msteabag

[msteabag]

Az első - 2020

Kedves elhanyagolt blog!

A dátumok alighanem stimmelnek, és mégis olyan, mintha legutóbb tegnap értekeztünk volna. Márpedig annak már 2 éve.

Tegyünk úgy, mintha ez nem így lenne, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk! Az élet Sydney-ben nem állt meg, mondhatni ki sem látszunk belőle. Amik egykor szokatlanok voltak, mostanra már természetesek, amik egykor lenyűgöztek, mostanra megkopni látszanak. Talán már kevésbé ámulunk el egy-egy újabb partszakasz láttán, és az emberek kedvessége is árnyaltabb képet mutat. 

Napjaink főleg a munkáról szólnak, de igyekszünk minden nap legalább egy sétára lemenni a partra. Én jelenleg egy játékbolt leltárában is dolgozom, de úgy jövök-megyek ott is, mint egy macska (illetve felőlük mehetnék úgy, de én persze nem így teszek). Abának az utolsó hajrá vette kezdetét, két post-doc helyre való jelentkezés között a phd dolgozatát írja - és mellette tanít! Igazából nem is hisszük el, hogy már a végéhez közeledik az ittlétünk. Ez egyszerre szomorú és izgalmas, várjuk, hogy hova megyünk ezután és milyen kalandok várnak ott ránk.

Igazából ezen felbuzdulva jutott eszembe ismét ez a tér, hiszen mindenképp le akarom zárni majd egy összegző bejegyzéssel ezt az elmúlt 3-3,5 évet. Azt meg nem akartam in medias res megtenni, úgyhogy íme, ez most egy bevezetés az utolsó felvonásba. 

Mondjuk még addig feltöltöm a fontosabb kirándulások, látogatások, történések emlékeit :)

[msteabag]

T a s m a n i a  III.

És akkor végre eljutottunk - így két hónapos késéssel - a tasmánia-i utunk befejező részéhez.

Április 3. - Kedd A napot viszonylag korán kezdtük, mivel még előttünk állt egy egész napos autóút a fővárosba, Hobartba (a srácok konferenciájának helyszínére). Az út viszonylag eseménytelenül telt: Garston megjelölt egy helyet mint menet közbeni látványosságot, ám amint odaértünk, kiderült, hogy egyrészt nagyon turistás, másrészt nagyon fizetős és egyikünknek sem volt kedve kiadni annyi pénzt. Így mondhatni meg sem álltunk Hobartig, csak egy-egy gyönyörű kilátásnál álltunk félre az autóval. Már késő délután volt, mire megérkeztünk a szállásunkra, ami egyszerűen elképesztő volt. Nagyon tetszett, hogy egy a földszinten léptél be az ajtón, de egyből egy lépcsőhöz érkeztél, ami felvitt az emeletre. A szobák franciás hangulatúak voltak, nagyon kényelmes és nagy ágyunk volt, külön szobája Garstonnak is, külön nagy nappali tv-vel és egy nagy konyha. Aznap este még lementünk vacsorázni egy közeli görög étterembe, amit még azóta is kívánok, annyira finom volt. 

Április 4. - Szerda A srácoknak elkezdődött a konferencia reggel, így én egyedül vágtam neki a város felfedezésének. Elmentem a kikötőbe, majd a híres hétvégi Salamanca piac helyszínére, ahol a hétköznapokon sétálóutca van mindenféle jó kis kávézóval. Beültem az egyik helyre, kértem egy kávét és Szabó Magdát olvastam - amikor épp nem az embereket néztem vagy pihentem a napsütésben. Ezután elindultam sétálni és kinéztem egy parkot magamnak mint úticélt. Nagyon kellemes és hangulatos volt, üldögéltem a fűben és a Hobartról szerzett útikalauzt lapozgattam, amikor írt Aba, hogy van-e kedvem ebédelni valahol. Így a nap hátralévő részét már együtt töltöttük, bementem egy előadásra is velük.

Na innentől kezdve nem vagyok már biztos az események sorrendiségében, így inkább ömlesztve leírom, mikkel teltek a maradék napok. Egyik nap elmentünk a modern művészeti galériába, ami elképesztő volt. Igazán sok jó alkotást láttunk és az egész hely kimondottan üdítő volt a galériák között. 

