#acélkemény | Explore Tumblr Posts and Blogs

aretsorozat · 6 years

Text

49. epizód SÍR A BABA, UHU BAGOLY?

1/4.

A Kék Bolygó válasza Szadó ultimátumára. Ditke és Béla tanukat keres.

A haramiákhoz betér Miskakancsó. Benjamin herceg Csajszi királylánynál.

Janka nagysád érdeklődik

SZÁZ HALÁLOD LESZ ÁM, PRIBÉK!

„Te, aki az égből oly kemény hangon szóltál hozzánk, esdve kérünk,

mutasd meg a te orcádat, hadd lássuk fenséges szépséged színről színre,

és térdre borulva, és aztán térdeltünkből hasra borulva, és a hasunkon fekve a porból reád felsunyítva hadd imádjunk, ó, haragvó isten! Aztán válassz te kedvedre legerősebb, legszebb, legbikább hímjeink közül!”

Hát ez a válasz érkezett ama tetszetős kis sárga csillag gusztustalanul , giccsesen kék bolygójáról még azelőtt, hogy letelt volna a huszonnégy óra, avagy egy bolygóforduló. Szadó Nagyúr pedig végül is elégedetten vakaródzva olvassa el újra és újra, hátha az alázatos, az esdeklő és máris imádattól lucskos sorok

között megbúvik valami, valami olyasmi, ami a túlzás eszközével élve már-már irónia. De nem. Vagy mégis? Jó lenne a kérdést megtanácskozni Bársony úrral.

De nem teheti, mert akkor szóba kéne állnia vele. Jó lenne szóba állni vele, de nem teheti, mert izzón gyűlöli őt, aki tönkreteszi. Viszont iszonyú nehéz örök haragot játszani, és egy szót se szólni hozzá, és látszólag tudomást se venni a jelenlétéről, a létezéséről, ha az a másik is ugyanazt az agyvelőt használja, ugyanazt a testet lakja. Biztos út a teljes őrület felé.

Nem, Szadó nagyúrnak fogalma sincs, hogy a kék bolygóról jött üzenet gúnyolódik-e vele, vagy csakugyan haragvó istenként értelmezik őt, máris rettegve tisztelik és imádják. Hát már az ítélő képességét is kikezdte ez a társbérlet? Régebben egy percig nem okozott volna problémát a kérdés eldöntése. Mint ahogyan az se, hogy azt a három szakadt ribancot, akik miatt az Űrbéka egész parancsnoki szintje huszonhat fokos tengervízben ázik, azt a három szirént a mélyűrbe kihajítsa, Bélafing első pribékkel együtt, aki egyre gyakrabban, már-már pofátlan nyíltsággal hangoztatja parancsnoki alkalmatlanságát. Pedig tudja, hogy besúgják. És mert Szadó tudja, hogy Bélafing tudja, ezért ez óvatosságra inti. Pedig nem kéne intse. Hanem minden óvatoskodás nélkül letépni a fejét, vagyis azt a nyúlványát, amit a nyaka felett hord. Persze csak azután, hogy hosszú hetekig kínozta. A magán kínzótermében. Vagy nem is. Inkább itt, a fő kínzó teremben, a többiek okulására úgy szakmailag, mint erkölcsileg.

Szakmailag: hogyan kell élet és halál között lebegtetni és a kíntól üvöltetni a pácienst, meg nem engedve neki az eszméletvesztés átmeneti megkönnyebbülését. Erkölcsi: így jár az, aki őt kritizálja, netán a hatalmára tör.

Ám ehelyett mi tesz most?

Hívatja.

És erre mit tesz az első pribék? Mit merészel tenni?

Megvárakoztatja.

Ahogy múlnak a percek, Szadó Nagyúr annyira dühbe gurul, hogy úgy érzi, muszáj lesz kibeleznie valakit. Vérben forgó szemmel néz körül a fő, avagy központi kínzóteremben áldozat után. Csupa ismerős, a rabszolgapiacon eladhatatlan lúzer, nagymértékben leamortizálva. Kinéz magának egy űrcsótány hímet, aki a potrohán megkampózva csüng alá láncán. Ernyedten mozgatja hat lábait és a csáprágóját. Az egyik kínzó inas éppen a torán bűzölgő tüskeszerű szőrszálakat égeti fehéren izzó vasösztökével. Az űrcsótánynak már visítani sincs ereje. Az ilyet puszta kézzel megölni undorító. Szadónak ehhez most nincs gusztusa. Tekintete átvándorol a terem falára kiszegezett, egy gázóriásról begyűjtött lényhez. Hoppá! Ez még él?!

Hiszen ezzel a döggel kezdődött minden! Vele indult el a kudarc lavina, a balszerencse cunami. Hiszen éppen őt vallatta, amikor Bélafing a színe elé vezette azt a három halekot, akik azon a fémistenen érkeztek.

(Aki amúgy megtévesztésig hasonlított egy működésképtelen orosz kémműholdra és egy Kannibálok álma fantázia nevű acél fémüstre.)

Ez az. Őt belezi ki!

És már meg is indul felé, és már csaknem oda is ér, amikor persze beszól az agyában Bársony úr.

- Nem ő tehet róla.

- Mi van?!

- Neked nem kellett volna visszadobatni a mélyűrbe azt a három szerencsétlent, a fémistenükkel együtt.

- Már hogyne kellett volna?!

- Ha nem teszed, sose jutnak el a Pokoli Húsbolygóhoz, ahol az egykilós kiszerelésű pokoli ízű húskonzervet gyártják a világ összes döghúsából.

- Onnan való vagy te is, baromarcú!

- Tudom, barátom.

- Akkor miről ugatsz?

- Bocsáss meg, de nekem se öröm a te társaságod.

- Akkor kopj le végre!

- Bár megtehetném. Ám ezt már hányszor megbeszéltük.

- Így is van: tehát kussolj.

