masikelet

[masikelet]

soooo much...

“annyira hiányzol” írta az előbb Mr50, pont mikor arra gondoltam, hogy meg kellene neki írni, hogy mennyire nagyon hiányzik.

K. persze lemondta, de meg sem lepett vele és igazából megkönnyebbültem, pláne, hogy Mr50-vel előtte csütörtökre szabit vettünk ki.

És Mr50vel vacsizni mentünk, a bugyim az ingzsebében kötött ki persze, és hiába volt tíz fok, miniszoknyában így is befagyott a seggem. De megérte. Meg nevettünk, beszélgettünk, főztünk, sétáltunk kézen fogva, hevertem az ölében fatönkön, a csillagvizsgáló mellett a napon.

Aztán összevesztünk, hogy azt gondolta, itt a vége és ahelyett, hogy a makacsan hallgató buksi fejem után lépett volna a könyvespolc másik oldalára, elkezdte összerámolni a dolgokat. Magamra csaptam a kisszobaajtót. Mondjuk, nem bírtam sokáig, és kijöve egy óriásira nyílt szemű “kisfiút” találtam kint, akiről ordított a félelem. Csupa könny volt a szeme. És megkérdeztem tőle, ahogy öleltem azt a kedves, buksi fejét, hogy miért fél a jótól. Hogy higgye el, nem kell tönkretenni félelemből, a boldogság nem ijesztő, a keretek adottak és mindegy milyen közel kerülünk, ennél a kevésnél, amink van, nem lehet több. De ez lehet, igenis lehet. Tök érdekes, hogy általában én vagyok a hidegebb és tárgyilagosabb, de most ő volt az. Mindig én elemzem a helyzetet és vagyok az okos, persze most is nekem kellett annak lenni, de annyira félt, hogy teljesen hideg lett és tárgyilagos. Nekem meg nem esett le rögtön és szuperidiótának éreztem magam. Végülis elmondtam, hogy mit éreztem, hogy éltem meg a dolgot. Aztán ránéztem, hogy te jössz. És elmondta!!! Annyire tiszteltem érte. És végig utána azon gondolkodtam, hogy lehet még kicsit kibeszélni a témát, hogy senkinek ne legyen megalázó vagy sok. Éreztem, hogy nagyon vigyáznom kell most, ne sérüljön a férfiúi büszkesége, ereje. Hogy megőrizhesse a méltóságát, noha a hiba egyértelműen az övé volt (egyrészt belemászott érzékeny kérdésekbe, másrészt mikor megigazítottam a kötelet beszólt és mikor tiltakoztam teljes erőből rám csapott, oda, ahol amúgy is már teljesen érzékeny voltam és azon nyikorogtam fél napja. Ritkán érzem magam ennyire dühös és megalázottnak, mint abban a pillanatban.)

De hogy ebből miért sikerült azt gondolnia, hogy itt a vége? Noha megfordult a fejemben, hogy hohó, ezt nem. És sikerült hangosan is kimondanom, hogy a legokosabb az lenne, ha befejeznénk. Azt hiszem, az a pillantás életem végéig kísérteni fog! De soha sem a könnyebb vagy a logikus utat választom, tettem hozzá és egyszerűen csak a vállára hajtottam a buksi fejem.

Beállt a béke. Aztán nem sokkal később egymásban kötöttünk ki, és hallottam, hogy megint mantrázik valamit, de most megkérdeztem, mert valaki más nevét mondogatni egy ilyen pillanatban, azt azért még én sem bírom elviselni, aztán csak nézett a nagy szemeivel - ezekben a pillanatokban rettenetesen gyűrött az arca, torz, nem is evilági - “szeretlek” hangosította ki érthetőre magát. A világ meg fogta magát és felrobbant...

Az, hogy ezek után szombaton összefutottunk az ikeánál és odakanyarodott a kocsimhoz egy csókra, amiből kávézás lett és mázli, hogy zuhogott az eső és párásodott a kocsi ablaka a félreeső parkolóban, már leginkább csak hab a tortán.

Megnőtt a közelség és a hiány.

[masikelet]

just so

Mr50 megbuggyant. Az esetek nagy százalékában nálam lopja a napot, olyannyira, hogy a minap konkrétan kedden jött és csütörtökön ment el, mondjuk közben voltam dolgozni... 

Nagy beszélgetések, vallomások. Rengeteg szex. Még mindig van hova kísérletezni, még van tovább, van extázis, sőt, most van csak igazán. 

Olyannyira bensőséges, bizalmas lett a dolog, hogy kifejezetten élvezem, az általa preferált meredekebb dolgokat is.  Mert bevallotta, hogy kicsit félt, hogy odáig megyek, hogy a szokásos kapcsolati dolgokkal jövök... összeköltözés stb. Nem könnyű meglepni, de ezzel sikerült neki. Konkrétan rá lehetett írva a megrökönyödés az arcomra, olyannyira elcsodálkoztam az ötleten, hogy még hülyéskedni is elfelejtettem, és aztán egyéb kérdésekre is komolyan válaszoltunk egymásnak.

Olyannyira jutottunk, hogy egy hét betegeskedés után két napja dolgozom megint, konkrétan káoszfelszámolok a munkahelyemen. Sírnivaló, ami a helyettesek után fogadott... És tegnap este hirtelen kikapcsolt a fűtés. Úgyhogy este nyolctól fűtés nélkül voltunk a gyerekekkel reggelig. Remek volt. Kint meg havazott. Aztán reggel jöttek megszerelni, de délután megint jéghideg lakásra jöttem haza, úgyhogy intézkednem kellett újra. 

Múlt héten beteg voltam, most meg egyszerűen erőtlen, úgyhogy kihagytam az edzést. Írtam Mr50-nek végül, hogy még élek, és hogy nem megyek ma már sehova, kifogyott az energiám. Erre kedvesen felajánlotta, hogy felugrik megölelni. A legfurcsább az volt, hogy képes voltam azt mondani, hogy örülnék. És tényleg feljött, még a kabátját se vette le, mikor odadugtam a hegyes orrom a mellkasához és roppanttul igyekeztem nem bőgni a rendes, igazi, szexmentes öleléstől. Kávéztunk, végighallgatott. Mondjuk, nem nyavalyogtam, csak tárgyilagosan elmondtam, mitől vagyok mufurc. Most először egy hangyánxi kezdeményezés sem volt benne. Mondta is, hogy a kávé és az ölelés elég lett volna.  

Persze nem volt elég, nekem sem. Végülis ha az ember kész van, max. tovább tart míg hangulatba jön...

Ami még furcsább, hogy pár hete megírtam egyik hajnalban Knak, hogy na most jól esne egy ölelés. Néhány nappal később az azonnali reakció (virtuális ölelés) után jött az ötlettel, hogy lejön vmelyik hétvégén megölelni... Teljesen magától... ez ám az eredmény!!!

(Azt csak halkan merem bevallani, hogy Mr50 ölelését sokkal jobban szeretem már.)

[masikelet]

kényszer

Egy ideje már vártam a megfelelő pillanatra, Mr50-vel beszélni, egy csomó alkalommal majd felrobbantam a hülyeségeitől, de valahogy nem volt kedvem a teljesen túlstresszelt fejét még tovább idegesíteni.  Egy ideje csengett bennem a vészcsengő, hogy valami változik/változott és komolyan elgondolkodtam, hogy véget vetek a dolognak, mert nekem ez túl sok. 

Sok-sok dologról beszélgettünk megint.

De a legfurcsább mégiscsak az volt, amikor azt mondta (miután megértette, hogy mit is kérdezek), hogy igen, korábban önző volt, magára gondolt csak, arra, amit ő akart megkapni. És egyszer csak fontos lett, hogy mit gondolok, hogy érzem magam. Fontos lettem. Kvázi baráttá váltam és már nem volt mindegy. Szóval, igen megváltozott valami.

És igen, voltak afférjai előttem, de (állítólag) senkivel sem ment ilyen mélyre, néhány dologban még sehol se vagyunk, de ő nem siet sehova, más dolgokban meg teljesen az első vagyok. 

Illetve közölte, hogy kinézetre sokkal fiatalabbnak tűnök nála, miközben néha az az érzése, hogy szellemileg éveket verek rá. Néha meg úgy érzi, hogy tök naiv vagyok és hogy ő már annyi mindent látott és félt... Ami csak azért vicces, mert szokásom rálegyinteni a dolgaira, hogy naiv...

Azon meg csak nézett, hogy feltett néhány kérdést, amik régóta nyomasztották, én meg szimplán és egyszerűen válaszoltam rájuk. 

A mai cuki cset után elbúcsúztam a hétvégére. Egyrészt a srácokkal lógok egész hétvégén, másrészt túl sok az egész. A rám borított érzelemmennyiség, az hogy próbálom tagadni, de persze tudom, hogy nem hazudott. És ha nem hazudott, akkor kénytelen vagyok szembesülni a ténnyel, hogy egyrészt van valaki, akivel nagyon durván egyformán tikkelünk. Másrészt hogy valakinek tök fontos vagyok. Szerethető így, ahogy vagyok. 

És ezzel az utóbbi ténnyel nem tudok mit kezdeni.  Valószínűleg megőrültem és beképzelem az egészet egy elmegyógyintézetben, mert Mr50 nem lehet valóságos. Nem vagyok érdekes, különleges és szerethető. És kész.  Mi lesz most?

