suhanopillango - Tumblr blog

[suhanopillango]

Drága egyetlen Apukám!

Nem is tudom hol kezdjem. Annál a bizonyos pénteknél, annál a bizonyos csütörtöknél vagy egyszerűen az életednél. Tudod úgy gondoltam, nagyon kevés szép, közös emlékünk van. De amikor Gábor ölébe ültem, és azt mondta, milyen csontos a fenekem, eszembe jutott, hogy te az asztal mely részén szoktál mindig ülni, és hányszor ültem a Te öledbe ezt a mondatot hallva. Hogy amikor kicsi voltam, mindig a fotelből nézted a híradót, beültem az öledbe és csak csikiztük egymást. Hogy elvittél szánkózni a Lédivel, és hányszor akart behúzni az árokba. Sajnos nem tudom felsorolni itt minden közöst, hiszen el sem férne, és nem is emlékszem az összesre. Tudod Apukám. Belegabalyodnék, mint majom a házi cérnába. Hányszor mondtuk az Andival, hogy írunk ezekről egy könyvet... Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy azon a bizonyos pénteken, augusztus 26-án ilyen hírrel hív az Andi. Mert ez a hír kifordította a vilagomat, megfogta négy sarkát, kirázta, mint öreganyáink a dunyhát, és leterítette, szépen, csendesen, hogy mozdulatlanul maradjon ott. Nem, nem, nem... Nem hagyta el más a száma. Nem lehet. Nem, Andi. Nem.... Aztán megláttalak. Legszivesebben odarohantam volna a mentősökhöz, hozzád, hogy hátha majd én visszahozlak, hátha az én hangom van rád olyan hatással, hogy vissza gyere. De nem tettem. Nem tettem, mert ez pontosan annak a kislánynak a gondolatai, aki ott ült az öledbe a híradó alatt, és csikizett téged, és akit te is csikiztél. De sajnos felnőttem. Tudod, imádtam a mellkasodhoz bújni. A kórházban is azt néztem, és azt simogattam sokszor. Azt a barna, csupasz, nagy mellkasod. És ott feküdt a kapuban az én nagy, drága apukám, és nem akart, felkelni. Hiába kérleltelek, könyörögtem, mit meg nem adtam volna érte, hogy magadtól lélegezz. Egy világ omlott össze bennem, legszívesebben ordítottam volna, kiszaladtam volna a világból és szaladtam volna a te ölelő, féltő karodba, aki megvéd mindentől és mindenkitől. De már nem tehettem többé. Teljesen össze voltam zavarodva. Teltek - múltak a napok, minden nap mentem hozzád, minden nap reménykedtem, talán ma. Nem értettem, miért nem kelsz fel. Miért nem nyitod ki végre szemeid. Csak feküdtél ott mozdulatlanul, én pedig csak sírtam és sírtam, kérleltem az Istent, téged Apa, bárkit, hogy kelj fel!. Térj magadhoz. Hol kérleltelek és bíztattalak, hol meséltem, mi történt velem. féltő karodba, aki megvéd mindentől és mindenkitől. De már nem tehettem többé. Teljesen össze voltam zavarodva. Teltek - múltak a napok, minden nap mentem hozzád, minden nap reménykedtem, talán ma. Nem értettem, miért nem kelsz fel. Miért nem nyitod ki végre szemeid. Csak feküdtél ott mozdulatlanul, én pedig csak sírtam és sírtam, kérleltem az Istent, téged Apa, bárkit, hogy kelj fel!. Térj magadhoz. Hol kérleltelek és bíztattalak, hol meséltem, mi történt velem.

[suhanopillango]

