#de most tényleg

[critterofthenight]

annyira gyűlölöm az "alkalomhoz illő" kifejezést. mégis melyik ujjamból kéne kiszopnom, hogy szerintük mi illik az alkalomhoz?

[nyulfarok]

Oké hogy doing it alone meg scared meg minden, de én most már tényleg nem értem mi értelme megpróbálnom barátokat szerezni, elmegyek azért hogy nagyon igyekezzek jófejnek meg kedvelhetőnek tűnni, hogy aztán ettől totál lemerülve még haza kelljen mennem és napokig agyalni azon hogy mit mondtam és miért és mennyire nem is voltam önmagam, és hogy ennek az lenne a lényege hogy ez majd később adjon nekem valamit de az első 10 találkozás nem is ad csak elvesz??? Így tulajdonképpen miért is csinálom??? Mondja meg nálam valaki okosabb

[conqu3er]

Hát kimentem tüntetni, azt jó volt látni, hogy nem olyan gerinctelenek a magyarok, mint azt hittem, de nem tudom, hogy érdekli-e a kormányt, hogy mi mit gondolunk, vagy mit akarunk, kicsit pesszimist vagyok még a nagy tömeget látva is

[jokerlennon]

az én kapcsolatom az angollal az nem pont ugyanaz mint az átlagos interneten nevelkedett genz magyar gyerek umm. for reasons. nem megyek bele de. fejem akarom verni a falba néha ha eszembe jut hogy mennyire elangolosodtam baszki

[turistakrem]

Japán nulladik nap

Első nap akart lenni, de másként alakult

A dolog ott kapott gellert, hogy nem ellenőriztem le a második beszállókártyát Budapesten, amikor megkaptam, ami Sanghajból vitt volna Tokióba hajnalban. Ugyanis nem a hajnali gépre szólt (2 órán belüli kényelmes átszállással), hanem egy délutáni járatra (most mindent kelet-kínai időzónában írok). Szóval lett Sanghajban 9 szabad órám. De ne vágjunk a dolgok közepébe, mutatom, merre mentünk: nemcsak az ukrán, de a lengyel légteret is elkerülték az óvatos kínaiak, nehogy miután felszálltak, háború törjön ki. Gondolom ők, is követik a magyar belpolitikát.

Szóval Budapest -> Berlin -> Balti tenger kanyarral, Szentpétervárnál léptünk be az orosz légtérbe. Egy ideig megfordult a fejemben, hogy az északi sark fölött közelítjük meg Kínát, de ez most kimaradt az életemből.

A China Eastern társaság egy fokkal jobb, mint a fapados, de ami a lényeg, hogy pont a feléért visz el Tokióba, mint a sorban utána következő versenyző. A catering nem volt túlzottan átgondolva: kétszer ugyanazt a szettet hozták ki annyi különbséggel, hogy a népszerűbb kaják az első körben elfogytak. Szóval ha felszállás után nem fűlött a fogad a csőtésztához marhahússal, akkor a második alkalommal már csak azt választhattad :) Ami fájdalmasabb volt, hogy éjjel 2 és 3 között hozták az ételt (5.40-es leszálláshoz), szóval esélyed se lett volna kicsit javítanod a jetlagen.

Aztán jött a fekete leves, amikor Sanghajban át akartam szállni a szerintem gépemre. A földi kiszolgálók rámutattak a tévedésemre és tényleg csak bámultam másodpercekig a beszállókártyát. Tanulság: azt a pár másodperc bámulást Budapesten kellett volna belefektetnem az időmbe. Ja, a China Eastern nem hisz a digitális huncutságokban. Csak IRL lehet becsekkolni, és papíron adják oda a beszállókártyát, mint a középkorban.

Azért legyünk igazságosak, 9 plusz óra Sanghajban nem a török börtön. A kevés pozitívum a magyar-kínai barátságban, hogy egy ideje nem kell vízum Kínába lépni, szóval kaptam magam és uzsgyi be a városba. Amikor először olvastam a Maglevről, azóta vágytam rá, hogy felüljek rá. A CE most gondoskodott egy álmom beteljesüléséről, végülis köszi.

10 perc alatt bent voltam a belvárosban (45 km) és onnan még néhány sima metrómegálló a Bund. Pont a hajnali belvárosba érkeztem meg, az utcán ilyenkor csak az utcaseprők és a csoportos mozgáskultúra szerelmesei vannak kint. Kicsapnak egy JBL-t egy padra és mehet az aerobik, a tajcsi és a társastánc. Közös jellemző, hogy 60 év felettiek csinálják, a társadalom többi része vlsz tud aludni.

Megreggeliztem egy Costában (sajnálom reggel még nem vagyok nyitott a világ konyháinak felfedezésére) és bejártam a belvárost és még a nagyobb turitahömpöly előtt kijutottam a Bundra. Közben belógtam (na jó, beengedtek) a gyarmati Jugendstyl legpompásabb épületébe a Békéről elnevezett szállóba (ez kivételesen nem Hugyecz-épület).

Aztán irány a Bund, amihez egy magasított gátra kell felmászni, ami végig van futtatva igazi növényekkel. Nem hittem el, meg kellett tapogatnom.

