#medve tó

[tartsdmegazaprot]

Szováta - Medve-tó naon szép 🌲🐻

[grofjardanhazy]

“Az új fürdőpavillon”

Medve-tó, Szováta

[marnemvagyunkaregiek]

Csend volt, egyedül a néha elsuhanó autók keltettek egy kis zajt ebben a tavaszi éjszakában. Nem fújt a szél, a levelek sem susogtak, az állatok arra a belátásra jutottak, hogy jobb ilyenkor már nyugovóra térni. A tó is most kifejezetten csöndes volt, a horgászok már rég elmentek haza. Furcsa volt ez az új város, valahogy más perspektívába helyezte az emberi létet, tudat alatt. Csak mi voltunk ketten, egy pléden fekve, lepedővel betekarózva, az égbolt alatt. Egymást melegítettük, mert nagyvárosi voltunk miatt egyikünk sem konyított a tűzgyújtáshoz, és mivel tiszteltük a természetet, nem szerettük volna egy véletlen folytán elpusztítani azt. Egy nem éppen kiváló minőségű bor mellett halkan diskuráltunk az élet dolgairól, olyanokról amikről másokkal nem tudnánk beszélni, viszont ez tökéletes momentumhadnak látszott ilyesféle kinyilatkoztatásokat tenni.

Ő később belekezdett egy mondókába a csillagképek manifesztációjáról, amit valahol még a néhai nagyanyja otthonában hallhatott sok-sok évvel ezelőtt, gyermekkorában, ez volt a hagyatéka. Már akkor is érdekelte az űr, és órákon keresztül tudott volna mesélni a különböző csillagképről. Kiskorában fluoreszkáló ötágú matricák voltak a szobája plafonján, és hét évesen kapta meg az első csillagvizsgáló távcsövét.

Kicsi szekér, nagy medve,

Az embernek van jókedve.

Tájékozódj égbolton,

Ez segít az utadon.

A rövid versike hallatán mosolyra húzódott a szám, és elkezdtem bámulni az orrom előtt ülő végtelenséget. Mindig is szerettem, ha mesélt, ha kibontakoztatta a lelke mélyén elő kisfiút. Régóta ismertem már ekkor, és bőszavúságának eredményeképpen gyakran elkondolkodtam. Elmondtam neki, hogy sosem hittem a halhatatlanságban, minden véges, mert ilyen a világ, képtelen vagyok hinni benne, de ő csak megvonta a vállát erre. Sosem ijesztette meg a határtalanság, egész életében próbált minden húrt a lehetségesig kifeszíteni, és általánosságokon túllépni, és felülkerekedni önmagán és másokon egyaránt. A realitás mindig is csak egy bizonyos mértékig volt benne elérhető. Volt amit sokszor hajtogatott. Az univerzum gyönyörű. Minden nemében. A világ is. Ez a város. A vidék. Az éjszakai fények, ahogy az arcomon játszottak. Eltudtam veszni ezekben a szép gondolatokban. Szerettem őt, ahogyan azt is, akivé miatta váltam, amiért általában minden előremutató lehetőséget megragadtunk amit tudtunk. Tele voltam élettel, vele. Jelenleg is egy alternatív helyre dimenzionáltuk magam, belemerültünk a képzeletbe.

Egyszer csak halkan megszólalt, figyeljek. Elszeretett volna mondani valamit ami régóta nyomta a lelkét. Mostanság eléggé lefogyott, és az életkedve sem a ugyanaz már, szóval lenne valami fontos. Beleéléssel kezdett mesélni a kvantumpozícióról, a minden kezdetéről, az ősrobannásról, az univerzum folyamatos tágulásáról, a csillagok születéséről és arról, hogy hogyan alakult ki az élet. A tudása ebben a témában valószínűleg jóval meghaladta egy átlag hobbicsillagászét, a legapróbb részleteket is megjegyezte különféle könyvekből, cikkekből, filmekből. Aztán mesélt a mi napunkról, de ez a történet valahogy már más volt. Alig hallhatóan, szakadozva beszélt, mintha valami ráült volna a mellkasára. A nap egyszer szupernovává nő, és elpusztítja saját magát, és mindent ami él, nem lehet ellene mit tenni.

Rövid szünet, épp beleakartam kérdezni a negatívitásába, amikor valami borzasztó dolgot kezdett a fülembe suttogni: beteg vagyok, két hetem van hátra.

Megállt bennem az ütő. Dühös lettem, hirtelen levert a víz és elfehéredett az arcom, megszólalni sem tudtam, pedig ebben a helyzetben igen fontos lett volna mondani valamit. Nem értettem, hogy az ember aki mindent megszokott velem osztani, ezt miért nem tette. Aztán elfogott a felismerés, annak a felismerése, hogy ennyi volt, talán megéli nyár elejét, és itt hagy, örökre. Haragudtam rá, előbb is elmondhatta volna, hogy oda tudjak rá figyelni jobban, törődni akartam vele mindig is. Patakzani kezdett a szemem alatt, és nem volt vége, csak folyt. Képtelen voltam racionálisan gondolkozni az elkövetkező rengeteg pillanatban, hitetlenkedve és annak reményében fordultam felé, hogy ez nem igaz, de még sosem volt ennyire igaz ezelőtt semmi sem. Ránéztem, és nyugodt volt, halálosan nyugodt, talán túlságosan is ilyesztően. Leesett a szívéről ez a teher, végre. Csak egy halovány mosollyal nézett rám, szomorúan mondta, hogy ne aggódjak miatta. Már régóta tudta, beletörődött. Engem nem akart kellemetlen helyzetbe hozni, mert szerinte mindig is túldramatizáltam az efféle dolgokat, ő pedig nem igazán kedvelte amikor olyan voltam. Olyankor féltett, sosem akart csalódást okozni, mindig előtérbe helyezett. Ő, aki mindig vidám volt, elkezdte a legrosszabb dolgot ecsetelni amit valaha hallottam tőle. Kimondta, hogy mi a végakarata, hogy mindenét a rászorulóknak adná, benne van az adakozás, kivéve a közös nyakláncunk másik felét, amit még tőlem kapott tíz évesen karácsonyra, az az enyém, hogy ott legyen velem mindig. Az utolsó kívánsága pedig az volt, hogy vissza szeretne jutni abba a planetáriumba, ahová sokat jártak a mamával, megmutatná.

Ülünk egymás mellett, hallgatjuk a fickót, aki kimérten és érthetően magyaráz, miközben a fejünk felett váltakoznak a különböző különös képek és alakzatok. Ő néha-néha hozzá tesz valamit. Érdekes, ez az egész, a kezdet és a vég, az alfa és az omega. Irónikus, hogy a legmodernebb földi technika ad földönkívüli élményt, magyarázza. Kezdem megérteni, hogy mit szeretett eddig ennyire benne, és örülök, hogy eljöttünk. Ez volt a hely, ahová menekülhetetett a valóság elől, ahol önmaga lehetett, és most engem is beengedett. Balanszban van minden,a hangok, a látvány, az érzések, az ő nyugalma, az előadó beszédének monotonitása, a körülöttünk lévő emberek figyelme, kivéve én: múlthéten szombaton végig rajta járt az eszem. Fogja a kezem, és lágyan simogatja az ujjaim, miközben a fejem a vállán pihen. Végig letört voltam, ő nem, őt még nem láttam ennyire emberinek, sosem. Nem foglalkozott a kialakult helyzettel, elegedett már mindent, a múlt sérelmeit, a szívdobogásokat, és a fáradt délutánokat. Elérte a lelki békét, a nyugalmat, amit csak tudott. És próbált engem is kiengesztelni.