Szerdán valami eltörött. Úgy éreztem, nem fogsz soha többet felkelni. És nagyon mérges voltam. Mérges voltam rád, a világra, minden élőre és holtra, hogy nem kelsz fel!. Legszivesebben romboltam volna, ordítottam volna, közben pedig mélységesen szomorúvá lettem. Szombaton kinyitottad szemeid. Tapsolva mentem az ápolódhoz, hiszen "nyitva van a szeme, és pislog is". A lelkem mélyén pedig nem akartam, hogy így felkelj,mert azt mondták, nem leszel újra ember. A lelkem mélyen tudtam is, hogy ez nem egy tartható állapotban, mégis volt egy ici pici remény sugár, hátha mégis legyőzöd azt, amit jósoltak neked. Nem tudom miért tetted. Nem változott semmi külső tényező, nem tudom miért nyitottad ki szemeid. Talán igaza van a nénjének, hogy ott köszöntél el, vagy egyszerű biológia, akkor éppen nem voltál leszedálva. érdekes az emberi szervezet, és hallom hangod, ahogy azt mondod, igen Prücsköm. Mert én vagyok és leszek mindig a Te Prücsköd. Emlékszem, egyszer régen mesélted, hogy minden este úgy alszol el, hogy tőlem köszönsz el utoljára, "Jó éjszakát Prücsköm!". Hát szép álmokat Apa!. Az utolsó napokban úgy jöttem el tőled, hogy nyugtattalak, minden nap jövök, amíg szeretnéd. Kedden már nem szeretted volna, te hétfőn úgy gondoltad, neked ennyi látogatás elég volt. Hétfő délután én itthon haltam meg, este Te a kórházban. Mérhetetlenül hiányzol!.Remélem tényleg csak elaludtál Apukám és nem fájt semmi. Aztán bekopogott az apátia. Semmit nem éreztem, mert akkora mérhetetlen fájdalmat az ember nem érezhet át. Nem értheti meg. Aztán mindig egy lépcsőfokot tettem a pokolba, majd te egy lépcsőfokkal feljebb lépkedtél a mennybe. Amikor kinondtam, hogy meghaltál. Amikor leírtam Bertoldnak, és elmeséltem neki történetet. Amikor elhamvasztottak. Az én nagy, erős apukám testét elégették, és nem maradt belőled semmi, csak hamu. Amikor beléptem a temető kapuján. Amikor elvették tőlem a csokrot, amit neked készítettem. Amikor megláttam a fényképet. Akkor ott sokadjára dőlt össze a világom. A kórházban is sokszor elkapott a félelem. Félek nélkül folytatni, nélküled leélni az életem. Annyit susmorogtam a füledbe, annyit bíztattalak, hogy neked kell oltárhoz kísérned, hogy még látnod kell az unokádat. Mit sem értek ezek a szavak, mert te ott volt abban a kibaszott urnában.... Próbáltam úgy gondolni rád, hogy ez már csak egy teszt, Te akkor pénteken távoztál, de mit értek ezek a nyugtatások, hiszen ott ültél azon a fényképen a ravatalozóban és Te nem volt ott köztünk. Nem nevettél úgy, ahogy szoktál, és már soha nem is fogsz, csak emlékeinkben. Amikor felfedeztem az urnádat, el akartam szaladni. Futni, ameddig a lábam bírná. Messze,nagyon messze. Ki a világból. Ölelő karjaidba, hogy nyugtass meg. Hogy nálad menedéket találjak. A mellkasodon. De nem futottam, mert nem bírták volna el lábaim, és már nem volt hova szaladnom, így maradtam és csak sírtam, majd az egy gondolat járt fejemben, hogy az nem Te vagy. Hogy Te nem lehetsz ennyi. Egy kibaszott urnában tárolt por. Nem nem nem. Megint nem volt más gondolatom.

Annyi minden történt velem azóta, hogy akkor pénteken te úgy gondoltad, neked ennyi van ott fent megírva, annyiszor kérném a tanácsot, annyi mindent mesélnék, de Te már nem fogsz válaszolni, Te már nem mondasz nekem semmit drága Apukám. Pedig annyira jó lenne, annyira szükségem lenne rád. Veled tudtam csak igazán őszinte lenni. Te értettél meg egyedül és Te voltál az, aki soha nem ítélt el. A temetéseden csak sírtam és sírtam, hol szótlanul, hol zokogva. Tudod Apukám, eljöttek a Krisztiék is. Egyáltalán nem hasonlít rád. Eljött a gonosz testvéred is. Szomorú, hogy ilyen dolognak kell történnie ahhoz, hogy megbocsásson mindenki és még egyszer utoljára láthassanak. Az nem az én Apukám! Üvölteni tudtam volna, a papot meg szemközt köpni, amikor azt mondta, búcsúzom Tőled. Én nem búcsúzom. Én hol haragszom rád, hol hiányzol és kereslek. Még mindig várom, hogy felhívj, csak most éppen nem tudsz, mert nem dolgozol. A randi estjeink még nem érhetnek véget, hiszen... Nem vittél el még egy rendes randira Apukám.