Volt Mao-szobor a gát előtt és a szocialista forradalom múzeuma a gátba építve, de alapvetően mindenki a folyó nagy kanyarulatában elhelyezkedő üzleti negyedet fotózza. Ködös volt az idő, milliószor láttam már ezt a látványt sokkal jobb gépekkel fényképezve, de a hatás tényleg lehengerlő így is. Egy órát sétálgattam fel-alá a sétányon, nagyon meleg volt (a sapkám persze feladott csomagokban volt), de egy pillanatra sem sajnáltam ezt az extra időt.

(Lefotóztam a sörnyitót is, mielőtt még valaki, de ahogy mondtam, ennél sokkal jobb képek vannak fent az interneteken.)

Aztán kerestem valami hagyományos éttermet (délben már pardont nem ismerő kulináris kísérletező vagyok) és beestem nyitásra a “Nagyi étterme” vagy valami ilyesmi nevű helyre. Elsőként rendeltem és csalhatatlan érzékkel rendeltem ki az étterem specialitását a sertés-hasaalját száznapos tojással és titkos szósszal, mivel az általam belátható asztalok mindegyikén ezt rendelték. Amúgy 10 felszolgáló állt és nézte, amint 9-en eszünk jó étvággyal. Ezt a munkát Londonban ketten, Budapesten egyedül vagy senki se végzi el. Közben a szakácsok valami vicces dolgot énekeltek, mert a felszolgálólányok rosszalló arccal cseszték le őket, de persze tetszett nekik.

A katolikus katedrálisba sajnos nem jutottam be, mert nagyon korlátozott időpontokban van nyitva, de elég nagy komplexumnak néz ki, iskolával, kiszolgáló épületekkel a legbelvárosban.

Amúgy Sanghajban a legvonzóbb dolog az volt, hogy a London-szintű plázák és 30 emeletes irodaépületek között meghagyták a dél-olasz utcákat inasba rakó sikátorokat: nézed a high-tech utcát magad előtt, fordulsz 90 fokot és ott száradnak a ruhák a légkábelek erdeje pedig a legautentikusabb délkelet-ázsiai feelinget hozza.

Metró-Maglev vissza a reptérre és egy órás késéssel irány Tokió. Folyt köv.

[sztivan]

Jó, magányosak legalább nem vagyunk

De elmentünk nyaralni kedden, és elég megterhelő volt ma úgy hazajönni, hogy macskátlan a ház, majd egyszer biztos sikerülni fog megszokni

Ádám épp mostanában próbálta összerakni magában a halál koncepcióját, ez most adott neki egy löketet, csodálatosan fontos kérdései vannak. És most akkor ki a mi macskánk? Mókát elvitték a temetőbe? Nem, a kertben temettük el. Ha öregek leszünk, minket is a kertben fognak? Nem, az embereket a temetőben szokták. Az ő nagymamáját is? Igen. Mókát ki lehet ásni? Hát izé, lehetne, de mindenkinek úgy a jobb, ha a halottakat hagyjuk békében nyugodni. És mi történik azzal, aki meghal? Nem tudjuk, van, aki szerint ilyenkor a lelke továbbél, van, aki szerint újjászületik, más meg úgy gondolja, hogy nincs semmi, és az az izgalmas, hogy soha nem fogjuk tudni, de találgatni lehet

Hát nehéz.

De ha tényleg létezik a mennyországba vezető lépcső, akkor valamelyik hajnalban Móka már biztosan rákakált

[ajtostolahazba]

Anyuval tegnap este beszéltem, tök boldogan mondta, hogy sokkal jobban vannak, na mondom fasza, végre, akkor holnap tali, megyek haza, lefosom a covidot, ennyi erővel az Árkadban is elkaphattam volna, haza akarok menni. Egyszerre értünk haza a tesómmal. Anyu kint, kerdezzük: apu? Alszik. Ok. Bemegyünk, és ott mindketten padlót fogtunk. Apu holtsápadtan, erőtlenül fekszik, halkan beszél..olyan volt, mintha ott hasba rúgtak volna. Hogy ez a "jobban vagyunk"??? Hát apu konkrétan úgy nézett ki, mint akit kiterítettek. 2 percig sokkolva álltunk, aztán nálam bekapcsolt a robotpilóta. Két napja nem evett, mert nem éhes (wtf?) Anyuval veszekedett, hogy hagyja már nyugton pihenni (nagyon nehéz természet tényleg),de eközben észrevétlenül gyengült le. Igazából nem is az állapota aggasztott, hanem a depresszió, hogy ő feladja. Vittem húslevest, igazit, mondtam kimegyek tésztát főzni bele. Öcsém is kijött, ő sírt, én meg, bár belül bömböltem, csak arra tudtam koncentrálni, hogy ebből az állapotból ki kell hozni aput! Kijött anyu, mondtam ok, akkor megmondom mi lesz. Apu enni fog. Leszarom, hogy nem éhes, ennie kell. Anyu nyisson vizet a kádba, indul a karácsonyi wellness, mosson hajat, be is csavarom. A tesómmal megbeszéltük, hogy aput kiviszi fürödni, hajat mosnak, én lerángatom az ágyneműt, szellőztetek, kitakarítok. Gyönyörű idő volt. Amikor apu kijött, ezerszer jobban nézett ki, megette a húslevest is, jóízűen, vigyorgott, viccelődött is...rendesen érezhető volt, hogy itt nem a húsleves, vagy a tiszta ágy a lényeg, hanem hogy ő érezte, hogy mennyire fontos nekünk. Nem sírtam. Felvidítottam, evődtünk, ahogy mindig, ott csillogott a szemében mindig egy könnycsepp, de tartotta magát. Csak akkor pityergett, mikor azt mondta, ő ezt meg sem érdemli..mondtam neki, hogy szeretem, hogy ebbe a covidba ő nem fog belehalni és ha szeret, miattam akarjon jobban lenni! Mert szükségem van rá! És megöleltem, és olyan jó volt! És úgy jöttem el, hogy 30-án megyek ellenőrizni, hogy betartja-e, amit megbeszéltünk(leszarom milyen messze van, én megyek!) és azzal a régi, huncut mosollyal az arcán mondta, hogy neki ez volt a legszebb ajándék és becsszó mindent betart, amit megígért... És tudom, hogy így lesz!

