csacskamacskamocska

[csacskamacskamocska]

Ez ma jött szembe, és beletalált valamibe, amin gondolkodtam. Milyen gyakran látom azt, hogy valami csupán elvi vonalon működik, a gyakorlatban elbukik. Küzdés jogokért, empátia mások felé, harcos kiállás bántalmazottakért, krízisben levőkért, ez addig működik, amíg beszélni kell róla, amíg valaki önmeghatározásának része (én olyan ember vagyok, aki megértő és kiáll másokért), de se a krízisben levő embert nem ismeri fel, se védeni nem tudja azokat, akik bár beletartoznak az elméleti védelmi csoportba, csak rosszak, kellemetlenek, büdösek, csavargók, nem szimpatikusak vagy nem feltétlenül hálásak. Könnyű odaállni egy olyan áldozat mellé, aki megjelenik a hírekben, de a környezetünkben nagy valószínűséggel észre sem vesszük őket. Szedd össze magad, ez legyen a legnagyobb bajod, légy megértő, mindkét fél hibás, ne nyafogj, ne légy kicsinyes, ne drámázz, tedd túl magad rajta, mennyi lehetőséged van... stb, stb, -- amikkel "támogatjuk" az érzelmi nehézséggel küzdő embert és fel sem merül, hogy milyen mély krízisben lehet amikor döntenie kell. Mert a bántalmazás azokhoz a betegségekhez hasonlít, ami szép lassan épül fel és megtanulunk együtt élni vele, hogy fáj. És egy nap le kéne vágni az üszkösödő részt. És, ha végre kilépett, elment, összeszedte magát -- (baszdmeg mennyit nyafogott meg problémázott, végre megtette amit mi helyesnek gondoltunk), akkor elvárjuk, hogy örüljön. Hiszen szabad lett, hiszen lehetősége van rá, hogy most már boldog legyen. Miért nem boldog, mit problémázik a múlton és miért beszél még mindig róla???? Hogy veszteség IS érte, az nem jut az eszünkbe. Hogy neki ugyanúgy benne volt rengeteg energia, érzelem, emlékek, élmények, remények és vágyak meg tervek, amiktől búcsúzni kell, mint azoknak, akiket elhagynak és együttérzünk velük. Ettől is sokkal lassabb a feldolgozás. Nem gondoltam, hogy a bántalmazó kapcsolatok nem csak belül bonyolultak, de még a támogatókkal is küzdelmesek, és tényleg jó ez a megfogalmazás, hogy még a gyász, a veszteségérzés is illegális. Arról nem is beszélve, hogy a bántalmazót pedig élteti minden hír vagy infó arról, hogy a másik szenved, szóval ez is tilalom alá esik.

Épp tegnap beszélgettem erről valakivel, hogy a kapcsolatok mennyire bonyolult dolgok, én tényleg nem csodálom, hogy ennyi boldogtalan meg zavarodott ember van. Akarva-akaratlanul bántjuk egymás a legkülönbözőbb módokon. És a legtöbbeknek még arra sincs ideje, hogy ezt felismerje. Közben ők mind átlagosan jó emberek, jószándákúak, jóérzésűek, de hogyan ismernének fel egy helyzetet, amit még egy pszichológus is hónapokig boncolgat? Többnyire azt szoktam mondani, hogy bárhogyan is döntesz, én elfogadom és számíthatsz rám. Ha visszatérsz, ha újra elmész, én a barátod vagyok (és igyekszem rádhangolódni). Olvastam valahol (vagy filmben láttam, ki tudja mennyire hiteles), hogy a bántalmazottak átlagban a hetedik alkalommal tudnak végleg elmenni. 7 visszatérés az mennyi sok remény a javulásra és mennyi csalódás a másikban és önmagukban...

Amúgy a bántalmazás a kapcsolatokban a pokolnak egy olyan bugyra ami a szélén állva is borzasztó, minden tiszteletem azoké a segítőké, akik leereszkednek és a legmélyebb, legundorítóbb erőszakot, testi és lelki bántalmazást megélőket segítik. Nagyon nehéz lehet, hiszen az empátia azt is jelenti, hogy beleérzel a másik helyzetébe. De az, hogy mást súlyosabb erőszak ért, nem hitelteleníti senki saját élményeit.

[csacskamacskamocska]

Egyre ritkábbak lettek

az érzelmi hullámzások és megszűntek azok a tünetek, amiket a pánikroham előjelével azonosítok. Az a furcsa vibráló érzés mellkastájékon. (az rémisztő volt, iszonyatosan rémisztő) Megszűnt sokféle bizonytalanság is és visszajöttek, sőt, megerősödtek azok az érzések, hogy bízhatok magamban (az értékítéletemben, az erőmben, a logikámban, a tudásomban, a kreativitásomban), számíthatok magamra és nyugodtan szerethetem magam és kifejezhetem azt, ha szerintem valamiben jó vagyok. A kétségeim jóféle dologgá váltak. Kérdésekké inkább, amit végig lehet gondolni, tanulságokat leszűrni, jófelé változni.

Sokkal többet tudok arról, hogy mivel megyek emberek agyára, és ezt mennyire nehéz megváltoztatni :) Nem csinálnám máshogy az elmúlt éveket. Eljutottam oda, hogy nem bánok semmit. Lehet, hogy nem itt lennék, lehet, hogy sokkal jobb lenne nekem, de ezt nem tudhatom biztosan. Biztosan azt tudom, hogy ahol tartok, az jó nekem. És ez nem csak úgy a semmiből lett, ez a bejárt útnak a folytatása.

[csacskamacskamocska]

Jól van, elmondom mert feszít, zavar, fulladok tőle

Ha eltartanak, ha semmilyen kötelezettséged nincs, ha nem is csinálsz semmit, de észre se veszed, ha megcsinálják "helyetted" a dolgokat, akkor te egy elkényeztetett gyerek vagy valójában, plusz, ha tele vagy elégedetlenkedéssel, akkor mint egy kamasz, olyan.

Senki sem fogja ezzel szembesíteni a másikat. Az ilyen ember is fel van háborodva Várkonyi Andrea egymilliós nadrágján. Pedig, ha az ő férje keresne annyit, ő is megvenné az egymilliós nadrágot, ebben biztos vagyok.

Hogy miért bosszant engem ez az egész? Mert időnként belepottyant dolgokat a bevásárlókosaramba. Csak valami apróságot. Párszáz vagy 1-2 ezer forint értékben. Amit aztán nem kérek el, mert... mert "oroszlán vagyok". Pazarló, nagyvonalú. De tudom, hogy ezzel kerüli el, hogy a férje szóvá tegye vagy megkérdezze, hogy megint vettél valamit? És mert amúgy jószívű. Szívesen ad bármit amit esetleg kérek. Nagyon ritkán fordul elő, de előfordul. Feláll a hátamon a szőr, amikor megkérdezi, hogy minek kell két kosár? Magamban tudom, hogy azért baszdmeg, hogy ne én fizessem azt a kis nasit, csecsebecsét, kis akármit, és mert ez szokássá vált.

Biztos vagyok benne, hogy ő maga csak a saját jószívűségét éli meg a dologból, ami ha nem is valósul meg, mert nem kérek semmit, de a szándék, mint élmény őbenne megvan. Bennem meg feszkót okoz ez az egész, az is, hogy mindig téved, ha elszámolunk. Sosem sokat, de mindig. Keménykedni kell, kérdezni, irányítani, filléreskedni, miközben én utálok ezzel foglalkozni. Jobban szeretném én is a férjem hitelkártyáját használni! :D Mondta is a férje, hogy milyen jólelkű a felesége mert szokott adakozni segélyszervezeteknek. Én meg pislogtam, hogy okééé... csak... őőőő.... végülis nagylelkűség, igen. Mindig így volt ez, amióta csak ismerem, szóval nem meglepetés, nem tudom miért nem tudom megszokni.

