#búcsúamandinertől

[gluekitrotor42]

Búcsú a Mandinertől I. (2016)

Gyorsan eltelt ez a pár év. Ma kezdem meg az utolsó teljes hetemet a Mandinernél, február elsejétől ugyanis átigazolok a Magyar Nemzethez. A Mandiner.sci-fit továbbra is csinálom, így nem teljes az elszakadás. Mégis. Nem volt könnyű döntés, kicsit olyan érzés ez most, mint mikor 2009-ben elköltöztem otthonról Szegedre az egyetem miatt. Remek szerkesztőséget hagyok itt, ami rengeteg nehézség közepette ténylegesen független és önálló tudott maradni; és ahol soha nem találkoztam semmiféle cenzúrával. Nem tudom, fogok-e még ilyen fasza helyen dolgozni újságíróként. Öt év bőven elég volt rá, hogy a második családom legyen ez a hely, persze ehhez az is kellett, hogy családias legyen a légkör.

Utálok búcsúzkodni. Viszont sajtótörténeti témájú volt a mesterszakos szakdolgozatom, és mindig nagyon megörültem, ha sikerült valami olyan napló- vagy memoárrészletre akadnom a XIX. század második felének újságíróitól, akik tudtak valami pluszt hozzáadni azokhoz a nevekhez, akiknek a cikkeivel dolgoztam éppen. Tartalmat rakni a név mögé, valami személyes kapcsolatot. Szóval álljon itt tőlem búcsúképpen az, hogy kitől mit tanultam az elmúlt években, mert mindenki, tényleg minden egyes ember hozzárakott valamit ahhoz, ami lettem.

Rémisztő példul, hogy @bukov1cs Martinnal nem fogok együtt dolgozni így nyolc év után. Neki tartozom a legtöbbel, mert az Alternatíva nélkül nem ezt a pályát választottam volna, nélküle pedig nem kerültem volna a Mandinerhez. Martin elképesztően tehetséges ember (és újságíró), ennek bizonyításához elég visszalapozni azt a tucat számot megért print Alternatívát, amit gimiben kezdtünk el csinálni. Nem csodálkoznék, ha pár év múlva újra együtt dolgoznánk valahol, ez már csak így megy.

Csak kevés dologban értünk egyet a világ dolgait illetően Balogh Ákossal, mégis rengeteget tanultam tőle arról, hogy érdemes még egy-egy hirtelen felindulásból született publi esetén is minden adatnak utánamenni és rendesen leellenőrizni. Voltak vitáink, nem is egy, ennek ellenére nagyrészt végig jól együtt tudtunk dolgozni, és mindig hálás leszek, hogy az elején lehetőséget adott nekem a Mandinernél, tavalyelőtt pedig látott fantáziát a Mandiner.sci-fiben.

Ákos távozása  után Rajcsányi @konzervativanarchista Gellért lett a főszerkesztő, de érdekes módon nem változott sok minden, hiszen a pozíció tartalmi részének jelentős részét egyébként is ő csinálta az elmúlt években. Rendkívül körültekintő újságíró és szerintem szuper publicista, aki mindig azon van, hogy amit leírunk, az ne csak érdekes, friss meg kattintós legyen, hanem igaz és pontos is. Nem keveset tanultam tőle a világról és az írásról is. Nincs jobb ember a Mandiner főszerkesztésére.

Nyilvánvaló, hogy Kiss Brigi a Mandiner egyik legstabilabb pontja a kezdetek óta: talán kevesebben ismerik a nevét a portállal kapcsolatban, de ha ő nincs, akkor nem tart ott, ahol. Kitartó hírszerkesztő, örök szövetségesem a szerkesztőségen belüli vitákban és a gyakran elképesztően unalmas hétköznapok elviselésében. Az évek során nagyon jó barátok is lettünk mellé, és mindig örömmel fogok emlékezni arra, hogy én javasoltam neki az Orphan Blacket, aminek azóta nagy rajongója lett.

