severethingbananaeggs

[severethingbananaeggs]

[severethingbananaeggs]

második nekifutás

A fonallabirintusból aztán tényleg nincs kiút.

Ide zárják azokat, akik eljátszották az utolsó esélyüket.

Még csak nem is emlékszem, hogy ezúttal mit csináltam, de biztos megvolt az okuk rá, hogy ide küldtek. Okuk, na az mindig van. Ha meg épp nincs, akkor kitalálnak egyet. Mégis milyen lenne egy börtön elítéltek nélkül?

A fonallabirintus minden fala – fonal. Megvizsgálom a labirintusban a sűrűn lecsüngő csomókat, kisebb-nagyobb bogokat. Ha csak egy rés lenne köztük, amin kicsusszanhatnék... De minden fonál mögött újabb és újabb fonál, akármerre fordulok. Azok mögött újabb fonalak, csomók és gubancok... Mintha egy hatalmas pók hálójában üldögélnék. A hetedik nap után nem számolom tovább, mióta vagyok itt.

A felülről világító, vakító fehér fényben egészen megszédíti az embert a sok vibráló piros fonál. Becsukom a szemem, és ugráló fénycsíkokat látok. Szaunára gondolok, aki a macskám. Milyen boldog lenne ezek között a fonalak között.

Kinyitom a szemem, és összerándulok meglepetésemben. A szívem összevissza ver, Szauna, kiáltom, Szauna! Ott ül előttem, és pislog rám félrebillentett fejjel.

Aztán megfordul, és eltűnik a fonalrengetegben.

– Ne menj el! – kapok utána, és még pont elérem a farka végét.

Megragadom, mire hátrafordul, rám kacsint, és egy ügyes mozdulattal kicsusszan a kezeim közül.

A hangomat gyorsan elnyelte puha börtönöm. Csend lett.

Egyedül vagyok megint.

Szaunára gondolok, a hálátlan dögre. A karácsonyi halvacsorára, amit tavaly télen rendeztem neki színtiszta jóindulatból. Újra és újra látom magam előtt a pillanatot, ahogy rámkacsint (rám KACSINT), és elillan. Biztos, hogy ha egyszer innen hazajutok, kitekerem a nyakát.

Amikor egy kicsit csillapodik a dühöm, persze már egyáltalán nem akarom kitekerni a nyakát, hanem inkább megvakargatni a puha pofikáját, de hát ez már csak így van a macskákkal.

Békésebb állapotomban már kérdések is jutnak az eszembe: de vajon miért kacsintott rám? Újra lejátszom magamban, mi is történt: megfogtam a farkát, mire ő, mint akit zsinóron húznak, hátrafordult, rám kacsintott, aztán huss, volt, nincs.

Felnézek a fonálrengetegre, és megint összerándulok: hát persze, mint a zsinórok! Csak meg kell találnom a kilógó szálat, az majd magával rántja a következőt, az majd az azután következőt, és így tovább – le fogom bontani magam körül a labirintust.

Valami olyasmi jut eszembe, hogy Szauna is csupa zsinór belül, ahogy talán én is? Végül is, ha meghúzzák a hajam, én is egyből odafordulok, ha elejtek valamit, utána nyúlok, ha megéhezek, egyből szétnézek, hogy mit ehetnék.

Nem kell sokáig keresnem a kilógó szálat, rojtos, mint Szauna farkának a vége.

Elmosolyodom, és megrántom.

Végignézem, ahogy a zsinórbörtön lassan lebontja magát.

[severethingbananaeggs]

a rajzod után másnap találkoztam vele!

Volt egyszer, gesztenyefák és bükkök tövében, a leveleken átfodrozódó napfényfoltok alatt, volt egyszer egy gödör. Legalábbis így hívták az arra járók elhaladtukban, ha meglátták. Az ott lakók nem hívták sehogy. A talaj göröngyeit, dőlésszögének girbegurba változását nem könnyű belátni és megnevezni, ha valaki a közvetlen szomszédságában él.

Az ott lakók egy szőrös hernyó, egy rózsabogár és egy őszi légy voltak.

