#kosár | Explore Tumblr Posts and Blogs

rejszelde · 2 years

Text

Napelemes rendszer és a hálózati túlterheltség című magyar szatirikus vígjáték.

Egy kis magyarázat, csakhogy lehűtsük a feltámadt pánikot.

Gulyás Gergely rendkívül felkészült szakmai miniszter egy kormányinfón egy égbe kiáltó szakmai hülyeséget mondott, mellyel csak a csillagos égig korbácsolta a lakosság tévképzetekből táplálkozó pánikját.

Alig lehet kezelni hogy a legnagyobb káoszt okozó "szigetüzem" kifejezést megemlítette, teljesen összezavarva a népet, a szakmából pedig kihozta a "b@$2dmeg ez hülye" életérzést.

Tehát csak a legfontosabbak: A hálózat nincs túlterhelve. Nevetséges hogy a villamosenergia kosár 3-5 százalékát kitevő, országos szinten jól tervezhető napelemes forrás megrángatná a hálózatot vészes mértékben. Ez hazugság. A betáplálás korántsem olyan drasztikusan változik mint a fogyasztás. A fogyasztásnál csak egy kapcsolás és máris nagy áramról nullára is változhat az igény, míg a termelés bár időjárás függő, de egy felhő korántsem kapcsol le egy napelemfarmot. Ahogy nem tiltják meg a lakosságnak hogy lekapcsolja a vasalóját, ugyanúgy nem tilthatnák meg a napelem parkoknak a vissza táplálását ilyen hülye szempontok alapján.

A valóság ezzel szemben az, hogy a napelem egy már 40 éve fennálló sunyi nép nyúzásról rántotta le a leplet: A szolgáltatók a normál érték helyett a törvény által meghatározott maximumon üzemeltetik a hálózatot, ezzel a szükségesnél jóval nagyobb villanyszámlát fizettetve az emberekkel. Két oka van ennek. Az egyik az, hogy nem akartak hálózatot fejleszteni amikor újabb és újabb fogyasztókat kapcsoltak be, de hogy a törvény által kötelező 218 V feszültséget tudják szolgáltatnia kanóc végén, ahhoz a tövén a trafóknál fel kellett tekerni 252 V- ig a feszültséget. Cserében a trafóhoz közel villámgyorsan kiégtek a 220 voltos régi Tungsram izzók. A másik ok a puszta nyerészkedés. Fizika: teljesítmény egyenlő feszültség négyzet osztva ellenállással P=U2 / R. Ha a feszültséget megemelem tíz százalékkal, akkor a teljesítmény értelemszerűen 21 százalékkal növekszik meg, magyarul ennyivel gyorsabban pörög a villanyóra. Ez már 40 éve így van, az öreg isten se nézte a feszültségszintet a hálózaton, az egyszerű embereket nem is érdekelte. Igen ám, de a napelemes inverter folyamatosan méri a feszültséget és a törvényeknek megfelelően amennyiben a szabványon kívüli 253 volt jelenik meg a hálózaton, szerencsétlen lekapcsol. Na erre viszont harap a nép. És most kiderült hogy 40 éve titokban sunyin hülyére veszik a népet és pénzt lopnak ki a zsebükből. A transzformátorok tudnák ezt kezelni, úgy nevezik ezt hogy söntölés, csak át kell őket állítani. Mivel a lopást hosszú távra tervezték, ezért nem gondoskodtak ennek az állíthatóságnak az automatizálásáról. Ugyanis természetesen van erre megoldás központból feszültségfigyelő rendszerekkel automatikusan állítható lenne a transzformátor a fogyasztási és betermelési igényekhez igazodva. Igen ám de jelenleg nincsen automatizmus, az áramszolgáltató szaki beül a kis autójába kimegy a trafó hoz és saját pici kezével állítja át a transzformátort. Persze csak akkor, ha elég sok napelemes tulajdonos elég sokáig és elég erőszakosan bombázza a hálózati feszültség túllépése miatt az áramszolgáltatót. Tehát kérem ez az oka annak hogy a központi hatalom takargatja és mindenféle hazugsággal elrejteni igyekszik az áramszolgáltatók ilyen irányú ügyeskedését. Most pedig minden eddigi pofátlanságot túllépve a szolgáltatók és az állam közösen a lakosságot használja túsznak az európai unióval szemben a támogatási pénzért való cica harcban. Azt nem tudjuk, hogy a szolgáltatóknak odaítélt többmilliárdos támogatást milyen hálózati felkészítésre használnák. Kétségeim vannak, hogy olyan hálózati fejlesztéseket hajtanának végre ami a kisembereknek könnyítené meg az életét, de ez csak szigorúan magán véleményem.

Remélem sikerült megvilágítani, hogy a napelemes visszatáplálás még korántsem érte el azt a szintet ahol valódi szakmai szükséghelyzet lenne! Ez egy mocskos szórakozás a kis emberekkel hogy nehogy kicsit is könnyebb legyen az életük.

Mi napelemesek nem születtünk forradalmárnak, ezért a szakmai fórumokon csak lehajtott fejjel szomorúan beszélünk arról, hogy akaratunk ellenére felhasználnak bennünket és a mi hitelességünk rovására hazudoznak a politikusok ebben az ocsmány játékban.

