#iszonyú

[kavekkozt]

Vonattal megyek Londonba, mert mennem kell de nem repülök*, tartsatok velem ezen a remélhetőleg unalmas és teljesen eseménytelen úton.

Strebersdorf - Wien Hbf - Nürnberg - Frankfurt - Brüsszel - London

Amúgy azért is jó vonatozni hogy valós képem legyen arról, hogy valami milyen Iszonyú Messze Van, mondjuk azt enélkül az utazás nélkül is tudtam, hogy Anglia egy másik kontinens.

*a repülési CO2 keretemet néhány évre előre felhasználtam a költözéskor, amikor még a cicák is repülővel jöttek**

**mármint csomagként persze

***ja jó drága úgyhogy ez elég nagy luxus mondjuk a cég elvileg kifizeti, de majd meglátjuk.

[sonnenscheinmano]

Ma január hat van, vízkereszt. Nem mellesleg apám születésnapja. (78 lenne). De igazából arról nevezetes e nap, hogy két éve ilyenkor annyira sz@rul voltam, hogy behívták anyámat hozzám a kórházba, pedig akkor látogatási tilalom volt. Kvázi búcsúzzon el tőlem, de ezt akkor nem sejtettem, csak utólag kérdeztem rá. Valószínűleg azért maradtam életben, mert fel sem merült bennem, hogy feldobhatom a talpam. Úgy voltam vele, hogy itt ez a sok orvos, majd meggyógyítanak. Félórát kaptunk. Mondtam neki, hogy a szülinapján (január 23) már otthon leszek, s ananászos pizzát fogunk enni. Ettünk is, június közepén. Iszonyú két hét volt mögöttem, rémálmokkal, fulladásokkal, fájdalommal, lázzal, halott szobatársakkal. Készített rólam egy képet, amit szoktam nézni, ha kicsit nehéznek érzem az életemet. Két nappal később kezdődött a Dreaming Mistery Tour, ott is találkoztunk, megnyugtatott. Ilyenkor - ez már Pesten volt - ott ült az ágyam mellett, s beszélt hozzám.

[sztivan]

annyira gecire elegem van, hogy mindenki ennyire kurva okos

(rövid dühöngés következik az izraeli helyzet lereagálásáról)

nem és nem és nem bírom, hogy kritikátlanul fogadunk el álláspontokat tényekként, és ahhoz igazítjuk a valóságot. mint ma is, annyira biztos mindenki abban, hogy Izrael/a Hamasz lőtte ki azt a szerencsétlen kórházat, hát könyörgöm, egyikről tudjuk, hogy át szokott lőni a túloldalra, a másikról meg, hogy szintén, és eközben a saját civiljei mögé bújik, ovikba viszi a kilövőállásait, hát mit tudom én, melyik mond épp igazat most

és bazmeg, relativizáljuk a dolgokat, mint ha a világ bármelyik országának ne lenne joga megvédeni magát, ha a területére átmennek terroristák és százával gyilkolják a népet. vagy mint ha egy budapestnyi embert kollektíve büntetni ezért rendben volna, és hogy tudomást sem veszünk arról, hogy lehet valaki épp amiatt ott, amiért magyar ellenzékiek sem mind vándorolnak ki, mert az egy iszonyat erős érv lehet, még akkor is, ha az ember hazáját egy terrorszervezet vezeti, hogy "én itt vagyok itthon, menjenek el ők"

mittudomén, mi van. mi a jó, mi volna a helyes. annyi egészen biztos, hogy szar volna egy olyan világ, ahol két és félmillió ember lakhelyét beletolni a tengerbe reális alternatíva, és szintén szar volna egy olyan világ, ahol az a terrorszervezet nyer, ami gátlástalanul bebújik a saját népe háta mögé, gondolván, hogy oda úgysem mernek lőni majd

(egy dologban vagyok biztos ezen kívül, hogy iszonyú sok palesztin gyűlöli a hamaszt és rém sok izraeli a saját kormányát, csak ezt az izraelieknek van lehetőségük kimutatni. de ez csak azt jelenti, hogy a demokrácia a lehető leginkább működőképes államberendezkedés, nem árul el semmit a két népről, sem a vezetőikről. zárójel vége)

és elegem van a felcsapó antiszemitizmusból és az arabgyűlöletből, de abból is, ahogy a nyugat-európai baloldal most amiatt, mert Izrael szarul kezelte az emberi jogokat, beáll pacekba leszopni a terroristákat, és ó jaj énekeljük kézen fogva az imagine-t, szegény hősies ellenálló hamaszosok meg mint csupa Luke Skywalker, puszta önvédelemből fejezik le a csecsemőket. de akkor már az is, ahogy zsidó ismerőseim bosszúszomjasan szurkolnak a facebookon Gáza ledózerolásáért

ez az, hogy szurkolnak. és oké, egy zsidónál vagy palesztinnál még csak-csak megértem, de baszki, hogy az egész világ beállt úgy, mint egy meccset nézni, komolyan, mindenki járjon inkább focira, ott tényleg vagyunk mi, a jók, ők, a rosszak, és iszonyúan egyszerű a világ, és ordibálásban vezetjük le az indulatokat, bár döntetlen még abban is lehet

nem tudom, mi a jó. az irgalmatlan nagy magabiztosság, az zavar. én egész biztosan nem vagyok elég okos ahhoz, hogy megmondjam, mi kellene most

[habkeinb0ck]

Csak egy kis élménybeszámolót írnék néhány napos sürgősségi betegellátásról Bécsben.

Nem egy "bezzeg Ausztriában" bejegyzést szeretnék, és nem is magamat sajnáltatni, de nem kerül sokkal többe sem financiálisan, sem emberileg.