- Rendben, csak ne bántsd ezt a szerencsétlen gázbolygó lakót!

- De bántom!

- Nem engedhetem.

- Akkor…bazmeg!

- Jaj, Szadó, Szadó…

- És ne Szadózzál, te köcsög!- üvölt fennhangon az Űrbéka kapitány, és tényleg, mint egy elmebeteg, egy eszelős, úgy néz ki. Már ahogy egy csíz hím ki tud nézni egyáltalán… És akkor valaki diszkréten krákog a háta mögött.

Bélafing az. Szánakozva nézni a nagyurat. Ahogy a többiek is- a kínzó inasok és mesterlegények, de még a megkínzottak is. Még ez a nyomoronc gázóriás lény is. Szadó megpördül, vadul mered az első pribékre.

- Mi van?!

- Hívatni méltóztattál.

- Mért is?

- Gondolom a Geil Bolygó válasza miatt.

- Milyen bolygó?

- Geil. Vagyis gusztustalan, nyálas, édeskés, giccses…

- Ismerem a szót.

- Akkor, remélem, egyetértesz az elnevezésével.

- Ebben az Űrbékában planétát elnevezni is csak nekem van jogom.

- Értettem.

- Ezzel begyűjtöttél egy újabb rossz pontot.

- Sajnálom.

- Megint nagyon közel vagy ám ahhoz, hogy kivégezzelek.

- Kegyelem, nagyúr!- ám Bélafing hangjában nyoma sincs a rettegésnek. Igen!

Ebben a hangban aztán van irónia. Öld meg most rögtön! Üvölt Szadóban a régi nagyúr. De éppen csak megrándul az egyik mellső végtagja, amit akár karnak is lehetne nevezni, ha nem végződne tíz centi hosszú, acélkemény és éles karmokban. Hát csoda, hogy véresre vakarja magát?

- És honnan jöttél? A galaxis másik végéből, hogy megváratsz?

- Jelentem, a hölgyekkel csevegtem.

- Mit csináltál a kikkel?!

- A szirénekkel dumcsiztam.

Na, ez a válasz is megérdemelne egy azonnali felkoncolást. Ehelyett Szadó csak lehunyja a szemét egy időre. És csak akkor néz rá újra a türelmesen, vagy inkább „gúnyosan” várakozó Bélafingra, amikor kissé lehiggadt.

- Na és mit dumcsiztál a hölgyekkel, drága jó Béla fiam?

- Elmeséltem nekik, hogy megtaláltuk a Földet.

- Vagyis ezt a geil bolygót.

- Igenis.

- Mire ők örvendeztek legalább?

- A maguk módján.

- No és a maguk módján hogyan örvendeztek, ha nem titok?

- Le akarnak szállni oda, hogy maguk válasszák ki a férfit. Vagy férfiakat.

- Egyről volt szó!

- Azt remélik, talán nem lesz kifogásod, ha többet is felhoznak.

- De! Nagyon is lesz kifogásom!

- Gondoltam…

- De te ne gondolkodjál!

- Akkor nem gondoltam.

- És csakis kifogásom van! Szó sincs róla, hogy ezek lemenjenek oda.

- Igenis.

- Mondd meg nekik!

- Igenis. Bár…ha lemehetnek, hátha megtetszik nekik ott.

- És ki a fenét érdekel, hogy ezeknek mi tetszik?

- Mert ha maradni akarnak?

- Hogy?

- Akkor már meg is szabadultunk tőlük, nagyúr.

Szadó ebbe belegondol. Aztán megint elkapja a pulyaméreg, hogy nem neki jutott ez a kézenfekvő megoldás az eszébe.

- Ezt még megfontolom.

- Igenis.

- Tünés!

- Igenis.

- Várjál!

- Igenis.

- Az üzenetről akartalak kérdezni.

- Igenis?

- Mutassam meg az arcomat a geil lakóknak, azt mondod?

- Bombázás és népirtás helyett az is valami, uram.

- Rendben. És mekkorára nagyítsuk? Mint az égboltozat?

- Az is jó, de…

- De?

- Mit szólnál, ha mint isten szállnál le közéjük?

- Hogy?

- A leszálló egységet átalakíthatnánk valami aranyló égi szekérnek.

- Úgy?

- És te alászállsz, és sugárzó lényed körül a három istennő áll majd

egy-egy kristály dézsában, és úgy.

- Úgy-e?

- És a geilek majd térdre borulnak előtted, aztán hasra vágódnak, az arcuk a porban, és onnan sunyítanak fel rád. Te kinyilatkoztatsz néhány betarthatatlan erkölcsi törvényt, a szirének kiválasztják a hímjeiket, és vagy maradnak, vagy nem, mi húzunk innen végre a véreres galaxis karról a búsba, hogy végre törődjünk az üzlettel is.

- Úgy-e megint gondolkodol?

- Csak a te gondolataidat zengem fennhangon, uram.

És persze Bélafing hangjában megint ott bujkál az irónia. Bujkál? Dehogy bujkál az. A terv viszont elég jó. Rendben. Túlad a sziréneken, aztán már küldi is a vérpadra ezt a sötét lelkű, pimasz pondrót. Az a legkevesebb, hogy hónapokig életben tartja, vagy újra éleszteti. Száz halált hal a pimasz!

HÁT EZ AZ, KELEN ÚR, HÁT EZ AZ!

Ditke és Béla Ábrahám úr nappalijában ülnek a kanapén. A konyhából Ábrahámné fülel, amíg a kávé kifő. Nem arról van szó, örül ő Ditkének és a barátjának, hiszen amúgy kellemes és érdekes emberek. És ők általában és nagyon is kedvelik a társaságot, az ismerősöket, a barátokat. Hiszen, ha néha, sőt inkább sokszor, a legtöbbször nem is jók másra, mint unaloműzésre bizonyosan a legalkalmasabb megoldás. Húsz év házasság után? Gyerek nélkül, hiába is próbálkoztak? Talán rég szétmentek volna, ha nem veszi őket körül a jó társaság. Ditke is lehetne a tagja. Miért ne? Hiszen látásból régóta ismerik.