A magam nevében pedig még egy mondatot szeretnék mondani mert én ezért kezdtem el a napelemmel foglalkozni:

Ezúton kérek elnézést, mi csak jó dolgot szerettünk volna hozni az emberek életébe.

Még egy adalék: jelenleg több mint 1000 megawatt napelem farmot épít a politikai elit a háttérben, probléma nélkül felcsatlakozva és termelve a "túlterhelt" elektromos hálózatra. Ezzel a léptékkel évente kb 47 milliárd Ft villanyszámlát tudna kiváltani a lakosság és a kis-közepes vállalkozások, ha a hatalom nem tiltaná meg a kisembereknek....😒

8 notes · View notes

hornetskocs · 1 year

Text

NAGYPÉNTEK, NAGY GYŐZELMEK

Az első mérkőzésünk a szlovén Litija ellen kezdődött délben. Nagyon nehezen indult a meccs. Az 5. percben született az első kosár, addig 0:0 volt az állás. Rengeteg dobásunk kimaradt és nagyon szenvedtünk a szlovének zárt védekezésétől, illetve támadásban handoffok és elzárások ellen is kellett védekeznünk, sokszor sikertelenül, de fokozatosan rázódtunk bele a mérkőzésbe és hát mondjuk ki: Csató Dani megríkatta őket, nehezen viselték a dominanciát. A többiek is küzdöttek becsülettel és az első ötös is megnyerte a negyedét. Sok kinti dobást vállalt ellenfelünk, nekünk ez még idegen, mert otthon még nem szoktunk ilyet, pedig itt külön megbeszéltük, hogy kisebb a palánk, magabiztosabban lehet vállalkozni. Látszott, hogy nagyon elfáradtunk a meccs végére, mert bár 20 pont feletti volt a különbség, iszonyatosan nagy volt az iram és az ellenállás, nem számított mennyi az eredmény.

KK Litija - Zsíros Akadémia Kőbánya 41-64 (10-10; 6-21; 16-15; 8-18) Auffenberg 3; Tenke 2, Proksz 6; Tóth-Cseri 13; Laskai 2; Rácz 8; Kiss 4; Szabó 1; Csató 25

A második meccsre tömegközlekedéssel jutottunk át és hát így Nagypénteken kicsit nehezebb volt, sokat kellett várni és gyalogolni, hogy odaérjünk a 3 órás meccsre. A buszmegállóban, majd később az öltözőben ettünk egy keveset, mert az ebédet elcsomagolták nekünk. Az biztos volt, hogy ez nem olyan lesz, mint otthon, amikor az első és harmadik meccset játsszuk (ez ilyesmi helyzet volt, hiszen egy meccs kihagyás volt a kettő között). Egyrészt az iram miatt, másrészt a nagyobb küzdelem miatt sokkal fáradtabbak voltunk, harmadrészt az utazás sem tett jót. Ez látszott is a csapaton a meccs elején. Sajnos főleg védekezésben nem tettük oda magunkat eléggé. Nem tudok senkit kiemelni, mert mindenki tette a dolgát, még ha látszott is a fáradtság, kevésbé hagytuk a labdákat elveszni, mint délelőtt és mindenkinek voltak jó momentumai, melynek összességéből született ez a fölényes győzelem. ezen a meccsen egyébként már nekünk is voltak kinti dobásaink és nagyon jó eredménnyel. Marci, TCS Dani, Anti, Remzi és Gege is vállalt távolit eredményesen.

Zsíros Akadémia Kőbánya - Pointers Frydek Mistek 77-45 (19-7; 20-14; 18-14; 20-10) Auffenberg 5; Proksz 6; Boda 3; Tóth-Cseri 23; Laskai 4; Rácz 19; Kiss 3; Csató 12; Kovács 2

A csoportban 3 győzelemmel az élen végeztünk, ami azt jelenti, hogy a legjobb 4 közé kerültünk. Amiért jöttünk, azt már teljesítettük is. Az eredmény szempontjából mindenképpen, de annak is örülök, hogy tényleg küzdünk és meg tudunk valósítani egyedi taktikai feladatokat is. Én már alig álltam a lábamon, de a srácok még meccset akartak nézni, így ismét a junior fiúkat látogatták meg Bálint bácsi vezetésével, aki nagyon elégedett volt a szurkolással. Vacsi után kicsit hosszabb "fentlétet" engedélyeztem, bár volt, aki ennek ellenére már elment aludni. Holnap 15 órakor a litván Klaipedossal fogunk játszani, aki egy masszív csapat. Remélem velük is felvesszük a versenyt és játszunk egy jó meccset.

5 notes · View notes

leni · 2 years

Text

Forrás:FB zárt csopi

Napelemes rendszer és a hálózati túlterheltség című magyar szatirikus vígjáték.

Egy kis magyarázat, csakhogy lehűtsük a feltámadt pánikot.

Alig lehet kezelni hogy a legnagyobb káoszt okozó "szigetüzem" kifejezést megemlítette, teljesen összezavarva a népet, a szakmából pedig kihozta a "b@$2dmeg ez hülye" életérzést.