Aztán este beszálltam a kocsiba, vagy 50km-en át bömböltem, beszéltem a lányaimmal, akik támaszaim most, mert tudják, hogy bár kősziklaként állom a sarat, ez milyen iszonyat nehéz. Hálás vagyok érte!

Most a 2. pálinkát iszom. Rendbe teszem a gondolataimat, kieresztem a gőzt. Én nem adom fel küzdelem nélkül! Nagyon szeretem őket. Megöregedni szar, de mind megöregszünk. Szeretni nem szabad elfelejteni...!

[mirabellomonferrato]

Megvan a víz, ezzel pedig az első "hűbazmeg!" is.

De legelőször elmesélem, hogy a pincében találtam egy nagy doboz régi újságot. Rögtön a tetején az első egy 1980-as újság a Superman film Olaszországi bemutatójáról.

Ma már így nézett ki a kert. Amúgy a vízaknát kerestük, közben kiszedtük a gazt. A vízakna nem lett meg.

Felmértem a házat, megcsináltam a méretezett alaprajzhoz az összes adatot, közben persze belém ivódott minden centi, minden repedés, folt, kiszögelés, behorpadás, az egész ház. De a vízóra helye nem lett meg. Vízóra helye úgy néz ki, hogy jön egy cső, majd kb 20 cm hiány, majd folytatódik a cső. Legalább az egyik csőrészen van egy elzáró a másik meg le van dugózva. Szóval egy ilyen nem létező 20 centis szakaszt kerestünk. Nem találtuk. Kitaláltunk persze rengeteg egyéb dolgot, mérlegeltük a feladatokat, kerestük a megoldásokat. Kb három mondatonként hangzott el, a "persze nem ez a legfontosabb". De, nagyon fontos. Nekem minden kérdés és minden válasz nagyon fontos. Mert éjjel felébredek, hogy hogy az istenbe oldjuk meg azt, hogy... és nekem akkor kell egy válasz. ha van válasz, fel se ébredek.

Jó hogy vettem falnedvesség mérőt. Az emeleten, ahol lepotyogott két helyen a vakolat, tégláig lekapargáltam a falat. Száraz. uh, megnyugtató. A homlokzaton a vakolat száraz, ja, már elvált a faltól, de alatta a tégla... attól kiakadt a mérő. :( Minden kétes ponton végignéztem. Van egy überbrutál kedvenc szerszámom. Mindenre azt használom, szerintem univerzális darab. A lakásfelújítás Algopirinje. Az enyém jobb, de valami ilyen:

Két napon keresztül ezzel mindent megoldottam az öreg zárcserétől az aknabontásig. :D

Szóval végeztünk a felméréssel, lefotóztam minden részt, megbeszéltük mit hogyan csinálunk, mocskosak lettünk a végtelenségig meg piszok fáradtak, de én B-t már legalább 10 éve nem láttam ilyen aktívnak és vidámnak és bár ismerjük egymást kamaszkorunktól kezdve, most így vén fejjel elkezdett engem becenéven hívni. Ahogy apám is nevezett. Megható volt. Furcsa, de kedves. Nagyon-nagyon kevesen hívnak ezen a néven. Szintet léptünk.

Imádom ezt a házat. És még a várost, a környéket nem is ismerem. A templomharang napközben csendes. Vasárnap délben rondán harangozik, de amúgy kussol. Jóban leszünk. :D

Szóval befejeztünk mindent, persze mindent 80x nyitottunk, zártunk, még visszamentünk, még eszünkbe jutott valami, még megnéztük... az elég stresszes B halálos higgadtsággal kezelte a dolgot, persze most nézzük meg, nem rohanunk, inkább nézzük meg, semmi se gond. De tényleg mindennel készen voltunk, csak a víz nem volt meg. ��sszecsomagoltunk, összesöpörtem, kicuccoltunk. Ránézek a telómra, az ingatlanos elküldte a választ, hogy hol van a vízóra helye! B: ő addig innen el nem megy, amíg nem látta, úgyhogy nézzük meg! Vissza a kecóba, hát ott biztosan nincs. Kocogtatom, kalapálom, kicsit kong. Na, nekiálltunk bontani a szuperszerszámommal, meg egy közepes kalapáccsal, meg egy rozsdás ácskapoccsal, amit a pincében találtunk. Annyira röhögtem, de annyira, de bontottuk. Nem hiszitek el! Megtaláltuk! Valami fasz betömte a lyukat, majd bevakolta az egészet. Amúgy sosem kerestem volna ott. Pedig mondták, a két szoba között...

