ramimindthings

[ramimindthings]

Szép emlék

Az öreg Vilmos, mint minden reggel elindult a megszokott sétájára. Ősz hajára csapta megkopott barna kalapját, melyhez színben illő hózentrógerével jól meghúzta kockás nadrágját. Ingjét az évek sárgították meg, de az összképet mégis a jól kibokszolt csizmájának lakk fekete színe törte meg. Az ember azt gondolná, ez az úr ma bizony ünnepségbe megy. Aki kicsit is jól ismeri Vilmos bácsit, az tudja, hogy ő aztán sosincs ünnepélyes hangulatban. Minden nap elveszi az újkor rikkancsától a napilapot és komótosan a park felé viszi az útja, hogy megvető pillantások közt mormogjon bajsza alatt az előtte elhaladókra. Mikor a parkba érve szokásos padján elfoglalta az ő becses helyét és konstatálta, hogy végre egyedül van e májusi reggel egy sóhajtás mellett kihajtotta az újságot és olvasni kezdett. Pár perc telt el, mire Vilmos bácsi arca haragra gyúlt, ahogy Emma hangja megzavarta az ő nyugalmát. A kislány a szemben lévő padon foglalt helyet, míg édesanyja egy fontos telefonhívást akart intézni s pár méterrel odébb ment, de úgy, hogy még lássa gyermekét a szeme sarkából. A vén lókötő maga mellé dobta a világ híreit és amikor szájával nagy levegőt vett a litániához, az végül tátva maradt. Csak nézte a kislányt és szemei hirtelen könnybe lábadtak. Az aranyszőke hajú, baba arcú kislány egy ütött-kopott fabábúval játszott, melynek épp a tegnap örömeit mesélte a virágos egyberuhájában. Vilmos bácsinak egy szó sem hagyta el a száját, szívét rég elfeledett emlékek melengették egykori kedveséről Iluskáról, akinek pontosan ilyen fabábúja volt, amikor ő beleszeretett első látásra. Visszaemlékezett, hogyan vallott szerelmet a lánynak egyetlen egy kemény, málna ízű cukorkával, amit akkoriban a sarki cukorkaboltban vett életében először és szinte érezte az ízét a szájában. Észre sem vette, hogy a kislány felfigyelt rá és ingujját meghúzva ennyit mondott neki: - Ne tessék sírni, itt egy kis ajándék. – tette kezébe, majd édesanyjához sétált. Vilmos a kezébe szorította Emma ajándékát, majd nézte ahogy a kis csoda elsétál a parkban. S amikor már nem látta őt, letörölte könnyeit. Arcán mosoly húzódott, markát szépen lassan kinyitotta és egyetlen egy kemény, málna ízű cukrot talált benne...

[ramimindthings]

Várakozás

Sötét van... Parttalan víztükrön ismeretlen arc néz vissza rám. Holdfény játszik hintázó hullámon, s csillagtánc vetül rá. Hideg arcom bőrén, mosoly terül, majd szétreped, Fekete fátylat borít rám az éj, nem lehetsz itt velem. Sötét van… Megrepedt kagylók őrzik emlékeim a tenger fenekén, Felszínre gyöngyöznek, majd kifakadnak, mint a buborék. A part homokjába süllyedek, hideg pora sz��r és ég, Szívem zúg, mint a tenger s csak ismételgeti, te meg én. Sötét van… Testem remeg, bőröm fázik a hajnali szélben, Magával húz a messziség, elnyeli teljes lényem. Holdfény süt le magányos, pőre testem egészére, Beburkolódzok, remélve utoljára, a néma feketeségbe. Sötét volt… Belepett idő homokja és dombot emelt az egyenetlen talaj, Féltő kéz söpri fájó szemcséit, s ajka ismételgeti, hamar.., hamar.. Mintha sürgetné valami, nyomja mellkasom, hogy visszahúzzon innen, Tüzet csihol kezével, utánam nyúl, látván a láthatatlan valóm itt benn. Sötét volt… Bőre bőrömhöz ért és selyme simogatta kiszáradt lelkem, Ajkam ajkát kereste, s vágyó tűzzel hívására feleltem. Fekete hajába kapaszkodott a gyöngéd karom és újra éltem, Holdfény törte meg könnyeit, s száján remegtek e szavak: féltem.., féltem.. Sötét volt… Mint leomló homokvár apró szemcséi, úgy dőltek szívemből a szavak, Szorított egyre csak magához, s átadtam neki gyöngéd magam. Bőrén bőröm, ajkán ajkam, testén testem, játszott rajtunk a Holdfénye, Örök vonzásában, minden nap általa újra és újra élek. Világos van: S ha most arcára nézek, mosolya vetül a parton reám, Puha száját fülemhez emeli s súgja: rád vártam, te rád…