De amúgy az én gondolkodásmódommal van baj. Megszoktam azt is, hogy sokat kell melóznom a pénzért, meg azt is, hogy nem tartanak el, meg azt is, hogy szabadon dönthetek.

Erről eszembe jutott egy másik dolog, ki is írok egy szavazást. Mert erről egy faszival sokat vitatkoztam régebben.

Sosem merült fel bennem, hogy a gyerekeimnek hozniuk kéne bármit is, de amikor ők mennek valahova családi ebédre, mindig összevitatkozunk ezen. Mert szerintem, ha egy felnőtt ember minden vasárnap a szüleinél ebédel, plusz felpakolják 1-2 napi kajával, akkor az már egy szemmel jól látható mennyiségű pénz a szülők költségvetésében. Plusz, elég hülyén jön ki, ha az adott ember azt mondja, hogy ő milyen kevésből megél, ha havonta kb egyheti kajáját a szülei finanszírozzák. Persze vannak klassz, normális kapcsolatok, ahol a gyerekek bőségesen meghálálják a kaját, segítenek, hurcolják a szülőket, támogatják mindenben, fel sem merül bennem olyankor, hogy bármi furaság lenne a dologban. Szoros kapcsolat, kölcsönös egymás támogatása, klassz. De ha ez nincs, akkor nekem kényelmetlen (volt) a dolog. Mert soha nem szólnának, akkor sem, ha e miatt hétközben nekik jutna kevesebb. Minden hétvégéről van szó, nem a családi ünnepekről vagy alkalmanként egy látogatásról!

[csacskamacskamocska]

A harcos, a csodatevő, az alkotó, stb és mégis...

narcisztikus.

Hogy vannak, bárkinek lehetnek narcisztikus megoldásai, azt már mondom egy ideje. Attól, hogy neked vagy nekem valami kellemetlen a másikban, attól még nem narcisztikus, de lehet, hogy alkalmanként olyan képet mutat. Mondjuk stresszhelyzetben vagy ha szorong az önérvényesítéstől vagy mindenki mumusától a megszégyenüléstől. Az énképünk lehet grandiózus egy olyan területen ami másoknak jó, vagy a világnak jó, és így elrejti, hogy valójában jobbantudó, arrogáns, kíméletlenül céltudatos, másokat lenéző, a saját világában élő, bármilyen eszközt felhasználó és egyben sebzett, szégyentől félő, alacsony önértékelésű valaki. Ez utónbbiak elrejtésére jön létre a narcisztikus működés, ami annyira erőteljes (valós, vastag, ésszerű, életszerű, jólfelépített, egységes képet nyújtó), hogy senkinek eszébe sem jut, hogy a harcos kiállás mögött ez lehet. Valahogy így gondolkodik: ÉN VAGYOK, aki megmondja mi a jó és mi a rossz a világban, és küzdök azért, hogy a fejemben élő rend kiterjedjen a világba, érvényes legyen mindenre, mert ÉN TUDOM, hogy mi a jó és mi a rossz. Épp ezért a lenézésem a környezetemre jogos. Mert ők csak úgy kallódnak, a kis tudatlanok. Amit szeretek, amit csinálok, az érték, ti pedig szolgálhattok, természetesen. A jó és rossz tudása fölétek emel. Ha ez például jótékonyság vagy egy jólhangzó közösségi cél szolgálatába van állítva, hát ki ne imádná az ilyet? (:D) Hiszen hasznos ez mindenkinek, cserébe azért a kis lenézésért vagy elvárt alkalmazkodásért. Csak a kispályás narcisztikus "változik" vagyis alakítja a kommunikációját a közösséghez. Az igazi sosem tenne ilyet, hiszen ő tudja mi a jó és mi a rossz. Fel van hatalmazva.

Nagyon fontos rész azt hiszem a megértéshez, hogy a narcisztikus gömbje (amit épít a világból magának) az sosem lyukad ki. Nem lyukadhat ki, akkor addig kalapálja a világ eseményeit, addig formálja a tényekről való gondolatait, amíg újra kerek nem lesz. Nem önmarcangol, nem filozofálgat, nem kotorászik a mélyben és nem mond el semmit, ami kétségeket ébreszthet a tudásában vagy nagyszerűségében. Még, ha panaszkodik, abból is az jön ki, hogy milyen nagyszerű ő.

Ezért is van, hogy kedves és megnyerő emberek is lehetnek narcisztikusok. Védelmező hősök is. Akár Teréz anya is.

Mivel a narcizmus létrejötte nem mások ellen van, hanem az adott ember személyes védelmében jön létre, az események, a körülmények olyan összeadódásából, amire akkor az adott embernek (gyerekként, kamaszként) nincs ráhatása, ezért valószínűleg a többi ember fog megtanulni együtt élni velük. Merthogy rengetegen vannak. Merthogy odaállsz egy jó ügy mellé, és azzal kell szembesülnöd, hogy a vezetője egy gyönyörű eszmékkel teli, hatékony, de arrogáns narcisztikus. Vagy beszállsz egy számodra fontos dolgot támogató csoportba és a legaktívabb ember semmilyen befolyást/kezdeményezést nem fogad el mert olyan narcisztikus, hogy csak úgy füstöl. Rajongsz egy alkotóért, aki magánemberként egy orbitális narcisztikus, amiről inkább nem is akarsz tudni, mert alkotóként meg annyira zseniális. Igen, a mélység, ha másokéról szól, az is lehet része a narcisztikus énképnek.

Nekem az a berögzülésem, hogy, ha megértem a működésüket, akkor sérthetetlenné válok az arroganciájukkal szemben. Amúgy meg baromi érzékeny vagyok a narcisztikus megnyilvánulásokra. A szépekre is. Onnan tudom, hogy jó a radarom, mert vannak emberek, akikről soha nem jut eszembe, hogy narcisztikusok lennének, függetlenül attól, hogy kedvelem őket vagy sem. A saját narcisztikus megoldásaimat meg igyekszem lecsiszolni. Néha dörzskővel is. Nem könnyű megtalálni a határt, hogy az ember a rossz beidegződéseket elveszítse, de a saját bőrét azért ne horzsolja sebesre.

A pokoli narcisztikus egy másik téma. Velük nem lehet együttélni.

[csacskamacskamocska]

Hatalmas kutyák elől menekültem

álmomban. nem volt semmilyen vízióm arról, hogy mi történik, ha elkapnak, nem láttam, hogy bárkit széttéptek volna, csak a menekülés élménye és a megoldhatatlanság az elbújásra, a védelemre, meg biztonságérzet hiánya ami volt. És még egy, hogy mindig hibázott valami, hogy egész legyen. Ha találtam egy házat, nem volt ajtaja, ha találtam egy bunkert, túl kicsi volt.

Pár napja megint szarul alszom. Hülyeségeket álmodok, megoldhatatlan dolgokon rágódom. Nappal jó, éjjel nem annyira. Vannak ilyen periódusok, mert okés, hogy remekül működöm egyedül, életképes vagyok, problémamegoldó, aktív meg vidám, de ettől még hiányzik a törődés, a gyengédség, a szerető figyelem. És túl rég óta hiányzik. Igen, vannak barátaim, vannak gyerekeim, vannak családtagjaim. Szeretnek, törődnek velem, meghallgatnak, segítenek. Ezek mind értékek, amiket megbecsülök. Ezen is szoktam agyalni éjjel, hogy mi hiányzik? Mi hiányzik, amikor mindenem megvan. Át tudom-e, át tudnám-e kapcsolni az agyam, hogy ne hiányozzon vagy akkor elveszítem az érzékenységemet is az adott dologra? (Kapcsolat? Szerelem? Szex? Valami értelmetlen romantikus vágy? De mire?)