Félelmetes: Bakó Beával kapcsolatban örökre emlékezni fogok arra, amikor valami totál partikuláris ügyben Kósa Lajossal beszélt telefonon, kihangosítva. Olyan brutális interjút én még életemben nem hallottam, nem csoda, hogy Kövér László is megijedt tőle. Kósa is inkább eljátszotta, hogy elment a térerő. Bea remek, átfogó anyagokat tesz le az asztalra a Mandineren nagyon komoly témákról. Retteghet az az interjúalany, aki mismásolni akar előtte valamiről - gyakran próbáltam meríteni az ő elhatározottságából és szakmai magabiztosságából, amiből nekem kicsit kevesebb adatott meg. Jogi kérdésekben pedig továbbra is hozzá fogok fordulni, azt hiszem.

Engem Szilvay Gergő tanított meg arra, hogy simán vitatkozhatok nagyon jókat olyasvalakivel, akivel homlokegyenest mást gondolunk a világról. Gergő a progresszív kollégák szemében gyakran maga a sátán, pedig a valóságban remek ember, aki a végsőkig pontosan és következetesen érvel a véleménye mellett - viszont azt is elfogadja, hogy más másképp gondolkodhat. Ezt a vonást gyakran a hozzám politikai téren közelebb állókban nem sikerül felfedeznem.

Ritka egyébként, hogy egy szerkesztőség ilyen színes legyen politikailag. Stumpf Andrással kezdetben nehezen jöttünk ki, nyilván, egy kezemen meg tudom számolni a dolgokat, amiben hasonló a hozzáállásunk. Azt viszont egyértelműen tőle tanultam meg, hogy mit jelent kollégának lenni abban az értelemben, hogy akkor is tartjuk a másikért a hátunkat kifelé, ha éppen legszívesebben pofán vágnánk egymást az adott ügy kapcsán. Ez egy hasznos skill szerintem ebben a szakmában, örülök, hogy elsajátítottam és hogy kölcsönösen gyakorolhattuk nem egy esetben. Szükségem lesz rá.

Ennyi idő alatt felcseperedett az elmúlt öt évben aztán egy sor gyakornok itt a kezünk, kezem alatt, akiket gyakran én tanítottam meg az alapokra. Ezek a fiatalok (hát kész, tényleg fiatalabbak nálam) aztán gyakran meglepően hamar tettek le nagyon érdekes, jól megírt anyagokat az asztalra. Jó volt látni, ahogy aztán vagy tovább lépnek ezen a területen, vagy másikon, de egyértelműen jó tapasztalatokkal távoznak tőlünk. Most is velünk van és többek között az én pótlásomat fogja biztosítani közülük Partos Bence, Meszleny Zita, Makk János és Szászi Áron.

Nem mehetek el szó nélkül a nem újságíróként munkánkat segítők mellett. Lipokatity Csilla a Mandiner programozója, aki annyit bütykölgette a kedvemért a rendszert az elmúlt években, hogy még rám is ragadt valami a szakmai dolgokból. Emellett a szerkesztőség másik állandó, stabil pontja, aki majdnem mindig itt volt. Az utóbbi időszakban ilyenné vált Oszlánczi Zsófi, az irodavezetőnk is, aki végre úgy töltötte be ezt a pozíciót, hogy tényleg minden adminisztrációs gondunkat rá tudtuk hárítani, és ez nagy könnyebség volt. Örök hála azért, hogy a kommentelők szűrését magához ragadta, veszélyességi pótlék járna neki. @gerenyi Gábor is az elmúlt pár évben vált a csapat folyton jelenlévő tagjává, aki a háttérben többet tett a Mandinerért, mint bármelyikünk. Fontos pillanatokban állt ott mellettünk és állt ki értünk, értem személyesen is a Galaktika-ügy kapcsán, amiért mindig hálás leszek.

Ceterum censeo: egytől egyig mindenki nagyon fog hiányozni. De ahogy a gyerekkor véget ér egyszer, úgy ér véget jövő héten majd ez is. Amit megtanulhattam, azt részben megtanultam, amit nem, amiatt pedig csak magamra vethetek.

Tényleg van benne, olvassátok vissza.

[gluekitrotor42]

Búcsú a Mandinertől II. - Migránssimogatás a Mandineren!

