kipróbált módszer. Feladatunk mindössze annyi, hogy a kiválasztott célszemély közelében kellően magas hangerőn helyezzünk el egy audiovizuális eszközt - modoros megfogalmazása ez a „maroktelcsinek” -, mely hang lejátszására képes, majd indítsuk el rajta a Skorpió együttestől a „Kelj fel jó ember” című emblematikus dalszerzeményt. Büszkén hangoztatnám, hogy tőlem ered ez az alaposan kifundált fortély, de mint azt sokan gondolhatjátok, én csupán az elszenvedője voltam eme pompás dallamvilágnak, a valódi ötletgazda személye nem más, mint sógorom.

Egy szó, mint száz, az imént vázolt cselvetés és hathatós családi „segítségnyújtás” hiányában, de végül csak-csak erőt vettem magamon és produktivitási szintemen jókorát emelve számba vettem az előttem tornyosuló és megoldásra váró feladatok hosszú sorát. Az ókori görögök által eposz formájában írott enumerációt, vagy „seregszemlét” követően arra jutottam, hogy ami nem tűr halasztást és egyben elsődleges prioritással is bír, az bizony nem más, mint egy nagyobb párna és egy ethernet-kábel beszerzése. Tudom szokatlan párosítás, de ahogy a mondás is tartja, a szükség nagy úr.

Történt ugyanis, hogy előző esti megérkezésemet követően - szobám elfoglalásával szinkronban - egy, az íróasztalomon gondosan elhelyezett „röpcédulára” lettem figyelmes, mely azt hivatott közölni, hogy bár az apartman rendelkezik internethozzáféréssel, ám ehhez nem áll módjában a főbérlőnek ethernet-kábel-t vagy wi-fi router-t biztosítani, ezen eszközök beszerzését a lakók saját felelősségi körébe „utalja”, feltételezve, hogy senki sem akarna a világ(háló)tól elszakított digitális busmanként tengeni a „lét elviselhetetlen könnyűségében”.

Ezen problémakör – megannyi hasonló blogot olvasva – nem ismeretlen a hozzám hasonlóan külföldi mobilitásban érdekelt nebulók körében. „Statisztikáim” szerint 100-ból 95 „exchange student” azzal kezdi külföldi karrierjét, hogy megpróbál valamilyen úton-módon internetet varázsolni magának.

Mit volt, mit tenni a lustaság = fél egészség hozzáállással szakítva elindultam beszerző körutamra. Kifelé menet a boltból - egy kispárnával és a két méteres ethernet-kábellel felszerelkezve a hátimban - úgy voltam vele, ide nekem az oroszlánt is, semmilyen kihívás nem állhat az utamban. Legalábbis ekkor még ezt gondoltam …

A vásárlást követően a délután már estébe hajlott mikor találkoztam Corvinus-os sorstársammal (Annával), valamint francia lakótársával, Simonnal, továbbá egy perui sráccal. Így, négyen nyakunkba vettük a várost és egy nagyobb séta keretében lőttünk néhány fotót a tópart mentén.

Hazaérkezvén a „zsákmányokkal” a szocializáció táncrendjének következő lépéseként még leugrottam a helyi kommuna gyűjtőpontjának nevezett közösségi térbe, az úgynevezett a Sockertoppen-be, ahol alapvetően billiárdozni, csocsózni, léghokizni, meg pingpongozni lehet.

Szobám magányában, a nap tanulságaként – a szentségelés határán - a következőket állapíthattam meg: a mai, újabb laptokon már nem alakítanak ki bemenetet ethernet-kábelnek. Így tehát ahhoz, hogy csatlakoztatni tudd személyi számítógépedet ehhez a kígyóként tekergőző, szigetelt huzalokból álló vastag köteghez, szükséged van egy külön erre a célra kialakított „átalakítóra”. Ez esetemben egy újabb MediaMarkt-os randevú képét vetítette előre …

Mennyi fáradalom, s mind hiába!

A keretes szerkezet jegyében, búcsúzásképp ma csak annyit üzennék a dalból vett bölcsességet fennhangon kántálva, hogy:

„… kelj fel, kelj fel, jóember!

Az élet hidd el, szebb nyitott szemmel!”

