#megígérted

[ajtostolahazba]

Anyuval tegnap este beszéltem, tök boldogan mondta, hogy sokkal jobban vannak, na mondom fasza, végre, akkor holnap tali, megyek haza, lefosom a covidot, ennyi erővel az Árkadban is elkaphattam volna, haza akarok menni. Egyszerre értünk haza a tesómmal. Anyu kint, kerdezzük: apu? Alszik. Ok. Bemegyünk, és ott mindketten padlót fogtunk. Apu holtsápadtan, erőtlenül fekszik, halkan beszél..olyan volt, mintha ott hasba rúgtak volna. Hogy ez a "jobban vagyunk"??? Hát apu konkrétan úgy nézett ki, mint akit kiterítettek. 2 percig sokkolva álltunk, aztán nálam bekapcsolt a robotpilóta. Két napja nem evett, mert nem éhes (wtf?) Anyuval veszekedett, hogy hagyja már nyugton pihenni (nagyon nehéz természet tényleg),de eközben észrevétlenül gyengült le. Igazából nem is az állapota aggasztott, hanem a depresszió, hogy ő feladja. Vittem húslevest, igazit, mondtam kimegyek tésztát főzni bele. Öcsém is kijött, ő sírt, én meg, bár belül bömböltem, csak arra tudtam koncentrálni, hogy ebből az állapotból ki kell hozni aput! Kijött anyu, mondtam ok, akkor megmondom mi lesz. Apu enni fog. Leszarom, hogy nem éhes, ennie kell. Anyu nyisson vizet a kádba, indul a karácsonyi wellness, mosson hajat, be is csavarom. A tesómmal megbeszéltük, hogy aput kiviszi fürödni, hajat mosnak, én lerángatom az ágyneműt, szellőztetek, kitakarítok. Gyönyörű idő volt. Amikor apu kijött, ezerszer jobban nézett ki, megette a húslevest is, jóízűen, vigyorgott, viccelődött is...rendesen érezhető volt, hogy itt nem a húsleves, vagy a tiszta ágy a lényeg, hanem hogy ő érezte, hogy mennyire fontos nekünk. Nem sírtam. Felvidítottam, evődtünk, ahogy mindig, ott csillogott a szemében mindig egy könnycsepp, de tartotta magát. Csak akkor pityergett, mikor azt mondta, ő ezt meg sem érdemli..mondtam neki, hogy szeretem, hogy ebbe a covidba ő nem fog belehalni és ha szeret, miattam akarjon jobban lenni! Mert szükségem van rá! És megöleltem, és olyan jó volt! És úgy jöttem el, hogy 30-án megyek ellenőrizni, hogy betartja-e, amit megbeszéltünk(leszarom milyen messze van, én megyek!) és azzal a régi, huncut mosollyal az arcán mondta, hogy neki ez volt a legszebb ajándék és becsszó mindent betart, amit megígért... És tudom, hogy így lesz!

Aztán este beszálltam a kocsiba, vagy 50km-en át bömböltem, beszéltem a lányaimmal, akik támaszaim most, mert tudják, hogy bár kősziklaként állom a sarat, ez milyen iszonyat nehéz. Hálás vagyok érte!

Most a 2. pálinkát iszom. Rendbe teszem a gondolataimat, kieresztem a gőzt. Én nem adom fel küzdelem nélkül! Nagyon szeretem őket. Megöregedni szar, de mind megöregszünk. Szeretni nem szabad elfelejteni...!

[diogenesz2020portugal]

„Orbán, akit Oroszország barátjának neveztünk, megígérte, hogy megvétózza a források elosztását, de végül nem segített. Először is azért, mert Orbán nem Oroszország barátja. Orbán tipikus magyar politikus, aki egy NATO-tag ország vezetője. Teljesen természetes, hogy a hosszú távú alkudozás során maga és Budapest számára is a legjövedelmezőbb megoldást választotta, noha korábban Moszkvától jelentős előnyöket kapott – mint utólag kiderült, abszolút üres nyilatkozatokért cserébe” – fogalmazott Nyikolaj .