Hadd idézem először is a Komáromy-ösztöndíjra beadott pályázatomat 2013 őszéről, hogy bebizonyítsam, óriási vátesz vagyok:

“A jelenlegi adatok felvetik a kérdést: új front nyílik a schengeni övezet délkeleti határán? Egyelőre nem tudni, hogy a Magyarországon hirtelen, tömegesen megjelent menedékkérők csak egy könnyebb utat látnak-e hazánkon keresztül Európába. Fennáll az esélye, hogy Magyarország is belép az Európán kívülről bevándorlókat tömegesen befogadó országok sorába, és foglalkoznia kell az ezzel járó problémákkal és feszültségekkel – olyan kérdések sorával, melyek máig megoldatlanul tornyosulnak fejlettebb és gazdagabb nyugati szomszédaink előtt is. A friss adatok és a debreceni, győri tapasztalatok tükrében tehát kifejezetten fontos lenne, hogy a hazai közbeszéd elkezdjen foglalkozni ezzel a problémával. (...) Célom az, hogy a kérdést a legtöbb szempontból megvizsgálva, európai kontextusba helyezve válaszoljam meg a fő kérdést: felkészült-e Magyarország a bevándorlók, menekültek befogadására és integrálására, lesz-e erre egyáltalán szükség, illetve másik oldalról: szüksége lenne-e Magyarországnak ezekre az emberekre.”

Az ösztöndíjat megnyertem, így aztán neki is estem a témának. A cikkek eredetileg nem a Mandineren jelentek volna meg, de aztán valahogy mindig oda keveredtek. Az első például a régi Origon jelent volna meg, még Sáling Gergővel dolgoztunk rajta, amikor beszántották a lapot. A másodiknak is más helye lett volna, de nem emlékszem, hogy ott mi történt. Szóval az egésznek az lett a vége, hogy jóval a menekülthelyzet élesedése előtt a Mandiner felületén kezdtem el behatóan foglalkozni a témával.

Az őscikk egyébként még ösztöndíj előtti, akkor a vámosszabadi menekülttábor nyílt meg, erről írtam egy helyszíni riportot, ott nőttem fel pár kilométerre Győr szélén. A többi esetében utólag visszagondolva szuper volt, hogy a Habony Művek még nem telepedett rá a témára, mert nem csak a civilek, de a BÁH vezetőjétől kezdve a józsefvárosi önkormányzati alkalmazottakon ár mindenki hajlandó volt nyilatkozni nekem.

A Komáromy keretében született első cikkben aztán két olyan menekülttel beszéltem, akik bekerültek a családegyesítés már akkor sem kifejezetten egyszerű problémájába. Emellett én itt szembesültem először azzal személyesen, hogy mi a fene folyhat Szíriában. A második cikkben visszamentem Vámosszabadira, ahol közben elmérgesedett a helyzet a táborellenes civilek és az önkormányzat között. A vámosszabadi történet kicsiben előrevetítette azt, amin aztán az ország is keresztülment a következő években.

A harmadik cikkben a hazai integrációs intézményrendszert igyekeztem körüljárni, ebben pedig nagy segítségemre volt M., aki Eritreából menekült Magyarországba, és körbevezetett a nyolcadik kerületi kis világában, hogy aztán egy kávé mellett meséljen az éppen akkor változó integrációról első kézből. Profetikus a zárszava, bár ő mást értett alatta:  „Mindig mondom, ha valaki panaszkodik: nem ez a legfontosabb probléma ma Magyarországon. Mi vagyunk az utolsó probléma. És ez nem baj.”

Mert ezután aztán hamarosan ők lettek az első számú probléma. Beszédes, hogy 2014-ben egyébként még a Jobbik próbálta tematizálni az ügyet ugyanazokkal a toposzokkal, amivel a kormánynak sikerült, itt szedtem szét az érveiket az akkori, még kevéssé forró helyzet alapján. A Fidesz kapcsán először arról írtam cikket, hogy mi is áll az Orbán-kormány civilek által is szakmainak tartott bevándorlási stratégiájában, amit Kovács Zoltán szerint közben felülírt az élet, mégsem sikerült a mai napig sem átírni a szövegét. Arról is írtam, hogy miért rossz ötlet - emberi- és menekültjogi szempontból - biztonságos országgá minősíteni Szerbiát.

(Arról majd érdemes lenne egyszer tanulmányt írni, hogy vajon tényleg azért a balkáni útvonal lett-e az új Földközi-tenger, mert a Fidesz az EU-s döntés nyomán megszüntette az elfogott irreguláris határátlépők elzárását fél évre. Szerintem részben igen. Ez nyitotta meg az utat a koszovóiak előtt, akik csak minél gyorsabban Németországba szerettek volna jutni, az erre kiépült csempészhálózat pedig innen már csak nőni akart. Kérdés, hogy miért szüntette meg a kormány azonnal az elzárást, amikor csak fél évet kellett volna sakkozni, hogy az EU-s szabályok szerint is - elvileg csak végső esetben alkalmazható - “szabályos” elzárást alkalmazhassák, ahogy aztán tették is, csak addigra már mindegy volt.)