És sajnos nem csak a vízóra helye lett meg, hanem az is, hogy innen vizesedik az egész homlokzat. Úgyhogy lementünk a pincébe, megvizsgáltuk ott is a lemenő vezetéket. ha az az, amit gondolok, akkor az egy vicc. :( Elég sírnivaló vicc, de vicc. :( Kicuccoltunk újra. Aztán ültünk a lépcsőn a ház kapujában és arról beszélgettünk, hogy hogy a fenében fogjuk kibontani a korrodált csövet, mert ezer százalék, hogy ott a baj gyökere. De pláne, hogy szerzek egy olasz-magyar-angol vízszerelőt Magyarországról Olaszországba. Váááá, kihívás!!! :D Mondtam, hogy rengeteg pénzért milyen jó sok megoldandó problémát vettem magamnak! És röhögtünk, aztán hazajöttünk a szállásra, megfürödtem, közben megsült a pizza amit akciósan vettem és akciósan vett mindenféléket raktam még rá, és elkezdtem írni a blogot, és fáradt vagyok és boldog, és csak azt érzem, hogy EZ AZ ÉLET amit szeretek.

Mennyi szépséges rozsda! :D B valami miatt egyre több dologra mondja, hogy ő azt meg akarja csinálni, bevállalja, csináljuk meg. Lehet, hogy jó hatással van rá egy másfajta kihívás az unalmas verkli helyett. Amúgy egy csomó Olasz felújítós videót néz meg követ felújítós blogokat. Csak azoknak van pénze. :D Én meg mit tehetek? Bizakodom! Nekem abból van sok. :) Holnap meg indulunk haza.

[stickalittle]

Anyám megkapta a hallókészülékét.

Alig bírtam rábeszélni, hogy menjünk el csináltatni neki egyet, mert, hát "akkor mi lesz, ha valaki meglátja, hogy a fülében hallókészülék van". Na, tényleg, hát akkor mi lesz... Nagy rábeszélésre végül beadta a derekát, és mentünk fülészetre, mentünk audiológushoz, aztán méretet vettek a füléről, aztán elkészült a hallókészülék, és aztán beállították neki. Hangosan kellett hozzá beszélni, de nem gondoltam, hogy ennyire nem hall. És szegény, már régóta alig hallhatott, mert látom rajta, hogy egészen elérzékenyült, hogy hallotta az eső hangját. Olyan hangok mennek neki most élményszámba, amit mi már észre sem veszünk, az autók távoli hangja, a járás kopogása, a saját sáljának súrlódása a kabáthoz. (Ezt most majd az ő agyának is újra meg kell tanulnia, hogy vannak hangok, amiket figyelmen kívül kell hagyni.) Mondja nekem, hogy hiszen hallja, hogy beindul a kazán. Én meg mondom neki, hogy anyu, hát én is hallom, ez normális. Rajta látom, mennyire alábecsüljük a hallás képességét, mert még a járása is magabiztosabb lett attól, hogy nem tök süketben kell mozognia. Szereti, hogy hall, és olyan jó látnom az örömét.

[enk1du]

a szuper unokatesóm, és a szuper férje, aki pék, és az elmúlt években pékeskedett pl. Londonban és Stockholmban is, mindig azt tervezték, hogy hazajönnek, és nyitnak egy pékséget Budapesten. ez tegnap megtörtént, megnyílt a Läget Pékség a Bajcsyn (Bajcsy 49.), és most az egész család iszonyúan drukkol nekik. az egyik képen életem kábé legfinomabb péksüteménye, egy kardamomos bulle látható, amire eléggé rá lehet függeni. a másik képet meg az instájukról loptam, mert annyira beszélgettünk, amikor ott voltam, hogy a boltot nem jutott eszembe lefotózni. a gifflar is elég durva, de arról nincs kép. nézzetek be hozzájuk, ha arra jártok, egy péksütire, szendvicsre vagy kávéra, mert tényleg nagyon kedves emberek, és rengeteget dolgoztak, hogy ez így összejöjjön, és megérdemlik, hogy pörögjön a biznisz. hajrá, Läget, éljen a kardamom!

[kavekkozt]

A TID a nemzetközi evezős Duna túra, Ingolstadtból kb a torkolatig. Minden szakaszt helyi evezősök szerveznek, bárhol lehet csatlakozni. Hozod a hajód, minden este hatkor van vacsora, közösen van a szállás (nem mindenhol van rendes kemping hanem helyi önkormányzatokkal kell ledumálni, hol lehet felverni 40-60 sátrat). Még a zsilipelés közös, megvan hogy mikor kell odaérni, hogy kinyissák nekünk.