[suhanopillango]

Szerelem első látásra.

Ez vagy Te, te drága egyetlen kincsem.

Amint jöttél felém, már ott, akkor, abban, a pillanatban tudtam, hogy elvesztettem a háborút.

Vesztettem, mégis nyertes lett belőlem.

Nyertes, hiszen te maradni akartál, én pedig akartam, hogy maradj mellettem, mindig.

Azóta minden nap hálát adok a Fentinek, annak a napnak, neked, a csókodnak, az ölelésednek, a szerelmednek.

Minden egyes nappal, amit veled töltök, meghosszabítod az én örökkévalómat, amit a szemeid körüli ráncok tesznek azzá számomra.

Szerelem lettél a telefonomban szereplő névjegy szerint, és az Életem a hétköznapi nézet szerint.

A tökéletesenségeid tesznek oly tökéletessé kicsim.

Minden nap büszke vagyok rád, és boldog vagyok a tudattól, hogy Te vagy nekem. Hogy Te nekem vagy. Hogy Te mellettem sétálsz, én pedig melletted sétálok, hogy együtt tévedünk el és jutunk ki az életnek nevezett útvesztő labirintusából.

Az amit irántad érzek, az már nem evilági érzelem. Úgy robbantál be az életembe, ahogy egy földrengés keltette cunami.

Azonnali voltál, mindent elsöprő energiával és hittel, örökre nyomot hagyóan, ahogy a vízözön is városokat pusztít el, a lelkem nem tűrt ellentmondást, ha rólad volt szó. Mindig Téged kerestelek, mindig Rád gondoltam, vajon milyen lehetsz a valóban.

Már rég lemondtam rólad, már rég nem bíztam puszta létezésedben sem, de Te bevilágítottad éjszakáim fényét ragyogóan csillogó szemeiddel és mennybe röpítő mosolyoddal.

Mindent írnék, miközben hallgatag is lennék melletted.

Mindent, mert szeretném, hogy értsd, mi ez, amit még magam sem értettem meg, és hallgatnék, mert nem tudom szavakba önteni az irántad érzett szerelmemet.

De egy dolgot bizton mondhatok:

Minden nap hálát adok a Fentinek. ❤️

Szeretlek Szerelmem.

[suhanopillango]

Hiányzol. Hiányzik a régi Te. Hiányzik a régi Mi. Hiányoznak az órákon tartó beszélgetéseink a semmiről, a hétköznapokról, az élet fontos dolgairól. Hiányzik az a lökött nevetésed, amit valahányszor meghallottam, mindig annyira nagyon megszorongattalak volna. Soha nem gondoltam, hogy pont rólad fogok írni. Emlékszem a másik összeveszésünkre, csak ennek most nem lesz happy end a vége, mert bármennyire is hiányzol, soha többet nem akarok felelőled hallani. A régi Te hiányzol, nem a mostani szar ami lettél a szememben... Te voltál a titkaim őrzője, de úgy látszik, nem jó emberben bíztam meg. Nem haragudtam volna, ha egyszerűen elítélsz és nem beszélsz velem többet. De amit te csináltál, alaptalan és aljas húzás volt. Elárultál engem, elárultad a barátságunkat. És még te sajnálod, hogy valaha is barátnők voltunk... Életembe nem csalódtam ekkorát emberben, mint benned, a legjobb barátnőmben. Azt hiszem, ez egy jó lecke volt.

[suhanopillango]

Drága Maszat Úr! Drága egyetlenem szerelmem!.

Annyi megszólítást írhatnék, hiszen olyan kurva sokat jelentettél számomra....

Te voltál a boldogságom, a tamaszom, a megnyugvásom, a férfi az életemben, az igaz, az örök, a szenvedély és a szerelem.

De megint elbasztad.

Tudod, én felégettem volna miattad mindent, de te erre nem voltál képes. Még nem. Tudom, hogy szerettél, szeretsz, én is mérhetetlenül szerettelek és még mindig odáig és vissza vagyok érted, pont azért fáj ennyire ez az egész történet. A mérce, igaz?. Számoljuk elbaszott léptekben?.

Megint elbasztad Ádi.