Készül a novicsok?

[zoeeozzoeeoz]

Kb 3 napja fut itt a tumblrelen a két idős nénin segítő posztom. Csodálkozom, hogy ennyire fel lett kapva, hisz véleményem szerint, semmi olyat nem tettem, ami különleges, vagy ritkaság, egyedi lenne. Még is reagálnék pár reakcióra:

1, Nem vagyok hős!

2, Ugyan olyan hétköznapi ember vagyok, mint Ti!

3. Azért írtam ki ide, mert Én ezt a blogomat arra használom, hogy kiventilálom magamból a dolgaimat. Ez nekem annyiban jó, hogy nem belül rágódóm dolgokon, segít az elengedésben. Nem vagyok lájk vadász. Szerintem a több mint 10 év alatt, mióta tumblizok, ez az első posztom, ami "elszállt". Kellemetlen is most ez számomra. Nem tudom kezelni az ekkora figyelmet.

4, A fiatalabbik néni, mikor elvitte a Mentő, abban reménykedett, hogy az anyukájával majd telón tartja a kapcsolatot, és majd így tudja őt utasítani arra, hogy menjen a hűtőhöz, és csináljon magának kaját/szendvicset, igyon, akármit csináljon, stb. Ezért nem szólt a Mentősőknek sem, hogy gond lesz. A kórházban meg Őt vizsgálták, kezelték, stb, és mikor másfél napja nem tudta utol érni anyukáját, akkor szólt is a dokijának/ápolóknak, akik első reakciónak azt tanácsolták neki, hogy próbáljon utolérni rokont/ismerőst/szomszédot/akárkit, de ez sem sikerült neki, és már intézőfélben is volt a kórház részéről a dolog, mikor én előkerültem.

5, A két néni jelenleg jól van :) A fiatalabbik, mivel saját maga miatt is jár házi orvoshoz, a kórház után meg kell is, így vele elindította a folyamatot, és rendez kijáró segítőt maguknak. Egyelőre Anyukája ápolásában fog neki segíteni, mert úgy érzi, még bírja a többit. Mindent intéz, bevásárlást, főzést,dokikat,gyógyszereket, orvoshoz járást stb. szóval Ő még tényleg jól van. Megígérte, szól ha kellek én is, de azért Én ezek után sűrűbben fogok rájuk nézni, és kérdezni is. Azóta már ezerszer megköszönték, amit értük tettem.

6, Fura hogy egy poszt miatt, kb 40-en bekövettettek, SZIASZTOK :)

[az-ejszaka-kiralynoje]

Almodozónak hívnak. De Isten megígérte, ott is aratni fogok, ahol nem vetettem.

[estimesekcsakneked]

Estimese #002

"Első barátnőm kinda crazy volt, ezért is szakítottunk végül, de uh, az a lány tudta mit csinál. Tudta hogyan izgasson fel publikus helyeken, ahol nem csinálhatok vele semmit. Gimi alatt snapeket kaptam tőle a melleiről órák közben, végigmarkolta a farkamat a kibaszott színház közepén, csak azért mert tudta, hogy minél jobban felhúzza az agyamat annál agresszíven fogom megdugni este.

