menedeked

[menedeked]

I am sooo happy having u in my life

[menedeked]

Néha összezavarsz

Néha kiakadok

Néha veszekszünk

Néha nem beszélünk

Néha nem tudom mit tegyek

Néha kiabálunk

Néha pedig nem törődünk a másikkal

De

Ezek után sem mondok le Rólad.

[menedeked]

Csak reménykedni tudok, hogy valaki látja a tumblim és észreveszi hogy baj van.

Remélem tudod, hogy igazából nem is valaki kell, hanem Te.

[menedeked]

PAST

Mindig azt mondták hogy ne adjak neki második esélyt. Nem fog megváltozni. Ő nem ilyen.

Nem, persze...

Szakításunk után pár nappal, a depresszió kellős közepén, nagy nehezen képes voltam visszamenni a kollégiumba, ahol ezelőtt együtt töltöttünk minden délutánt, estét. Ami aznapra teljesen a pokol kapujává vált, ami egy héttel azelőtt még a mennyországnak számított. Hát visszajöttem, és túl leszek rajtad, mert te eldobtál, mert nem kellett neked az a minden amit én adtam neked. Jó. Készen állok.

Majd...

A kollégium mögé pillantva...

Ott voltál. Készen állok? Dehogy, mikor megy a következő vonat haza? Nem. Mély levegő, szembenézek vele. Vagyis veled. Vagy, várj, veletek?!

Ott voltál. Vele. És... Ráadásul ketten. Idáig tartott a mély levegő, a készen állok. Újra padlón. Amit egy héten keresztül építettem fel kis bátorság, hogy márpedig túlélem és igenis megmutatom neked hogy kit dobtál el, rögtön szertefoszlott. Újra. A. Padlón. Miattad.

Nem fog megváltozni?

Sajnos, vagy nem sajnos, de megtud. És meg is fog változni. Megfog, mert rájön. Minden egyes pillanatban bánni fogja, bánni fogja hogy mit tett, szenvedni fog, jobban mint bárki más. És nem sajnáltatni fogja magát. Feláll és ahogy lehet, jön. Helyrehozza. Látod rajta hogy sírt, hogy kivan, hogy teljesen maga alatt van, és téged néz. És nézni is fog.

Mert egy évvel később...

Itt ülök Vele, ketten, és boldogok vagyunk. Van második esély. Mindenkinek jár, mindenki megadhatja és megkaphatja.

❤️

Ne félj, tedd meg, amíg nem késő. Amíg nem próbálod meg, biztos hogy padlón maradsz.

[menedeked]

Tudod,

Néha elgondolkozom azon vajon te is annyit gondolkozol rajtunk mint én. Eszedbe jutnak-e a régi dolgok, miken mentünk keresztül ahhoz hogy ma itt tartsunk. Hogy neked is bekönnyeznek-e a szemeid amikor látod magad előtt ahogy találkozgatunk, ahogy kezdődik kialakulni az egész. Hogy érzed-e ugyanazt a varázst mint akkor. Mert én még mindig.

[menedeked]

Ha a fiúk szemmel tudnának baszni, megvakulnának az AIDS-től.

[menedeked]

Sosem voltam még ennyire rosszul attól, hogy nem látlak egy hétig. Hiányzol.

[menedeked]

Megéri?

Sosem volt még ilyen dobozom. Tudod, amibe elpakolom az emlékeket. Mert nem volt senki olyan aki annyit jelentett hogy külön hely kelljen nekik a szobámban. Vagy akár a szívemben. Sosem éreztem ekkora fájdalmat, mint akkor amikor láttam minden tőled kapott dolgomat egy helyen. A gondolat, hogy ezeknek nincs helye a szobám falán vagy akár a szívemben, szinte aludni alig hagyott. De még időben kapcsoltál. Igaz, nem tudnálak olyan hamar elfeledni, de az már rég rossz volt hogy ahhoz kellett folyamodjak hogy egy dobozba rakjak mindent. És az a megkönnyebbülés, vagy nem is tudom igazán, inkább valami olyasmi ez, mint amikor hosszú titkolózás után elmondod valakinek az igazat, rettegve a választól, ő mégis teljesen megértően és kedvesen viszonyul a dolgokhoz. Na ez valami hasonló. Amikor érzed hogy a sok idegeskedés, áldozathozás, reménykedés és álmatlan éjszaka nem volt hiába. Hacsak egy napig is azt éreztem hogy felesleges volt, hamar elszállt. Tudtam hogy te is úgy vagy mint én, tudtam hogy neked is legalább annyira fáj mint nekem. Mégis, meg kellett tegyem, hogy elteszem az emlékeket egy helyre, egy ideig távol magamtól, hogy tisztán lássam a dolgokat.

És most? Most itt állok az üres doboz mellett, minden a régi helyén, és én pityergek a boldogságtól. Kitartottam. És nem hiába.

[menedeked]

[menedeked]

[menedeked]

Bevallom neked a bűnöm,

én már nem akarlak elengedni.

[menedeked]

Belefáradtam

Belefáradtam már a sok próbálkozásba, a veszekedésekbe, az iskolába, abba, hogy nem vagyok elég jó, hogy állandóan hibás vagyok, hogy mindig én szeretek jobban, hogy mindig a szarban hagynak, hogy egy kicsit egyfolytában darabokra hullok, hogy csak én csalódok…belefáradtam egyszerűen már mindenbe.

[menedeked]

Nem értelek.

[menedeked]

058. Mond, mikor változtál meg ennyire?