A valóság ezzel szemben az, hogy a napelem egy már 40 éve fennálló sunyi nép nyúzásról rántotta le a leplet: A szolgáltatók a normál érték helyett a törvény által meghatározott maximumon üzemeltetik a hálózatot, ezzel a szükségesnél jóval nagyobb villanyszámlát fizettetve az emberekkel. Két oka van ennek. Az egyik az, hogy nem akartak hálózatot fejleszteni amikor újabb és újabb fogyasztókat kapcsoltak be, de hogy a törvény által kötelező 218 V feszültséget tudják szolgáltatnia kanóc végén, ahhoz a tövén a trafóknál fel kellett tekerni 252 V- ig a feszültséget. Cserében a trafóhoz közel villámgyorsan kiégtek a 220 voltos régi Tungsram izzók. A másik ok a puszta nyerészkedés. Fizika: teljesítmény egyenlő feszültség négyzet szorozva ellenállással P=U2 / R. Ha a feszültséget megemelem tíz százalékkal, akkor a teljesítmény értelemszerűen 21 százalékkal növekszik meg, magyarul ennyivel gyorsabban pörög a villanyóra. Ez már 40 éve így van, az öreg isten se nézte a feszültségszintet a hálózaton, az egyszerű embereket nem is érdekelte. Igen ám, de a napelemes inverter folyamatosan méri a feszültséget és a törvényeknek megfelelően amennyiben a szabványon kívüli 253 volt jelenik meg a hálózaton, szerencsétlen lekapcsol. Na erre viszont harap a nép. És most kiderült hogy 40 éve titokban sunyin hülyére veszik a népet és pénzt lopnak ki a zsebükből. A transzformátorok tudnák ezt kezelni, úgy nevezik ezt hogy söntölés, csak át kell őket állítani. Mivel a lopást hosszú távra tervezték, ezért nem gondoskodtak ennek az állíthatóságnak az automatizálásáról. Ugyanis természetesen van erre megoldás központból feszültségfigyelő rendszerekkel automatikusan állítható lenne a transzformátor a fogyasztási és betermelési igényekhez igazodva. Igen ám de jelenleg nincsen automatizmus, az áramszolgáltató szaki beül a kis autójába kimegy a trafó hoz és saját pici kezével állítja át a transzformátort. Persze csak akkor, ha elég sok napelemes tulajdonos elég sokáig és elég erőszakosan bombázza a hálózati feszültség túllépése miatt az áramszolgáltatót. Tehát kérem ez az oka annak hogy a központi hatalom takargatja és mindenféle hazugsággal elrejteni igyekszik az áramszolgáltatók ilyen irányú ügyeskedését. Most pedig minden eddigi pofátlanságot túllépve a szolgáltatók és az állam közösen a lakosságot használja túsznak az európai unióval szemben a támogatási pénzért való cica harcban. Azt nem tudjuk, hogy a szolgáltatóknak odaítélt többmilliárdos támogatást milyen hálózati felkészítésre használnák. Kétségeim vannak, hogy olyan hálózati fejlesztéseket hajtanának végre ami a kisembereknek könnyítené meg az életét, de ez csak szigorúan magán véleményem.

A magam nevében pedig még egy mondatot szeretnék mondani mert én ezért kezdtem el a napelemmel foglalkozni:

Ezúton kérek elnézést, mi csak jó dolgot szerettünk volna hozni az emberek életébe.

3 notes · View notes

olletamas · 4 days

Text

Az Apple nyakát szorongató Európai Unió ünnepe és J. K. Rowling soha véget nem érő kálváriája

Fotó: Pixabay.com

Olvasom, hogy az Apple olyan lépésre kényszerülhet, amire a márka legendás alapítója és felvirágoztatója, Steve Jobs sem volt hajlandó: olcsó iPhone-t gyártani. Persze az olcsóság az Apple esetében igencsak relatív, hiszen ma is találunk olyan, pénztárcabarátnak titulált készüléket a cupertinói cég felhozatalában, amely négyszáz euró felett kezdődik.

Kiürült a kosár?

Mindenesetre nem most éli fénykorát az almás cég. Nem elég, hogy tavaly kénytelen volt lefeküdni az Európai Uniónak, s átállni az univerzális USB-C csatlakozókra, januárban a Microsoft is letaszította a trónról a világ legértékesebb vállalatainak listáján.

Az elmúlt hetekben ugyancsak kellemetlen hírekkel kellett szembenézniük. Noha az okostelefon-eladások globális szinten 10%-al nőttek, az iPhone iránti kereslet ugyanennyivel csökkent, ahogyan az Apple negyedéves bevételei is 4%-al elmaradnak a tavalyi időszakhoz képest. Ennek ellenére a cég részvényárai nőttek, köszönhetően az elmúlt esztendő kiugróan magas eredményeinek – amelyek az Apple szerint egyben magyarázatot is adnak a csökkenésre.

Az újabb növekedést az idei újdonságoktól és a mesterséges intelligenciával kapcsolatos befektetésektől várják, noha az Apple már évekkel ezelőtt elveszítette innovatív és úttörő szerepét a technológiai színtéren. Sokak szerint épp Jobs halálával tűnt el a kreativitás, s ha jobban megnézzük a képet, láthatjuk, hogy a cupertinói cég azóta jobbára szoftveres színtéren fejlesztett és alkotott igazán nagyot.