Az öreg csillagász a végről magyaráz. Meglep, hogy ő nem szól hozzá jó szokásának híven. Már nem ér hozzám, és én sem vagyok rajta. Alszik. És álmában mosolyog. Meghitt egy pillanat. Az előadásnak mindjárt vége, és haza kéne indulni. Viszont képtelen vagyok most felkelteni ezt az angyalt. Gondoltam, kicsit még maradjunk, mert ez tökéletes alkalom az elengedésre.

Fél órája csak vagyunk egymás mellett, én is mát eléggé fáradtnak érzem magam, lassan menni kéne. Kényszert éreztem hozzáérni, mindig szerettem érezni a bőre puhaságát. Furcsállom a csöndességét, egyáltalán nem jellemző rá, de elfogadtam, hiszen ez az ő napja, szeretném ha jól érezné magát. Próbálom megszólítani, de nem válaszol. Megsimogatom az arcát, de nem reagál. Nem ébred, hideg a teste, és nincsen pulzusa sem, csak egyhangúan csukott szemmel létezik. Arcon csap a felismerés, segítségért próbálok ordítani, de megakad a nyelvem, sírógörcs jön rám, felállok és összeesek a padlón, miközben folyamatosan próbálom ébresztgetni, de semmi haszna, nem mozdul, csak ül és mosolyog, egyenesen az ég felé. Sietve jönnek az alkalmazottak megnézni a zaj forrását, hogy mi lehet a baj, valaki fut hányni, de többen azonnal hívják a mentőt, megkéne menteni, mégsem jó egy ilyen hír a helynek. Többen körülálljuk, elment, elment és közben végig vele voltam. És nem tettem semmit, talán ezt akarta. És sokáig kísérteni fog ez a pár perc, és mindenkit is aki itt volt. A halála pillanata. A megnyugvásáé.

Június van, éjszaka, és én kinn fekszem egyedül. Pár hete jelentették be, május 31-én, hogy felfedeztek egy új csillagot, pont a temetése napján. Azt hajtogatom magamban, amit még azon a bizonyos éjszakán mondott.

Kicsi szekér, nagy medve,

Az embernek nincs jókedve.

Tájékozódj égbolton,

Ez segít az utadon.

Néha úgy érzem, hogy folyamatosan vigyáz rám, olykor hallom szavait amit közel fúj hozzám a szél, de amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan el is illannak, viszont bennem megmaradnak, örökre. Ő volt az én egyetlen galaxisom, és keringeni fogok benne, amíg tehetem.

Azt hiszem, már egyre jobban hiszek a halhatatlanságban.

[finnishfun]

Finland vocabulary in Hungarian

Translated from Finland vocabulary in Finnish by @languagesandshootingstars

Finnország - Finland Finn Köztársaság - Republic of Finland Észak-Európa - Northern Europe Európai unió - European Union szomszédos ország - neighbour country Oroszország - Russia Svédország - Sweden Norvégia - Norway Észtország - Estonia Botteni-öböl - Gulf of Bothnia Finn-öböl - Gulf of Finland Balti-tenger - Baltic Sea főváros - capital népesség - population természet - nature Lappföld - Lapland erdő - forest tó - lake folyó - river mocsár - swamp sarki fény - northern lights éjféli nap - midnight sun medve - bear gyöngyvirág - lily of the valley elnök - president miniszterelnök - prime minister kormány - government   parlament, országgyűlés - parliament finn - Finnish (nationality and language) svéd - Swedish nyelv - language számi - Sami jelnyelv - sign language bevándorló - immigrant külföldi - foreigner vallás - religion vallásszabadság - freedom of religion jégkorong - ice hockey zászló - flag kereszt - cross kék - blue fehér - white címer - coat of arms oroszlán - lion himnusz - national anthem Mikulás - Santa Claus szauna - sauna kávé - coffee

[ladyoflucifer]

Day 4

2. rész

A muslincák első hulláma szó szerint arcon csapott minket. Az apró kis szárnyas ízeltlábúak a hajunkba, az orrunkba, a szemünkbe és az összes szabad felületetre bejutottak. Futni kezdtem, de nem segített azon, hogy kevesebb bogár csapódjon nekem. Úgy éreztem magam, mintha egy kamion lökhárítója lennék egy hosszabb út után; csak rajtam még mozogtak a kis rovarok, és percenként kellett lesöpörnöm őket magamról, hogy ne úgy nézzen ki a pólóm, mint egy temető...

A második hullám már felkészültebben ért mindenkit, szánkat és szemünket eltakartuk, de a hajunkba tévedt dögöket késő estig szedegethettük. A harmadik nagyobb raj viszont oldalról kapott el minket, és visítva kezdtünk rohanni, a gravitációra és a hegymenetre fittyet hányva. A vártnál sokkal gyorsabban felértünk, és az osztály legnagyobb örömére már megtettük az út felét. Elindultunk a kanyargós, homokkal és kövekkel szórt úton, a tűző napon. Legtöbbünkön hosszú gatya és zárt cipő volt, amiben garantáltan megsültek. Én, áldom érte magam, hajnalban inkább rövidgatyát és trikót húztam. Egyedül én nem haldokoltam.

A Trióval és Virsli társaságában sétáltunk felfelé a hegyre. Sáska és Medve már annyira ki volt a hőtől, hogy nekivetkőztek. Virsli és barátja, Menyét nem bújtak ki a felsőjükből, ezért a két vadállat rámpillantott. Én vigyorogva megmondtam, hogy tökéletesen megvagyok, köszönöm. De mielőtt visszafordultam volna menetirányba, gyorsan végigfuttattam szemem Sáska takaratlan felsőtestén. A számba haraptam, hogy ne mosolyodjak el a pillantástól és arckifejezéstől, amit cserébe kaptam. Kaján vigyorral előrefordultam, és elhessegettem a gondolataimat a fiúról...

Vörös előrerohant a Vegyesekhez, egy kanyarral lemaradva tőlük haladt tovább a kis társaságunk. Ha nem takarták a kilátást a bokrok, lenyűgöző látványon pihentethettük a tekintetünket. A lankás dombokon futó szőlőültetvények zöldjének, és a búzakalászok sárgájanak pepitája váltakozott a látóhatár végéig, néhol egy-egy facsoporttal megtűzdelve. A halovány kék égen néhol bárányfelhők úszkáltak, foltokban árnyékot okozva a földön. A látványtól kissé megnyugodtak gondolataim, és egy pillanatra elfelejtettem a problémáim...