Mentővel vittek be a kerületi kórházba, mert képtelen voltam ráállni a bal lábamra. A mentősök iszonyú készségesek es gyorsak voltak. A sürgősségin egyből előre vettek. Röntgen, CT egy órán belül lezajlott eredménnyel. Eddig mindenki nyugodt, kedves, mosolygós és "fura" de még empatikus is volt. A bokám két helyen lábszáram egy helyen repedt, ettől kissé viszont én törtem le. Mondtam is magamban Lili... ez amputálás lesz.

Oké, műtét még aznap este amire két órát vártam, de közben hatvanötször megkérdezték jól vagyok-e.

-Nem, nem voltam...be voltam sz*rva mint a fene . Nyugtattak, sőt egy nővér és egy ápoló az előkészítőben szóval tartottak miközben azért dolgoztak is. De ez is a munkájuk része. Egy beteget nem csak testileg, lelkileg is lehet ápolni. En ehhez tökéletes alany voltam 😊.

- Nem, nem kell leamputálni a lábamat, csak

pár csavart kell bevarázsolni

- Nem, nem fogok felébredni műtét közben

- De igen utána viszont fel fogok.

A műtőasztalon az egyik ápoló viccelődött velem, a másik pedig nem átalkodott simogatni a vállam és megfogni a kezem míg el nem alszom (...hogy nyugtasson és nyilván a helyzet mivoltából eszembe sem jutott más és nagyon jól is esett).

Felébresztettek a majd két és fél órás műtét után, viccelődtek, integettek. - Kicsit azért idiótának is éreztem magam, hogy bömböltem nekik... Pedig aznap már lezavartak párat. De juhuuu fájok vagyis tuti nem a túlvilágon vagyok.

Feltoltak az osztályra, közben mindenki borzasztó kedves volt pedig éjfél - fél 1 lehetett. Kb 20 percenként rámnéztek. Ezt csak onnan tudom, hogy a műtét után nem volt nagyon kedvem aludni ...a fájdalomtól (termeszetes) 😊.Bizti ami bizti csörrentettem nekik 3 szor én is. Mindannyiszor jöttek egyből, kedvesen, készségesen bár fáradtan, de visszamosolyogtak!

Nem volt nalam a helyzet hirtelenségéből kifolyólag a következő dolgokból semmi, sorolom:

WC-papir, törölköző, fogkefe, fogkrém deo, tusfürdő, nedves törlőkendő, evőeszköz, bögre, tányér, só, üdítő, csak én voltam. Hálóinget is adtak.

Ja és mankót, haza is hozhattam, nem kellett farzsebben eldugva kilopni.

Szóval...ezeket mind mind biztosították.

Három féle menüből lehetett választani ebédet es vacsorát, bőség zavara...

Segítettek MINDENBEN... igen abban is 😁 (mert ugye ilyenkor nem esik jól sétálni es nem is javallot annyira)

Az orvosnak nem derogált kikötni a lecsöpögött infúziót vagy épp kanült cserélni.

Hálás vagyok a #Donauspital orvosainak és ápolóinak.

VÉGRE MEGTUDTAM MILYEN ÉRZÉS AZ EGÉSZSÉGÜGYBEN JÓ KEZEKBEN LENNI! 🥰🥳

- tök jó, ...komolyan!

Ma már itthon, nem mondom, hogy kár, de azért a katéter... az hiányzik ❤️ jó dolog 😁

#ilovekateter

Köszönöm, ha negatív kommentek nélkül kiadhattam magamból (de jöjjön ha jönnie kell)! 😊

Egy fiatal bécsi lány története a fb-ról

Ami kimaradt:

-a lány AMS-en volt, ami alapvetően nem baj,

-de nem ment el a terminre, le sem mondta, igazolást sem vitt,

-ennek következtében felfüggesztette az ams az álláskeresési támogatást,

-amivel megszűnt a biztosítàsa is,

-ennek következtében nem kapott táppénzt.

Próbál segítséget kérni a kimaradt jövedelem miatt, de esélytelen. Azzal még nem is szembesült, hogy simán ki fogják állítani a számlát a fent leírt teljes sztoriról, ami valahol 5-10 ezer euró lesz. Ezt nyilván sokan nem tudják kifizetni, feltételezem, ő sem.

Erre persze vannak szociális munkások, akik tudnak segíteni a fizetés átütemezésében, ha közben ne adj isten hajléktalan lesz, az eltörlésében. Ha ignorálja és a gyógyulása után elhagyja a várost vagy az országot, akkor később éri utol a behajtó.

Párszor megkaptam már, hogy irigy vagyok vagy lenézem a "vágjunk bele" magyarokat, pedig nem. Csak közvetlen vagy közvetve rengeteg ilyen sztorival találkozom. Általában későn. Mert sajnos tényleg gyakori a mindent IS jobban tudok mentalitás és csak a fb-n érdeklődnek és a nekik leginkább tetsző kommentek alapján járnak el. Utána meg arra hivatkoznak, hogy nem tudták, nem ezt mondták neki.

A melóban is annyi új ilyen sztorink van, hogy hihetetlen. És igen, az utóbbi időben egyre több a magyar köztük. És egyre többen vannak azok, akik az első pár héten vagy hónapban elbuknak. Miközben felégettek maguk mögött minden hidat.