Ez a Béla meg a szőrmók arcával, a mély növésével, azzal a huncut nézésével, hogy az ember lányának szinte megbizsereg ott alul, sőt, nem is szinte, hanem meg is bizsereg, pedig amúgy ez a Béla nem szép ember. Viszont micsoda pofa azzal a játékkal, amit kitalált, és amiből a Hosszútéten már komoly bajnokság

is volt belőle. Mi? És az is milyen aranyos, ahogy az Ábrahám urat kapacitálja.

- Hát gyere le, kérlek!

- Menjek?

- Bármelyik nap. Csak csörögj majd rám, mindjárt cserélünk is mobilszámot.

- Cserélünk?

- Hát ne? Megdumáljuk, mikor érsz rá. Adok neked ütőt, labdát, megmutatom a játék alapjait.

- Meg?

- Szívesen, persze.

- Na de ezzel a túlsúllyal… - Ábrahám úron momentán csakugyan van egy olyan

ötven-ötvenöt kiló felesleg. Viszont ha látták volna tavaly ilyenkor, amikor hatvan volt. De szólt neki a Doki, mert persze Ábrahámék is csakis a Doki

rendelésére járnak, mert őbenne bíznak egyedül, hogy ez így nem lesz jó.

Aztán beszélt a Doki az asszonnyal is, hogy ne olyat főzzön, ami nem egészséges, hanem olyat, ami egészséges. Szóval semmi zsíros meg sós meg szénhidrátos, hanem csak zöldség meg gyümölcs.

Mi vagyok én, kecske?! ZŐDSÉG? GYÜMŐCS? –horgadt fel akkor Ábrahám úr, pedig amúgy halkszavú ő, és pont olyan szerény, mint amilyen lassú természetű. De van benne barátsásosság és szociális érzékenység.

Hát ezért állt oda tüntetni is a ’Haka szélház elé, mert hogy csoszogott éppen hazafelé a boltból, ahol megvette a húsz kiflit meg még egy csupor mézet a mákos gubához, mivel mák az mindig van a spájznak kinevezett konyhaszekrényben.

Mi van? Abba’ egy szem zsír meg hús, meg koleszterin se nincsen, Erzsi!

Mert különben így is hívják az Ábrahámnét, és különben ezt elég sokan tudják is róla, mivel hogy társaság kedvelő. Tehát ami a mákos gubát illeti, az ugyan mitől lenne egészségtelen? Az csakis szénhidrát, nem? És például direkt van egy olyan fogyókúra is, amiben lehet szénhidrátot enni, de annyira lehet ám, hogy csak azt lehet, azt így falja az ember a mákos gubát mézzel és meg még porcukorral, megehet akár tíz kiflit is ebédre, vagy egy korai vacsorára, aztán a késői vacsorára még ötöt, a maradék meg az Erzsié. Azt akkor mégis csak fogy.

Fogyik. Nahát, nem annyira gyorsan, mint szalmabáb, ha alágyújtanak, de nem is úgy kell. Ábrahám úr ezt is olvasta a neten, meg hogy jojó. És amit az ember a neten olvas, azon nem érdemes vitatkozni.

- Mondd már, Lajos! – mert hogy Ábrahám úr amúgy meg Lajos is, és ezt Kelen úr előre látóan kitudta. Mivel egészen más ám valakitől úgy szívességet kérni, hogy a keresztnevén szólítja, mintha máris barátok lenének. Nem bizalmaskodva persze, mint Lali, Lajcsi, Lujó, ilyesmi, hanem pertu Lajos, ami egyszerre tartja meg a három lépés távolságot, ám sejteti, hogy lehetne lépni közelebb is, ha netán úgy alakul. – Ebben a sportban egy kis túlsúly nem számít. A lassú, nyugodt séta, és a sok órás szabad levegő amúgy is égeti a zsírt. Szóval gyere csak. Fogadok veled, két-három alkalom után már nem is tudnád abbahagyni.

Jól mondom, Ditke?

- Hát…még nekem is jól esik délutánonként ütögetni egy kicsit…

- Pedig a Ditkének aztán nincsen mozgáshiánya…

- Meg eleget is vagyok szabad levegőn, amíg…ugye…- börtönbe nem csuknak, fejezhetné be a mondatot, ám inkább lebegteti, akinek van lelke, az érti, aki meg egy érzéketlen barom, annak úgyis mondhat az ember, amit akar. Ábrahám Lajos, úgy látszik, érti az elhallgatottat, arcán a vonásai kissé megereszkedik, még a tokája is bánatot sugároz, ahogy bólogat.

Ez az a pillanat, amikor Ábrahámnénak be kell lépnie a nappaliba. Erre várt, mivel a kávé már percekkel ezelőtt lefőtt.

- Szerintem is próbáld ki az a tolfot, Lajos!

- Jól van, Erzsikém, majd még meggondolom, hogyan lesz rá időm.

- Időd?! Az van teneked, Lajos!

- Hát már hogyan is lenne?

- Úgy, hogy naphosszat csak ülsz a tévé előtt.

- Én?! Délelőtt direkt be se kapcsolom!

Ábrahámné a vendégekhez fordul, amíg leteszi az alpakka tálcát a dohányzó asztalra. – Nem csinál ez semmit, amióta nyugdíjba küldték.

- Hát már hogyne csinálnék?

- Mit csinálsz?

- Teszek-veszek, tudod te azt.

- A vérnyomása miatt nem lehet aktív már a Lajos. Pedig az osztályán ő volt ám a legjobb katasztrófavédő.

- Erzsikém, rajtad kívül senkit nem érdekel a vérnyomásom!

