mozinet

[mozinet]

:)

Enyedi Ildikó: Testről és lélekről // On body and soul

[mozinet]

the handmaiden (2016)

[mozinet]

Bódis Kriszta: “megérkeztem”. Márton Joci: “forradalmi”.

Már a traileren átjött. Kirak egy mostantólígyislehetet az asztalra, és már nem lehet leszedni. És nem úgy vagány, mint a mindent lehúzó sárm. Nem úgy, mint a vagányboltban minden kelléket beszerző szakember.

Hanem.

[mozinet]

Mozinet filmek ❤️‍🔥

Az Élősködők tényleg nagyszerű és mélyen elgondolkodtató film, bár nem vagyok benne biztos, hogy a dél-koreai állam tett bele pénzt. És a film alapján az is elképzelhető, hogy a dél-koreaiak nem is úgy gondolják, hogy a világ legjobb dolga dél-koreainak lenni. Az Élősködők rendezője legalábbis jó eséllyel nem így látja, engem az a film inkább elriasztott, nem az volt az első gondolatom utána, hogy milyen jó lehet Dél-Koreában élni.

ellenben a saul fia%!

[mozinet]

Boldog szulinapot!!!:)))

13 éves lett A hetedik sor közepe (bizony már 2009 májusa óta létezünk)! Az elmúlt pár esztendő itt is a túlélésről szólt, gyakorlatilag hobbioldalként (napi szinten 1 emberrel) a sok esztendőnyi munkába többször belehaltunk, feltámadtunk, vitt előre minket a függés, a “száll a kakukkos” őrület. Még próbáljuk elnyújtani a közös mozizást. Kösz a ministábnak, akik mellettünk voltak, vannak és még támogatnak is! A születésnaphoz dukál egy új videó, amit Bruzsa “Bab” Gábor barátunkkal kreáltunk. 

[mozinet]

ez is egy mozinet film :)

Belle (2021) | dir. Mamoru Hosoda

[mozinet]

The Worst Person in the World (Joachim Trier, 2021)

[mozinet]

I know you, Treeshaker, Son of the White Mare. I’ve known ever since you were just a tiny fetus in your mother’s womb, that someday we would do battle.

FEHÉRLÓFIA | SON OF THE WHITE MARE (1981) dir. Marcell Jankovics

[mozinet]

Mozinet filmek. Mindig.

The Handmaiden (2016) dir. Park Chan-wook // Portrait of a Lady on Fire (2019) dir. Céline Sciamma

[mozinet]

Falfúró | Szomjas György | 1986

[mozinet]

MÁR A MOZIKBAN!

The Worst Person in the World (Joachim Trier, 2021)

[mozinet]

Titán, 2021

Osztom Klág Dávid totális elképedését a Titán láttán, de az értelmezésben türelmesebb és makacsabb lennék, erősebbnek látom ugyanis a konnexiót a petárdaszerűen robbanó ötletek és fordulatok között, talán mégis vannak kulcsok, amikkel át lehet menekülni egyik konstelláció fojtogató teréből a másikba. Egy ilyen filmet nemigen lehet szeretni, de nehéz nem döbbenten bámulni, és jó tartósan motoszkál az ember elméjében. Csak néhány darabkát rántok ki a szövetből (ez a film kierőszakolja a durva metaforákat), egyszer láttam és nincs meg itthon, szóval az emlékezetemre fogok támaszkodni, ami megcsalhat itt-ott.

