shaiyrart

[shaiyrart]

Léteznek a csillagok?

Azok, amikről annyi szó volt

megannyi pillanatban.

Azok, amik miatt sírok,

ha a szépség lelkembe ér

egy szerelmes éjszakában.

Létezik a szerelem?

Hiszen az a boldogság

megannyi nehézség közben,

Az érzés, ami éltet

hazugság lenne, vagy

létezik a csodálat az életben?

Hiszel még bennem?

Létezem szemedben, vagy

porszemként sodor a szél engem?

Szabad boldognak lennem?

Bízhatok az odaadásban,

adsz erőt, ahogyan én?

Van elég alázat a szerelemhez,

szívünk ad-e elég hitet

a másik másságába átérve,

elvének variációiba mélyedve,

Ahol a perspektíva háborúra kel,

és mégse igaz semmi, csak minden.

[shaiyrart]

A környezetünk a habitus, ami vagyunk.

A szó, ami körbevesz, hatásos, hatása messzire bír, s ereje lassacskán hat, az árnyékokból telepszik rád.

Ha önmagadként indulsz, hamar elveszíted kontrollod igazi éned felett egy helyen, ahol nem te vagy a norma. Eltérő nézetek találkozása, a harc, amiben veszítesz, s onnantól egyedül kell a világgal szemben megvédeni elveidet, melyek akkor is módosulnak, ha nem akarod. Nem kell kívánni a változást magadban, ha a környezeted változik, a tény az, hogy a környezetünk leképezésével jár együtt lényünk, mi vagyunk a kaméleon a családi hátban a gyerek szobájában, aki takarónak öltözik a szabadban töltött erdős mintákat elcserélve egy beilleszkedni kívánó, hétköznapi ember szettjéhez igazodva.

De ha ez a kaméleon természetes életképének felborulásával jár, az igen változatos hatással bírhat akár egy kis egyszerű lény bundájára is. Mi van hát az emberi idegrendszerrel?

Ugyanakkor, a jó minták kialakítása is nehéz, sokaknak teljesen sosem sikerül - de a rosszak egy stabil embert is meggyengíthetnek. Hiszen min múlik a hangulatunk? Elsőre az alvást és az egyéb alapszükségteleink vesszük észre, hiszen enni - azt kell. De utána, ha eltelnek hónapok? Egyre gyanúsabb lesz a változás, hogy hiányban szenvedünk. Hiszen ha nem a saját környezetünkben vagyunk, ha újat próbálunk, vagy ha túlzóan nyitni akarunk a különbözőség felé - úgy, hogy nincsen hozzánk hasonló a környezetünkben -az hamar átmehet abba, hogy mi is azonosulunk azokkal a különbségekkel, amelyek tőlünk különbözőek, mindazonáltal a felnőtt, egészséges lélek megtalálta már a saját útját, ismeri az igényeit, és ha kifejezetten ezeket nyomja el, az katasztrófába torkoll a hamarság feszítő, mégis elsőre lassan fenyegető erejével. Hisze mikor jön el a hamar, ami a iövőben van, én pedig a jelenben, egy lépéssel mindig távolabb? De ez a mindig - ez az igazi kaméleon - a köpönyegforgató, akiből hamar lesz "most".

Így jön el a szorongás pillanata. Azé a ponté, amikor az ember megkérdőjelezi, mit is tett és hogyan csinálhatná vissza. Csak ha már nincsenek meg a régi kapcsolatok - az egyetlen kapcsolat magaddal volt. És ezt elrontottad. Rossz az út, s a visszaút hosszú lesz, hiszen mintákat, habitusokat, hiteket, érzelmi struktúrákat, hormonális változásokat kell visszaállítani. Meg kell változtatni azt, ami most stresszhormont kapcsol be. Lehetnénk a stresszhormon stresszhormonjai, bár el tudnám úgy űzni, de az elűzés által érzett erősség-érzet valamit még segíthet.

Mi a fontos a potitivitásban? Hogy legyen valós és átgondolt. Ne kamuból mondd, ami mézes és mázos. Legyen az a valóságod, hogy te igenis boldog leszel. És ezért minden nap kell tenni. A kontroll magad felett csak a te kezedben lehet, vedd hát vissza azoktól, akik mások. Mert a másság jó, amíg nem csak az van. Akkor uniformizálódik.