Az Apple legutóbbi hardveres, fizikai újdonsága az a kiterjesztett valóság-szemüveg, amely a várakozásokkal ellentétben nem fogy valami jól. Nem is csoda, hiszen a nappalinkból számítógépet és szórakoztatóközpontot varázsoló Vision Pro 3500 dollárt kóstál, ami nem olcsó mulatság.

Ezt leszámítva évről évre próbálják gondosan becsomagolni és eladni jóformán ugyanazt a terméket. Az iPhone és az iPad újabb szériáinál nem győzik hangsúlyozni, hogy az mennyivel gyorsabb és erősebb mint az előző (nem mintha az ne lenne elegendő már professzionális felhasználásra is), ám ennyi idő után mindez már-már nevetségesnek hat.

Hol van ez ahhoz képest, amikor Steve Jobs kiállt a színpadra, s megkérdezte a közönséget, hogy tudják-e, mire való a farmernadrágok jobb oldalán lévő kis zseb?

Aztán a kamera Jobs nadrágjára fókuszált, aki az említett rekeszből előhúzta az első iPod Nano zenelejátszót, mondván, most már mindenki tudni fogja, mire jó.

Az Apple ráadásul a politikai színtéren is többfrontos háborút kénytelen vívni. Az iPhone-ok eladásai Kínában is csökkentek, miután a munkahelyeken betiltották a külföldi márkák használatát.

A cégnek több bírósági ügye is van, az EU márciusban életbe lépett digitális piacokról szóló új jogszabályával pedig ismét megadásra kényszerítette az Apple-t, amelynek meg kellett nyitnia zárt operációs rendszerét.

Egység a sokféleségben

„Ahhoz, hogy a békének meglegyen minden esélye, először egyetlen Európa kell. Immár nem puszta szavakra van szükség, hanem tettre, egy vakmerő és konstruktív akcióra" – jelentette ki 1950. május 9-én Robert Schumann francia külügyminiszter, aki egy szén- és acélipari közösség létrehozására tett javaslatot.

Az Európai Unió alapkövének is tekintett Schumann-nyilatkozatban felvázolt terv célja az volt, hogy összekapcsolja Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg gazdaságait, s elejét vegye egy újabb háború kitörésének.

A nyilatkozatot végül 1951. április 18-án írták alá Párizsban, s ez vezetett az ESZAK, avagy az Európai Szén- és Acélközösség megalapításához. A szövetség az 1950-es években jelentős gazdasági növekedést és fellendülést hozott a tagállamok számára, így a sikereken felbuzdulva 1957-ben aláírták a Római Szerződést, amely létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget (EGK).

Az EGK már egy tagállamok közti egységes piac létrehozását tűzte ki célul, szabad áru-, szolgáltatás-, tőke- és munkaerő-mozgással. Az EGK-t később Európai Közösséggé (EK), majd Európai Unióvá (EU) alakították át.

Az Európa-napot először 1964-ben ünnepelte az Európa Tanács, 1985-ben pedig az Európai Unió hivatalos ünnepévé tették. Szlovákia és Magyarország 2004. május 1-én csatlakozott a szövetséghez, a húsz éves évforduló távlatából pedig akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy mit ígért és mit adott az EU-tagság.

Dacára a szomszédban dúló háborúnak, s a jelenlegi európai politikai és ideológiai színtér megosztottságának, úgy gondolom, hogy Schumann víziója még mindig egy sikertörténetnek mondható. Nem tört ki újabb háború a kontinens országai közt, az EGK pedig az európai egység fontos bástyájává vált.

Az, hogy időközben a gazdasági és politikai érdekek milyen irányba vitték el az államszövetséget, már más lapra tartozik. Ahogyan az is, hogy a kétségtelen előnyök mellett milyen hátrányokkal járt a tagság a nemzetgazdaságokra nézve – gondoljunk csak a cukorgyártás leépítésére.

Rowling nem hagyja magát

Végezetül vessünk egy pillantást J. K. Rowling szabadságharcára, amelyet már lassan 4 éve kénytelen vívni korábbi, transzfóbnak titulált kijelentései miatt. A történet röviden: a Harry Potter-sorozat írónője 2020 nyarán egy „menstruáló embereket” emlegető cikkhez kommentelt ironikusan, miszerint biztosan van megfelelőbb szó az emberek helyett. Menstruálni ugyanis csak a biológiai értelemben vett nők tudnak, állította a klasszikus feminista értékeket valló Rowling.

Kijelentése nem maradt válasz nélkül, s dacára minden észérvnek és magyarázatnak, az írónő ellen valóságos boszorkányüldözés kezdődött, amiben a Harry Potter-filmek sztárjai is részt vettek. Rowlingot egy csapásra transzellenes feministává minősítették.

Hiába mondta, hogy nem a transz emberekkel van problémája, hanem azzal, hogy több államban is pszichológiai vizsgálat és életkori megkötés nélkül lehetséges nemátalakító műtétet kérelmezni. Hiába hangsúlyozta, hogy ha elfogadjuk, hogy nincs különbség a nemek között, akkor a nők nehezebben lesznek védhetőek a férfierőszakkal szemben. Az írónő fő bűne a mai napig az, hogy nem kért bocsánatot és továbbra is kitart a véleménye mellett. Nem beszélve arról, hogy a cancel culture képviselői is kóstolgatták.

