soulborder

[soulborder]

Eltűnés

Élni akarok, de nem megy

Életem végére lassan már pontot tehetek

Nélküled nem megy, hiába próbálkozok

Ha te nem vagy, kérlek, ezért fohászkodok.

De te nem érzed, amit én érzek irántad

Ebből az állapotból nincs mi kirángat

Este, amikor lehunyom a szemem, előjönnek az elmém sötét rémjei

Legszívesebben vonat elé sétálnék, de ki van itt?

Van, akinek hiányoznék, ha nem lennék

Ha egyszer szó nélkül eltűnnék?

[soulborder]

Kín-rím

Van az az élet, ami már csak kínos oldalak

Amikor az élet már nem hívogat

Könyvet tudnék írni a búcsúverseimről

Hogy komolyan gondolom-e? A lapokról úgyis minden kiderül

Amit a testem mellett találtok

Kézzel írt

Vérrel aláírt

Könnyeimel áztatott

Levelem megtaláljátok

Éltem, de már nem bírtam tovább, ezért az éj leple alatt

Csöndesen felakasztottam magam

Arcomon őszinte mosoly

Ahogy kirúgom a széket magam alól

De már nem látjátok szememben utolsó könnycseppet

Letöröltem, és végleg lelépek

A székről, ami eddig tartott

De utolsó erőmmel egy segítő kézért nyúlok.

Ó, ha csak egy percet kérhetnék még

Elmondanám, mennyire szeretek mindenkit

De ez az én döntésem volt, miben az összes gondolatom porrá ég

Én sem értettem, hogy viseltem el ennyi kínt.

Kínomban mindig csak nevettem

De minden nevetésem mögött szenvedtem

De ezt senki nem látta, de most már késő keresni

Az őszinte kacaj, amit mindig tettettem, temetésemen fogjátok hallani

Kísért majd, amíg tovább nem lépek

A másik világba, de addig nyugtot úgyse lelem.

Éltem, de már nem bírtam tovább, ezért az éj leple alatt

Csöndesen felakasztottam magam.

Ha beléptek a szobámba

Ne vessétek magatokat a földre sírva

Karom felvágva, egy kötélen himbálózok

De végre kijelenhetem, hogy boldog vagyok.

Nem akarok bosszúságot, szenvedést, könnyeket

A halál úgyis szép lassan betemet

Ha a fürdőkádba véres vízben pengével a kezemben,  ami még meg-megrándul

A penge hangosan koppan a hideg padlón

Mellettem a gyógyszeres dobozok szétszórva

Bevettem mindent, amit találtam a lakásban

Szemem lassan üvegessé válik, testem kihűl, pulzusom megszűnik

A kádban lévő hideg lesz és vérvörös csík

Bár karomból már nem szivárog a vérem

Lassan elenyészik testem.

Éltem, de már nem bírtam tovább, ezért az éj leple alatt

Csöndesen felakasztottam magam.

Éltem, de már nem bírtam tovább, ezért az éj leple alatt

Csöndesen felakasztottam magam

Csak csendben, ne kiabáljatok, és ne sírjatok.

[soulborder]

Buszozás

Ülök a buszon, megyek hazafelé

Lassan besötétedik

S kedvem is megy felé

Éjjel a gondolataim csak úgy cikáznak

Aludni már sose hagynak.

[soulborder]

Hiba

Amikor mindig én vagyok a hibás, mert nincs aki segítő kezet nyújtson

Szívem összeszorul, mert nincs kihez hozzá bújnon

Szorosan, hogy erősen kiölelje belőlem ezt a bánatot.

Ez lenne normális, hogy csak a testem kell, a lelkemmel nem törődik senki?

Egy bábu vagyok, akinek saját akarata nincs

Erőm fogytában, kérlek segíts!

Legyél te a biztos pont, a biztonság

Aki mindig mellettem van és vigyáz rám

De miket írok, hisz nincs senki

Ki segítséget nyújtana, ezzel felszínen tud tartani.