A 2015 őszi válsághelyzet kapcsán tudósítottam én is Keleti környékén lévő katasztrofális állapotokról. Külön ajánlom még Meszleny Zita kollégám cikkét a Keletiből: ez volt az egyik legszebb, amit onnan írtak szerintem.  Aztán levontam a következtetést: csődöt mondott Európa és csődöt mondott a magyar állam is. A migrációról szóló összefoglaló publicisztikámban pedig arról értekeztem, mit tud kezdeni ezzel az új helyzettel Magyarország és Európa. Végül idén, a kvótareferendum kapcsán mondtam el, hogy mit gondolok arról, amit a kormány a migrációs helyzet körül művelt.

Összességében nagyon örülök, hogy ilyen korán sikerült megfognom ezt a témát, és még az előtt kaptam képet a magyar és európai menekültügy rendszeréről, hogy beütött volna a krach. Annak is örülök, hogy minderre a Mandineren került sor, abban meg csak reménykedem, hogy a tények korai közlésével talán sikerült pár embert elgondolkodtatnom.

[gluekitrotor42]

Búcsú a Mandinertől IV. - Az aloldalak

2012 tavaszán úgy kerültem a Mandinerhez, hogy indult egy új aloldal, és ennek a szerkesztésére kellett ember, @bukov1cs Martin pedig rám gondolt. Ez az aloldal a Mandiner.keresztény volt, ami abból a szempontból nagy kihívásnak tűnt, hogy az ég világon semmi közöm nincs a témához. Nem járok templomba, nem vagyok vallásos, a vallásos témák és szövegek iránti érdeklődésem csupán irodalmi és tudományos. Ráadásul az egészet távmunkában, Szegedről csináltam. 

Éppen ezért elég komolyan belevetettem magam a feladatba, csináltam külön e-mail-címet, amin felvettem a kapcsolatot a hazai egyházakkal, azon a címen bekövettem a Google Readsben az összes szóba jöhető keresztény hírportált és blogot, felmértem, hogy médiaoldalról egyáltalán hogy működik a hazai egyházi közélet. Másrészt pedig megismerkedtem a Mandiner adminfelületével, kitanultam, hogy mit hogyan érdemes csinálni.

A Mandiner szerkesztősége kis csapat, az aloldalak pedig tulajdonképpen rovatokként működnek. Az évek alatt tucatnyi ilyen aloldal lett ilyen-olyan okokból, de a tapasztalat az, hogy csak akkor tud működni egy ilyen tematikus, szűkebb réteget célzó oldal, ha azt valaki szívvel-lélekkel csinálja. A közéletre koncentráló főoldal kvázi-kiegészítéseként fut ma is a Mandiner.média és a Mandiner.migráció, ezeket téma alapján ugye azért napi szinten is szerkesztgetjük.

Ezen felül viszont csak kevés aloldal tudott igazán sikeres és jó lenni a maga területén. A legrégebbi ezek közül a Mandiner.bor, amit Martin csinál, és amennyire én látom, komoly tényező a borszakmában. Hasonlóan izgalmas és érdekes lett a Mandiner.digit, ahol Kömlődi Ferenc tolja a kontentot mesterséges intelligenciáról és hasonló témákról, nekem ma ez az egyik kedvenc Mandi-brand alá eső tartalmam. A Mandiner-család legifjabb tagja pedig a Mandiner.család, amit hatalmas lelkesedéssel csinál Antal-Ferencz Ildikó, aki rövid idő alatt épített fel köré nagy olvasótábort.

A Mandiner.kereszténynek aztán hamarosan lett nálam hozzáértőbb szerkesztője Szilvay Gergő személyében, de az ott elvégzett munka tapasztalata nagyon jól jött, amikor nekiálltam a Mandiner.sci-fi felépítésének. Évek óta motoszkált bennem a dolog, hogy a fantasztikus irodalomra is simán lehetne alapozni egy Mandiner-portált - sorra indulnak ilyenek külföldön is, bár ott főleg valamelyik kiadó vagy tévécsatorna marketingosztályának frontend-felületei ezek az oldalak. Egy idő után meg is győztem az elképzelésemről mindenkit, aki döntési helyzetben volt az ügyben, és 2015 őszén beizzítottuk a rakétákat.