Egy ilyen alkalom után volt, hogy tényleg nagyon haragudtam rá, és miénk volt az egész ház este... Legyen annyi elég, soha életemben nem izzadtam le így. Egyébként is imádok játszani a másikkal, megujjazni, kinyalni, tipikusan az a csávó vagyok aki azért csinálja mert élvezi. Szóval szépen lassan elkezdtem játszani vele, elfenekeltem őt és számoltattam vele, olyan jó feneke volt hogy így, aaaa. És aztán szerintem a következő bő két órában folyamatosan csak majdnem jutattam el őt a csúcsra, az utolsó pillanatban hirtelen abbahagytam mindent. És aztán egy idő után nyilván nem értette mit csinálok, mondtam neki hogy ameddig nem kér bocsánatot addig nem mehet el, és ahogyan azonnal bocsánatot kért, egyből tudtam hogy nyert ügyem van. Szóval betettem, és elkezdtem dugni őt, csókolóztunk, markoltam a nyakát, a melleivel játszottam, és ahogyan éreztem hogy el fog menni hirtelen kihúztam. És az a kétségbe esés, mint a drogfüggő akitől elveszik a drogot, de mondtam neki hogy nem hiszem el amit mond, és addig fogom ezt csinálni amíg meg nem győz. Három négy alkalom után úgy könyörgött, hogy olyat te még nem láttál, mindent megígért, kimondattam vele mindent amit csak hallani akartam, "kérlek hadd élvezzek el, kérlek kérlek" stb baszottul élveztem a hatalmat és az az érzés hogy mennyire kívánta és akarta a farkamat. Szóval miután már tényleg így kb mindent megígért amit valaha csak akartam, elkzedtem mozgatni benne szépen ritmusosan a farkamat, és ahogyan elélvezett te. Remegett meg nyogott percekig a farkamon, miközben chokeingoltam és kiszívtam a melleit... Életem legjobb napja xd"

Hasonlókért katt ide, vagy küld be a saját sztoridat 👉🏽 @estimesekcsakneked

[vagyaknovellaja]

Mostantól wattpadon főleg:

...De ettől még állandóan a szexen járt az esze, épp csak gyáva is volt mellé. Évekkel ezelőtt kezdődött, tumblin nehéz elkerülni a szexuális tartalmakat, ami kiváló kapudrog. Aztán piros pöttyös novellák, pornhub, majd egyre durvább tartalmak. Manapság a BDSM izgatta fel legjobban, a gondolat hogy valaki lefogja, és addig dugja amíg már nem bír többször elélvezni, pont ahogy tumblin szokta látni, egyszerűen... és már veszített is. Szinte észre se vette (vagy csak nem akarta), de az egyik keze a pizsama nadrágjában kötött ki. A csiklójával játszott, pedig megígérte magának, hogy ma kibírja. Mostmár mindegy. Már késő abbahagyni...

[zeroz2ro]

Most, hogy hazahozta az EU-s pénzeket - ahogy megígérte!- felfelé buktatják a jó Tibort! Sose múlik el az aktualitása:

[markoferko]

A gyanúsított kora délután ment be az üzletbe, ahol megvárta, amíg az előtte álló vevő távozik, majd a pult mögé lavírozta magát és ott a műanyag nyelű konyhakését előkapva rátámadt a meglepett eladóra. A nála jóval fiatalabb sértettnek rövid tusakodás után sikerült elhárítania a támadást, de az erőszaknak csak akkor lett vége, amikor megígérte a férfinak, hogy elvihet egy üveg bort, ha nem bántja őt. Erre a rabló nyomban magához vett egy kétliteres borospalackot a polcról, ám a megtámadott – aki addigra már visszanyerte a lélekjelenlétét – rákiáltott, hogy ő csupán egy literes flaskára gondolt, a két liter szerinte már túlzás lenne. A terhelt erre készségesen kicserélte a bort egy kisebb kiszerelésűre, majd azzal a kezében elhagyta a tetthelyet.

régen volt ekkora emberi történet

[pappito]

Ja, btw a nagyobbik lányom aki nem eszi a csemege uborkát mert az "savanyú" megkért h csináljak savanyú káposztát. Ma lett kész (meleg van, 3 nap elég volt neki) és őnagysága azon morfondírozott, hogy bunkóság-e otthon maradni inkább és káposztát habzsolni, ha már megígérte a haverjának h ott alszik.

Oda vagyok a koreai csilitől, csináltam egy kis üveggel magamnak amibe raktam.

Yummy yummy for my tummy

[amit-sose-mondtam-el]

De megígérted…

[kittus0403]

Franz Kafka- Az író, a kislány és a baba

Az anekdota szerint Kafka egy nap a parkban sétált, amikor találkozott a sírdogáló kislánnyal. Az író megtudta tőle, hogy azért olyan vigasztalhatatlan, mert elvesztette a babáját. Kafka megígérte, hogy segít neki megtalálni, de a játék nem lett meg. Másnap ugyanott találkoztak, ahol elváltak, és egy levelet adott a kislánynak, amit a baba nevében írt: „Kérlek ne szomorkodj miattam, felkerekedtem, hogy bejárjam a világot, de írok majd neked minden kalandomról.”