Apa idén az osztrák szakasztól csinálja Budapestig, én is csatlakoztam kicsit több mint 100 kilométerre, nem mintha nem lennék már így is nagyon fáradt a nyaralás után, hanem mert amikor utoljára hívott, nem akartam emiatt hazarepülni, de mondta a feleségem, hogy még hány évig hív apád evezni?! Úgyhogy inkább visszaköltöztünk Európába és muszáj evezni menni. Apa + két éppen ráérő tesó + én, rajtunk kívül szinte senki más nincs túra kenuval persze.

Én péntek-szombat-vasárnapra csatlakoztam, pont jó helyen volt a kemping, mondjuk délelőtt 10 előtt így is utaztam már villamos/metró/vonat/busz/HAJÓN.

Az első nap Aggsbach-Mautner csodás volt, csak 23 km, volt időnk kiszállni és felmászni egy hegyre megnézni a romot.al Csak a cruise-okat kellett kerülgetni egész Wachauban.

Alig várom, hogy hogy megyek vissza legközelebb. Bringán?

A kemping nem igazi kemping volt, úgyhogy egy helyi általános iskolában kellett zuhanyozni, ahol a férfi meg a női öltöző is ugyanabba a zuhanyzóba nyílt, ahol se kabinok, se függöny, semmi.

Az osztrák szervezők mondták, hogy a TID-nek mindig szívesen odaadják a partot mert nagyon jó táborozók, és tényleg - mi bontottunk sátrat kb utoljára, és mintha sosem lett volna ott majdnem 100 ember. Főleg német nyugdíjasok vannak amúgy, de van hajó új-zélandi zászlóval, meg van egy csávó két 7-9 éves forma kislánnyal. Este azt élveztem legjobban, hogy teljesen sötét volt a tábor, senki nem gyújtott zseblámpát, max a sátorban. Ha ki kellett menni, holdfényben/csillagfényben ment mindenki.

A mai szakasz viszont nagyon gyilkos volt, nem bánok egy kis kihívást, de nagyon lelassult a folyó, a folyami térkép szerint 1 km/h-nál is kisebb a sodrás, cserébe szembeszél, tűző nap. Ha abbahagyjuk az evezést, elkezdünk visszafelé menni, nem lehet csak csorogni.

A kései indulás miatt meg kellett húzni, hogy odaérjünk a zsiliphez, a táv is nagyon nagy volt (43km).

Óriási zsilip, legalább 15m volt a szint. Szerencsére késett egy 20 percet, különben nem értünk volna oda. A várakozás ideje alatt előkerül a szájharmonika valahol.

Aztán a nap további része ugyanilyen volt, azzal megspékelve, hogy a naptej megolvadt a homlokomon és belefolyt a szemembe. A Dr Kelen eléggé csíp amúgy.

Tullnban óriási kempingben van a szállás, fura azért a lakókocsik közé sátrat verni, de értékelem a zuhanyzót.

Holnap a Donauinselen van a vége (nekem), kb ugyanezt ígérik, mint mára. Szenvedés és verejték.

Most ez ennyi, de szívesen megcsinálnám egyszer a teljeset.

[katacha]

Sokan kérdeztétek privátban (tényleg már 4-5 követő, szóval többen, mint a wannabe influenszereket a hajápolási rutinjukról), hogy csinálom a pizzát. A héten olasz napok voltak a lidlben, ilyenkor szoktam venni jó ár-értékű bivalymozzarellát, prosciuttot, ricottát (ez nem volt most, de véletlen joghurtgyártás közben ricotta lett a tejből).

Annyival picit bonyolultabb a helyzet, hogy Jamie Oliver pizzatészta receptjét elküldjem, pár dologgal kiegészítettem, amiket Jamie szemérmesen elhallgat:

Recept a klasszikus Jamie Oliver recept 3 pizzára: 500 gramm liszt, 350 gramm langyos víz, 3-4 gramm szárított élesztő, 5 gramm só. Liszt lehet BL55 vagy nullás liszt, most nullásat használtam, de legutóbb finomliszt volt, nem ezen múlik.

Kelesztés: hűtőben 2-3 napot kelesztem, érdemes egy jó nagy légmentesen zárható tálban, különben kimászik és önálló életre kel.

Szobahőmérséklet: szerintem fontos, hogy minden összetevő szobahőmérsékletű legyen, a tésztát az utolsó 4 órában a konyhapulton kelesztem a tálban. Minden legyen előkészítve/lereszelve/felvágva, mert csak kapkodás lesz a vége.

Formázás: hajtok párat a tésztán, majd 3 ugyanakkora gombócot formázok és belisztezem alul-felül, fél órát így is kelesztem.

Feltét: jelenleg 2 íz van a menün, paradicsom-mozzarella-prosciutto crudo és ricotta-mortadella-pisztácia.

Paradicsomszószt passataból főzök, kicsit felturbózom sóval, borssal, fokhagymával, balzsamecettel. Ez rengeteg, a maradék a következő napokon kiváló paradicsomos tésztának, le is lehet fagyasztani.