Újabb tizenkét perc gyaloglás után egy elágazáshoz értünk. Én ösztönösen elindultam volna a középső ösvényen, de a többiek kételkedtek, és jobbra mentek volna. Mint az esetek többségében, igazam volt. Bevártuk az osztályt, és fájó lábizmokkal kutyagoltuk le az út maradékát. Az ösvény végén viszont végre elértül a célt; egy kőfal magasodott messzebb, a korláton és egy szakadékon túl. Az emlékek újra elöntötték az agyam, és a mostanihoz képest egy sokkal zsúfoltabb, és sokkal zöldebb rét tárult elém. Pár pislogás után azonban a valóság szinte szíven ütött: a fű kikopott a sok cipőtalptól, a korlát rozsdásodni kezdett az idő múlásától, a víz pedig elvesztette vakító türkizkék színét. Most egy sziklákkal és erdővel körbekerített tisztás volt, amit az olajzöld korlátok határoltak el a tengerszemtől. Áthajolva azokon, a szakadék mélyén egy sötét vizű tó fogadott tíz méter mélyen. Apró nádasok és egy nagyobbacska part volt lent, egy kis ladikkal. Tovább sétáltam egy óriási szikláig, amire felmászva kicsit sütkéreztem a zenitjén már jócskán áthaladott nap sugaraiban.

Kék is beért már a fájós térdeivel, Heu és Saslik társaságában. Saslik az új gyerek volt, egyet bukott le hozzánk. Nagyon jófej, egyedi stílussal rendelkezett, ráadást úgy nézett ki mint egy szereplő Arany kedvenc musicaljéből. Heu viszont a legszebb lány, akivel valaha találkoztam: sötétbarna haja a feneke alá ért, tökéletesen ápolva van mindene mindig, szeme mogyoróbarna, szép alakja van, és mindig ízléses megjelenésű. Ne is említsük, hogy kedves, őszinte, jó tanácsadó, mindig a szívére hallgat, és mindenkinek a barátja, tolerálja a külvilág és a barátai legtöbb hülyeségét. Divattervezőnek tanul, magának varrja a ruháit, otthon van a konyhában, szeret olvasni, és tökéletes beszélgetőpartner, mert könnyen alkot véleményt, és kíváncsi a másikra. Tökéletes kívül-belül, de ő is ember, és vannak problémái.

Lemászva a mohos kőszikla peremein elindultam Kék, Saslik, Heu, Medve és Sáska után felfelé az ösvényen. Feljebb érve még csodálatosabb volt a panoráma: a napfény oldalról sütött be a kis völgybe, megnyújtva a fák árnyékát. Enyhe fuvallat borzolta meg a hajam, és rezegtette meg a lombokat körülöttem. Kissé hunyorognom kellett, ahogy a napfény belevilágított a szemembe, élveztem a pillanatot. Harsány nevetés és beszélgetés hangjai rángattak ki a harmóniából. Sáska és Medve dumáltak a korlátok végén, Kék és társai pedig kicsit arrébb nevetgéltek. Egyik körben se akartam zavarni a hangulatot, ezért elindultam felfelé egy, az erdőbe vezető kacskaringós ösvényen. Pár lépést se mentem, amikor megzörrentek a levelek a talpam mellett. Egy kígyó csúszott el az avarban, én pedig gyorsan konstatáltam, hogy nem elég nagy ahhoz, hogy veszélyt jelentsen, de azért feljebb emelve a hangom, kicsit eltávolodva a siklótól megszólaltam "Hűűű ez nagyon kígyó!"

Sáska papírforma szerint felkapta fejét, viharszín szeme pedig felvillant a lenyugvó nap fényében. "Hol?" kérdezte, és két lépéssel mellettem termett. Az ottlévők többsége is meghallott, közelebb jöttek. Rámutattam a hüllő kecses, barna pikkelyekkel tekergő testére. Sáska lehajolt hozzám, pillantásával követte a mutatóujjam vonalát.

"Milyen jó szemed van, hogy így kiszúrtad a kígyót a földön." pillantott rám elismerően, mire visszaszóltam: "Kígyók terén jó az ízlésem..." Felriadtam az álmodozásból, ő pedig még mindig engem nézett. Olyan közel volt... egy halvány mosollyal és egy apró bólintással fogadtam dicséretét, és újra a kis sikló figyeltük.

"Nézzétek, táncol!" hívta vissza a többieket, akik mivel nem látták az állatot, arrébb mentek. Most visszasétáltak, hogy megnézzék, mit csinál a kígyó. Való igaz, hogy táncolt, mert a rombusz alakú fejét rángatta amolyan Diszkópatkányok stílusban. A srác előkapta a telefonját, és levideózta a kis kígyót. Arrébb mentünk megnézni másik szemszögből is, de mire átértünk, már eltűnt a levelek között.

Visszatértünk a többiekhez, és lemásztunk a meredek, fagyökerekkel nehezített ösvényen. Indulás volt, mi pedig utoljára hallottuk meg a hívószót. Az első csoport már húsz perce elindult... Igyekeznünk kellett volna, de Kék lemaradt Heuékkal a fájós lába miatt. Én, Sáska és Medve már előrébb jártunk, és elértünk az elágazáshoz. A fiúk már rég pólóban voltak, és én egy kicsit előrébb mentem sétáltam lefelé. Ahol azonban el kellett volna kanyarodni jobbra, megálltam. Egy vadcsapás nyílt a bokrok között. Hátrapillantottam a fiúkra akik kerdően néztek vissza rám.

"Levágjuk és eltévedünk, vagy megyünk a többiek után az úton?" kérdeztem. Sáska előre sétált az ösvényen, én pedig követtem.

"Biztos jó ötlet?" megálltunk Medve hangját hallva, és összenéztünk. Tudtam, hogy ugyanolyan huncut mosollyal néztem Sáskára, ahogy ő is rám. Lehet neki semmit nem jelentett, de nekem megolvasztotta a jeget, amivel a szívemet körülvettem. Túl sokat bántottak és árultak már el, senkinek nem akartam ezt újra megengedni.

"Ne legyél hangulatbontó. Max eltévedünk." szóltam vigyorogva, mire a fiú beadta derekát. Elindultunk hát hárman a titkos kis csapáson. Lefelé szökdécseltünk, a csupasz lábaimat vágták a fűszálak és felsértették a tüskék, de nem érdekelt túlságosan. Inkább az előttem kibontakozó útra, és beszélgetésre figyeltem.

"Nem fogunk eltevedni. De ha mégis, majd visszatalálunk. Én sose veszek el." mondtam, és arrébb söpörtem egy ágat, ami arconvágott volna, ha nem látom meg időben.

"Átmegyünk egy szőlősoron, és ki is érünk az útra." ismertette Sáska a B tervet. Pár másodpercet még gyalogoltunk még, mikor Sáska elkiáltotta magát:"Nézzétek! Levágtuk! Jó irányba jöttünk!" Kiléptünk a homokos útra, amin felfelé jöttünk. Az Emók klikkje elé értünk ki, akik tíz perccel hamarabb indultak, mint mi. Velük együtt Rózsaszínék is megjelentek a kanyarban, és furcsálló tekintettel közeledtek.

"Ott a folytatás." Mutattam a következő csapásra, és bevetettem magam a két csipkebokor között nyíló átjáróba.

"Biztos hogy jó arra menni?" kérdezte Ciklámen, a Rózsaszínéktől.