[ramimindthings]

Vörös nász

A kelta törzstől származó Gordes ködös utcáján sétáló Valérie, mint minden alkalommal most is vonzotta a férfiak szemét. Kecses léptével szelte az utcákat éjsötét kabátjában, melytől csak a vérvörös kesztyűje ütött el, ahogy a rúzs vékony száján és villanó kék szeme. Örök titokzatosság lengte körül, hiszen annyi kérőt utasított már vissza és ha tehette, inkább egyedül töltötte idejét a várostól északra elterülő erdő mélyén lévő faházában. Emiatt a nők irigységüket utálatként nyilvánították ki felé, megbélyegezték boszorkánysággal és akárhányszor sétáltak el mellette, a macskaköves utcára köptek. Valériet sosem érdekelte ki mit gondol róla csak sétált végig a piac felé, hiszen a hónap utolsó vasárnap estéje volt, amikor új árusok érkeznek messziföldekről. Ahogy sétált a sorok között megállt egy asztalnál, de nem a portéka keltette fel a lány figyelmét, hanem Anne. Apró termete szinte eltűnt az áru mögött, sötétbarna szemei feketének hatottak a pislákoló lámpák fényjátékában. Csak rövid szőke haja és rikító fehér bőre törte meg az összképet a nő sötét ruházatáról. Olyan volt, mint egy élőholt, de ha közelebb léptél hozzá érezted a lelkéből kiszűrődő legmélyebb szeretet vonzását. A két nő percekig bámulta egymást, mintha szavak nélkül beszélgettek volna, s a város lakói feszülten figyelték szemük sarkából mi fog történni. Mintha arra vártak volna, ki lesz a másik áldozata, mikor teríti be forró vörös vér a vékony hótakarót a téren. - Értem jöttél? – szólalt meg Anne és szemeiben megcsillant a fény, mint ahogy egy ragadozó látja meg prédáját az éhinség szélén és arcára torzult mosoly kerekedett. - Jöjj! – válaszolt Valérie hűvösen. Anne szótlanul felállt és követte őt a gomolygó köddel teli kis utcákon át az erdőben lévő faházig. Ahogy az ajtón beléptek a hideg csontig hatolt, Anne jéghideg bőrét csak a saját vérének forrósága melengette, mely két vonalban csörgedezett, ahogy Valérie a fogát a nő puha nyakába mélyesztette. Körmei, mint apró pengék szakították le az apró lány ruháit és testét, mint egy könnyű zsákot az ágyra vetették. Anne halkan felnyögött, mintha élvezné ezt a nászt, szemei csillogni kezdtek ahogy Valérie testét beterítette a vér és szinte felajánlotta a nőnek, hogy darabokra szedje. Valérie nem tudott ellenállni ennek és ahogy hajnalodott az első napsugarak megvilágították a vörös szobát, ahol a testrészek, mint levetett ruhák hevertek a földön. A nő ujjait nyalogatta, mint aki sosem evett vagy ivott vért és közben könnyeivel küszködött. Tudta, Anne volt az, akire mindig is várt, az íze, mint a mámor maga, a lelke, mint a forró tűz. Ahogy könnyeit törölgette észre sem vette, hogy a szeretett nő darabról darabra fonódik össze a hűvös padlón és ismét alakot ölt. Anne halkan mögé lépett, puhán beleharapva a nő fülébe és azt súgta: - Nos, folytathatjuk? Azt hiszem én jövök…

[ramimindthings]

Eszperente

Remeg kezem, kelme kellene eme sejtelmes rejtett terepre, Fenyveseken kerget kelet szele, elvezet elveszett helyekre, Belefelejtkezve kelme fellegekbe, elengedem elme stresszem, Elernyedve kegyetlen hegyen megdermedve lefekszem.