Egy másik nap én egyedül nekivágtam pingvineket keresni - ugyanis azt ígérték, hogy az egyik közeli szigeten, Cluny Island-en vannak. Nos, miután buszoztam egy órát, hogy elérjek a kompig, majd a kompon egyedüli gyalogosként átmenjek a szigetre, meglepő kép tárult elém. Nemhogy pingvinek nem voltak, de civilizáció sem igazán. Egyetlen buszmegálló volt, semmilyen jelöléssel vagy menetrenddel, csak egy szórólappal, hoyg a legközelebbi látványosság 57 km-re van. Amerre a szem pedig ellátott, arra pusztaság. Úgyhogy szépen leültem a komp megállójában és vártam, hogy jöjjön a következő, ami visszavisz. A busz hazafelé szintén teljesen random jött, készpénzem nem volt elég a hazaútra, mert többet kértek el az odaútra. Kártyával nem lehetett fizetni, úgyhogy izgultam, hogy mi lesz így. Végül a megállóban megláttam két lányt és őket megkérdeztem, hogy ha úgy adódna, ki tudnának-e segíteni 2 dollárral, s kedvesen mondták, hogy persze. Valami csoda folytán azonban a hazafelé útra kevesebb pénzt kértek most, így épp elég volt nálam. Mondjuk a kompozás élménye miatt azért megérte, de nem mondanám egy kimondottan jó kirándulásnak :D

Egy harmadik nap elmentünk kirándulni két másik lánnyal, Abával és Garstonnal. Megmásztunk ismét egy nagy hegyet, Aba szegény betegen már, és én sem voltam a topon fizikailag. A tetején sajnos nagyon fújt a szél, így elég élvezhetetlen volt, megnéztük a kilátót és indultunk is vissza lefelé. 

Egy másik nap pedig még este kimentünk a konferenciáról emberekkel kocsmázni, ott jót beszélgettem idegenekkel és jó későn sétáltunk haza az esti Hobartban. Másnap már csak az összekészülés és a szállás elhagyása maradt. Beültünk még inni egy kávét, majd mentünk a reptérre.

Összességében imádtam Tasmánia minden pillanatát, gyönyörű a vidék, az élővilág és nagyon jól esett egy kicsit a hűvősebb klíma. Habár percről percre már nem emlékszem rá, hogy mit csináltunk, de az egész kirándulás akkora nyomot hagyott bennem, hogy gyakran visszatérek oda fejben és töltekezem kicsit a hegyek tetején tapasztalt csönddel vagy a random elugráló wallabikkal. Az biztos, hogy ha bárki utazna errefelé, Tasmániát mindenképp javasolnám, hogy látogassa meg.

[msteabag]

[msteabag]

[msteabag]

T a s m a n i a  II.

Következzék a Tasmania útinapló második fejezete! (Hopp, nagyon úgy tűnik, hogy harmadik fejezet is lesz...)

Április 1. - Vasárnap Miután túléltük a Tullah-ban töltött éjszakákat, reggel összekészültünk és megcéloztuk következő állomásunkat, amely a sziget másik oldalán várt minket: Craggie Peaks. Az út gyönyörű volt, mert az óceánparton vezetett végig és egyre jobban kiépült városokat találtunk kelet felé haladva. Aba kinézett egy nagyon kecsegtető reggelizőhelyet, és napok óta először végre igazán finom, jól elkészített reggelit és kávét fogyaszthattunk, ráadásul a hely is nagyon jól nézett ki.  Átutaztunk egy Penguin nevű városkán, mivel már kilométerekkel előtte azzal szédítették az embereket, hogy pingvin lelőhelyről van itt szó. Nos, azon kívül, hogy minden utcai szemetes egy pingvin volt, sajnos a parton nem láttunk egyet sem - de azért persze jó volt sétálni kicsit és a levegőn lenni az egész napos autózástól. Ha jól emlékszem, délután 6 körül értünk a szállásra, ami elképesztő volt. Különálló kis házikók, magas lábazaton állva, az erdő közepén, tavacska és hegyek körben. A házikók mind teljesen újak, modernek, gyönyörű fürdőszoba, esővizet használó csatornarendszer, az egyik fala végig üveg, így reggel az ágyból nézheted az erdőt, a tavacskát és a hegyeket. Mindezt teljesen normális áron, sőt! Egyébként nem igazán csináltunk már semmit aznap, mert fáradtak voltunk az egész napos autózástól és inkább másnapra tartalékoltuk az energiáinkat. Kártyáztunk, beszélgettünk, vacsorát főztünk, majd pedig mindenki ment aludni.