[magyarvandorblog]

Kalandok Szibéria-alsón, avagy a D-nap története

Stockholm Skavsta Airport

Idestova egy hónapja

Reggel 8 óra 34 perc

Hazudnék, ha azt mondanám, nem ért meglepetésként, amikor a leszállást követően a hagyományos értelemben vett terminál vagy reptéri főépület helyett egy ködből előbukkanó „vityilló” látványa fogadott. Ekkor csapott belém a felismerés száraz villáma, hogy ugyan a reptér nevében benne van a Stockholm szó is, ám lényegében ez az egyetlen közös pont a svéd fővárossal.

Mint kiderült, ez a „légikikötőnek” csak nagy jóindulattal nevezhető „fapados” Mekka 100 km-rel odébb és a legközelebbi nagyvárostól is mintegy 5 km-re van, kvázi a semmi közepén. A mából visszatekintve, persze, könnyű szívvel élcelődöm és ha kritikáról – netalán kritizálásról – van szó, általában vastagon (is) fog a tollam (sajnos …), ám eme kezdeti földrajzi káosztól és a svéd tél zordon, rögtön arculcsapó csípős zimankójától eltekintve, nyugtával dicsértem a napot meglátva a poggyászkiadó futószalagján azt a 32 kilogrammnyi, tömör, fóliacsíkba csomagolt, dögnehéz bőröndöt, mely itteni „létezésem” elengedhetetlen alkotóelemét képezte.

Sajnos, a múlt idejű megfogalmazás ez esetben több is mint helytálló, ugyanis ahogy arra későbbiekben még kitérek, "Kicsi Hans"-nak ez volt az utolsó útja. (A bőrönd elnevezése mögött meghúzódó oksági lánc nem képezi jelen blog szerves részét, így kétséges, hogy kifejtésre kerül-e a későbbiekben.)

A csomagfelvételt követően, mintegy tergenyés szamár képében, poggyászaimat – hátizsák laptoppal, kajával, egyéb kiegészítőkkel, gurulós bőrönd és a már megénekelt, a súlyhatár alá még éppen becsúszó monstrum – játszi könnyedséggel magamra kapva és átjutva a vámon, kialvatlanságtól és fáradtságtól elcsüggedve ugyan, de elfoglalhattam jól megérdemelt helyem a reptér lobbyjának egy félre eső zugában.

Egy fa széknek álcázott silány kínpadon ücsörögve és valóm teljes nyugtába visszahúzódva kénytelen voltam konstatálni, hogy menetrendszerinti (flix)buszom indulásáig még hozzávetőlegesen 3 és fél óra van hátra. Az unalom tengerén lavírozva megüzentem a „hazának”, hogy épségben földet értem – még ha nem is pont ott, ahol az tervezve volt, de üsse kő.

A buszmegállóig vezető göcsörtös, kavicsos szakaszon átszenvedve magam – és „utazólakásom” –, Szibéria-alsót elhagyva kezdetét vette megpróbáltatásaim következő –utólag visszatekintve, legsimább - szakasza, egy háromórás buszút vágyott célállomáson felé.

Odüsszeiám következő – egyben lezáró – fejezetét az alábbi, mottónak is beillő életbölcsességgel jellemezném: „Fel kell jutni a (hegy)csúcsra, még ha több darabban is.” Az út végéhez közeledve a különféle köpingek sorában – Nyköping, Norrköping és Linköping után - „szilaj paripánk” utolsó állomása, vágyott úticélom, Jönköping volt.

Csaknem közel 10 óra végtelennek tűnő és kimerítő utazás után – csak hogy tovább dramatizáljam a szitut – étlen-szomjan, kissé elcsigázva, de végül csak eljött az ünnepélyes pillanat, amikor a koraesti szürkületben a Vattern tó partján fel-felderengtek Jönköping fényei.

A megérkezés feletti megkönnyebbülés derűs érzetét a buszról leszállva rögtön felváltotta az „ez is csak velem történhet meg” sopánkodás gyászos éneke, mikor is a buszt vezető fenomén - sorskovácsolta rejtély mi végett - judós szakkifejezéssel élve ippont dobott Kicsi Hans-on. Mondanom sem kell, hogy alkalmi „útitársam” sokat látott kerekei – mind a kettő – miként reagáltak eme szörnyű becsapódást tapasztalván.

