petraspoetry - Tumblr blog

[petraspoetry]

-Megijeszt ez az érzés, oly rég éreztem ilyet

Miért érdekelsz engem ennyire, itt érzést, érzés követ

Úgy várom az üzeneteidet, mint egy izgatott kislány

Ilyen vagy te velem: oly lágy.

Vajon érdekellek-e én is téged ennyire

Oda vagyok érted, oh de még mennyire

Elfojtom magamban, bár mosolyom nem tudja tagadni

Megijeszt az érzés, hogy újra akarok szeretni

Boldoggá tesz a tudat: én is érdekellek téged

Nem gondoltam volna, hogy benned is érzés ébred

Minden búcsú puszi után bánt engem a hiány

Karjaidba húz engemet a honvágy.

[petraspoetry]

Melankólia

Látom a szekrényemben az össze-vissza dobált ruháimat amikor kinyitom a szekrényajtót egy újabb stóc ruhával a karjaim közt, majd csak rápakolom az összegórt ruhákra.

Látom az üres flakonokat a szobám minden pontján amikor behozom az újabb folyadékot amit megiszok, majd lerakom a szobám még nem elfoglalt pontjára.

Látom a kisszéken az egymásra halmozott “majd ezt még a héten felveszem” ruhákat, majd nem érek hozzájuk egy hónapig.

Látom este az elkenődött sminkemet a tükörben, lemoshatnám ha már itt vagyok, majd hátat fordítok a tükörnek.

Látom az üres orrcseppeket betegség után az ágyamon, majd úgy teszek, mintha még lenne bennük.

Látom az anyukám-készítette ételt a konyhában, ehetnék, megkívántam, majd fejemet fordítva kapom fel a zsebkendőt amiért kijöttem.

Látom a mérleget a polc tetején, majd lehajtom a fejem, hogy másnap engedjem magamnak, hogy egyek.

Látom az arcomon a mosolyt képeimen, majd a tükör előtt lesírom sminkemet.

Talán azért nem rakom rendbe a szekrényem, mert olyan szétszórtak a ruháim benne, mint amilyen én is vagyok belül.

Talán azért nem viszem ki az üres flakonokat a szobámból, mert én is ilyen elveszetten, üresen keresem a helyemet.

Talán azért nem hajtom össze a ruháimat a kisszékről, mert elhitetem magammal, hogy majd jobb lesz, ha nem teszek ellene semmit.

Talán azért nem mosom le este az elkenődött sminkem, mert félek lezárni a napomat.

Talán azért nem dobom ki az üres orrcseppeket, mert hiszem, hogy még mindig van bennük annyi, amennyivel beérem.

Talán azért nem eszek amikor megkívánok valamit, mert tartok attól, hogy se az étel, se én nem leszek elég.

Talán azért nem megyek a mérleg közelébe, mert reszketek attól, hogy az leszek aki régen.

Talán azért nem mosolygok a tükör előtt, mert nem merem mutatni az igazi énem.

[petraspoetry]

Rettegek, hogy elveszítelek Pedig még az enyém sem vagy teljesen A pillangók a gyomromban táncra kelnek Ahogy egy buta kis üzenet érkezik tőled Felbecsülhetetlen az ölelésed értéke Magamat szüntelenül szerelmesnek érzem Első, és utolsó gondolatom is te vagy nap közben Rémisztő, hogy karjaidba vágyom teljes egészemben Honvágyat érzek, ha nem lehetek veled Csakis arra várok, hogy örökké foghassam a kezed Rettegek, hogy elveszítelek Hiszen még az enyém sem vagy teljesen.

[petraspoetry]

Túl szép vagy, hogy igaz légy

Nem tudom elhinni, hogy itt vagy még

Érzem mindennap a szereteted

Ezzel minden gondomat feledteted

Nagy megnyugvás, hogy itt vagy nekem

Szeretem válladra hajtani a fejem

A mosolyodtól több vagyok mint boldog

Nekem a szél a jövőről jókat suttog

Reménykedek, hogy sokáig kísérsz utamon

Veled olyan mintha szüntelenül futnék szabadon

Piszkosul bele vagyok esve a szemeidbe

Érted elmennék bármilyen messzire

[petraspoetry]

Ölelni akarlak

Eltölt egy reményteli érzés

Újdonság, hisz a bizalmatlanság éltet

Furcsa, érzem e megértést

És Te vagy az, aki engem erre késztet

Sok volt nekem a sérelem

De e érzés olyan, mintha te begyógyítanád

Ölelni akarlak, édesem

Ha ez lehetséges, múltamat átírhatnád

Komfortot ad a társaságod

És ölelni akarlak, amíg csak lehetséges

Szörnyen értékelem a maradásod

Veled vagyok csak igazán teljességes

Könyörgöm, hogy ez működjön

Rettenetesen hosszan akarlak ölelni

Ne kelljen többet azon tűnődnöm

Hogy merjek-e valaha ismét szeretni.

[petraspoetry]

Mosolyod a színtelen világomba egy palettányi színt vezet

Hangod oly kellemesen cseng, hogy bezengi a lelkemet

Azok a szemek, ily szépet még életemben nem láttam

Benned a szerelmetes megnyugvásra találtam.

[petraspoetry]

Ki az kiben bízni tudok, ki utánam kap ha látja: haldoklom Hazug ez a világ, de a világ szavát magam köré hangolom Minden egyes nap arcomra ugyan azt a mosolyt rajzolom Csak a messzibe’ meredve a cigarettámat majszolom A füstszagon át mégis rothadó lelketek szagolom Mély gondolataimmal csakis énmagam mardosom. „Nincs kedvem élni” elég gyakran dalolom De nem tudja senki: alvás előtt a párnámba motyogom.