Április 2. - Hétfő Másnap megpróbáltunk ugyan korán kelni, de a srácok eléggé betegek voltak és én keltem fel legkorábban. Sajnos amit a környéken terveztünk túrázás, nem tudott megvalósulni emiatt, úgyhogy abban maradtunk, hogy egy lazán megtehető turistaútvonalra megyünk. Olyan szerencsénk volt, hogy odafelé véletlenül belebotlottunk egy állatrezervátumba és jól ki is használtuk az alkalmat, hogy megnézzük a tasmániai állatokat összegyűjtve. Ez nem egy állatkert volt, hanem sérült vagy ott született állatok élnek itt, akiket meggyógyítanak és visszaengednek a természetbe. Láttunk tasmán ördögöket, vombatot,echidnát, etettünk wallabikat és kengurukat és megismertem az új kedvenc állatomat, a qoull-t, ami hát egyszerűen csodálatosan kedvesen aranyos és furcsa! Egyszerre mókus, cickány és macska, de ráadásul erszényes is és picike ÉS szabályosan pöttyös a bundája - mi kell még??  Végül itt még több időt is eltöltöttünk, mint gondoltuk, hogy fogunk, de végül is sikerült eljönnünk onnan. Elértünk egy városkába, ahol megláttunk egy nagyon szép épületet, amiről kiderült, hogy kávézó, és mivel kávé is kellett meg valami étel is jól jött volna már, így bementünk. Nagyon-nagyon jót ettünk, én füstölt lazacos bagelt salátával, csak nem mértem fel, hogy a bagel töményebb mint egy kenyér és persze túl sokat ettem, végül a nap hátralevő részében úgy éreztem, mintha követ cipelnék a gyomromban. Már naplemente környékén jutottunk el a turista helyre, Wineglass Bay-re. Bizony elég sok turista volt (valaki magassarkúban tipegett), de voltak random wallabik is a bozótban. Aba betegsége tetőződött, én rosszul voltam a hasam miatt, úgyhogy azt a 15 perces utat, amit a kilátóig kellett felsétálni, azt szerintem 30 perc alatt tettük meg. Alig bírtuk vonszolni magunkat, nagyon rossz volt és hiába volt nagyon szép fent, csak arra tudtunk gondolni, hogy most azonnal menjünk haza.  Így történt, hogy sötétben autóztunk vissza a szállásra és megtapasztalhattuk az éjszakai vadállat életet, ami egyszerűen pompás! Sajnos a legtöbb állat ilyenkor hal meg, de tényleg eszméletlenül sokan voltak az utakon. Az teljesen alap, hogy minden 3 méteren egy oposszumcsalád üldögél - de komolyan, meg sem ijednek a kocsitól és csak néz veled szemben, nyugodtan ücsörögve :D Nagyon cuki! A kenguruk össze-vissza ugrálnak az utakon, kicsi nyuszik sétálnak, oposszumok randalíroznak - de sajnos rengeteg a tetem is. Koalát pl. csak holtan láttunk és a tasmán ördögök második fő ellensége is a kocsi, naponta ötöt ütnek el átlagosan. Egy elhullott állat mindig rossz látvány, de különösen borzasztó volt ennyi kenguruk, koalát és tasmán ördögök látni holtan. Aznap este már csak hazaértünk és lefeküdtünk aludni, senkinek nem volt energiája többre. És most jöjjenek a fotók!

[msteabag]

Harmadik nap - Cradle Mountain (második rész)

[msteabag]

Harmadik nap - Cradle Mountain (első rész)

[msteabag]

Második nap - Tullah

[msteabag]

Első nap - Launceston

[msteabag]

T a s m a n i a   I.

Örömmel jelentem, hogy ismét egy nyaralásos beszámoló következik, így egy év után. Juhúúú!