Fémbetét, protézis, szimuláció

A főszereplőnek kisgyermek korában egy baleset miatt titánlapot szerelnek a fejébe, innen indulunk. A neurológiai reakciói mérése pedig úgy zajlik, hogy egy komplett fémszerelvényt erősítenek a testére, minta a testének szövete kontinuumot alkotna a vázzal és a mérőpontokkal. Láthatóan ez egyben kicsit sok ennek a kislánynak. A baleset filmes prezentálása különleges, nem látunk sérült emberi testet, csak egy sérült autót kivülről, amelynek belsejében sejthetően maga a gyerek vált lövedékké az ütközéskor, és látjuk az egyetlen ponton kitörő oldalüveget, ahol a fej bezúzta (és magát is rajta). Ez a képi átfordítás zavarbaejtően emeli át a hangsúlyt a sérült humánról a sértő és sérülő gépre, és valami olyan érdeklődést alapoz meg a pusztító tárgy iránt, ami aztán Adrien mániákus autós vonzódásában is folytatódik. Az Adrien fején, a füle mellett, felett csigavonalban önmagába tekeredő, eltüntethetetlen seb, amely alatt a titán rejtőzik, innen nézve egyfajta vulva is, a behatolás pontja, nem véletlen, hogy Adrien kezdetben úgy öl, hogy az áldozatai fülén át döf egy hosszú hajtűt az agyukba. Létrehozza rajtuk is a test és fém eggyéolvadását, még ha ez az életükbe kerül is. A testbe illesztett fém hasonló tárgyiasulása például a piercing a csábító táncosnő mellbimbójában, amelyet Adrien először csókokkal kísérel meg magába olvasztani, majd kis híján kitépi a fogával (miközben a film fokozatról fokozatra érdeklődve követi az erotikusból kinövő elmélyülő fájdalmat). Mintha Adrien vágyai és cselekedetei egy ismétlési kényszer figurációi volnának, ahogyan saját helyzetét felfedezi/belevetíti/ rákényszeríti a környezetére. Akárhová tekint a saját sebe tátong vissza rá, ahol nem, ott meg maga üti oda azt a sebet.

(Aki arra számít, hogy autós ügyben a Ballard-Cronenberg vonal megy majd, csalódik, mert hamar véget ér az autós esztétika, a gépről leválik minden erotikus társítás. A felspécizett kocsi képében inkább egyfajta maszkulin fantázia veszi birtokba és termékenyíti meg Adrient, egy erőszakos, pusztító igény, amely fémes keménységével szétfeszíti a humán burkot. Az autó mint nemző lehetővé teszi, hogy a filmben kicsorduló vértől mindig elkülöníthessük Adrien vérét, amely sűrű és fekete mint a benzin, és nem engedi elvetni a sugallatot, hogy akinek ez kering az ereiben, az elpusztíthatatlan.)

A protézis nemcsak fémbetétként, hanem például a virtualitás metaforájában is visszaköszön, annak a digitálisan generált képvilágnak a megjelenésében, amely alig megkülönböztethető a valóságostól. A menekülő Adrien például olyan fiúvá akarja átszabni magát, akinek a kinézetéről csak egy elképzelt, morph eljárással fejlesztett kép van (milyen lenne ma a 17 éve eltűnt kisfiú?), egy nem létező ember képe, aki bármilyen lehetne, akár még olyan is, mint Adrien. Az átalakulás nem is annyira valakihez hasonlóvá válást jelent, mint inkább a sajáttól elhasonulást, a testi burok szokott jeleinek, hordozóinak megrongálását, levágott hajat, összetört orrot. lekötözött kebleket. Egy másik szinten kapcsolódik ehhez, hogy a tűzoltók gyakorlása meg szimulátoron zajlik, a néző nem is mindig lehet bizonyos benne, hogy a film ábrázolt univerzumán belül valódi, vagy gépileg generált tűzvész képét látja, amellyel küzdve a tűzoltók az életüket kockáztatják. A kapitány az egyik szimulátoros bevetés során ráadásul olyan látványt is tapasztal egy égő házban (egy kisgyermek izzó holttestét egy szekrényben, alighanem saját elveszett fiának egy alakmását), amely biztosan nem része a szoftver kínálatának (szóval a néző elé tárt látványban a szimulátor vetített képe, és a mániákus elme kivetülése is egybeolvad). A fiatal tűzoltót elpusztító tűzeset jelenetét például az utolsó előtti pillanatig szimulátoros jelenetnek képzeltem.És alighanem nézőként éppen azért fogadjuk el a félreértések, fel nem ismerések vígjátéki jeleneteit is a Titánban (egy fast forwardra kapcsolt terhességet átélő nő tartósan kelti azt a látszatot egy tágas férfiközösségben, hogy ő egy fiú), mert feltesszük, hogy a szereplők leginkább úgyis a saját fantazmagóriáikat látják maguk körül.