Az elcsitulni látszó kálvária áprilisban kapott újra lángra, miután Rowlingot közösségi oldalán megkérdezték, hogy a Harry Potter-filmek sztárjai bocsánatot kértek-e már tőle.

„Azok a hírességek, akik egy olyan mozgalom szolgálatába álltak, amely a nők nehezen kivívott jogainak csorbítására törekszik, és akik arra használták a platformjukat, hogy szurkoljanak a kiskorúak nemváltoztatásához, tartsák meg a bocsánatkérésüket azoknak a traumatizált nemváltoztatóknak, akik visszatérnének az eredeti nemükhöz, vagy a továbbra is kiszolgáltatott nőknek” – fogalmazott az írónő.

Annyi biztos, hogy 2020 nyarán Rowling vékony jégre lépett. Aki elolvassa az írónő állításait, az láthatja, hogy egy minden téren túllihegett és felfújt dologról van szó.

Egy feminista írónő felvállalta saját véleményét, amire valóságos boszorkányüldözés volt a válasz. Ez lenne hát a szólásszabadság napjainkban?

0 notes

madnisahil01 · 7 days

Link

https://www.easyrcashrwd.buzz/p?0902411248417046200

1 note · View note

mdlaka · 11 days

Link

1 note · View note

melusiq-mahule · 21 days

Link

https://www.easyrcashrwd.buzz/p?0822555440595612279

#tagmoney way way

0 notes

wizz-g27 · 28 days

Link

1 note · View note

labjegyzet · 2 months

Text

Olvass bele Kleinheincz Csilla új regényébe!

Az Ólomerdő-trilógia szerzőjének régóta várt új regénye nagyszabású fantasy, amelyben az ember csak egy a természet élőlényei között, a merev gondolkodásmód visszafordíthatatlan károkat okoz, az együttélésért pedig korábban elképzelhetetlen árat kell fizetni.

Mindenki Tisztának születik, és mindenki esélyt érdemel, hogy

az is maradhasson.

Ezért volt a falunkat körülölelő kettős deszkafal külső köré-

be vágva egy ablak, és abba illesztve egy fonott kosár, épp cse-

csemőnyi széles és hosszú. Azon keresztül érkeztem Cseregőbe

húsz évvel ezelőtt. Egy kísértói betett a kosárba, betakart, még

utoljára megcsókolt – ebben nem lehettem biztos, de amikor

egyáltalán gondoltam a valódi szüleimre, akkor így képzeltem

–, és megszólaltatta a kolompokat. Talán megvárta, míg valaki

a túloldalról eljön értem, talán még váltottak is néhány szót, de

épp ilyen könnyen lehet, hogy éjjel hozott, és úgy surrant el,

szégyenkezve a kényszerű bűntől, mint egy raktárakat dézsmáló

remete. Annyi biztos, hogy a szüleim nem jöttek vissza értem.

Nem gondolták meg magukat, és nem adtak át mégis Mikosz-

nak.

Hogy mi lett velük, azt nem tudhattam. Egyik vigaszgyerek

sem tudta, és a cseregői szüleink sem bátorítottak, hogy ábrán-

dozzunk róluk. Amúgy is elragadta már őket Mikosz, mondták.

Mire elég idős lettem, hogy a falubeli apám Kísértóba vigyen,

már nem is vágytam megkeresni őket.

Aztán eljött egy tavaszi nap, és én voltam az, aki a cseregői

oldalon várt, amikor a kolompok megszólaltak, és én néztem át

a nyíláson az éjszakába. A frissen feltöltött gombalámpás fénye

nem ért el messzire, csak az égen világító Szem mutatta, hogy a

kísértói egyedül érkezett. Mögötte egy háromkerekű körvonalait

vettem ki az úton.

– Ki van odakint, és mit akar? – kiáltottam ki.

Közelebb jött, és lehajolt. A deszkafalba illesztett kosár két

végéből néztük egymást: két homályos, fénytől és árnyékoktól

szabdalt, fiatal női arc. Semmi nem utalt arra, hogy kísértói, a

fejébe húzott kendő egy falusié is lehetett volna. A csecsemőt a

mellkasához ölelte, de őt nem láttam, csak az anya kezét, ahogy

fehér pókként szétterül a bebugyolált csomagon.

– Én... – kezdte. – Egy gyereket hoztam. Azt hallottam,

hogy itt befogadják.

A negyedik alkalom volt, hogy egyedül őrködtem a kapunál,

de eddig még nem kongatott be senki. Kísértó többnyire igye-

kezett tudomást sem venni rólunk, és amikor mégis érintkezett

velünk, csak üzleti keretek között tette, a kellő távolságtartással.

Napvilágnál.

– Mikor született? – kérdeztem.

– Két... két napja – mondta a nő, aztán azt hadarta: – Nincs

valaki más odaát? Valaki idősebb?

– Húszéves vagyok – válaszoltam, és lejjebb engedtem a gom-

balámpást. – És maga sem lehet idősebb.

Idegesen megrebbentek az ujjai.

– A kertvezető lánya vagyok – jelentettem ki. – Ismerem az

eljárást. És ha átvesszük a gyereket, azonnal egy szoptatós anyá-

hoz viszem, nem kell aggódnia emiatt. Kérem, tegye a kosárba a

kicsit.

Igyekeztem határozottan beszélni, mint aki számtalanszor

állt már itt, a kapunál, de a szívem hevesen vert, és az a képtelen

gondolatom támadt, hogy a kísértói nő meghallja.