Kezdjük az elején és válaszoljunk arra a kérdésre, amit szinte mindenkitől megkaptam, azaz hogy ,,miért éppen Tasmania?!”. Valóban, eleinte én sem tudtam igazán összekapcsolni a fejemben élő (irreális) képet Tasmániáról a nyaralás gondolatával. Viszont mivel Abáék következő konferenciáját a tasmán fővárosban (Hobart) rendezték meg, így felmerült az ötlet, hogy menjek én is, vegyük be magunk mellé Garstont és kerekítsünk belőle egy road tripet, amely során körbejárjuk a szigetet. Gyorsan utána is néztem, hogy mire vállalkozom és vajon tényleg olyan sivár vidékre tervezek-e épp menni, mint amit a Kengyelfutó Gyalogkakukk rajzfilmje beadott nekünk. Nos, legnagyobb csodálatomra Tasmánia jóval több, mint kopár sziklák és vörös homokos pusztaság - és egyetlen tasmán ördögöt sem láttunk dinamittal a kezében.

Március 29. - Csütörtök A gépünk délután 2 körül indult Launceston városába és mindössze 1 óra 50 perc alatt ott is voltunk. A megérkezésünk utáni 10 percben természetesen elkapott engem egy reptéri-rendőri kutya, és ellentmondást nem tűrően elvették a hátizsákomban lapuló két almát (a kedvenc fajtámat, ami épphogy csak megjelent a boltokban végre). Ez volt az út első áldozata, ami bevallom, fájt... Még a reptéren kibéreltük a kocsit, amivel a road tripet véghezvittük. Először elmentünk az első airbnb szállásunkra, amit egy házaspár üzemeltet és több kis különálló házikó van egymás mellett. Maga a környezet egyszerre volt horrorisztikus vagy romantikusan vadregényes - mivel életben maradtunk, így végül is az utóbbi jelzővel illetném inkább. Az udvaron volt cica, csirkék, gyümölcsfák, veteményes kert, lomos garázs és ingyen reggelit kaptunk reggel. Miután kicsit kifújtuk magunkat, elmentünk szétnézni a városban, egyből egy csodálatos parkba jutottunk, ahol kenguruk, pávák és wallabik lófráltak CSAK ÚGY.

Launceston városa egyébként kedves és viszonylag nagyobb, mint a többi város (kb. Debrecen méretű). Sok kávézó, pékség, bolt és étterem váltja egymást és gyönyörű kilátásunk volt az egész városra a dombról, ahol a mi szállásunk elhelyezkedett.

Március 30-31. - Péntek, Szombat Másnap reggel korán keltünk, reggeliztünk, kávét vettünk a város kb. egyetlen nyitva tartó kávézójában (Húsvét volt), majd nekivágtunk az előttünk álló útnak Tullah városkája felé. Maga a sziget egyébként nem túl nagy, ezért 3-4 óra alatt el lehet jutni az egyik végéből a másikba, így hiába autóztunk a nap egy részében, a másik részében még bőven volt időnk felfedezni a környéket és kirándulni. 

Út közben persze megálltunk minden érdekesebbnek tűnő ponton, felmentünk a szép kilátást ígérő helyekre és úgy egyáltalán megragadtunk minden alkalmat, hogy kiszálljunk a kocsiból és kicsit barangoljunk az erdőkben. Tudni kell amúgy, hogy a két város között nemigen botlottunk bele más városokba, és amik voltak is, azok is nagyon picik, elszigeteltek voltak. Tullah városkája abszolút beleillett ebbe a képbe (Még mindig nem dolgoztam fel, hogy az egy város volt, amit ott láttunk) Ha láttátok a Truman show című filmet, akkor valami olyasmi képzeljetek el most.Ha nem láttátok, akkor elmondom, hogy: A házak maguk konténerházak voltak, mint amiket a fesztiválokon húznak fel. Semmi szigetelés, semmi építkezés, mintha lapokat egymásnak támasztottak volna. Megdöbbentő volt, hogy itt emberek élnek életvitel-szerűen, nemcsak egy-egy horgászós hétvégére ugranak le ide. Két étterme volt a helynek, mindkettő eladó (mint ahogy a házak többsége is), mindkettőben nagyon furcsa, de azért kedves emberek dolgoztak. Összességében olyan volt, mintha megállt volna itt az idő...vagy mindenki szellem lenne...De mivel ezeket az estéket is megúsztuk anélkül, hogy a falu körbeállta volna a szállásunkat éjjel és rituálisan máglyára hajítottak volna minket, így kezdem azt érezni, hogy csak túl sok horrorfilmet nézek.