Felülemelkedve a dobás okozta sokkon, rögvest „sebességbe raktam” magam, elvégre is 20 perc adatott, hogy tér és idő borús dimenzióját meggörbítve eljussak az egyetemre, átvenni leendő szállásom kulcsait. Jó 200 méter bőrönddel való sínylődés után, végül leesett a tantusz, hogy valami nem stimmel, ha 5 másodpercenként szünetet tartva, sűrű kézváltás közepette tudom csak húzni azt a nyomorult szörnyet. Tüzetes átvizsgálás után egykedvűen állapíthattam meg – ahogy azt fentebb is írtam -, Hans kerekei csütörtököt mondtak, már hétfőn … (Egy-egy ilyen mondatom után akkor és most is úgy érzem, nem csak a bőrönd kerekei vesztek oda aznap :D)

A további kínkeserves méterek után csak annyira tűnhettem gondterheltnek, akár egy Pompeji kárbecslő azon a végzetesen napon, úgy 2000 éve. Egy idegen ország, (még) ismeretlen városában, az idő szorításában, úttalan utakon, de csak-csak eldöcögtem valahogy az egyetemig, ahol az engem fogadó munkatárs a „Hej! How are you?” kérdésre adott válaszomat meg sem várva, mintegy mellékesen megjegyezte, beszélhetünk magyarul is.

Mit ad Isten, az első ember, akivel szóba elegyedtem első svédországi napomon egy Erdélyből származó magyar hölgy volt, aki rögtön azzal kezdte, hogy a koleszt, ugyan Raslatt-nak kell írni, de rósszlet-nek kell ejteni?! És bár a kiejtést alapul véve lehet más következne, de összességében teljesen „jó lett” a szállás. (Hosszabb-részletesebb leírás az „ökomodésön”-t illetően a közeljövőben várható.)

Minden szükséges infó és a kulcsok birtokában - a változatosság kedvéért - újfent buszra szálltam és a helyi járattal célba vettem külvárosi desztinációmat. „Landolás” után a szállásig való 5 perces sétatávolságból kanyarítottam egy félórás szerencsétlenkedést, de végül sikeresen megtaláltam a 84-es számú – kívülről bérházra hajazó – lakóegyüttest.

Az este további részében mintegy multikulturális injekcióként hatott a megannyi nációval történő találkozás. Olasz és francia kompániák népes hadán túl kolumbiai, kanadai, kínai, valamint belga népek alkotta Bábel-tornyába kerültem. A BeReal képmegosztó alkalmazásnak köszönhetően még aznap este számomra teljesen ismeretlen és távoli olasz háztartások képernyőjén köszönt vissza mosolyra húzott ám végletekig elnyűtt fizimiskám.

Bizonyára szemtelenség lenne részemről, ha azzal zárnám soraimat egy ilyen bő lére eresztett bejegyzés után, hogy „nagy vonalakban ennyi”, ám mégis kénytelen vagyok ekképp eljárni, ha nem akarom, hogy a képernyője előtt őszüljön meg, kedves Olvasóm.

A következő bejegyzésig a Truman Show c. filmből kölcsönzött idézettel búcsúznék:

„Jó napot, jó estét és jó éjt!”

[magyarvandorblog]

„Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom”

Figyelem! Fennkölt – vagy, ahogy egy gimnáziumi osztálytársnőm szerette (tévesen) mondani, kozmikus – sorokkal indítom útjára a mai eszmecserénknek alapot adó tirádát.

Óhatatlanul is, de előbb-utóbb minden Erasmus-os életében eljő az idő, midőn a címben olvasható Máté Péter sorok átlépik a rögvalóság küszöbét, életünk tengerén pedig ismeretlen hullámok csapnak fel, melyek új mederbe terelik sorsunk menetét, hogy jól megszokott, kipukkanthatatlannak hitt buborékunktól távolodva - a sodrásnak engedve és a látóhatáron túl - idegen partok felé kormányozzák létünket. És bár nyíltvízre kihajózni sosem kockázatmentes, a vihar elülvén mégiscsak bizakodásra ad okot, hogy bizonyos hullámok nemcsupán betemetnek, de olykor „csiszolnak” is rajtunk.