Az azóta eltelt lassan másfél évben nagyjából bejött az, amit elképzeltem: a Mandiner.sci-fi ismert brand lett a kicsi, erős versenytársak nélküli szegmensben. Vitát generált, ügyekre hívta fel a figyelmet. Alaposan utánajártunk annak az örök pletykaként létező dolognak, hogy a Galaktika egész egyszerűen lopja a novellákat; összeszerveztünk egy harminc szereplős cikksorozatot a hazai fantasztikus irodalom helyzetéről; megpróbáltuk összerakni a 2010 előtt megjelent magyar fantasztikus regények toplistáját; meg persze készítettünk egy sor interjút és írtunk egy rakat kritikát és könyvlistát. 

Büszke vagyok arra, amit csináltunk, és örülök neki, hogy ez a munka folyhat tovább, ugyanis amint írtam, a Mandiner.sci-fit szerkesztem tovább, bár várható, hogy egy-egy nagyobb, zsáneren kívül is izgalmasabb téma nem itt, hanem a Magyar Nemzetben fog megjelenni. Szóval sci-fi-, fantasy- és képregényrajongók, figyeljetek a Magyar Nemzetre is mostantól!

[gluekitrotor42]

Búcsú a Mandinertől V. - Búcsú a belvárostól

Nem csak a Mandinertől, de Budapest belvárosától is búcsúzom. Amikor 2012-ben kezdtem, akkor a szerkesztőség a Kossuth úttal párhuzamos Vármegye utca egy kis lakásirodájában volt, hogy aztán 2015 tavaszán aztán átköltöztünk egy köpésre, az Astorián álló East-West Business Centerbe. Az eredeti iroda sokkal családiasabb hangulatú volt, az Astorián lévő meg azt sugallta, hogy ez itt bizony egy komoly lap. Mindkét helyet imádtam.

Egy ideig, amíg a Corvin-negyednél laktam, gyalog jártam munkába, ami az egyik legkirályabb dolog, tényleg. Aztán kiköltöztem Buda túloldalára, de nem kerültem időben sokkal messzebb, a négyes metró pedig csodálatosan kapóra jött. (Kösz, Demszky!) Most majd ismét a hármas metróra (is) fogok szorulni, ami azért nagyon nem hiányzott az elmúlt másfél évben.

Hiányozni fog az Astoria, ami az utóbbi időben állandó audiovizuális háttérzajként szerepelt az életemben. Mindenesetre, ahogy nézem, most a nyolcadik kerület egyik csücske helyett a másikba fogok járni. Nyilván nagyon kényelmes volt eddig az ország közepének a közepén dolgozni, mostantól meg majd alkalmazkodom a helyzethez.

Majd megszokom.

[gluekitrotor42]

Búcsú a Mandinertől III. - Publicisztikák

A Mandiner keresőjében visszanézve 2010-ben bukkantam fel először szemlézett publicistaként a rendszerben. Akkor, és onnantól kezdve nagyon sokáig főleg az Alternatíva blogján jelentek meg publijaim, és onnan kerültek be aztán a Mandiner szemléjébe. Ez folytatódott akkor is, amikor már a Mandinerre írtam, de az alternatívás posztjaimról itt most nem ejtek szót.

2012-től jelentem meg a Mandiner blogján, eleinte főleg kulturális témákkal, aztán fokozatosan közéleti dolgokkal is. Horváth Csaba hülyeségének taglalásával például elértem életem legnagyobb eredményét, mivel erről szóló publijában Bayer Zsolt a kollégájának nevezett. Aztán valószínűleg az ezt követő, Mi ellen is tüntetünk? című írásommal érdemeltem ki, hogy a Spíler blogon és a 888-on a minap “hahás tündérbogárnak” kereszteltek el.

2012 végén évértékelésemben arról írtam, hogy:  “Az ügynökkérdés még mindig rendezetlen; a gazdaságpolitika még mindig kiszámíthatatlan (és vajmi kevés valódi sikert tud felmutatni); a kormány politikai kultúrája még mindig katasztrofális a kommunikációjával egyetemben; a felsőoktatás romokban; a nyugdíjak pedig még mindig emelkednek. Azok mondjuk örökké.”