Meddig kell még tűrnöm, meddig szenvedjek

Ebben a világon?

Miért nem hagyjátok végre, hogy lelkem örök békére találjon?

Akár vonattal, akár pengével

Vagy a nyakam körül összefonódó két kezemmel, vagy a kötéllel.

Tudom, hogy senkinek sem hiányoznék

Ha egyszer örökre eltűnnék

Felszabadult lennék

Végre boldogan lépnék

A vonat elé.

Kérlek ne zokogjatok testem maradványai fölött

Inkább emlékezzetek a jóra, amikor én már a föld

Leszek

De remélem tudjátok, hogy szeretlek titeket.

Meddig kell még tűrnöm, meddig szenvedjek

Ebben a világon?

Miért nem hagyjátok végre, hogy lelkem örök békére találjon?

Akár vonattal, akár pengével

Vagy a nyakam körül összefonódó két kezemmel, vagy a kötéllel.

Csak nem tudom még, melyik a csábítóbb módszer

A vonat, esetleg a kés a kezembe

Vagy a kötél, melyet nyakamba teszek

Ne féljetek, már nem sokáig kell elviselnetek

Nem sokára csendben elmegyek.

Meddig kell még tűrnöm, meddig szenvedjek

Ebben a világon?

Miért nem hagyjátok végre, hogy lelkem örök békére találjon?

Akár vonattal, akár pengével

Vagy a nyakam körül összefonódó két kezemmel, vagy a kötéllel.

[soulborder]

Mindegy

Nem vagyok jó semmire, mindent csak elrontok

De már tudom, jobb lesz mindenkinek, hogyha meghalok

Vonzanak a sínek, testem pengéért könyörög

Odaadom neki, s már nem körmölök

Semmit e levélbe, minden szóért kár

Ha eltűnök végre, megszűnik minden hibám.

Ordítani akarok, sírni, tombolni

Őrjöngeni, sikítani, törni-zúzni

A végén megnyugodva könnyemet letörölni

Karomból a kést szép lassan kihúzni

Eddig is volt késztetés, nem kevés, hanem sok

De ilyen erősen még nem tört rám az érzés, hogy

Meg akarok halni most azonnal

Legszívesebben kiszaladnék a világból is a lelkemet szétszakító indulattal

Megyek, de nem ám csak úg céltalan

Az első vonat sínig szaladok megállíthatatlan

Ha végre meglátom a végső megnyugvást jelentő vonatot gyorsan közeledni

Kilépek elé nyugodt lélekkel, mosolyogva, hisz nincs az az erő, mi vissza tud tartani.

[soulborder]

Kín-rím

Van az az élet, ami már csak kínos oldalak

Amikor az élet már nem hívogat

Könyvet tudnék írni a búcsúverseimről

Hogy komolyan gondolom-e? A lapokról úgyis minden kiderül

Amit a testem mellett találtok

Kézzel írt

Vérrel aláírt

Könnyeimel áztatott

Levelem megtaláljátok

Éltem, de már nem bírtam tovább, ezért az éj leple alatt

Csöndesen felakasztottam magam

Arcomon őszinte mosoly

Ahogy kirúgom a széket magam alól

De már nem látjátok szememben utolsó könnycseppet

Letöröltem, és végleg lelépek

A székről, ami eddig tartott

De utolsó erőmmel egy segítő kézért nyúlok.

Ó, ha csak egy percet kérhetnék még

Elmondanám, mennyire szeretek mindenkit

De ez az én döntésem volt, miben az összes gondolatom porrá ég

Én sem értettem, hogy viseltem el ennyi kínt.

Kínomban mindig csak nevettem

De minden nevetésem mögött szenvedtem

De ezt senki nem látta, de most már késő keresni

Az őszinte kacaj, amit mindig tettettem, temetésemen fogjátok hallani

Kísért majd, amíg tovább nem lépek

A másik világba, de addig nyugtot úgyse lelem.

Éltem, de már nem bírtam tovább, ezért az éj leple alatt

Csöndesen felakasztottam magam.