Két éjszakát töltöttünk az itteni airbnb-ben, a napok túlnyomó részében viszont kirándultunk. Az ideérkezésünk napján a környező túraútvonalakat céloztuk meg, amik laza erdős séták voltak, semmi megterhelő. Másnap pedig jött az egész utazás fénypontja: Cradle Mountain. Ez egy óóóóriási hegy és különböző túraútvonalak közül választhatja ki mindenki, melyiket bírja végigjárni. Én elmondani sem tudom, mennyire élvezetes volt! Nehéz volt, sokat kellett felfelé menni meredeken, kb. 6-7 órán át túráztunk és nagyon veszélyes és félelmetes részeken mentünk végig a hegyek gerincén. Pont olyan volt, amit nem gondolsz, hogy meg tudsz csinálni, de mivel nincs más választásod, így kénytelen vagy menni előre és végül kiderül, hogy mégis csak meg tudtad csinálni. Volt, ahol láncokat is kiraktak, annyira nehéz pálya volt, de mivel a magasságtól a kezeim teljesen bedagadtak, így vajmi keveset ért nekem, nem igazán tudtam kapaszkodni beléjük. A természet és a látvány folyamatosan változott, hol Afrikára emlékeztető fák között, hol európai lombhullató erdő-szerűségben, hol esőerdőben mentünk, hol pedig mini Új-Zéland vett körbe minket. Láttunk jópár vombatot, akik legelésztek a dombokon, az egyikükkel még kölyökvombat is volt, na hát ez már több volt a soknál...

Az időjárást tekintve is szerencsések voltunk: eleinte ugyan hideg volt (főleg a Sydney-i nyárhoz viszonyítva), de túrázás közben rendszeresen elkezdtük levenni a rétegeket. A nap csodásan sütött, szél nem volt, a hegytetőn pedig olyan csend volt, mintha megsüketültünk volna. Azt hittem nagyon sok ember lesz még rajtunk kívül, de meglepően kevesen voltak, főleg a hegygerincen tartó szakaszokon.

Az ezen napokhoz tartozó képek most következnek, majd a beszámoló második felét olvashatjátok, utána pedig szintén jön egy adag, ahhoz kapcsolódó kép :D

[msteabag]

Egy ideje gondolkozom már, hogy írok egy olyan bejegyzést is, ami nem feltétlenül az itteni eseményekről szól, sokkal inkább arról, milyen érzésekkel, nehézségekkel kell megküzdenie az embernek - vagyis hát nekem - ha ilyen messzire költözik az Otthontól.

Talán a sok gyönyörű táj és boldog kép nagyon egyoldalúan mutatja be azt az összetett helyzetet, amiben most vagyunk. Talán még nektek, akik a legközelebb állnak hozzám sem mindig fejezem ki eléggé, hogy nem minden móka és kacagás itt sem - azon túl persze, hogy alapvetően boldogok vagyunk és ez egy csodálatos hely. De persze, hogy ez az élethelyzet ennél több mindent foglal magában és szeretném, ha ti is látnátok ezt.

Elöljáróban azt muszáj leszögeznem, hogy minden nap hálás vagyok, hogy itt lehetek. Tudom, hogy vajmi keveset tettem én személy szerint ezért, úgyhogy mást nem tehetek mint megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet, ,,törleszteni” azért hogy ezt átélhetem. Hogy értsétek, mennyire hálás tudok lenni, elmondom, hogy már attól teljesen kivagyok, ha ráeszmélek, hogy tudok járni...ha elmegy előttem a busz és bosszankodnék miatta, inkább arra gondolok, hogy micsoda kiváltságos helyzetben vagyok hogy le is tudom sétálni az utat hazáig. :D Tehát a következő sorokat nagyon nem panaszkodásnak vagy nyafogásnak szánom, egyszerűen gondolatok, amik belevegyülnek a rózsaszín buborékunkba.