[ramimindthings]

Olvadok

Lelkem fagyos téllé dermedt hófehér tájain, Kerestem rég elveszett magam s álmaim. Börtönébe zárt madár, ablakra fagyott jégvirág, Szerelmed sugara rám talált, s felolvadt a világ. Cseppenként folyik össze darabokra tört valóm, Szíveddel melegített lényem, termál folyó. Csörgedezem ereidben, tengereddé válok, Mosolyod csillogását, víztükrömön kívánom. Szívem apró szikrából kovácsolt tomboló tűz, Fényed molylepkéjeként, eggyé válásunkba űz. Mélyen átható napsugarad, melegít és éltet, Télből így lesz nyár, szerelemből pedig végzet.

[ramimindthings]

Vallomás

Egyszer azt hallottam a szerelem, egy melengető, forró érzés ami kitölt legbelül. Mégis számomra ez az érzés teljesen kettős. Ahogy sötét fekete hajában játszik a kezem, úgy érzem magam, mintha a tenger legmélyebb pontján süllyednék. Mást megijesztene ez a hasonlat, de számomra valami megnyugvást ad, elmélyülni benne. Olyan ő mint a tenger, elfolyik kezem közt ahogy magamévá tenném, mégis minden porcikámat lágyan mossa és körül öleli. Néha vad, mint egy betörhetetlen ló, és hullámokat ver szívem parttalan kékségébe. Persze mondhatod, hogy a tenger hűvös, sőt minél mélyebbre merészkedsz, annál félelmetesebb. De ő úgy melegít belülről, mint Prométeusz ellopott tüze, fényes mint a Hold játéka a víz felszínén. Annyira andalító minden perc amit mellette töltök, mint ahogy a hó pelyhes táncát nézem, ahogy darabjaiban esik arcomra. Szemébe révedek, mintha utolsókat pillanthatnék a földi létből és elveszlek kékjében. Percek telnek így, órák folynak el és mire feleszmélek nem tudok másra se gondolni csak azokra az ajkakra, melyen édes nektár a csók s szikrája az igaz szeretetnek.

Minden szó hitvány, együgyűnek tűnik, s ha leírnám újra és újra kezdeném, míg összegyűrt papírok gyűlnének kupacban mögöttem, mert keresem a kimondhatatlant, a tökéletest, amely megilletné őt.

De csak csendben fekszem mellette, hallgatom szíve zakatolását, magamhoz húzom csöpp kezét és puha ajkaimhoz érintve csak annyit mondok neki: Szeretlek.

[ramimindthings]

Részlet

Mindig is jó testvérek voltunk, ha az egyikünk rossz fát tett a tűzre a másik magára vállalta. Ezt így váltogattuk egészen tinédzserkorunk egyik ominózus szilveszter éjjelig. Aznap összegyűlt a kis család, hogy együtt köszöntse az új évet, elengedje az idei év nehézségeit és újult erővel nekivágjon a következő év kihívásainak. Ha most magad elé képzelsz egy szilveszter estét, mi jut eszedbe? Tűzijáték, színek, zene, nevetés? Mi is így terveztük, igazából így is indult, mindenki felvette a legszebb ruháját, hozzá pedig tudjátok azt a krokodil fingató cipőt, amit csak azért tartasz, hogy egyszer felvedd, mert azért nézz már ki valahogy miközben a lábad sóhajtozik a szabadság iránt. Látod már az összképet és a párhuzamot a saját családi eseményeiddel? Nos ebből az idilli hangulatból két valami hiányzott a nevetés és a fények. Ugyanis ott álltunk a szinte vak sötétben, míg édesanyám a gyertyákat keresgélte, mivel a hőn áhított tűzijáték első rakétájával kilőttük a trafót és amíg cifrábbnál cifrább mondatok szűrődtek ki, mi egymásra mutatva próbáltuk lemeccselni nővéremmel, ezt most ki vállalja be...