Régebben összevigyorogtam azokkal, akik azt mondták, egy jó baszás megold mindent. Ha csak arra van szükséged, tényleg megoldja. Ha más kell, mi kell?

És hogy jönnek az egészhez a kutyák?

[csacskamacskamocska]

Knapek Éva (pszichológus)

[csacskamacskamocska]

Ámulattal nézem egy ideje

mi minden nem szükséges ahhoz, hogy valaki szeressen valakit. Persze vannak ebben a felsorolásban/gondolatmenetben megkérdőjelezhető dolgok, hiszen nem biztos, hogy ugyanazt/ugyanolyannak látunk valakit.

De nekem úgy tűnik, hogy nem kell szépnek lennie szexinek a klasszikus sztereotípiák szerint kedvesnek lennie gondoskodónak gyengédnek tevékenynek, aktívnak viccesnek vagy kreatívnak

Úgy tűnik, hogy azoknak van igaza, akik azt mondják, ez csupán egy döntés. Őt választom, őt választottam egy pillanatban, nem érdekel miért, és vállalom a választásom a további időkben és mindent ehhez a döntéshez igazítok. Nem keresek mást, nem kutatom, hogy ki jobb, valami belső kapcsolódási stabilitásban élek. Olyan ez mint egy házassági eskü, amit nem elmondatnak és nem nagy szavak meg érzelmekről szól, inkább egy na, ez jó lesz, erről le van a gond, innentől amíg el nem kopik, meg nem eszi a rozsda, fel nem emészti a tűző nap, én ebben a kapcsolatban leszek és pont.

Nekem úgy tűnik (amúgy ezt több pszichológus is mondta,) hogy a jó kapcsolat valódi titka, hogy elfogadjuk, hogy nem minden problémának van megoldása. Elfogadjuk, hogy van ami "olyan" és kész. Azt gondolom, hogy ehhez viszont először meg kell próbálni megoldani, és el kell jutni arra a pontra, hogy ennek nincs megoldás. Oké, akkor együttélek vele, de már megnyugodva abban, hogy a megoldás az elfogadása.

Érdekes volt az a tréningen, hogy olyanok is voltak, akik jó házasságban élnek. Mégis azt mondták, hogy eljöttek egy tréningre a jobb komunikáció, jobb megértés, a mégjobb kapcsolat érdekében.

És érdekes volt beszélgetni olyannal, aki elmondta, hogy gyerekkora óta milyen szorongásokkal és kényszerekkel küzd, hogy rendszeresen szed gyógyszert, hogy egyáltalán élni tudjon, de sosem gondolta, hogy terápiára kéne mennie. Őszinte értetlenséggel nézett rám, hogy miért kéne?

És emlékszem olyanra is, aki azt mondta, hogy majd ő megküzd a saját démonaival. Hát, azóta is küzd velük. :(

De visszakanyarodva az elejére, tényleg azt gondolom, hogy valóban bedarál minket az élet, és többnyire nem jól szeretjük egymást, aztán van rá mindenféle mondás, végül az egymásra sokasodó kompromisszumokból, fájdalmakból és rossz megoldásból az egyik vagy mindkettő ki akar törni. Nincs visszaút. Nagyon egyedi, amikor valaki azt mondja, hogy veled ez a társkeresés le van tudva, én mostantól téged úgy kezellek, hogy az életem másik fele vagy, és amit magamért megteszek, azt megteszem érted is.

őőőő.... a legtöbb ember nem teszi meg magáért sem azt, amire szüksége van.

[csacskamacskamocska]

Nem sok időm van tépelődni

de azért nem hagyom abba (:D :D :D) Vannak közhelyek, amiknek a felbukkanása szokott zavarni, azokon elgondolkodom néha (és persze, magam is gyártok és terjesztek közhelyeket ¯\_(ツ)_/¯, de ezzel legyünk elnézőek, sok munka van bennük 😁 )

A TÜKÖR

Azon gondolkodtam el, hogy azok az emberek az egyetlen és valójában legjobb tükrök a számunkra, akik nem szeretnek minket. Bár tévedhetnek és túlozhatnak, mégis ők azok, akik a szemünkbe vágják azt, amit azok, akik szeretnek, azok nem fognak. Azt, hogy sallang nélkül milyennek látszunk mások szemében. Akik szeretnek, azok a szeretet vagy a szerelem torzító szemüvegén keresztül néznek minket. És gyűjtjük is magunk köré őket, hogy emeljenek, megerősítsenek. Szinte kivétel nélkül mindenki elutasítja és kitiltja maga körül azokat, akik kritizálják vagy nem a legszebb, legjobb oldalukat tükrözik vissza.

Volt egy gyakorlat egy tréningen (lehet, hogy már meséltem), kaptunk/választottunk egy nekünk tetsző kavicsot, majd a legrosszabb tulajdonságainkat kellett számbavenni, aztán a kaviccsal együtt jó messzire elhajítani. Én nem csináltam meg a feladatot. Tudtam, vagyis úgy éreztem, hogy ez komolyabb annál, hogy blabla szerintem ilyen vagyok meg olyan, dobjuk el, kész. El akartam gondolkodni, hogy milyen vagyok igazán. Mi az ami másoknak ellenszenves vagy akár kellemetlen. Amitől igazán meg kéne válnom. A kavics amúgy most is velem van és mindig, és bár eltelt a tréning óta több hónap, még mindig forgatom magamban. Nem a rosszhoz ragaszkodom, inkább azt szeretném, ha igazi mélysége lenne ennek az eldobós rituálénak.

Van persze a tükörnek egy olyan része, hogy Ő/a másik ember a saját életén átszűrve lát minket valamilyennek. Vagyis nem biztos, hogy objektíven igaza van. (és mi a saját életünkön átszűrve látunk másokat, vagyis nekünk sem biztos, hogy igazunk van)

A tréning után pár héttel volt egy találkozó. Több dolog idegesített a találkozóval kapcsolatban. Ellentmondásos érzéseim voltak, nem akartam ott lenni, nem érdekeltek, akik ott voltak, volt az egésznek valami olyan hangulata és jellege, amiben nagyon nem akartam otthon érezni magam. A "nem akartam" a jó szó. Úgy éreztem, hogy nem az én világom valahogy valamiért. És megtapasztaltam, hogy hogyan viselkedem, amikor nem vagyok a helyemen. Borzasztó volt. Borzasztó voltam. Még visszaemlékezni is borzasztó.

Hogy a megoldás az, hogy ne legyek olyan helyen, ahol nekem nem otthonos vagy valami másik túlélési stratégiát válasszak az ilyen helyzetekre a harsányság, szélsőségesség, különcködés helyett -- komolyan nem tudom. Bár az utóbbi tűnik a jó megoldásnak, csiszolódjak, változzak, javítsak a minőségemen, de közben ez támogatja azokat a dolgokat, amiben azért nem véletlen, hogy nekem nem otthonos. Nem otthonos, mert nem minőségi. Pl én nem igazán érzem jól magam olyan tábori körülmények között, ahol a kevés mosdótól a koszos pohárig, az élet minden részét tolerálnom kell. Van, aki imádja, hogy eleresztheti fülét farkát, de nekem ez nem pihentető. Na mindegy is, ez egy másik történet, amikor szintén nem éreztem magam otthonosan, bár nagyon igyekeztem.