És ha valakivel összejövök, mert szeretem, sokszor akarok olyan lenni, mint ő. Aztán elkezdünk egymásra hasonlítani, jó esetben olyan arányban és abban, ami jót hoz ki belőlünk. Sok a tudatossági kérdés, és még több az alázat, ami kell ebbe. De ilyenkor van aztán az, hogy találkozom valakikkel, és látom, hogy együtt mennyire stabilan jók, törődők, erősek. Ez a jó, ebből lehetne millió. Minden boldog pár, minden boldog ember egy segítség nekünk, hiszen több boldogot látunk, több jó habitust élünk át, több jó szokást veszünk át, ameddig a szokások és a kapcsolódások segítségével azonosulunk a pozitivitással és a boldogsággal. Ez az, amit bárhogyan is, de csak boldog emberektől leshetünk el, egészen addig, amíg tiszteljük a boldogságát, a csodálatunk segít, hogy azok legyünk. Az, ha hülyének tartjuk, hogy naiv, őt is leszívja a mi szintünkre. Vigyázzunk hát a boldogra, csináljuk, amit ő, mert tükröt tesz elénk, hogy milyen a boldogság, hogy csinálja. Ezt akkor vesszük át, ha nem panaszolunk, csak az értő empátiának, de ha az empátia figyel ránk, meghallgat, és cserébe mi is meghalljuk, amit válaszol. És így lassan felkarol, gondtalanul, könnyedén. Határokkal és lassan változunk, hiszen sok idő azokat a határokat áalakítani.

Türelem: a valóság, a szükség. Elfogadás: a szeretet. Boldogság: a rutin és a kapcsolatok.

[shaiyrart]

Ezer darázs marja testem,

Leszedtem, de visszalebben,

Belém szúrja mind karmait,

És egyszer majd fullánkjait

Fulladok, ha testem él,

Nincs ebben ész vagy cél,

Remeg bennem a fájdalom

Elsötétül most a látásom

Hangtalan szó nyugtalan,

Úgy fejezem ki magam,

Hogy szólni sem akarok,

Értelmetlenül áradok

Nyugtalanná fordulok,

Álmatlanul görcsöl minden izmom.

Vajon hol élek és hol hallucinálok?

[shaiyrart]

Eltelik az idő, hiába nyúlik a múltba a trend, ami

Összetart a búcsútól az igenig és a nevetéstől a

Könnyekig, de nevedet hívom a köszönöm szóval,

Ha máshogy nem ér el a szél sóhaja ím,

A világ csukódik és nyílik,

Fontos a szó, ha hallatszik.

[shaiyrart]

Társtalan a magány

Úgy küzd mind, ki ember, ellened

De az majd befogad hát,

Szeretetéért nem kell tenned

Csiripelnek a madarak a fán

A levegő is könnyebb

Mintha a hangod hallanám,

De csak a magányt ismerem

[shaiyrart]

Mondd ki a szavaid, szépen egészen. Mert a szavakban, a saját gondolataidban, az életről alkotott képedben ott van az áhítat, a világ iránti csodálat, amit a másik nélkül sosem érezhetnél. Az erőnk abban van, amit a másikkal élünk meg. Abban, hogy akaratlanul kötődünk. Abban, ahogy végül el is döntjük, hogy kötődünk. Hogy kitartunk, ha nehéz is, mert szép a jó, amit a törődésünk ad. Mert ott kezdődik minden, hogy eldöntöm: törődöm, ami nem változó.

[shaiyrart]

Remélem, egyszer majd találkozunk.

A lelkünk is, az égben várok. Mert tudom, milyen szeretni, emlékszem már, a legjobb barátomat ismerni, tudni, milyen, érezni az érzései mélységét, ahogyan a világra néz. Vajon érted, ki vagy és érthetlek még? Tudom, hogy félek emlékezni a szavadra, ha szép.

De mégis, régen úgy tudtunk szeretni, félelemtől nem béklyózva érezni, nyíltan a lelkemet mutatni, a lélek ereje letaglóz, és akkor még ez értékes volt. A szeretetnek ereje volt és mindenen áthatolt. A fájdalom is élt, és örökké tette az érzést. Teljen el akármennyi idő, a barátom vagy. Mert csak a barátomat szerethetem igazán. Csak a barátomat ismerhetem mélyen, vele ülünk a csillagok alatt, ahogy megfejtjük a jövőt, mielőtt megvitatnánk a múltat. Rég éreztem ennyi szeretetet, pedig az égvilágon semmit nem kérek. Bár gyakrabban szeretnék még így, de az emberek mostanában egymásnak nem értékesek: találkoznak és elválnak, kizárólagos tranzakciókban adnak, és ki kell tartanom, hogy megtartsam és méllyé tegyem a barátságot, ha az felemel és megtart. Szeretném tudni, ki vagy. A szeretet előbb benövi a lelked, és csak aztán virágzik. És hiszem, hogy a lelked körülöleli az enyém, ahogyan én beteljesítem a tiéd.