És a levelek egymás után érkeztek. Minden alkalommal, amikor az író és a kislány találkozott, Kafka felolvasta őket, az utolsó találkájukon pedig egy új babával lepte meg kis barátnőjét. Mivel a baba egyáltalán nem hasonlított az eredetire, egy cédulát mellékelt hozzá, amin az állt: „utazásaim során megváltoztam”. Évekkel később a nővé cseperedett lány egy újabb, utolsó levelet talált a baba ruhájába rejtve: „Mindent, amit szeretsz, végül elveszítesz – állt benne –, de a szeretet mindig utat talál majd hozzád más formában.”

[az-ejszaka-kiralynoje]

Álmodozónak hívnak. De Isten megígérte, ott is aratni fogok, ahol nem vetettem. 🙏

[szarazkartoneszmek]

Barátok

Fogalmam sincs, van-e más is ilyen hülye helyzetben, vagy csak én jártam így...

Gyakorlatilag nincsenek barátaim, és nem is nagyon tudok szerezni, mert akiket ismerek és kedvelek, és barátként el tudnám képzelni, nekik már megvan a saját baráti körük, ami leköti a figyelmüket, és nincs igényük/idejük/energiájuk még egy emberre.

A múltbeli barátokkal pedig nem volt szerencsém, pedig úgy terveztem, hogy még mire vénasszony leszek, akkor is meglesznek egyes kapcsolatok, öreg barátok.

1. Középiskolás koromban ismertem egy lányt, akinek bemutattak, aztán összebarátkoztunk. Volt közös hobbi, nem feszengtem a társaságában. Minden OK volt, egy darabig, évekig, aztán elkerülhetetlenül előjöttek a különbségek. Nem volt őszinte, hogyha valamit megbeszéltünk, nem mondta meg, hogy ráunt, vagy nincs ideje, hanem megígért mindenféle dolgokat, aztán hiába vártam, nem lett belőle semmi. Ha rákérdeztem, megsértődött. Természetesen.

Ez a lány gazdag volt. Lakásaik voltak több városban, már tudta, melyiket fogják majd ráíratni a szülei, de amíg főiskolába járt, addig egy másik lakásukban lakott. Ilyeneken problémázott, hogy a szülei megtiltották, hogy a falra fessen, és vérig volt sértve, mert nem mondtam, hogy ez milyen szörnyű. Elvégre is azt nem tiltották meg neki, hogy fessen - mondjuk vászonra - és ne tehetné ki így a képeit, csak azt kérték, hogy közvetlenül a falat ne fesse össze. Szerintem ez nem volt akkora probléma, hogy ne engedhetett volna belőle ő is. Az ő kis világában ez volt a problémák csúcsa. Való igaz, hogy nem tudtam átérezni a helyzet "súlyosságát". Az én családomban mi azzal küzdöttünk, hogy a munkáltatójuk becsapta a szüleimet, nem fizette ki őket, nem adta ki a kilépési irataikat, bíróságra jártak, hátha megkaphatják a pénzüket, én meg az ösztöndíjamból és a felvett diákhitelemből pótolgattam a családi kasszába, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat.

Feltételezem, hogy bosszúból, amiért nem azt mondtam, amit hallanai akart, ő sem volt hajlandó érzelmi támogatást adni. Sőt, konkrétan kaptam egy ultimátumot, hogy addig nem beszél velem, amíg le nem diplomázik (volt még vagy két éve). O_o

Ilyen baromságot nem mondasz annak, aki valóban a barátod. És ha gyerekesen viselkedsz, és nem értenek veled egyet barátaid, az nem azt jelenti, hogy utálnak, csak annyit, hogy te sem vagy tökéletes, és nincs mindig igazad. Gyakorlatilag kidobott, csak kellett hozzá egy ürügy.