Tök jó dolog (vagy nem?), hogy egyre többen jönnek, de nem mind sikersztori. Csak erről senki nem beszél. Főleg az érintettek nem

[drakvuf]

"Sportos időszakaiban, amikor komolyan vette az edzéseket, viszonylag rövid idő alatt, két-két és fél hónap alatt igen látványos eredményt ért el. Elég szépen kidolgozta magát. Ilyenkor heti két-három alkalommal edzett. Általában este hat óra felé kezdte a gyakorlatokat, és amit fölírtam neki, azt el is végezte, sőt, néha, amit egy hétre írtam föl, azt is ledolgozta két nap alatt. Megszállott volt ebben is. Pedig mondtam neki: - Nem szabad túlzásba vinned, az izmoknak pihenniük, regenerálódniuk is kell, mert ha túledzed magad, nem fogsz fejlődni, sőt, könnyebben sérülsz meg. Szívós volt, iszonyú kitartással edzett. A Story Magazinban 2000 nyarán megjelent róla egy félmeztelen címlapkép. Utána, néhány héttel később minden idők egyik legnagyobb példány számban eladott Story Magazinja, amin Jimmy félmeztelenül fürdőnadrágban látható."

Tóth Krisztián: Zámbó Jimmy testőre voltam

[troger]

a nádirigó-előadás után történt, hogy orral a nádas felé tanyáztam, amikor mögöttem iszonyú nagy robajjal egy hattyú landolt a vízen, dél felől érkezve

olyan 5-10 méteres félkörben kezdett el körülöttem őrjáratozni, kvázi elzárva a az utamat . nem ijedtem meg, de van saját gyerekkori emlékem arról, mire képes egy ekkora madár, ha bevadul, és tudni vélem, hogy őrzik a területüket, szóval eleve nem feltételeztem barátságos szándékot tőle. és bár nem sziszegett, a testbeszédet abszolút konfrontatívnak ítéltem meg

gondoltam, megvárom, míg elmegy, dumálgattam hozzá, és egyébként azt hittem, videózom is ezeket, de azt elbasztam (az erős napfény miatt nem láttam jòl a képernyőn az ikont, és mindig azt rögzítettem, amikor letettem a telót :/)

elpaffantottam egyet, talán az is bezavart ;) mivel a hattyú jó negyed óra után sem tágított, elindultam óvatosan kifelé a nádasból

innentől sikerült videózni

következő

[zeroz2ro]

"A fővárosban átlagosan 5-10 ezer forintért tankol fejenként a lakosság, ám vidéken ez teljesen másképp van. Nagyon sokan tankolnak mindössze 1-3 ezer forintért, mondhatjuk, hogy annyit tankol sok ember, amennyit elautózik a faluban, és ha esetleg még aznap elfogy, visszamegy és ugyanennyit tölt a tankba." Nyugi, majd visszapattan, jön a jólét, lesz pénze az embereknek és újra teletankolják az autókat! Amúgy ez egy öngerjesztő körnek tűnik, iszonyú áfabevételek hiányoznak így, amire gondolom megint valami extraprofitadó-különadó kombóval reagálnak, ami miatt megint drágulni fognak az árak, ami miatt megint csökken a fogyasztás, ami miatt még kevesebb áfabevétel lesz ... De hát a legjobb emberek irányítják a gazdaságot, az Orbán - Nagy Márton páros csodákra képes ....

[dajkag]

Úgynevezett kvázi perszonál kontent. Elnézést. Hagyd is a picsába, tényleg.

Igazából nem is kéne ezt így public platformon megírnom, de ez a blog az elmúlt években sokkal inkább terápiás jellegű felületként funkcionált számomra mintsem bármi egyébként, úgyhogy szarok bele. Aki nem tetszik, azt úgyis lelkiismeret-furdalás nélkül blokkolom a picsába ¯\_(ツ)_/¯ Meg igazából már az sem érdekel, hogy az ismerőseim is olvassák. Egy ideig rejtőzködtem előlük, de aztán rájöttem: minek? Ez vagyok én, kész. Elbaszottul szép rendetlenség az életem. Szóval nem olyan rég értem vissza a legkétesebb városrészben található hotelembe. Ülök itt, hallgatom a kint ötpercenként elrobogó vonatot meg a szomszédban ötezres hangerőn turházó kínait és közben azon gondolkodom, hogy mennyire hihetetlenül gyorsan elment ez a másfél hónap. Gyakorlatilag most érkeztem. Ezalatt az idő alatt pedig egyetlen rossz napom sem volt. Még a legátlagosabb hétköznap is felért egy kibaszott csodával. Rettenetesen sok dolgot láttam, iszonyú sok mindent tapasztaltam, rengeteg mindent átéltem és legalább ennyi dolgot átértékeltem magamban. És hát ezalatt az idő alatt gyakorlatilag semmiféle negatív élmény nem ért. Tényleg. Semmi. Még amikor Tokióban elhagytam a jegyem a vonaton és pánikrohamot kaptam, akkor is egyetlen pillanat alatt megoldódott a helyzet (innen is köszönöm, elképesztően jó fej Állomásfőnök-san!). Annyi kedvességet kaptam itt, mint az elmúlt tíz év alatt talán összesen nem. Ha egyetlen olyan dolgot kellene mondanom, ami nem fog hiányozni Japánból, gyakorlatilag semmi sem jutna eszembe. Próbálkoztam, de tényleg semmi. És persze mondhatjátok azt, hogy hurrdurr, hát én elfogult vagyok, de ez nem igaz. Azért az induláskor bőven volt bennem félsz amiatt, hogy majd itt kiábrándulok kicsit az országról és az emberekről évek óta dédelgetett képből, pláne azok miatt az emberek miatt, akik a magatartásukkal kicsit ezt sugallták felém (mármint az otthoniak közül). De az a helyzet, hogy ők is megbaszhatják magukat. Minden pozitív érzés csak a sokszorosára erősödött. És habár még van itt két teljes napom, azt hiszem, a mait már nehéz lenne felülmúlni (nem lehetne). Ez ugyanis nemcsak a Japánban töltött legjobb napom volt, hanem úgy igazából egész eddigi életem egyik legszebb napja, amit innen is köszönök Yukonak. Yukoval szerdán vacsoráztam együtt először és ezt annyira élveztem, hogy még aznap este újból elhívtam és nagyon örültem, amikor igent mondott vasárnapra. Annak meg méginkább, hogy ma délelőtt megkérdezte, szeretném-e megnézni vele a cseresznyevirágokat az Okawa folyó menti parkban vacsora előtt. Megnéztük őket. Talán itt voltak a legszebbek.