Nem tudom, hogy te akartad - e így, vagy a sors, de én tényleg nem lehetek a kiutad. Mintha kőbe véstem volna ott, akkor ezt a mondatot... Még egy dolog... Hamar eljött a még egy dolog, és akkorát robbant, mint az univerzum. Hegy méretű sziklákat gördített elénk az élet. Végig ott voltam, végig harcoltam veled együtt, végig kitartottam melletted, végig hittem és bíztam benned. Mi lehettünk volna a jampi páros, az uralkodók.

Emlékszel?. Meggmondtam, hogy nem fogom kispadról végig nézni, ahogy rendbe hozod a házasságodat. És én belefáradtam. Belefáradtam a majdokba, a talánokba, az ígéretekbe. Belefáradtam a várakozásba. Pedig milyen szép életünk is lehetett volna. A leendő Mocsonoki... Talán soha nem leszek az. Talán nekünk ketten soha nem lesz Lucusunk, akivel sétálunk a Balaton parton. Talán mi soha nem fogunk együtt ülni a rétünkön. Talán mi soha nem fogunk együtt bulizni a teraszon. Talán mi soha nem fogunk úgy fogat mosni, hogy összekened fogkrémmel az arcom. Talán mi soha nem fogunk már együtt nevetni...

Pedig szép lett volna és imádtam volna, ahogyan te is. De úgy látszik, nem álltál még készen az elengedésre. Nem álltál még készen rám, ezáltal ránk.

Azt mondod, az smst miattam írtad, de engem nem kérdeztél meg róla, mit akarok. Ha kiderült volna, - a válás után - hogy mi együtt vagyunk, így is-úgy is lett volna "beszélgetés" és balhé. Ebben az indokban te is ugyan annyira benne voltál. Nem tudom miért, de nem csak miattam írtad meg az smst. Amikor Anita azt mondta, nem akar egy olyan férjet, aki a baba miatt van vele, én azt hittem, egy lehetséges gyerekről beszél. De nem. Ő a mi Lucusunkról beszélt....

Annyira biztos voltál benne, igaz?. Hogy nem lesz még egyszer terhes, mert a 25%...Hányszor elpofáztam bazdmeg Ádi, hányszor....? És még azt mondod, de ha átvág.... Hidd el, nem tette...

Amikor azt mondtam, azt az egy-két hetet kibírjuk itt is, még kész lesz a villany... Tudtam, mi lesz a válaszod, mégis arcul csapott a valóság. Miatta kibírtál 2-3 évet anyósnál, miattunk nem bírtál volna ki 1-2 hetet...

Azt mondtad a hiteles bácsinak, hogy hívjon vissza júniusban - júliusban, mert akkora egy másik életed lesz. Hát igazad volt. Ha minden igaz, apuka leszel. Amihez gratulálok. Őszintén. Tudom, hogy te leszel a legjobb apuka. Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni Lucáért, tudom, hogy ő lesz az egyetlen szerelmed.

Annyira hittél bennünk én pedig annyira hinni akartam neked.

Azt mondtad, ha nekem ez így nem megy, megérted. Egy percet sem küzdöttél volna értem, értünk? Ez szomorú....

És miért várjak még Ádi?. Miért harcoljak?. Azt mondtad, a nevetésembe szerettél bele. De úgy érzem, nem találtál olyat, ami miatt maradtál is volna.

Hiányzol. Hiányzik a boldog Ádi. Hiányzik, amit kiváltottunk egymásból.

Szomorú vagyok, magányos nélküled, az ölelésed és a kurva nagy szád nélkül. De közben pedig mérges, dühös, és csalódott is vagyok. Tényleg vesztettünk ebben a játékban mindketten... Annyira szorít a mellkasom, ha rád gondolok... Így majd' egész nap ezt érzem...

Olyan kibaszott tökéletesek voltunk... De most beteljesítheted, amit szerettél volna. Hogy megmutasd te vagy a fasza Mocsonoki, aki nem válik el. Ha mégis megtennéd, keress meg. De csak miután el tudtad engedni, miután ki tudtad neki mondani az igazságot. Miután csak rám vágysz és a velem való közös életre.