Egészen megbűvölte őket a szintek effajta változása, a gödör alján tanyázó sötét, ami a napsugarakat hirtelen elnyeli, a mélyből felcsapó hűs levegő, a mohák azon szokása, hogy behúzódnak a gödör legnyirkosabb zugaiba. Árnybarátaik is ott vészelték át a nap nagy részét, csak naplemente után merészkedtek elő, és másztak ki a gödör peremén túlra.

A gödör nem volt félelmetes, csak ismeretlen.

A szőrös hernyó, a rózsabogár és az őszi légy azon kapták magukat, hogy minden nap odatévelyednek a gödör szélére, és ott ácsorognak hosszú percekig.

Volt valami vonzó a mélységben, valami csalogató.

Belelépni azonban nem léptek bele soha.

Ez nem tartozott a szabályaik közé, nem született köztük erről alku vagy megállapodás, társadalmi szerződés sem szorította őket erre.

Mégsem léptek be a gödör világába.

Ennek, akármilyen furcsa is, egy dallam volt az oka.

Minden alkalommal, amikor valaki odamerészkedett a gödör szélére, a bogárkák énekelni kezdtek. Nem szándékosan, nem elhatározásra: egyszer csak levegőt vettek, és elindult belőlük az ének. Nem is ének, inkább hümmögés volt, mindig másmilyen, de mégis mindig összhangzatként szóló. Ahogy valaki – a szőrös hernyó, a rózsabogár vagy az őszi légy – megközelítette a gödör szélét, egy bogárként zengette át testük vékony érhálózatát, és indult el belőlük a dallam, mindig pontosan egyszerre, akármit is csináltak éppen. Volt, hogy a szőrös hernyó épp egy kövér levelet eszegetett, volt, hogy az őszi légy felröppent egy bükkfaágra – ha eközben a rózsabogár a gödör szélére tévelyedett; mintha megérezték volna, halk dúdolásba kezdtek.

Nem tudták volna pontosan elmondani, mi ez, de érezték, hogy a dallam figyelmeztet valamire.

De azt is érezték, hogy az a valami nem biztos, hogy veszélyes.

Sokat álmodoztak róla, mi van vajon a gödör alján, esetleg túlvégén: nem lehet-e, hogy értékes, lédús gyümölcsök, esetleg szőröshernyó-, rózsabogár- és őszilégy-társak várják ott őket? Szívesen kikérdezték volna erről a gödörből szabadon ki-be vándorló árnybarátaikat, de az árnyak nem tudnak beszélni.

Így terelgették hát egymást nap, mint nap zümmögve, a fák biztonságos töve és a titokzatos mélység között, és ha egymásra néztek, pontosan tudták, hogy egyszer majd átlépik a gödör peremét.

[severethingbananaeggs]

[mesekezdemény]

Aragónia szétnézett a padláson.

Vagyis nézett volna, ha nem káprázik a szeme.

Körülötte ugyanis fénylő kötelek húzódtak szerteszét, a padlótól a mennyezetig. Néhol egyesével, néhol kötegekben, hol lazábban egymáshoz csavarodva, hol feszesen, hol átlósan kifeszítve, a mennyezet és a padló két távoli pontját kötve össze.

A padlás homályát csak a kötelek kékes ragyogása világította meg – ettől káprázott Aragónia szeme. Kezét az arca elé emelte, hogy egy kicsit kevesebb legyen a fény. Pislognia kellett párat, mire a szeme hozzászokott a sötétben ragyogó fényességhez.

Aragónia tett egy lépést a legközelebbi köteg felé. A padló deszkái nyikorogtak a léptei alatt.

[severethingbananaeggs]

Volt egyszer, gesztenyefák és bükkök tövében, a leveleken átfodrozódó napfényfoltok alatt, volt egyszer egy gödör. Legalábbis így hívták az arra járók elhaladtukban, ha meglátták. Az ott lakók nem hívták sehogy. A talaj göröngyeit, dőlésszögének girbegurba változását nem könnyű belátni és megnevezni, ha valaki a közvetlen szomszédságában él.

Az ott lakók egy szőrös hernyó, egy rózsabogár és egy őszi légy voltak.