[masikelet]

hülyeség...

elcsesztem, direkt... túl egyszerű lett volna hagyni alakulni a dolgokat K-val. És a szívemre tettem a kezem. Vagy a hasamrara, tök mindegy, felidéztem az érzést, milyen volt ott feküdni délután, amikor arra gondoltam, hogy mit csinálok itt. Unatkoztam, azt járt a fejemben, mennyi sok dolgot csinálhatnék otthon ez alatt az elvesztegetett idő alatt.

Az járt a fejemben, hogy ez az uncsi szex marad azután? Meg sem közelítette azt a világégésnyi szexet és orgazmust, amire emlékeztem. Ha teljesen őszinte akarok lenni, és így a harmadik pohár bor után tök mindegy, ennél a legunalmasabb szex Mr50vel is ezerszer csillagszórósabb. És ő ráadásul presztizskérdést csinál belőle, hogy nekem is jó legyen. Erre K vonogatja a vállát, hogy kvázi az én hibám, ha sokáig húzom az előjátékot, akkor rövid a vége, különben is miért olyan szexi a seggem. 

Közben belefutottam egy beszélgetésbe a BDSM-ről... nem outoltam a dolgaim, de azért lehetett érezni, hogy nem közömbös a téma és nem a levegőbe beszélek. 

Szóval itt ülök a borospoharammal - végre fehérbor, Mr50 a múltkor rákérdezett, hogy tulajdonképpen nem is a vörösbort szeretem, ugye. Megmondtam az igazat, hogy nem. Hanem a fehérbort. Gondol, amit akar. 

Újabban beszélgetésmániás lett. Mármint Mr50. Úgy döntött, hogy még jobban meg akar ismerni. És mániákusan mesél. A fejemhez vágta, hogy konkrétan azt gondolom, hogy az emberek csak úgy elmesélnek privát dolgokat magukról. Pláne ő, aki egyébként sem beszél sokat. Én meg ültem a kék ingében az Exemnek és vigyorogtam. Nem bírom vele megértetni, hogy az isten megáldja, nekem mindig mindenki mesél, szóval igen, számomra az a normális, ha leülök vkivel beszélgetni, akkor a végére mindent tudok. 

Mondanám, hogy nézem a csajt a tükrömben, de csak a belső tükrömben tudom nézni magam. Hülyeségeket írtam K-nak tegnap, de nem érdekel. Lezárult az a korszak, azt hiszem végleg. Nem akarok Bécsbe költözni, nem kell az ideális család, társ.

A srácok kellenek, hogy üljek velük mindenfelé, hogy teljes legyen a felszerelésem. Legyen egy igazi, saját kardom...  Mr50 kell, hogy legyen. Hülyén, stresszesen, dominánsan, gyengéden. Tök mindegy. Azért kell, hogy legyen. Pont.

A szabadságom kell, hogy döntéseket hozhassak, őrültségeket csinálhassak, megbánhassam és aztán mégis örüljek nekik. Ebbe nem fér bele K.  Ebbe Mr50 fér bele, a szabadságom, a biztonság, ami ő nyújt. 

[masikelet]

mert csak

tulajdonképpen teszem a dolgom míg várom Mr50-t, meg egy bizonyos FB csoportban fejtem épp ki az anyaságról alkotott szabadelvű nézeteim, hasonszőrű feministák közt. Közben kibámultam az ablakon, eleinte azon töprengtem, hogy lefotózom a látványt és elküldöm K-nak a képet, de aztán lebeszéltem magam róla, majd előkerül magától is. Ezúttal nem cseszem el, úgy döntöttem. A hibák sorát már jórészt kipipáltuk, ideje lesz jól csinálni a dolgokat.

Másrészt éreztem, ahogy a testemben nőni kezd a vágy, ahogy az izmaim készülnek, ahogy a bőröm egyre érzékenyebbé válik, valahogy úgy, mint amikor a hajból kiveszi az ember a hajgumit és a fejbőr finoman bizseregni, húzni kezd. Ilyen érzés ez is. A vállamban megfeszül az izom, a vágy finom hullámai bizseregnek a tarkóm táján. Pszeudofogak érintése feszíti a mellbimbóm...

Egy pillanatra eszembe jutott, ahogy a közeli bölcsiből gyereket elhozó anyukákat néztem, hogy vajon Mr50-nek eszébe jut-e a csaj meg a család, mikor ide jön? Van-e lelkiismeretfurdalása? Erről meg a saját lelkiismeretem jutott eszembe, hogy zavar-e, hogy nem is olyan messzire van egy másik nő, aki...  És arra jutottam, hogy nem zavar. Nem kell, hogy zavarjon. az az ő élete, ez meg az enyém. És boldog vagyok a bőrőmben. Az persze hazugság lenne, hogy nem érdekel, mert igenis kíváncsi vagyok rá. Úgy képzelem, hogy csinos, hosszú hajú, kifejezetten menő csaj. Úgy képzelem, hogy boldog a középosztálybeli, minőségi életével. Azt gondolom, hogy egy magabiztos, kicsit hideg nő, akinek a társadalmi státusz, anyagiak és a társadalmi elvárások fontosak. Valaki, aki ügyel arra, mit beszélnek róluk.  Sok ilyen csajt ismerek, semmi kétely nincs bennük, magabiztosan, felelősen kormányozzák a kis családjukat, minden tökéletesnek tűnik.  Unja már Mr50-t, őt is kormányozza, mint mindenkit. Miért mész mászni, vitázik vele. Önző dög vagy, itthon kell maradnod a beteggel, mert ma fodrászhoz kell mennem vagy tudom is én... Annyi ilyet ismerek, voltam ilyen, miskároltam magam is az Exem. Elfelejtettem kíváncsi maradni az emberre, a férfira. Bár a mi esetünkben az Exnek igénye sem volt megnyílni, mesélni. Belemenekült a munkába, a munkahelyi, otthoni tennivalókba, hogy ne lássa az űrt, amiben lebegünk. Ne lásson engem, hogy ki is vagyok, mire vágyom...  Emlékszem, tagadta, hogy bármikor is kezdeményeztem volna a szexet, csak az elutasításokra emlékezett, arra nem, hogy ő többször utasított el engem, hogy nem lehetett hozzábújni, mindent racionalizálni kellett, folyton csak a tervek voltak és ha valami nem úgy alakult, ahogy Ex akarta, hát duzzogott. Ha nagy nehezen sok került némi szexre és kicsit szenvedélyesbe váltottam volna, rámsütötte a szadista bélyeget és rengetegszer maradtam hoppon. Ezek a dolgok valahogy törlődtek a memóriájából, ahogy azok is, amikor meghallgattam, melyik kolléga mit mondott, hogyan válik, mi újság a munkával. Csak az én “fárasztó” történeteimre emlékezett a buta barátnőimről, akik még főzni sem tudnak... 

Mr50 saját bevallása szerint szerénytelen személyem az egyetlen, az ismeretségében, aki nem az ő mérnöki szakterületéről való, tehát kvázi a csaj is realista és természettudományos körökből kerül ki. Na jó, leszámítva az egyik legjobb barátját, bár az ő hobbijához is inkább mérnöki gondolkodás áll közel.  Így aztán nem csoda, hogy a melegem, a társaságom, a nevetős, élethez való pozitív, hedonista hozzáállásom annyira vonzza.

Nem zavar a csaj, mert nem vagyunk egymás konkurenciái. Mr50-vel csak állomás vagyunk egymás életében. Fontos, jelentős, pótolhatatlan, de állomás. Utazunk közösen most valameddig. Rengeteget tanulunk egymástól, jó hogy van. Jön és megy.  Néha fáj, néha hiányzik, de nem vele, nem rá.  Az nekem K. mert K. tudja azt a szellemi szintet hozni, mint Mr50, miközben az a gondoskodó, lelkiismeretes, megbízható pasas, akire vágyom. És most először iszonyúan szorítok saját magamnak, hogy ezúttal ne csesszük el!

[masikelet]

non est volentis...

ténylegesen esik a hó... tegnap már aludtam, amikor K. feltette a nagy kérdést: “Mondd csak... Látjuk még egymást vagy ez egyszeri alkalom volt?”  Reggel erre ébredni és Mr50 hiányzó jó reggelt üzijére meglehetősen furcsa volt. Némi bürokratikus hiba folytán ma még itthon üdülök, és mivel már semmi bajom, még élvezem is.  Zuhog a hó, nyugalom van, fehérség és béke.  Lassan csorog belőlem a vér, villant a telefon, jó reggelt, kedvesem - írta mégis Mr50, de valahol már mindegy volt.  Mert 200 km-rel arrébb is csippant a telefon “Elaludtam tegnap, ne hari. Semmi sincs kizárva - fogalmazzunk úgy.” Állt K. kijelzőjén.  Az embernek 3mp elég beleszeretni valakibe, mondják a tudósok. Még mindig fel tudom idézni azt a pillanatot, ahogy állok a telefonnal és egy barátnőm hangjával a fülemben azon a bizonyos helyen és K. hirtelen belehajol az arcomba mosolyogva.  