(Bethlenesek! Bevallottan múltidéző jelleggel, de egy ilyen tengerészes példázat után remélem egyként dúdoljátok a 299. dicséret ismerősen csengő folytatását: Jézus hív, bár zúg, morajlik …)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Önök a jönköping-i Coelho-t hallhatták. Reméljünk ennek ellenére is velünk maradnak!

Most, ilyen banális mondatok mondatják magukat, de nem volt ám ez mindig így, nem ám. Például, az év második hetének első napján, avagy egy hétindító hétfő éber alkonyán, félbemaradt álmom hívogató szava súlyos pilláim lecsukására ösztökélt, ám legyőzve a kísértést, hajnali 4 után néhány perccel, sógorommal az oldalamon, Ferihegy felé félúton azon morfondíroztam, miféle kaland vár rám a messzi északon.

Míg a „dolgozó nép” az igazak álmát aludta, a csomagfeladást követő „átvilágítás” után a vámtól a duty free-ig vezető vékony mezsgyén átkelve büszkén üzenhettem haza: „a gyerek a check-in-ben van”. Egészen a felszállásig élt a Ferihegy-Pesterzsébet forródrót, így utazásom értelmi szerzőjét – és egyben legfőbb támaszomat, tesómat – minden lépésemről kénytelen-kelletlen tájékoztattam. Persze az is lehet, hogy csak biztosra akart menni, hogy még véletlenül sem maradok otthon … :D

A legfrisebb HVG-vel a hónom alatt és priority-m birtokában úgy vonultam be a váróba, mint Caesar Rómába. Az elbúcsúzás magasztos pillanata csodálattal teli álmélkodásomban ért utol a fellegek felett. Hálás szívvel tekintettem le a „nemzet fővárosának” lüktető és zsibongó káoszára, szeretett második otthonom hajnali fénybe burkolódzó utolsó sziluettjét látva. Révületemből Martha Reeves és a Vandellas kórusának „Nowhere to run” című slágere rántott vissza a jelen valóságába, mintegy félreérthetetlenül jelezvén, hogy innentől már nincs megállás …

Elköszönés gyanánt, Nótár Mary „strófájával” búcsúznék mára: Csók, csók, puszi, puszi!

Utóirat: Minden hét hétfővel indul, ergo fölösleges kiemelni, hogy hétindító egy hétfő. Túlzásba vitt alliterálás … Bocsi :) A holnapi „részben” végre valahára meg is érkezek Svédország tavakkal és erdőségekkel ölelt tájaira. Durva menet lesz, készüljetek!!

[magyarvandorblog]

Kultúrfitnesz – Avagy Erasmus töviről hegyire

Profán – sőt vulgáris – amit most mondok, de a kutya nem ismerné a 15-16. században élt nagyhatású humanista tudós és filozófus Rotterdami Erasmus nevét, ha nem pont ez lenne az Európai Unió 1987-ben elindított akciótervének rövidítése is egyben (meg persze, ha a kormány és az EU közti szüntelen civódás unikális jellege nem éppen az alapítványi egyetemek körüli hercehurcában csúcsosodna ki.)

No, de mi is ez a rövidítés – adódik a kérdés. EuRopean Community Action Scheme for the Mobility of University Students, röviden ERASMUS, vagyis az a felsőoktatási cserediákprogram, melynek keretében Európa-szerte egyetemisták ezreinek nyílik lehetősége arra, hogy tanulmányaikat külföldön folytassák, ezáltal pedig kipróbálhassák magukat egy idegen ország – az „óhazában” megszokottól kiváltképp – eltérő kultúrájú közegében.

Persze, a világ – és benne megannyi kultúra, ember, valamint habitus – felfedezését magában hordozó kalandor életmód nem tekinthető újkeletű elhatározásnak, elvégre is, már a középkori céhlegényeknek is lehetőségükben állt vándorútra kelni, hogy ez idő alatt idegen mesterek keze alatt tökéletesíthessék tudásukat. Ugyan, a „kalandozásaink” mögötti inspirációt javarészt továbbra is a kulturális kíváncsiság vágya, a szakmai előrelépés ígérete és az önálló helytállásba vetett hit adja, némi különbségtétel mégis csak szükséges „akkor” és „most” viszonylatában.

