statusreport

[statusreport]

Valami nincs rendben velem

- jutott eszembe a konyhapultnál állva. Aztán az, hogy milyen sokáig tartott beismerni. És még most is furcsának tűnik, hogy sikerült beismerni, mintha nem sikerült volna igazán. Vagy nem is, mintha újra meg újra be kéne ismerni. 

Mert valami magyarázat kell legyen arra, hogy már megint nem alszom. Rendszeresen, hetente-kéthetente egyszer, elővesz az álmatlanság. Az az elbaszott fajta, amikor fáradt vagyok, van, hogy már jártányi erőm sincs, de mégis egész éjszaka csak forgolódom az ágyban. Jó, sokszor rászáradok a monitorra és akkor egyszerű a magyarázat, hogy miért nem tudok aludni, sőt, majdnem az egész életemet valami képernyőt bámulva töltöm, de van, hogy nagyon-nagyon fáradt vagyok, oda is figyelek rá, hogy lefeküdjek időben, de mégsem megy. 

De nem ez a fő gond. Ez csak egy kísérőjelenség. Ez is csak egy jele annak, hogy máshogy van drótozva az agyam. Csak éppen egy álmatlan éjszakán jutott eszembe megint, hogy valami nincs rendben. 

Mert leginkább arra kellene magyarázat, hogy... most foglaljam össze az egész életem?

Na jó, a legdurvább az, amikor nem tudok munkába menni. Sokáig nem volt munkám, aztán lett, általában olyan, hogy valami egész érdekes dolgot csináltam, jó fej emberekkel körülvéve. Amikor néhány váltás után megállapodtam, akkor egy viszonylag jól fizető és tényleg nyugis állásom volt. A főnököm volt az egyik legjobb haverom ráadásul. De akkor hatalmasodott el rajtam leginkább a dolog. 

Senkinek nem tudtam elmagyarázni, hogy miért van. Egyszerűen csak rohadtul ideges voltam, mert nem tudtam időben felkelni. Lehet, hogy már elaludni sem, de felkelni plán, szólt az ébresztő, aztán a szundi akár órákon át. Rendszerint a szükségesnél korábbra húztam fel emiatt az órát, ami talán csak rontott a helyzeten. Mire feltápászkodtam, már ki voltam borulva, aztán egyre idegesebb lettem mindenen, gyomorremegésig, de ilyen hülyeségeken, hogy mit vegyek fel. Sosem öltöztem elegánsan, vagy kifejezetten stílusosan, vagy divatosan, de mindig háklis voltam rá, hogy mit veszek fel. És ha nem találtam megfelelő ruhát, akkor gyakran ez volt az utolsó csepp a pohárban egy összeomláshoz. 

Ott ültem az ágy szélén, az arcom a kezembe temettem, és éreztem, hogy nem megy. Talán dühöngtem, csapkodtam is előtte egy kicsit, nem biztos. De a felkeléstől a felöltözésig biztos, hogy számba vettem a napi teendőket, össze-vissza ugráltak a gondolataim, és egyre jobban ideges lettem mindentől, amitől csak lehet. Közben folyamatosan marcangoltam magam, hogy miért vagyok ilyen, vagy milyen hibáim vannak, voltak, mit miért fogok elrontani, vagy úgy általában, miben vagy rossz az életben. Mindig arra gondoltam, hogy jól kellene éreznem magam és elégedettnek kellene lennem, de ettől is csak kiborultam.

Eleinte attól, hogy milyen szarnak és szánalmasnak látom magam meg az életem. 

Utána már attól, hogy valami gáz van velem, és minden szarság kiborít. Szóval ki voltam borulva azon, hogy ki vagyok borulva. Mint valami kiégés a depresszióban, mert akkor annak hittem, olyan volt. Előre fájt, hogy megint jönnek ugyanazok a gyötrő tünetek. És folyamatosan folyt el az erőm. Ha próbáltam erőt venni magamon, akkor még inkább, mintha egy lándzsa hegyének feszültem volna neki minden nekilendülésnél.

Szóval csak annyit kellett volna csinálnom, hogy felkelek, rendbe szedem magam, bemegyek a munkába és ledarálom valahogy a napot, aztán eltöltöm az estét a barátnőmmel, de nem. Csomószor ez megugorhatatlan feladat volt. Akár napokig fetrengtem otthon tehetetlenül, vagy bóklásztam, vánszorogtam, tényleg azt is erőtlenül, a városban céltalanul, hogy valamit csináljak, menjek ki, ha egyszer jó idő van. Kivettem betegszabadságot, ha tudtam. Vagy szóltam, hogy valami gond van, nem megyek be. Vagy nem. És nem vettem fel a telefont, akárki keresett, mert szégyelltem, nem is szégyelltem, sokkos állapotban voltam attól, hogy ez van. 

De mi?

Nem tudtam megmagyarázni. 

Be kellett ismernem, hogy valami nincs rendben velem, de az is rohadt szar érzés volt. Annyira fájdalmas, hogy igyekeztem mindig túl lenni ezen, és azzal a tudattal tértem magamhoz a több napos, több hetes ilyen kóválygásból, hogy jó, kész, kihevertem, most megemberelem magam, teljesen abszurd az egész, és nem lesz többet ilyen, mindent rendesen csinálok.

A nagy büdös francokat. Jött újra meg újra megint. 

Erre szépen rá is mentek a húszas éveim.

Szóval valami nincs rendben.

[statusreport]

Oké, azért az világbajnok, hogy egy színésznő Fb posztja alatt Orlai Tibor és Csáki Judit arról próbál valamilyen megoldást találni, hogy ha a foci mehet zárt kapuk mögött, akkor lehet-e stream színházi előadás is az egyébként zárt színházból :(((