És emlékszem egy régi szövetségre, minden bánattól levetkőzve. Ilyen lenne szövetséget kötni, ilyen lenne számítani valakire? Nosztalgikusan új félelem van a lelkemben. Hiszen soha, senki nincsen ott, ha kell. Csak az a barát, aki melletted van, ha mindenki más megvetne. Csak az, aki látja, hogy a virágok a szívedben a szeretettől kelnek életre, s különleges virágot nevel a lelkedben. Legyen ott az az ember, ha rossz nap ér, ha fájdalmad felemészt, legyen napsugár benned a szép, amit a szeretet nyújt feléd.

Hadd mondjam többször, hogy hálás vagyok, hogy vagy nekem.

[shaiyrart]

Többet nem érdekel, hogy hallod-e a szavam.

Hogy bárki hallja-e.

Többet nem érdekel, ha soknak tart bárki,

Csak az, hogy kérdőjelez meg.

Csak az, ahogy válaszol.

Csak az, hogy ismerni akar.

Csak az ismerhet, aki hallja a szavam.

Csak az érthet, aki megkérdez és megérez.

Aki választ ad, aki ismeri az érzéseket.

Ott tart a lelkem, ahol összeér a Mással

Egyben vagyunk ketten,

Hát hadd ne rejtsem szavam.

[shaiyrart]

Betonpáholy

Egyszer kinyit, de mégse, s fáj a harmatos virág illata

Bezár a lakat, reccsen a zár és többet nem látlak

Ki se nyitlak, tudom, hogy fáj, ha szólnak,

Hozzád se érek, de érintenél mégis csak.

Nem lehet egyszerű a beton fullasztó börtönében fetrengeni,

Alkalmi bókokkal valami jobbra, a felkelő napra erőt nyerni,

Megtanulni, hogy a szeretlek szó nem tud annyira fájni,

Rájönni, hogy aki fáj, azt jobb minden emlékmorzsával elengedni

Betonbörtönödből nézel rám, én meg remélek,

Hátha a remény a szemedben bizalmat éleszt benned,

Hátha az az egy-két ölelés tovább dagasztja a szíved,

Hátha az el nem kapott tekintet engem sem tör meg,

Mert nem lehetek végtelenül boldog a pillantásod erején,

Cselekedetlen boldogság nem létezett az élet mezején.

Mégis lelked és lelkem összefonódása

Öröknek tűnhet, de lehet elmúlása,

Elmúlhat a remény és a csodálat biztonsága

Elrepülhet a szerelem egy élettelen világba.

Betonpáholyból nézel rám és talán bántani akarsz,

De haladsz, fejlődsz, bízol és ismerni akarlak

Nem érlek el a páholyban, hiába akarok veled lenni

Morzsákon át tanítod meg, hogy nem tudlak elfelejteni.

[shaiyrart]

Egyetlen percem sem rebben ezen érintésen, peregnek a szavak és rebbennek a tekintetek.

Láthatatlan; homokba dugom a fejem és nem mozdul a lélegzet.

Kifacsart tüdőmben rebben szárnyra a kicsi veréb, szemem utolsó szikrája szakad ki testemből szárnyain -

Gazdátlan szeretlek hontalan lelkemnek ábrándja kővé dermed.

Családtalan hiányban őrlődöm, világtalan, szavad kínteljes, gyötrelmes hazugsága felett.

[shaiyrart]

Aranyhinta

Az emberek letörő, hullámzó kis körhintákként forognak körülötte, ahogy azon gondolkozik, melyik pillanatban szakad le és repül ki kacskaringósan az életéből a következő; talán éppen az az aranyozott székű, amit a legfontosabbnak érez abban a pillanatban. Amiben tényleg egy valós ember ül, kiben a negatív tükörképét látja, semmi közös nincs bennük és mégis minden az, és akivel nevetségesen érthetetlen az árulás oka. Pusztán csak az, hogy a roncs-körhinták elismerhetően elemi dolga, hogy elszakadjanak.