Elmesélem még egy frusztrációmat, aztán megyek dolgomra. Folyton engem tolnak előre, bele a nehézségekbe, a kellemetlenségekbe. Beszélj vele te, írj neki te, kérdezd meg te. Nincs kimondva, de konkrétan fizikailag a hátam mögé sorolódnak be emberek, mondjuk, ha egy boltban meg kell kérdezni valamit. Ám, amikor már megkérdeztem, akkor a hátam mögül belebeszélnek, úgy, mintha ők az adott dologban okosabbak lennének vagy tudták volna előre, hogy mi lesz a reakció. Így nagyon kellemetlen és kényelmetlen helyzetek jönnek létre. Főleg mert én igyekszem kedvesen és együttműködően kommunikálni. Vagyis inkább megkérni az eladót, hogy hátha, hátha van mégis megoldás, és nem egyből háborogni. De valójában a kellemetlen helyzetek nekem is kellemetlenek, mint bárki másnak. Megkérdezni valamit, amihez nem értek, aztán elviselni a lekezelést, változtatni rajta és együttérzésre majd együttműködésre változtatni a dolgokat, nekem is gyomorgörcs, én sem szeretem csinálni. Nyilván nem lenne frusztráló, ha utána lenne valami olyan, hogy "hű, ebben te olyan jó vagy" vagy egy "bocs, hogy mindig téged tolunk előre, de neked ez jobban megy" vagy valami. De nem. Én pedig egyre jobban szorongok ezektől a helyzetektől, mert feláldozhatónak érzem magam. Amúgy ez az egyik nehézsége annak, ha egyedül élsz. Senki nem mondja, érezteti, hogy nem vagy feláldozható.

[csacskamacskamocska]

Egy hónapnyi tanulság

Ha a frusztráció az alapállapotod, akkor csak veszekedve, hadakozva tudsz beszélni. Ha lusta vagy, akkor mindig van ötleted, indokod, hogy miért ne csinálj semmit. Végső megoldásnak bármikor lehet migréned. Ha folyton támadnak, nem tudsz együttműködően gondolkodni. (ha valaki mindig védekezik, mindig támadva érzi magát, vajon hány év után vész ez el egy új kapcsolatban? Érdekelne ennek a pszichológiája) Emberek tudnak úgy együtt élni, állítólag elégedetten, hogy az ágyon kívül nem érnek egymáshoz, se testileg, se lelkileg, mégis azt mondják, hogy ők szövetségesek. A passzív agresszív viselkedés egy újabb formáját fedeztem fel. Látsz valamit, mondjuk egy kéményt az út szélén. Utánanézel a neten, de nem mondod el, hogy hú az egy téglagyár, ez meg az a neve, tök érdekes, 1450 óta működik, hatvan országba szállít, és az internet szerint ott dolgozik Rozika a szomszéd felesége is. Neeeem. Hanem legközelebb azt mondod, hogy a Kokkopocco felé menjünk. -- Hogy merre???? -- A kokkopocco felé. -- Az mi? -- A téglagyár aminek a kéménye 1450-ben épült, a szomszéd felesége is ott dolgozik. -- Aha, de hol van? És nekem ezt honnan kellene tudnom? Erre lehet mondani valami lekicsinylőt vagy bármit, ami arról szól, hogy ő okosabb, tájékozottabb. Semmiképpen sem olyat, ami barátságos és arról szól, hogy olvastam, érdekes volt, beszélgessünk róla milyen izgi az ilyesmi, nézzük meg. Szóval, hivatkozz evidenciaként dolgokra amiről biztosan tudod, hogy csak te tudod. Egészen remek frusztrációt lehet belőle teremteni másoknak.

Nem bírom, ha mellettem veszekszenek. Annyira nem bírom, hogy világgá tudnék menni. Kedvem lenne kiszállni a kocsiból vagy felállni az asztaltól vagy kirohanni, elmenni. Mindegy, eldöntöttem, hogy azt a szerepet játszom, hogy bocs, de engem ebbe nem lehet bevonni. Amikor bármelyik rámnéz, hogy UGYE??? hogy a másik veszekszik, én közlöm, hogy engem nem tudtok behúzni, bocs. És kanalazom tovább a levesemet. Van nekem véleményem, de nem éri meg nekem, hogy asztalt borogassak. Nem az én dolgom felnőtt embereket neveljek vagy terápiázzak vagy mediáljak. Hiszen nem fáj nekik az ahogy élnek. Nem ismernek mást.

Kiderült számomra, hogy mi az amit nagyon rosszul viselek. A váltásokat. Az érzelmi stabilitás hiányát ami bennem megjelenik. Mondjuk a "kiderült" az olyan, mintha nem tudtam volna eddig is. Anyám csinálta ezt. Egyik pillanatban tündér, cuki, vidám, odaadó, együttműködő, majd egyetlen perc alatt borult minden és széttört a meghitt hangulat, veszekedés, kritika, számonkérés, ami miatt ő rosszul lett, ami az én bűnöm volt. Hogy mit tettem, azt nem lehetett tudni. Folyton féltem, hogy mit tettem. Olyan mélyen vésődött ez belém, hogy csak olyan kapcsolatban tudnék jól működni, ahol valami derűs, bölcs nyugalom van. Tulajdonképpen így baszódik szét az ember felnőtt élete meg a párkapcsolatra való alkalmassága. Hogy a nyugalom végül többet ér, mint a hiány ami miatt nedvesre sírja a párnáját. Nem kell a csókod, az ölelésed, nem kell a figyelmed, se a vidám percek, se semmi, csak nyugalom legyen és ne legyenek a pofonszerű érzelmi váltások. Igen, azok olyanok, mint egy pofon.

Jézusom mennyire rossz belegondolni is, hogy valaki mellettem folyamatosan gyártja a problémákat, lekicsinyli a megoldásokat, káromkodik, mindenen feszül és közben azt mondja, hogy nincs semmi, minden oké -- mert neki ez így normális. Hogy sosem mondja, hogy nézd ezt a tengernyi sokféle gyönyörű zöldet, nézd, ezt a BÁRMIT amiben örömét leli a szemem, a lelkem, vagy éppen a testem. Hát milyen jó élni most ebben a percben. És amikor legközelebb megteremted ugyanazt, hogy neki jó legyen, akkor azt mondja, mi a fasz ez a romantikus hülyeség vagy azt mondja, hogy sosem mondta, hogy neki ez jó. Ezeknek az embereknek a macskás giffeken kívül sosem jó semmi stabilan.

Na mindegy az egész, én így maradok egyedül, mert nekem meg jó nézni ki a fejemből a tájra, és jó, ha nem beszélnek hozzám, mert úgy sem értenek, mert amúgy tényleg hihetetlen faszságok vannak a fejemben, amin én jól szórakozom, de másokat fáraszt. Vagyis jól szórakoznak, csak nem akarják azt mondani, hogy jól szórakoznak, mert annyira más ez, mint amin ők gondolkodnak.

Én sem szeretem furának érezni magam, de ha ez jutott, ez jutott.

Egy néni, egy ismerősöm nagynénje most halt meg 102 éves korában. Harminc éve süketen és vakon élt. Még 3 évvel ezelőtt diólikőrt készített ajándékba a rokonoknak. Mert amúgy ellátta magát, tett vett, megcsinált mindent. Mekkora kibaszott nagy lelki béke lehet abban az emberben, akit így bezár az élet és nem hogy nem őrül bele, de teszi a dolgát és éli az életét. Na ez. Ez tetszik nekem.

[csacskamacskamocska]

Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat! Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet! Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat! Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet! Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat! - Charles Reade

Vajon ez visszafelé is igaz? Ha elégedetlen vagy az életeddel, akkor szar a jellemed, hülye szokásaid vannak, nem megfelelő dolgokat teszel, rossz dolgokról beszélsz és nem jól válogatod meg a szavaidat? 🤔

Mondjuk, én elégedett vagyok az enyémmel, csak úgy általánosságban kérdezem.