2013 elején először elmentem egy Gyurcsány-gyűlésre Győrben, aztán megígértem, hogy utoljára írok róla (hazudtam): azt írtam, hogy egy béna baloldali Orbán-epigon, aki csak egy jó ellenségképet ad a Fidesznek. Áprilisban nekimentem a CÖF-nek, májusban pedig egy közép-európai álom formájában összefoglaltam prágai és krakkói élményeimet. Értetlenkedtem egy sort a Mesterházy vs. Bajnai párbajon, a PM megalakulásán és csatlakozásán az összefogáshoz, illetve keseregtem a fiatalok politikai apátiáján. A végén meg lemondtam arról az évértékelőben, hogy az ellenzék megnyerheti a 2014-es választást.

2014 elején politikusi nekrológot írtam @kampeszinoról, keseregtem a rezsifórumok nyomorúságán, kiakadtam azon, hogy a Paks II-re felvett orosz hitelt március 15-én fogjuk törleszteni minden évben (és nem csak ezen). A választás után nem arról írtam, mit várok a Fidesztől (semmit), hanem arról, hogy fel kéne végre ébrednie az ellenzéknek (nem történt meg). Most kicsit vicces, de 2014 közepén beszóltam az akkor még G-nap előtt álló Körmendy Zsuzsának. Aztán júliusban végleg kiakadtam a kormányra, vagy inkább a még mindig mögötte sorakozó értelmiségre. 

2014 végén arról írtam, hogy Magyarország felemelkedése nem alapulhat gyűlöleten: be kell temetni az árkokat.” A kitartó hazudozás nem kifizetődő. Az átláthatatlanság, a megmagyarázatlanul hagyott meggazdagodások, az egyre nyilvánvalóbb korrupciós problémák letagadása egy ideig működhet. (...) Tartós jólét, Magyarország tartós felemelkedése nem alapulhat gyűlöleten. Ma a kormánypárt politikája, a Jobbik politikája és a baloldali ellenzék egy részének politikája a gyűlöleten alapul és hamis félelmekből táplálkozik. Egy egészséges társadalom az együttműködésen, a szolidaritáson és a szereteten alapul. A másik elfogadásán, a másik jó szándékának feltételezésén.”

Erről írtam aztán 2015 elején is:  “​Így tehát ha valaki azt mondja, hogy Orbánnak mennie kell, akkor ki kell mondania, hogy Gyurcsánynak is mennie kell, kibővítve pedig azt, hogy az elmúlt 25 évet meghatározó, gyűlöleten alapuló, szellemi polgárháborút előidéző gondolkodásmódnak és az ezt tudatosan szító politikusoknak, politikai alakulatoknak és holdudvaroknak kell mennie. Pártállástól függetlenül.” Orbán beszéde után azért nem voltak illúzióim.

A migrációs témákra tegnap kitértem, ezért azokat most kihagyom. Volt azonban olyan téma 2015-ben, ami vissza-visszatért. Először arról értekeztem, hogy válságba kerültek a férfiak, nem találjuk a helyünket a mai világban. Aztán Trudeau nyomán végeztem egy elég tökéletlen ,de indikátornak jó kutatásocskát a magyar szerkesztőségekben meglévő nemi arányokról. Végül az Ákos-Kövér féle ügyek kapcsán arról beszéltem, hogy a  házasság, gyerek, család közös munka, közös vállalás – nem külön női vagy férfi princípium. Év végi zárásomban arról írtam, hogy 2015 a migránsügy híján a keményen dolgozó kisemberek éve lett volna a Fideszmátrixban.

2016-ban nem nagyon volt indíttatásom közéleti publikat írni, de a tanártüntetések kapcsán a kormányzati propgandáról, illetve a vasárnapi nyitvatartással kapcsolatos fideszes megfutamodásról csak összehoztam valamit. A népszavzás előtti posztom arról, hogy miért nem megyek el, a valaha volt legolvasottabb publicisztikám lett a blog+ híroldalas összesítésben. 2016-os évértékelőmben - és valószínűleg utolsó mandineres publimban - pedig ismét kedvenc témámról, a kormánypropagandáról írtam.