[shaiyrart]

Elkerülhetetlen találkozások

Egyszer olvastam egy könyvet, ami arról szólt, hogy mindenkivel van dolgunk, akivel összefutunk. Akár apró, akár nagy, de érzi az ember, ha beteljesül, és onnantól kezdve hiába erőlteti, amíg nem lesz újra dolga a másikkal, nem tudja elérni a kapcsolódást. A sors itt talán érvényes, még ha sokáig nem is hittem benne, átfolyik rajtam a világ, és én reagálok rá, a hatások rávesznek, hogy lépjek, és arra megyek, amerre a világ engedi. A környezetem enged, az energiákat figyelem, amelyek az emberekből áradnak, szeretet és közöny formájában, és azt az utat választom, ami a legmegfelelőbb. Így a sors az ember maga, körülöttem.

Nem vagyok érdekes, amíg érdekes helyzetbe nem kerülök. És sokszor az az érdekes, aki állandóan érdekes helyzetbe keríti önmagát, dopaminfüggőként szaladva a hype dráma után. Így van az, hogy az ember egy trauma után, ahogy kilép a lakásból és újra mer nyitni, ezerszer érdekesebb és óriási felfedezéseket is tehet. Megtanulhat még jobban élni és sokkal jobban megérteni önmagát, tanulni, fejlődni, kinyílni, repülni, és bizony ez az, ahova elérünk, ha olyanokkal vesszük körbe magunkat, akik hasonlóak az értékrendünkkel.

Millió emberből meg tudom mondani pár pillanat alatt, kivel van dolgom, s kivel lesz komoly dolgom. De gyakran ezek a helyzetek villámcsapások, melyek megváltoztatnak mindent, s sokszor nem tudom, melyik emberrel mit élünk majd meg és meddig lesz az életemben, a nagy változást, amit majd hoz, ugyanakkor megérzem.

Az emberek történetekkel érkeznek, és a történetek sokszor nem akkor folytatódnak, amikor tervezzük. Amikor valami belerobban az életbe, akkor az ugyanolyan visszaható erővel szünetelni is fog, fájdalmasan várat magára: az igazi érték húzza az idejét és második, harmadik, negyedik részekkel tér vissza. Ami jó, az nem adja magát könnyen, és az ember csak örülhet a keserédes várásnak, hátha még erősebben folytatódik. Minden hullámzik, ahogyan az ember feldolgoz és a jövőbe néz. Ugyanakkor ez nem jelent teljes csendet, csak a természetességet. Hiszen nem szabad mindig előrelépni, ha emberekről beszélünk, ha munkáról van szó, vagy ha tanulunk. Miért is nem? Hiszen csodás dolgok történhetnek abból, ha meg merjük tenni a következő lépést, ugye? Na de láttunk már rohanásból jó dolgot? Az mindig robban.

Van egy idézőjeles gond velünk, emberekkel, és az agyunkkal. Ha az ember tanul, feldolgoz, szeret, megért - egy idő után visszalép, mert ekkor sok, s van, aki begubózik, vár, eltűnik, s visszatér: ezek az emberek a legjobb indikátorai annak, hogyan is működik a feldolgozás, megértés, mély érzések, kitartás, elköteleződés, fogékonyság, tanulás, fejlődés, evolválódás a valóságban. A félő állathoz sem rohan oda az ember, pontosan így várunk mindenre, ahogyan csendesen befogadjuk a jövőt, az őz odalép hozzánk és megszeret, intenzíven érdeklődik, majd megpihen, elveszti fogékonyságát az újra, odébb áll. Hiányunkban ugyanakkor? Visszatér, keres.

Amikor ugyanis visszalépünk, várunk, vagy a legegyszerűbb és legérthetőbb példa: alszunk; a testünk feldolgoz, raktároz, megért, elhatároz, elmélyít, átgondol. Mindent akkor csinálunk, ha alszunk, ha unatkozunk, ha csendben gondolkodunk, beindul a kreativitás, az érzelmi hatások megváltoztatnak mindent, s végül döntünk valami mellett, ami fontosnak tűnik. Olyankor érzünk mélyen vagy értünk meg egy problémát, amikor e legkevésbé számítunk rá, amikor nincs kérve, erőltetve, sürgetve, hanem megáll a világ.

Sokszor egy ilyen döntés hosszú idő, és a szünetek, a kikapcsolódások, az ellentétes szituációk, önmagunk kivonása okozza azt, amit szeretnénk - az elhatározást a második részre, hogy újra találkozzunk a másikkal.