Rövid, kissé duzzogó csend áll be, amit Kelen úr próbál feloldani.

-A vérnyomás, az bizony, sunyi dolog…

Ditke készségesen kontráz rá. – Ja, az van az embernek, aztán észre se veszi, azt mondják…

- Aztán, hutty… Megeszi az ember veséjét meg minden…

- De ne fessük az ördögöt a falra, Béla!

- Ne is! Azért mondom, Lajos, gyere tolfozni!

- Hát megyek, na, el van az már döntve!

- Helyes!

- De igyák azt a kávét, még kihűl- veszi át a szót Erzsike. – Cukor, édeske, tejszín…Vagy hozzak be tejet?

- Nem, jó ez így…

- Ditke keserűen issza…

- Nekem is vigyázni kell ám a súlyomra… Bár ki tudja, milyen lesz ott a koszt, ha…

- Emlékszem magára, Ditke! – vág közbe gyorsan Ábrahémné. – Amikor megnyerte a szilveszteri virsli evő bajnokságot.

- Hol van az már…

- A mindenit, mondtam akkor. Ugye, Lajos?

- Nem emlékszek, de biztos mondtad.

És Kelen úr úgy dönt, elég, keményen a tárgyra tér.

- De arra még biztos emlékszik, Lajos, hogy mi történt a székháznál. Lajos úr arca elsötétül, a tekintete az asztal üveglapjára csúszik, és ott makacsul megkapaszkodik. Erzsi asszony arca megfeszül, a fejét kissé hátradönti.

- Elég régen történt már az…- közli jéghidegen. A Lajos meg képes ellentmondani neki. Pedig most nem kéne.

- Azért nem annyira régen.

- Én emlékszek magára, Lajos.

- Én is magára, Kelen úr.

- Még mondtuk is egymásnak, de nagy gazember ez a Hartai.

- Az is, nagy gazember.

- De az nem a mi dogunk, azt eldönteni. – Ábrahámné szeme egyre vészt jóslóbban villog.

- Véleménye viszont lehet az embernek, Erzsikém.

- Pláne, amit ezzel a Hell Combattal művel…

- Hát erre én meg azt mondom, Kelen úr, úgy kell annak, aki képes arra a játékra rákattintani. Még akkor is, amikor tudja, mit kockáztat.

- Ebben igaza van, csókolom.

- Még szép, hogy az van.

- Bár nyilván ez az extra izgalom benne…

- Akkor újra mondom, Kelen úr: úgy kell annak.

- Még ha egy kissrác, akkor is?

- Annak meg tiszteltetem a szüleit.

Kínos csend áll be. Ábrahámné gőgösen méri végig a vendégeit, aztán feddőleg a férjét. Aki még mindig nem veszi észre magát, úgy szólal meg.

- Ettől függetlenül nagy gazember az a Hartai.

- Hát ezért is ordítottunk a székháza előtt, nem igaz, Lajos?

- Ha már arra jártunk, még szép, hogy.

- Hol van, hol van? Eduska?

- Pont úgy, ahogy szegény anyukája kérdezte?

A férfiak komoran bólogatnak, özv. Huszárné, Ditke fáradtan mered maga elé.

Ábrahámné ingerülten rakja vissza a tálcára a kávés csészéket. A vendégségnek vége, ha ezek ketten nem vennék észre magukat.

- Szóval, Lajos, ahogy a telefonba is mondtam.

- Igen, Béla.

- Te láttad azt is, ahogy az én Ditkém ott van.

- Láttam, Béla.

- Amikor már nekikezdtünk megverni Jobbágy képviselőt, meg betörtük a székház ablakait, meg nekitámadtunk annak a tanknak is, hiába mondták a rendőrök, hogy ne már.

- Azt is láttam, Béla.

- Meg dobáltál is.

- Nem tagadom.

- De. Lajos. Te azt tagadod.

- Te ott se voltál, Erzsi.

- Tagadod.

- Hát majd tagadom, ha muszáj, de most mért tagadjam?

- Mert nem dobáltál.

Újabb kínos csend után Kelen úr szólal meg.

- Hát hiszen már mindegy is, ki dobált, ki nem. Az nem mindegy, hogy szegény Ditkémet idézték be a bíróságra, aki aztán tényleg nem csinált semmit.

- Ja, ezt is mesélted a telefonba.

- Ez azért felháborító, nem, asszonyom?

- Nem!

- De, Erzsi, ez felháborító.

- Nahát, Lajos, ezért kérünk, ha tanúskodnál mellettünk esetleg.

Újabb kínos csend. Ábrahámné most már úgy néz asz urára, hogy az tényleg nem mer megszólalni. Kelen úr még győzködné őt egy kicsit. – Nem is kérnénk tőled ezt a szívességet, mert tudom én, mekkora strapa az, bíróságra járni…

- Hát ez az, Kelen úr!

- Hát ez bizony az, Ábrahámné drága. Csak hát az a helyzet, hogy jártunk már vagy tíz helyen, és ilyen-olyan kifogással élve, de senki nem szívesen vállalja.

- Hát ez az, Kelen úr.

- Sőt, fogalmazhatnánk úgy is, hogy sehogy.

- Hát ez az.

És a kínos csend, már mint megszokott, régi ismerős tér vissza. Ditke nagyon sóhajt, tápászkodik.

- No, és maguk talán elárulnák, hogy mért nem? – Kelen úr a férjhez fordul. Az még szép, hogy kerüli a pillantását. - Lajos?

- Hát öregem, tudod hogy van…

- Azért mondjad, hátha nem tudom, hogy van!

- Lajos az államtól kapja a nyugdíját uram- oktat Ágostonné.

- Nahát! Ő nem is a nyugdíj biztosítótól?

- De, Kelen úr, közvetlenül persze ő is onnan.

- Erzsikémnek az a véleménye, hogy jobb az ilyesmibe bele nem keveredni.