"Eddig bevált. De ti mehettek a hosszabb és unalmasabb úton is." mondta Medve. Én és Sáska már előrébb jártunk, de csak sikerült a Rózsaszíneket is becsalogatni az ösvényre. Nevetgélve araszoltunk a susnyásban, én pedig törtem az utat. Félrehajtottam egy bokor ágát, hogy ne csapja meg a mögöttem haladó Sáskát, aki egy "de cuki vagy,köszönöm!" - mel jutalmazott. Ahogy lefelé haladtunk, baloldalt feltűnt egy kis domb a csapás mellett, egy fa épülettel együtt. Megtorpantam, és bepillantottam a kis helyiségbe, ami a domb alatt helyezkedett el. Egy tárolónak tűnt, vagy lakóhelynek.

"Mint Shrek otthona. Az pedig ott tuti egy pottyantós." mondta Sáska, és Medvéhhez fordult. "Lőjjünk már egy képet."

A társaság megvárta őket, én pedig tovább haladtam elöl, és reméltem tényleg jó helyre lyukadunk ki.

"Igeeeen! Igazam vooolt!" ujjongtam, mikor újra felbukkant a homokos út hegyi részének vége. "Megmondtam. Nem veszek el."

"Hol vannak a többiek?" szólalt meg Medve. Mert akik húsz perccel hamarabb indultak, sehol sem voltak. Megálltunk, kifújtuk magunkat, és bevártuk az osztály először leérő részét. Igazunk volt, tényleg mi voltunk az elsők. Végtelenül örültem, hogy rávettem őket, és kalandoztunk egyet.

"Na, mennyi energiát megspóroltam nektek." mondtam a mellettem állott Medvének. "Második kedvenc mondásom, hogy dolgozz okosabban, ne nehezebben."

"Ja, tényleg jó döntés volt." majd lelökött a kőről, amin álltunk. Nevettünk, és elindultunk lefelé a szőlősbe. Mire beért minket a klikk, Rózsaszínék az ültetvényben fotózkodtak.

"Versenyfutás, valaki?" néztem körbe, de csak fáradt arcokat láttam. "Én szívesen!" jelentkezett Zöld.

"3.... 2....1!" sikítottam, és futásnak eredtünk a köves úton. Zöld hamar lehagyott, mert én közepén futottam a köveken, ő meg a szélén rohant a földön. Elszáguldottunk Emóék mellett, de én Virsli és Menyét párosa mellett megálltam inkább, mert már nem volt lendületem. Kifújtam magam, és lefutottam a távot visszafelé is. A lábamba fájdalom nyilalt, a tüdőm kicsit szúrt, de imádtam a sebességet, a fülembe fütyülő szelet, és a szemem sarkában elsuhanó tájat. A rohadt muslincák viszont még mindig megtaláltak. Úgyhogy inkább újra futásnak eredtem, és beértem Sáskáékat, akik már majdnem kiértek az istencsapása rovarok hatóköréből.

Végre elértünk az erdőhöz, és visszatekintettem még egyszer utoljára a festői tájra ; a smaragdzöld lombokkal borítot hegyekre, a hullámzó, látóhatártól látóhatárig húzódó borültetvényekre, a dombok felett éppen kikandikáló napra, a narancssárga szegéllyel tündöklő felhőkre.

[isztan]

Bihar / Pádis / Coming home! :) (de méginkább Kolon-tó, ahonnan remélem, kisfilmmel sikerül visszatérni május közepén. Aztán Peszéradacsról hasonlóképp, majd Csíkból szeptemberben. Medve / Farkas is legyen. Az "1éves terv" megszületett.)

[tartsdmegazaprot]

Medve-tó, Szováta 🙃

[bubikort]

Na valahogy így néz ki két és fél percben a mi múlt hétvégi közel 80 óránk. Felvettem 2 óra videót, úgyhogy lehetett volna ebből sokkal több is. 

Ez most ilyen útinapló/összefoglaló poszt lesz, szóval TLDR. 

Az ötlet, hogy fedezzük fel erdélyt, még valahogy januárban jött. Akkor két autóval terveztük, viszont mostanra voltak akik önszántukból baráti társaságot cseréltek, volt aki anyagi bajok miatt nem jött, a lényeg, hogy 5 főre redukálódtunk. Ez azért volt probléma, mert mikor a büdzsét belőttük, akkor egész ház airbnb-zésével számoltunk. Öt főre lényegesen nehezebb szállást találni. Az első szállás foglalása gond nélkül ment. A másnapi már gázosabb volt. Romániában Erdélyben nem annyira tolják még az airbnbt. Első foglalásomnál rájött az ember, hogy amit ő kiírt ár, az fejenkénti akar lenni, úgyhogy újra keresgélés jött... indulás előtt egy héttel. Találtam megint egy nagyon királyat befoglaltam, és megint hív, hogy hát ő elrontotta. Viszont nem akar variálni, egyezzünk meg. +10 eurot kért. Így a két éjszaka - két helyen - 5 embernek összesen volt 13 ezer forint. 

A terv az volt, hogy megyünk egy 1900 kilométeres kört, és a lehető legtöbb dolgot megnézzük. Egy nagyon szoros timetablet raktam össze. Már az elindulásnál sejtettem, hogy ez megfog dőlni. Terv az volt, hogy csütörtökön elmegyek reggel dolgozni, munka után alszok egyet, és éjfélkor elindulunk. Nyilván nem bírtam elaludni. Az éjféli indulás helyett pedig háromnegyed egykor még a soroksári tesconál próbáltuk az anyósülés alól kiszedni a beszorult microusbt(rip kábel). Megérkeztünk 7-re a Tordai hasadékhoz, kicsit álmosan(én már itt 24 órája ébren és 400km után voltam). Eső, köd, felhő, ború. Illetve egy magyar busz, iskolásokkal.  A terv az volt, hogy 3 km oda, 3km vissza, 6 óra alatt megvagyunk. Nos visszafele nem akartunk ugyanarra menni, úgyhogy sikerült a hasadék tetején végig menni. Itt volt némi para, hogy merre is kell menni. Gyorsan hotspot, locus letöltés. A gerincen összetalálkoztunk egy juhász bácsival, pár barival, és 6-7 kutyával. Természetesen az utunkat keresztezték, úgyhogy itt némi farkasszem nézés jött a kutyákkal, amíg tovább nem vonultak. 

Innen egy ebéd után Torockó felé mentünk tovább. Erről nem sok emlékem van, mert itt ért utol az álmosság. Hunytam egyet, amíg a többiek bejárták.

Elindultunk a szállásunkhoz. Ez a Geges nevű faluban volt. A kulcsot a helyi lelkésztől vettük át. Egy nagyon király kis falusi ház volt, egy szoba, három duplaággyal. Este még bementünk Marosvásárhelyre ettünk egy hambit a tripadvisoron ajánlott helyen... illetve bezsélgettünk egy biztonsági őr bácsival, aki hirtelen barátnak tekintett minket. Volt egy nagyon szép mondata: Lesz még Erdély, Magyarország!!! 

Másnap 6 órási indulás volt betervezve. 5-re állítottam ébresztőt, és leraktam magamtól jó messze a telefont. Természetesen valahogy 8 után én nyomtam ki az utolsó szundit, utolsóként ki kelve az ágyból. 