Ezután teáztunk egyet, majd elmentünk az Osaka Tenmangu szentélybe és közösen imádkoztunk. Itt csak azért kértem ismét egy goshuint, hogy ez legyen az, ami lezárja a goshuinchomat. Asszem, ennél szebben nem lehetett volna. Végül egy kis étterembe mentünk, közel a Tenjimbashisuji 6-chome állomáshoz, aminek a környékén az első szállásom is volt. Egyértelműen itt ettem életem legjobb szusiját. És annyira kurvára otthon éreztem magam, bassza meg. A többi most nem fontos. Vagyis de, de nem itt, az csak nekem.

Viszont sajnos úgy néz ki, hogy Yukoval a héten már nem tudok találkozni. Azt nyilván mindenki sejti, milyenek egy hivatalban dolgozó japán hétköznapjai, és hát én teljesen megértem. Viszont konkrétan belehasad a szívem. Alig egy órája láttam utoljára és hiányzik. Szeretném hallani, ahogy azt mondja, hogy "mochi".

Szóval az utazásnak még nincs teljesen vége, de azt hiszem, a lezárás megvolt és az elkövetkező két napban én már egy kicsit csak kísértetként bolyongok majd Oszaka utcáin. Köszönöm mindenkinek a támogatást, a kedves szavakat és a rengeteg érdeklődést. Folytatni fogom ezen a vonalon (otthonról is) és habár a saját oldalamon futó BigInJapan blogra már nem tervezek túl sok új bejegyzést (azért még lesz, asszem), ettől függetlenül elkezdtem egy hosszabb, összefüggő szöveg megírását az élményekből, amit szeretnék majd rengeteg érdekes infóval és hivatkozással megtámogatni. Hogy ez elkészüljön, ahhoz szükségem lesz 1-2 hónapra (meg a végén egy jó lektorra is). Azt pedig nagyon remélem, hogy mihamarabb hosszabb időre is vissza tudok ide térni, mert egyrészt Tokió és Nara után (bután hangzik, tudom, de) visszatérni Oszakába kicsit olyan volt, mintha hazajöttem volna.

Meg hát úgy érzem, bőven lenne miért. Ha másért nem, hát egy kicsit ennél is jobban összetörni (lehet-e még?). Mert igazából ez egy gyönyörű karambol volt és gyakorlatilag fogalmam sincs, hogy most akkor hogyan tovább. Mégis elmondhatatlanul örülök annak, hogy 2018-ban végül nem ettem meg azt a kurva üveg nyugtatót. Na, puszi, hamarosan megyek haza csövesnek.

神は私たちを助けてください ⛩️🙏🏻

[angelofghetto]

régen minden jobb lesz

Nagyon látványos, mikor a töriórán az időt egy egyenesként ábrázolják, amire sorrendben felpakolják az eseményeket, de az idő igazából nem egy egyenes, hanem egy spirál. Aki elég sokáig él, vagy akit nagyon érdekel a történelem, az előbb-utóbb észreveszi ezt. Dolgok ismétlődnek, visszatérnek, csak egy kicsit másképpen. Generációnként elfelejtünk és újra felfedezünk ezt-azt, és azt hisszük, azelőtt az nem is létezett.

Jókat vihogtam a minap, mikor egy olyan how-to videóban a befőttes gumi felhasználási lehetőségeit mutogatta egy nagyon fiatal kéz, ritmikus zenei aláfestéssel, és egyszer csak fogott egy befőttes üveget, beletöltött valamit, aztán az üveg nyakára egy zacskót helyezett, és befőttes gumival több körben felerősítette, majd az üveget felfordította, és rázogatta, hogy láthassuk, milyen ügyesen benne marad a tartalom. Tehát megmutogatta nekünk mint alternatív felhasználást a befőttes gumi eredeti funkcióját. Egy újszülöttnek minden vicc új. De vajon mikor tűnt el ez a tudás?

Újra felfedezzük, hogy ha viszünk magunkkal bevásárló szatyrot, ha kimérve vásárolunk dolgokat, ha tovább adjuk a testvéreknek, vagy ismerősökkel csereberéljük a gyerekruhát, akkor egy csomó környezetszennyező hulladéktól megmentjük a világot. Vagyis újra felfedezi egy generáció azt, ami gyerekkoromban tök normális volt. Amikor vásárolni mentünk, fogtuk a pénztárcát, a bevásárló cekkert, a tejes kannát, és indultunk. A pék csak egy papírdarabba tekerte be a kenyeret, a hentes zsírpapírba csomagolta a húst, a zöldséges a mérőedényből egyenesen a szatyorba görgette a krumplit, hagymát, almát... a dióbelet, lencsét és egyéb apróságot egy újságpapírból szabott-tekert tölcsérbe hajtogatta. A tejboltos vagy a közértes a tejet csuporba mérte merőkanállal, vagy olyan mércés hengerrel egy hatalmas alumínium kannából. Palackozva is volt, széles szájú üvegekben, akár a kakaó, tejföl, joghurt, és az üveg száját lezáró kis fém fólialap színe jelezte, hogy mi van benne.