[ramimindthings]

Müzli emlékére

Mancsod örök vadászmezőre lépett, Ugatásod még más is hallja, Szívemre ismét sebet tépett ez év, Mit az idő, mint a só.. majd kimarja. Olyan vagy mint a téli hópehely, Szállingózol puhán és némán, A szívemben megpihensz, Ölemben elalszol, s nézel gyengéden énrám. Szemed türkében játékos gyermek ül, Jellemed erős, konok, bátor, Boldogság, mit lényed szül, Életeken át újra összeláncol.

[ramimindthings]

Süti emlékére

Fájó a búcsú, mancsod lépteit hallani vélem, Elszálltak melletted boldog, szép évek. Szívbe maró fájdalom, bevésődött sok gyönyörű emlék, Továbbra is csak veled, csak veled lennék. Most álomra hajtod fejed, szemeid a távolba révednek, Virágos mezőn, napsütésben képzellek. Elengedlek, búcsúzom, a szívembe zárlak, A következő életben is társamként várlak.

[ramimindthings]

Őszi levelek

Őszi tájban kergetőző emlékek, hevernek a meleg föld tetején. Várlak egymagam s eképpen, dereng mik voltunk még az elején.

Színekben pompázó rét két virága, ismeretlen-ismerősként éltünk. Összefonódó gyökér világban, némán egymás mellé értünk.

Hűvös, sötét éjszakában várva, ropogott alattam a fagyott jég. S az akkor meleg szavak mára, talán értelmüket vesztették.

Őszi tájban kergetőző emlékek, elhullnak, mint te meg én. Várlak tovább és remélem, érzem még kezed melegét.

[ramimindthings]

Az élet viharában, postás a karma,

Az üzenet érkezhet holnap, vagy ma.

Csalamádés üvegbe zárva, várakozva,

Nem élhetsz igazán csupán vágyakozva.

Letekerve rászorult, poros tetejét,

Nyiss a valóra, lásd a dolgok velejét.

[ramimindthings]

Ikrek...

Barátságunk éltette szívemet hűvös napjaimban, majd tűzben edzett kardal döfted át mellkasom. Ekkor elöntött valami forróság, azt gondoltam ez is része a nagy egésznek, de mire rájöttem, hogy a szívemből kiömlő vér melegét érzem már késő volt. Utolsó cseppek közt kifehéredett arccal bámultam a semmibe, szólongatott valaki, de nem tudtam felelni. Hallottam fülem zúgását, melyet megtört pár utolsó dobbanás és sötétbe borult minden. Ültem ott a tátongó semmi közepén és ismerős hangra eszméltem: MEGMONDTAM. Arca ismerős volt, hosszú barna haja vállára omlott, belül szőke tincsek taríktották és mélybarna szemeit félig takarta egyetlen piros tincs. Szikár teste megrökönyödve gubbasztott velem szemben és ahogy megmozdult, valahogy az egész tér beleremegett. Valamiért sajnáltam őt, láttam rajta, hogy neki is fáj, holott még mindig egy izzó kard állt ki belőlem, amely egyetlen fényforrásként szolgált a vaksötétben. SZÁNALMAS, folytatta ugyan azon a megvető, komor hangon és dühömben közelebb léptem hozzá, de lábaim lehúztak s tekintetünk találkozott. MOST PEDIG ADD ÁT! Üvöltött velem, szemeiben pedig ugyan azt a tüzet láttam, mint egykor rég és a felismerés úgy belém hasított, mintha végigszabdalták volna testem azzal a karddal. Könnybe lábadtak szemeim a viszontlátástól és mielőtt szólhattam volna folytatta: SOSEM HALLGATSZ RÁM, AZTÁN OLDJAM MEG TE SZERENCSÉTLEN. Minden mondatában fájdalom és düh találkozott. Szinte tapintható volt a felém érzett gyűlölete és megvetése, de volt benne mégis valami melegség. Valami megmagyarázhatatlan szeretet és gondoskodás, ami arra várt, hogy szívembe fogadjam és tudtam, ha megteszem ő csak egy kis időt nyer az életből, amelyből ismét kitaszítom, amint lehetőségem van rá. Ő a szükséges rossz és egymást kihasználva élünk már kitudja mióta, ezért tartom itt, saját börtönébe zárva. Mégis olthatatlan vágyat érzek felé, az elkerülhetetlen egybeolvadást, de ő hiába húz, én szüntelen taszítom. Arcára kiült az a dühítő mosoly, kárörvendéssel teli tekintettel ennyit kérdezett: MEGEGYEZTÜNK? Nyújtotta felém karját, én belekapaszkodtam és magához húzott. Átölelve önnön sötét magam átadtam helyem, hanggá váltam fejében s kívülről néztem, ahogy ismét falakat épít, hűvös közönnyel távol tartva magától mindent és mindenkit, míg újra azt nem mondja visszaadva helyem: „Tessék, kezd elölről, ez vagyok én, ez vagy te és ezek vagyunk mi.”