Tulajdonképpen azt kellett volna írnom, hogy minden lehetséges.  Igazából még mindig el tudom képzelni azt a rengeteg sok mindent, amit korábban. A közös nyaralást, a közös hétköznapokat, valamit, ami igazi.  Szeretném látni, ahogy ez a pasi kinyílik, ahogy felragyog, ahogy az őskáosz formát ölt benne. Ahogy elkezd tenni végre magáért. Érezni, ahogy mögém lép a konyhában. Nézni minden nap, ahogy kávét főz... Még azt a kurva macskát is megszeretném, ahogy a lábam közt tekergőzik. 

Ehelyett most várom Mr50t. Az is jó lesz...  

[masikelet]

kavargás

Szállingóznak a gondolataim, mint a hó. Egyre sűrűbb, nagyobb pelyhekben, meg-megkavarja őket a szél. Az jutott eszembe, amit egy kedves csajszi mesélt, meghalt a nagymamája, aki harminc évig volt valakinek a szeretője. Sose hagyta el a feleségét, de most minden nap jön az öregúr és sír, hogy meg akar halni, nincs már értelme az életének... Érdekes, mikor milyen történet jön az emberrel szembe, attól függően mi áll épp az ember életének a fókuszában. Már Mr50 előtt is idegesítettek a szeretők-feleségek pro és kontra cikkek, azóta kifejezetten kerülöm az olvasásukat, mert a hajam tépem tőlük. Sose értettem, vajon miért gondolja mindenki, hogy a szerető a csábító, vagy hogy kvázi új/közös életet akarna kezdeni a másikkal.  Néha azt gondolom, bennem van a hiba, de anno az Exnek is simán elnéztem volna a szeretőt, ha nem megy túl egy bizonyos határon. Kvázi nem megy a közös életünk rovására, a szabadidejéből és a saját pénzéből fedezi, nem rövidítve meg a közös kasszát. Ha a kölykök és én lettem volna a prioritás. 

Szeretőként például pontosan tudom, hol állok a prioritási listán, de azért a reggeli tíz perc az igenis kijár. Ha már az esti bedőlt. Azt hiszem, ezekről kénytelen leszek Mr50vel beszélgetni. Ahogy azt is el kellett neki mondanom, hogy a “mi” az ebben a relációban minket kettőnket jelent. Egyrészt zavarja a megértést, másrészt én is tudnám másképp alkalmazni, harmadrészt nem olyan hatalmas dolog erre figyelni. (Úgyis egoista.) 

Szeretőként néhány dolog sokkal könnyebb, könnyű elérni a “mindig olyan szép/szexy holmikat hordasz, olyan jó illatod van stb. bókokat. Heti kétszer azért nem olyan nagy teljesítmény, mondjuk amúgy sem szoktam kitérdesedett melegítőben flangálni. Nem különösebben nagy teljesítmény, bár igényel némi szervezést, hogy rendesen főzőcskézzek (tök jól elvagyok vele, Agatha Christie is így találta ki a regényeit - mondjuk, arról nem szól a fáma, hány edényt égetett oda közben)... Heti kétszer nem különösebben nagy ügy csúcsteljesítményt nyújtani az ágyban, menne többször is, de ez mellékes...

Szeretőként egy csomó dolog sokkal nehezebb. Nincs kire számítani, ha baj van. Egy nehéz nap után nincs, aki átöleljen. Hiányzik az igazi intimitás a dologból, hiányoznak azok a pillanatok, amiket K-val pl. át lehetne, át lehetett élni. A közös főzést, az első saját maga készítette sütijét, a boltban téblábolást, a nyilvános helyen való ücsörgéseket. A macskát, aki ismerősként üdvözöl, pedig félévente egyszer, ha feltűnök. A másik macska is odajött, pedig folyton elbújik, ha idegen jön. Odajött és konkrétan belefeküdt az ölembe. (Utálom a macskákat, de ez meghatott.) Mondjuk, minden emberkerülő macskára ilyen hatással vagyok.  Szeretőként nincsenek hétvégék, ünnepnapok. Hétköznapok sincsenek. 

Jobban meggondolva semmi sincs.

És mégis vannak feledhetetlen pillanatok, nagy nevetések, napfényes és éjsötét szeretkezések. A sok ugratás, közös humor, a közös zuhany - múltkor milyen fancsali képet vágott, mikor nem spricceltem arcon, pedig mindig morog miatta! - és vannak komoly pillanatok. Olyan tekintetünk, amit csak a másik ismer.  Teljesen biztos vagyok benne, hogy néhány arcát csak én ismerem. Van egy, a kisfiúsan csodálkozó arca, a gyerek csodalátó szemét nyitja tágra, de a férfi mélytüzű tekintetével, amiben a szenvedély és a magabiztosság forrósága izzik. Olyankor tükre a szememnek az övé. Szerinte szürke, szerintem ilyenkor világoskék. Olyan égkék, mint elmondása alapján az enyém... 

Szeretőnek lenni néha maga a csoda.  

[masikelet]

higgadtság

Mr50 egyre furább. A hétfő reggel is fura volt, normális esetben vagy inkább ahogy ismertem eddig, folyton áll neki. Mostanában egyre nehezebben kapcsol ki, amitől beblokkolok, így szépen ördögi körbe kerülnénk.  Eleinte arra gyanakodtam, hogy másik (pontosabban harmadik nő), de a múltkor elmesélte a munkahelyi stresszt, aztán meg volt egy megjegyzése, hogy megy haza, aznap végre viharmentes. És el is aludt a múltkor.

MsRealista mindig figyelmeztet, hogy mivel túlságosan hasonlítunk, így próbáljak a legkézenfekvőbb magyarázatra összpontosítani. Mikor a minap kínomban felhívtam MsRealistát, arra jutottunk, hogy a csaj gyanakszik. Ezért maradnak el az esti jó éjtek, ezért reagál gondolkodás nélkül védekezéssel a legapróbb megjegyzésemre is.  MsRealista rámutatott (fene vigye el, majdnem mindig igaza van!), hogy még nekem is feltűnt anno, hogy ideges, pedig csak cseteltünk, amikor a csaj bejelentette, hogy változás lesz a programjában és bedőlhet a szerdánk. Akkor élőben vélhetően még feltűnőbb volt, hogy Mr50 nem egyszerűen dühös, hogy változtatnia kell, hanem ijedt és extrém ideges lett, hogy emiatt esetleg kirúgom, ami ugye hülyeség.  Igazából a nagy kérdés most inkább az, hogy megbízom-e az intuíciómban, amire ma pl. hallgattam és szerintem jó döntés volt. Tegnap edzés híján kicsit cseteltünk, de nem volt vmi kommunikatív. Mivel hirtelen szünt meg a válasz, így a jó öreg gugli barátom szedtem elő és rákerestem, mikor is van az a bizonyos hétfői elfoglaltság. Bingó, hazaért asszony. Nem esett jól, de a hivatalos nőre féltékenykedni továbbra is nettó hülyeség. Egyszer vki kifejtette, hogy a féltékenység tünet és nem érzelem. Az érzelem mögötte a félelem. Ilyenkor tehát érdemes feltenni a kérdést, mitől fél az ember.  Ebben az esetben nyilván attól, hogy a csaj “elveszi”, innentől meg egyszerűen röhejes az egész. Egyrészt elvenni, ami az övé elég nehéz. Plusz eleve kódolva van a sztoriba a dolog. Másrészt senki nem birtokolhat egy másik embert, mert nem tárgy.  A másik része a félelemnek pedig, az önbizalom. Ilyenkor leülök és végiggondolom, hogy egyrészt mi minden van már mögöttünk és előttünk. Másrészt hogy mit jelentek saját magamnak, kicsoda vagyok, honnan jöttem, hová tartok.  Kell-e nekem a külső megerősítés (kinek ne kellene?!) vagy elvagyok nélküle (azért jobb, ha van, de igen)? Mindig oda lyukadok ki, hogy neki nagyobb szüksége van rám, mint fordítva. A múltkor közölte, hogy egyáltalán nem volt könnyű rám találni. 

Mindezeket fejben tartva sikerült ma reggel hiszti helyett, noha iszonyú mérges voltam: semmi jó reggelt, vagy az előre megbeszélt időpont egyeztetés, amire azért vártam - higgadtan megírni, hogy  me: Jó reggelt, megmondanád kérlek, ahogy megegyeztünk, mikor kell számolnom veled? Vagy ha egyáltalán nem jó/megfelelő, mondd le. Köszönöm. Mr50: jövő hét csütörtök jobb me: Ez a hét? Mr50: Szerda. me: oks, csáó Mr50: csók (kis szünet, míg elvacakoltam a megfogalmazáson) me: Már megint az időpontok, kedves! Olyan megalázó. Azt ígérted, reggel megírod, de még egy jó reggelt se jött, nekem kellett rákérdeznem. Ez így NINCS rendben, kérlek! Az ígéret, az ígéret.  Jól akarom magam érezni én is a kapcsolatunkban, ez pillanatnyilag azonban nincs így...  Nem vagyok mérges, csak azt akartam, hogy tudj róla, ha változtatni akarnál rajta... Mr50: Köszönöm! Bocsánat - több száz mentségem van, de egy sem számít. Jó reggelt, kedves! me: Kifogásokat ki tudok találni egyedül is... figyi: <<Írok az időpont miatt blabla Mire te azt válaszolhatnád, hogy huh, ne haragudj, kész idegbaj van, kösz, inkább a csütörtök. Erre írhatnám, hogy semmi baj, ölellek.>> Eredmény: na, odasüss, mindenki elégedett és boldog. Érdekes, milyen egyszerű is lehetne... (kicsit később a fentiek újragondolása után arra jutottam, hogy szerencséten pasit minek idegeljem még én is, úgyhogy ezt írtam) hm... azt hiszem, holnap a fürdőkádban várlak... sürgősen szükséged van figyelemelterelésre és lazításra... azt hiszem, a masszázsolajat is előtalálom... már csak egy nap, kitartás! csók!”

