oszi-eso

[oszi-eso]

Az én történetem vol1.

Mit is írhatnék magamról...

Sajnos a 40-hez közelebb állok már, mint a 30-hoz. Ez sokszor elkeserít. Nem az éveim száma miatt. Hanem hogy kb. semmit nem értem el az életben. Annyi mindent másképpen csinálnék, ha visszamehetnék az időben. De vajon akkor is itt lennék, ahol most vagy minden más lenne?

Azt hiszem, toxikus környezetben nőttem fel. A mai eszemmel a szüleimre simán rámondom, hogy mérgezőek. Olyan sokszor tettem fel magamnak a kérdést az elmúlt években, hogy ők vajon hogyan találkozhattak? Hogy lehet, hogy két ennyire ellentétes embert egymásnak szánt a sors? Szinte mindig csak bántották / bántják egymást. A szeretet egy halvány szikráját sem láttam soha közöttük. A minap a kezembe akadtak a régi családi fotóink. Alaposan megnéztem őket, minden részletet. Milyen boldognak látszottunk...csak néztem azt a mosolygós ártatlan kislányt, aki voltam. Vajon tényleg boldog voltam akkor? Mit fogtam fel abból, ami körülöttem volt. Semmit. Nem is emlékszem már, mikor kezdtem el felfedezni, hogy az egész boldog család dolog, ami körbevett, csak egy illúzió volt.

Talán a minta volt az, ami miatt rendre elb.szott párkapcsolataim voltak. Soha nem tartottam magam elég jónak - senkihez. Az önbecsülésem mindig is 0 volt.

Először volt egy 3 évig tartó semleges kapcsolatom. Nem indult rosszul, de aztán kb. másfél évig csak szenvedtem. Nem kaptam sem figyelmet, sem szeretetet, semmit. Ha el akarsz menni, menjél. De hogy miért nem mentem már az első ilyen után, azt nem tudom. Amikor meg mentem, akkor egy olyan ember karjaiba menekültem, aki százszor rosszabb volt. Aki eleinte a csillagokat is lehazudta az égről, mert tudta, hogy erre van szükségem. Hogy ki voltam éhezve arra, hogy valaki szeressen, hogy mellettem legyen. Kihasználta a kétségbeesésemet, majd a legnehezebb helyzetben magamra hagyott. Terhes lettem. És ő egyedül hagyott. Megtartottam a babát. A szüleim biztosítottak róla, hogy segítenek, támogatnak. Nem akartam összetörni a szívüket, ugyanis nem sokkal ez előtt veszítették el az elsőszülött gyereküket, az én testvéremet. Tudtam, mekkora veszteség érte őket. Hiszen engem is az ért. Így azt gondoltam, nem tehetem meg azt velük, hogy nem szülöm meg a gyerekem. Az, hogy én mit akarok, szóba sem került. Imádom a gyerekem, tényleg. És mindent megtennék érte. De ha esetleg csak egy pillanatra is előre láttam volna akkor, hogy ezzel a döntésemmel aláírtam kb. a rabosításomat, hogy ezzel lemondok a saját, szabad életről... őszintén megmondom, nem tudom, hogyan döntöttem volna.

Folyt.köv.

[oszi-eso]

Első.

Megszámolni sem tudom, hány első bejegyzést írtam már. Azt hiszem, ezt a legnehezebb megfogalmazni. Sokminden eldőlhet, amikor valaki egy napló / blog első bejegyzését fogalmazza. Fel tudjuk-e kelteni leendő olvasóink figyelmét? Tudunk-e újat, érdekeset alkotni, vagy az általunk megosztott történetek, szösszenetek a lőtéri kutyát sem fogják majd érdekelni?

Igazából engem az sem zavar, ha esetemben az utóbbi fog történni. Sőt, nem hinném, hogy bárki is kíváncsi lenne az életemre. Bár előre szólok, a megosztásaim talán lehetnek majd egy jó pszichológiai esettanulmány alappillérei is, mert hogy biztosan lesz olyan, aminek hallatán láttán valaki majd azt mondja: Úristen...van ilyen? Valaki így képes élni?

Nos hát, igen. És most nem panaszkodni akarok. Rengeteg dolog van az életemben, amiért hálás vagyok, ami tök jó, hogy megadatott nekem. Csak hogy az élet ennél sokkal bonyolultabb, nem csupán fekete és fehér. De ezekről majd később. Hogy napról napra-e, azt még nem tudom. Igazából a blogom létrehozásának oka az, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok vagy esetleg nem akarok senkivel sem megosztani. És ki akarom írni magamból. Azért mert ki akarom és azért is, mert időnként talán, ha ezt-azt visszaolvasok, akkor lehet tanulni is fogok az általam megéltekből, esetlegesen az általam elkövetett hibákból...

És hogy miért itt, ezen a platformon? Csupán csak azért, mert az ilyen wordpress és társai számomra értelmezhetetlenek, eskü nem tudom, előbbin hogyan kell bármilyen postot is kiírni. Így maradt ez a felület, végtére is néhányszor már bevált. Aztán majd látjuk, mire megyek vele, mi lesz belőle(m).