Miután összeszedtük magunkat a parajdi sóbányát vettük célul. Szép napsütés reggel. A bányába buszok visznek le. Rengeteg ember volt. Sok magyarul beszélő. Mire feljöttünk a bányából szakadt az eső. A késői indulás miatt muszáj volt szelektálni a betervezett programokból, így innen a gyilkostóhoz mentünk. Ide be volt tervezve egy elég király túra, viszont mire a hegy lábához értünk, megint elkezdett szakadni... negyed óra fa alatt várakozás és szotyizás után úgy döntöttünk, hogy elengedjük ezt.... És elindultunk végig autózni a békás szorost. Innen már csak Csíkszeredára mentünk. Egy nagyon jó arc fiatal pár volt az airbnbs hostunk. Egy olyan lakásba sikerült foglalni, amibe szó nélkül beköltöznék... Képeken sokkal rosszabbnak látszott...

Harmadik nap sikerült felébrednem ébresztőre, úgyhogy kidugtam a lábam a hálózsákból és hálózsákban magamon ugráltam végig a lakásban a többiek ágyába és próbáltam felébreszteni őket. Első úti célunk a Szent Anna tó volt. Az ide vezető út volt igazán izgalmas, kb 5km/h-s átlagsebesség.. kisebb fürdőkádnyi kátyúk....  Brassót választottuk ebédünk helyszínének, és innen mentünk tovább a hét létra vízeséshez. Maga a vízesésig is egy kb órás séta vezet fel, közben a fejed felett canoppiznak az emberek lefele.  Innen terv szerint a transzfogaras lett volna a következő állomás, viszont a +300km/5óra miatt ezt sajnos offoltuk.  Hazafelé még beugrottunk kecsenét szitibe, ahol anyám 2-kor megvendégelt minket. 

Majd 8-ra mentem vissza a mókuskerékbe.

- a románok nem tudnak vezetni: nem zavarja őket a sebességkorlát, a záróvonal, a semmi.. - rengeteg kóbor kutya van, emiatt rengeteg elütött kutya. - a román cigányok undorító házakban laknak. - de viccesen csalánnal verte meg a gyereket az út közepén @nubesetanimus @eeeenis @jozanorultseg @pirisatan írjatok még ha eszetekbe jut valami. Felkészül: Lillafüred, medve szurdok, horvátország, és szlovákia....

[estiembudapest]

Erdélyi Motivációs Hét

     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bea, aki úgy tudta emlegetni a kabbanázást, mint valami autentikus erdélyi dolgot, amit egyszer ki kell próbálnod, hogy megértsd, hogy milyen király is a dolog. Máig nem tudom, hogy ez hivatalos fogalom-e, vagy csak az ő baráti társaságuk használja, de az biztos, hogy az a pár dolog, amit kivettünk a beszélgetésből, minden ESTIEMer-nek megragadta a képzeletét: közös főzés, sörözés a kinti medencében télen, és jó társaság.

Az Erdély előtti izgalmak nagy részét kitette az, hogy a résztvevők meg voltak bizonyosodva arról, hogy Erdély minimum Szibéria mértékben nyomja a hideget ilyenkor. Össze se tudom számolni, hogy hány embertől hallottam, hogy bakancsot mentek venni (ezt még én is eljátszottam), vettek meleg pulcsit, sí gatyát, és egyéb hegymászós túlélőkészletet.

A bakancs hasznos volt, elég nagy hó volt szerencsére, de a többit úgy érzem kicsit túlzásba vittük.

Első igazi erdélyi élményünk azt hiszem a Marosvásárhelyre buszozás volt, mikor olyan sebességgel vettük be a sorban felbukkanó kanyarokat, hogy egyes elmondások szerint a kocsi hátulja a betont súrolta. Miután instant hányingerrel kikászálódtunk a kisbuszból, elfoglaltuk az amúgy nagyon király panziót, idegösszeroppantunk a tárgyfelvétel miatt, aztán Peti huszadik „Indulunk már, vagy legalább iszunk még egy sört?” kérdése után beszálltunk a taxikba, hogy találkozzunk a csapat másik felével, akik kocsival jöttek Erdélybe. A találkozó a G-pontban volt (igenigen, jól olvastad), ahol miután levadásztuk a helyünket (nagy harc volt), megittuk az első erdélyi sörünket.

A csapat fáradtságáról sokat elárul, hogy a panzióba visszaérés után a „buliszobában” alvó fiúk körbejártak, hogy menjünk le inni, majd mikor 20 perc múlva lementem a szintjükre, halálos csend honolt a szobájukban, és már mindenki aludt. ( A szobatársam 2.0 onnan jött át, hogy tudjon időben aludni, és később feküdt le, mint ők…)

Másnap újra élvezhettük a túl gyors sebesség és túl sok kanyar párosát, majd megérkeztünk az igazi célunkhoz: a Pallos Vendégházhoz.

Megbeszéltük, hogy mit szeretnénk közösen enni a következő napokban, aztán amíg a kocsisok elmentek bevásárolni, az ott maradt csapattal elmentünk sétálni egyet a havas dombokra.

Sétálás közben jönnek a király ötletek, nekünk is volt egy: forgassunk egy horror filmet, amíg itt vagyunk, ami arról szól, hogy horror filmet forgatunk, és közben eltűnnek véletlenül emberek éjszaka, és rettegés, meg félelem, meg hideg, meg hó… (Végül nem forgattunk horror filmet, és (többnyire) egyben hazaért mindenki Budapestre.)

De visszakanyarodva az első naphoz: birtokba vettük a medencét, és főztünk egy nagyon sós paprikás krumplit.

A medencézéssel elkezdődött a 2 napos „Hogyan ne fagyj halálra fürdőruhában, míg beérsz a vízbe” című kaland. Majd folytatódott a „Hogyan szállj ki úgy a medencéből, hogy ne dobj egy hátast a többiek által kihordott, és jéggé fagyott vízen”. Végül a „Hogyan éld túl az előző kimenetel miatt jéggé fagyott törölköződ védelmében ezt a 20 métert” fejezet következett.

Ami dicsérendő az az, hogy fejlődést mutattunk a végére. Míg Ádám először kétségbeesetten rohanva, és jajgatva tette meg a ház és medence közötti távolságot, az utolsó este halálos nyugalomban visszafordult a medence mellől, mikor rájött, hogy valamit a házban felejtett, majd ugyanilyen nyugodtan jött vissza. Mi meg csak pislogtunk.

Második nap elindultunk egy kis környékfelfedező kirándulásra. Voltunk a Parajdi-sóbányában, ami kevésbé bizonyult izgalmasnak, mint sejtettük. De legalább megismerkedtünk Rezsővel, a taxissal, akinek annyira szimpatikusak voltunk, hogy a Medve-tóhoz menet, mikor másodszorra ültünk már a kocsijában, még azt is megmutatta, hogy hol lakik. Hátha a telefonszáma nem lenne elég…

A Medve-tó körül bebizonyosodott, hogy mégiscsak hideg van Erdélyben, mert a kiskör alatt (volt nagykör is) lefagyott a lábunk, de annyira, hogy még a medencében is éreztem, ahogy olvad ki.