Válasz persze semmi. Ha tévedek és nem a munkahelyi és az otthoni nyomás a baj, akkor ezzel nagyjából el is intéztem a teljes konkurenciát. Jobban belegondolva az asszertív viselkedés mindig kifizetődő. Eddig szinte minden pasas azt jelezte vissza, hogy velem olyan, mintha nyaraláson lennének. Minden egyszerű lesz, nyugodt, letisztult.  Van egy mondás: “Mellettem bárki lehetsz, akár önmagad is.”

HerrEwig jutott most eszembe, vele beszélgettem erről, hogy az ember a belső középpontját, ha meglelte, ha megtalálta a súlyt a létezése alján, akkor oda mindig vissza tud térni. Az önmagunkba vetett horgony soha nem mozdul el. 

Minap Mr50 miután közölte, hogy szerinte mindenki más is úgy lát mint ő, persze jót vigyorogtam rajta, megkérdezte, hogy “Tényleg ilyen vagy? Milyen? -kérdeztem vissza. Naiv és pozitív - felelte, miután kifejtettem, hogy se szép nem vagyok, se különösebben csinos, bár az a bizonyos plusz, ami inkább karakterfüggő, mint kinézet, az tuti megvan bennem.”

Szerintem hülye a pasas, MsRealista szerint szerelmes. Az egyik nem zárja éppen ki a másikat, de ahogy Knak is kifejtettem, szerintem a szerelem nem létezik. Bár tény, hogy nem kifejezetten tudom mivel illetni azt a nagyon furcsa, kissé már beteges érzést, amivel pontosan tudom, hogy nincs mitől félnem, Mr50 nem megy sehova. Nem megy sehova, mert ide jön haza. Az otthon ugyanis pontosan ott van, ahol önmagad lehetsz, ahol nem nevetnek ki, nem utasítják el, kerülik meg, figurázzák ki egyetlen őrült vágyadat sem. Ahol, ha hibázol megmondják rögtön és vagy lehetőséget kapsz a javításra vagy spongyát dobnak rá. Az otthon az, amikor agyonstresszelten nem újabb teljesítménykényszer és nyomás vár, hanem két ölelő kar...

[masikelet]

A leírhatatlan

Tévedni emberi dolog, mondja a mondás és hivatkoznak is rá sokan. Meg a türelem rózsát teremre. Fekszem itthon szerda óta betegen, ma végre nem lázzal ébredtem, ami csak annyit jelent, hogy képes vagyok újra gondolkodni és nagyjából sikerült is húsz perc alatt a főbelövöm magam gondolatig eljutni.

A dolgok, az emberek, a körülmények változnak. Mr50 folyamatosan engem csesztett, hogy én változom, hogy más vagyok, aztán végül persze mindig kisül, hogy ő változik, hogy ő más, hogy neki van kitudja mi, a ki tudja hol. Hogy bármikor hívjam, meg számíthatok rá... hát hogyne! MsRealistával beszélgettünk tegnap, ketten sem értjük, miért olyan nagyon nehéz a pasiknak egyszerűen és egyenesen megfogalmazni, mi a gond, hol szorít a cipő és higgadtan beszélni róla. Szerdán végül Mr50 kibökte a visszatérő gyengéd unszolásra, hogy munkahelyi gondok. De ez csak az igazság egyik fele, a másik nyilván vagy otthoni (amire az “épp viharmentes”, meg az “el kell intéznem valamit, attól függ a szerda” kifejezések ékesen utalnak...) vagy másik nő - akinek szerintem az ágyam végéből csetelt vissza szerdán, az a hamiskás mosoly tuti nem a főnökének szólt, akire hivatkozott, amikor rákérdeztem. 

Itt ülök betegen és nem tudom, mit csináljak ezekkel a helyzetekkel. Mr50vel persze relatív egyszerű a helyzet, az idő majd kiérleli a dolgokat, addig meg szépen nyelek, aztán még párszor duplára dagat torokkal ücsörgök itthon lázasan, megőrülve a tehetetlenségtől...  Hisztizni nincs értelme. Vádaskodni még annyira sem. Számonkérni, úgy hogy vaj van a saját fülem mögött veszélyes. Meg aztán mit is kérjek számon?  Ne ígérte és nem is várom, hogy előtérbe kerüljek. Csak hiányoznak dolgok, amik apróságok, de talán épp azért hiányoznak annyira. Kimúlt a viccelődés, a könnyedség és a nevetés belőlünk. MsRealista szerint a téli depresszió, ami engem is kezd utolérni. Tuti igaza van. Az exem most figyelmeztetne, hogy vigyázz, ez az az állapot, amikor vmi hülyeséget fogsz csinálni, amit majd jól megbánsz. Neki is igaza van.

Nagyra nőtt bennem a harag és a fájdalom. Arra koncentrálok, ami nincs, ahelyett, ami van. Mert mi is van? 

Van egy fájdalmasan szép búcsúm K-tól, akivel szebb, mélyebb, igazibb a kötődésünk, mint ami Mr50vel (minden bókja és szuperjó szex ellenére is), miközben a szex, hát az hagy némi kívánivalót. Oké, nem is keveset. Bár megkockáztatom, hogy a Mr50vel való összehasonlításból minden más pasi is rosszul jönne ki.  A vasárnapban az volt a legérdekesebb, hogy most nem görcsöltem rá, könnyedén vettem, lazán, szexin, amitől először ő is felengedett, vicces lett, játékos, cuki. Elengedtük a múltat és csak azt tartottuk meg belőle, ami összefűz, ami szép. És akkor rágörcsölt. Hogy de mire legközelebb lát még hosszabb lesz a hajam, meg a “barátnője”, írjak, ha hazaértem...  És ömlött belőle a szó, a sztorik, a dolgai. 

Hirtelen ott állt előttem egy hétköznapi, magányos, szeretnivaló pasas, aki nem is annyira nekem, mint inkább magának bizonygatja, hogy nincs épp kátyúban az élete. Miközben abban van. Arra is rájöttem, hogy neki pont annyira jelentem a megérkezést, az otthont, mint fordítva. Hogy de igenis hadd bújjon hozzám, és aztán fogta magát, miután becsomagolt a karjaiba és elaludt. 

Mr50ről nincs kedvem írni. Nem lesz ebből nyár, lassan kimúlik ez a kapcsolat. Szerintem már a márciusi egy napot sem éli meg.  Nincs kedvem, erőm versenyezni senkivel. Értelme sincs. Majd elmossa belőlem a homok és az idő...  Szeretőnek lenni bizonyos esetekben kifejezetten szar. Mert fekszem itthon betegen és senki nem nyitja rám az ajtót. Nincs kivel megbeszélni, ami nyomaszt. Nem lehetek fáradt, lázas, nyűgös. Nem lehetek hétköznapi ember.  Szerdán azt súgta, hogy milyen törékeny vagyok így, a láztól forró testtel, óriásra tágult szemmel, betegen. Egy igazi kapcsolatban ilyenkor a szeretet és a gyöngédség jött volna elő. Itt csak a vágy. Ahogy közölte, hogy aggódik, hogy csapódnak le bennem másnap a dolgok. Végülis igaza volt, csak épp nem másnap, hanem plusz két nap késéssel...  Azt hiszem, jobban esett volna, ha felugrik, megölel, kicsit itt van és hazamegy. Az lett volna az adekvált és asszertív viselkedés. Az önzése esik rosszul. Egyre rosszabbul. Egyre kevesebb értelme van ennek, bennem változnak a dolgok. 

Új céljai vannak az életemnek, a trénerképzés, a bírói képzés és a huszonhét millió másik dolog. És mivel ő nem lehet nyilvános része az életemnek, így már inkább zavar. K. pedig jelen nem lévő....

Hátráltat tulajdonképp mind a kettő. Mr50 bevallotta, hogy azon aggódik, hogy túlvállalom magam... igazából csak ésszerű akart lenni, de dühös lettem, hogy ez mi? Minek húz vissza? Hirtelen olyan lett, mint az Exem, csak őt már értem. Ismer jól... Tudja, hogy ha túlvállalom magam, hajlamos vagyok fejjel menni a falnak, hiába van nyitva az ajtó...

Talán bizalmat kellene szavaznom nekik, dac helyett...

[masikelet]

tízpontos lista

Az exem anno közölte, hogy van egy tízpontos listája arról, hogy milyen az álomnő...Erős kilences voltam a listán.

Tegnap Mr50, miután halálra nevettük magunkat - az egész kapcsolatunk legemlékezetesebb napja, ami miatt soha nem felejtjük el egymást - valamiért azzal kezdett foglalatoskodni, hogy ő miért is jön. A miértet még mindig nem értem, de sebaj...

Első helyen pont amiatt a bizonyos elképesztően vicces dolog miatt, ami tuti biztosan kevés emberrel történik meg a világon:

1. a legőrültebb, legviccesebb dolgokat miatt 2. a társaságod 3. a végtelen intim percek, a fekete lyuk 4. a humorod, a szemtelenséged 5. a nevetés 6. a jó szex 7.  8. a titkok 9. 10.