Végül vonakodva lefektette a kosárba a bebugyolált csecse-

mőt – fejjel előre, ezért ki kellett emelnem, hogy megfordítsam,

és a lába legyen felém. A gyerek meleg volt és könnyű, nyekeregni

kezdett, amikor ismét letettem, de finoman, körkörösen meg-

simítottam a takarón keresztül a hasát, és ettől megnyugodott.

Nem sokáig. Látnom kellett, megvizsgálni minden porcikáját,

ahogyan anyám és a többi tanítóm megmutatta, mert nem en-

gedhettük be a falunkba Mikoszt.

A gombalámpást a kosár fölé akasztottam, és sárgás-zölden

derengő fényénél kibontottam a takarót.

– Mit csinál? – kérdezte a kísértói nő. A keze a gyerek kopo-

nyájára simult.

– Ellenőriznem kell, hogy nem látom-e rajta Mikosz jelét.

– Nem, nem lehet rajta, vigyáztam! Nem mentünk ki az utcá-

ra, azt akartam, hogy... hogy ő ne...

A lámpás túl magasan volt, ezért kiemeltem az üvegből egy

nyirkos gombát, és azt húztam végig a csecsemő fölött. Láttam,

hogy felébredt: szeme fókuszálni képtelenül is követte a fényt.

– Jó helye lesz nálunk – mondtam az anyának. – Szeretni fog-

juk. Lesznek szülei, testvérei... – Egy pillanatra elakadt a han-

gom. – Én is így kerültem ide.

– És... jó élete van? – kérdezte reménykedve.

Elmosolyodtam a sötétben.

– A kertvezető lánya vagyok, és magam is kertész – mondtam.

– Amikor az apám öreg lesz, megörökölöm a helyét a tanácsban,

és én is egyike leszek azoknak, akik meghozzák a falu döntéseit.

Ez fontos munka, és én szeretem is. Van vőlegényem, hamarosan

talán gyerekeim is lesznek. Talán lesz köztük olyan, aki szintén

Kísértóból menekült át. Ez... jó élet. Tiszta élet.

Hallgatott, de a légzésén érzékeltem, hogy eleredt a könnye.

Nem bírta elvenni a kezét a csecsemő fejétől. Én közben a gom-

ba fényénél egyesével megvizsgáltam az apró lábujjakat, belestem

közéjük, de nem láttam árnyékot a kisfiú világos bőrén.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Úgy tűnik, tiszta.

A nő nem válaszolt rögtön, csak nedves zihálását hallottam.

– Most kell döntenem, ugye? – kérdezte végül.

– Asszonyom – mondtam szelíden –, az éjszaka kellős köze-

pén elkerekezett idáig a városból. Már döntött.

Megfogta a takaró szélét, hogy ismét ráhajtsa a csecsemőre,

de megállítottam. Összeért a bőrünk, és hirtelen mindketten

visszarántottuk a kezünket, mintha megégettük volna egymást.

– Mit is mondott... mikor szült?

– Két napja.

A csecsemő fehér hasát néztem, a teljesen ép köldököt, amely-

ről rég leszáradt a csonk. Nyilvánvaló volt, hogy a nő hazudik.

– Legalább egy fél heghónap eltelt már – mondtam.

– Nem. Mondom, hogy csak két nap volt! – emelte fel a hang-

ját az anya, de én már számoltam. Mikor is hallottam legutóbb a

város kürtriadóját? Amióta ez a gyerek született, legalább kétszer

felharsant a messzeségben. – Mindvégig bent voltunk egy anya-

szobában – váltott a hangja könyörgőre. – Nagyon vigyáztam.

És azt mondta az imént, hogy minden rendben. Mit számít még

néhány nap?

Gombócot éreztem a torkomban. Nem láttam Mikosz jeleit,

de már nem lehettem biztos abban, hogy a kisfiú Tiszta még.

Túl sok idő telt el. Ugyanakkor, ha még nem lett Mikoszé, és én

mégis visszaküldöm az anyjával Kísértóba, akkor biztosan elvész

a Tiszták számára.

Szerettem volna, ha valaki más áll itt, a kapunál, vagy ha

nem egyedül kell döntenem – de én voltam azon az éjjelen a

kapuőr, és rajtam múlt, mit teszek. Olyan súlyú döntés volt,

amilyet később számtalanszor meg kell majd hoznom. Így is túl

gyakran éreztem, hogy a faluban csak azért számolnak velem

leendő kertvezetőként, mert a bátyám elvesztése után apám ezt

erőltette, és nem azért, mert érzékem van a növényekhez. Nem,

most nekem kell döntenem, különben sosem vesznek komolyan.

Ha a szívemre hallgatok, akkor befogadom a csecsemőt, aho-

gyan engem is befogadott régen valaki. Megadom neki az esélyt,

hogy megmeneküljön Kísértótól. De épp ebben állt a csapda is:

nem láthattam benne saját magamat. Úgy kellett döntenem, aho-

gyan a falunak jó. A falu sorsát pedig nem tehettem kockára egy

vigaszgyerekért.

Betakartam a kisfiút, és visszahúztam a kezemet.

– Sajnálom – mondtam. – Nem fogadhatjuk be.