A kisebb testvérek nem azt kérdezték, hol vettük nekik a ruhát, cipőt, hanem hogy kié volt előtte, ez sem új szokás, csak régen tartósabbak voltak a ruhaneműk és lábbelik, mint manapság. Nem emlékszem, mikor kezdték a játékokat kartonlapra feszíteni és átlátszó műanyag mögé zárni, régen az ilyet egyáltalán nem csomagolták. Volt a Deák Ferenc utcában egy gyöngybolt: a világ összes színében kásagyöngyöt lehetett kis lapáttal stanicliba szedni, és súlyra fizetni. Fillérekbe került. Ma meg 20-50 darabjával árulják műanyag dobozkában, iszonyú árakon. Nem léteztek PET palackok, mert a szörpöket visszaváltható üvegpalackokban vittük haza, és a szódásüvegből vagy a csapból engedtük fel. A szódás szifonok élethosszra szóltak, a patronokat meg dobozával cserélték. Az egyetlen hátrány az volt, hogy csinálni kellett szódát, leginkább annak, akinél kifogyott. A csokibevonatos drazsékat, zselécukrot, töltött cukorkákat édességbolt nevű helyen árulták kimérve. Ez most reneszánszát éli a bevásárlóközpontokban, csak legyen aki meg tudja fizetni.

Talán egy héten egyszer gyűlt össze annyi szemét, mint manapság egy nap alatt, az is inkább krumplihéjból, hagymaszárból, mogyoróhéjból, de régen ezeket is eltüzelték a sparheltban. Azt most hagyjuk is, hogy a műszaki cikkek élettartama 20-25 év is lehetett. Persze jobban is vigyáztunk rájuk, mert drágák voltak, viszont meg lehetett javítani őket.

Eltűnődtem, hogyan gyűrűzött be hozzánk ez a szemételdobás kultúra. Jött a "fejlett nyugattal". Jött az importáruval, és nekünk talán a rég áhított szabadságot és jómódot jelképezte a "profi csomagolás". Pedig csak a fogyasztói társadalom átverése volt. Vegyél meg a termékkel egy rakás csomagolóanyagot, amit azonnal ki is dobsz, és igazából a csomagolás az, ami eladja a terméket. Minden a látszatra épül. Régen örültünk egyetlen babának, macinak vagy kisautónak. Most azzal hülyítik a reklámok a gyerekeket és szüleiket: legyen teljes sorozatod, vedd meg mind a tizenkettőt. Ma már el sem lehet képzelni, hogy mondjuk egy macit, társasjátékot, szánkót vagy focilabdát a szülőktől örököl egy gyerek. Ha nem veszed meg az új évjáratot, lúzer vagy. Meg amúgy jó ha egy szezont kibír mielőtt szétesik.

Magamon is nevetek, hogyan tudtak behúzni a csőbe, manipulálni, hogy az új jobb. Nagynéném meséli, hogy a szoci piacra szánt termékekből eleve kihagynak ezt-azt a kinti gyártók, de országon belül is megy az etetés. Intelligens mosóporok: szépen lassanként csökkentik benne a hatóanyagot, amitől tiszta és ragyogó lesz minden, aztán mikor már annyira tré, hogy a vevő esetleg másik márkára váltana, hirtelen kijön a még újabb, még hatékonyabb változat, ami nem más, mint az eredeti összetétel, ami így látványosan jobban működik, csak jóval drágább. De erre már idehaza is rájöttünk.

De hogy pozitívan zárjam, tök jó, hogy a szemétkultusz ereszkedő pályára tért, és erre egyre többen odafigyelnek. Remélem, egyszer a profitorientált szemlélet is eljut arra a pontra, amiről az az indiános mém beszél: ha már mindent tönkretettünk, a pénzt nem lehet megenni. Értem, hogy a fiatalabb generációkat miért idegesíti a régenminden sopánkodás, de ez nem mindig nosztalgia, sokszor világörökség védelem. Kiskoromban nagyon szerettem az öregek elbeszéléseit hallgatni az ő épp letűnő félben lévő világukról. Kamaszként jókat röhögtem az "elavultságaikon", és a prédikációszerű tanácsaikon. Most ott tartok, hogy basszus, bár jobban figyeltem volna! Nem vallom be szívesen, de egy csomó dologban nekik volt igazuk.

[spraystory]