Ami még nagyon fontos és nagy változást hozott a korábbi elázott nedves pizzák után, hogy a mozzarellát előre felszelem és papírtörlőn 1-2 órát szárítom.

Szóval 4-5 evőkanál paradicsomszósz, 1 bivalymozzarella, kb 50 gramm reszelt kemény sajt (parmezán/grana padano/pecorino, ízlés kérdése).

A ricottás pizzához mascarponet-pici tejszínt-krémsajtot keverek össze, kenhető állagú legyen, ezzel vékonyan megkenem a pizzát, teszek rá mozzarellát és reszelt kemény sajtot.

Sütés: maxon menjen a sütő, nálunk 300 fokot tud, 5 perc után vadul nézem, általában kell még neki 2-3 perc.

Mindkét pizzánál a sonkát, ricottát és a kis marék feldarabolt pisztáciát sütés után teszem rá.

[otthonzulles]

40 lettem.

mindig akartam egy nagy negyvenes eszmefuttatást írni,

tulajdonképpen ez jobban foglalkoztatott, mint hogy mit teszek ha negyven leszek.

semmit.

ugyanolyan nap volt mint a többi, már nem is emlékszem, ja de épp melóban töltöttem be (0:47-kor születtem a szóbeszéd szerint)(majdnem két hete volt).

most kicsit kibillentett az előbbi táncos videó és úgyis írni akartam, most kellőképp fáradt vagyok ahhoz hogy írjak valamit megemlékezvén. (tudom öregszik ez az átokverte portál és nem is én vagyok itt a legidősebb nagyon nem, mindegy. attól még szar. még ha úgy is érzem most hogy egy marék sár a nyakam körül ide vagy oda már nem számít)

évtizedek óta nincs mit ünnepelni.

az egyetlen dolog ami változott, hogy 25+ év önmarcangolás után idén elkezdtem terápiára járni. hogy járni, vagy gyógyulni; ezt persze naponta megvitatom magamban.

basszus olyan jót akartam írni de tényleg fáradt vagyok.

szóval a terápiáról annyit, nagyon nehéz elhinni hogy én valaha leszek boldog, bátor, kiegyensúlyozott ember. minél többet tudok, annál kevesebbet és nyomaszt. nyomaszt hogy

ja hát igen évek óta terveztem a "40" posztot meg is volt a bomba ötlet, hogy milyen lapokat terítek ki de sajnos a nyomor, az sosem szexi. megtartom. talán majd transzparensebb leszek a következő negyvenben, ha kérdezné valaki hogy mi a fasz van velem. nincsenek sokan. [de hozzátartozik, hogy aki igen annak "hálás vagyok", azaz nekem most kell megtanulni a hálát átérezni és kifejezni, de ebben talán jó vagyok még ha ez most az ideszart betűkből nem jön le]

nehéz dolog a terápia. legalább kiderültek dolgok mitől vagyok ennyire elbaszott. de kurva nehéz lesz, ha egyáltalán, változtatni. kapcsolódni?!? másokkal? érzelmeket szabadon engedni??? ebben a korban? félelmetes, idegen, dermesztő.

nekem sajnos most kellene megtanulnom élni

na legalább ez a poszt is megvolt, majd visszatérünk erre az ötvennél, ha megérem.

szabad replyolás, no reblogolás mára!

[turistakrem]

A japán princípium

Előrebocsátom, hogy ebben a bejegyzésben köznyugalom megzavarására alkalmas ételfotók lesznek. Igen, nagyon rossz ételfotókat tudok csinálni, nyugalom.

Ha valaki azon töprengett, miben kerekedtek a japánok a világ fölé úgy, hogy mindenki hódolatát kivívják (anélkül, hogy szánalmasan óbégatniuk kellene, hogy “tiszteletet a japánoknak!”), az nem a kulturális felsőbbrendűségük és a császár isteni leszármazása. Hanem az, ahogyan a tápcsatorna kép végével törődnek. A táplálkozással és az ürítéssel.

Bevallom, magas elvárásokkal érkeztem. Tudom, mi az autentikus kínai konyha és a magyarországi legjobb kínai étterem között a különbség. Minimális elvárásom volt, hogy kápráztasson el minden, amit gasztronómiában itt tapasztalok. Ha minden nem is rengette meg az életemet, 2-3 alkalom már az első héten adódott, ami meghaladta a felfokozott elvárásaimat is, és ez 50 év fölött már nem kevés.

Ugye az íz- és illat-érzékelés az, ami ellen nem tudsz tenni, aminek ki vagy szolgáltatva a nagyon primér ösztöneiddel. Egy darab nyers hal ugyanúgy fel tud kapni és le tud tenni az idő másik síkján, mint Anton Egót a Ratatouille-ben. (Nekem nincsenek gyerekkori nyershalas emlékeim, szóval engem valahova máshová vitt el, de kétségtelenül elrepített.)