– De... de eljöttem idáig! – kiáltotta az anya.

– Sajnálom – ismételtem.

– Vállaltam a szövetkezetem, az ismerőseim megvetését, a Ta-

nács megalázó kérdéseit, csak hogy elhozhassam ide a fiamat, és

maga azt mondja, hogy hiába? – kérdezte élesen, és rácsapott a

falra. A csecsemő felsírt a kosárban.

– Hamarabb kellett volna elhoznia – mondtam őszintén.

– Azt hiszi, hogy maguk jobbak? Az elmaradott életmódjuk-

kal, a kórságaikkal? Azt gondolja, hogy eldöntheti, mi legyen a

fiammal? Azt hiszi, könnyű volt idehoznom?

– Nekem sem könnyű – feleltem erre. Szerettem volna meg-

érinteni a bömbölő gyereket, hogy elcsitítsam, de már nem mer-

tem.

A kísértói nő most már dühében sírt. Örültem, hogy nem

látom az arcát a falon keresztül.

– És ha itt hagyom mégis? – ívelt fel a hangja. – Ha megfor-

dulok és elhajtok?

Nyugalmat erőltettem a hangomra.

– Akkor itt marad. Nem a faluban, csak a falnál. Reggel pe-

dig valaki elviszi Kísértóba, és átadja az első szövetkezetnek.

Álltunk a fal két oldalán, és vártuk, hogy a másik megtörjön.

De mögöttem ott volt egész Cseregő, a családom, a szomszédaim,

a barátaim, a vőlegényem biztonsága, amit mind kockára ten-

nék azzal, ha átvenném a gyereket. Talán nem történne semmi.

De ugyanígy lehetséges, hogy Kísértóban sem történik majd vele

semmi: felnő, megöregszik, saját gyerekei lesznek. Nem szükség-

szerűen válik istenné.

Nem rajtam múlik, gondoltam, és reméltem, hogy igazam van.

Végül az anya tört meg. Indulatosan kiragadta a csecsemőt a

kosárból, aztán már csak távolodó lépteit és a gyereksírást hallot-

tam. És bár tudtam, hogy helyesen döntöttem, csak arra tudtam

gondolni, hogy elszalasztottam egy lehetőséget.

Mert ugyan mi voltunk a Tiszták, a régi utak, a régi hitek

őrzői, és kezdetben még mi voltunk többen, három évszázaddal

ezelőtt, Mikosz érkezésekor nagyot fordult a világ. Még én is,

aki csak húsz éve éltem, láttam a változást, amely az elmúlt évti-

zedekben felgyorsult. Erdőkertjeinken és a hagyományok szerint

élő falvakon túl a fennsík tövében elterülő Kísértó egyre növeke-

dett, a városfalakat kitágították a délről érkező kereskedőhajókról

származó kincsek, körülötte a dombokra zöld és sárga, szabályos

szántóföldek kúsztak fel, ahol olyan sűrűségben termett a róka-

farkköles és a csumiz, mintha nem is kalász, hanem pénz hullám-

zott volna a szárakon. A városi gépbivalyok hat, kerekes lábukon

úgy siklottak fel-alá, egyenes vonalakat húzva a földre, akár a

molnárkák a tavon.

Kísértó alattomosan kúszott egyre közelebb, apránként hó-

dítva el területeket és gondolatokat. Birodalmának lakói egyre

többen voltak.

Most még egy gyerekkel többen, mert én így döntöttem.

Amikor lassan visszasétáltam a belső kerítés mellé, az őrház-

hoz, ahol a fertőtlenítéshez használt kékkövet és meszet tartot-

tuk, a tornácra kitett székben az anyámat találtam.

– Miért nem alszol? – kérdeztem. Legalább az ott hagyott

takarómat magára terítette, de görnyedt alakja, a gombalámpás

fényében sápadt és beesett arca láttán legszívesebben azonnal ha-

zaküldtem volna.

– Nehezen alszom mostanában – mondta. – És hallottam a

kolompokat, tudtam, hogy ma te vagy idekint. Derkó nincs veled?

Elpirultam a sötétben. Valóban el akartam hívni a vőlegénye-

met, hogy ne egyedül őrködjek, de az utóbbi időben úgy éreztem,

egész Cseregő minket figyel – mikor szökünk ki az erdőbe, mikor

találkozunk éjjel, mikor tűzzük ki végre az esküvő időpontját, hi-

szen Derkó bekerült végre a falutanácsba, most már családot ala-

píthat. Ha egész éjjelre bebújnánk az őrházba, másnap mindenki

sokat tudó mosollyal fogadna minket. De még én magam sem tud-

tam, mit gondoljak arról, hogy a jegyességünk egyre véglegesebb.

– Derkó pihen, ahogy neked is kellene.

– Nem akartam, hogy egyedül legyél – mondta az anyám. –

Tudtam, hogy felkavarhat egy kísértói csecsemő érkezése.

Ellágyultam, aztán felütötte bennem a fejét a gyanakvás.

– Azért jöttél, hogy beleszólj a döntésembe, ha szerinted té-

vedek?

Anyám hallgatott.

– Ismerem a törvényeinket – mondtam önérzetesen. – Bízhat-

tál volna bennem.

– Végül is helyesen döntöttél, nem? – kérdezte.