Ha beléptek a szobámba

Ne vessétek magatokat a földre sírva

Karom felvágva, egy kötélen himbálózok

De végre kijelenhetem, hogy boldog vagyok.

Nem akarok bosszúságot, szenvedést, könnyeket

A halál úgyis szép lassan betemet

Ha a fürdőkádba véres vízben pengével a kezemben, ami még meg-megrándul

A penge hangosan koppan a hideg padlón

Mellettem a gyógyszeres dobozok szétszórva

Bevettem mindent, amit találtam a lakásban

Szemem lassan üvegessé válik, testem kihűl, pulzusom megszűnik

A kádban lévő hideg lesz és vérvörös csík

Bár karomból már nem szivárog a vérem

Lassan elenyészik testem.

Éltem, de már nem bírtam tovább, ezért az éj leple alatt

Csöndesen felakasztottam magam.

Éltem, de már nem bírtam tovább, ezért az éj leple alatt

Csöndesen felakasztottam magam

Csak csendben, ne kiabáljatok, és ne sírjatok.

[soulborder]

Végtelen

Csend ül a szobám sarkán, nincs semmi fény

Ami világosság lett volna

Azt te elvitted, de ne félj

Visszavárlak, hisz tudom, te is akarod, csak most még bizonytalan vagy

De ha lesújt elkeseredett haragod

Nem hagylak egyedül, hiszen tudom, ilyenkor nem úgy működik az agy.

Átölellek szorosan, hogy kisírd bánatod, simogatom hátad

Ha végül megnyugszol, hidd el, megszűnik a bánat.

Eltűnik a sok rossz, mi szívedet marja

S átölel a végtelen nyugalom, mi terheidet leolvassza.

[soulborder]

Hiba

Amikor mindig én vagyok a hibás, mert nincs aki segítő kezet nyújtson

Szívem összeszorul, mert nincs kihez hozzá bújnon

Szorosan, hogy erősen kiölelje belőlem ezt a bánatot.

Ez lenne normális, hogy csak a testem kell, a lelkemmel nem törődik senki?

Egy bábu vagyok, akinek saját akarata nincs

Erőm fogytában, kérlek segíts!

Legyél te a biztos pont, a biztonság

Aki mindig mellettem van és vigyáz rám

De miket írok, hisz nincs senki

Ki segítséget nyújtana, ezzel felszínen tud tartani.

Meddig kell még tűrnöm, meddig szenvedjek

Ebben a világon?

Miért nem hagyjátok végre, hogy lelkem örök békére találjon?

Akár vonattal, akár pengével

Vagy a nyakam körül összefonódó két kezemmel, vagy a kötéllel.

Tudom, hogy senkinek sem hiányoznék

Ha egyszer örökre eltűnnék

Felszabadult lennék

Végre boldogan lépnék

A vonat elé.

Kérlek ne zokogjatok testem maradványai fölött

Inkább emlékezzetek a jóra, amikor én már a föld

Leszek

De remélem tudjátok, hogy szeretlek titeket.

Meddig kell még tűrnöm, meddig szenvedjek

Ebben a világon?

Miért nem hagyjátok végre, hogy lelkem örök békére találjon?

Akár vonattal, akár pengével

Vagy a nyakam körül összefonódó két kezemmel, vagy a kötéllel.

Csak nem tudom még, melyik a csábítóbb módszer

A vonat, esetleg a kés a kezembe

Vagy a kötél, melyet nyakamba teszek

Ne féljetek, már nem sokáig kell elviselnetek

Nem sokára csendben elmegyek.

Meddig kell még tűrnöm, meddig szenvedjek

Ebben a világon?

Miért nem hagyjátok végre, hogy lelkem örök békére találjon?

Akár vonattal, akár pengével

Vagy a nyakam körül összefonódó két kezemmel, vagy a kötéllel.

[soulborder]

Végjáték

Az életem lassan a végéhez közeledik, hallom a lépteit

Ki az ki kopogtat, ki van itt?