A többire nem tudok visszapörgetni, majd biztos eszembe jut. Persze fennakadt, hogy miért volt most nyommentes az este, mert arra rájött, hogy nem az edzés miatt, aztán feltűnt neki a zongora a háttérzenében és tudja, hogy vasárnap abba a bizonyos városba megyek.  De egyébként is inkább beszélgettünk, mint szexeltünk. Hogy tényleg aggódik, hogy unalmas és emiatt vége lesz, mert nem akar mindig extra dolgokat és nincs is mindig ilyenekre idő, meg hogy időnként azon töpreng, hogy bosszantani akarom vagy ennyire félreismertem. 

Végül abban maradtunk, hogy az eldöntendő kérdésemre nem válaszol (a tapasztalatairól), ellenben elmeséltem, hogy mert időnként úgy érzem, hogy kinevet amikor vmi egyértelmű dolgot magyarázok, néha meg pont azt gondolom, hogy jó ég... És most épp baromira hiányzik és sokért nem adnám azt a pár órát és végtelenített percet, meg a tegnap estét...

[masikelet]

kopp-kopp

A történet halad a maga utján. Fürodni voltunk s kölykökkel, hazafelé koccantam kicsit a kocsival. A sráccal megoldottuk végül kéz alatt megoldottuk.  Mindenestre itthon leültem és végiggondoltam  dolgokat. Sikeresen rájöttem, hogy K. feltűnésekor mindig azért történik velem valami vezetés közben (kvázi a kocsival), mert nem nekem kell vezetnem ebben a sztoriban. MsRealista szerint nem lesz akkor abból semmi, pedig de. az van, hogy bizalmat kell szavaznom K.-nak, tényleg esélyt adni neki, hogy ő irányítson, férfi legyen.  És ezzel összefüggésben arra is rájöttem, miért vagdosom el a kezem, ha Mr50-re gondolok. Pofonegyszerű, mivel a dolog egyszerűen túl jó, kényszeresen megpróbálok belepiszkálni és elrontani. Na, szétvagdosott kézzel ez lehetetlen.  Hát köszi!

Szóval nincs más dolgom, mint hátradőlni, lássuk mit csinálnak a pasasok. Mr50val már szépen megtanultam, milyen az, ha hagyjuk folyni a dolgokat, rettenetesen hálás vagyok neki ezekért. Meg a rengeteg beszélgetésért a pasas barátaimmal. Főleg HerrEwiggel, és a színésszel...

Igazából hiányzik Mr50. Nekem is sokat jelent, ahogy itt van és átölel, ahogy lecsendesedünk és egy utolsó mély, lassú, csendes táncban oldódunk fel a legvégén. Ez hiányzott szerdán. És sikerükt is leírnom neki...  “me: und... my dear, nagyon sajnálom,hogy szerdán nem voltam topon! Mr50: jól van már, előtte szép volt, jó beszélgetés, a maradékkal elértük a célt, meglesz az. miss you me: kedves tőled... és kérlek, a kérdésre most ne válaszolj... már ezer éve meg akarom kérdezni, mással is eljutottál eddig, mint velem... egy egyszerű igen/nem megteszi majd személyesen... nekem ez mindig egy hullám... azt akarom, hogy megérthesd...normális esetben lehozol, rettentő fontos (és rengeteg energiámba kerül) a kiskifli-nagykifli pozícióba kerülni a session után, érezni... ez a hullám tört meg a vekker miatt szerdán és lezuhantam... sokkal később jöttem rá, hogy teljesen normálisan (ahogy eddig működött) reagáltál... hiszen nem tudhattad mi történt, mert nem voltam képes elmondani... bocsáss meg!”

Nem válaszolt. De a ketyegőm érezte, hogy leesett az álla.  Én meg itt ülök ezzel a nagy halom felismeréssel.  Miközben a termál hajszárítós tükrében látott nőre gondolok. Egy kicsike, törékeny, alig harmincnak látszó, vidám csaj. Hatalmas zöld szemmekkel. Még belőlem is kiváltotta egy pillanatra a gondoskodási, védelmezési ösztönt. Miközbebn, aki ismeri, pontosan tudja, hogy az egyik legerősebb és legvagányabb nőszemély a világon.  Kivéve HerrEwiget, aki pontosan tudja, milyen kis esendő vagyok. Aztán mégis szeret... és tulajdonképpen azok, akik ismernek szeretnek akkor is, amikor teljesen idióta és összeomlott vagyok... 

Vagyis a helyes következtetés, hogy nyugodtan lehetek néha hülye, attól senki sem fog kevésbé szeretni, hanem inkább jobban. És én és jobban szeretem az összes pasasokat, amikor esendőek mernek lenni... Francba, hogy ezekre most kell rájönnöm! Hát ezt most aztán mennyi munkával teszem belső értékké?!

Ha véletlenül van lélekvándorlás és új élet, sokkal korábban akarok találkozni Mr50-vel!!! Meg K-val! És HerrEwiggel is! A régóta gyanított végső következtetésem, poliamoureuse vagyok... Evvan.

[masikelet]

ha egyszer...

Az éjjel (gondolom, amikor munka után hazaesett az ágyába) írt K. hogy “és biztos vagy?” Kérdezi ezt azok után (amit ő persze nem tudhat), hogy egész este az egyik kedvenc énekesemtől bámultam a kedvenc klippem, mert a srác hasonlít K-ra és van a klipben egy elképesztően béna mozdulata (ahogy felkéri a csajt, mert persze szerelmes szám), amit K. is pontosan így csinál. De egyébként az egész teljesen olyan, ahogy néz a csajra... tökre ismerem ezeket a pillantásokat. Visszakérdeztem: “Amennyiben?”

Mr50 síel a családjával, ráadásul épp a legdurvább krízist sikerült összehozni. Nyilván van összefüggés azzal, hogy K-t megint belerángattam az életembe, sőt tulajdonképpen biztos, tekintve, hogy már-már annyira harmonikus volt a viszony, hogy egyszerűen muszáj volt elrontanom. Ennek örömére ügyesen töröltem is a beszélgetéseket és alaposan kivertem a fejemből, amikor szerdán elment sikerült azt mondania, hogy egy kis darabot a szívéből itt hagy. Nevetve közöltem, hogy ez volt a nap legnagyobb hazugsága és tuti ránk szakad a plafon. Odébb rángatott, már nem tudom mi volt végül az interakció, de ültem a cipőtartón, guggolt előttem és fejcsóválva az ölembe rejtette az arcát “olyan vagy!” felkiáltással. 

Persze értelmesebb lenne leírni az egészet előről. A dolog ugyanis azzal kezdődött, hogy márciusra (január eleje volt!) és a nyárra kivettünk szabit, hogy elutazunk együtt pár napra. Kivette a három napot és megkérdezte, hogy vmi városban akarok-e vele múzeumozni vagy lustálkodni valahol. Mire közöltem, hogy csehül állok anyagilag, nem repülök idén sehova. De neki van mittoménmije, és gratis. Ez volt az a pillanat, amikor magamban, gondolatban akkorát fékeztem, hogy az égig felhallatszott a fékcsikorgás a legnagyobb lármában is. (Szerencsére Mr50 füldugót hord, így ebből semmi nem jutott el hozzá.) Hogy ez már túl szép. És ez a pasas nem hozzám tartozik! És nem veszem el azt, ami annak a másik nőnek járna, menjen vele múzeumba! Miért nem őt viszi kettesben nyaralni? Miért nem a házasságán dolgozik? Mit keresek én ebben a sztoriban?

Nincsenek válaszaim. Amikor csütörtök este (már a síelésből) írta, hogy de mi nem jelentünk igazi veszélyt egymás számára, még jobban berágtam. Teljesen logikátlanul egyébként, mert igaza van. De mi a fenének írja le?  Minek mond olyat, ha emberként nem lennék érdekes, már vége lenne? Minek súgtam a fülébe, hogy hétfő este (miközben K-val tisztáztam - főleg magamban - hogy akkor 2 hét) az ember hiányzott, hogy nem szeretném utána sem elveszíteni. Na, ebbe a vallomásba csörgött bele az óra.  A kurva vekker szerda este mindent elrontott. Először ezt. Aztán belebonyolódtunk a bdsm részbe. Az otthonról hozott, állítólag hazaugrott érte, de szerintem meg a másik nőjénél volt, rajta volt a szaga a nőnek, kis híján el is küldtem tusolni. Ráadásul a szerencsét hozó alsógatyája volt rajta, még meg is jegyeztem, mire közölte, hogy gyakran hordja. Annyiban hagytam, hiába baromság, mert pont az ellenkezőjét mondta, amikor a nyáron rajta volt, mert tényleg kellett neki a mázli.

Szóval az eleje teljesen oké volt, de aztán meg belekezdett a durvább részbe és ütött volna tovább, holott már ordítottam (cseszettül fájt) és jobb híján magzatpózba rántottam a testem. Erre megszólalt a vekkere. Mondtam, hogy akkor menjen zuhanyozni egyedül és mennie kell. De hogy még van idő és hiányzik a pléd... de nem nyúlt a pléd után, nem csinált semmit, csak feküdt és bámult rám. Ezúttal nem tudtam egyedül kimászni a gödörből, és itt nem arról volt szó, hogy fojtogató lett volna az ölelés, hanem nem volt ölelés egyáltalán.