2. Vele nagyjából egy időben volt egy másik ember, akit barátnőmnek tartottam. Tényleg sok alkalommal mellette álltam, az apja halálakor, amikor szerelmi bánatos volt, amikor az anyjával összevesztek, de vele is úgy jártam, hogyha én voltam szar helyzetben, akkor elkerült. E miatt aztán sokat veszekedtünk, volt, hogy nem beszéltünk hosszú hónapokig. Aztán hol egyikünk, hol a másikunk, mégiscsak elkezdett kibékülni. Ő sokat változott, néha jó, néha rossz irányba. Volt egy aránylag kiegyensúlyozott pár éve, amikor úgy tűnt lehiggadt. Gondoltam, most már felnőttesedünk, minden rendben lesz. Aztán elromlott a kapcsolata az élettársával, ő meg életmódot váltott, amibe én nem illettem már bele. Mindig is igényelte a figyelmet, de ahogy idősebbek lettünk, neki már nem barátok kellettek, hanem rajongók. Ezzel kompenzált, hogy mások csodálatára, visszajelzéseire támaszkodott. Elkezdett nagyon egyoldalúan gondolkodni. Számára az teljesen rendben volt, hogyha valami nem érdekelte, akkor megmondta, hogy ez nem neki való, de ha fordítva történt ez, akkor felcsattant, hogy akkor ő nem is tud velem miről beszélgetni. Ő is gazdag családban nőtt fel, és jobban fizetett a munkája is, mint, amit nekem sikerült találni, mégis mindig nekem kellett hozzá utazni, ha találkozni akartam, mert neki unalmas volt ahol én laktam. Nem mintha náluk bármilyen különlegeset csináltunk volna, kávézni nálunk is lehetett. :P Szóval mindig adott volt a konfliktus forrása. Egy felől értettem, hogy min megy keresztül, honnan jön ez a viselkedés, másfelől azzal nem segítettem volna, ha eljátszom a rajongót - nem is ment volna - bizalmas meg úgy tűnik, nem kellett neki.

Egyébként valószínűleg volt benne egy adag féltékenység is. Amikor megismertem, ő már egy művészeti középiskolába járt, én meg csak ilyen póklábú aránytalan embereket tudtam rajzolni. Csakhogy neki az iskolában letörték a csíráit, belerondítottak a motivációjába annyira, hogy abbahagyta a rajzolást még hobbi szinten is. Ez nem az én saram, de a következménye rajtam csattant ennek is. Én ugye folytattam tovább a béna kis rajzaimat, és piszok lassan, de valamit, azért fejlődtem, és máig nem hagytam abba. Szerintem ez zavarta. Ezért nagyon elutasító volt, ha meg akartam neki mutatni bármit. Nem mondta ki, nem beszélt róla, hogy neki ezt rossz érzés látni, inkább úgy tett, mintha én erőszakosan mutogattam volna neki a képeim. Mindegy így jártunk. Akkor én se jöttem rá, mikor benne vagyok, akkor nem látom át ennyire a dolgokat, lefoglalnak a saját érzéseim is.

Aztán egy nap azt mondta, hogy azt szereti bennem, hogy biztos lehet benne, hogy úgyis mindig visszatérek hozzá. Szóval ő ebből indult ki, és ezért egyáltalán nem alkalmazkodott, tolta a saját akaratát előre, a sértéseket, mert úgy gondolta, hogy majd én alkalmazkodom, és nem fogom megállítani. Tévedett. Amikor egyszer a fejemhez vágta, hogy keressek hozzám hasonló hülye barátokat, utána nem kerestem. Végül is kidobott, nem?