Nekem a zsigeri élményekkel minimum egyenrangú a “belegondolás” abba, hogyan teremtődik meg a lehetősége, hogy ennyire elvarázsolódjunk a japán konyhaművészettől. Kezdjük kvalitatíve: csak abban a 14 szintes toronyházban, ahol most lakom három pici étterem van a földszinten: egy koreai, egy japán és egy fülöp-szigeteki (ahogy írtam ez nem egy elit környék). Mindhárom egyértelműen családi vállalkozás, ahol a férfi a szakács, a többiek pedig a körülményeket teremtik meg számára (kassza, mosogatás, beszállítók fogadása). Közel lakom a megállóhoz (ez Tokió négyeshatos vonalán van) kb 15 épület van a domb aljáig még további 4 étteremmel. De ez csak egy mellékcsapás: az állomással szemben vannak az ételutcák kb 30 bolttal és étteremmel (itt ettem azt a nyershalat). A munkahelyem a belváros másik végében van, itt a megállótól 10 perc séta az épület, de végig, megszakítás nélkül éttermek vannak az utca két oldalán, kávézókkal és kocsmákkal pettyezve. Sok irodaház van a környéken, láthatóan megél mindegyik.

Az árak a másik topic, amit szeretnék kinyitni: ezer jen a lélektani határ, amit egy kis étterem elkér egy étkezésért. Onnan tudni, hogy erős a konkurrencia, hogy az utcai táblákon megjelennek a 980-as, 975-ös árak is. Vannak az étlapon “delux” tételek is 1.300-1.800 jenért is, de az 1.000 jenes tétel a tökéletes mindennapi ebéd egy irodai dolgozó számára. Ez általában egy főétel, ha az ramen, akkor salátát kapsz hozzá, ha curry, szusi vagy tésztás cucc, akkor egy csésze miszolevest. A jeges pohár víz, utántöltéssel alap, azért nem kérnek pénzt. Az ízek, az állagok, a frissesség - nem mennék el a fogalmatlan gasztroblogger irányába. Minimum 25 éve tudatosan keresem a kulináris élményeket, van összehasonlítási alapom. Nálam eddig Szingapúr volt a csúcs (a blogban megtalálható néhány erről szóló bejegyzés), de a “beesel random bárhova és még sosem csalódtál” ligában Japán bizonyosan világelső. És még egy szó az ezer jenről. Ez jelenleg 2.370 forint. Egy komplett ebédért vagy vacsoráért. Ezért Budapesten ebéd műfajban konkrétan szart se kapsz. De szart simán kaphatsz ennél drágábban.

Rám merőleges az alkohol, simán megvagyok nélküle bármeddig. Már évek óta szilveszterkor sem volt alkohol a házban, viszont @dulimano miatt mindenképpen meg akartam kóstolni a szakét, ahogy az ember Szardínián megkóstolja a férges sajtot, holott alapból megvan a férgek nélkül. Szóval akkor jöjjön az említett nyershalas kép szakéval. Dora-chan szerint (akivel megszakérttettem a szakét online) nem paliztak be, ez tényleg nem alsópolcos termék. És amúgy finom is volt.

A képeken szerepel még pirított szezámmagos répasaláta és a szaké szabványosan nem peremig, hanem azon túl, a tálka pereméig van töltve.

Szintén Duli javaslatára mentem fel a kiotó állomás 10. emeletére ráment enni és nem bántam meg egyáltalán. Úgy volt brutálisan csípős, hogy közben semminek sem fedte el a valódi ízét. A tésztának pl enyhe szénás aromája volt, ami megint elrepített valahová. Az ember japánban tényleg élményt eszik, nem ételt.

Pár szó az édességekről. Ne keresd itt a legjobb német/francia péksütiket mert ebben tényleg nem a legjobbak - bár pékség műfajban vannak biztató termékek, de ezeket pékségekben találod, nem az üzletek polcain. Azt hittem, hogy a sült-édesburgonya-püré lesz a lelkendezésem legfőbb tárgya, de nem. És most kicsit leteszem a pennát, mert erőt és kreativitást kell gyűjtenem a következő szakaszhoz, hogy minimálisan is érzékeltetni tudjam azt, a bennem lejátszódó folyamatokat.

A matcha kínai találmány, japáni története Kiotóban kezdődött. Itt szépen ápolják ennek a hagyományát, van a városban egy matcha-negyed, ahol a matcha-tea otthoni elkészítéséhez árulnak kellékeket, de persze vannak cukrászdák, ahol a tea mellett mindenféle süteményeket lehet kapni. Szeretem a matchát, vagyis azt a formáját, amiről eddig otthon azt hittem, hogy az. Aztán megláttam a folyóparti cukrászdában egy ablaknál ülő nőnél a deliktumot.

Bár még egy óra múlva értünk vissza, mert előtte megnéztük a szomszédos tavi szentélyt, ami annyira híres és szép, hogy még az ezer jenesen is ez szerepel, a szentélylátogatás során is csak arra a pohárra tudtam gondolni.