– Nem vagyok olyan gyenge szívű, mint gondolod.

Anyám nehézkesen felkelt a székből.

– Nem tudhatom, Gerle – mondta. – Sosem beszélünk arról,

akit elvesztettünk. Ha úgy érezted volna, hogy az a csecsemő,

akit most elküldtél, vigaszt jelenthet... Larkón helyett... megér-

tettem volna. Jó éjt, jó őrködést!

Azzal fájdalomtól görnyedten elindult a belső kapu felé, és

alakját hamarosan elnyelték az árnyékok.

Vigasz, gondoltam, és összeszorult a gyomrom.

Vigaszgyerekeknek neveztük azokat a csecsemőket, akik Kí-

sértóból érkeztek a falba vágott nyíláson keresztül, velük pótoltuk

azokat, akik elvesztek a Tiszták számára.

Amikor engem befogadtak, a szüleimnek volt már egy vér sze-

rinti fia: Larkón, nálam öt évvel idősebb, alacsony, és sötét bőrű,

mint ők, de soha nem tettek különbséget köztünk a származá-

sunk alapján.

Miután Larkón elveszett – ezt a szót használtuk arra, ami tör-

tént, holott ő nem egyszerűen átköltözött Kísértóba, vagy elha-

józott messzi földekre, hanem rettenetes kínhalállal távozott kö-

zülünk –, sokáig nem tudtam mivel betölteni az űrt, amit maga

után hagyott. Amikor barackot szedtem, félre akartam tenni neki

a legérettebbet, és amikor valami buta megjegyzés szaladt ki a

számon, vártam, hogy az orromra koppintson. Aztán mindig esz-

méltem, de egy-két pillanatig Larkón újra élt. És amikor eszembe

jutott, mi történt, újra meg újra meghalt, a düh pedig fellobbant

bennem, ahogyan az emlékeimben a lángok, amelyek hólyagos-

ra, majd szénfeketére égették a bőrét. Ilyenkor megint magamra

maradtam az üszkös képekkel. A gyerekcsapat ugyanúgy játszott,

kertészkedett, szertelenkedett, mint korábban, mintha nem égett

volna ki belőle egy fontos rész. Az csak belőlem hiányzott. A csa-

pat Larkón elvesztését követően néhány napnyi hallgatás után

összezárt a rés fölött, és ismét épnek tűnt.

Így mentek a dolgok Cseregőben, és gyanítom, így mentek

Kísértóban is, ahol a vigaszcsecsemők anyái talán hasonlóképpen

próbálták betemetni magukban a hiányt, beültetni azzal a meg-

nyugvással, hogy akiről lemondtak, most ott van, ahol lennie kell.

Reméltük, hogy így van. Reméltem, hogy az az anya, akit az imént

küldtem el, nagylelkűbbnek bizonyul majd, mint én.

De Larkónt nem fogadta senki. Ő nem volt olyan szerencsés,

mint a többiek.

Megborzongtam az éjszakában, és leültem a székbe, a takaró-

ra, amely még őrizte anyám testének melegét. Beleburkolóztam,

mintha ölelne, és igyekeztem kerülni a gondolatot, hogy hama-

rosan őt is elveszítem.

A szék támlájára hajtva a fejemet a kapu felé néztem. Azon

túl széles út kanyargott, szabályos szántóföldek terültek el, még

messzebb pedig idegen házak magasodtak, bennük szorgos és

merev arcú kísértóiakkal, akik mind egyazon istent szolgálták.

Utáltam Kísértót a szomszédban. Nem tetszett az, ahogyan

a hosszú, emeletes házak körülölelték, mintha be akarnák kebe-

lezni, akár a névadó tavat, ahogyan az ott élők ránéztek a viaszos

szélkabátunkra, a fülünkről fityegő maszkra, a szoros sapkára, és

a tekintetükből csak úgy sütött a lenézés.

Valahányszor hazaértünk Kísértóból, bekapcsoltam a vízfor-

ralót, és olyan forró vízzel, ami már vörösre marta a bőrömet,

lefürödtem tetőtől talpig, a hajgyökerekig bedörzsöltem a szap-

pant. Rettegtem attól, hogy egyszer csak meglátom a bőröm alatt

azokat a szerteágazó, finom vonalakat.

De nemcsak mi féltünk a kísértóiaktól, hanem ők is tőlünk.

A terményeinket elfogadták, vonakodva megadták az árat, amit

kértünk, de a piacra érkező déli kereskedőktől és a szövetkeze-

ti termelőktől eltérően velünk nem évődtek, nem osztottak meg

pletykákat, csak viszolyogtató mosollyal minél gyorsabban lebo-

nyolították a vásárlást, aztán sietve odébb is álltak, mintha fertő-

zőek lennénk. Aztán ott voltak a finom lökdösések, a véletlenül

leejtett pénzkarika, hogy hajolgatnunk kelljen, a félhangosan

elmormolt „istentagadók” és „szennyimádók”. A kísértóiak sze-

mében mi voltunk mocskosak, hiába neveztük magunkat Tisz-

táknak. Mi voltunk az eltévelyedettek, csak mert megőriztük a

testünket – és a lelkünket – magunknak.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!

#gabo kiadó #fantasy #gabokiadó #gabo #beleolvasó #kleinheincz csilla #alvilági szövedék

0 notes