[suhanopillango]

Kár, hogy Te nem létezel. Nem létezik a mosolyod. Nem léteznek a szemeid. Nem létezik a nevetésed. Nem létezik az elméd. Nem létezik az ölelésed. Nem létezik a csókod. Pedig imádom. Imádom a mosolyod, a szemeid, nevetésed, az elméd, az ölelésed és a csókod. Minden egyes nap bele halok hiányodba, te pedig minden egyes nap újra összeraksz. Melletted nem félek, miközben veled félek csak igazán. A közeledben egyszerre erőssé leszek a és gyengülök el, mint egy harmatos virágszál. De tudom, nálad a lelkem biztonságban van. Bízom benned, hiszek benned, hiszen másként Te már nem is léteznél. És én akarom, hogy létezz, én akarom, hogy valódi legyél,mert nélküled mit sem ér ez az egész. A kimondott szavainkban ki nem mondott ígéretek lakoznak. Ígéret arra, hogy Te élsz, hogy Te létezel, hogy ami köztünk van, az olyan valós, mint amennyire Te az vagy. Hiszek benned, hiszek bennünk, mert másképp már nem megy. Másképp csak egy árnyalak lennél valódnak, akit magam alkottam magamnak. Egy árnyalakot pedig nem lehet szeretni, miközben én teljes, tiszta szívemből szeretlek Ádi. Hogy is lehetne másképp, amikor annyira igéző a mosolyod és annyira édes minden csókod. Én akarok neked lenni az, aki minden reggel mosolyt csal az arcodra, akihez hozzá bújsz egy rossz napon, és miközben simogatom hajad a kanapén, elmeséled mi bánt. Én akarok lenni a kiutad... Miközben ettől féltem a legjobban az elején. Hogy te máshogy látsz engem, én pedig máshogy látlak téged. De ha mi nem leszünk jók a világnak, ha mi nem leszünk elég jó páros, akkor az egész élet egy nagy átbaszás, mert az nem létezhet, hogy mi nem vagyunk megfelelők egymásnak. A mi egyenletünk egy tökély, egy megtámadhatatlan matematikai káprázat. Te. Én. Mi. A közös jövőnk már mindkettőnk fejében él. A kirándulások, a kacagások, a reggelek, az összebújós, filmnézős esték, a teraszon iszogatások. Az első út.. haza....

Bárcsak már ott tartanánk. Bárcsak már ott tartanák, hogy Te. Én. Mi. Mert akkor tudnám, hogy helyre állt a világ rendje. Tudnám, hogy nem volt hiába ez a sok fájdalom, várakozás, egymás nélkül töltött pillanatok sivár világa. Se neked, se nekem.

De már látom a hidunkat, a mi, közös rétünket. Hiszek benne. Ahogy benned is hiszek Ádi.

[suhanopillango]

És létezik olyan, hogy egyszerűen nem mi vagyunk  megírva egymásnak . Hogy az ellentétek nem vonzzák egymást. Hogy én nem tanítalak szeretni az új dolgokat, nem teszlek bátrabbá az ismeretlennel szemben, te pedig nem mutatod meg, hogy kell türelmesebbnek lenni. 

És létezik olyan is, hogy nem elég, ha az ember szerelmes. Van, amikor az egymás iránti szerelmünk sem képes áthidalni minden akadályt. Úgy, ahogy nekem eltűnt a szememből a csillogás, úgy a te arcodból se sugárzik már a boldogság.  Mert csak tépjünk a szánkat egymásnak, de süket fülekre találunk. Mert én nem tudlak megérteni téged, te nem tudsz megérteni engem. Így leszünk saját magunk megfakult emlékképei.

De még túl fájdalmas a búcsú gondolata, így még egy kicsit húzzuk, még egy kicsit reménykedünk, még egy kicsit kapaszkodunk a régi, boldog pillanatokba, az elképzelésbe, hogy lehet ez még jó. 

És minderről egy darabig nem beszélünk... 