Közben elkezdte magyarázni, hogy de megegyeztünk, hogy a kvázi levezetésre mindig van idő. Csakhogy én addigra már totálisan bezártam. És kissé hisztisen közöltem, hogy de az életemben semmi sem biztos, nincs benne fogódzó, minden változik. De hogy ő, meg hogy ez a barátság...  Végül engedtem a gyengéd erőszaknak, és szépen hagytam magam, a testem tette a dolgát, de a lelkem akkor már sehol nem volt. Pontosabban szorosra csuktam a szemem és K-ra gondoltam. Nem igazán tudtam becsapni magam, mert Mr50 kisebb és törékenyebb. (Mondjuk, hozzám képest persze nem, de K. igazi óriás.) És akkor erre jött azzal, hogy neki már nem megy a fizikai kielégülés, csak érzelmileg, hogy ezt értem-e. Igent mondtam, de visított bennem, hogy igen, mert ott volt ma a másik nő! 

Ezek után simán kiengedtem csók nélkül az ajtón, persze visszalépett, hogy megcsókoljon, de valami bennem eltörött, de nagyon. Ja, a bizalom. 

Ennek örömére a csütörtöki edzés elképesztően ó volt, a kedvenc edzőtársam (a másik óriás) még utánam szólt kifelé menet, hogy neki szüksége van egy extra ölelésre. Nem különösebben tiltakoztam, mert nekem is jól esett. Tulajdonképpen, amikor felöltözve kiestem az ajtón és hangosan megszólított és rögvest megölelt, hogy nevetve összeborzolhassam a haját, esett le, hogy mennyire nagy szükségem volt erre. Persze kitört a röhögés, el is vicceltük a dolgot, de azért a parkolóban még állva maradtunk, és végighallgathattam a macskát, a munkahelyi dolgokat, hogy törölte magát a date portálokról, mert a csajok nem értik, hogy a vívás stb. fontos neki és egy idő után mindegyik hisztizik. Bevezetődött a puszi, de ez még az saját megítélésem szerint is egyenes irányban halad egy szeretői, esetleg egy normális kapcsolat felé. Az is világos, hogy igazából a 9 év korkülönbség csak nekem okoz problémát. Ebből még lehet, hogy mégiscsak lesz egy viszony.

Hazaértem, ültem a kádban, bámultam az edzés előtti üzenetváltást Mr50-vel, aztán folytattuk is... “me: határozottan visszafogottan? ember, úgy néz ki a nyakam! mindkét oldalon! és határozottan nem érte meg... nincs kedvem veszekedni, megyek edzeni... Mr50: Jó szórakozást! Vigyázz magadra és hányd kardélre a srácokat! me: nagyon vicces! tuti nem teszek kiraktaba pár dolgot a nyomok nyomán... btw mivel a végén csak kíntatva voltam, feloldás nélkül... csak a negatív és a csalódás maradt meg... tehát, komolyan kérlek, ne kezdj többé ilyesmibe, ha szűkös az idő... Mr50: szerelek - sorry; nem fog többé előfordulni me: mit írtál tulajdonképpen napközben? nem tudtam elolvasni Mr50: csak duma - semmi fontos me: pontosan ezért! tehát?! Mr50: csak, hogy nekem tegnap... minegy már, most tisztáztuk éppen... (két órával és egy edzéssel később) me: mit? tegnap az eleje teljesen jó volt, csak a vége volt pocsék - ami az én hibám  Az edzés übercool volt... megint happy vagyok és izzadt... kipirosodott arcú, fénylő szemű... Mr50: örülök! ölellek... (egy órával később)  me: ennek ellenére szeretnék visszajelzést... fontos... ma különben azzal a sráccal edzettem, akivel nagyon egy rugóra jár az agyunk, végre bekattantak dolgok... no lám, ha az ember azonos logikával gondolkodik, mennyit tesz... és ha soha semmit nem mondasz, nehezebb, segíts és tanulok! Mr50: most épp semmit nem értek. Kérdezz egyenesen kérlek! Sokszor az az érzésem, túlságosan megérintenek a kérdések, és a pszt-ed és a brutális visszautasításod túl sok nekem. Mindegy - nagyon szeretlek, úgy ahogy vagy a pánvélod nélkül. Megértettem, hogy nehéz neked, határozottan nem jelentek veszélyt számodra vagy te számomra.  Bízz bennem kérlek továbbra is (csodállak érte ezidáig), de hidd el, ha mondok valamit, kevesebbet hazudok mint gondolod. Nem tudok a srácokkal tartani, nem akarok semmit bizonyítani, úgy gondolom, mindketten túlságosan belénk nevelten reagálunk vagy túl őszinték vagyunk. Sokat tanulok veled és nyitott vagyok az újra, szociálisan is. Vagy éppen pont az, amit annyira értékelek és élvezek benned.  me:  “túlságosan megérintenek a kérdések, és a pszt-ed és a brutális visszautasításod túl sok nekem.” - ez mit is jelent pontosan? példa? Mr50: Amikor tegnap csörgött a vekker, és mondtam, hogy rendben illetve olyan elutasító voltál, de végülis mégiscsak élveztük az időt és lezártuk. Láttam a tekinted, éreztelek és mégis azt írod, nem volt már semmi. És ez az én hibám, hogy nem közvetítettem, hogy van időm számodra és az összebújás nem csak nekem kell (nem hiszem el neked!), szeretem ezt az időt, a lélegzeted, ahogy ellazulsz... Miss you! (és kilépett a beszélgetésből) me:  a fájdalmat kiállni sokkal könnyebb, mint hogy újra a közelembe engedjelek... és a kurva óra miatt tegnap már nem sikerült... ma nem is akartam edzeni menni (mint tudod, koncertre készültem), de sikerült kiengednem a dühöm és olyan emberekkel lenni, akik úgy fogadnak el és szeretnek, amilyen tényleg vagyok... elképesztően sokat jelentett, hogy beszéltél közben hozzám tegnap... nem (csak) a hangod miatt, inkább a visszajelzés, hogy amit eddig csak sejtettem, az helyes... és a könnyű kritikát megértettem és elfogadom. Köszönet érte! És még valami... segítség vagy ilyesmi... ha annyira egyértelműen visszahúzódom, mint tegnap... és tudod, hogy van még idő megaminden, akkor egy ölelés és egy “hey, itt vagyok!” segít... tényleg... miss you tooo (látta.... no comment)”

Közben írt K., hogy “abban, hogy látni akarjuk egymást”. Visszaírtam, hogy “ne kerülgesd kérlek a forró kását... Ha nem jó, nincs időd/kedved egyszerűen mondd le... ha igen, akkor kérlek ne kétellkedj!”

Mi van ezekkel a pasasokkal?

[masikelet]

Otthon

Benne van a horgony, benne van az otthon, benne van a meleg, a kapaszkodó. Annyi minden mást írhatott volna, ami adekvált és pozitív lett volna. De tudta, pontosan érezte, hogy mit jelentünk egymásnak: “itt leszek neked.”  Nem kellett a gyere, a hiányzol, a semmi. Hiszen úgyis világos. 

Két pohár bor és egy beszélgetés után tegnap írtam K-nak. Mert végiggondoltam, ha ennyire hiányzik, ha néha csak úgy tudok elaludni, ha őt, a forróságát, az ölelő karját érzem magam köré... ha ő nyilván ugyanezt érzi, mert még mindig jelenlévő az online térben... akkor végülis miféle szégyellős szemérem tart minket vissza?! 

én: a világ leghülyébb kérdése következik, mit csinálsz  két hét múlva hétvégén? K. Kedves! Tegnap gondoltam rád! szombaton munka meg szülinapi buli. A vasárnap szabad. én: jó... akkor már a vasárnap se szabad, kérlek... abszolút logikátlan, crazy... megaminden... van kedved? egyszerűen csak egy kis idő magunknak, semmit sem hozzágondolva... K: Ok. Itt vagyok neked. lefoglalva. én: jól hangzik! akkor egyszerűen csak beugrom... hamarosan!  (véletlenül felhívtam)  K: megbeszélésem van... sajna egyáltalán nem tudok telefonálni de valószínűleg úgyis véletlen volt  én: pontosan, ügyetlenkedem megint elvágtam az ujjam és még eléggé fáj K: te édes kis kaotikus én: mondta a szuperkaotikus úr  K: ... tja... (csók smile)  én: mi ketten, teljesen lehetetlenek vagyunk K: igen, azt tudom én. én is 

Hát így. 1,5 hét múlva hazaérek. 1,5 hét múlva igenis belebújok a karjába. És fütyülök rá, hogy mi lesz azután. Túlságosan is hiányzott. Túlságosan is felnőtt és felelősségteljes vagyok már, minek tagadjuk meg magunkat egymástól?! Az élet így is úgyis kicsellózik velünk.

Holnap pedig jön Mr50. A gyönyörű, mély beszélgetéseinket nem írom most le.  Ma azt írtam neki végzetül: “Neked semmivel sem könnyebb a kezembe tenni a kezed. Pont annyi bizalmat és bátorságot igényel. Tudom.”