A középkor derekán, amikor az adminisztráció még gyerekcipőben sem járt, egy ifjúsága hajnalán járó iparoslegénynek – velem ellentétben – nem kellett a bürokrácia számtalan ágát-bogát megjárva, és annak útvesztőjében elveszve Online Learning Agreement-et (OLA) kitölteni, aláírattatni, lepecsételni, elküldeni, visszaküldeni (javítva) – ebben a sorrendben -,  online nyelvi tesztet csinálni, méltányossági kérelmet beadni, valamint a nemzetközi irodával levelezni és zöld utazási támogatásról rendelkezni, ahhoz, hogy szabadabb levegőhöz és új kihívásokhoz jusson. Hiába, a hivatalnok uralom korában élünk.

No de, aki igazán eltökélt – hovatovább harcra kész – és tudatában van az Erasmus nyújtotta lehetőségek jelentőségének, annak még ez az elharapódzott, rigid ügymenet sem állhatja útját. Így esett ez velem is. Számtalan meg nem értettségtől fűtött üzenetváltás, tanulmányi osztállyal való „kard ki! kard”, és okvetlenkedő funkcionáriusok zsörtölődése miatti hajtépés után a pályázat megírva, kinyomtatva, beadva és elbírálva. Eredmény: Kristóf menni külföld. Sing Hallelujah!!!

Ha tradíciónak talán túlzás is lenne nevezni, de szűkebb pátriám körében semmiképp sem egyedülálló tett részemről „e lángoktól ölelt kis ország” elhagyása, és – ahogy Rabelais mondta halálos ágyán – „a nagy talán megkeresése”. Merthogy édesanyám és nővérem is elszánta magát, és az otthon melegét - a szó szoros és átvitt értelmében is - maguk mögött hagyva, észak felé terelték életük folyását új impulzusokat keresve. Míg „anyácska” az orosz metropolisz, Moszkva nyüzsgő, sosem nyugvó forgatagában és a 80-as évek kommunista érájában próbált boldogulni, addig tesóm nyelvrokonaink földjén, az ezer tó országában, Finnország havas tájain „tetszelgett” a magyar vándor szerepében.

Ilyen pedigrével a hátam mögött, ha nem is „első fecskeként”, de minden bizonnyal a legkisebb „királyfiként” – tudom, súlyos képzavar – érett meg bennem is a nagy ismeretlen felfedezésének gondolata. És bár az eddigiekből könnyen tűnhet úgy, hogy kalandor népek vagyunk mi, az én esetemben nem feltételen volt ez mindig ennyire magától értetődő, még annak ellenére sem, hogy új világok felfedezéséről lévén szó - Kolumbusz után szabadon - a név kötelezne.

A vele(m)született lustaság és a könnyebb ellenállás irányába való sodródás iránti ellenállhatatlan és leküzdhetetlen vágy enyhén szólva sem ösztönzött ez idáig arra, hogy komfortzónám megszokott biztonságát, hátországom támogatását, a baráti asztaltársaságok meghitt közegét és a hétköznapok kiszámíthatóságát hátrahagyva kifordítsam négy sarkából a világot.

Így, még ha időről időre fel is merült, a „végszavazást” – a fentebb vázolt attitűdből fakadóan – sosem élte meg testvérem „Kristóf, most azonnal pályázd meg az Erasmust!” című beadványa, mely így végül mindig lekerült a napirendről. „Jó, te tudod, de ha ennyire hülye vagy …” – vágta rá oly gyakran az „ellenzék” szerepében, hangjában szemernyi obligát rosszallással fafejűségemet látván.

Végül, csodák csodájára, fejet hajtva a családi nyomás előtt és engedve a „48-ból”, felülemelkedtem korábbi – a neoklasszikus közgazdaságtan szókészletével élve - korlátozott racionalitásomon mintegy saját önérdekemből fakadóan.

Így tehát a felnőtté válás rögös útján elindulva, végül elhagytam a „megyét”.