3. Volt még egy ember, akit elfogadtam komolyabban barátként, ő is lány, ő is rajzolt, persze ő is gazdagabb volt, de az nem túl nehéz. Valószínűleg nagyon elfogultan néztem rá. Kedveltem, amiért vág az esze, intelligens. Voltak hasonló céljaink. Végre úgy éreztem, hogy kölcsönös a dolog, valakivel húzzuk egymást előre az életben, a helyett, hogy hátráltatnánk. Ő ezt, mint utóbb kiderült nem így fogta fel, szerinte én versenyezni, rivalizálni akartam vele, és nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Ahogy telt az idő, nagyon összezavarodtam vele kapcsolatban. Egy felől, kibontakozott egy követelő, irányítani akaró oldala, ami egy durva, nyers stílussal párosult. Ilyen hangnemet eleinte nem használt. Aztán elkezdett kombinálni a fejében, és olyan dolgokat képzelt be rólam, ami teljesen negatív volt, és nem is lehetett meggyőzni arról, hogy esetleg félreértett valamit. Mindezt úgy, hogy nem áskálódtam ellene, nem ártottam neki, egyszerűen csak beszélgettünk.

Rengeteg alkalommal próbáltam tisztázni vele a dolgokat, de be kellett látnom, hogy nem fog változtatni a véleményén vagy a viselkedésén. Eldöntötte, hogy én egy szemét alak vagyok. Akkor aztán nem értettem, hogy miért akart maga mellett tartani? Megkérdeztem. Arra azt felelte, hogy ő sokmindent eltűr a barátainak, de viselkedésemet már nem köteles.

Én nem akarom, hogy "eltűrjenek". Nem kell eltűrni. Vagy kedvel, vagy nem kedvel. Ha kedvel, és fenn akarja tartani a barátságot, akkor meg lehet beszélni, hogy kinek, mi esett rosszul. Lehet találni megoldásokat egészen addig, amíg bízom benne, hogy a másik ember nem akar ártani.

Egyszer elmesélte, hogy beleavatkozott valami párnak a vitájába, ki akarta békíteni őket, de lett belőle valami balhé, és őt is hibáztatták valamiért. Mondtam neki, hogy szerintem rájuk kellett volna hagyni a probléma megoldását. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy engem nem érdekel egy vadidegen pár, akik összevesztek, hanem az ő érdekét néztem. Szerinte én ezzel elutasítottam az ő értékrendjét, azt, hogy segíteni akart nekik. Soha nem tudtam megértetni vele, hogy értem a jószándékát, csak ez nem biztos, hogy az ő dolga. Annyira ki tudott akadni ilyeneken!

Vagy, amikor végre lett egy pasija és elborította az agyát a rózsaszínű köd. Nem értette, hogy miért nem ugrál örömében mindenki körülötte. Azért, mert senki nem is ismerte a fiút rajta kívül, és abból, amit ő elmondott, a kapcsolat enyhén szólva is furcsa volt, és nem lehetett megmondani, hogy a pasi nem épp arra játszik, hogy kihasználja őt. Nem szóltam a dolgába, pusztán egy kis óvatosságra intettem, de vérig volt sértve, hogy mi az, hogy senki nem örül az ő boldogságának. (Szóval nem én egyedül mondhattam.) Azóta összeházasodtak. Utoljára nem is ezen vesztünk össze. Viszont itt már azért megfakult az a kép, amit az elején kialakított magáról, a nyitott, jószívű, elfogadó személy valójában nem tűr ellentmondást. Ebben kisértetiesen emlékeztetett a korábbi esetre, csak ő még ráadásul rendszeresen nekiállt kioktani is.

Nem túlzok. A nélkül, hogy eleget tudott volna a helyzetemről és a lehetőségeimről, elkezte megmondani nekem is, hogy mit csináljak. Ha valamire azt mondtam, erre nincs lehetőségem, akkor állt a bál.

Az állandó feszültség odáig ment, hogy már tényleg feszélyezve éreztem magam, hogy mit mondhatok el, mit nem, mitől lesz egy újabb kirohanása. Milyen kedvességet vág a fejemhez? Volt, hogy konkrétan felment a vérnyomásom, és majdnem rosszul lettem. Beláttam, hogy túl nagy falat, sok. Nem tudom megváltoztatni a rólam alkotott véleményét, és feladtam.