És hogy ne hagyjam ki a deep részét sem az utazásnak: Miközben vacogva ültünk a kocsiban, a Penny előtt, arra várva, hogy a többiek kiérjenek, és bepakoljanak a csomagtartóba, rájöttünk, hogy a kislány, aki az előbb is a kocsik között császkált, kéreget. Valami rémlik, hogy mikor még gyerek voltam, nálunk is volt ilyen, de most ennyi idős fejjel ott ülni, a meleg kocsiban, és nézni, ahogy egy kislány EGYETLEN pulcsiban, sapka, kesztyű, sál nélkül álldogál a hidegben, szívszorító volt. Aztán Bea elmesélte, hogy volt olyan kissrác, akinek sulis korában mindig vitt almát, és néha még most is összefut vele. A srác már felnőtt azóta, és csak cigit vagy pénzt fogad el. Ha valamiért, hát azért hálás voltam, hogy otthon nem kell kéregető gyerekekkel szembesülnöm, akiknek ha pénzt adsz, hazaviszik, majd az apja ugyanúgy kiküldi őt másnap, mert tudja, hogy megint adnak neki pénzt, és nem érdekli, hogy a gyerek a hidegben vacog.

De visszakanyarodva a csapathoz, mint mondtam, mindenki szétfagyott, és aznap este egy tenyérnyi szabad hely nem maradt a medencében. A vízben általában játszottunk valamilyen kérdezz-felelek játékot, ami az első két este még a szokásos „Úristen, te tényleg….?!” szintű volt, harmadik estére azonban kicsit megkomolyodtunk, és megfontoltabb témákra terelődött a játék.

Ha nem a vízben, akkor a szárazföldön mentek a játékok. Őszinte leszek: nem láttam még ennyi egyetemistát társasjátékozni ilyen lelkesen. Ilyen sokáig. Ilyen nagy részvételi arányban. Hozzászoktam, hogy a csapat fele bepunnyad, és csak hidratál, itt viszont általában mindenki becsatlakozott.

Ha már a játékoknál tartunk: utolsó délután rájöttünk, hogy vannak szánkók a szállónál. És hogy van egy naaagy lejtőnk. Utána pár órán keresztül nem lehetett mást látni, mint csúszó és kuglibábuként a hóba dőlő embereket. A szánkózás módja változatos volt: egyedül, kis szánkon, 3-an nagy szánkón, 6-an nagy szánkón, jobbra esnek az emberek, egymásra esnek az emberek, arccal előre szétvetett tagokkal esnek az emberek…

Az icipici work hard része a dolognak pedig az volt, amikor megcsináltuk a felvételihez a promo képeket. Maradjunk annyiban, hogy a fehér hó és a napsütés néha vakságot okoz.

És persze ezen túl voltak apró történetek, amik megmaradtak: mikor Gyula és Zsófi a mező közepén kergették egymást a nagy hóban, mi meg messziről nevettünk rajtuk, mikor a fiúk is beismerték, hogy Áron horkolási technikája kivételes, mikor Ádámék kiugrottak a medencéből hóangyalt csinálni, mikor Daniék bevitték nekünk megmelegíteni a megfagyott törölközőket, mikor Bea azzal azonosította a katicát egy játékban, hogy több pontja van, mint neki zh-n, mikor Peti sokadszorra is megkérdezte, hogy most mi az Agenda-point, mikor kiderült, hogy Petra bevállalta a csomagtartóban utazást, mikor mindenki az „ez már a buli?” kérdést ismételgette, pedig az eminens kérdező már rég hazament a kocsival,  mikor az összes ESTIEMer rácuppant a telefonjára, hogy rájöjjünk, hogy hogyan tudja Betti a leghamarabb utolérni a síelős buszt, ami korábban indult, mint emlékezett rá, ja és persze viszi a prímet Ádi, akiről keringtek a pletykák, mikor a repülős csapat még Pesten volt, hogy nem engedték át a határon, de senki nem hitte el igazán, amíg a kocsis csapat személyesen meg nem erősítette.

Biztos mindenki más dolgokat tudna kiemelni ebből a 3 napból, és biztos mindenki észrevette, hogy kihagytam az olyan részeket, mint amikor Bea kibicsaklott bokával is az asztalon táncolt, de az is biztos (azon túl, hogy szóismétlek), hogy ez egy különleges alkalom volt arra, hogy összerázódjanak régiek-régiek, régiek-újak, és újak-újak, és hogy ilyen eseményekből több kell!

                                                                                                                                                                                                                                       Anna

[bakancslistaclub-blog]

Kamcsatka rejtelmei

Kamcsatka Oroszország legnagyobb kelet-ázsiai félszigete, mely a Bering-tenger és az Ohotszki-tenger között fekszik. A Pacifikus-hegységrendszer tagja a félsziget mintegy 2 millió éve alakulhatott ki. Rendszeresen vulkáni működést észlelhetünk, mert a Csendes-óceáni és az Eurázsiai kőzetlemezek illeszkedése tektonikus mozgásokat eredményez a mai napig. Kamcsatkán a legnagyobb város Petropavloszk-Kamcsatszkij az Avacsa-öbölben fekszik. A kamcsatkai félsziget 1250 km hosszúságú és számos különleges természeti képződmény sorakozik ezen a területen, noha az időjárása kivételesen hideg. A vulkanikus területen több, mint 180 vulkán helyezkedik el, melyből 29 a mai napig aktív tevékenységet mutat és 19 vulkán UNESCO világörökségi védelem alatt áll. A legmagasabb a Kljucsevszkaja Szopka (4750 méter), míg a legaktívabb a Kronot-vulkán. A három leglátogatottabb a Petropavlovszk-Kamcsatszkijhoz közelebb fekvő Korják-, Avacsa- és Kozel-vulkánok. Gyakori a földrengés is a félszigeten, a legutolsó komoly erősségű rengés 2006-ban volt, a Richter-skála szerinti 7,2 erősséggel. A félszigeta Gejzírek völgyének is otthont ad, lepipálva az izlandi gejzírvilágot. Számos bővízű folyó is átszeli a félszigetet, köztük a leghosszabb a Kamcsatka folyó a maga 758 kilométeres hosszával. A helyi lakosok leginkább halászásból és vadászásból éltek és gyűjtögetésre nincs egész évben lehetőség, a zord időjárás miatt gyakran a föld alatti üregekben vészelték át a téli időszakot. Alaszkával hasonlatos időjárás nehezíti az életüket.  Elsősorban a félsziget Petropavlovszktól távol eső részein él a mindössze tízezer lelket számlájó őslakosság, akik leginkább barna medve vadászatából, halászatból és prémkereskedelemből élnek. Oroszország legritkábban lakott területe ez a vidék. Az itt élő eszkimó népcsoportok az északi területeken nomád állattartással foglalkoztak és tengeri emlősök-, bálna-vadászattal. Sajnálatosan a szovjet hadsereg rakétakísérleteket folytatott a félszigeten és ennek következményeként nehézfémekkel és nukleáris sugárzással szennyeződött a terület. Az oroszok számára így 1989-ig, a külföldi turistáknak 1990-ig zárt terület volt, nem lehetett látogatni. A félsziget számos ritka élőlénynek is otthont ad, köztük a pézsmapockoknak, a kamcsatkai barnamedvének, rozsomáknak, szirti sasnak, és még sorolhatnám. A félsziget partjainál nagy számú kék bálna populáció is él, valamint a legnagyobb eurázsiai lazacívó-hely a Kuril-tó. A kék hátú lazacok késő nyáron érkeznek a Kuril-tóhoz. Miután a Csendes-óceánról beúsznak az Ohotszki-tengerre, még 40 kilométert kell megtenniük felfelé az Ozernaja folyón. Kamcsatkán a lazac minden élet forrása. A Föld lazacainak egynegyede itt kezdi az életét. Az első lazacok a nyár elején érik el a folyó alsó szakaszát. Végül júliusban a lazacok több hulláma is eléri a folyó felső szakaszát, és beúsznak a Kuril-tóba. A tó ilyenkor a sasok és a barnamedvék éléskamráját alaposan feltölti. A mackók naponta mintegy két kilogrammot is hízhatnak, és a 4 hónapig tartó ívás eredményeként akár 15centiméter vastag zsírréteg is nő rajtuk, amivel átvészelhetik a telet. A bocsok az első két három évben anyjuk nyomában járnak, és megtanulják kiaknázni a lazacvándorlást. Az óriásrétisasok szintén a Kuril-tónál találnak menedékre. A 80 négyzetkilométeres kráter vize a vulkán melege miatt nem fagy be. Sok madár itt vészeli át a hat téli hónapot. Read the full article