Gremlins of the Railways

Sráckoromban az anyai nagyszüleim zuglóban laktak ezért sűrűn jártam a 2-es metró vonalán, így volt szerencsém csaknem hetente a Pillangó utcai megálló előtti és utáni graffitiket megcsodálni. Ezek a styleok nem csak simán úttörök voltak hanem a mai szemmel is nézve már akkor bomba stílusok. PNC, MRC, SWK, THK és persze a GRW. Rapaz, Rask, Epos, Sac, Biar, Inza, Koal, Donor, Cak, Ozen vagy Hoesh és a többiek, mind olyan nevek akiknek életem végéig hálás leszek. Rengetegen írnak nekem, mennyire hálásak hogy ezeket a sztorijaimat megírom. Nagyon jól esik, de én pedig ezeknek az alkotóknak tartozom örök hálával azért amilyen úttörő munkát végeztek, hogy megteremtették a magyar graffiti mozgalmat. Egyébként, a Pillangó utca után már majdnem az Őrsnél, volt egy valamiféle szertár épület a metró területén, több cuccal az oldalán, ezek között volt Hoesh egyik másnéven festett cucca egy Tank graffiti. Persze ez nem egy tank harckocsi volt hanem az volt írva hogy Tank, mint név és style. Nekem ez különösen tetszett és akkora hatással volt rám hogy minden vágyam az volt hogy bárcsak olyasmit festhetnék, ezért én kb 1996-ban első nevem Chaos után egészen rövid ideig kitaláltam hogy lelopom a Tank-ot valahogy és a Tank-hoz hasonló csengésű de egyébként rettenetesen béna Akna nevet választom. Ebből a szörnyű névből mindössze 2-3 cuccot festettem életemben aztán szerencsére elfelejtettem, jobban mondva csak elfelejtettem volna de pl Elemér barátom a mai napig így hív. Szintén 1996 körül volt egy barátnőm aki a Rózsadombon lakott, ahová menet mindig a Batthiányi téren szálltam le a metróról, itt találkoztam többször is Rapaz/PNC atyaúristennel, ez a csodálatos ember aki azóta nagyon jó barátom, ő volt az első aki szóba állt velem mint firkásszal. Többek között ettől kezdve gondoltam magamról hogy én is graffitis vagyok. Ezek az apró gesztusok másoktól őrületesen sokat jelentettek. Az Őrs vagy Rákoskereszttúr - ahol pl az MRC-sek egy része lakott, a lehető legmesszebb volt az én lakóhelyemtől. De az Őrs esti fényei, a kereszttúri vasúti line látványa, a tudat hogy arrafelé aktív firkászok laknak, meg az az egész környék és annak a tőlem való messzesége - noha nem szerettem azt a környéket - mégis erős romantikus képpel él bennem és valószínűleg elsőként nagymértékben hozzájárult az a hangulat + látvány ahhoz hogy később, éveken át olyan képeket festettem amik naplementében, mindenféle vasúti környezetet ábrázolnak, esti fényekkel, vezetékekkel, villanyoszlopokkal. Olyan 1998-tól kb 2001-ig a Süss Fel Nap nevű kultikus szórakozóhelyen dolgoztam pohárszedőként és pultosként. Mikor ide érkeztem már itt volt szakács a Firma és Nem Közölt Sáv ( korábban Funkrodeo ) tagjaiból alakult legendás Az Idő Urai tagja, Face da Pooh, nekünk csak Face. Igen, a Faktor-Labor Face-e. Szakács volt ugyan de emlékeim szerint leginkább csak sonkás-sajtos melegszendvicset készített toast kenyérből de ez akkor senkit sem érdekelt mert a legjobb arc volt. Face-hez gyakran jártak le a Süsibe az akkor már abszolút etalonnak számító PNC-GRW tagok, Bankos, Azur, Raska, Rapa, talán Epos is, egyszóval a hazai graffiti úttörői. Természetesen én igyekeztem a legtöbbet sürögni-forogni körülöttük, beszélgetni velük. Akkor én már amennyit csak tudtam festettem és óriási megtiszteltetés volt hogy Bankos egy készülő magazinhoz fotózta az én cuccaimat is. Szó szót, bandázás bandázást követett, imádtam minden pillanatát. Végtére is néhány találkozás és megismerés után elhangzott a kérdés talán Raskától: - Volna-e kedvem GRW-t írni? Bumm. Ez nekem konkrétan olyan érzés volt mintha egy amatőr rockzenésztől megkérdezné James Hetfield hogy volna-e kedve a Metallicában zenélni. Természetesen azonnal igent mondtam és én voltam a világ legboldogabb embere. Így kerültem hát a GRW-be és így lettem ennek a csodálatos és iszonyú jól működődő, progresszív kultúrális környezetnek az egyik résztevevője. És ezután jött minden. Ugyanez másokkal is megtörtént, de én csak a saját verziómat tudom leírni. A PNC és holdudvara zseniális ízléssel válogatták ki az akkori aktív hazai - leginkább budapesti -  firkászokból egy számomra “szupercsapat” tagjait amiben én is ott lehettem. Ha nem is szó szerint de egyfajta eufórikus érzés volt találkozni, bandázni és persze együtt festeni. Érinthetetlennek és megállíthatatlannak éreztem magunkat és ez felemelő érzés volt. Éjjel, nappal gyártottuk a falakat, traineket, hétvégén pedig szinte mindig legáloztunk. Vonatokat főleg a Nyugati lineon festettünk, ha kimentél a nyugatiba 2000-es években, szinte bármikor találkozhattál valamelyik csoporttársunkkal aki épp az azelőtti napi cuccot várta befutni. Volt, hogy 11-en(!) festettünk vonatot ami akkor egészen elképesztő felelőtlenségnek és őrültségnek tűnt (7.kép). A GRW korszak volt az első jelentős lépés ami megnyitotta számomra az utat a kreatív fejlődéshez, megismertette a verseny és csapatszellemet, az összetartozás érzését. Néhány évig tartott csupán és az elmúlása számomra szomorú volt ugyan de a legtermészetesebb úton ment végbe. Sokan jöttünk sokfelől és ugyanilyen sokfelé széledtünk szét később. Utólag visszagondolva a “nagyban lenni” varázsa épp addig tartott ameddig kellett és így volt ez jó.