Azt hiszem, a felnőtt élet részben arról szól, hogy megértsük, hogyan működik az idegrendszerünk, és elfogadjuk a találkozások miértjét. Elfogadjuk az idő erejét. És azt, amit a találkozás ad, bármi is legyen az. Nyitottan élni, világosan látni a másikat azért, aki, szeretni, és hagyni, hogy addig tartson, amíg annak tartania kell. Mert eljön az a pont, amikor az emberrel szembejön az, aki az örökléttel a szemében néz majd rá, és ott nem lehet majd dönteni, csak még többet és jobban kivárni, mint eddig bármikor.

[shaiyrart]

Burning red flag

Vannak sétáló zászlócskák az utcán, sok színben, sokan zöldek, mások narancssárgák, de vannak a pirosak, a bordók, a feketévé kormosodtak és a sétáló égő pirosak, akik bizony kigyulladtak és örökös égésben szenvednek, mosollyal az arcukon.

Az ilyen ember keresi a zöldet, akit kigyullaszthat és felborzolhat, akiből aztán zöldből pirosat, de méginkább feketét gyárthat, kiéget, eltipor és megborzaszt. Az agy problémája a sétáló gyilkosa a zöld és természetes jóságnak.

Keresd meg a kurva gyógyszeredet, barátom, ami nem a poharad mélyén vagy a füstszagod mögött rejlik. Nem, nem is ott, amire gondolsz, de ha ott keresed, a vesztedbe rohansz, és bárkit magaddal húzol bele.

[shaiyrart]

sárga levelek hullanak a fejemre, kavargó nyugalom egyetlen percre, olyan a szellő, ez a gravitációs csoda, mint egy óriási levéldunyha, körülvesz a mozgó energia, ahogy elszáll a fejem az óceánba, nem ismerem a fuldoklást, mégis minden érzésem a valóság adja

[shaiyrart]

Nem veszem észre, hogy szavam szól a számon át, és néha észre se veszem, hogy énekelek. Szóbuborékok repdesnek, szivárványszín buborékörvénybe temetkezem, te vagy az ördögi angyal, a tűz és a bűntelen, Nincs saját mondatom, csak a másét ismétlem, És csak nézek rád, mint máskor soha senkire, csendben, hogy nehogy egy régit ismételjek, Mert minden szót hallottunk már és minden ígéret megtört már, így csak a csend vár ránk... Mert az a titok, mit nem mondunk, a szemünkben szól, a lelkünkből kiált az igazi szó. Itt látom rajtad a szemeid mélyében, ebben a percben, hogy te és én vagyunk a végtelen. De a szeretlek szó mindenki másé lett, a szeretlek a végtelen vége, a szó maga a vég és te és én vagyunk a végtelen, Az egész világ megdermed, a szemedben az idő lebeg, megszűnik és újrakezd, és mégis haladunk mindketten, Te vagy az egyetlen, aki a valóságom látja meg, az egyetlen, aki megérthet, akivel magam szerethetem, Elvinnél a világ végére csillagot látni a nappali kékes fényben, Életem leglassabb hegyi vasútján állna meg a világ egyszer és mindenkorra már Éppen így robognánk egyedül, a hátsó kocsiban döcögve hát, hogy ahogyan a vonat, a világ is értünk teljen tovább.

[shaiyrart]

Epizódok

Beleestem ugyanabba az epizódba,

Abba a mintába, hol már voltam valaha.

Semmis nevetésed zajába vesztem oda

Mely tükörkép csak, ismétlések sokasága.

[shaiyrart]

Tavasz

Kinyílt a cseresznyevirág, fehéren, pirkadatkor Gondolatom elfújta a szél a messzi árnyékba. Tudod-e, történetünk mit tett velem akkor?

Rég-holt tél fagyasztotta kóró-szívem ágait, Gyermeki remény híján szerettem volna valamit. Tudod-e, milyen magányos remélni a semmit?

Nem tudja az érző-élő manapság, miért létezik, Akár a tavaszi gyümölcsfát előző apró hóvirágot, Feledjük az ifjú vágyat, mely elsőként burjánzik.

Havas, fagyos táj, hol megtaláltam a virágom. Érintve, remélő virág nő gyorsuló szívemben is, S csoszogva aztán, a hókristályos-fehér táj eloson.

Veled élem életem első igaz tavaszát, a gyermekit, Veled várom életem örök nyarát, azt a pompát, Melyből őszülünk, s majdan az idő már meggyengít.

Télvízkor a kezed a kezemben akarom, s bevallom, Sosem mondtam neked, hányszor sírtam érted – Hisz minden percért a karodban, hálával tartozom.