Nem akarok tudni a családjáról, nem akarom belelátni őt az egyik kuncsaftba a cégnél. Miközben azt is írtam, hogy “bizonyos értelemben vak akarok maradni”  Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a felesége tudja, hogy van valakije. Miközben konstatálta, hogy tulajdonképpen jól jár, miközben persze rosszul is, nyilván. Ahogy én is.  Tulajdonképpen ebben a sztoriban senki sem jár jól, mert mindenki töredéket kap a másikból és töredéket mutathat meg önmagából.  Tulajdonképpen ebben a sztoriban mindenki nyer, mert különböző, eddig soha sem mert oldalait tudja kiélni, megélni a meglévők elveszítése nélkül. A teljes felelősség vállalása nélkül. 

Miközben ott a 1,5 hét visszaszámlálás. Belépni a jól ismert ajtón. Kilépni a csizmából, rámosolyogni a macskára... És megállni K-val szemben. Nézni azt a kedves, kedves arcot... és megérinteni újra egymás lelkét és feldobni a csillagokig, hogy biztonságban landoljunk csillagporosan egymás tenyerén...

Giccses? Lehet... 

[masikelet]

nonsense

Mr50 nekiállt a nyaralást tervezni. Nyárit. 3-4 napost.

A keddi edzésen még be sem léptem az öltözőbe a kedvenc óriás edzőpartnerem már tárta is a karját, hogy hello. És folyton vegzáltak a srácok, és kártyáztunk utána, meg voltunk, jöttünk-mentünk. Megint kívülállóan otthon éreztem magam. Még mindig ritkán beszélek és sokat hallgatok. Miközben ma a kedvenc óriás rámcsetelt (gondolom meglátta, hogy online vagyok - tök véletlenül hagytam online a chatet), hogy ő unatkozik. Röhögtem egy nagyot, bírom a srácot. Ölelgetni is szeretem, de ez asszem kölcsönös, mondjuk engem simán dobálnak a levegőbe is, mert közel s távol a legkisebb és vélhetően legkönnyebb vagyok.  Kicsit dobtam egy hátast, mikor kiderült, hogy a növényekkel fogflalkozás szinten dolgozó csaj nem ismeri a római számokat, de azért elmagyaráztuk neki. És kaptam rendes bókot is, hogy látszik, hogy nem csak szellemtudományos vagyok.

Mr50 meg tegnap megtapasztalta egy új oldalam. Amikor fáradt, stresszes, kizsigerelt PMS-ben erősen szenvedő vagyok. Majdnem összevesztünk. Mert közölte, hogy igen, ő is észrevette, hogy felszedtem pár kilót, de igen, izom is. Mondom neki, nem, hanem a ciklusom. Mire közölte, hogy ne kérdezzek olyat, amire őszinte választ fog adni. Elég csúnyán nézhettem rá, amikor a fejéhez vágtam, hogy és miért is nekem kell vigyázni? Ez mennyire tipikus férfi már. Ismerős lehetett neki a mondat vagy a hangsúly, mert így jobban belegondolva ilyen elkerekedett és rémült férfitekintetet már jó rég nem láttam.  Ettől aztán rögvest le is csihadt bennem a harag. Egyrészt tényleg felszedtem pár kilót, másrészt tényleg minek jártatom a számat, harmadrészt ennyit nem ért az egész. Ezt mint kiderült sikerült hangosan is kimondani, mert erre méginkább elkerekedtek a szemei.  Bár ez az egész már azután volt, hogy kibőgtem magam. Mint valami 5 IQ pontos liba. Már épp belebonyolódtam volna a PMS tüneteibe, amikor a számra tette a kezét, hogy csönd. pontosabban a szám fölé. Nem bírtam ki, nagy komolyan közöltem, hogy igen, pont ott lenne a bajuszom, ha pasi lennék... Ezen persze csak röhögni lehetett, tehát röhögtünk.

 Isten tudja hogyan a bárpultnál kötöttünk ki, teljes békességben, mikor is a törpecsimpánzokhoz hasonlított minket, és örült, mint valami gyerek, hogy nem tudtam, azok meg kik. Persze utánakerestem a neten, egy mondat után rávigyorogtam, hogy ja, a bonobók, miért nem azt mondod! Nem tudom már mit válaszolt erre, de végeredményben egyszerűen csak közel léptem hozzá és belebújtam a karjába, hogy ma másképp van rá szükségem... Csak álltunk, kicsit ringatott. És kaptam egy csókot a homlokomra. Többet jelentett, mint bármilyen vallomás.

Persze aztán nem hagytuk, hogy rányomja a bélyegét a kissé hisztis napom a hangulatra, de éppenséggel odafigyelt, hogy ne menjünk extremitásba. Így is sok új volt megint és sikerült olyan sorozatorgazmusba torkollnia nála, amilyet pasitól még nem láttam. Teljesen le voltam nyűgözve.

Továbbá kiderült, hogy tulajdonképp hogyan szereti a blow jobot, kicsit nehezen nyögte ugyan ki, mert hát az önkielégítés mégiscsak intim dolog, mondta ő. Ezen sem sikerült fennakadnom, amit meg is jegyzet, hogy velem/nekem könnyű ilyenekről beszélni. Erre bezzeg én meresztettem a szemeim, hogy hát, de nekem meg az a furi, ha vki nem záros határidőn belül teregeti a dolgait.

Mélyen elgondolkodtam aztán, hogy miért olyan nagy dolog ez. Végeredményben mindenki önkielégít, mindenki néz pornót, innentől kezdve meg akár beszélhet is róla, úgysem titok. Tuti ufo vagyok, de nagyjából ez az utolsó dolog, amin fennakadnék.

De különben is, azt isten megáldja, másom sincs, mint takargatni való kék foltom, amit az edzésre szoktam fogni, az edzésig, ahol meg inkább izzadok a hosszúujjúban... 

Hát most nyaralást tervez... Mintha nem lenne bőven elég a pillanat... az a sok, végtelenül intim pillanat...

[masikelet]

királylány

...mert HerrEwiggel helyreállt a rend. Csak úgy eszembe jut és ráírok, ő meg válaszol. 

MsRealista szerint, miután kinyafogtam magam a mai MrPerfekttel való randi után - nagyon jujj volt! -, szóval közölte, hogy persze foglalt vagy. És ebben maradéktalanul igaza is van, bár ő csak Mr50-re gondolt...

Ma egyébként megtaláltam a tasakokat a mélyhűtős zacskókkal... szóval álltam a kamraajtóban a kezemben a cuccokkal és bőgtem. Hurrá!

Aztán a félreértés MrPerfekttel. Most komolyan? Az ember megbeszél valamit és nem veszik komolyan? Hogy ő azt hitte, miután nem kisregényben válaszoltam, hogy akkor kuka. Ezek után a fürdőzést lemondtam, azért ideugrott, megette, amit összefőzőcskéztem és jól érezte magát. Konkrétan ő szedett nekem a saját főztömből! És aztán elnyúlt a kanapén! És kibontott bort hozott... 

Vagy nagyon öreg vagyok vagy én nem is tudom. Ilyesmi lassan 9 hónap után se jutna Mr50 eszébe. Az más kérdés vagyis hát a fene tudja, de ő nem zavar. 

Azt hiszem, MrPerfektben leginkább az zavart, hogy egyáltalán nem értette a humorom. Semmi kölykös sincs benne. Úgyhogy ennek a sztorinak itt lőttek.

Mr50-ben, HerrEwigben és K-ban is azt szeretem, hogy minden további nélkül replikáznak velem, értik a humorom, tudnak elképesztően kölykösek és kisfiúsak lenni, miközben gyönyörűbb férfiak a világon nincsenek. 

Most eszembe jutott HerrEwig az egyik legkedvesebb emlékem, ahogy ott állt anno és várt, nyitott kabátban, csupa öröm volt az arcán, ahogy meglátott, az, hogy ott állt a tömegben a január eleji estében. 

Igaza van MsRealistának,  ennél foglaltabb nemigen lehetnék.  Holnap reggel majd halkan nyílik az ajtó, hogy pörögve zuhanjunk az érzékviharba. 

Hallgatom Ed Sheerant, de K-t hallom, az ő arcát látom és az elszúrt lehetőségeinket...

Újra érzem, hogy talán jó volna nekidőlni valakinek, éjszaka nem a nyomasztó gondokra ébredni és forgolódni hosszú órákig. Aztán reggel a kávé illatából tudni, hogy megoldható minden, csak ezt a végtelenített fáradságot, ezt lenne jó kialudni.

Az élet meg szép és a szerelem úgyis csak egy legenda...

Mr50 tegnap hajnali ölelése jut eszembe, bulizni lehetett a hétvégén, érződött az illatán, de csak finoman jegyeztem meg. Szerinte a borotvahabot éreztem, én meg ráhagytam. Végeredményben mindegy, mert mindenhonnan ide menekül, szakad ki belőle a megkönnyebbülés, miközben a teste elárulja, ahogy önkéntelen mozdulattal átfogja a derekam és a vállam, miközben pedig ő van felül, de amikor én voltam sem a csípőm irányította, hanem az ölelésbe bújt. 

És nekem is jó volt beleveszni ebbe a szoros pillanatnyi szeretetbe. 