[ramimindthings]

Nem várt találkozás...

Aikawa Mizuki a konyhája közepén állt előtte gondosan bekészített apró csésze, teafű és méz társaságában várta, hogy végre felforrjon a víz. Egy percre végignézett apró garzonja minden szegletén és nyugtázta minden rendben, mostmár végre leülhet és folytathatja az írást. Miután elkészítette a forró italt leheveredett a régi, kopott karosszékébe és pedrive-ját forgatva a szájához emelte. Oh mit csinálok? Gondolta, majd egy percre elmosolyodott megfáradt önmagán. Írásai megkoptak az évek alatt, egy szerelmes novellát akart írni, de a szavak egyszerűen nem jöttek. Bekapcsolta Robert Schumann – Träumerei zongoradarabját és hátra dőlve nézte az ablakon át, ahogy a tél apró hópelyhei szállingóznak. Elképzelte, ahogy Miagi Sakura bekopog az ajtaján és elnézést kérve csak egy percre, de bekéreckedik hozzá. Hirtelen valóban kopogást hallott, először nem akarta elhinni, biztosan csak a képzelete játszik vele. Másodjára is kopogást hallott, így az ajtóhoz sietve gyorsan kinyitotta azt és meglepetésére valóban ő állt az ajtajában. - Fáradj be, de mondd minek köszönhetem a látogatást? – Kérdezte, apró mosollyal az arcán, melyet igyekezett titkolni a nő előtt. - Aikawa… - kezdte megfáradt hangon- mi nem olyan rég ismerjük egymást, de valami megváltozott bennem, mióta megismerkedtünk. Aikawa elpirult és kezével próbálta takarni az arcát, miközben a szíve egyre hevesebben vert, ahogy Miagi közelebb lépett hozzá. - De neked barátod van… - Mondta lesütött szemmel Aikawa, hiszen tudta senki nem fogadná el kapcsolatukat, sem a társadalom, sem a szülei. - Én már nem bírom tovább! – Húzta magához közel és ajkaira puha csókot adva hátra simította a nő haját gyengéden. A szexuális feszültség mely kettejük közt tombolt az elmúlt hónapokban a tető fokára hágott és bár tudták, hogy nem szabad, mindketten átadták magukat a szenvedélynek. Levetett ing, papucs, zokni és egyéb ruhadarabok szegélyezték az utat a bevetett ágyig. Testük összefonódott, ekkor Aikawa beleharapott Miagi ajkába finoman, ahogy apró kézfejével végig simított a szeretett nő testén, memorizálva annak minden részletét, mintha kérlelné őt, hogy ne eressze el többé és magának ítélné őt. Miagi válaszul gyengéden belemart hátába és magához szorította. Tudták, hogy nincs visszaút, ez nem pusztán szex. Ahogy testük felforrósodott, a kis ablakot ellepte a pára és a hópelyhek odakint játszva gyűltek a párkányon eltakarva a szerelmesek sziluettjét.