[grofjardanhazy]

Voigt Vilmos: A Csalogány utca és egykori világa

1940-ben születtem, és – érthető történelmi okokból – körülbelül 1945-től emlékszem vissza arra a környékre, ahol laktunk. Most, visszagondolván az azóta eltelt hovatovább kétszer is számító „emberöltőre”, szinte el sem hiszem, mi minden változott meg – nem is annyira a „szemem láttára”, mint inkább „a hátam mögött”.

És persze mindez egyetlen (vagy legfeljebb néhány) kocka egy hosszú filmtekercsről.

Később egy kissé érdekelt is a környék várostörténete, úgyhogy tudom, a megszokott várostörténetekben Vasszerstódt (magyarra fordítva: Víziváros) néven ismert városész az egyszerűbb szőlősgazdák-vendéglősök-iparosok fertályaként csak Budának a törököktől való visszafoglalása utáni képződmény. Itt ekkor főként németül beszélnek, a lelki gondozók meg a „boszniai” ferencesek voltak. A Várhegy északi lejtőjén, a mai Csalogány utca vonalában, a középkorban a Szent Péter vértanú templomáról elnevezett kis település létezett. A megszokottan kis méretű templom alapfalai az utca ma 7–9–11. számú házaitól pár métert északra, az udvarban ma is láthatók. E környéket Buda középkorában még Judenstadt néven is említik.

Persze akár ennél korábra is visszatekerhetjük a filmet! Köztudott, hogy a mai budai Duna-parti „Fő utca” annak idején római út volt, amelyből éppen itt, a Csalogány utcánál ágazott el a nyugatra, talán egészen a mai Bécsig vezető út… Az iskolában mi még tanultunk ilyesmit, úgyhogy amikor az 1960-as években az utcában cserélték a vízvezetéket, örömmel láthattam, hogy kb. 70 centivel a mai kövezet alatt csakugyan ott voltak a rómaiak szép lapos útkövei!

Jóval későbbi korban a környék madárnevű utcái (Kacsa, Hattyú és persze a Csalogány) egyfelől a 19. századi magyar nyelvű városszépítészet termékei – másfelől kevésbé széplelkű találmányok: kocsmák, fogadók nevéből származnak. Az (Arany) Kacsa név máig meg is maradt. Egy Zum Zwei Lerchen nevű kocsma azonban kifogott a lelkes magyarítókon: a kettőből egyre fogyott madár (a „csalogány”) ugyanis tévedés. Hiszen a Lerche egy másik madár: a „pacsirta”. A környékben a régi, hagyományos vendéglők (Zöld hordó, Négy szürke) csak a második világháború utáni változások miatt tűntek el. A Medve utca és a Csalogány utca északnyugati sarkán az emelet magasában hosszú vasrudat tartó, még félméteresnél is kisebb, kőből faragott fekete medveszobor is cégér volt. A vendéglők beosztása egyforma volt: az épület utcai sarokrészében volt a söntés és az ebédlő, beljebb meg, a ház többi része által körbefogva, az oleánderekkel, eperfákkal beültetett „kerthelyiség”: a kecskelábú asztalokon a piros-fehér kockás abroszokkal. A vendégek még inkább pipáztak, mint cigarettáztak, és kalapjukat sem vették le az ivóban. Minden háznak volt lovaskocsi-bejárata, és természetesen a kétszárnyú ajtó mögött, lépcsőkön megközelíthető pincéje is. A lépcső szélén hevederrel eresztették le, majd húzták fel a hordókat. A vendéglátáshoz megvoltak a szolgáltatók is: nemcsak a nyerget és hámot készítő iparos, hanem a szomszéd háztömbben Wagner úr, a „szikvízgyáros”, akitől még mi is hoztuk a szódavizet, és csodáltuk, amikor a gyönyörűen felszerszámozott két muraközi ló elindult az egy egész szódásüvegüteggel megrakott kocsival. A tömbjeget is lovas kocsikon szállították, de nem helyből, hanem a „messzi óbudai jéggyárból”. Egyébként mindent lovas kocsikkal bonyolítottak le: a szemétszállítást, bútorszállítást, tüzelőfuvarozást, építőanyag-szállítást, még a „csomagos póstás” is kockára emlékeztető, magas tetejű kocsival jött. Volt még ló húzta locsolókocsi is. Söröskocsikat is gyakran láttunk, bár ekkor már nem volt a környéken serfőzde. (A középkorban viszont e környéken működött Buda egyik legrégibb serfőzdéje.) Csak az ószeres/handlé meg az üveges járt gyalog. És persze az edény- és üstfoltozó, harsány „fazekat drótozok, fazekat fótozok” kiáltásokkal. Volt naponta részegen kiáltozó „világháborús hadirokkant”, és a templom bejáratánál mindig volt egy-két rongyos koldus vagy koldusnő is.

A környék „önellátó” volt. Kődobásnyira három pék: két cseh és egy zsidó, két hentes, egyik német, másik magyar, két kis szatócs (magyarok). Minthogy a sarkon iskola volt, vele szemben kis papírbolt működött, első világháborús rokkant, s talán a testvérei: két öreg kisasszony. Már volt egy aut��javító műhely is, vezető szociáldemokrata szakszervezeti bizalmi főnökkel. A szenes és a suszter a szomszéd ház pincéjében működött. Még engem is ide, a közelbe küldtek hol ezért, hol azért. A távolabbi Margit körútra csak borbélyhoz jártam, meg pörkölni való kávéért. És 1945 nyarán meg 1956 végén ablaküvegért. Az én időmben persze nem volt szénavásár az utca végén, a Széna téren, de innen kezdődött a Széll Kálmán téri piac, ahová a háziasszonyok naponta jártak bevásárolni. Fél óráig is eltartott az egy-egy csirkére vagy hízott kacsára folytatott alkudozás. Minthogy már a háború alatt is szigorú élelmiszer-jegyrendszer volt, és ez a béke első évtizedében is folytatódott – ez a piac egyedülálló lehetőség volt a budai környék parasztasszonyai meg a „reakciós” I. és II. kerületek „úriasszonyai” számára egyaránt. (Ma Fény utcai „piac” és az egyik Mammut áruház lett mindebből.)