Senki, csak a képzeletem ámít

Utolsó lélegzetvételem ajkamon játszik.

Utolsó szívdobbanásom a tüdőmet feszíti

Utolsó suttogásom a szél úgyis elviszi

Elviszi messzire, senki se hallja

Ahogy a szívem az utolsókat dobogja

Testemből por lesz, lelkemből emlék

Írásomból minden kiderül, csak várjatok még

Hisz nem mondtam okot tettemre, nem is fogok

Kár volt megszületnem, úgyis meghalok

Emlékem kifakult, mosolyom elhalványult

Az életem éltem, szemem fénye végleg kihunyt

Éltem, reméltem, hittem, bíztam

Egy életen át túl sokat sírtam

Sok sírás, kevés nevetés jutott nekem

Csak egyet kérek tőletek: ne felejtsétek emlékemet.

Ha ráleltek egyszer erre a levélre

Ne sírjatok, nem érdemes

Nem érdemlem meg könnyeiteket

Felejtsétek el, amiket tettem.

[soulborder]

Sajnálom

Az életem lassan a végéhez közeledik, hallom a lépteit

Ki az ki kopogtat, ki van itt?

Senki, csak a képzeletem ámít

Utolsó lélegzetvételem ajkamon játszik.

Utolsó szívdobbanásom a tüdőmet feszíti

Utolsó suttogásom a szél úgyis elviszi

Elviszi messzire, senki se hallja

Ahogy a szívem az utolsókat dobogja

Testemből por lesz, lelkemből emlék

Írásomból minden kiderül, csak várjatok még

Hisz nem mondtam okot tettemre, nem is fogok

Kár volt megszületnem, úgyis meghalok

Emlékem kifakult, mosolyom elhalványult

Az életem éltem, szemem fénye végleg kihunyt

Éltem, reméltem, hittem, bíztam

Egy életen át túl sokat sírtam

Sok sírás, kevés nevetés jutott nekem

Csak egyet kérek tőletek: ne felejtsétek emlékemet.

Ha ráleltek egyszer erre a levélre

Ne sírjatok, nem érdemes

Nem érdemlem meg könnyeiteket

Felejtsetek el, amiket tettem.

Sajnálom amit tenni készülök, gyávaságnak tűnhet

Az illat, a szó, a tettek mind mind eltűnnek

A mosolyomat őrizzétek meg, és ne sírjatok

A síromnál csak egy rózsát hagyjatok

Por s emlék leszek, ennyi csak, mit mondok

Az érzelmeimtől szabadulni akarok, már nincs visszaút

Itt vagyok még, de holnap már mindent itt hagyok.

Szép lassan elmegyek, minden szó fölösleges

Nem búcsúzkodok, nem szeretném látni a könnyeket

Megnyugtatlak titeket, nem fogok sokáig szenvedni, gyorsan továbblépek a függönyön át

Olyan helyen teszem meg, ahol senki nem lát

Nem talál rám senki, mindenki elfelejtenek

Csak egy fénykép, amin eltűntként szerepelek

Utána jön a hívás, sajnálom

A lány eltávozott, nem látom

Már az élet szikráját a szemében

Lassan elveszek a sötétségben.

[soulborder]

Sajnálom

Az életem lassan a végéhez közeledik, hallom a lépteit

Ki az ki kopogtat, ki van itt?

Senki, csak a képzeletem ámít

Utolsó lélegzetvételem ajkamon játszik.

Utolsó szívdobbanásom a tüdőmet feszíti

Utolsó suttogásom a szél úgyis elviszi

Elviszi messzire, senki se hallja

Ahogy a szívem az utolsókat dobogja

Testemből por lesz, lelkemből emlék

Írásomból minden kiderül, csak várjatok még

Hisz nem mondtam okot tettemre, nem is fogok

Kár volt megszületnem, úgyis meghalok

Emlékem kifakult, mosolyom elhalványult

Az életem éltem, szemem fénye végleg kihunyt

Éltem, reméltem, hittem, bíztam

Egy életen át túl sokat sírtam

Sok sírás, kevés nevetés jutott nekem

Csak egyet kérek tőletek: ne felejtsétek emlékemet.