Haptikus hatások

Van egy izgalmas filmelméleti irány arról, hogy a mozi nézője testként van jelen a nézés élményében, és testekhez is viszonyul a vetítővásznon. Nemcsak a melodráma, a horror, vagy a pornó veszi célba a néző haptikus érzékelését, de a tömegfilm és a szerzői film is dolgozik vele. A tapintás persze metafora, nyilván nem tapogatjuk a vásznon kirajzolódó körvonlakat, de kétségtelenül nem csak a nézés, hallás kognitív készségét invesztáljuk a moziba, hanem valami olyan érzékszervi közelséget is, ami érintésszerű. A film testies orientációját az ábrázolt testek viszonyaiban, történéseiben és a nézőre gyakorolt testi hatásokban is nyomon lehet követni. Vegyünk néhány példát ebben a sorrendben. A film első felében tomboló grafikus erőszak olyan jelenetekben bomlik ki, amelyekben a gyilkos többnyire magához öleli áldozatait, birkózik velük, többször is szex fordul át gyilkosságba, a vágy intimitása a pusztítás intimitásába (többé-kevésbé vizuális közhely ezek hasonlósága, mondjuk a Ryan közlemény szuronyos jelenetében, ahol a penge lassú behatolása közben csak az összekapaszkodó testeket látjuk és a csitító suttogást halljuk). Adrien többször szinte gyengéden pihen meg áldozatai testén, mellkasán, kifújja magát mielőtt fegyverét beléjük döfi, mintha a testekkel az ölés előtti pillanat közelségében kötne igazán békét. Nehezen elviselhetőek, de végtelenül érdekesek a saját testen végrehajtott módosítások jelenetei is, elsősorban amikor Adrien legyártja magából a fiktív fiút. Tényleg, de tényleg baromi nehéz lehet az embernek annyira kívül lépnie a saját humánumán, hogy egy ökölcsapással össze tudja törni a saját orrát (egyszerre lenni saját magunknak és a magunkra irányuló külső erőszaknak), én is inkább a mosdókagyló szélét választanám.

Hasonlóan fájdalmas nézni a tűzoltókapitányt, aki az öregedés, gyengülés ellensúlyozására férfihormont fecskendez magába, és minden este megszenvedi a beérkező anyag löketszerű hatását. Sokszorozó tükörben szeretné aztán látni a visszanyert ifjúi erőt, de csak egy vérvörös, megkínzott, formájától búcsúzó emberi test tekint rá vissza. 

Mókás részlet itt, hogy a kapitány számára a tesztgyakorlat, amin a saját kudarcát méri, a muscle up, vagyis hogy az már nem megy. Nekem még megy, igaz, csak gyűrűn csinálom. Szóval ha úgy találtok rám egyszer a fürdőszoba kövén, hogy egy injekciós tű áll ki a seggemből, akkor tudjátok, hogy már nem sikerült a muscle up.

És akkor ott van az a hatás, amit egy film a néző testére gyakorol, a Titán ezzel sem fukarkodik. Ott van például a film elején a benzintől és tesztoszterontól kirobbanó autóshow, ahol Adrien vonagló, erotikus táncot lejt egy motorháztetőn, olyannyira összetapadva a kocsival, mintha aztán maga ez az előadás ébresztene vágyat a mechanikában. A film végéhez közeledve aztán megkapjuk a jelenet reprízét, amikor a bulizó tűzoltók feltuszkolják Adrient egy tűzoltóautó tetejére (érezzük a párhuzamot), ahol elcsúfítva, fiúruhában nagyjából ugyanazt az érzéki táncot pörgeti le. A néző pedig szépen szembetalálkozik a saját testi reakciójával is. Ha az első jelenet felébresztette a vágyát, akkor a második jelenet szinte azonos mozdulatsora ugyanazzal a nővel hogyan hat rá? Akkor most a tűzoltóegyenruhában vonagló fiútól viszolyogsz, vagy magadtól, te nyomorult néző? El akarod fordítani a fejedet, vagy oda akarsz nézni?