- Jobb?

- Hát nem?

- De akkor elítélnek egy ártatlan embert, öreg.

- Igen, ezt belátom…

- De mi akkor se keveredünk ebbe bele! Értik végre?

- Gyere, Béla…

Kelen úr is feladja, tápászkodik, mennek kifelé, az asszony követi őket.

A férje mögüle szólal meg.

- Akkor…ne menjek tolfozni? Béla!

- Te mégse érsz arra rá, Lajos!- Ábrahámné kissé rikácsol, Kelen úrnak nem is nagyon állna módjában válaszolni, még ha akarna se.

BENDŐ ATYA MISKÁT FOG

Na! Ahhoz képest, hogy az Mézeskalács Haramiák nagymértékben szerszámok és szakértelem híján vannak, elég szépen alakul a cölöp erődítmény, ami majd őket uszkve negyvenezer kékseggű ördögtől lesz hívatva őket megvédeni. Ama pántlikázó jelleggel hosszú és még keskeny sírgödör még nem ér le az alant csilingelő patakig, de ez nem is annyira nagy baj, mert kötelezően önkéntes kubikusok idővel belátták, ahhoz több száz ember munkájára, vagy egy komoly földmunkagép egy heti dübörgésére lenne szükség, hogy a vállalkozás végeredménye egy hatékony vizesárok legyen. Akkor már praktikusabb, mivel elérhető cél a másfél méter széles gödör mélyítése, hogy majd amelyik kékseggű netán nem bírja átugrani, az belézuhanván minimum valamelyik patás lábát kitörje. Na és ha majd meghintik sulyommal, aztán a gödör aljába még hegyes karókat is döfnek, hát ezt látván százszor is meggondolja magát az ellenség, amire egyszer is komolyan nekik támad. Hát ha még látják a cölöpkerítés magasságát, amit lassanként körben felturbóznak két-három méterenként még vastag karókkal, és amikor vége a körnek, még egy kör, és még egy, amíg csak egy masszív, három-négy méter magas palánkerőd falává nem válik.

Hát ezt látván ezerszer is meggondolja majd az a negyvenezer, szaros patájú, gyáva kékseggű, amíg egyszer is támad. Ha megjönnek.

Majd körbezárják őket, ahonnan se ki, se be. Ostrom, akár hónapokig, évekig tartó. Tehát gyűjteni kell ám a kaját, hordani fel a patakból a vizet és tárolni mindenbe, ami csak alkalmas rá, látástól vakulásig.

Hát majd meggebed mindenki, de persze nem zúgolódik senki. Csak a Leviatán Krokodil névre hallgató szamár (vagy öszvér?) méltatlankodó ordítása veri fel néha a kopácsoló csendet az erdőben, ha elfogyott előle a frissen vágott és egyre nehézkesebben összeszedhető erdő-zöldje, amiért Bedeő atya járja a környéket kisebb tisztások után kutatva. De bizony az atya se Bendő már. Úgy lefogyott, olyan szikár és szálkás lett, mint legutóbb húsz éves korában. No de a Bendő atya fogyása, az semmi a Blankáéhoz képest. Hát a Blankára rá se ismernének. Nem hogy mi, de a saját édesanya. A Blanka, kérem, uszkve huszonöt kilóval könnyebben úgy néz ki lassan, mint az a Barbi baba a ruhásszekrényében, akit örökös sötétzárkára ítélt még azon a héten, amikor tizenkét éves korában a születésnapjára megkapta. És bedobta a szekrénybe, és azóta se vette elő.

Úgyhogy ha csak meg nem szökött, azóta is ott van.

Blanka kisasszony kifejezetten mutatós leány lenne, ha nem kövült volna rá az arcára a bűntudat, hogy szabadjára engedte Brillantint, a kékseggű kémet.

Hiába vigasztalta Eduska, óvta Szép Juhász néni, tutujgatta Aura Huba és hirdetett felette Bendő atya kötelező jelleggel gyakorolt bűnbocsánatot, Blanka nem bírt magának megbocsájtani. Ezért aztán ásásban, vízhordásban, ehető gumó gyűjtésben senki nem lehetett nála szorgalmasabb. Legutoljára még a radikális frakció vezére, Andor Kampó is oda nyilatkozott, hogy talán még jobb is így, mert így tudják, hogy támad a gonosz, mintha bizonytalanságban lebegnének, és abban a hamis hitben ringatnák magukat, hogy itt, a sötét erdő közepén akár örökre ellennének a pokol zaklatása elöl. Mintha bizony nem a Hell Combat birodalmában, egy játékban élnének, aminek alapszabálya:

dőljön a vér, omoljon a bél, a jajszó a szép szó, ha elpusztulsz, úgy jó.

Na és közben egyre rohadtabbul hidegebb lett. Amitől egyre nehezebb lett ásni, meg vadászni, meg gumókat gyűjteni. No meg szénafélét találni a pofátlanul iázó Leviatán Krokodilnak. Amit akkor se hagyott abba, amikor kilátásba helyezték, hogy talán több hasznát vennék sült hús formátumban, mint a fészerben ácsorogva. Mert hogy a vízhordásban se volt hajlandó segíteni.

Szenvedett mindenki a szörnyű hidegben. Az egyetlen vigaszuk, talán a kékseggű had is megvárja, amíg kitavaszodik. És akkorra már tutira készen lesz a Mézeskalács Erőd.

Egy kora délután aztán az történt, hogy Bedeő atya rábukkant, úgy négy-öt kilométernyire a Mézeskalács Vártól egy tisztáson szekérderéknyi szamárkóróra, is igencsak megörült neki. Gondolván, ha ebből visz annak a válogatós Leviatán dögnek, egy időre csak befogja azt az odenáré nagy pofáját. Hát tisztára jobb volt a természete, amikor krokodil volt, nem? Akkor bezzeg nem szólt egy szót se, csak ballagott mindig a feje után unottan. Na, nem mintha visszakívánna azokat a heteket, hónapokat… talán éveket?, amikor a Takonylápban bolyongott először Aura Hubával, aztán a Lápi Lidérccel, és az Évacsutka kaland után tökegyedül.