[suhanopillango]

Nem is azért haragszom, mert nem törölted ki az smst, bár az is elég gáz, hogy lassan egy év járás után se jutott eszedbe. Nem is azért haragszom, mert hazudtál, hiszen tudom, nem direkt tetted. Nem is azért haragszom, mert szeretted. De igazából nem is tudom miért haragszom. Haragszom, mert azoktól a szavaktól éreztem azt, hogy különleges vagyok. És most ráébredtem, hogy nem csak nekem szóltak azok a szavak. Haragszom, mert félek, neked Ő volt az igazi, én meg csak egy pótlék. Haragszom, mert oly biztosra állítottad, hogy ez nem így volt, pedig de. Haragszom magamra, amiért annyira elhittem. Haragszom, hiszen megkérted a kezét, össze akartál vele költözni, vele akartad leélni az életed, én mégis hittem neked. Hittem a szép szavakban, mert túl jól estek, túlságosan elcsábítottak. Haragszom, mert azt hittem, te se voltál még ennyire boldog, pedig de. Hogy bizonyítsd be, hogy én vagyok a legfontosabb, hogy mennyire szeretsz?. Építs egy időgépet, menj vissza és nézd meg milyen boldog voltál akkor, most hiába is tagadod. És ne mondd,hogy nem jelentett semmit, mert nem tudok hinni neked. Ma biztos nem. És talán holnap sem. Visszasírom azt az időt, amikor nem szerettelek (ennyire), mert igaz, hogy akkor is meg tudtál bántani, de nem tudtál ekkora fájdalmat okozni. Mindezt azért írom le, mert nem tudnám elmondani szavakban. Túlságosan személyes ez ahhoz, túlságosan a falamon túl van, hogy ezt kiadjam magamból. Ne kérj bocsánatot, mert se te, se én nem érek el vele semmit. Köszönöm.

[suhanopillango]

Haragszom rád te dög. Haragszom, amiért elvetted az életem és még el is fogod venni... De még mennyire... Haragszom, mert végre úgy éreztem, félig révbe értem. Erre jöttél Te, és dőlt a kártyavár. Beindítottad a lavinát, amit nem tudom mi fog megfogni, aminek nem tudom mikor lesz vége. És belefáradtam. Folyamatosan szar volt, beletörődtem, aztán adtál egy kis időt, amiben pár apróságot leszámítva csodálatosan éreztem magam, amiért minden nap hálát adtam. Aztán megint bekopogtatsz az ajtómon, én pedig belülről feszítem vissza az ajtót, hogy ne tudj bejönni. De nem tudom meddig bírom még... Nem akarok megint beteg lenni...

[suhanopillango]

Te vagy életem párja. Megtaláltam azt az embert, akit mindvégig kerestem. Hiszek abban, hogy van nagy Ő, de úgy gondolom, csak az igazán szerencsések kaphatják meg. És én az vagyok. A legszerencsésebb ember, mert te vagy nekem. Te vagy a fény, a kincs, az élet. Az egész élet. 

Végre úgy érzem, hogy lehorgonyozhatok. Hogy kiköthetek. Hogy nem kell mást keresnem, hogy nem kell máshová vágyódnom. Mert te vagy a minden.  Megmutattad azt a világot, amiről azt se tudtam, hogy létezik. Megmutattál nekem egy olyan oldalt, ami szebb, mint amit valaha el tudtam képzelni. Néha azon gondolkozom, hogy téged kaptalak az élettől kárpótlásul, amiért beteg lettem. De tudod mit?. Cseppet sem bánom. Mert még betegen is boldogabb vagyok melletted, mint bárki más mellett egészségesen. És most először érzem azt, hogy nem változtatnék semmin. Hogy őszintén, tiszta szívből boldog vagyok. És ezt csak neked köszönhetem. 

Eddig úgy gondoltam, az volt a legszebb nap az életemben, amikor megismertelek. De azóta az összes napom a legszebb, mert veled lehetek.  Veled nincsenek akadályok, mert kézen fogva elgörgetjük a sziklákat.

Veled teljes az életem immáron fél éve.  És én vagyok a legboldogabb ember. Köszönöm szerelmedet. Nagyon szeretlek maszatkám. R+B ♥

[suhanopillango]

Eltelt fél év. Fél év teli reménnyel, teli aggodalommal. Teli várakozással. Fél év a türelemre való tanításról, amiből egy szót sem értek. Fél év eltelik úgy, hogy az ember észre se veszi a mindennapok forgatagában. És fél év múlva még mindig ugyan ott állok. Teli türelmetlenséggel, teli félelemmel.