Sokan voltak a cukrászdában és 35-40 perc volt, amíg hozzájutottunk, de bármikor mennék újra. A dolog annyira komplex, hogy még térképet is mellékeltek hozzá, ugyanis a matcha összes megjelenési módjában szerepel a pohárban. Porként, habként, piskótaként, jégkásaként, fagylaltként, zseléként, teaként. Annak érdekében, hogy az állagok megmaradjanak és az ízlelőbimbóid ne telítődjenek matchával semleges komponensekből zárórétegeket terveztek közéjük. Aki ezt kitalálta nem Michelin-csillagot, hanem Nobelt érdemel. A fiammal életünk egyik kulináris csúcspontjaként értékeltük ezt az élményt.

A bevezetőben említettem, hogy a japán princípium a tápcsatorna két végének megkülönböztetett figyelmében áll. Térjünk rá a másik végére. Bizonyára mindenki látta már, hogy a japán wc-k különlegesek, van egy kezelőpanel a falon, amivel mindenféle műveleteket lehet végezni ott alul. Bevallom én úgy érkeztem, hogy köszi, ezt kihagyom, de ennél nagyobb hülyeséget nem is csinálhattam volna. Szerencsém, hogy a gyerekem bérlakásában, safe space-ben tudtam megtenni az első lépéseket. Először is ritka, hogy angolul is ki legyen írva a gombokra, hogy mi micsoda, de google lens-szel simán el lehet boldogulni és ha egyet kitanulmányoztál, a többi is menni fog.

A fűthető wc “deszka” (ami persze műanyag) már alapból csodálatos dolog. De az igazi truváj a seggmosó (nőknek egy másik irányból érkező sugár is van), ami erősségben és hőmérsékletben elég jól hangolható. Sőt van egy randomizáló gomb is néha, ami pár milliméteres kilengésekkel tisztít.

Abban megegyezhetünk, ugye, hogy száraz wc papírral sosem fogod tudni teljesen megtisztítani a felületet. Nedves törlőkendő meg nincs mindegyik fiúnál (a lányoknál biztosan van). Ha egy eszköz, amivel nagyon fókuszáltan meg tudod magad tisztogatni, a wc-papírral már csak meg kell szárogatnod magad és láthatod, hogy tökéletesen tiszta vagy. EZ a kultúra, ez a kulturális princípium. És a kultúrájára büszke nyugati ember életének is szerves része kellene, hogy legyen.

A másik megfellebbezhetetlen érv a japánok felsőbbrendűségére a mindenütt megtalálható, ingyenes és tiszta közvécék. Nemcsak az állomásokon, nemcsak a plázákban, de a közepes vagy nagyobb élelmiszerboltokban is van (ismétlem) ingyenes és tiszta wc. Egyáltalán nem lényegtelen szempont egy ország megszeretésében és tiszteletében az ilyesmi.

Már az előző posztomban érintettem az “odaszánás” fontosságát. Aki a rózsát gondozza a villamos kerítésén, aki a halat darabolja és aki a wc-t karbantartja nem úgy él, mint a magyar szolgáltatóipar 98 százaléka, hogy csak tévedésből van itt, átmenetileg, mert valójában ő többre hivatott. Minden csak átmeneti, akkor miért végezzem el szívből a dolgom, miért legyek kedves a vevőkkel. A pincér itt reggeltől estig és egész életével pincér, a bolti eladó nem jobb híján bolti eladó, hanem ebben teljesíti ki az életét és az okoz neki örömöt (a fizetésén kívül), ha a vevő elégedetten távozik. És ha mérnök vagyok (khm), akkor ne csak gépiesen dokumentáljak azért, hogy meglegyen a dokumentáció, hanem megpróbálok annak a szerepébe is belebújni, aki a miérteket is meg akarja érteni.

Az építész pedig, még ha világhíres is komolyan veszi, ha design-közvécék megálmodásával bízzák meg. Ugyanaz az ember tervezett itt Shibuyában wc-t, mint aki Budapesten a Zene Házát alkotta meg. És ezekben az illemhelyekben a munkájukat életcélként élő karbantartók dolgoznak, akiknek valószínű minden nap csak egy a Tökéletes Napokból.

Képek

Az erdőimitáció-wc egy kis tó partján, ahol hápogás közben végezheted a dolgod.

A bezáráskor elhomályosuló, alapból átlátszó fülke. Itt egy kisfiú mindenképpen játszani akart velem.

A gombák fölött egy szentély parkja van.

Jó volt majdnem egy órát ülni a padon és gondolkodni, de leginkább hálát adni.

Komorebi (jap.): a lombok között átszűrődő napfény

[ornamental-commie-faggot]

Nagyon csekély kétségem volt

eddig is afelől, hogy helyes döntés volt-e emigrálni Magyarországról. De a gázai háború körüli diskurzus és most az olimpiai transzfób kampány meggyőzött arról, hogy nekem tényleg semmi közöm ahhoz az országhoz.

Kifejezett balszerencse, hogy még mindig magyarul tudok a legjobban.

[pajjorimre]

Toás, foik, mien, meik

Most azon gondolkodom hogy azoknál a szavaknál, ahol tulajdonképpen mindegy hogy ly-nal vagy j-vel írod, mert a szó jelentését nem változtatja meg, ott tényleg el is lehetne hagyni a jlyét, aztán kész. Grétsy tanár úr mondjuk ki lenne borulva. Anticsendes hangzó. Kimondod, de nem írod le.