Egészen megbűvölte őket a szintek effajta változása, a gödör alján tanyázó sötét, ami a napsugarakat hirtelen elnyeli, a mélyből felcsapó hűs levegő, a mohák azon szokása, hogy behúzódnak a gödör legnyirkosabb zugaiba. Árnybarátaik is ott vészelték át a nap nagy részét, csak naplemente után merészkedtek elő, és másztak ki a gödör peremén túlra.

A gödör nem volt félelmetes, csak ismeretlen.

A szőrös hernyó, a rózsabogár és az őszi légy azon kapták magukat, hogy minden nap odatévelyednek a gödör szélére, és ott ácsorognak hosszú percekig.

Volt valami vonzó a mélységben, valami csalogató.

Belelépni azonban nem léptek bele soha.

Ez nem tartozott a szabályaik közé, nem született köztük erről alku vagy megállapodás, társadalmi szerződés sem szorította őket erre.

Mégsem léptek be a gödör világába.

Ennek, akármilyen furcsa is, egy dallam volt az oka.

Minden alkalommal, amikor valaki odamerészkedett a gödör szélére, a bogárkák énekelni kezdtek. Nem szándékosan, nem elhatározásra: egyszer csak levegőt vettek, és elindult belőlük az ének. Nem is ének, inkább hümmögés volt, mindig másmilyen, de mégis mindig összhangzatként szóló. Ahogy valaki – a szőrös hernyó, a rózsabogár vagy az őszi légy – megközelítette a gödör szélét, egy bogárként zengette át testük vékony érhálózatát, és indult el belőlük a dallam, mindig pontosan egyszerre, akármit is csináltak éppen. Volt, hogy a szőrös hernyó épp egy kövér levelet eszegetett, volt, hogy az őszi légy felröppent egy bükkfaágra – ha eközben a rózsabogár a gödör szélére tévelyedett; mintha megérezték volna, halk dúdolásba kezdtek.

Nem tudták volna pontosan elmondani, mi ez, de érezték, hogy a dallam figyelmeztet valamire.

De azt is érezték, hogy az a valami nem biztos, hogy veszélyes.

Sokat álmodoztak róla, mi van vajon a gödör alján, esetleg túlvégén: nem lehet-e, hogy értékes, lédús gyümölcsök, esetleg szőröshernyó-, rózsabogár- és őszilégy-társak várják ott őket? Szívesen kikérdezték volna erről a gödörből szabadon ki-be vándorló árnybarátaikat, de az árnyak nem tudnak beszélni.

Így terelgették hát egymást nap, mint nap zümmögve, a fák biztonságos töve és a titokzatos mélység között, és ha egymásra néztek, pontosan tudták, hogy egyszer majd átlépik a gödör peremét.

[severethingbananaeggs]

egy régi adósság

[severethingbananaeggs]

Volt egyszer, gesztenyefák és bükkök tövében, a leveleken átfodrozódó napfényfoltok alatt, volt egyszer egy gödör. Legalábbis így hívták az arra járók elhaladtukban, ha meglátták. Az ott lakók nem hívták sehogy. A talaj göröngyeit, dőlésszögének girbegurba változását nem könnyű belátni és megnevezni, ha valaki a közvetlen szomszédságában él.

Az ott lakók egy szőrös hernyó, egy rózsabogár és egy őszi légy voltak.

Egészen megbűvölte őket a szintek effajta változása, a gödör alján tanyázó sötét, ami a napsugarakat hirtelen elnyeli, a mélyből felcsapó hűs levegő, a mohák azon szokása, hogy behúzódnak a gödör legnyirkosabb zugaiba. Árnybarátaik is ott vészelték át a nap nagy részét, csak naplemente után merészkedtek elő, és másztak ki a gödör peremén túlra.

A gödör nem volt félelmetes, csak ismeretlen.

A szőrös hernyó, a rózsabogár és az őszi légy azon kapták magukat, hogy minden nap odatévelyednek a gödör szélére, és ott ácsorognak hosszú percekig.

Volt valami vonzó a mélységben, valami csalogató.

Belelépni azonban nem léptek bele soha.

Ez nem tartozott a szabályaik közé, nem született köztük erről alku vagy megállapodás, társadalmi szerződés sem szorította őket erre.

Mégsem léptek be a gödör világába.