[csacskamacskamocska]

Érzelmek póráz nélkül

Az a gyanú merült fel bennem, hogy a szorongások alapja talán az lehet, hogy vannak emberek, akik nem tanulják meg kamaszkorukban kezelni az érzelmeiket. Nem lesznek jó vagy legalább közepesen jó rutinjaik hanem vagy semmilyen sem lesz vagy teljesen rossz megoldásokat alakítanak ki. Valószínűleg ez a környezet "bűne". Az egész onnan jött, hogy van egy barátom, egy értelmes, jólkereső, családos ember, annyi szorongással, mint égen a csillag. Érettségi előtt kezdődött nála a dolog, azóta szed gyógyszert, amit időnként abbahagy, de pl külföldi utazások előtt szép módszeresen, hetekkel, hónapokkal korábban elkezdi szedni, hogy amikor utazik, rendben legyen, aztán besokall, hogy az élete a gyógyszertől függ és abbahagyja, leszokik, és szarul lesz inkább. Olyankor az élete a szorongásaitól függ. Hát ezen gondolkodtam, hogy hogyan állandósulhat a szorongás egy életre. Senki sem szeret szorongani, senkinek sem jó, miért szorong mégis egyre több ember és miért nincs kiút belőle.

A kamaszkor az, amikor mindenkiben érzelmi zűrzavar van. Tombolnak a hormonok, az ember felnőttnek érzi magát, de valójában egyik válságból a másikba esik. Legtöbbünket ér valami jó kis szerelmi csalódás is, de ott van a kamaszkori depresszió, a borderline tünetek amire jellemző, hogy hol meg akar halni, hol meg turbóra kapcsol, szétszakadás érzés, bizonytalanságok és közben az, hogy bármire képesnek hiszi magát és akarja is a bármit is. A szorongás nem egy megoldás egy problémára, hanem a félelem maga egy probléma érzelmi viharától. És aztán persze a félelem a félelemtől, az érzelmi kényelmetlenségtől. Kamaszként, akárhogyan is ellenkezünk a szülőkkel, azért az ő visszajelzéseik és az életük mintája ami meghatároz minket. Kurvasok negatív minta nagyon ritkán eredményez valami jót. Nem csak az negatív minta ahogy a szüleink kezelik a saját érzelmi feszültségüket, hanem az is ahogyan másokra reagálnak. A rossz megoldásokkal élő emberek többnyire leszólják a jó megoldásokkal élő embereket, míg a jó megoldásokkal élők tolerálják a szorongókat. De többnyire a szorongás alapja egy elakadás, egy megtorpanás, egy félelem a kiszolgáltatottságtól. Mintha a saját érzelmeink morgó kutyaként fordulnának ellenünk.

Felnőttként terápiára járva kinőjük, megdolgozzuk a szorongásainkat, a félelmetes helyzeteket (amik néha nem is helyzetek, csak egy villanásnyi reakció) kezelhetővé válnak. Vagy maradunk benne és másokkal oldatjuk meg a szorongásainkat, az identitásunk részévé tesszük. Másoknak kell alkalmazkodniuk. Alig ismerek valakit, aki ne érezné magát kellemetlenül amikor bemegy egy étterembe vagy bárba, és keresi azt, akivel találkozója van. Csak a filmekben olyan egyszerű és kényelmes ez, a valóságban rémes. (nem látod meg rögtön, állsz középen, úgy gondolod, mindenki téged bámul, hogy mit forgolódsz, mi van, ha nem is jött el, leülj vagy kimenj, és mi van, ha csak nem látod, de ott van -- ezek pillanatok alatt futnak le az emberben, de engem pl a víz kiver ezektől a helyzetektől.) Mi kellett volna, hogy ne szorongjak az ilyesmitől? Brutális mennyiségű magabiztosságot kellett volna tanulnom. Olyanokat, hogy ki nem szarja le, hogy mit gondolnak meg azért vannak ott, hogy engem kiszolgáljanak, meg nem engem ér veszteség, ha valakit nem találok, hanem azt, aki nem találkozhat velem. Végül azt a megoldást építettem ki, hogy új ismerősökkel nem hozok létre ilyen helyzetet hanem inkább nyílt színen találkozom még az is feszkós, a régiekkel meg megvan az a kapcsolat, hogy bemegyek, nem látom, felhívom, legfeljebb röhögünk, hogy ott van az orrom előtt. De ez már egy bizalmi kapcsolat. Megoldottam, hogy a helyzettől való szorongás ne gátolja az életemet. De a valódi megoldás az lenne, ha nem szoronganék ilyen hülyeségen meg semmitől.

Na de nem is rólam szól ez, hanem van egy barátom, akinek kamaszkora óta vannak brutális szorongásai. Úgy tűnik, hogy egy csokor szorongásból válogat és az életét alapvetően meghatározza, hogy mostanra inkább magára zárta az ajtót, hogy ne érjék azok a hatások, amik miatt szorong. Konkrétan kizárta az életet az életéből, mert így egészen jól elműködik. De, ha közelről nézed, látod, hogy semmilyen, de semmilyen érzelmet nem tud a helyén kezelni. Nem olyasmire kell gondolni, hogy szerelem vagy kötődési probléma, most nem ez van a fókuszban, hanem az élet minden része. Dühöng, feszült, ha a gumicukrot máshova teszik a boltban, ha más emberek bármiféle hatást fejtenek ki rá, ha megoldandó problémák lépnek fel, legyen az akár az, hogy mi legyen az ebéd. Folyton azt érzi, hogy "neki kell megoldani" a dolgokat, amikor csak egy döntést várnak tőle. Tejbegríz vagy tejberizs? Hat óra vagy nyolc? Kék vagy fehér? (A döntési helyzetek persze válthatnak ki szorongást, ha valakit utána minden alakommal lebasznak és azt éreztetik vele, hogy rosszul döntött vagy a döntését valójában figyelmen kívül hagyják.) De a legjellemzőbb, hogy a problémák megoldódásának nem tud örülni. Nincs felszabadultság érzés. Ami normális működés lenne, az nincs: Probléma->szorongás->megoldás->öröm/felszabadultság És ennek lenne a következménye, hogy az ember egyre jobban tudatába kerül, hogy a problémák megoldhatóak, az érzelmek jönnek-mennek, és az irányítás mindig az ő kezében van. Meg tudja oldani és tudja uralni a őt érő hatásokat (és nincs érzelmi inkontinenciája sem) és majd a végén lesz örülés/jutalomérzés. De csak egyetlen élmény állandósul számukra, hogy az érzelmek azok rémesek amikor jönnek és körbenyargalnak. Folyamatosan morognak, folyamatosan szentségelnek, folyamatosan feszkóznak és kritizálnak, és tolják kifelé a negatív érzelmeket, amiket nem tudnak kezelni. Az ismerősöm, harminc éve jár pszichiáterhez havonta, párhavonta. A pszichiáter meghallgatja, kicsit beszélgetnek, aztán felírja a gyógyszert. Járt terápiára is, de mivel a terapeuta csak azzal tud dolgozni, amivel a páciense is akar dolgozni, nagyon nem jutottak semmire. Kevesen merik felborítani az életüket amikor már olyan jó kis álmegoldásaik vannak. Sokan szabotálják a saját életük változását. A rossz beidegződések egy idő után teljesen jónak tűnnek, sőt, annyira nincs fogalmunk róla, hogy egy álmegoldásban élünk, hogy a szar megoldásokon keresztül és ahhoz mérünk másokat.