1. Messze van mindenki, aki fontos. Hiába van internet és hiába beszélünk rendszeresen írásban is, mégis az az összbenyomásom, hogy kimaradok. Az időeltolódás miatt ,,kétszer kelek”, másodszorra már egyáltalán nem frissen és alig tudok aktívan részt venni az életetekben. Eltolódva válaszolgatunk egymásnak, nagyon kicsi az a sáv, amikor egyszerre vagyunk jelen, inkább monológok váltakozása van, mint instant beszélgetés... Nem vagyok ott a családi találkozókon, nem tudunk beülni egy gyors kávéra, elfelezni még egy gofrit, végigsétálni a gellért tértől a keletiig. Megpuszilni Barkit. Vagy csak hallgatni a nagymamák történeteit.

2. Átmeneti állapotban vagyunk folyton. Tudjuk, hogy itt is köttetnek barátságok és talán jórészt rajtunk áll, hogy mennyire lesznek ezek szoros és tartós kapcsolatok. De nem csak mi tudjuk, hogy átmenetileg vagyunk itt, hanem az itteniek is és ezért talán mindenkiben van egy kis ,,úgyis elmennek” érzés. S mivel egyszer mindent össze kell majd csomagolni, nem nagyon van arra sem késztetésed, hogy pl. lakást dekorálj vagy ruhát vegyél. De erre amúgy sincs már igazán, tekintve hogy mennyire környezetszennyező. ,,Go deeper, not wider.”

3. Nem tudom, mással hogy van ez, de nekünk angolul más a személyiségünk. Alapból szegényesebb szókinccsel operálunk és bele kellett jönni abba, hogy csípőből jöjjenek a válaszok, viccelődésről nem is beszélve. Máshogy hangsúlyozol, más kép jön le rólad amikor megnyilvánulsz...pl. én nem érzem hitelesnek angolul meglepődni vagy örülni valaminek. Ha egy kutyához angolul szólok, mert mondjuk ott a gazdája, akkor az nem szívből jött és nem is igazán éltem át a kutya cukiságát. Nyilván ők is képben vannak, hogy az angol nem az anyanyelved, és ezzel nincs is semmi baj, de határozottan úgy érzem, hogy magyarul színesebb a személyiségem - de mondjuk szorongóbb is. Angolul lazábban lehet beszélni, nem kell körülményeskedni, és nem arról van szó, hogy a mélyebb gondolataimat ne tudnám kifejezni, hanem hogy az egész személyiséged másnak hat, szerintem. Aba szerint nála ez nincs így, de amúgy igen :D

4. Nehéz teljesen átadni magad és élvezni ennyi minden jó dolgot, amikor nem érzed azt, hogy megérdemled vagy hogy eleget tettél azért, hogy te ilyen privilegizált helyzetben legyél. Miért élhetek én ilyen körülmények között, amikor egy négygyerekes anya 3 műszakban próbálja meg eltartani a családját vagy esetleg jobb jövőről mer álmodni a gyerekeinek? Amikor 50 évnyi munka után az öreg néni alig kap valami nyugdíjat? Ezeket én nem tudom annyival elintézni, hogy igazságtalan a világ...Azt hiszem mindannyiunknak, akik jobb helyzetben élünk, fel kéne karolnunk azokat, akik kevésbé szerencsés helyre születtek. Ha mindannyian segítenénk egy kicsit valahol, nem lenne jobb a világ? Nem azért, hogy én bűntudat nélkül élvezzem a jó életet, hanem hogy egyenlő esélyekkel induljon mindenki a jó élet felé.

5. A küzdelem magammal, hogy minden nap tegyek a célomért, hogy van ennek a célnak értelme és el is tudom érni azt. Vannak napok, mikor inkább fel sem akarok kelni, mert kilátástalannak látom a dolgokat. Van, amikor a sok bezárva töltött nap után alig tudom elhagyni a házat a szorongás miatt. Van, hogy minden vágyam társaságba menni, de pánikszerű tüneteim lesznek, ha elindulok. 