Elővette hát a tarisznyájából a jó öt méter hosszú kötelét, ami tarisznya talán még Jancsié lehetett, és ami kötéllel tán őt kötötte hozzá a Vasorrú néne Juliskához, hogy a kalitkából kivéve őket, mint jó testvérek, a kemencében egyben süljenek- ha hihetünk a Grimm fivéreknek, bár szerintem csak ijesztgetni akartak. No de most mindegy is. Ez a kötél kiválóan volt alkalmas

a szénaféle kisebb bálába kötözéséhez. Vagy mint most, hogy egy jókora kupac szamárkórót learasson, azt akkor kupacba hordva sonkába kösse őket, és a szamárkóró kévét keresztbe a vállára csapva ballagjon „haza”.

No akkor és neki is állt Bendő bátyánk amaz kórókat tőből kinyesegetni egy rövidke, de éles késsel, amit a Mézeskalács Házikó konyhájában a kredenc fiókban talált és fent meg, és amivel tá még ama Vasorrú szelte a gyermek pecsenyét a tányérjára, míg nem ő maga kötött ki a kemencébe – ha netán még mindig hiszünk a Grimm fivéreknek.

Hát nyesegette, gyűjtögette, mert Bendő atya el nem feledhette, hogy csak az ő felebarátjának, a Leviatán Krokodilnak köszönheti, hogy most itt van, és nem a Takonyláp közepén, a hármas keresztút táblánál hever a megváltó game overra várva. És ez még akkor is így van, ha Leviatán koma nyilván a Lápi Lidérc parancsára cselekedett , és nem jószántából.

Azt akkor már össze is gyűlt egy jókora kupac szúrós kóró, amikor az atya

meghallotta ám, hogy valami közeledik. De nem ám óvatoskodva, osonkodva ki az erdő sűrűjéből, hanem csörtetve, mint akinek nincs félnivalója, hanem ha tőle ijedjen meg mindenki és futván fusson. De mintha nem is egyvalaki közeledne, annyira csörtet. Csak nem a kékseggűek közelednek?!

Hát bizony szegény Bendő nem futott el futván, hanem előbb állt dermedten,

aztán meg ijedten, hogy merre is inaljon, amikor arra a kóró, erre a kötele ledobva, a kezében a mihaszna kicsi kése, és ajaj, ami így csörtet, az elől hogyan is kéne elfutni, elbújni? Így aztán csak a tekintetét kapkodva csörtetés, kóró, kötél, csörtetés, erdő, kötél, kezében a kiskése, ott lent meg ama zabszem máris cseppfolyóssá válik,azt is érzi, ha a feszültség így nő tovább, és a végén egy szörnyű rém, vagy két tucat kékseggű bukkan elő.

De bizony meglepődött igencsak az atya, amikor megláthatta, mi csörtetett feléje oly igen harsányan. De bizony és hála isten annyira nem is rémült meg a látványtól, hogy befosott volna tőle. Pedig megtehette volna. Máskor, normális helyen és időben talán meg is történik. De hát itt…

És aki különben is rég hozzászokott már a Réten a felébredt mágia furcsa megnyilvánulásaihoz, ugyan mitől lett volna annyira különös és szokatlan, hogy találkozik valakivel, akit mi már régebben ismerünk? De ha nem is ismerünk, mert az tényleg túlzás, de egyszer már találkoztunk vele. Először képzeletben, amikor együtt utaztunk Ákos tanár úrral az iskolai rajz- földrajz szertárba, ahol ő a mi világunkban, ott egy polcon lakik, mivel Veronika asszony nem tűrte meg őt a bérelt lakásban. Másodszor meg itt láttuk, most már színről színre, az erdőben. Talán emlékeznek is rá, ő futott először össze Brillantinnal, a kémmel, a kékseggű ördöggel, akik ama negyven ezrek küldtek be a nagy sötét erdőbe, tudná már ki, hol bujkálnak a takonylápból megszököttek, azt hol álltak össze haramia bandába, ami egyesület itt, a Hell Combatban is üldözendő, a tagjai felkoncolandók, mint különben is és rendesen.

- Dicsértessék, atyám!- köszön igen helyénvalóan és illedelmes- kellemes hangon Miska, a kancsó. amitől Bendő fenekében ama zabszem előbb visszaszilárdul eredeti állagára, aztán fel is szívódik. Pedig hát Miska elég ijesztő, amekkora. Hát nem is kancsó ő, hanem inkább hombár, de annak is a legnagyobb fajta, űrmértékben mérve minimum négy-öt hektó, magasságra két méter körül, a hasbősége csaknem ennyi. Nem csoda hát, hogy az erdőben csakis csörtetve képes közlekedni. Szóval amúgy ijesztő egy srác így ez a Miska, amúgy hiába elég jóképű a kékellő huncut szemével, borvirágos orrával, meg kacorbajszával.

- Mindörökké, fiam(?)… - válaszol rá az atya, noha még kissé bizonytalan hangon, hogy hát mit is akarhat itt ez a gigászi köcsög. Bár az máris kétségtelen, hogy Miskát, ha valaminek, hát hímneműnek szabad tekinteni.

- De sok kórót tetszik atyámnak szedni- barátkozik a Miska.

- Hát bizony…

- Mert hogy kell is valamire?

- Na, bizony…

- Szamárnak-e, vagy csak dísznek?

- Vagy öszvérnek. De dísznek hogy?

- Hát láttam már olyat városi lakásban. Kórót vázában, néha még színesre

is fújva, olyan büdös spray festékkel, tetszik tudni…

- Mint a graffitisok, nekik is van olyan, ja.