Jóízű mondatfűzésünket mára berekesztve:

Aludjatok jól! Álmodjatok szépeket! Kezeket a paplan fölé! Éljenek a csajok! Továbbra se próbáljatok meg mosatlan gyümölcslevelet inni! És ne feledjétek, hogy Beethoven a zene Mozartja!

Utóirat: Holnap rövidebb leszek, becsszó! :)

[magyarvandorblog]

Elöljáróban – szózat a Néphez

Áldás békesség, vagy ahogy svédül mondják, Hej-Hej!

Sok nehéz dolog van az életben, na de frappáns bevezetést, írni egy újonnan induló bloghoz - a blogírás frontján kvázi zöldfülűként -, mind közül a legnehezebb. Számomra legalábbis egész biztosan.

Számtalan viszontagság után Erasmus-ösztöndíjad keretében január 9. napján megérkezel Svédországba. A kezdeti nehézségeket magad mögött hagyva jóleső érzéssel adod át magad mindazon új élménynek és kihívásnak, amit a következő félév tartogathat számodra.

A blogolás gondolata először csak kósza, tovaszálló ötletként merül fel benned, majd kevésbé eltökélt elhatározássá formálódik, míg végül azon kapod magad, hogy már egy hónapja ezen a nyamvadt bevezetésen tökölsz!!!

Persze, a drámai hangvétel és a felkiáltójelek száma is csupán a hatást fokozó eszköz, úgyhogy kéretik nem komolyan venni iménti kifakadásomat.

Egyébiránt, komolyan tartva attól, hogy elnyerhetem a halogatásért és késlekedésért kapható nemzetközileg is elismert legrangosabb kitüntetést - a svédektől bármi kitelik 😉 -, ha nagy sokára és nehezen is, de csak útjára indul a címben is idézett útikalauz, mely egyfajta virtuális mementóként ad teret az előttem álló 145 nap megörökítésének.

És, igen törekedni fogok arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló körmönfont, nyakatekert, túlbonyolító, esetenként manírosságba hajló mondatszerkezetek csak elvétve befolyásolják betűvetésem mivoltát. Azon megfogalmazásaimat is rostálni fogom, melyek a komolytalansággal való túlzott kacérkodással, idéző- és gondolatjelek-, lehetetlen szókapcsolatok-, idegen szavak-, valamint többszörösen összetett és brownie töménységű mondatok hadával jellemezhetők.

Ha mondatfűzésem menete mégsem változna és nagyívű gondolataim sem maradnának az „asztalfiókban”, úgy, kérem, azokat tekintsétek elmém "házasságon kívül született" ideáinak, melyeket – ha mással nem is, de – humorral igyekszem tompítani.

Ezek után elsőként szeretném köszönteni azokat, akik már bizonyára tűkön ülve várják beszámolóimat, és akik bátorító szavaikkal csak rábírtak a blogolás szelíd romantikájára. Köszöntöm továbbá minden kedves ismerősömet, ismerőseim ismerőseit, magyarokat határon innen és túlról, véletlenül vagy szándékoltan idetévedő kóbor érdeklődőket, és azokat is, akik minden ellenkező tanács ellenére a pizzát z-vel mondják, a teát pedig porcukorral isszák, vagyis mindenkit, aki úgy véli/vélte, érdemes lehet figyelme megragadására mindaz, amit ezen platform keretében megosztok az előttem álló 6 hónapról.

Megannyi Erasmus-os "kolléga" memoárját olvasva kész recepttel – és talányos címadásokkal - állok elő azt illetően, miről is lesz szó a következőkben.

előzmények: kard, ki! kard a TO-val

Kalandok Szibéria-alsón

"Ökomodésön"

(C)söping, nem köping

Overálban az akadémián

A "hanyatló nyugat" oktatási rendszere(i)

Piszkos anyagiak

Hírek több percben

Süss fel nap!

Gáspár Laci után szabadon: "Napok múlnak ..."

Blog arról, miért nem volt időm blogolni

Ahová, mindig is el akartál jutni

Akit eddig nem sodort el a fölös szavak árja, azt ezután sem fogja, vagyis bátran tartson velem a továbbiakban is.

Holnap jövök, addig is millió csók! :)