[csacskamacskamocska]

Ha valódi tudathasadásom lenne

Akkor könnyebb lenne :D Néha már magam sem tudom, hogy kinek mit mondhatok. Egy barátom szerint a barátokról pletykálni barátokkal az tökre rendben van. Nekem kényelmetlen érzést okoz. Végül nem mondom, hogy mi feszít, akkor viszont én hordom el a szart. Többnyire úgy döntök, nem méltó hozzám. Ami nem méltó hozzám, azt nem kell csinálnom, nem is teszem.

Ha valódi tudathasadásom lenne, lenne egy személyiségem, ami férfi, mélázva áll a szerszámok között a Praktikerben, az ideje nagy részét a műhelyében tölti, motoz, pakolgat, nem feltétlen végez érdemi munkát, inkább csak piszmog egyedül, de ha valamit megcsinál, azt is szereti egyedül, hogy ne látszódjon, ha elbénáz valamit. A lényeg, hogy a vége jó legyen. Sosem áll le vitatkozni más férfiakkal és némileg fél a nőktől. Viszont, ha elkezd valamit, akkor nem adja fel akkor sem, ha a feladat erőben és tudásban sokkal nagyobb nála. Birtoklási vágya a szerszámaiban jelenik meg. Konoksága mérhetetlen. Nem tud pihenni, helyette szöszmötöl valami szarral.

Lenne egy személyiségem, egy díva. Sértődékeny, a kritikára érzékeny, elismerésre és sikerre vágyó, szórakoztató, kicsi frivol. Akinek az öltözője mindig zárva, kopogni kell és megvárni a jelzést, hogy beléphetsz, nehogy meglásd amikor fáradtan támaszkodik az asztalon és nézi magát a tükörben, hogy bazmeg, ebből ma mit fessek és pontosan minek? Szerelmet vár, de csak menekülő férfiak kopognak.

Lenne egy kamaszlány, együtt bagózik és iszik a többiekkel, művészeti suliba jár, festő, naggggyon laza és nagyon ért a művészethez, csak még nem elég tapasztalat, de ha jól megtépázza az élet, talán lehet belőle értékes alkotó, csak annyira jól él, hogy keresnie kell a bajt, mert nincs elég fájdalma az alkotáshoz, még nem állt tótágast eleget. Szeret szexelni meg a szerelemmel babrálni.

Lenne egy nagyszemüveges rövid hajú, többnyire a fűben heverő, vagy valami vízben ázó, nagyítóval nézelődő, többkilós természetbúvár könyvekkel felpakolt fiatal nő, aki az állatkertben segédápolóhelyettes, éhbérért dolgozik, és túl kedves ahhoz, hogy a tudásához megfelelő munkát kapjon.

Egy pszichológus, aki folyton szorong, picit kényszeres, kicsit depressziós, és mindez csak akkor elviselhető, ha más baját hallgatja és másnak keres megoldást. Hosszú haját lazán feltűzve hordja, kinyúlt nagy pulóverben jár, és mindent, de tényleg mindent tud, aztán egy nap öngyilkos lesz.

A bohóc. Nem tudja komolyan venni a dolgokat, ismerve az idő múlását és a dolgok állandótlanságát és az emberek állhatatlanságát. A viccei mindig komolyak. A díva legjobb barátja. Bármikor szervez egy játékpartit. Amúgy Coulrophobiás.

Anya csak ritkán bukkan fel, a sírás, a panasz, a káosz aktiválja. Kávét tesz eléd, megetet, gondoskodik róla, hogy ne felejtsd el a dolgokat, biztosít róla, hogy nem vagy egyedül, nagyon barátságos és megértő, de nincs ereje, se hatalma, csak együttérzése.

A királynő. Egy mind felett. Félelmetes erővel bír. A világ minden része őt szolgálja, a jó és a rossz is. Ismeri a dolgok összefüggéseit és működését. Jóindulatú, de kérlelhetetlen. Nyugodt és választékos. Csak királyok értik. Csak nekik társ.

Mindnek azért nem lehet saját blogja :) :)

[csacskamacskamocska]

Nyakatekert álom

Egy pasi óvatos ismerkedésként, mintegy véletlenül megfogta a fenekem. Meglepődtem. Álmomban lefutott a gondolataimban, hogy ez bár véletlennek tűnik, de ez nem véletlen. Megnéztem magamnak a faszit "azzal" a szemmel és csak arra emlékszem, hogy magasabb volt nálam és jó volt a kisugárzása. Haladjunk akkor --- gondoltam álmomban.

Furcsa, gyönyörű színű kerámialapokkal lefedett sírok voltak egy temetőben. A sírok végén a kerámialapokat fel lehetett emelni és mindenféle ajándékokat rejtettek oda a látogatók. Minden ajándék kicsike mázas kerámia dolog volt, szintén gyönyörű mázakkal. Éppen rabolgattam az egyik sírt, ami nem volt bűn, inkább csak illetlenség, amikor jött egy ázsiai nő a gyerekeivel és nagyon lehordott (valójában nem értettem amit mondott), de az valahogy kiderült, hogy ő szokta ezt a sírt rabolgatni és nagyon fel van háborodva, hogy elszedem előle a cuki macska meg kutyafigurákat. Felvettek valami művészeti suliba, de közben állásajánlatott kaptam egy régész társaságtól, aminek a fenékfogdosós pasi is része volt. (semmi közöm a régészethez, de egy ilyen témájú regényt olvastam elalvás előtt) A pasik egy sátras, kempingszékes kecóban laktak és műanyag ásókkal régészkedtek, aminek színes csillámok lebegtek a nyelében. Mentem a barátnőmmel a művészeti iskola felé, ahova jártam, amikor is megláttam egy volt szerelmemet. Felnevettünk, hogy áááá, hiszen ez xy, hogy vonszolódik. Nagyon felszabadultan nevettem, hogy valóban, hogy vonszolódik. Elmentünk mellette, nem is köszöntem neki, de még hallottam, hogy a pasi azt mondja hangosan, hogy de hülyén röhögök. Hát ez szívenütött, de az is szívenütött, hogy még mindig szívenüt, teljesen összezavart a dolog, úgyhogy már az iskolában a termet sem találtam meg ahol amúgy vizsgáznom kellett volna. Csak bolyongtam a suliban, benéztem termekbe, egyik se az enyém volt, végül úgy döntöttem szarok bele az egészbe és csak mentem az utcán, és mentem és mentem és valamikor felébredtem.

[csacskamacskamocska]

„Nem az számít, aki hajnali kettőkor gondol rád, amikor egyedül van a szobájában, és nem jön álom a szemére. Hanem az, aki délután háromkor hiányol, miközben a barátaival nevet, és egyszer csak arra gondol: ‘Bárcsak itt lennél.’ Mert hiányozni bárki tud a magány és az unalom pillanataiban. De ha valaki a legboldogabb perceiben is rád gondol, mert veled még szebb lenne a nevetés… na, az már valami egészen más. Az igazi."

Charles Bukowski

GYŰLÖLTEM azt az érzést, amikor valaki hiányzott akkor is amikor másokkal voltam. Szerettem volna csak hajnali kettőkor unalmamban írogatni és soha nem várni a választ. Szerettem volna találkozókat lemondani, szerettem volna azt kérdezni, hogy kicsoda? Kiről van szó? Jaaaa... őőő... jaaaa.... de hát az egy hülye! És a rosszalló pillantások hatására, azt mondani, hogy jó, nem hülye, csak egy fasz. Meg, hogy nem érdekel. Szerettem volna elfelejteni meghívni. Szerettem volna valaki mást szeretni.