E világ határa lett az 1894-ben így elnevezett Margit körút. A Margit hídig nyúló rész ekkor Országút nevet kapott, és ennek a Széna tértől kezdődő része volt az Obere Landstrasse. Modernizálásának második nagy szakasza a XX. század elejére vált látványossá. Ekkor lett a „korcsolyázó tó” helyén a későbbi Széll Kálmán tér. Ettől északra a Felső Országút első két nevezetes épülete volt: balra a „Margit körúti fogház”, vele szemben a „régi Szent János Kórház”, épületének közepén az inkább kápolna méretű (a középkori Szent Péter-templomnál nem nagyobb) épület. Ez is a 17. században épült, a járványok leküzdésére és szegény betegek elhelyezésére. 1739-ben a pestisjárvány legyőzésének emlékére építették a kápolnát. A század végére az épület állaga nagyon megromlott, ám csak 1820-ra készült el az újraépített kórház, amely hét évtizedig az egyetlen „budai városi” kórház maradt. (Csak 1898 nyarára készül el a Diósárok-dűlőben az „új” Szent János Kórház.) A második világháborúban lebombázták, 1949‑ben távolították el a romokat (a templommal együtt). Mindaddig a mai távolsági autóbuszváróig terjedt a templom kertje: végén a szabály szerint szabadtéri áhítatra kiépített lourdes-i barlanggal. A Margit körút mai szintje alatt úgy fél méterrel voltak a falak, pár kőlépcsőn lefelé lehetett bejutni az épületekbe. Nem ez volt a plébániatemplom, és nem is az „országúti”, Ágoston-rendi templom, amelyet József császár adott át a ferenceseknek. Voltaképpen a Batthyány téren levő Anna-templom számított plébániának. A Fő utca 41–53. számokon álló Szent Erzsébet-templom és kórház volt eredetileg a ferenceseké (akik török mecsetből alakították át!), és gyerekkoromban ez gyakran nyitva állt. A Margit körúti kis templom végénél a budai alsó várfal helyrehozott maradványai ma is láthatók, még a keresztutca túloldalán is (az udvarban). Az utca neve „eredetileg” Menhely utca volt, az 1950-es években „Iparitanuló utcának” keresztelték át, mivel ekkor az épület ilyen intézményként működött. Visszafelé a kórház irányában a saroképület rejti a budai Polgári Lövészegylet egykori épületét, a 19. század eleji lőtáblás céllövő-versenyek színhelyét. (A lövészek már a reformkorban a Lövőház utca másik végére, a Marczibányi térre költöztek át.)

A Margit körút nagy (és pár esetben építészettörténetileg nevezetes) új épületei mellett a faluszéli zsellérsorokra emlékeztető házak az utcától befelé nyúltak. Nem voltak közművesítve, és előttük a „járda” úgy fél méterrel magasabb volt az utca szintjénél, ahol már réges-régen sárga villamos (a 6-os) és kék autóbusz (a 12-es) járt. Láttam kék taxit és szürke taxit, természetesen valódi, kívül levő, zászlós, azaz „lecsapható” taxiórával. De konflist már csak vidéken láthattam. Elég sok helyen volt nyilvános, mustársárga dobozos telefon, amely persze „tantusszal” működött. Ha a tantusz „leesett”, kezdődhetett a beszélgetés – időkorlátozás nélkül, ám a szerkezet váratlan hibáival. Amíg ki nem tépték a lapjaikat, vaskos telefonkönyveket lehetett használni.

Ha valakinek van egy kis érzéke a történelem iránt, hamar észreveheti, a mi nemzedékünk csak egyetlen az egymást követő hullámok között! Az előttünk levőkről már nem tudunk, az utánunk jövőkről még nem…

Még a Csalogány utca körül sem történt másképp.

Nemcsak a már akkor is régiségek, nyomorúságos viskók voltak láthatók errefelé, hanem a harmincas évektől kezdve, főleg pedig a negyvenes évek elejétől váratlanul nagy számban emelt új épületek is. Egész sor 5-6 emeletes nagy lakóház volt itt, szakszervezetek, kőszénbányák, egészségbiztosító intézmények tulajdonai. Nagy zászlóhelyek, dinamikus épületplasztikák és szobrok voltak láthatók a falakon. Itt láttam először Mattioni Eszter „hímeskő”-kompozícióját. Persze az új házak már mind fel voltak szerelve „modern légoltalmi” pincével, amire hamar szükség is lett. A Csalogány utca és Hattyú utca közötti egyik új háznak kijárata volt mindkét utcára – itt is a háborútól félve. Rögtön e mögött, az utca felső végén ott volt a Budai Apolló mozi korszerű, Bauhaus-stílusú betonépülete. (Lebombázták, nem építették újra, évtizedek óta elhanyagolt, kavicsos valami van a helyén, a benzinkúttól innen.)

Amikor az 1930-as években a székesfőváros sok évtizedre előre látó nagyszabású városrendezési tervet dolgozott ki, ebben előkelő helyen szerepelt a budai hegyekből, Budagyöngyétől beinduló széles út, amely a mai Retek utcában és Csalogány utcában folytatódott volna a Dunáig, hogy ott egy Duna alatti közúti alagút végén, az Alkotmány utcában bukkanjon a felvilágra. Ma is lehet látni, hogy a modern házakat nem az utca szélére, hanem ennél beljebb engedték csak megépíteni. (Legfeljebb a mai szemlélő nem jön rá, mi is volt e végül is meg nem valósuló terv.)

A múltat sosem fogjuk igazán megismerni!

Amikor 1944 karácsonyára a Vörös Hadsereg a fogaskerekű vasút városmajori végállomásáig jutott – megkezdődött Buda ostroma, a mi környékünk számára is az „utolsó napig”, 1945. február 13-ig. A budai Várba szorított németek többször is megjelentek a ház előtt, és keresték a térképeiken levő alagutat, amely a Várral kötötte össze a ház előtti üres teret. Nem találták. Amikor azonban pár héttel később exhumálták az ostrom alatt elhunyt öregasszonyokat (a szemben levő ház öregek otthona volt) – néhány méterre ott volt a keresett alagút-lejárat! Ez meg az a múlt volt, amiről nem tudtunk.

Ami mindezt mint „emléket” illeti, nem is az jut az eszembe, mi mindenre (és még sok másra) emlékezik az ember, ha megkérdik, aminek mára nyoma sincs! Mennyire a maga életéhez tartozónak érzi ezeket a mozzanatokat, még az olyan apróságokat: hol „tárolták” a kézi utcaseprők taligáit, és azokból milyen sok is volt! De leginkább arra gondolok, ha „én” sem leszek, más nem fog erre emlékezni. Jön a következő hullám a végtelenből!

(via)

[genifee]

Medve tó-Szováta Fotó:Gál Anita ® Erdély Facebook Oldal. Egy jó hely, jó embereknek! (à Genifee Informatique)

[aloulou-travel]

Bear lake / Lacul Ursu / Medve tó (Transylvania - Romania) by fotozen_66

[stephanocardona]

Bear lake / Lacul Ursu / Medve tó (Transylvania - Romania) by fotozen_66

[route-rocks]

Bear lake / Lacul Ursu / Medve tó (Transylvania - Romania) by fotozen_66

[tartsdmegazaprot]

Medve-tó 💙❄️🤍