Egyébként is volt más bajom, költöztünk, apám beteg lett és nem soká meghalt, munkát kerestem, és ő olyanokat próbált számon kérni rajtam, hogy nem néztem meg 40 órányi videót, amit felvett a kitalált karaktereiről. Nem értette, hogy az nem normális dolog, hogy odab*sz valakinek ennyi anyagot, mindegy mennyit dolgozott vele, hogy felvegye. Ez túl sok. Abban a helyzetben pedig, amiben voltam, tényleg túl sok volt.

Amikor végül megszakadt a kapcsolat az egy békülés utáni újabb kirohanása volt. Nevessetek bátran, mert ez is egy újabb, a bizarr helyzetek tárházában, de konkrétan a kertről beszéltünk. A kertészkedésről, és azt mertem mondani, hogy őszi és tavaszi lemosó permetezés. Ennyi. Ettől totál begőzölt, hogy megölöm az összes élővilágot, meg a méheket... az egész Földet én mérgezem megy egyes-egyedül... Nem lehetett leállítani, annyira kapóra jött neki az ürügy, hogy kezdhesse a veszekedést, hogy milyen szemét alak vagyok/voltam... Itt már mindegy volt, ha levegőt vettem is rossz volt.

Mondjuk ez megviselt, mert összeszámolva közel 10 évig húztuk, és olyanokat vágott a fejemhez, hogy kezdettől rossz véleménye volt már a rólam. Arról nem is beszélve, hogy óriási kudarcként éltem meg, hogy akármit csináltam, minden rosszul sült el. Semmivel nem tudtam javítani a helyzeten, és hogy ilyen vak voltam, hogy nem éreztem rá, hogy ennyi minden szúrta a szemét. A mai napig nem értem, hogy akkor miért hívta ezt barátságnak?

Akikkel nem így jártam, ők nemes egyszerűséggel eltűntek. Hogy meguntak engem, vagy mi volt a gond, azt sose tudtam meg, ők csak köddé váltak.

Lehet, hogy nem szép ezeket leírni, de nincs kinek elmesélnem, és ennyi év távlatából ez már annyira nem számít, csak nekem jutott ma eszembe, mert jó lett volna egy kis társaság. És ha belegondolok, ők még nem is az olyan extrém emberek, akik neked mennek és megtépik a hajad.

Falfestés, a permetezés... rajztanulás, a sok akármi, amibe belekötöttek...

Végül is konfliktuskezelésből azt tanították, hogy ezek talán nem is a valódi indokok, hogy alapvetően volt velem valami bajuk, amit nem fogalmaztak meg, és ezeket a "lehetőségeket" felhasználva tárgyiasítani próbálták a dolgokat.

Biztos, hogy én is mellényúltam dolgokkal, de mivel egyikük sem beszélte meg velem normálisan, így azt éreztem, hogy védekeznem kell, időm sem volt rajta elmélkedni, hogy mivel váltottam ki a haragot.

Most a helyzet az, hogy jelenleg nem hiányzom senkinek. Nem kíváncsiak arra, mit csinálok, és nem akarnak időt tölteni velem. Persze ettől egyben nyugi is van, nem teljesen rossz ez, hogy nem kell találgatnom, éppen ki, és miért fog megsértődni. Más felől így nem lesznek vénasszony koromra öreg barátaim. :(

Van egyvalaki... akivel nem tudom hányadán állunk, mert ő az eltűnős kategória, aki nem szól, ha valami neki nem OK, hanem leráz hónapokra, kizár az életéből. Amikor beszélünk, akkor azt mondja nem akar elveszíteni barátokat, de amikor tettekre kerül a sor, akkor én vagyok a sor végén, minden és mindenki más előbb való. Semmi változás nem tűnik fel neki. Az sem, hogy alig beszélünk. Szóval vagy buta, vagy nem érdeklem, és csak megszokás, hogy ott vagyok a tarsolyban én is, ha nincs más. Esetleg sajnálat, nem akar lelkiismeret furdalást, vagy a felelősséget, hogy ő szakította meg a kapcsolatot valakivel. Ki tudja? Lehet, fél tőlem? Nem tudom, már tényleg nem tudom.