- Olyan, olyan. Hát kékre meg lilára, ilyenekre…

Miska nyájasan néz le a papra, Bendő meg nem bírja eldönteni, hogyan kéne tovább haladni úgy a társalgásban, ha már kialakult, meg úgy általában.

De aztán a végén csak kinyögi, amit egy nagy, fekete tölgyerdő közepén kérdezni illik.

- És amúgy különben te meg mi járatban erre, amerre a madár se?

- A minap láttam egy szép rigót.

- Nocsak. És milyen rigó volt az?

- Szép, mondom.

- Csikk nem lógott ki a szájából?

- Cigaretta csikk?

- Az.

- Dehogy. Hát hogy?

- Gumicsizma se volt a lábán?

- Atyámnak tréfálkozni tetszik? – kacag fel a Miska, mert elképzeli a rigót,

akinek cigaretta lóg ki a csőréből, és pirinyó gumicsizmában billeg egy fa ágán.

Pedig dehogy is viccel Bendő bátyó. Mi az tudjuk, hogy a Lápi lidércre kérdezett rá, no de a kancsó ezt nem tudhatja. Amíg meg nem mondjuk neki.

De ugyan mért mondanánk?

- Szóval? Honnan jöttél, merre tartasz, ha nem titok?

- Hát én már csak ott szunyókáltam hónapok óta egy iskola földrajz-rajz szertárában a egy fémpolcon, és arról ábrándoztam, hogy egyszer csak mégis hazavisz engem a gazda, vagy ha más nem történik velem, legalább kiállít egy fehér hasábra, amit akkor posztamensnek hívnak, akt modellnek, amikor egyszer csak még mélyebben elaludtam.

- De várjál már, Miska. Hát hogy lehetnél te akt modell egy fehér hasábra rakva, amit akkor posztamensnek hívnak?

- Már mért ne lehetnék?

- Hogy tudnád már magadról lehúzni a gúnyádat?

- Már mért ne tudnám?

- Hát mert rád van mázolva, aztán meg égetve. Vagy nem úgy van?

- Mi? Ja! De. Tényleg úgy van. Lássa, atyám, ábrándozás közben erre nem is gondoltam.

- Nem baj, fiam, ábrándozás közben az ilyen nem is számít.

- Igaz! Hát már csak legyen akkor szabad az ember.

- Meg a kancsó.

- Meg én is, úgy van. Nahát, atyám, de boldog vagyok, hogy mi találkoztunk!

- Én is örvendek neked, Miska.

- Hű, akkor én még annál is boldogabb vagyok!

- Nahát, hogy te milyen jó természetű egy cserép vagy!

- Á, hát én csak szeretem az embereket, atyám.

Akkor meg eléggé butuska is, gondolja erre Bendő bátyánk, de ezt persze nem mondja, hanem inkább tovább kérdez. – Na és hogy van tovább?

- Már hogy mi hogy?

- Mélyen elaludtál.

- Ja! Hát felébredek, azt itt vagyok az erdőben.

- Ennyi?

- Ennyi.

- Nem játszottál előtte a számítógéppel?

- Én?

- Nem is tartózkodtál előtte?

- Nincs is olyan a szertárban.

Még egy rejtély. Ezek szerint így is át lehet zuhanni a játékba? Ez azért nem ér ám, mert ha ez a játékszabály, akkor bárki ide kerülhet, bárki civil, akinek semmi köze nem volt a Hell Combathoz. Vagyis megdől az a teória. hogy csakis a szenvedélyes játékok zuhannak alá a Takonylápba, és jutnak onnan ide az erdőbe, akik bűnösen rákattantak a virtuális ördögirtásra.

- Na és azóta itt bolyongsz, jössz-mész, csörtetsz?

- Úgy valahogy…- szomorodik el Miska kancsó.

- És a rigón kívül eddig nem találkoztál senkivel se?

- De. Most magával, atyám, szerencsémre.

- Mással nem?

- Ja! De! Egy kékseggű ördöggel.

- Nocsak!

- Vele kétszer is.

- A mindenit! És hogy nézett ki?

- Kék volt és nagyarcú.

- Na jó, de azon belül. A nevét nem mondta?

- Pedig kérdeztem is. Viszont megnézheti, atyám, ha kíváncsi.

Mivel másodszor eléggé összeszólalkoztunk. Utoljára azt vágta az arcomba, hogy egy oldalára dőlt, füle törött, csorba pofájú hasas butykos vagyok, akiben egy büdös görény lakik.

- És mi lett vele?

- Amíg bocsánatot nem kér tőlem? Itt tartom a butykosomban – utal a Miska

amúgy tényleg hatalmas pocakjára.

-A mindenit!

- Nyakas ám, de hisz ördög.

- Megnézhetem?

- Tessék csak, mondom.

Ezzel Miska kissé oldalt görög, mert derékban meghajolni számára elég

strapás enne, már nem csak a hasa mérete miatt. Bendő atya meg bekandikál, és ki lát? Hát Brillantint, a kémet, aki dühödten vicsorít a kíváncsi papra.

EGY BRRR, ÉS HOZZÁ KÉT CENTI

A Túróhoz címzett kúria szalonjában Janka nagyságos asszony

faggatja a vőlegényét tréfásnak szánt hangon, de valójában eléggé bosszankodva.

- Ugyan, drága Jonatán! Ne legyen már ennyire babonás!

- Pedig muszáj.

- Túlzás ez, én azt mondom.

- Janka drága, kegyed ezt nem értheti.

- Tudom, tudom, és el is fogadom, hogyne. De hónapok óta furdal a kíváncsiság.

Látja itt ezt a ráncot a homlokon? Ez szerintem azért jött megint elé, alig győzőm botoxoltatni meg botox kenegetni.