Gender és titán

Itt és most, 2021 Magyarországán szinte túl kézenfekvő, hogy a Titán első nemzetközi kritikáinak “transgenre” kifejezését (műfajokat keverő, házasító) sikerült a propagandasajtóban transgenderre félreérteni, pedig a nemi hovatartozást itt legfeljebb rejtegetik, átalakítani nem akarják. A titánok körüli mitológiai kavarodásnak, amit visszafogottan intergenerációs konfliktusnak nevezhetünk, azért lehet némi köze ehhez a furcsa narratívához. A leszármazás természetes/művi, illetve erőszakosan megszakadó mintázatai kötik össze a narratíva szálait. A titánbetét traumája egy apa-lánya konflktus elfajulásából ered, az apa gondatlansága, elfojtott agressziója változtatja meg a lánya sorsát. Az igazi apának később módja lenne felismernie a terhességet, de a vizsgálata felületes, mert iszonyodik és menekül a lánya szexualitásától, és őt sejti a gyilkosságok elkövetőjének. Történetük végére az tesz pontot, hogy a lány rágyújtja a házat a szüleire (nem véletlen, hogy a másodlagos, választott apa meg egy tűzoltó a film második felében).

A kapitány mint másodlagos apa eleve úgy veszi át a fiát, hogy tudni látszik, nem ő az igazi, csak pótlék, amelyre azonban nagyobb szükség van, mint egy eredetire. A történet későbbi pontját aztán a halálba küldi az iránta valódi fiúi elkötelezettséget és alázatot mutató fiatal társát, hogy megerősítse pozíciójában az elveszett, majd megtalált fiát, akiről tudja, hogy nem az. Az autentikuson és a természetesen ebben a filmben mindig felülkerekedik a pótlék, a protézis, a visszafordítás.

Ahogy a lány a szülőágyon halálos félelemben majdnem elcsábítja (választott, véletlenszerű) atyját, de legalábbis szerelmet vall neki, az nagyjából minden lehetséges sémát kiforgat. Ha a szülés/halál helyzetébe még a szexet sikerült volna beletuszkolni (egy hajszálon múlt), akkor ehhez a fordulathoz képest az incesztus már csak egy igen sápadt koncepciónak tűnt volna. A nézőt persze ezen a ponton is provokálja a kettősség, hogy a kapitány vélhető homoszexuális késztetéséről mi tudjuk, hogy a színlelések iróniája folytán valójában nőre irányul. Igazából ez a vágy legitim, mégis borzasztó.

Szóval az atya ebben a vad genealógiában nem szánja áldozatul a fiát, a fiút alakító gyilkos lány pedig nem szándékozik feláldozni magát, de mindkettejüket egy vak erőszak gyűri le, és mozgatja egy négyzetre emelt Ödipusz-szerkezet ívein. Aki betegre rajongta magát múlt héten a Poppea maskarádés identitásváltásain, az ide is jöhet bátran.

És akkor ott van még a [spoiler] gyermek, aki pedig [spoiler]. Mindenesetre az atya őt legalább nem kívánja felfalni, inkább talán gondoskodna róla, mint az elveszett fiú helyett érkezett hibrid Jézuskáról. De sok jót ettől a mitológiai jövőtől se várnék.

[mozinet]

Keresd a Cinego.hu kínálatában :)

The Handmaiden (2016) dir. Park Chan-wook

[mozinet]

“I wanted to challenge politically the kissing scene, which traditionally either has the surprise kiss scene thanks to a rain shower for instance, or the obvious kiss scene thanks to mustard on the corner of the lips, for instance, and it is generally carefully scripted as ‘They kiss.’ Or ‘They passionately kiss.’ And then it’s on the actors’ shoulders. It seems to rely a lot on them because it’s their bodies and fluids and interaction, but it shouldn’t be. It’s fake. It’s not about finding the magic. Actors should always be part of the elaboration of an idea, especially with intimate scenes. So I wanted to craft a scene that would embody the sexiness of consent. People who are questioning the idea of asking for consent in France, they do exist. They are brave fighters for the culture of French gallantry who say that asking for consent would not be sexy, it will break the mood. Some of the French critics thought the film lacked flesh, precisely because to them eroticism is about conflict. […] At some point I came up with the idea of them having to unveil their mouths like they would undress themselves. So I put a scarf, justified by a strong wind, pressed on their lips and thinking you would see their heavy breathing through the moving cloth.”

Céline Sciamma on creating a new first kiss

[mozinet]

💛💛💛

„Felkészülés meghatározatlan ideig tartó egyedüllétre”

[mozinet]

💛💛Jönnek a X. Mozinet Filmnapok!💛💛

[mozinet]

És talán jövőre elkészül Enyedi Ildikó következő opusa is ❤️

“Hát akkor, este találkozunk!”

Testről és lélekről