1. kép : Tite, Nikon, Idar, Borg ( KoolKasko) - Blik hiányzik a képről de ez volt a GRW friss generációja

2. kép : Banx, Nikon - Fővám tér 2000

3. kép : Tish, Stik, Jok, Blek (Blik), Nikon - 2000 Nyugati line

4. kép : Banx, Bazer, Nikon, Sken - 2000, Nyugati line

5. kép : Nikon, Tish E2E - 2000, Nyugati line

6. kép : Banx, Sken, Blik, Bais (Bazer), Nikon, Tite - 2000, Filatorigát

7. kép : Bify (Rapa), Kath (Stick), Izm (CBS, LA), Blek (Blik), Nikon, Banx, Tish, E2E - 2000, Nyugati line

8. kép : GRW (Nikon) - 2000, Rákosrendező

9. kép : Banx, Tite, Dormi18 (Blik), Nikon - 2000, Nyugati line

10. kép : Blek (Nlik), Bif (Rapa), Nikon, Banx, Tish, Kath (Stick) - 2000, Nyugati line

[csacskamacskamocska]

Kis titkos bejegyzés

Annyira szeretem ezt a faszt, hát mit művel ez velem, én akartam legyőzni az ő démonjait, arról nem volt szó, hogy ő fegyverez le engem! Már nem is érdekel mi lesz velem. Majd lesz valahogy. Így rendben vagyunk.

Amúgy, én iszonyú béna vagyok. :( Ha valaki olyasmit mond, ami nekem fontos, különösen jólesik, mondjuk a pasi, aki tetszik azt mondja, hogy szép vagyok, akkor nem tudok reagálni. Felkapom a pillanatot, begyűröm a zsebembe, hogy majd otthon megnézem. És tényleg csak később merem jobban átgondolni, hogy mit is mondott. És boldognak is csak akkor merek lenni. Csakhogy akkor már nem lehet reagálni, továbbszőni a dolgot. És valószínűleg a másik meg úgy van vele, hogy na, mondtam a csajnak, hogy szép, vagy valami jó, tetszik, erre elkezdett az időjárásról beszélni. Kudarc. Nem is érdemes próbálkozni. Debezzeg, ha valaki mindegy nekem, akkor sziporka van meg flört meg elegáns lavírozás, mosoly, szempillarebegtetés, színház. És a másik elégedett, hogy milyen szórakoztató ember is ő és hogy meg tudja hódítani a szívemet. Pedig dehogyis.

[sztivan]

új kedvencem a magyar közbeszédből, ahogy emberek azon vitatkoznak, tartozik-e az országnak valaki, aki iszonyú gyorsan tud úszni

és most nem azt a részét akarom ennek kihozni, hogy kellenek-e ennek az országnak zseniális élsportolók, hogy mi az egészséges egyensúly a tömegsport és az elit támogatása között, vagy hogy egy korszakos zsenit nézve a tévében miért hisszük magunkat sportnemzetnek, amikor a magyar felnőttek majdnem kétharmada semmit nem sportol szabadidejében, és pláne nem azt, hogy mi az állami pénz szerepe mindebben, ezek most nagyon-nagyon messzire vinnének

hanem az a megdöbbentő számomra, hogy olyanok, akik benne vannak az élsport világában, most kővé dermednek, amiért valaki bemondja azt, hogy neki ehhez nincs kedve, mentálisan nem bírja, fejben nem tart ott, hogy csinálja

és úgy tesznek, mint ha annyit kellene mondani neki, hogy fiam, gyere csak vissza, és neked csak le kell úsznod azt a napi kétszer hat kilométert, és ettől meg is oldódik minden. úgy értem, nekik mégiscsak az a munkájuk, hogy találják ki, adott alaphelyzetből hogyan lehet kihozni a legtöbbet, és ebbe most totálisan belebuknak. ha bármelyik olimpikon úszó most eltörné a bokáját, egész biztosan már másnap ott lenne az edzője füzetében egy részletes edzésterv arról, hogy hogyan lehet visszahozni a csúcsszintre az olimpiáig, most meg valakinek a lelke-feje nincs jól, és akkor bénán makog az egész társaság, hogy hát de emberelje már meg magát

és én teljesen értem, hogy kommentelő átlagjóskának elképzelése sincsen arról, hogy szerencsétlen gyereket mivel lehetne rávenni arra, hogy húzzon le az uszodába reggel hatra kínozni magát, én sem tudom, de akik meg benne vannak a szakmában, azok meg most dolgozzanak meg a pénzükért, és találják ki, mit lehet máshogy csinálni. itt buknak meg ők, ha ezt a helyzetet ezzel a bénázással így hagyják - nem az úszó, hanem a közeg

jó, hogy hozzá nem teszik, hogy Rózsa Norbert is ki tudta várni az öngyilkossági kísérletével a visszavonulását

[sronti]

https://x.com/emollick/status/1743146951749533897?t=EkvI0aXUu65Ay1EPOApYWA&s=09

Tudom, hogy nem szoktatok X linkeket megnyitni, de ezt nem lehet máshogy. Itt tart most a fake videó készítés, ami ~két éve még csak ott volt, hogy az adott celeb arcát nagyjából rá lehetett applikálni valami pornóvideóra. Ez még mindig eléggé az eleje, hiszen állandó háttér és beszélő fej, az nem a legnagyobb kihívás, de a fejlődés iszonyú gyors.

Mivel a bolygó szinte minden minden demokráciája (plusz Oroszország stb.) választásokat tart idén, így élesben figyelhetjük meg, hogy egy ilyen fake hol veri át először a mainstream médiát, és hol fogja először jelentősen megváltoztatni az eredményeket.