Ennek, akármilyen furcsa is, egy dallam volt az oka.

Minden alkalommal, amikor valaki odamerészkedett a gödör szélére, a bogárkák énekelni kezdtek. Nem szándékosan, nem elhatározásra: egyszer csak levegőt vettek, és elindult belőlük az ének. Nem is ének, inkább hümmögés volt, mindig másmilyen, de mégis mindig összhangzatként szóló. Ahogy valaki – a szőrös hernyó, a rózsabogár vagy az őszi légy – megközelítette a gödör szélét, egy bogárként zengette át testük vékony érhálózatát, és indult el belőlük a dallam, mindig pontosan egyszerre, akármit is csináltak éppen. Volt, hogy a szőrös hernyó épp egy kövér levelet eszegetett, volt, hogy az őszi légy felröppent egy bükkfaágra – ha eközben a rózsabogár a gödör szélére tévelyedett; mintha megérezték volna, halk dúdolásba kezdtek.

Nem tudták volna pontosan elmondani, mi ez, de érezték, hogy a dallam figyelmeztet valamire.

De azt is érezték, hogy az a valami nem biztos, hogy veszélyes.

Sokat álmodoztak róla, mi van vajon a gödör alján, esetleg túlvégén: nem lehet-e, hogy értékes, lédús gyümölcsök, esetleg szőröshernyó-, rózsabogár- és őszilégy-társak várják ott őket? Szívesen kikérdezték volna erről a gödörből szabadon ki-be vándorló árnybarátaikat, de az árnyak nem tudnak beszélni.

Így terelgették hát egymást nap, mint nap zümmögve, a fák biztonságos töve és a titokzatos mélység között, és ha egymásra néztek, pontosan tudták, hogy egyszer majd átlépik a gödör peremét.

[severethingbananaeggs]

ez a mesém töredèke, amit az evolution of emotions című cikkből kezdtem. még be fogom fejezni és akkor majd feltöltöm!

[severethingbananaeggs]

és még csak éjfél sincs, eszméletlen

[severethingbananaeggs]

2023.05.17.

[severethingbananaeggs]

Pályázatok mellett elsuhant élet

mindig kinézek egy jó kis pályázatot. elképzelem, ahogy megnyerem és megváltozik az életem. én büszke vagyok magamra, az emberek kíváncsiak rám. aki ugyanis letett egy ilyen teljesítményt az asztalra, az ugye, tud valamit. arra érdemes figyelni. elképzelem, hogy mit csinálok azzal a temérdek pénzzel, ami a markomat üti. napokig úgy járom az utcákat, hogy merően mosolygok a szembejövőkre: ti még nem tudjátok, de az unokáitoknak is ezt fogjátok mesélni, hogy én most rátok meresztettem minden fogorvos által megdicsért fogsoromat. 

aztán berakom az agyam hátsó fiókjába az egészet, hagyni kell érlelődni és a határidő lejárta előtti órában veszem csak elő. először papírra vetek néhány ötletet. nem az igaziak. az igazi ötletekhez - Kosztolányitól tudom, és ki a követendő példa, ha nem ő - sok elszívott cigaretta kell. nincs mit tenni, elszívok hát néhányat. fújom a füstöt és rájövök, hogy ez nem is az a méltó pályázat, az embernek meg kell válogatni, hogy mihez adja a nevét. jó, meg kicsit azért az időbeosztást is elrontottam, de ennek kapcsán most majd megtanulom a leckét. 

a határidő lejárta előtti perceket egy újabb pályázat böngészésével töltöm. 

[severethingbananaeggs]

A megbeszéles tárgya, hogy többet ne késsünk, soha, egyetlen percet sem, sőt menjünk előbb 5, de inkább 10-15 perccel, mondta, miután 30 percet késett.

[severethingbananaeggs]

nem érdekel a próbarend egyeztetése nem az én problémám nem törődöm vele nincs sütőben sült túrógombóc van lámacsikók vannak ez van körülöttem és bennem sincsenek semmiféle táblázatok nincsenek nem

[severethingbananaeggs]

[severethingbananaeggs]

[severethingbananaeggs]

[severethingbananaeggs]

“kire sújtson le rettenetes haragom a bambuszrengetegben”