[suhanopillango]

247 rohadt képet töröltem ki. 247-et. Aztán amikor kilépek a galériából, ott mosolygok magamra, amint te puszilsz. Van, amitől az ember nem válik meg olyan könnyen. Biztos tudod melyikre gondolok. Elolvastam a "para" idejéről a beszélgetésünket és haragszom rád. Haragszom, mert jók voltunk együtt, és haragszom, mert megint zátonyra futottunk. Haragszom, mert tudom, hogy szerettél - talán még most is, bár ebben nem vagyok olyan biztos - de basztad kimutatni. Haragszom, amiért mind a ketten hagytuk elveszni ezt az egészet. Haragszom, amiért terveztél velem, de nem mondtad soha. Haragszom magamra , amiért nem találtam meg a hozzád vezető utat. Haragszom, mert erős volt a védelmi falad és nekem sem nyitottál ajtót, én meg nem dörömböltem jobban. Haragszom, amiért nem ordítottam veled, hogy figyelj jobban. Haragszom, mert kurva jók voltunk együtt és most úgy érzem, büntetnem kell téged. Haragszom, mert ismerlek, és tudom, nem működne úgy, ahogy én szeretném, de hiányzol. Hiányzik a szemed. A gesztusaid. Az ölelésed. Haragszom magamra, mert lehet, ha 2 évvel előbb jövünk össze, akkor nem zárkózol be ennyire. Úgy érzem, kudarcot vallottam, mert nekem kellett volna jobban odafigyelnem rád, jobban nógatni, jobban inspirálni, nem csak azzal foglalatoskodni, ami nekem éppen nem jó. Haragszom. Haragszom mindkettőnkre. Haragszom, mert elvesztettünk valami csodálatosat. Valamit, ami jó volt, ami a kettőnké volt. Ami mi voltunk.

[suhanopillango]

Utálom a páros dolgokat. Utálom a folytonos elutasítást. Utálom,hogy "nincs időm", "nincs kedvem". Utálom,ha másra kell utalva lennem. Mert a másik vissza tud utasítani. És általában meg is teszi ezt. Utálom a páros dolgokat.

[suhanopillango]

Mert néha nem éri meg annyi jót átélni, ha utána annyira szenved az ember.

[suhanopillango]

Van, hogy valakit nem menthetsz meg a sors által előírt/rámért csapástól. Hiába látod kristálytisztán, hogy napról napra egyre közelebb van és egyre gyorsabb a meteor nagyságú bomba, sajnos te nem tehetsz semmi mást, csak tétlenül várni az elkerülhetetlen becsapódást.

[suhanopillango]

“Az emberek ezért házasodnak össze, döbbent rá hirtelen Rehv. Egyáltalán nem a szex miatt, vagy a társadalmi helyzetért. Ha ügyesek voltak, fel tudtak építeni egy olyan házat, amelynek nem voltak falai, láthatatlan teteje volt, és olyan padlója, amelyre nem lehetett rálépni - a szerkezet azonban olyan menedéket jelentett számukra, amelyet egyetlen vihar sem tudott elsöpörni, semmilyen tűz nem tudott felégetni, és az idő vasfoga sem hagyta rajta a nyomát.”

[suhanopillango]

Nehéz volt a szíve. Nehéz, mintha ráült volna valaki a mellkasára. A mindig mosolygós lány, most nem mosolygott. Csak bámult kifelé az ablakon. Kék szeme a semmiségbe révedt. Nem lehetett belőle kiolvasni semmit. Semmit, csak a végtelen fáradtságot.  Álarcán át is kiérződött szomorúsága, dühe, tehetetlensége, félelme, kétségbeesettsége. 

Nem tudta képes lesz-e megvívni csatáját. Azt a csatát, ami csak a fejében zajlott. Legalábbis egyenlőre...  Nem volt elég lelki ereje hozzá, hogy még egyszer átélje azt.  Azt az érzést... amitől belül majdnem meghalt. Nem tudott volna még egyszer megbirkózni azzal a tudattal, hogy ő nem elég jó. Hogy a másik lány szebb, értékesebb. Hogy inkább a másikat választják helyette. Képtelen volt rá. 

Talán ettől félt legjobban. Nem a döntéstől, nem az elvesztéstől, hanem magától az érzéstől. Nem tudta, képes lenne-e még egyszer átvészelni.

És ez megmérgezte. A búcsú is már megfordult a fejében, mert még azt is könnyebben túlélné, mint ez a rettegést. 

És ez egyszer még felzabálja belülről...