Ha ráleltek egyszer erre a levélre

Ne sírjatok, nem érdemes

Nem érdemlem meg könnyeiteket

Felejtsetek el, amiket tettem.

Sajnálom amit tenni készülök, gyávaságnak tűnhet

Az illat, a szó, a tettek mind mind eltűnnek

A mosolyomat őrizzétek meg, és ne sírjatok

A síromnál csak egy rózsát hagyjatok

Por s emlék leszek, ennyi csak, mit mondok

Az érzelmeimtől szabadulni akarok, már nincs visszaút

Itt vagyok még, de holnap már mindent itt hagyok.

Szép lassan elmegyek, minden szó fölösleges

Nem búcsúzkodok, nem szeretném látni a könnyeket

Megnyugtatlak titeket, nem fogok sokáig szenvedni, gyorsan továbblépek a függönyön át

Olyan helyen teszem meg, ahol senki nem lát

Nem talál rám senki, mindenki elfelejtenek

Csak egy fénykép, amin eltűntként szerepelek

Utána jön a hívás, sajnálom

A lány eltávozott, nem látom

Már az élet szikráját a szemében

Lassan elveszek a sötétségben.

[soulborder]

Összetörve

Szeretlek, de te nem fogod kezem

Szeretlek, de nem keresed tekintetem

Nem tudom, hogy mutassam ki anélkül

Hogy túl ragaszkodó legyek hiba nélkül.

Nem hiszem, hogy valaha is lesz valami köztünk

De hiába, mert nem küzdünk

Egymásért, s nem hiába dobban a szívünk

Te vagy nekem a minden, a ragyogással teli életünk

Túl hamar véget ért egy álom, az ébredés fájó

Sokkoló érzés kikerülni ebből az állapotból.

Te az képzeletemben, én a valóságban

Égek, s te nem jössz segíteni, hogy utána elmerüljünk a mámorban

A világ kettéválik, de te fogod a kezem

Nélküled én már rég eltemettem

De még ott pislákol a remény apró lángja

Sétáljunk együtt az örök félhomályba

Kéz ér kézhez

Test ér testhez

Lélek ér lélekhez

A világ összefonódik a végtelenben.

[soulborder]

Rettenet

Elindulok egy hosszú úton, messze még a cél

De amíg én harcolok, ez a sok ember itt mit ér?

És én mit érek, nem tudom, talán semmit, de akkor miért ítélkezek

Mi értelme van a folytonos rohanásnak, miért nem fékezek?

Talán elég pofont kaptam már az élettől, hogy visszafogjam magam

Tudtam, ha sokáig tűrök, az egyszer nagyot robban

Robbant is a szívem száz felé

Mint pohár apró szilánkjai az ég felé

Amit kezemmel roppantottam össze

Mint ahogy te a szívemet törted össze örökre

Törd szét csontjaim, zúzd be koponyám, taposs földig lelkileg, hisz nem fáj már

De ne ijedezz, ha a haragom vihara megtalál

Lehet, hogy most még ártatlan kiscica vagyok egy nagy embertömegben

De így legalább könnyen elbújok a rengetegbe

De ne vezessen félre titeket emberek

Mert ha előbújok, elvisz ez a rettenet.

[soulborder]

Te nem tudod...