Legyen is egy poll erről:

[retisonic]

18. Emma Anderson- Pearlies

Biztos mindenki emlékszik a 2015. december 5-i posztomra, amiben leírtam, hogy miért a Lush az egyik kedvenc zenekarom, így hál istennek ezt most nem kell újból elmesélnem. Elég sok nyomorult dolog történt 2023-ban, de azért kicsit úgy is fogok majd rá emlékezni, hogy ez egy ilyen Lush-év is volt egyben, ami nem kicsit jobbá teszi az egészet. Év vége felé a majdnem a semmiből jött ez a lemez, nyáron végre újból kiadták vinylen a három Lush sorlemezt, és kis csúszással, de idén végre elolvastam Miki Berenyi önéletrajzi könyvét, ami hát egy iszonyú jó olvasmány volt. Simán a legjobb ilyen zenész memoár, ami valószínűleg még annak is érdekes lenne, akinek fogalma sincsen, mi az a Lush. Általában amikor ilyen könyveket olvasok, akkor mindig az szokott lenni, hogy alig várom, hogy vége legyen a gyerek- meg fiatalkori emlékeknek, és jöjjön a zenés rész, de Miki Berenyinek annyira zavaros, nyomasztó és elbaszott, ugyanakkor iszonyú érdekes gyerekkora volt, hogy kb azt kívántam, hogy bárcsak erről szólna az egész cucc. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de a kiinduló pont egy 1956-ban Londonba menekült jólelkű, de iszonyat szétcsúszott apuka, Berényi Iván, aki szabadúszó sportújságíróként vesz részt a tokiói olimpián, ahol összejön egy helyi hostess lánnyal, Yasuko Nagazumival, aki később közepesen ismert színésznő lesz, még egy James Bond filmben is szerepet kap (You Only Live Twice). Nem lövöm le a poént, de egyikőjük sem lesz egy mintaszülő, el is válnak, és a kis Miki megkapja kvázi anyapótléknak a perverz, konkrétan  náci, magyar nagyanyját. Persze a későbbi részek is érdekesek, még nekem is, aki azért elég sokat olvasott a Lushról korábban. Pl. azt nem tudtam, hogy Mikinek és ennek a posztnak a főszereplőjének, Emmanak végig ennyire feszült volt a viszonya, és hogy milyen nagy volt a rivalizálás kettejük között. A könyv nem fest túl jó képet Emmáról, a történetben nagyjából ő végig a rossz arc, és nyilván jó lenne meghallgatni az ő oldalát is, de mivel Miki a könyvben sokszor magát sem kíméli, ezért simán el tudom képzelni, hogy nagyrészt úgy történtek a dolgok, ahogy itt meg lettek írva. Persze valószínűleg ez a rivalizálás is kellett ahhoz, hogy a Lush gyakorlatilag egy hibátlan életművet hagyjon maga mögött 1997-ben. Azóta volt egy újjáalakulás 2015-16-ban, de a régi sérelmek miatt elég rövid életűre sikeredett, a lányok megint összevesztek, és így sajnos csak egy négyszámos (és elég jó) EP kiadása fért bele.

Ez az újbóli feloszlás kicsit olyan, mint egy válás egy gyereknek. Szomorú meg minden, de legalább onnantól két helyről jönnek a jó zenék. Miki kiadott két elég menő lemezt a Piroshka nevű zenekarával, Emma meg összeszedte a dalfoszlányokat, amiket az újjáalakuláskor írt, és most befejezte őket. Valószínűleg a korábbi rossz tapasztalatok miatt nem akart senkivel sem közösködni, ezért a lemezen kb csak egy számítógép a társa, amivel összerakta a dobokat, minden egyéb más hangszeren ő játszik. Mivel alapvetően ezek a dalok eredetileg az újjáalakuláshoz készültek, ezért nem csoda, hogy a lemez hallgatása során sokszor eszünkbe jut a Lush, méghozzá a korai, dreampop/shoegaze Lush, de ez egyáltalán nem zavaró meg erőltetett. Eleve, csak így egy pillanatra eszünkbe jut, aztán utána már inkább csak arra gondolunk, hogy ez a szám is milyen jó. Pár kritika amúgy a Beach House-hoz hasonlítja a hangzást, és azt hiszem, hogy ezt a hasonlatot értem is a néhol ambientes megszólalás miatt. Ami még érdekes, hogy azt így lehetett tudni, hogy Emma soha nem volt egy magabiztos énekes, ezért Lush-ban tök kevés olyan szám volt, amit végig ő énekelt, inkább csak így a háttérben vokálozott a gitározás mellett. Ehhez képest itt ez tökre nem észrevehető, tök jól illik a hangja a dalokhoz, és bár valószínűleg a Voiceból senki nem fordulna meg, de szerintem tök szépen énekel.  Lemez hangulata kicsit szomorkás, ami 2023-ban eléggé érthető. Azért nem ilyen lehangolóan szomorú, mint mondjuk egy Mount Eerie lemez, de valószínűsítem, hogy egy átlagember, azt mondaná, hogy ELVONT és ÉRFELVÁGÓS!

Kár, hogy csak novemberben jelent meg ez a lemez, mert szerintem, ha még többet hallgattam volna, akkor a listámon még előrébb lenne. Mindenesetre megnyugtató, hogy úgy tűnik, hogy a nagy shoegaze visszatérők nem tudnak hibázni.

Kedvenc számok: I Was Miles Away, Bend The Round, Xanthe, Willow and Mallow

[csakazertis]

na, nézzük meg a mai híreket.

valami Trumpos: nem érdekel.

valami jachtos: ki a faszt érdekel.

valami rendőrös: nem érdekel.

beperelte Melone a Placebo énekesét: Brian Molko! érdekel.

elkezdem olvasni, igen, igen, igen, kb a második sorban elérek oda, hogy "tavaly a Domani újság szerkesztősége ellen"... Domani? Azonnal megszólal a fejemben hogy Do-domani, do-do-domani, egy iszonyú gagyi RAF számból. hallgassuk csak meg!

na, kábé idáig szoktam jutni minden nap a közélettel.

[mtahooligans]

iszonyú menő, hogy George Santos-nak legalább a magyar köztársasági elnöki pozíció összejött