Talán nyomasztja is kicsit, hogy csak kap és hogy annyira működőképes az egész. Mert nem érti, hogy a létezése, a megbízhatósága, a szeretete olyan támasz, amilyenem még nem volt soha. És ez nekem épp sokat megér. :)

[masikelet]

A munka öröme

Tegnap kimostam végül a plédünket és belőle az illatát. Önkínzás volt az is, csak forogtam este tizenegy körül a takaró alatt, amikor végül feladtam a munkát. Nem megy, gondoltam, cselekvésképtelenné tett.

Miközben persze egész este írtam, dolgoztam. Nem öntöttem magamnak, csak az általa hozott fehérbort ki. Átnéztem a Terapeuta által kérteket, nyomasztani kezdett az is, mert már világosan látszott, amit az első perctől világosan éreztem, ebből sértődés lesz. 

Belefúrtam a fejem a párnába, de a képek és érzések nem hagytak nyugodni. Benne voltam újra a szerdában, abban, ahogy felemelem rá a tekintetem és le kell sütnöm, mert érzem kiáradni magam. Ilyen lehet, hát a férfiaknak, emlékszem, erre gondoltam, de csak olyan mellékesen, és aztán csak mellékesen konstatáltam, hogy hohó, ezt lehet szabályozni egy ponton túl. Tegnap este aztán megrészegített a felismerés mégis. 

És a pillanat szépsége, ahogy elengedett, lendületből felültem és kifolyt belőlem a közös gyönyör. Szerinte a legérzékibb pillanata volt az estének. Tulajdonképpen szerintem is. A legszebb meg tagadhatatlanul az, amikor főzés közben nyújtottam a kezem, ő meg próbálta öngúnnyal elütni, hogy egy pasas, aki nem tud táncolni. De a végén a hamiskás, bátorító mosolyomnak nem tudott ellenállni...

Már aludhattam, így csak éjjel láttam, hogy azért a jó éjt az nem maradt el az estéből. Másnap délelőtt álmosan, morcosan tévelyegtem a lakásban, befejeztem egy szöveget, amikor írt, hogy na, bulizni voltál tegnap? minden oké? Persze nem válaszoltam reggel. Ő meg gondolom, ahogy amúgy én is, rögtön rémeket lát. Végül visszaírtam, hogy épp tudományos szövegeket olvasok a kutatási témámban, amúgy nincs semmi különös.

Ülök a fotelben és arra a boldog pillanatra gondolok, amikor itt ültünk egymáshoz préselődve a pléd alatt karácsony előtt és zenét hallgattunk...

De a rövid chat és a reggeli üzenet olyan extra energiát adott, hogy rég hallogatott dolgokat voltam képes mozgásba hozni, és végigdolgoztam az egész napot. Még festettem is. Találtam egy ötletet, csináltam belőle egy alternatív naplementét... 

[masikelet]

következmény

“dolgozom négyig, elintézek ezt-azt és hazamegyek a hétvégére...” és eltűnt, mikor reggel még úgy köszönt, hogy jó reggelt koránkelő!

MsRealista egyetért azzal, hogy ezt most muszáj volt, mind a kettőnk érdekében. Meg, hogy nem csupán beleképzeltem a hidegséget (bár a cégtől mindig másképp ír), hanem benne is volt, mert csak így lehet visszanyerni a koncentrációt. A fejünkben lévő képektől úgyse szabadulunk.

Mert szerdán reggel beugrott a kulcsért, kicsit odébb toltam, hogy a drága kuncsaft ne lássa, egy csókra, de az első hangra szét is rebbentünk mint a rajtakapott kamaszok. Azt hittem, hogy majd előttem nem sokkal idejön, aztán hoz vhonnan valami kaját.

Nem, Mr50 fogta magát és bevásárolt. Úgyhogy most van egy újabb üveg mézem (majd a hajamra kenem vagy mi), rendes tengeri sóm (sznobék... elve ilyen van a malomban, na mindegy) meg chilinemtommim, de jól néz ki. És olyan vacsorát kaptam (fekete rizs, lazac, mártás... mindezt különféle műanyag zacskókban cipelte - lehet, hogy előre főzte a szószt vagy úgy maradt?), hogy jobb ötlet híján szó nélkül tömtem a buksi fejem. Nem kifejezetten tudtam/tudok mit kezdeni a dologgal. Hiába mutatja a logika, hogy gyakorlatilag 3/4 éve főzőcskézek és borozunk az én kontómra és az én lakásomban...

Hiába tudom, hogy a szabadságán lógott meg otthonról és kvártélyozta bw magát hozzám, konkrétan a pléd alatt találtam, a céges laptop az asztalon, a hangszórós kockához extra kábelt vett, ráadásul itthagyta, hogy neki nem kell... Előkészítette a lakás különféle zugait (a kölykszoba és a sufni gondosan bezárva, a hivatalos cuccaim elpakolva, kulcs nálam... bizalom, rulez - tuti megpróbált benyitni)... zenét hallgatott, és ki tudja mire gondolt, de roppant náthásnak hangzott, mégsem fújt egyszer sem orrot, sőt a náthás hang eltűnt. Sírt. Feküdt az ágyunkban az üres lakásban és sírt.

De nem ez volt a legmegrázóbb az estében. amikor hazaértem persze egymásnak estünk, dfe komolyan vette az írásos kérésem és rendesen szeretkeztünk. Már majdnem rászóltam, mert egyszerűen nem volt elég. Nem az én pasim volt, hanem egy idegen. Aztán átfordult a dolog a végére. Úgy fixálta a csuklóm, hogy ki tudjam húzni és a lábammal is tudtam mozogni. És irdatlan nagyot húzott pálcával a seggemre. Előtte a kedvenc játékszere például fájt, de határesetes volt csak. És nem hagyta abba. Mindig megnyugtatott, mindig ott volt, de folytatta. Egyikünk sem tudta, hol lesz a határ, amikor nem bírtam és zokogva a párnába fúrtam a fejem: “gyűlöllek!” Halhatta már párszor, mert nem reagált, én meg nem vágtam hozzá, hogy szadista stb. Hanem hagytam, hogy átöleljen, hogy a hátamra fordítson. És csak néztem rá remegve: “muszáj csinálnom valamit a félelmemmel.”  És csak néztünk egymásra. “Félek tőled.” Ilyen szoros, gyengéden még soha senki. Engem. “Sohasem kell félned tőlem.” Szorította az arcához az arcom, préselte magát belém, de a hangjában ott volt minden. Az a zokogó hang volt, mint amikor a csúcsra ér, de most más volt a rettenet benne. “Azt akarom, hogy most csak te. Nélkülem.” Persze nem tudtam megállni, hogy ne száguldjak vele az időtlen örökkévalóságba, de tartottam a két tenyerem közt erősen a fejét. Most ő akarta megszakítani a kapcsolatot, de nem hagytam.  Már tudom, miért nem tud a szemembe nézni, képtelen tartani magát. Ilyen közelséget csak egyszer éltem meg, tavaly, amikor HerrEwiggel közöltem a telefonban, hogy szeretlek, te meg engem... 

És amikor próbálod elmarháskodni, meg komolyan mondani, hogy tudom, mikor mégy, jövök veled, mondta ő. De nekem kellett kimondanom, hogy az normális, az intenzitás növekedésével, hogy kimondok bizonyos dolgokat, amiket eddig is így gondoltam, csak épp gátat vetett neki az önkontrollom. Hogy a nem, az csak az adott alkalomra érvényes.

Kicsire gömbölyödtem, vissza magzatpózba, magamba. Sütött a hátamba az elutasítás fájdalma, hogy kizárom. Ölelt volna azért, de benne volt a magány és eldobottság. Körém csavartam a kezét, karját. Beburkoltam magam vele, a mozduló lábát is magamra húztam, köré tekertem az enyém. Nem bírtam moccanni percekig. Hazaértünk akkor és ott egymásban. 

Később aztán rendesen heverésztünk, sok időnk nem volt már, de nem bírta ki, és hetek óta most először újra megcsókolta a halántékom. 

Jöhet bármilyen hideg, bármilyen jégeső és istenverése és ezerszer is belepusztulhatok majd a végén, hiába mostam ma ki az illatunk a plédemből, annak a plédnek mostmár mindig otthonillata lesz. 

Most értettem meg, lehet ezer másik nő, lehet feleség, minden lehet... nem nekem kell a nagyobb bizalom. És nem véletlenül tartott eddig. Nem szerelem. Ez annál sokkal több. 

Ennyire csak HerrEwigben bízom meg, senki másban a földkerekségen. Ennyire csak HerrEwiget ismerem. Ilyen mélyen, zsigerből. Vele hosszú évek munkájaként már úgy beszélgetünk, hogy a régi vitáinkban most már elhangzik, hogy igazad van, meggyőzhetnélek, de tisztellek annyira...

Valami nagyon lényegit értettem meg. Van, ami jobban köt a születésnél és a halálnál. Amikor leteszed a titkaid, vakon. Megőrzi, talán nem is tud róla, mert neki magától értetődő és nem titok, hiszen rólad szól, hozzád tartozik, ahhoz a lényeghez, amit csak kevesenek mutatsz meg. És nem beszél róla, mert neked ő más, és elfogadod, hogy másképp ismered, érzed.  A létezésünk alján a nehézségi súly, ami a lényegünk, azt ismeritek, azzal kötődtök. Jobban, mint a hegymászók. Jobban, mint a hajósok a tengeren. Jobban, mint a katonák a lövészárokban.

Vagy csak az egészet beképzelem...