Te nem tudod, milyen az, ha valamit mindig csak elrontok

Te nem érzed, amikor a szavak súlya alatt megroppanok

Te csak semmibe veszel, nem támogatsz

Egyfolytában csak bántasz

Kiabálsz, pedig tudod, hogy nem bírom

Neked áll feljebb, amikor visszatámadok

Bár te is tudod, mit érzek olyankor, mit váltasz ki belőlem

De nem bántanálak, inkább magamat temetem el

Az érzéseimet, a könnyeimet már nem mutatom kifelé

Megtanultam elrejteni már

Bárcsak kiszakadna minden érzés

Csak félek, nehogy akkor is én legyek a hibás

Most nehéz szívemet teszem le neked

Fájó szívemet itt hagyom teneked

Némán csendben végleg elmegyek

Elmegyek messzire, ahol végre nyugalmam lelem

S ahonnan senki nem

Jön vissza, de akkor már végleg megszűnik minden

Hibám, nem fogok

Már semmit elrontani

Se csendben és némán sírni.

[soulborder]

Végső sorok

Életem végére már pontot tennék, túl sok volt a vessző

A sok terhet már nem bírom, ami pókhálóként besző

Ragadós és nyúlós ragacs, amibe beleragadok

Nem tudom már őszintén kimondani, hogy jól vagyok

Számat bevarrta

Lelkem bezárta

Szívem összeszúzta

A bánat, mi felgyújtja elmém

Szabadulni már nem tudok rég

Már belefáradtam a mindennapi küzdelembe

Már senki nincs közelemben

A testem még él, de lelkem halott

Mint egy elszáradt falevél az aszfalton

Utolsó kívánságom az hozzátok

Felejtsetek el, ne gyertek síromhoz.

De jó lenne végre engedni,

A sok szarságot kiönteni,

Nem bírom már magamban tartani,

Őrjöngeni, sírni, tombolni,

Túl sok érzés, de nincs vigaszom,

Nincs, ki ölelést nyújtson,

Szaladnék testileg-lelkileg meztelen,

Csak futnék az éjszakában esztelen,

De nem lehet, így a szobámban kuporgok,

Mert már sírni sem tudok,

Hiába próbálkozok, hiába panaszkodok,

Nem lesz ettől se jobb,

Nem tudom, melyik út a jobb.

[soulborder]

Reménytelen

Rossz, hogy nem vagy itt, hogy levegőnek nézel

Próbállak elfelejteni, de nem megy

Bármikor, amikor meghallom a hangod, elönti vénám a forróság

Ahogy meglátlak már rohannék hozzád

Tudom, el kéne felejteni téged

De nem megy, még nem

Tudom, segíteni akarsz, de még idő kell neked

Azt mondtad, először szedjem rendbe az életem

Bízok benned, de lehet hiába

Könnyeim hullatom egyedül a párnámba.

Sírni akarok, olyan mélyen érzek

De inkább visszafojtom és álarc mögül nézek

Hiába, minden gondolatom te vagy

De te mindig csalódásban hagysz

Mit tegyek, hogy észrevegyél engem

Hogy elfelejtselek téged?

Akarom én ezt egyáltalán?

Csak szenvedek, amikor gondolok rád

Túl mély vagy, egy elérhetetlen álom

Legjobb lesz, ha fejem egy végső álomra hajtom

Túlságosan megszerettelek

Nem akarok szenvedést okozni neked

Inkább csak őrülten nevetek, miközben szép csendben elmegyek

Kérlek ne felejts el engemet

A túlvilágról majd megkereslek

Kívánom, hogy legyél boldog

Ha már életem úgyis eldobom

De arra kérlek, gondolj rám

Mikor egy megsárgult falevél hullik rád.

[soulborder]

Örök búcsú

Elkeseredett énem pengéért kiált

Túl sok nekem a szó, ami bánt

Hidd el, senkinek nem hiányoznék

Sokszor úgy érzem magam, mint egy pótlék

Egy semmirekellő ember vagyok

Mindig mindent csak elrontok

Egy lány, aki bár mindig remélt

De igazából ő sose élt.

Lelke már rég meghalt, már csak lélegzik

Bár szíve dobog, már nem reménykedik

És ha egyszer nem bírok már ennyi fájdalommal

Szép csendben elmegyek a túlvilágra.

Csak nem tudom még mit válasszak

A lehetőségek egyre csak vonzanak

De ha egyszer elhatározom magam végleg

Ne sírjatok már utánam kérlek.