Janka rámutat egy ráncra, és az tényleg ott van, noha igaz, ami igaz, hetente jár a Nemzeti Retro Fitness Mit Tesz szépségszalonjába, és egy mezei nemzeti réti átlagos havi keresetét hagyja ott általában. Hiába, a szépségnek ára van negyven felett, hatvan felett meg pláne felára.

- Na! Drágám! Csak egy-két mondatot róla!

- De ha fog az átok!

- Hogy duruzsol pár szót a múzsájának?

Erőss úr ismét kénytelen ránézni a nagyságos asszonyra, aki az ő gyűrűs mennyasszony lassan harmadik éve. Hát ő a múzsája. Na kérem…amilyen a múzsa, olyan a mű? Talán lehetne egy ilyen szólást alkotni, mint mély népi bölcsességen alapuló igazságot? Ki tudja? Ám Erőss Jonatán sejti: lehet.

Viszont se babonáról, se átokról nincs itt ám szó. Nem igazán. Mert némely művész persze nem szívesen nyilatkozik az új művéről, amíg nagyjából vagy egészében össze nem állt benne a történet. A mű. És Jonatán is hajlamos arra, hogy addig senkinek egy szót se. Még a múzsának se. A múzsának, aki mellesleg a bőkezű szponzora…És ez itt a baj, ezt nem lenne szabad.

Ennyivel tartozni ennek a vén csoroszlyának. És itt nem csak a pénzről van szó.

Nahát, kérem, itt most arról van szó, hogy Erőss úr, a Rét babérkoszorús musical szerzője, a Ceglédi Beszéd, a Margit és a nyulak élő halhatatlan alkotója, aki már életében klasszikussá vált, szóval Erőss úr még abszolúte nem talált ki semmit. Mi több, nem is igen agyalt rajta. Mivel a felkínált, mit felkínált, az elvárt, a megrendelt téma elborzasztja. Nem arról van tehát szó, hogy nem érdekli, a fantáziáját nem indítja be, hanem arról, hogy hányingert kap még annak a gondolatától is, hogy egy új színpadi művet írjon a Csiki Egy címmel.

Ahol a főgonosz, aki a gondnok és közös képviselő, terrorizálja a lakókat.

A karakter ugyan adott Kertai úr személyében, ám ez a szerzőn nem sokat segít. Sőt. Bár a kedvéért is megrendezett karantén, midőn Kertai úr kora őszi reggelen lezárta a lépcsőházat, hogy addig onnan ki nem lép senki, amíg úgy nem ragyognak a közös helyiségek, mint Salamon király farka a hatalmának csúcsán, és eme gesztustól egy ideges lakó igen súlyosan pofán vágta, átmenetileg jót tett a kedélyének. És egy-két napig még mocorgott is Erőss úrban valami pici ihlet, elvégre az a jelenet tényleg nem volt semmi. Simán lehetne egy színmű eleje, vagy vége, de akár a közepe is. Na és aztán? Még miről szóljon? A lakók életéről? Szocialista realista bohózat? Brrr.

Hát itt tartott szegény Jonatán, a brrr-nél messzebb egy centit se haladt előre. És a hetek múltával egy a brrr előbb megszikkadt, aztán rászáradt, végül oda kövesedett a lelkére. Légkalapács kéne, hogy leverjék onnan.

- Nos? Duruzsol nekem, drágám? – teszi le az igazi Ming korabeli műanyag kínai csészét a kistányérra Janka nagyságos asszony, és nem győzi közben fürkészni az ő lángeszű vőlegényét. És Erőss úr érzi, hogy sarokba szorították.

Valamit muszáj mégis nyökögni. Vagy egyenesen az asszony szeme közé nézni, mint az egyszeri oroszlánvadász, akinek kifogyott a töltény a puskájából, és immár csak a gyilkos tekintete maradt, hogy az éhes és megsebzett nőstényt féken tartsa, és azt mondani neki:

- Nem, hölgyem, nem találtam ki semmit. Illetve, ha duruzsolást hallana, hát akkor kimondom: én most felállok ebből a fotelből, és kimegyek a Túróból a túróba, vagyis az utcára, vagy durvábbat , mondok: húzok innen a picsába, és nem jövök vissza, és tekintse a jegyességünket, ami amúgy közröhej és megvetés tárgya, felbontottnak!

De tudja ám Erőss úr, az amúgy halált megvetően bátor NAV ellenőr, hogy ő ilyet nem mond a Jankájának. Nem beszariságból, hanem mert nem lenne az méltányos. Az első alakalommal, akkor kellett volna udvariasan kihátrálni onnan, ahová még be se hajtott, ugye. Ám csaknem három év után?

- Hát jó, barátom, nem zaklatom…- sóhajt Janka, a tekintete egy pillanatra megtörik, ám villám gyorsan összeszedi magát, és máris mosolyog.

- De, de, hát…mondok valamit!

- Oh!

- Nos, az bizonyos már, hogy a gondnok felpofozása kulcsjelenet lesz.

- Ah!

- És talán úgy indul majd, hogy finálé.

- Fináléval indul?

- Miért ne?

- Ah, máris mely formabontó!

- És akkor onnan megyünk előre, azaz vissza. Mármint a történetben.

- Zseniális!

- És akkor a cselekmény egy pontján talán megjelenik az ördög.

- Nem mondja.

- Azt muszáj, elvégre manapság az egész Rét is a Pokoltól hangos.

- Ah, igen, attól a buta játéktól.

- Na és akkor a gondnokot megkísérti az ördög.

- Mármint Kertai barátunkat.

- A gondnokot.

- Jonatán! Ez máris remek!

- Köszönöm.

- De a végén a Pokolra jut, ugye?

- Az ördög? De hiszen onnan jön.

- Kertai!

- Ja, hogy ő?

- Jusson! Persze, dehogy is szólok bele! De ehhez ragaszkodom.

Nem baj, drágám?

- Magam is oda szántam őt, nagyságos asszony.

0 notes