[ramimindthings]

Szürke szárnyú angyalként, üres szívvel ácsorgok,

Egyedül a felhők közt, magányosan vánszorgok.

Testemben fekete vér csorog, sebeim szegik szárnyaim,

Sötét könnyként hullanak az elfeledett álmaim.

Ha repülnék se tudnék, tollaim mind kitépve,

Zuhanok a felhők közt a lenti messziségbe.

[ramimindthings]

Vas sínek között cikáztak lábaim, egyik a másik után lépdelt, mintha tudták volna merre mennek.

Akkor kaptam észhez, mikor megláttalak és a lenyugvó nap utolsó napsugara megvilágította vöröses barna hajtincseid, melyek puhán az arcodhoz simultak.

Olyan szép volt ez a pillanat, mint ahogy a búzakalászt fújja a szél egy tavaszi délután és a Nap szinte beállítva hevert a domb felett ahogy az képeslapként illik.

Nem szóltál semmit, zöld szemeddel megnyugtató pillantást vetettél rám, de éreztem hogy valami nincs rendben.

A nap éjszakába fordult és én még mindig csak arra vártam mondj valamit.

Csak álltam ott földbegyökerezett lábbal és néztelek, mint éjjelilepke a poros villanykörtét és azon gondolkoztam valóban itt vagy e.

Változást akartam mégis a közös utunk során meg-megremegtem rideg valódtól, melyet néha felszínre engedtél. Sosem tudtam mikor haladunk előre és mikor fogsz vissza lépni kettőt, de ösztönösen mozdult a lábam veled.

Annyira megnyugtató volt lényed, hogy száguldottam feléd, mint egy gyorsvonat, talán ez volt az én keresztem. Ajkad még mindig némám, szótlanul várt valamire ami örök rejtély marad most hogy már szemedbe sem tudok nézni.

Gondolataimat egy apró fény törte meg, mely megcsillant a horizonton és egyre erősebb, nagyobb lett, ahogy közeledett felénk. Tested, már csak egy sötét sziluetté vált mire felfogtam valami közeledik, és én továbbra sem mozdultam.

Kürt hangja törte meg a csendet, minta valaki azt ordítaná: FÉLRE!

Az utolsó percben löktél el magadtól és eltűntél az éjszaka sötétjében. Annyira magányos volt ez az érzés, szertefoszlottam volna veled, de még ezt sem hagytad meg nekem.

Elővettem a telefonomat zsebembő, ami már csak pár százalékon volt, kiabálni és keresnikezdtelek: HOL VAGY?!

Lábaim már remegni kezdtek, apró kövek közt bukdácsoltam téged keresve, mire megláttam egy eleven testet a sínek közt. Odasiettem, majd arcára nézve mellkasomba vágott a fájdalom, ez én vagyok.

[ramimindthings]

Utolsó szó

Könnyek hullnak, mint őszi falevél élte utolsó óráján,

Hullamerevség, érzéketlenség mi ül most rideg orcáján.

S mint kívülálló nézem hálóingben magam némán,

Átkos élet csókja s sorsa vár én rám.

Tépjenek szét, étke legyek ez elárvult földnek,

Szemek tükrében utolsó búcsú könnycsepp.

Mondd hát utoljára, fontos volt e létem valaha,

Elnyel lelked mélye, vár az utolsó fény, a Valhalla.

[ramimindthings]

Lassú víz partot mos

Víztükrödet nézem, lágy és nyugtató,

Szemembe nézve tekinteted gyóntató.

Lelkem csendje és vihara maradsz,

Tetted hol sorvaszt, hol fakaszt.

Melletted ülve saját visszhangom eláraszt,

Némán tűrve odébb állsz, majd kiszáradsz.