Eh, inkább mesélek mást. A "nem az én dolgom" egy érdekes mondat. Mostanában sokat mondogatom, amikor kényszert érzek, hogy valamiben kifejtsem a véleményem. Nem kell, nem az én dolgom meghazudtolni valakit vagy ráébreszteni dolgokra, ha úgy sem tart ott, vagy felhívni a figyelmet ellentmondásra. Nem az én dolgom. Nem az én dolgom, hogy parttalan vitával éltesem a figyeleméhes embereket. De a nem az én dolgom ott is működik, ahol más helyett dolgozom. Ez sokkal nehezebb. Mondjuk nem elpakolni más hanyagságát. Az rohadt nehéz.

Mi az én dolgom? Kitalálni és megcsinálni dolgokat. Ez biztos. Örülni azoknak, akik velem tartanak. Megbecsülni őket. Nyugalmat, biztonságot, stabilitást, rendezettséget teremteni a környezetemben, mert, ha én jól vagyok, akkor tudok támasz, társ, barát lenni. (bár ezek férfias erők, és kedvem lenne hozzátenni, hogy szépséget, vidámságot, gyengédséget, játékosságot, de véleményem szerint, nyugalom, biztonság, stabilitás nélkül a többi nem él meg úgy, hogy mindkét embernek vagy többeknek jó legyen) Óvatosan bánni az erőimmel, az élceimmel, a feszültséglevezetéssel. Barátságosabbnak, figyelmesebbnek lenni az összes élőlénnyel. Ez nem egy megérkezett állapot. Nincs olyan. Ez egy folyamatos meló, ami persze egyre könnyebb. Néha meg eltéved az ember, mert azt hiszi, hogy valakit meg kell menteni vagy benéz dolgokat, áldozatul esik manipulációnak, vannak kanyarok és az is tök normális. De azért nem baj, ha van egy ilyen vezérelv. :)

[csacskamacskamocska]

tologatni a dolgokat a fejedben

Nem nagyon ismerek senkit, akinek élete nagyobb részében lett volna ideje arra, hogy azzal foglalkozzon, hogy a kis madzagokat kötögesse össze az agyában, meg tologassa a kis bábukat ide-oda, hogy feltérképezze kivel milyen a viszonya, kit hogy kezeljen. Ez a baj, hogy az öregek bölcsebbek, de nem is hallgat rájuk senki, meg nincsenek is benne a sodrásban. A fiatalok tele vannak energiával, új ötletekkel, rácsodálkozásokkal, de nincs élettapasztalatuk, és csak ritkán van rálátásuk a saját végtelen lehetőségeikre. Legalább abban, hogy mit tudnak és mit nem tudnak könnyen változtatni a gondolkodásmódjukban.

Vannak kulcsszavak, amiket kerülgetünk. Bántalmazás, elhanyagolás, közöny, önzés, manipuláció. Pedig, ha bepattintjuk a helyére, hirtelen minden összeáll. És vannak dzsoli dzsóker szavak, narcisztikus, pszichopata, hülye fasz/hülye picsa, őrült, ami nem késztet önismeretre, bárhova jó, akár több helyre is ahol valami nem kerek.

Vannak nagyon jó technikák, de mind időigényes. Egyszerűen rengeteg idő újrahuzalozni az agyunkat, megváltoztatni a szokásainkat. Nameg a környezet utálja a változás.

Tegnap álltam a konyhában és egy hirtelen ötlettől vezérelve kitettem pár embert a konyhaasztalra. Két műanyag akasztó, egy beltéri csengő és egy műanyag kupak játszott. Rögtön ki is derült, hogy a beltéri csengőnek annyira nincs köze a többiekhez, hogy nagyon. Álltam ott, kicsit próbálkoztam közelebb tolni a csengőt a műanyag akasztókhoz, de ettől se lett köze hozzájuk.

Vicces, hogy egy ilyen miért simítja ki az ember lelkét. Magának ezzel nincs dolga -- mondaná a pszichológus. És ez remek.

Álmomban egy szerelmemmel beszélgettem. Arról, hogy mi történt vele, hogy miért változott meg. Közösen próbáltuk összerakni azt az embert, akit szerettem. Felkaptunk részeket, emlékeket, és ragasztgattunk. De nem nagyon akart összeállni egyetlen emberré. Azt kérdezte, hogy szerettem-e vagy ragaszkodtam. És elkezdte magyarázni, hogy a szeretet azt szereti, amilyen. ��s én szeretem-e azt, amilyen. Azt hiszem, nem szerettem, hogy folyton kiderült, hogy nem olyan.

Aztán az álom miatt a ragaszkodáson meg a szereteten gondolkodtam. Hogy vannak barátaim, akik rettenetesen fel tudnak baszni. És olyankor egyáltalán nem szeretem őket. És hiába mondja a pszichológia hogy ez tökre rendben van, engem mégis megijeszt. Azon gondolkodom, hogy el kell döntenem vagy szeretem, vagy nem. De éppen nagyon nem! :D És magamban elkezdem mondogatni, hogy azért ilyen meg olyan jótulajdonságai vannak, de közben a fejemben az dobol, hogy baszódjon meg baszódjon meg. :D :D Aztán eltelik valamennyi idő, pár óra, pár nap és csak egy sóhaj marad. Hát igen, XY az lusta mint a dög. Ráadásul azzal untat, hogy a Fiat ilyen meg olyan nem lehet nagyobb mint a másik Fiat mert ugyanaz az alváz... és én meg dühöngök, hogy miből gondolja, hogy engem ez egy picit is érdeke és miért nem veszi észre, hogy nem érdekel és ha szólok, hogy nem érdekel, miért mondja még mindig? Mert ő csak ebben tud jobb lenni. Azért. Mert minél kevésbé érdekel, annál jobban érzi, hogy ebben ő jobb. És szüksége van rá. Mert amúgy meg nyomorultul érzi magát. Ekkor megsajnálom. Legszívesebben megölelném. Mert annyi jó tulajdonsága van, csak soha nem szánt rá időt, hogy csengőket meg műanyag akasztókat tologasson a konyhaasztalon. Nem hisz benne, hogy neki attól jobb lenne az élete. Néha vannak emberek, akiknek érezhetően jó velem. És nekem is jó velük. Mégis el kell tolnom magamtól, hogy másvalakinek ne legyen rossz. :/ Ha semmi se történik, ha egymáshoz se érünk, akkor is lehet valaki másnak rossz. Nem éri meg.

[csacskamacskamocska]

Fáradtan

Én nem tudom, hogy van-e olyan, hogy egy kapcsolatból az ember nem fáradtan kerül ki. Amíg emel, amíg ad, addig tölt. Amikor már nem, mindegy miért nem, hogy erőlködés vagy védekezés vagy düh vagy sírás, de kimerítő, fárasztó. Olvastam Müller Péter sokadik írását, és többnyire keletkezik bennem valami ellenérzés. Igen, a szar kapcsolatok amiben nem szerettek vagy nem jól szerettek, azok kimerítőek. Vannak amik el is torzítják az embert és még hosszasan nem tud önmaga lenni. De baszki, már a kapcsolat elején sem volt az ember teljesen jól. Már kamaszkora óta nem volt teljesen jól. Az egész élet folyamatosan kimerítő. Engem pl totál leszívnak azok a dolgok amiket utálok csinálni. Ügyintézés. Már a gondolatától is kimerültnek érzem magam. Ha egyetlen percre leveszem a figyelmem arról ami jó, puff, kimerültnek érzem magam. Ez nem a kapcsolat hibája. Amúgy persze, a szar kapcsolat rohadtul kimerítő. De kapcsolaton kívül is folyton akar valaki valamit az embertől, hát az rettenetesen fárasztó.