Végül most majdnem töröltem az egészet, mert tényleg nem akarok hálátlannak tűnni. Talán a legjobb összegzés erre az, hogy az ember a paradicsomban is ember...ugyanúgy megtalálja az aggódnivalót, ugyanúgy küszködik a boldogságért, ugyanúgy szorong, még ha látszólag semmi oka is erre. És persze az egész nézőpont kérdése is, mert sokkal nagyobb problémák vannak ezeknél, nem gondolom hogy az enyémek egyáltalán fontosak lennének. Általában sikerül a nagy perspektívából néznem a saját dolgaimat, de vannak napok amikor nagyon beszűkül a látótér és igazán meg kell fognod a grabancod és kihúzni magad ebből a negatív spirálból.  Mindezek mellett természetesen imádok itt lenni és megpróbálom minden napból kihozni a legjobbat és minden jót ami itt van, magamba tölteni, hogy vigyek belőle valamit haza, nektek. Csincsi!

[msteabag]

[msteabag]

[msteabag]

2 0 1 8

Íme, következzék az első blogbejegyzés 2018-ban!

Remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek, volt hó és Karácsonyi hangulat és sok-sok süti! Nos, nálunk nem ez volt a helyzet. Rekordmeleg volt, sütiből nem igazán jutott ki nekünk és Karácsonyi hangulat meg aztán végképp nem volt. De rájöttünk, hogy felesleges itt az otthon megszokott hangulatot keresni, inkább ki kell alakítanunk magunknak egy különlegesebb hangulatot ebben az időszakban és csak élvezni a láblógatást - no meg a helyszínt.

Így történt, hogy mi nagyjából az egész téliszünetet a parton töltöttük, szörfözve, fürdőzve, úszkálva, magazint olvasva a homokban és próbáltunk olyan távol maradni a munkától, amennyire csak bírtunk. De azt kell hogy mondjam, borzasztóan nehéz volt. Két nap után már úgy sündörögtem a festékes dobozom körül, mintha legalább fánkot rejtene...és bizony nehogy azt gondoljátok, hogy Aba is egy szórakoztató regénnyel a kezében üldögélt - hacsak a különböző pszichológiai torzításokat és statisztikai módszereket leíró csodaművet nem számítjuk annak. Szóval el kell ismernünk, nem vagyunk túl jók lazításban, legalábbis abban, hogy messzire menjünk attól, amikkel amúgy minden nap foglalkozunk...

Ezért is születtek meg idén is az újabb újévi fogadalmak, amik az általános nézettel szemben nekem kimondottan sikeresen alakultak eddigi életemben.  A 2014-es fogadalmamnak köszönhetem például, hogy leszoktam a tea ízesítéséről, 2015-ben kiegészítettem a sport rendszeres beiktatásával, 2016-ban a saját igényeimre fókuszáltam minden téren, 2017-ben mantraként ment a fejemben a ,,You can do this!” Valeria Lipovetsky hangján ( :D ), bármiről is legyen szó. És most, kedves 2018,  szeretném, ha te a növekedésről szólnál. Még többet tanulni, tapasztalni, dolgozni, hinni magamban, csak nyomni és nyomni és menni előre! Ja és szeretném még teljesen elhagyni a cukrot is, de hát ez egy örök küzdelem :D  Ti szoktatok ilyen fogadalmakat tenni? És be is tartani?

Másik fogadalmam, hogy lesni fogok a pályázatokra és jelentkezni mindenre, amire csak tudok. Eddig kettőre adtam be munkát, az egyik illusztráció, a másik a cicás kitűzős projekt. Szurkoljatok!

Ezen kívül még annyi történt, hogy véletlenül letöröltem az összes fotómat a gépemről...gimis, egyetemi, családi, Barki, nyaralós, utazós, ausztrál ééés még pár illusztráció....nagyon rosszul esett, de sikerült elég sok képet megtalálnom az icloud-ban és a google photos-ban, úgyhogy mondjuk nem veszett el a teljes Barki tár, sem az ausztrál képek. De az összesnek még ezek is csak kb. a 20%-a :( Tanulság: mindig tartsatok biztonsági mentést! Ezzel búcsúzom most, nem akarom túl hosszúra nyújtani. Mindenkinek kívánom, hogy szárnyalja túl az előző évet minden területen! <3 Csincsi!

[msteabag]

[msteabag]

Taronga Zoo