[petraspoetry]

-Te engem sose szerettél

Ki az akit sosem feledtél?

Savanyú a tudat, tudni, hogy ki az

Hogy mi hiányzik belőlem, nem tudom mi az

Mivel fénylik jobban ő a szemedben

Vajon jár-e még ő az eszedben?

Honnan tudhatom én, hogy szavad valós

Hullámzok az érzelmek tengerén, akárcsak egy hajó.

Vajon engem hamar felednél?

Kiderülne-e, hogy mindig is szerettél?

Savanyú a tudatlanság, nem tudni a választ

Hogy elég vagyok vagy sem, van-e ami elválaszt

Fénylek-e eléggé a te szemedben

Többet járok-e nála az eszedben

Honnan tudhatom én, hogy felérek hozzá

Hullámzok az érzelmek tengerén, de gyorsan úszok hozzád.

[petraspoetry]

-Arcomon lassacskán hullik végig a zápor

Van ami a szívemen táncol: mámor

Friss szellő cirógatja a bőröm

Túl kellemes az érzés, lelkemet kiöntöm

Kiöntöm a legközelebbi tó medrébe

Többet nem lesz már senki terhére

Zúg, szúr, búg a szívem szüntelenül

Csak ki akarok futni a világból esztelenül

Cirógassanak a felhők, ne a szellők

Kerüljenek el engem a mindennapi esők.

[petraspoetry]

-Zúg a fejem, és a gondolatok

Már-már felemészt ez

És még meg nem halok

Remegnek a kezeim, kiráz a hideg

Nem tudom meddig bírom

Ez vagyok én belül: szörnyeteg

Fáj a fejem, és a gondolatok

Meddig tart még ez

A döntéseimbe fulladok

Hidegek a kezeim, kiráz a hideg

Gondolataimat kiírom

Lehet, sőt, hogy tönkremegyek lelkileg.

[petraspoetry]

-Száll a füst, vele száll a kedvem is

Egyre rövidebb a cigaretta, és rövidebb az élet is

Belefájdul a fejem a keserű ízvilágba

Megszédít a hiányod, az sem hiába

Még van egy-két szívás a rövidítő kellékből

Bár kikergethetném gondolataimat a fejemből

Hallgatnék valami kellemes melódiát

De a fejem fáj, és a cigaretta nem enyhíti hiányod szomját.

[petraspoetry]

-Csípi a bőrömet a hideg

A hideg, és a hangulatom több mint rideg

Szürkék a felhők az égen

Ha süt is a nap, szürke a hangulatom régen

Fúj a szél

Könnyes arcomból kifújja a hajamat, elnyel a mély

Hangos ez a világ

A csendben nem hiányzik nekem a társaság

[petraspoetry]

A busz ablakán bámulok ki

A mai napot mikor sírhatom ki?

Kövér könnycseppek marják arcomat

Az élet sérelmei törik álarcomat.

A sárga levelek esnek le a fákról

Így tűnnék el én is a világról.

A busz ablakán bámulok ki

Kérlek, mentsen meg valaki!

Fel kellene adnom a harcomat

Nyújtsd felém befogadó karodat.

A busz ahogy kivisz a városból

Így tűnnék el én is a világról.

[petraspoetry]

-Úgy érzem magam, mit egy kalitkába zárt madár

Szárnyalnék, repülnék, de van nekem egy határ

Szabad akarok lenni, nem akarok szenvedni

De mégis a tetteim pocsoly��jában kell fulladozni

Fulladozok a kimondatlan szavaktól, mik kaparják a torkomat

Nincsen kedvem élni: had felejtsem minden gondomat.

[petraspoetry]

-Hideg van, de belül égek

Éget a gondolat, s felemészt végleg

Mit tehetnék, hogy ne érezzem én ezt

Fázok és vacogok, de belül égek.

Meleg van, de belül fázom

Hideg a magány, társaságra vágyom

Mit tehetnék, hogy ebből ne legyen károm

Sós víz a verejték, de belül fázom.

Táncol a világ, de kívülről nézem

Dobban a padló, nekem csak a szívem

Mit tehetnék, hogy leálljon légzésem

Vidám az élet, de kívülről nézem.

Boldog vagyok, de meg akarok halni

De nem akar a lelkem másoktól elválni

Mit tehetnék, hogy ne kelljen fáradni

Arcomon mosoly, de meg akarok halni.

[petraspoetry]

-Még mindig érzem ajkaidat az ajkaimon

Pedig te már eldobtál a napjaidból

Te boldogítottál a rossz napjaimon

Most mégis kitaszítasz a karjaidból.

Mondd, miért nem tartasz magad mellett

Miért nem érezhetem homlokomon az ajkaid

Miért nem teljesülhet ki mi elkezdett

És nekem hiányoznak a cirógató ujjaid.

[petraspoetry]

-Kezemmel kezedet cirógatom

Szemeidben a csillogást tapasztalom

De mégis mikor aludt ki barna szemeidben a fény?

Arcodon olyan szépen csillogott a napfény.

Mind a belsőd és a külsőd elvarázsolt

Úgy döntöttem: neked a szívem szánom

De miért nem kell neked az érted háborgó szívem?

Minden levegővételnél a te illatodat érzem.