De azért írok erről a kimerülésről mert valami zavart a Müller Péter szövegben, és már nem először. Keresem azt a finom egyensúlyt, ami megmutatja, hogy minden szar kapcsolatot két ember hoz össze. Hogy e nélkül a (mélyen megélt) tudás nélkül semmilyen kapcsolatot nem ítélhetünk meg. Fáradt, fáradt és kimerült az ember mert kívülről vár valami jót. De semmi sem elég, amíg belül nincsenek elrendezve a dolgok. Erre mondja a pszichológia, hogy lyukas vödör. Hordhatod, hordhatod bele a jót, de szétfolyik. Félelmek, gátlások, dühök, fájdalmak torzítják az embert és annyi szar beidegződés, hogy tényleg nem alkalmas egy ideig arra, hogy normális kapcsolatot alakítson ki. De a feltételezés, úgy tűnik, mindig az, hogy eleve normális volt és van egy normális működés amihez majd gyógyultan visszatér. Pedig a legtöbbünknek nincs normális működése. Egy illúziókkal megspékelt ezt akarok meg azt akarok működése van. Vagy egy erőltetett idealizált séma, amiben sosem volt önmaga.

Vannak persze tök normális emberek, meg sokan annak látszanak és leginkább remekül előadják az interneteken, hogy mennyire tökéletesek, ha párkapcsolatról van szó.

A másik ami foglalkoztatott az, hogy a fogadj el olyannak amilyen vagyok, hát arról is kiderült, hogy egy elakadás. Pedig mennyit mondjuk, hogy olyan kapcsolatot szeretnénk, amiben elfogadnak olyannak amilyenek vagyunk. És? És aztán később? Vagy mindig olyanok maradunk? Nyilván nem. Fogadj el és fogd be a szád! Ilyen vagyok. Kuss, én így szállok le! Azért elfogadni azt, hogy mindketten változunk, az sokkal nagyobb kihívás. Akartam jobb lenni. Sokkal kevesebb hibámat ismertem, mint most. De a bizalom része volt, hogy azt gondoltam, hogy a másik jót akar nekem. Mármint, érted, "szeretlek, de tudom, hogy jobban éreznéd magad a világban, ha ezt vagy azt változtatnád, finomítanád". És én is. Nem fog jól esni a kritika és talán napok is kellenek mire feldolgozom, de akarok hinni benne, hogy nem rosszból mondod. Aztán ez az érzés kurvagyorsan elveszett és csak kapkodtam utána.

Azon szoktam vigyorogni magamban, hogy az a szar ebben a blogban, hogy a valós önismeret a sok szarral kevésbé teszi az embert vonzóvá, mint egy fellengzős magamutogatás. Látszólag nem éri meg. Smink nélkül ilyen ez. :)

[csacskamacskamocska]

Tűsarkúban otthon

Ez a mondat azért is fogott meg, mert van a szexnek az a része ami mindig is foglalkoztatott. A napokban olvastam egy szexológustól egy mondást, hogy a nő nem azért vesz fel csipkebugyit, hogy megbasszák, hanem akkor vesz fel csipkebugyit, amikor érzi, hogy a férfi meg akarja baszni. Szóval ez a rész mindig foglalkoztatott, hogy hogy kerül a tűsarkú az ágyba. Meg az is, hogy össze lehet-e törni jobban valaki szívét, mint ha felvesz valami szexis cuccot és a másik kiröhögi.

Nem veszi észre. Nem reagál. Szeme se rebben.

A férfiak mindig csak dugni akarnak, tartja a közhely, aztán valahogy mégis rengeteg nőismerősöm van, aki meg arról panaszkodik, hogy nem akarnak.

Szóval ez a szerelmi létezés ez azért egy játékféle amiben vagy részt veszel és akkor vérmérsékleted és személyiséged alapján, de érezhetően benne vagy, vagy egyszerűen sehogyan sem vagy benne. Az akarás és a kacérság is sugárzik. De mi van, amikor a másik nem vevő rá?

Az ember többnyire úgy gondolja, hogy, ha vonzalom van, a szexnek is működnie kell. De olyan ez, mintha azt gondolnánk, hogy ha van konyhánk, automatikusan lesz kaja is. Néha nézek nőket, hogyan fonódnak rá a pasijukra, ölelik, puszilgatják, fogadják a másik simogatásait, csókjait és csak nézek (persze nem feltűnően :D) és tudom, hogy pár napja még más valaki volt, akit ölelt. A gesztusok maradtak, a pasi cserélődött. Ők bárkivel tudnak játszani. Kiestél? Van másik. De látványra cukik, kedvesek, odaadóak és nagyon szexisek! Bármikor. Persze irigylem őket. Nekem csak a kedvesség megy.

Én ebben béna vagyok. Van az a rossz beidegződésem, hogy egyetlen visszautasító alkalom elég ahhoz, hogy többet ezt az arcomat ne mutassam. És alkalmazkodom. Ha nem szereti a nyilvános ölelkezést, nem fogom nyilvánosan ölelgetni, hogy jajj mucika ne légy mufurc. Nem verem az asztalt, hogy ha nincs szex, akkor le is út fel is út! Csekkolom, ha távolságtartó és még távolabb lépek. Elbarátkozom a dolgokat, mondta a pszichológusom. Nos, az esetek 99%-ában valóban. (meg túl fiatal, túl öreg, túl házas) Közbenmeg, annyira más amit a legtöbb ember mond a saját szexualitásáról, meg amit valójában tesz. Szeretjük magunkat sokkal szuperebbnek gondolni és láttatni, mint amilyenek vagyunk. Vagy tartózkodóbbnak, válogatósabbnak. Többnyire fogalmunk nincs valójában, hogy a másik ember hogyan élte meg a kapcsolatot velünk. A legritkább esetben őszinték. Hogyan is lehetnének, amikor maguk is sérülékenyek és félnek, hogy mit mondunk. Pedig ez lenne a normális. Ez jó, ez nem, ezt szeretem, ezt nem, de téged, téged szeretlek.

Múltkor egy ismerősöm mesélte a sztoriját. Háromszor feküdt le egy pasival, aki nagyon nem tetszett neki, de a pasi annyira nyomult, annyira akarta, hogy az ellenállhatatlan volt. De mivel a faszi egy hóhányó, nem folytatódott a viszony. A történet a sokadik mesélés után már úgy nézett ki, hogy neki mindig is tetszett az a pasi. Én meg csendben röhögtem magamban. Miért nem lehet azt mondani, hogy annyira kiéhezett voltam, hogy az ördöggel is lefeküdtem volna? Minek szépíteni a dolgot? Vissza az elejére... amúgy, a tűsarkúban otthon mondat arra vonatkozott, hogy otthon nem vagyunk mindig a topon, nem vagyunk mindig lobogóhajú, feszülővádlijú tűsarkús szépségek, ahogy a pasik se laposhasú, sármosmosolyú, belőtthajú macsók a nap 24 órájában. Nem csak szexuálisan, hanem úgy az élet minden területén otthon mamuszos vagy mezitlábas átlagok vagyunk leginkább. Ez igaz, csak az én fejemben az él, hogy van egy játék, amit ketten (vagy ahogy) játszunk és ez egy idő után független a megjelenésünktől mert létrejön egy szerelmi vakság ami arról szól, hogy az élmény amit létrehozunk, az nagyon jó nekünk. Mély, undi, malac, kicsiszolt, szabad, perverz, bármilyen amit elsőre nem lehet, ami csak hosszú idő alatt termelődik ki, és persze győzi le az unalmat is mert lehetünk gátlástalanok. Ezt látom azokon, akiknél működik a magassarkú az ágyban. Perverz disznó mind! :D