A munkahelyen kedvelek pár embert, de nem tudom, ezekből lesz-e barátság, vagy ez csak a szokásos szociális mosoly, és kulturáltan viselkedünk, mert elvárás, és mert akár évekig is együtt fogunk dolgozni. De itt mindenki szépen hazamegy a saját környezetébe, majdnem mindenkinek ott vannak a saját külön barátai is, és ugyanezt feltételezi a többiekről is... Valahol elvárásnak is érzem, hogy a barátaim legyenek csak máshol, itt tartsam meg a távolságot.

Elbizonytalanodtam a saját képességeimmal kapcsolatban is. Ha ennyire nem értek az emberekhez, hogy többször sem tudtam a probléma gyökeréhez jutni, akkor nincs garancia, hogy legközelebb felismerem, hogy mi az alap problémájuk velem, és helyesen kezelni tudom a helyzetet. Vagy mi az, amivel kiváltom az ellenszenvet elsősorban?

Teljesen hülyének érzem magam, amiért nem tudtam azoknak az embereknek a szemével látni, akiket elvileg ismertem. Nem értetettem a cselekedeteik hátterét. Hiába tudtam róluk annyit, nem tudtam mégsem hozzájuk hangolódni.

Szerintem a barátság nem arról szól, hogy eltűröm a másikat, vagy mindig egyetértek vele, vagy nem látom meg a rossz tulajdonságait is a jók mellett. Inkább arról, hogy az a másik a szövetségesem, és amit teszek, az érdekében teszem. Nem mindig azt mondom, amit hallani akar, hanem amire szüksége van. Viszont a bajban számíthasson rám, fordulhasson hozzám. Szeretnék a barátaim életének a része lenni, de ez olyasmi, ami nem csak rajtam múlik. Ha folyamatosan támadás alatt vagyok, hülyeségeket várnak el tőlem, mint a 40 órás anyag... vagy nyíltan kikerülnek, akkor nem tudom én sem elhinni, hogy a szövetség még fennáll és igazi. Nem vagyok játékbaba sem, hogyha nincs más szórakozás, akkor elővegyenek, de ha koszos lettem, vagy éppen nem tudok mosolygni, akkor félredobjanak.

[pajjorimre]

A főnököm óriási forma,

tegnap egy darab "kösz srácok, de valaki holnap reggel menjen vissza megfordítani azt profilt" helyett-miután alulkalkulálta a munkához szükséges időt, de megígért mindenkinek mindent-délután összeveszett a darusokkal, este mikor visszaértünk, addig bizonygatta ordibálásig a vélt igazát, amíg Dennis szeptember elsejével felmondott. Mondjuk az utóbbi 2 hónapban az irodából ketten mondtak fel, közülünk így már hárman. Amit nem tud, hogy 2 alvállalkozó se jön vissza, szóval maradunk hárman, az irodában meg ő, meg egy csávó, aki fél éve van itt. A főninek egész komoly mentális problémái vannak.

[zeroz2ro]

Lezárná a mexikói határt, melyen egyre többen jönnek át illegálisan

Szabadon engedné azokat az elítélteket, akiknek a büntetése kapcsolatban áll az amerikai törvényhozás épülete, a Capitolium 2021. január 6-i megrohanásával.

Felpörgetné a hazai szénhidrogén-kitermelést, melytől az energiaárak 50 százalékos csökkenését reméli.

Aztmegbasz ... "DRILL BABY DRILL" Hogy a faszba esélyes ez a pszichopata őrült?

[krisztis-posts7]

🙋‍♀️-‘Elvitt bulizni, és egész éjjel smároltunk. Hazavitt, lefeküdtünk, aztán reggel megígérte, hogy majd keres.’

💁🏻‍♀️.‘Bro, az első talin részegre ittam magam, egész végig vigyázott rám, nem hagyta hogy bajom essen, majd kézen fogva kísért fel a vonatra. Van némi különbség.’